Egyszer talál egy kis szép gyümölcsös kertet, hol volt mindenféle gyümölcs és minden fa alatt egy-egy arany nyoszolya. Itt gondolta magában, mivel már nagyon éhes volt: nem bánom, akármit csinálnak velem; fölment egy arany körtefára, jóllakott, akkor lejött és ott sétált az arany nyoszolyák között; az pedig volt a halak királyának az udvara, ki szerencséjére, nem volt oda haza, hanem országát járni. Egyszer látja a fiu, hogy jön a halak királynéja a kertbe a kastélyából. Mihelyt meglátta, térdre esett előtte és ugy panaszolta dolgát: fölséges királyné, mi türés, tagadás, én jóllaktam az arany gyümölcsből, mert nem állhattam az éhséget. Mondja a királyné: arra való az, fiam; ha jóllaktál, ne félj, nem lesz semmi bajod; akkor megfogta a fiu karját és fölvezette a szobájába, ott ujra inni, enni adott neki. A fiu, a mint jóllakott, lefeküdt; egyszer jön a halak királya estve nyolcz órakor, s mihelyt bement az ajtón, mondja feleségének: idegent érzek. Mi volna, nincs itt semmi. Már ne is tagadd, csak hozd elő, jobb lesz. Mi türés, tagadás, egy idegen országi gyerek akadott ide, enni és inni adtam neki. Akkor mondja a király: hozz nekünk is, vacsoráljunk. Mikor asztal mellé ülnek, mondja a király: hallod-e, fiu, gyere hozzánk; vacsorálj velünk. Köszönöm, fölséges király, már nekem elég volt. No, csak gyere, a mennyi kell egyél, igyál. A fiu fölkelt és oda ült az asztalhoz, evett, ivott, aztán megint lefeküdt. Itten a király és felesége hozzá fognak a kártyához pénzre játszani. Ekkor mondja a király: fiu! gyere velünk játszani. Dehogy megyek, fölséges király! mikor most is az elől bujdosok. Erre nem szól a király semmit, hanem hivja másodszor is, harmadszor is; a fiu mindig azt feleli. A király tehát megkérdezi, hogy mi dolog lehet az, hogy az elől bujdosna. Itt a fiu elbeszéli az ő esetének minden történetét az öreg boltosról, a ki nekik keresztapjok volt, és a kártyajátékról, melyet a hugával tett; hogy azt megátkozta, és ugy elveszett, hogy senki nem tud felőle semmit; és oda van, most is őt keresem. Itt a halak királynéja összecsapta mindjárt kezét, elszaladt a más udvarba, a halak királyának öcscséhez, kinek felesége volt a legény huga. Fölséges princzeszné! itt van a maga bátyja. Itten a leány mindjárt térdre esett és nem mehetett a bátyjához, hanem a királyné a fiut karon fogva vitte hugához; itt a mint megismerték egymást, ugy siránkoztak, hogy majd megszakadt a szivök.

