Mostan már elbucsuzik a király, megköszönvén az öregnek jó tanácsadását. Megy a tenger partján, hiják mindenütt abba a szép csónakokba, de ő megfogadta szavát az öregnek, ment mindaddig, mig csak azon roskadt hajóra nem talált; belé is ült bátran és általment nagy hamarsággal a tenger másik partjára. A tenger partjától egy keveset távol kunyhó vala, oda ment, beköszönt, monda: jó napot, öreg apám! Isten hozott, édes fiam! jól tudom, mi járatban vagy: a mátkádat keresed. Az igaz, hogy az én határomban vagyon, az üveg hegyen levő várban. A király, fiam, őtet férjhez akarta már adni, de azt mondotta, hogy mivel őt három próba által mentették meg az átoktól, tehát három próba által megyen végbe az én férjhez menetelem. A király reá állott és a princzeszné kérezkedett az üveg hegyen levő várba, hogy a ki oda felugrat és azon három ajándékot, melyet ő kirendel, három próbatétel által magáévá teszi, az fog lenni az ő férje; és már édes fiam, sokan próbálták, sok királyok, herczegek, mivel az ő szépsége különös, tehát mindenek szivébe tünik és nem tudják a módját, hogy lehetne oda felugratni, az ajándékot megnyerni, a princzesznét magokévá tenni. Mostan, kedves fiam, van-e pénzed? Bizon nekem nincsen, öreg apám. No ha nincsen, van nekem elég, és szedj magadnak aranyat elegendőt, és menj be a városba, mostan áll a vásár és nézz magadnak olyan lovat, melyben semmi fehér ne találtassék, és csináltass egészen fekete ruhát, a lovadra fekete szerszámot és üttess rá arany patkót gyémánt szögekkel. Ha már ezek készen lesznek, jőj hozzám, hogy megláthassam. Utána látott a király, hogy ezeket mentül hamarább megszerezhesse, meg is szerzette és kiméne az öregnek kunyhójához és monda: no, öreg apám, jól vagyon? Igen jól, fiam; csak menj most az üveg hegy alá, és már ott sok mindenféle nagy urak fia igyekszik felugratni, de nincs annyi eszök, hogy lovukra arany patkót üttetnének gyémánt szögekkel; hanem ha oda érsz, várakozz, mig rád nem kerül az ugratás és tudd meg, hogy lovad minden bizonynyal felugrik s első ajándék lesz egy aranynyal csudálatosan kivarrott kezkenő; második próbára egy arany alma, a harmadik próbára a princzesznének a gyürüje. Ezek után elmegy a király, és látja, mily számosan vannak, mindenik próbál és minden haszon nélkül. Már ő rajta vagyon a sor, s ő olyan könnyen felugrat, hogy még a hegy tetejétől száz ölnyire vagyon lovának a körme. Megismerte mindjárt a princzeszné, örömmel szoritotta szivéhez. Megkapván a kezkenőt, leugrott, s a jelenlevőkön tul messzire jött le a lova; pedig a királytól erős parancsolat volt, hogy a ki fog nyerni az ajándékból, személyesen jelenjék meg nála, ő meg nem ment a királyhoz, hanem egyenesen az öreg kunyhójához. A mint megérkezett, mindjárt kérdezte az öreg: no fiam, megtetted az első próbát szerencsésen? Feleli a király: meg, öreg apám. De már holnapután, fiam, ne menj ebben a ruhában, mert rád ismernek, hanem csak menj be a városba, és végy tiszta sárga ruhát, sárga lovat, mint a ruha, és a lóra tiszta sárga szerszámot. Megint megszerzé, a mit az öreg mondott és mikor minden készen volt, elment az öreg embernek bemutatni. Az öreg ember mind jónak találta. Hanem mostan, ha oda érsz, ne várd, mig rád fog kerülni a sor, hanem csak ugrass fel, de lovadon rajta legyen az arany patkó gyémánt szögekkel.

Elmegy tehát a király; az ottan uralkodó király pedig neheztelt, hogy be nem jelentette magát, a ki elkapta az aranynyal kivarrott kezkenőt; tehát fél armádiát állitott fel a vár körül, hogy őt megkaphassák. Mikor oda ér a király sárga lovon, sárga ruhában, nem várt senkire, hanem felugratott és elkapta az arany almát; evvel megcsókolván a princzesznét, keresztülszökött lova az armádián és elszalasztották. Haszontalan okoskodott a vén király. Elmenvén az öreghez, mindjárt kérdezte tőle: no fiam, majd megkaptak ugy-e? Majd ám, öreg apám. De most már egész másképen kell cselekednünk. Menj el a városba és végy tiszta fehér paripát, arra fehér szerszámot és magadnak tiszta fehér öltözetet, a lóra pedig üttess arany patkót gyémánt szögekkel.

Addig ki sem jött a városból, mig mindezek készen nem voltak. Mikor minden megvolt, felült a lóra, elment magát bemutatni. Az öreg megnézte és: jól van, fiam, csak vigyázz, hogy meg ne fogjanak. Ekkor elindult a király, oda ért, nem várakozott a sorra, hanem neki ereszti lovát és felugratott, megkapta az arany gyürüt és akkor is megcsókolván a princzesznét, leszöktetett lovával, hanem azt gondolta, hogy most is csak annyira való katonaság volna a vár körül, pedig két annyit parancsolt a király; igy tehát az ő lova a katonaság közepibe ugrott le. Ezt látván a király, ki akar szöktetni, s a mint ugrat, lovának ikrájába szurta panganétját egy katona, és megösmerték, hogy sebet kapott, mert a mint fölöttök ment a ló, csepegett a vére.

Megérkezik az öreghez. Meg nem kaptak ugy-e, de megsebesitettek. Igaz, öreg apám. No fiam, jere, és hadd kössem be sebedet, és nyugodd ki magadat. Az öreg király pedig igen mérgelődött, hogy nem tudhatta, ki nyerte legyen az ajándékokat el, és hogy kié fog lenni a királykisasszony. Az öreg csősz: no, fiam, tudod-e most mit kell neked cselekedni? Nem tudom, öreg apám. No, fiam, mostan vedd fel ezt a szegényruhát, mivel már nincs az üveg hegyen levő várban a princzeszné, hanem a városban levő királyi palotában. Menj oda ebben a ruhában szolgálatot keresni; megfogadnak téged mindjárt kuktának; a sebedet kösd be; mikor gondolod, hogy már vaksolja a princzeszné, hogy te lennél és fog tégedet alattomban nézni, kötögesd sebedet azzal a kezkenővel, melyet első ugratáskor nyertél, a gyürüt pedig vesd abba a findzsába, melyben viszik neki a kávét, és mikor inni fogja, tehát szájára fog jőni. Elmegy a király, szolgálatot kér az udvarnál, megfogadják kuktának. Most csak az volt fő gondja, mikor lenne alkalmatossága a gyürüt a kávéba vetni. Más nap reggel mindjárt volt hozzá szerencséje, mert a szakácsnak sietős dolga volt, mikor kitöltögette a kávét, s nem volt mikor megmutogatni az inasnak, hogy melyik a princzeszné kávéja, hanem megparancsolá a kuktának, hogy mutatná meg. Ő tehát élt az alkalmatossággal és beléveti a gyürüt a kávéba. Beviszik a princzesznének, a mint kevergeti, hallja, hogy csörög a kanala; nézi, mi lehetne benne, látja, hogy a gyürü, melyet a harmadik próbatételkor adott. Hivatja mindjárt az inast, hogy micsoda idegen volna itt az udvarnál. Nincs más, mint az a kukta, a kit tegnap fogadtunk. No, menj mondjad, hogy jőjön hozzám mindjárt. Fölséges princzeszné, még nem kész a ruhája, a melyben pedig ide jött, nem igen lehet benne ide bocsátani. No, csak te mondjad neki. Meg is mondotta az inas, de ő, mint kukta, azt felelte, hogy „neki annyi ide, mint nekem oda.“ Ezt megmondá az inas; s a király, ki mint kukta volt a konyha körül, észrevette, hogy a princzeszné bement a konyhára szolgáló szobába. Tehát mindjárt oldozza sebét és kötözgeti azzal az aranynyal kivarrott kendővel. Ezt mindjárt megösmerte a princzeszné, hogy ő lenne, ki őt az átok alól kiszabaditotta és a ki az ő három kivánt próbáját megtette. Nem szólott ő semmit, hanem bement a királyhoz és előbeszélette, hogy ő az, ki őt az átok alól kiszabaditotta és a három próbát is megtette, tehát érdemes, hogy férje legyen. Itten a király parancsolta mindjárt az udvari papot, és felhivatván a királyt, összeesküdtette őket.