Itt vannak együtt egy kevés ideig; egyszer azt mondja hugának a fiu: hallod-e édes hugom, mondd meg az uradnak, hogy jőjön el, nézze meg a mi országunkat, mert ha nem jön, ugy is elviszlek tégedet. Akkor mindjárt megraktak tizenkét társzekeret aranynyal, ezüsttel, s elindultak haza felé hárman, de mikor haza értek, az atya és anya olyan öreg volt már, hogy ki sem birtak menni a házból, és öreg volt a boltos is már feleségestől. Mikor az atyja házához mentek, beköszön a fiu: jó estvét, öreg atyám uram! Hozta a szerencse fölséges királyfit; hogy volnék én magának apja? Ugyan öreg atyám, nem adhatna szállást nekünk hármunknak az éjtszaka? Szivesen adnék, de az én házam nem arra való. Hej, öreg atyám, meghálunk mi a pitvarban is. Beszálltak ők hárman és ott virradtak fel a pitvarban. Itt reggel bemegyen öreg atyjához: ugyan öreg atyám, mit kiván a szállásért? Mit kivánnék a fölséges királyfitól! én nem kivánok semmit. Öreg atyám, nem akarom azt hiába hagyni. Akkor hat társzekér aranyat és ezüstöt leraktak a pitvarába; és második estve elmentek az öreg boltoshoz. Jó estvét, öreg boltos atyám! Hozta a szerencse fölséges királyfit. Adhat-e szállást az éjszakára? Szivesen, királyfi, mert nekem is jól esett néhánykor, mikor én kereskedtem. Itt már a boltos jó vacsorát adott nekik, ágyat is jót; ott virradtak fel. Reggel mondja a fiu a boltosnak: mit kiván a szállásadásért? Mit kivánnék fölséges királyfitól! Semmit. De nem veszem én hiába. Ugy két társzekér aranyat és ezüstöt leraktak a boltos házába és maradott maguknak négy szekérrel; kiindultak a városból és menvén egy darabig, az ur isten koldus ruhában eleikbe került, s az ut mellett, a merre ők mentek, ott kéregetett, mint a koldus szokott; ők csak marokkal hányták a pénzt, hogy az öreg föl sem győzte szedni. Másodszor, harmadszor is eleikbe került és mindig annyit leszórtak, hogy nem győzte fölszedni az öreg koldus, ki maga az ur isten volt, és azt mondja nekik: mit kivánnának az ur istentől, ha valamit tudnék segiteni. Mondja a fiu: én nem kivánnék egyebet: van nekem egy öreg apám, öreg anyám, és egy öreg boltos, feleségestől, csak azok mind a négyen olyan fiatalok lennének, mikorra oda érünk, mint mi. Ekkor csak elveszett előlök a koldus és ők visszafordultak. Mikor haza értek, a négy öreg olyan fiatal lett, mint ők hárman. Akkor elbeszélte atyjának, hogy hol járt, hogy ő volt az, de nem akarta magát kimutatni, igy ezek után a leány a halak királyának öcscsével megesküdött és együtt éltek örömek között.

10. János vitéz.

Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy igen igen szép lánya, milyen akkorában hetedhét országon nem találtatott. De nem csak maga volt a világon ez a király, hanem volt még egy nála százszorta hatalmasabb és gazdagabb király is, kinek két fia volt, mind a kettő olyan szép, hogy még a más világról is csudájára jártak.

Történik egyszer, hogy a kisebbik királyfi meg akar házasodni, s elindul megkérni a szép királyleányt, kinek szépségének, jóságának, s gazdagságának már régen hire futamodott. El is ért ő nagy fáradsággal a királyleányhoz, s alig hogy meglátta, egyszeriben megkérte atyjától kezét, de a király nem adta hozzá egyszerre leányát, hanem azt mondta neki: eredj el fiam, előbb országokról országokra, szerezz magadnak tapasztalást, s ha ezt megtetted és három esztendő mulva épségben visszatérsz, leányom kezét királyságommal együtt birni fogod. Nagyon megszomorodott ezen a királyfi, de minthogy a leány nagyon megszerette, kész lett volna érte akármit megtenni. Elbucsuzott hát a szép leánytól, s nagy buslakodással utnak indult. Mig igy utazgat messze földeken, addig bátyja vigan tölti az időt a szép királykisasszonynál, mert ő benne is felütött a házasság szele, s meghallván, hogy öcscsét országokról országokra vándorolni küldték, feltette magában, hogy mig oda jár, a királyleányt magáévá teszi. De a királykisasszony csak a kisebbik királyfit szerette; hasztalan volt minden igyekezet. Hiába hazudozott neki, hiába mondta neki, hogy az én öcsém ilyen s ilyen haszontalan ember, hogy korhely, félénk, hazug: a királyleányt sehogy sem térithette magához.