Élnek már most ők néhány hónapig együtt, s mondja egykor ebédnél az öreg király: vedd kezedhez az ország kormányzását, én már öreg vagyok, ohajtom a nyugodalmat. Feleli a dragonyosból lett király: jóllehet én már sokat próbáltam, de még esztendeig elmegyek próbálni valamerre. Eleget marasztalta felesége és az öreg király, de hasztalan volt kéréseik. Elbucsuzott mindkettejétől, megy ő már mendegél s beszáll egy vendégfogadóba, kér magának enni, inni. A kocsmáros parancsolja mindjárt: Ignácz, hordj ebédet ennek az urnak. Feleli: mindjárt. Hordja ő az ételt, és nem látja a király, s kérdi a kocsmárostól: ki lenne az, a ki az ételt hordja. Mondja, hogy az inasa. Kérdi a király: mennyiért adná neki? Feleli: háromszáz aranyért. Mindjárt lefizette a király, és fölkelvén az ebédtől mondja: Ignácz, gyere, menjünk! Ő tehát megy és beszélgetnek együtt, s beestveledvén, találnak egy helyet, hol sok furmányosok kifogtak; itten mondja a király nekik: jó estvét! elfogadták és egyszersmind kérdi: megengedik-e neki, hogy itt velök meghálhasson. Miért ne? felelték. Itten mindjárt parancsol a király: hordj fát, Ignácz! rakj tüzet. A kereskedők és furmányosok senkit se láttak, hogy hordaná a fát és tüzet csinálna. Itten mondja egy: király, ez helyes szolga; hanem cseréljünk! mondja a kereskedő, nekem van egy tarisznyám, melyből, ha mondom, annyi katonaság masirozik ki, a meddig azt nem mondom, hogy elég. Itten megteszik a próbát; kinyitja a tarisznya száját és mondja: mars kifelé! Jön kifelé a sok katonaság, lovasság, gyalogság, mig csak nem mondotta, hogy elég. Ezután ismét parancsolja: mars befelé! és mind bemasiroztak. Ez megtetszett a királynak; tehát cseréltek; de mikor elváltak egymástól, a kereskedő nem mondotta: Ignácz, maradj nálam. Tehát mikor megy a király haza felé tarisznyájával, megéhezvén, monda: Ignácz, ha most itt volnál, be megenném, ha hoznál valamit. Hiszen itt vagyok. Hát nem mentél el a kereskedővel? Hiszen nem mondotta, hogy maradjak nála, én biz eljöttem.

Elérkeznek a királyi város alá, ő is kinyitja a tarisznyát, mondja: mars kifelé! Itten bandával jőnek ki lovasság és gyalogság. Ekkor mondja Ignácznak: menj el a királyhoz és mondjad, hogy jőne ki és nézné meg katonáimat. Elmegy Ignácz a királyhoz, bemegy a szobába és mondja: Fölséges király, a fiatal király hivatja, hogy jőne ki megnézni az ő katonáit, kik a városon kivül vannak. Nem látta a király, hogy ki hivta őt, tehát azt mondta, hogy nem megy. Feleli Ignácz: ha fölséged nem jő, tehát elviszem. Kapja, felfogja az öreg királyt és vitte kifelé. Itten látták, hogy hozná az öreg királyt, tehát mindenfelé szólott a banda. Az öreg király monda: fiam, tudod, hogy az én országom nem oly nagy, mit fogunk csinálni evvel a sok néppel, mivel tartjuk? Fölséges király, nem kell ennek semmi; azért parancsolta: mars befelé! s mind bemasiroztak. Csudálta az öreg király, hanem ezután bementek a városba, az öreg királytól átvette az ország kormányzását és élt a feleségével csendességben.

5. A mosolygó alma.

Volt egyszer egy ifju király; egy estve igen erős almaszag ütötte meg az orrát, s azt mondja az inasnak: ha nekem abból a kellemetes szagu almából nem hozol, minden törvény nélkül felakasztatlak. Az inas lóra ült és elment heted hét ország ellen, mindenütt az almaszag után, végre elért ő ahoz a kerthez, a melyben az a jószagu alma termett; megkötötte a lovát és beugrott a sövényen. Alig szakitott le egy pár almát, egy bozontos vén ember mindjárt megfogta, megkötözte. Az inas elmondta, hogy ő a királynak akar vinni egy pár almát, és ha nem viszen, felakasztatja. A vén ember azt mondja neki: jöjj be hozzám, van nekem egy vén feleségem, előbb tanácsot kérek tőle, mi tevő legyek, adjak-e vagy ne. Elindultak, de az inas nem ment be, hanem a pitvarban maradt, az öreg bement és elbeszélte a történetet, de a felesége jól összeszidta. Volt az öregnek három leánya; azt mondja a legnagyobbik: miért nem adott neki apám egy pár almát, még ugy lehet, hogy az a király engem elvehet; és ha elvenne, egy marok kenderből szőnék olyan sátort, hogy az egész katonasága elférne alatta. Azt mondja a középső: ha engem elvenne, egy szem buzából sütnék annyi kalácsot, hogy az egész katonasága megérné vele. Azt mondja a legkisebbik: ha engem elvenne, szülnék neki olyan két aranyhaju gyermeket, hogy egyiknek üstökös csillag volna a homlokán, a másiknak nap, és mindkettőnek karján arany perecz. Az inas mind meghallotta és feljegyezte a pitvarban s elvitte magával. Kijött az öreg ember, adott neki egy pár almát választva; az inas lóra ült és utnak indult haza felé.

Mihelyt haza ért, általadta az almát a királynak, ki nem ette meg, hanem csak beléharapott, és mindjárt nevetett; belé tette a lajbi zsebbe, egyiket egyikbe, másikat másikba; azután kimentek vadászni; a király nem állhatta a jó szagot, ismét beléharapott, de elmosolyodott tőle. Az inas nem állhatta, s általadta a jegyzéket, mit a szegény ember pitvarában feljegyzett. Mihelyt általadta, nézte a király; egyszerre félbenhagyta a vadászatot, befogatott és ment a szegény emberhez. Mikor oda ért, azt mondja a legnagyobbik lánynak: igaz-e, hogy azt mondtad, hogy ha elvennélek, szőnél egy marok kenderből olyan sátort, valamennyi katonám mind elférne alatta! Azt mondja a leány: igenis igaz. Azt mondja ismét a középsőnek: te mondtad-e: sütnél egy szem buzából annyi kalácsot, hogy valamennyi katonám van, mind megérné vele! Azt mondja a leány: igenis, én mondtam. Kérdezi a legutolsót: te mondtad-e, hogy ha elvennélek, szülnél olyan két aranyhaju gyermeket, hogy egyiknek üstökös csillag volna a homlokán, a másiknak nap, s mind a kettőnek karján arany perecz? Azt mondja a leány: igenis, én. Ekkor a király megölelte, és elvette feleségül, megesküdtek, haza vitte a várba és csakhamar teherbe esett tőle; de nem sokára háboruba kellett a királynak menni; elbucsuztak egymástól, és elment.

Volt a király udvarában egy vén asszony, annak is volt egy leánya és igen szerette volna a királyhoz adni. Mikor eljőtt a szülés napja, a királynét elámitotta a vén asszony, hogy ő nálok a padról szokta az anya leszülni gyermekét. Felvitték a királynét a padra és leszült két aranyhaju gyermeket. A vén asszony alul levén, megfojtotta a két gyermeket, s elásatta egyiket egyik kapufélfa alá, másikat másik alá; a királyné alá pedig két kis kopófiut tett, minthogy épen akkor kölykezett meg egy vén kopó; azután megirta a királynak, hogy az ő felesége nem aranyhaju gyermeket szült, hanem két kopót. A király haza ment és szidta, verte a feleségét, ő pedig addig kérte az istent, mig meg nem hallgatta. Kiment egyszer a kapuba és a hol az ő két fia el volt ásva, felfohászkodott és mindjárt sóbálványnyá lett; a király elvette a vén asszony lányát, és lett két kis gyermeke. Kinéz egyszer a király az ablakon, látja, hogy az ő kapujában két arany körtefa vagyon; elbámul, de nem tudta az okát megfejteni. Az öregasszony mihelyt meglátta, mindjárt megtudta, hogy az aranyhaju gyermeken nőtt mind a kettő. A fa annyira nevekedett, hogy még más országból is jártak nézni; s a vén asszony nem maradhatott, mindig azon törte fejét, hogy vágathatná ki a királylyal a két körtefát. Azért leányát reávette, hogy tegye magát beteggé és mondja a királynak: csak ugy fog meggyógyulni, ha az arany körtefa nyoszolyából csinált ágyba fekszik. Bemegyen a király, látja, hogy a felesége holtbeteg; kérdezi, mi baja, de még csak nem is eszmél; a király csak nézte, egyszer felrándul nagyot jajdulva, azt mondja a királynak: azt álmodtam lelkem, hogy ha az arany körtefát levágatnád, és belőle nekem nyoszolyát csináltatnál, ha abba fekhetném, talán meggyógyulnék. Azt mondja a király: nem te érted, de még az egész világ asszonyáért sem vágatom ki az arany körtefát, mert én abban igen gyönyörködöm. Elment a király más nap vadászni, mihelyt kiment az udvarból, a vén asszony mindjárt kivágatta az egyik arany körtefát, s megcsináltatta nyoszolyának s a leányát belé fektette. A király nagyon szomorkodott, szomoruságában a másikat is kivágatta és megcsináltatta nyoszolyának a maga számára. Lefeküdtek estve, s aludtak csendesen hajnalig. Egyszer megszólal az a nyoszolya, a melyiken a királyné feküdt, s azt mondja a másiknak: nehéz-e neked, testvérem? Azt feleli a másik: nekem nem nehéz, csak olyan, mint ha most lennék a világra ujonnan; mert az apja feküdt a nyoszolyában. Kérdezi ő is a másiktól: nehéz-e neked? azt mondja, a melyiken a királyné feküdt: nekem oly nehéz, hogy ha még egy óráig rajtam fekszik annak a gyilkosnak a lánya, meg kell halnom.

A vén asszony nem aludt, mind kihallgatta, mit beszéltek. Mihelyt elment a király vadászni, mindjárt összevágatta, tüzre hányatta; a tüzön igen pattogott; egy tüzes szén lepattant a földre és egy vén kecske felkapta s megvemhesedett tőle. Mikor eljött az ellés ideje, épen a konyhában szaladgált, s ott meg is ellett két szép aranyszőrü kecskét. A király igen megörvendezett benne, s egy különös szobába vitette közel a magáéhoz. A vén asszony még sem nyughatott, mihelyt elment a király vadászni, mindjárt bement a szobába és megölte a két aranyszőrü kecskét. Volt az udvarban két szolgáló, ezek a hurkáját kivitték a kertben levő patakba mosni, de vigyázatlanságból egy darabkát ott találtak hagyni; egy vén varju pedig leszállt és felkapta; repült vele a tenger hetvenhetedik szigetébe, ott rakott magának egy fészket, s tojt belé két arany tojást; mikor kiköltötte, elbámult rajta, mert két arany haju gyermeket költött; az egyiknek üstökös csillag volt a homlokán, a másiknak nap, mindkettőnek karján arany perecz. A vén varju feladta őket iskolába és hét esztendeig tanittatta egy remetével, a ki már rég óta a tenger szigetében volt. Eltelvén a hét esztendő, azt mondja a varju a két fiunak: én többé nem tarthatlak titeket, hanem menjetek az apátokhoz, ő nagy király; jobban lesz nála dolgotok. Miután elegendő tudósitást adott nekik, megindult előttök repülve, s a két fiu mindenütt a varjut követve, elért apja kastélyához; a varju megtanitotta őket, hogy viseljék magukat, aztán visszament a szigetbe.

A két fiu bement a királyhoz, a király megkérdezte, hogy mit keresnek, ők pedig mindent elmondtak, mert a varju mindent elbeszélt előttök. Elmondták, hogy a vén asszony ásatta őket a kapufélfa alá, s belőlök nőtt a két körtefa; azután kimentek a kapuba, szóltak a sóbálványhoz, az pedig megszólalt a király hallatára, miért a király igen nagy szomoruságnak adta magát és a vén asszonyt szilaj csikó farkán szaggattatá szét, a két fiát nagy gonddal nevelte és megelégedve most is él, ha meg nem halt.

6. Nemtudomka.

Egyszeri alkalmatosságnál, mikor a királynak el kelle menni háboruskodni, feleségét s gyermekét egy generálisra bizta, a ki is alattomban a királynéval szövetségbe jött; s minthogy az asszony félt a gyermek okosságától, ugy egyeztek meg, hogy a generális jól vigyázva járjon hozzája, de a gyermek előtt olyas dolgokról semmit se mutasson. Jól vagyon, hanem mégis tartottak az ő szemességétől, s eltökélették, hogy e világból kivesztik efféleképen, ugymint: a generális kérdezi a királynétól: te szivemnek szerelme, mely móddal mulasztod ki gyermeked e világból? A melyre feleletül adta: az legkevesebb. Én anyja vagyok, ma tehát éjszaka, a midőn le fog feküdni, de már akkor oda lesz készitve az ágyba egy hegyes tőr, fogok neki hizelkedni, egyszersmind őt csiklantani, ezt pedig ő nem szereti: akkor tehát ő hirtelen megfordul, s agyon szurja magát.