Eltelt azonban a három esztendő, mind a két királyfi visszatért atyja házába, de alig érkezett meg a kisebbik, mindjárt el akart indulni menyasszonyához; azonban hamar leverte szándékáról a bátyja; azt hazudván neki, hogy a királykisasszony őt nem szereti, de ha szeretné is, nem arra való, hogy elvegye, mert az sohasem lesz böcsületes személy. – Otthon maradt tehát a királyfi, a bátyja hazug szavára, a leány pedig nem tudta mire vélni a dolgot. Csak várt, csak várt, gondolkozott magában, hogy milyen régen eltelt a három esztendő, s még sem tért meg hozzá királyi kedvese. Végre a sok haszontalan várakozás után kétségbe esett, nem kellett neki sem étel, sem ital; mindig szomorkodott, gyakran átkozá öreg atyját, hogy miért utasitotta el kérőjét, miért küldte országokról országokra, s nem adta hozzá egyenesen. Még várok három napot, szólt egyszer szomoruan atyjához, s ha addig meg nem érkezik, lemondok e rosz világról, meghalok; hanem meghagyom átok alatt, hogy engem a templomban levő sirboltba temettessen, minden éjjel fegyveres emberrel őriztessen.

Eltelt a három nap is; még sem jött el a kisebbik királyfi, az én szerelmesem, szólott szomoruan a királyleány. Eltelt a három nap; nekem meg kell halni; hanem a mit mondtam, atyám, el ne felejtkezzék; ezzel meghalt. Felöltöztették mindjárt tiszta selyembe, bársonyba, bele tették egy arany koporsóba; a várost pedig behuzták fekete posztóval. Épen mikor már sirboltba akarták tenni, akkor érkezett oda a nagyobbik királyfi, s kérdé, a mint meghallotta a harangszót, s meglátta a fekete posztót: kinek harangoznak, kit gyászol a város? Mondának az összegyült népek egy szivvel, egy szájjal: a királykisasszonynak, a királykisasszonyt. E szóra csaknem összerogyott a királyfi, de még is nem akarta egészen elhinni, hogy igaz volna a dolog, mert ugy szokott lenni rendesen, a mi roszul esik, nem akarjuk hinni, a mi jól esik, ha nem igaz is, örömest elhiszszük, azért egyenesen a királyhoz ment, a kit is nagyon szomorunak találván, kérdé tőle: min buslakodik király atyám? Hogyne buslakodnám, édes fiam, egyetlen leányom meghalt, öcséd miatt buvában, s nekem átok alatt hagyta meg, hogy a templomban levő sirboltba temettessem, s minden éjjel fegyveres emberrel őriztessem. Azon én is busulok, hogy meghalt, de az őriztetésen semmit se tessék buslakodni, majd megőrzöm én az éjtszaka, azután könnyebben megőrizheti akárki.

Ugy is lett; a királyfi felöltözött fegyveresen, s a mint az estve eljött, elment a templomba, a hová a királyleány holttestét tették. Csak ott járkál, csak ott járkál nagy merészen fel s alá, egyszer, a mint üti a tizet, borzasztó zugás hallik a templomban, mindenfelé recseg, ropog; egyszer megnyilik nagy ropogva a kriptaajtó s kilép belőle a királyleány. Ahá! itt vagy te csábitó? te csábitottad el jó testvéredet; ha ezer lelked van is, meg kell halnod. Ezzel neki rohant, s diribről darabra szaggatá a királyfit. Ekkor felszedé csontjait, lerakta az oltár háta megé, maga visszalépett a sirboltba, borzasztó ropogás, csikorgás közt az ajtó becsapódott.

Meg se várta a király a reggelt, mihelyt pitymallott, befogatott az üveg hintóba s ment a templomba megnézni, mi történt a királyfival. Sokáig zörgetett s utoljára is be kellett rugatni a templom ajtaját. Csak keresi, csak keresi a királyfit, sehol sem találja. Egyszer, a mint az oltárhoz megyen, megtalálja csontjait, de nagyon megszomorodott s egyszeribe felült az üveg hintóba s haza vágtatott.