A kis herczeg bement most is megnézni lovacskáját és igen szomorunak találta, s magában kezdett hozzá beszélni: ugyan mi bajod lehet te szegény pára? De minthogy a ló a kocsisoktól megszólamlani nem mert, csak leütötte fejét, és ugy is, gondolta magában, iskola után megint eljő hozzám. Iskola után csakugyan beszaladt Dániel az istálóba, bemenetelét se kocsisok, se mások észre nem vették, megsimogatta lovát és ujonnan kezdett hozzá beszélni: ugyan édes párám! mi bajod lehet tenéked? Hát egyszer csak megszólal a lovacska: én nekem ugyan semmi bajom; ezen szavakra szinte meghidegedett a királyfi. Hát te beszélni is tudsz? Oh igenis! hallgasd meg csak panaszimat. Anyád össze van beszélve a generálissal, és ki akarnak mulasztani e világból; ezzel megmondotta neki, hogyan tartsa magát az éjtszaka. Ő szót fogadott lovacskájának, nem is vetkőzött le, csak a kanapén szunnyadott, és ott maradt regvelig. Ezen a cselekedetén Dániel királyfinak megdöbbentek az elveszteni akarók, de megint összebeszéltek és azt végezték, hogy ugy is szereti Dániel az édességeket; tehát kedveért csinált az anyja mennél tetszetősb kis darab czukrokat, méreggel vegyitve.

Más nap, a midőn iskolába akart menni, ismét meglátogatta lovacskáját, ki is mindjárt megszólamlott: ugy-e kis királyfi, nem végeztek ki e világból, de vigyázz máma, és megbeszélette neki, hogy az édességekből ne egyék. Iskolából haza térve, szokása szerint bement lovához, és az ugyan megint figyelmeztette őt, ki is azt véghez vitte, mert midőn asztalhoz ültek, kevés levest és néhány ételekből jó izüt evett, de a midőn az édességet elibe adták, kézcsókolással megköszönte és felkelt az asztaltól, mene tanulni. Itten szól a generális anyjának: te szivemnek szivszerelme! tudod-e, mi itt a bökkenő? A király e napokban haza jő, tedd magad beteggé, s mondjad neki, hogy addig fel nem gyógyulsz, mig azon csikónak, mely akkor lett, mikor te a kis Dánielt szülted, nem eszel a májából. Ez a mi akadályunk, nem a gyermek okossága; ha követed tanácsomat, igyekezetünk szerencsésen fog kiütni.

Jól vagyon! a mint ők elvégzék tanácskozásukat, a generális bement a maga szobájába, s a király is megjött az alatt. A királyné mindjárt panaszkodott hites társának, hogy egészséges nem lehet, mig ama csikónak májából nem eszik. Hiszen, lelkem, az legkevesebb! Levágatom, és kivánságodnak eleget tehetünk; hanem várj egy keveset, mig Dániel haza jő, kié a csikó, hogy legalább még láthassa utoljára. Csönget a király; a mint az inas belép, jő Dániel királyfi is; az inast elküldi és mondja Dánielnek: meg kell öletnünk a csikót anyád kedviért. Jól vagyon, édes atyám, de várjon egy kevéssé, mig fölveszem nyargaló nadrágomat. Az okos Dániel fortélyossággal élt és nagy hamarsággal leszaladt a lovához, a ki igen nagyon busult, és megmondá neki, hogy kérje ki atyjától azon szabadságot, hogy utoljára háromszor nyargalhasson körül az udvarban; annak elvégzése után kérjen egy pohár bort, igya meg atyja egészségeért, azon való örömében, hogy gonoszságukat véghez nem vihették, az anyja és a generális egészségeért is. Dániel mindenben szót fogadott, a mint felhuzta a nyargaló nadrágot, térdre esett atyja előtt, ki megengedte kivánságát és a lovacskát fölnyergelték. Ő háromszor körülnyargalt, és kapott egy pohár bort, és atyjára köszönté: ez legyen édes atyám egészségeért, hasonlóképen anyám és a vele tartott generális egészségeért azon okból, hogy kivánságokat rajtam nem töltheték elszánt gyilkolással. Ezek elmondása után a lova Dániellel a palotán felül ugrott és elvitte őt heted hét országig.

Midőn a király e szörnyüséget hallotta, megköttette a generálist, és a várnak négy szögletére akasztatta, feleségét pedig a legerősebb tömlöczbe tétette; de minthogy Dániel visszajövetele semmi módon sem történt, feleségét azonban szerette a király, megirgalmazott neki, és kivétette a tömlöczből.

Dániel királyfit a lova egész London városáig vitte Anglia országba; és letette ott egy mezőn ezen kérésnek mondásával: édes gazdám, azért hoztalak ezen országba, hogy ha megtartod szavamat, jövendőben itten király fogsz lenni. Ő megigérte. Azt mondotta neki a lovacska: téged akárki és akármiről fog kérdezni, csak azt add feleletül: nem tudom. Jól vagyon! bemegy a városba a királyfi, s egy helyütt megtalálják szólitani: Ki vagy? Nem tudom. Honnét jösz? Nem tudom. És ez mindig igy ment, s néhány napokig a városban járkálván, többi között a királynak is tudtára adták, hogy itt van egy igen gyönyörü fiu, ki mindenre azt mondja: nem tudom. Az semmi! hozassák ide, szolgáljon az én konyhámban. A mint elhozták a király elibe, megtetszett neki, és kérdezé tőle: hogy hivnak? Nem tudom. Ezzel mindjárt a főszakácshoz adta azon parancsolattal, hogy akármicsoda kárt talál tenni, verni őt nem szabad. Itten az a bevett szokás volt, hogy minden vasárnap, a kire a sor jött, otthon kellett maradni, tüzet rakni, a többinek templomba menni. Nem sokára őt is érte a sor; a többi közt reá parancsoltak, hogy tüzet rakjon és a hust addig feltegye, hogy forrjon. Ő feltette ugyan, hanem hamut is hintett a hus fölé. A midőn haza jőnek, látják az ő cselekedetét; mit volt tenni, verni szabad nem volt; szidás nélkül vagy azzal, neki mindegy volt, azért kérdezték tőle: miért tette azt? Nem tudom. Kénytelen voltak mindent kivetni és fris hust hozatni, mindent ujra késziteni, és ezentul ő Nemtudomkának hivatott.

Nemtudomka többféle károkat tett a konyhában, s kénytelen volt a főszakács ő felségének megjelenteni azon kérésével, hogy méltóztatnék őt máshová tétetni. A kertésznek épen szüksége volt segitőre, a ki vigyázzon a kertre, mig ő valahová ki talál menni. Történt egy vasárnap, hogy a kertész, mint szokás volt, elment misére; nem is maradt otthon csak egyik királykisasszony, ki némely fájdalmat érzett tagjain, más pedig a háznál senki sem volt, csak Nemtudomka, a kit a lova meglátogatott és kérdezősködött tőle: mint szolgál egészsége, mint van dolga. Nemtudomka mindenekről értelmessé tette őt, hogy meglehetősképen. Itten a lovacska elhozott egy kantárt neki és mondá, ha én kellek neked, csak ezen kantárt rázd meg, de oly időben, mikor magad vagy, én mindjárt megjelenek. Már mostanában rázd meg a kantárt. Megrázta és azonnal ott termett egy rézszinü szép ló, és neki való ruha, melyre felült és a kertet sebes nyargalással összevágta, rontotta. Ezt az ablakból jól látta a kisasszony, de mindazonáltal senkinek se szólt felőle. A midőn ezen kárt megtette, egyet rázkodott Nemtudomka lova és megváltozott és elment, ő pedig az istálóban teknő alá bujt féltiben, a kantárt jól eltette, hogy senki rá ne találjon.

Jól vagyon! Haza jő már most az öreg kertész, látja ezen romlásokat, kiabál: ilyen adta, teremtette! hol vagy Nemtudomka? majd adok én neked jól nem vigyázni. De az ablakból intett a kisasszony, hogy meg ne verje. Csak kiált reá, de minthogy meglátta lábait a teknő alól, mondá: gyere ki, Nemtudomka! Miért nem vigyáztál jobban? Nem tudom! Csak még egyszer ilyen kárt tégy, majd adok én neked. Nem tudom, volt mindig a felelet. Nagy nehezen aztán egy héti munkával összeigazgatták a kertet, majd oly rendbe s állapotba hozták, mint régente volt. Megtudta a király is, hogy az alatt esett, mig templomban voltak, hogy Nemtudomka nem vigyázott, más pedig nem volt itthon. No! isten neki, mondá a király, csakhogy megint helyre hoztátok.

Jövő vasárnap megint elmennek misére, kivéve Nemtudomkát és a királyleányt, ki magát betegnek tetette, mivel gondolta, hogy megint fog valakit nyargalni látni. Jól vagyon, a midőn már mind elmentek, fertály óra mulva Nemtudomka megrázta kantárját. Azonnal ott termett ezüst szinü formában kedves lova. Most kétszeresen rutabbul elcsufitotta a kertet, mint első vasárnap. A királykisasszony csak az ablakról nézte és fájt neki azon lovon ülő szép ifjuért a szive. Azután leszállott Nemtudomka a lóról, megrázta magát a ló, elváltozott elment, ő pedig elbujt az udvarban. Hazajövetelkor majd hogy a guta meg nem ütötte a vén kertészt. Meglátja Nemtudomkát: várj, te gazember! majd adok én neked vigyázást; de ő szokás szerint felelte: Nem tudom. De ilyen adta, szedte, vette! majd tudom én, csak kezembe kerülj. Nem tudom. A kertet ismét nagy nehezen felékesitették, de harmadik vasárnap, a midőn Nemtudomkát kivéve, a templomba mentek, de igaz! a királykisasszony megint betegnek jelentette magát, gondolta, hogy talán megint eljő az a szép ifju. Alig hogy elmentek misére, megrázta kantárját és ott terem Nemtudomka lova aranyszinü szőrben; ő is felült aranynyal tündöklött szép ruhájában, és ugy összerontotta azon kertet, hogy nem egy hamar lehetett megcsináltatni. De ezt nem nézte betett ablakon által a királykisasszony, hanem kinyitotta az ablakot és kikönyökölve nézte a szép ifjut. Ezt megpillantja Nemtudomka, oda ugrat egyenesen be az ablakon hozzája és megcsókolja kezét, de semmit nem beszélt. Erre azt mondja a királykisasszony: szólalj meg már egyszer, látom én, hogy te tudsz beszélni, csakhogy nem akarsz. Ezzel kiugratott és leszállt az istálónál, lova elment, ő pedig fel s alá sétált az udvarban. Jól tudta a királykisasszony, hogy ez valami különös ágból veszi eredetét, de valamin aggódik, a miről se tesz legkisebb emlitést; ő meg betegnek csak tetette magát, s mostanában igazán fájt szive. Haza jőnek a templomból, látják ezen iszonyu nagy kárt, kérdezik Nemtudomkát: ki tette? Nem tudom. Miért nem vigyáztál? Nem tudom. Erre megfogták és meg akarták verni, de minthogy mindenre azt mondá: Nem tudom, azt gondolták, hogy bolond, és elengedték neki a büntetést.

Egyszer azt mondja leányainak a király: nézzünk utána már egyszer, hogy férjhez mehessetek, különben megvénültök. Itt a király mindenféle országbeli királyfiakat és fényes születésü ifju nemzetségeket felszólit azon okból, hogy a melyikbe leányai belészeret, legyen bár az akár kicsoda, hozzá adja feleségül. Kevés idő mulva megérkeztek, kisasszonyai válogattak; a két első csakugyan királyfiakat, de a harmadik testvér egyiket sem kedvelte, hanem igy szólott: minthogy édes atyám megengedte, hogy akár szegény, akár gazdaghoz mehetek férjhez, hivassa mind, a ki csak udvarunkban lakik. Itten e parancsolatra valamennyien megjelennek, de egyiket sem választotta, hanem kérdezte: senki sincs már más az udvarnál? Van, de abba csak belé nem szeretsz: Nemtudomka. Jőjön fel. A mint feljött és a szobába lépett, kérdezi a királykisasszony: hogy hínak téged szép ifjum? Nem tudom. Erre megcsókolta Nemtudomkát. Én szivemnek szivszerelme, én a tied, te az enyém. Ezen valamennyien csudálkoztak; de mit volt tenni, atyja nem akarta megváltoztatni szavát és igy megesküdtek mind a hárman.