Csak hamar fülébe ment a kisebbik királyfinak a leány halála, s utravalót süttetvén magának, elindult a királyhoz bővebb tudomást venni felőle. Épen azon gondolkozott a király, hogy ki őrzi már meg leányát az éjtszaka, midőn oda ért: s ő mindjárt magára vállalta. Kulacsot akasztott tehát nyakába, s kardosan felkészülve elment a templomba. Ő is csak ott járkál, csak ott járkál bátran, mint a bátyja, egyszer minden recseg ropog; üti a tizet, megnyilik nagy csikorgással a kriptaajtó, kilép a szép királyleány. Ahá! itt vagy hütelen! ha ezer lelked van is meg kell halnod. Ezzel megragadja a királyurfit, diribről darabra szaggatja; csontjait összeszedi, az oltár megé rakja, bemegy ismét a kriptába; az ajtó utána nagy csikorgással becsapódik.

Igy ment, a harmadik, negyedik, ötödik estve; utoljára már embert sem kapott a király; a leánya mind fölemésztette; nagyon busult, buslakodott, hogy mi tevő legyen. Épen akkor vetődött oda egy kiszolgált katona, ki, megtudván a király buslakodásának okát, azt mondta neki: felséges király, megőrzöm leányodat, ha minden éjszaka egy véka aranyat adsz nekem. Nagyon megörült a király, s megigérte János vitéznek, mert ugy hivták a kiszolgált katonát, megigérte a véka aranyat. Elindult hát János vitéz, de a mint a templomba ért, eszébe jutott, hogy milyen nagy dolgot vállalt magára, s igy gondolkozék: bizony bolondot tettem én! ha már annyi embert megölt, engem sem fog életben hagyni; bizony nem is megyek én be, hanem elszököm a városból s azzal megindul szaladni hegyen völgyön. A mint által akar ugrani a várost keritő sánczon, hahó! megállj! ily szó hangzik felé. Oda fordul, hát egy öreg ősz ember állott háta megett. Mit akar kend, öreg apám? Csak azt akarom, hogy eredj vissza, a honnét eljöttél. Én tudom, hogy te magadra vállaltad a királykisasszony megőrzését, hanem eszedbe jutott, hogy meg is halhatsz belé, hát elszaladtál; én csak azt tanácslom neked, eredj vissza, ne félj semmit, öltözz fegyverbe, járkálj ott bátran fel s alá a templomban, hanem vigyázz, mikor a tizet üti, szaladj fel a toronyba, bujj be a középső harangba; ne félj, ott meg nem lel a királykisasszony, reggel pedig jókor gyere ki ide, itt fogod találni öreg apádat; megosztozunk a véka aranyon.

Visszafordult hát János vitéz, s a mint az öreg megmondta, ugy tett. Csak ott járkál, csak ott járkál a templomban; egyszer üti a tizet; ő is szalad egyenesen a toronyba, s belé bujik a középső harangba, de majd kiesett belőle, ugy mozgott az is, a mint megnyilt a sirbolt ajtaja. Kilépett a királyleány, s a mint széjjelnézett, nem látott senkit. Hát már te is megszeged esküvésedet, király atyám? Ekkor észrevette magát, és szaladt fel nagy sietve a toronyba, össze-visszakutatott mindent, a mint a középső haranghoz akar menni, üti a tizenkettőt. Jól jártál, hogy ütött az óra, melyben vissza kell feküdni az arany koporsóba, többé nincs hatalmam ide fent. Leszállt a sirboltba, az ajtó borzasztó ropogással csapódott be utána.