Midőn már vigadtak a mulatságban, Nemtudomka semmit se beszélt, hanem lejött szobájába; de észrevevén, hogy hibázik, leküldenek hozzája, hivatják, de ő csak azt mondja: Nem tudom. Már elmult a lakodalom, és javasolták a királynak, hogy szégyenökre ne essék, csináltasson Nemtudomkának deszkából házat a palota előtt; lakjék ott feleségével egyetemben; a mi ugy is lett. Egyszer a két ifju király, ugymint a Nemtudomka sógorai, vadászni mentek, s hivták őtet is. Nem tudom. Hiszen majd tudjuk mi, te vén bolond, és elmentek. Nemtudomka is megrázta kantárját, a nélkül, hogy valaki látta volna és megjelent lova réz ruhával egyetemben és eléjök vágtatott, mintha már visszajőne a vadászatról. Ezek a midőn meglátják: ugyan ki lehet ez a királyfi? valami külső országbeli herczeg; még a ruhája is csupa réz. Honnét jő uraságod, nem jőne vissza vadászni? Én már elvégeztem a magamét, és mutatja nekik az arany vadkacsát, hogy mit visz. Ennek látására egymás szemébe néznek és mondják egymásnak: vegyük meg tőle, ha eladja: nagy böcsületet nyerünk mi ezzel. Kérdik őt: miért adná azt az ur minékünk? Pénzért nem, felelé, hanem ha nekem adjátok azt a két gyürüt, melyben esküdtetek. – Egy kicsit gondolkoznak s mondják: adjuk oda, hiszen majd csináltatunk másat az aranymüvesnél. Oda adták és kérdezék: ki lenne személye? Én, a deszkavári király fia. Ezzel elbucsuztak és örömükben elnyargaltak; Nemtudomka pedig megelőzvén őket, felöltözött más ruhájába és kiállt az ajtó elé. Hát egyszer jőnek és mondják: látod, sógor, Nemtudomka, miért nem jöttél; látd, mit vadásztunk. Nem tudom. De tudjuk mi, szamár! Ezen megörült a király, minthogy ebben az országban affélét nem is látott. Más nap megint kimentek volt, ismét hitták őt: gyere sógor, vadászni. Nem tudom. A másik azt mondja: hagyj békét annak a bolondnak. Nem tudom. Ők elmentek. Nemtudomka megint megelőzte őket ezüstszőrü lovával, és magán is azonféle ruha ékeskedett. A midőn megszemlélték őt, egyik azt mondja: ez a tegnapi királyfi; a másik mondja: nem az, mivel az rézruhában volt. Megszólitják: nem jőne-e vissza, vadászni. Nem, mivel már én elvégeztem, és mutatja nekik az arany szarvast. Ők ezt igen megszerették és kérdik: miért adná el nekünk. Barátim, nem egyébért, hanem ha ezen arany gyürüt homlokotokra hagyjátok sütni. Egymás szemébe néznek; ámbátor fájni fog, de a haj alatt senki se látja. Azonnal oda sütötte, nekik pedig szivökre szolgált ugyan, de az öröm miatt nem igen érezték, és megint kérdezék: kihez volna szerencséjök. A deszkavári király fiához. Ezzel elbucsuztak, elmentek; Nemtudomka ujonnan megelőzte őket és kiállt a kapuba, közönséges ruhájában. A midőn megjöttek, csufolták őt; látod, mit vadásztunk! Nem tudom. Mivel nincs eszed. Nem tudom. A király most százszortább megörült. Harmadszor is, midőn kimentek volt, hitták sógorukat, de csak „nem tudom“ felelettel hagyta őket; a ki is eleikbe lovaglott aranyszőrü lovával és olyanféle ruhában. A midőn meglátták, azt találták mondani: ez megint a deszkavári király fia. A midőn már jól közelgetett, csakugyan reá ismertek és kérdezik tőle: honnan jőne! Vadászatról. Hát mit vadászott! Oh igen szép gyönyörü arany tuzokot. Ezt a midőn meglátták, majd meghaltak érette, és ujonnan kérték tőle. Oda adom ezt is, de csak ha az akasztófát hátatokra hagyjátok sütni. Azok gondolták ugyan, hogy fájni fog, de nem látja senki, s reá hagyják sütni, a mint meg is esett. Itten haza lovagoltak a szép állattal, ha jóformán megszenvedtek érte, nagy dicsekedéssel is mentek a király elibe, ki még jobban megörült, mint a többi vadaknál. Nemtudomka pedig, a midőn elváltak egymástól, leszállott lováról, ki neki három tarisznyát adott: mivel most nem sokára háboruja fog lenni feleséged atyjának Kukoricza Marczi királylyal, és a midőn látni fogod, hogy igen veszt, rázd meg a kantárt, el fogok én jőni és mi ösmeretlenül megyünk az ő segitségére. Az első zacskónak az a tulajdonsága vagyon, a midőn akarod, mindenféle katona jő belőle; a második akármennyi municzióra van szükséged, megadja; a harmadik pedig élelmet, a mennyi csak kivántatik.

A midőn elvégezték beszédőket ő a maga ruháját felölté és haza ment; már akkor mindenütt keresték, hogy hová lehetett, kérdezi a felesége és többi sógorai: hol voltál Nemtudomka? rosz hir vagyon; háborunk lesz. Nem tudom. Más nap jött a parancsolat, hogy regvel a csata kezdődik. Ilyen formán el kellett készülni és rendelt órára kiment a két ifju házas király is. A mint hadakoztak, Kukoricza Marczi ugy megverte a király népét, hogy az országból is majd kiverte. Haza jövetelkor az egész udvar szomoruságban volt, kivált Nemtudomka felesége; mivel mindig gondolta: mit csináljon ezzel a boldogtalannal, se beszélni, se mást nem tud; és kérdi őt: lelkem, mit csináljak én már mostanában, ha elveszti országát atyám, hogy éljünk? Nem tudom; és mindig örült Nemtudomka; megfogta felesége kezét s atyja háza felé huzta, a hol épen vacsoráltak, és csudálkoztak az ő megjelenésükön, holott soha sem szoktak eljőni ebédre, annál inkább vacsorára; és mutogatta kezeivel, hogy itt akar vacsorálni feleségével együtt; nagyon is szivesen fogadták, mivel soha sem látták ilyen jó kedvét.

Vacsora közben megszólal egyik sógora: nem tudom, minek örülhet Nemtudomka, holott inkább szomorkodni kellene. Ezen szavakra felugrik és botját felkapva, örömmel teljesen kiabálja: nem tudom, és forgatja botját, vág vele mindenfelé és csufolja őket mutogatással, hogy mit félnek, ekkor megütötte mellét és mutatott az egekre ilyen mondással: Nem tudom. Felesége és ő felkeltek, megcsókolták atyjok kezét, kiki haza ment aludni. Csudálkozott mindenki az ő vig napján. Korán regvel mind az utczákon állottak fegyverben; két sógora általugratott Nemtudomkához a palotából és hivták: gyere sógor, verekedni, tegnap ugy is eleget vágtál. Ő szomoruvá tetette magát, és mondá: Nem tudom. Midőn a többiek már jó messzi mentek a katonasággal, megrázta kantárját; itt termett mindjárt az ő jó lova. No! édes gazdám, meg vagy szabaditva, megtartottad szavadat; ezentul szabad már beszélned. Kiki gondolhatja, mely örömére volt Nemtudomkának ez a szó. Lovát bevezeti udvarába, beszalad feleségéhez ezen mondásokkal: No, angyalom, szép feleségem, ne félj már többé és ne is szomorkodjál; minden jól fog végződni. Felesége igen megörült, de megtiltotta neki, hogy felfedezze még atyja előtt is, hogy ő beszélni tud és háboruba megy. Előtte pánczélos ruhát öltött, lovára felült, megcsókolta őt és elment. Alig hagyta el a várost, a tarisznyát megforditotta és annyi katonaság lett egyszerre, hogy csak szörnyüség volt; közelgetett mindig odább, és épen akkor már agyonverte Kukoricza Marczi az ő felesége atyját, ki midőn látta, hogy hátulról is jő egy sereg nagy futással, még jobban megiedt; de Nemtudomka fehér zászlót küldött előre, hogy az ő segitségére jő. A király mindjárt eleibe szaladott, hogy kihez lenne szerencséje, és mint érdemlette meg ezt a nagy barátságot. Én vagyok a deszkavári király fia; többire leszen még szerencsénk beszéleni; addig is megcsókolták egymást.

Az elfáradt katonák hátra küldetvén, a magáét vitte előre Nemtudomka és mikor már két óráig viaskodtak, tetette magát, mintha megsebesült volna. Csizmáját keresztülszuratta, és vért öntött belé, és ugy szinlette, mintha észre sem vette volna. Ezzel hátra szaladott, s mondja: No kedves ismeretlen király, ne busuljon, részünkön lesz a győzedelem. Egyszer csak azt mondja a király: deszkavári királyfiu! meg van maga sebesitve. Hol? A lábán és vér is fut belőle. Kérem tehát, adja ide nyakáról kendője felét, hogy kössem be. Hát ha ingét kérte volna, nem adta volna oda? Azután megint elment a viaskodás piaczára és Kukoricza Marczi királyt egész országaig verték, sok adóra kötelezték, melyet sokáig fizetett is.

Itten elmult a háboru, a deszkavári királyfiut hitták magokkal embereivel egyetemben, hogy annál inkább meghálálhassák szivességét, de ő megköszönte, hanem el fog menni ugymint más nap; a mint elbucsuztak egymástól, ő mintha pihentetni akarta volna katonáit, leült, s mikor amazok messzire haladtak, zacskóba hajtotta katonáit, maga frisen haza ment, lova eltávozott, ő pedig levetette pánczélos ruháját, fölvette a mindennaplót és feleségével beszélgetett, tudtára adván, mily szerencsésen lett vége a harczolásnak, s kérte, hogy csak senkinek semmit se szóljon, hogy tegyen először megérdemlett csufolódó tréfát sógorain, hogy ő legyen vig, de semmit ne beszéljen. Arra is megtanitotta feleségét, hogy emlitse: nem hiába mutogatott az egekre Nemtudomka; nem hiába örült, de örömre is vált a mi szomoruságunk; más különben kérdezze sógorait: micsoda vitézséget vittek véghez, és miért nem vitték el Nemtudomkát erővel is harczolni, legalább megtanult volna ott beszélni. Itten hallják a muzsikaszólásokat, kimegy Nemtudomka az ajtó elé és nagy szomoruan nézi őket; két sógora reá kiált: No te ingyen élő, mért élsz a világon, ha csak mindig itthon henyélsz; lásd, mi veszekedtünk és erőnk által mindeneket meg is nyertünk. Nem tudom.

Estve nagy mulatság adatik, a hol mindenféle nagy és kis urak megjelentek az udvari személyekkel egyetemben. Itten mindnyájának kedve volt; Nemtudomka egyszer csak kiszökött és elment haza; háza körül felállitotta katonáit, ágyukkal együtt, őrzésképen. Ezalatt Nemtudomka felesége meghasználta a feltett kérdéseket; de azért csak a két sógorát dicsérték, hanem mikor arra kellett felelniök, miért nem vitték el Nemtudomkát, azt mondják nagy fitykén: bolondot vinni oda, az is gondolat! Most, hogy ő nem volt a szobában, utána küldtek egy fő generálist; de a midőn generális uram meglátta a sok fegyveres katonát, visszaszaladt és jelenté, hogy oda követségképen volna jó menni, ki tudja, mi van a dologban. Mindjárt néhány katonával bement hozzá és azt mondja: a király hivatja, jőjön fel hozzá. És megszólamlik: tőle mint atyámtól nem érdemlem, de addig föl nem megyek, mig ő maga le nem jő hozzám. A király lement, de már akkor elveszett onnét a sok katonaság, ő pedig letérdepelve várta őt, ugymint a királyt, kezét kérte, megcsókolta és fölkelt. Köszönöm, édes atyám, megalázódásodat; és felöltözött biboros bársonyos királyi ruhába és kérte atyját, hogy a többiek előtt mutassa be. Itten mindegyik csudálkozott, hogy oly szép fiu volt, és hogy megszólamlott, felesége a többi előtt megcsókolta.

Mostanában beszéltek a deszkavári király fiáról, hogy ha az nem lett volna, elvesztünk volna. Ő pedig kérdezi: Ösmerik-e ezen kezkenőt? Oh, igen is. No, tehát nem kell már keresni őt; én azért neveztem magamat ugy, mivel deszka házban laktam; és mutat két arany gyürüt: ki ösmerné el magáénak. A két királyleány mindjárt, egyik is másik is azt mondja: enyém. No tehát, hogy megösmerjék a ravasz erkölcsü embereket, két szemtelen sógorom adá nekem az arany vadkacsáért, mit ha nem hisznek, nézzék meg a homlokukra sütött bélyeget; sőt még az utóbbi két vadállatért az akasztófát sem szégyenlék hátokra süttetni. Ezt mindjárt megvizsgálták és valósággal ugy találták. Nem volt itten többé oly kedves ember, mint Dániel, a született királyfi, más néven: Nemtudomka; kinek is a felesége atyja általadta mindjárt az országot, és megkoronáztatta London városában. Két sógora elveszté a régi becsületet, ő szerencsésen élt feleségével egyetemben, és a lovat magának örökre megtartotta.

7. A szalmakirály.

Volt egyszer egy király, annak három fia és három leánya és a három fiu gyakorta kijárt sétálni, de leánytestvéreiknek nem volt szabad kimenni, azért is összebeszéltek, hogy ki fogják őket kérni atyjuktól. Haza érvén, legelsőben is a legöregebbik ment be atyjukhoz és kérte, hogy engedné meg testvéreiknek is kisétálni. Ezért a király igen megharagudott és kihuzta kardját, a fia után hajitotta, de a fia sem kimélte lábait: elszaladt. Más nap ismét elmegy a második fiu, de a midőn kérését fölfedezte, ugy járt, mint a bátyja. Kérdi őket a legfiatalabb: hát édes bátyáim, megnyertétek-e kérésteket, vagy mit szólt atyánk? Felelék nekie: mi édes öcsénk, meg nem nyerhettük azon szabadságot és nem is igérte meg. Igy tehát majd megpróbálom én is a szerencsét, monda a legkisebbik, és elment atyjához, és a két bátya már a nélkül is felinditotta őt, most még hathatósabban neheztelte kérésit; felkapja a kést és utána hajitja nagy méreggel, a mely köntösének szélin keresztülütődött és a szobaajtóban megállott. Erre a gyermek kihuzza a kést az ajtóból és visszament vele atyjához. Ha uram atyámnak ugy tetszik, én kész vagyok értök áldozatul lenni. Az atyja, mint okos ember, látja, hogy olyan bátor: valaha lehet belőle jó vitéz, de mindazonáltal mondja fiának: nem tudjátok, hogy meg van jövendőlve, hogy ha három testvérteket kieresztem, el fognak ragadtatni, a mi igen nagy fájdalmam lenne. Feleli a gyermek (fiu): kedves atyám, azok még nem tudják ezen a világon mi a jó, avagy rosz, holott a tömlöcznél is erősebb helyen vannak, azért legalább némely időkre legyen szabad velünk kijönniök. Sok könyörgés után megengedte, de csak két órára, de mondá: ha elragadtatnak testvéreid, neked is meg kell halni. Megköszönte édes atyjának szivességét, s nagy örömmel ment bátyjaihoz és tudtokra adá a kért megnyert engedelmet. Csakugyan dél után el is mentek azon bezárt helyre, hol testvéreik voltak, és megfogott mindegyik egyet és ugy kimentek a rózsás kertbe sétálni.

A midőn kinyitották ajtaját, azonnal elkapta a legöregebbet a nap, a középsőt a hold, a legkisebbiket pedig a szél. A három fiu testvér bezzeg megiedt ezen szörnyü eseten, de főkép a legkisebbik, mivel fogadta, hogy vissza fogja őket vinni. Tehát kénytelen volt az egész történetet atyjának megjelenteni, ki miután megértette leányai elragadtatását, mindjárt siralomházba tétette őt, és összehivatván tanácsosait, kérdezte: micsoda büntetést érdemel az ő fia, elbeszélett cselekedeteiért? A tanácsosok, ki akasztófára, ki agyon lövetésre itélték. Hanem volt a tanácsban egy öreg király, ki is csak hallgatta a mondott itéletet, és mostanában felszólalt: érdemes uraimék! azért a gyermek nem méltó a halálra, mivel ha tudta volna minden bizonynyal, hogy elragadtatnak, nem vitte volna őket sétálni, de minthogy meg volt jövendőlve az ő elragadtatásuk, lehet, hogy jobb helyen vannak, mint voltak; azért csak azt itélem, hogy csapassék ki a király országából és soha többé ne legyen szabad neki visszajőni. Ezen javaslatra reá is állottak, és leirva az itéletet megküldték atyjának, a ki is midőn elolvasta, aláirta a mit végeztek, hogy véghez vitessék és csakugyan országából kicsapatott a legfiatalabb, kit a királyné igen nagyon sajnált, de mit tehetett felőle, kivált mikor gondolta, hogy idegen országban hogy fog ő tengődni, a mi több, még vadak is megehetik. Azért egy szolgájától örök emlékezetül egy arany órát és jó nagy summa pénzt küldött utána ezen parancsolattal, hogy ha megszorul valahol és édes anyját látni kivánja, nyissa fel óráját, az mindig meg fogja vigasztalni.

Nincs már maradása a királyfinak se hegyen, se völgyön, és ha eszébe jutott neveltetése, bánkódásában majd hogy meg nem halt. Utazása közben talált a hegynek oldalában egy lyukat, mely igen mélyen beszolgált s végét nem lehetett látni, s gondolván: akár ily szomoruan éljek, avagy igy muljak ki, de mégis ezen lyukba bemegyek, mig csak végét nem érem. Ment is valamely tizenkét napig és jó messzire világot látott, s gondolta, hogy ott ki fog érni a lyukból. Közelebb menve látja, hogy egy kősziklából ház vagyon kivágva, bemász az ablakán, lát tizenkét szál égő gyertyát, mellettök egy öreg ősz szakálu asszony imádkozik, kinek a homlokán van egy szeme. Bement mégis hozzája és mindjárt anyjának nevezte. Feleli az öreg asszony: isten hozott, királyfi! már két hete, hogy várlak és fenem a fogamat rád, majd megeszlek. Mondja a királyfi: édes öreg anyám, ugyan mit tudna én rajtam enni, holott nincs annyi hus rajtam, mint a bőregéren. Köszönd gyermek, hogy igy feleltél, mivel tizenkét fiam van, nehéz kereskedők, azoknak lettél volna vacsorául elkészitve, de már ne félj. E mellett jó vacsorát ad neki az öreg asszony és aludni mentek; mig aludtak, előjött a tizenkét zsivány, és felköltötték anyjukat. A legkisebb még be sem jött az ajtón, már megérezte, hogy van valami idegen a szobában, s monda: édes anyám! micsoda nyers szagu van a szobában? hiszen régen meg kellett volna már sütni. Feleli az öreg anya: szavaimra igen helyesen felelt, különben szerencsétlenségén sajnálkoztam; ti is engedjetek meg neki. Aztán a tizenkét zsiványnak eleikbe tette a vacsorát, mihez a királyfit is fel akarták költeni, de álmossága miatt nem lehete felkölteni; hanem vacsora után megparancsolták anyjuknak, hogy a háztól jó móddal igazitsák el a királyfit, különben el kell vesznie. Mikor fölébredt a királyfi, reggelizett, és utnak indult, de az öreg asszony megállitja őt: hallod-e, édes királyfim! kövesd tanácsadásomat. Most hét esztendeje volt itt egy király kertészének a fia, ki oly termetü és ábrázatu volt mint önnön magad s Péter volt a neve. Azért menj te is azon városba, mely a lyuk végén látszik és menj igenyest a király kertészéhez és valljad magad a kertész fiának. Most pedig adok egy halállovat és széllámpást; erre a lóra ülj fel és menj isten hirével, mert gyalog igen sokáig ki nem érnél. Midőn a lyuk szájához érsz, akaszd e lámpást a ló nyakába, és balra ne térj, hanem jobbra.

Ugy is esett a dolog; felült a lóra, és vevén kezébe a lámpást, egy gondolat alatt kiért a királyfi. Akkor ló nyakába akasztotta a lámpást és visszaeresztette, maga pedig gyalog tovább ment és jobbra tért, de utja igen homokos volt; mennyit előre, annyit hátra; s nem különben a nagy melegség igen igen megizzasztotta, s nem győzvén tovább tartani a szomjuságot, földre esett. Ezután fölveté szemeit az ég felé, hogy micsoda kegyetlen pusztán kell neki szomjuság végett meghalni, gondolatjában bucsut vett minden rokonától. Ekkor eszébe jut anyjától kapott adománya, veszi az arany órát, felhuzza és gondolkozik, mikor mul ő ki e világból. A midőn kinyitja, kiugrik belőle egy inas, és monda: fölséges királyfi mit parancsolsz? Ezen szinte megiedt, s azt felelte: mostanában semmit se parancsolok. Ismét becsukja óráját és az inas eltünt; de gondolta: talán jó volna még egyszer kinyitni az órát és ki is nyitotta; hát az inas kiugrott s kérdezte: mit parancsol a királyfi? Nem egyebet, minthogy étel, ital elég legyen egy aranylábu asztalon. Alig hogy kimondotta, hát már minden készen volt. A királyfi is előbb ivott, aztán kedve szerint jóllakott; becsukta óráját és tovább ment, és beért azon városba. A király felől tudakozódván, megmutatták neki; bement a kertészhez és nagy örömmel fogadá az őtet. Isten hozott, fiam, Péter! azt gondoltam már, hogy odavesztél; és nagy öröm közt bevezette, egyről másról tudakozódott, a melyekre igen alkalmatosan megfelelt. Kérem, uram atyám, adjon nekem egy különös szobát, mivel az én kitanult mesterségemhez az illik; a melyet megkapott. Minthogy ideje volt a nyugvásnak, lefeküdt; ekkor mintegy éjféltájban kinyitja óráját, az inas kiugrik és kérdezi: mit parancsol, fölséges királyfi? Azt, hogy nekem oly szép virágot készits, melynek párját sem lehet találni, és tedd az asztalra. Midőn megviradt, kivánta látni Péter fiát az öreg, és be talált nézni az ablakon s a nagy világosság majd hogy el nem vette szeme fényét, azt gondolta, tüz; s reá kiált: gyere ki, Péter! Péter felelé: ne tartson semmitől; semmi baj. Ekkor kinyitotta az ajtót, hát látja az öreg az elkészitett virágot, melynek párját soha sem látta, és mondja fiának: valóban szép; és jól kitanultad mesterségedet; nem hiába vándoroltál hét esztendeig. Erre azt feleli: ezen virágot édes atyám adja a legöregebbik királyleánynak; melyet át is adott, és nagy öröme volt benne a királyleánynak és kérdezte, hogy hol vette. Az én tulajdon Péter fiam csinálta. Jól megnézvén a virágot, látja királyleány, hogy igen mesterségesen van reá irva: a ki ezen virágot meg akarja venni, egy országot adjon érte; azért szerette volna megtudni, mely okból ajándékozta neki, holott másnak ily drágán adja, de mégis abban hagyta a kérdést.