János vitéz is nagy örömmel kibujt a harangból s vigan sétált reggelig fel s alá a templom közepén. Reggel, a mint viradni kezdett, már ott volt a király az üveghintón; benéz a kulcslyukon, hát látja, hogy János vitéznek kutyabaja, vigan sétál az ajtóig, meg vissza; s örömében nagyot kiáltott: nyisd ki, Jancsi fiam, az ajtót! János egyszeribe kinyitotta, a király karon fogva kivezette a templomból s felültette az üveg hintóba. A mint haza értek, kikapta János a királytól a véka aranyat, s egyenesen oda ment vele, hol az öreg embert találta; az öreg most is ott volt; kétfelé osztották az aranyat. Hát nem iedtél-e meg? Bizony megiedtem én egy kicsit; de hisz ez már megtörtént, hanem az éjtszaka mit csináljak, hová bujjam el, hogy meg ne leljen? Eredj az oltár megé, szólt az öreg, a sok embercsont közt rád nem akad. Jól van, öreg apám, az isten áldja meg; azzal elment János vitéz, az öreg pedig utána kiáltott: de aztán el ne felejtkezz öreg apádról. Jól van, jól, öreg apám! Beérvén a városba, kocsmákról kocsmákra mind addig ivott, mig eljött az estve, akkor elment a templomba. Csak járkál, csak járkál; egyszer üti a tizet, ő is nagy hirtelenséggel szalad az oltár megé, s bebujik az embercsontok alá. Nagy ropogással megnyilik a kripta ajtaja, kilép a királyleány. Már látom, csakugyan meg kell átkozni tégedet, király atyám! mondá, de észrevette magát s nagy dühösen szaladt fel a toronyba, de az őrt nem leli; lejön, kezd mindent hányni vetni, már épen a csontokra került a sor, mikor szerencsére üti a tizenkettőt. Jól jártál, hogy ütött az óra, melyben vissza kell feküdnöm az arany koporsóba; többé nincs hatalmam ide fent. Leszállt a sirboltba, az ajtó borzasztó ropogással csapódott be utána.

János vitéz nagy örömmel kibujt a csontok alól s vigan járt kelt reggelig fel s alá a templomban. Reggel ismét ott volt üveg hintóján a király, s nagyon csudálkozott, hogy János vitézt életben lelte. Ennek bizonyosan valami nagy embernek kell lenni, ugy gondolkozott magában; ismét karon fogva vezette ki a templomból s felültette az üveg hintóba. János vitéz kikapta a véka aranyat, ment vele az öreg emberhez, ott ismét együtt megosztoztak rajta. Még egy éjszaka van hátra, igy szóla János vitéz, tanácsoljon öreg apám, mi tevő legyek. Ne busulj fiam! Csak mikor gondolod, hogy tiz óra lesz, eredj fel a katedrába, végy egy könyvet kezedbe, ne ügyelj semmire, akármit csinál, beszél a királykisasszony; ha pedig fel akar hozzád menni, a katedrának kétfelé van garádicsa, ha ő az egyiken felmegy, te a másikon le, szaladj be a kriptába s feküdj belé az üres koporsóba, nem lesz semmi bajod; de aztán el ne felejtkezz öreg apádról. Jól van, jól, öreg apám! Ezzel bement János vitéz a városba, s késő estig evett, ivott, akkor pedig elment a templomba, felment egyenesen a katedrába, könyvet vett kezébe, s ott várta a tiz órát! Egyszer üti, megnyilik nagy ropogással, csikorgással a kriptaajtó, kijön a királyleány. Ah! hát már katonája sincs öreg apámnak, papot küldött őrizetemre, igy beszélt nagy fenszóval, s ezzel a katedrának szalad fel egyenesen a garádicson. János vitéz is kirugja maga alól a katedrát, be egyenesen a kriptába, s bele fekszik az arany koporsóba; a királykisasszony nyomban utána, de már akkor János vitéz jó helyen volt. Kelj fel koporsómból, kelj fel koporsómból! rimánkodik a kisasszony, de János vitéz ügyet sem vét beszédére. Kelj fel, kelj fel, szivem szép szerelme, kelj fel koporsómból! De János vitéz meg se piszszen, mintha nem is hallaná. Egyszer üti a tizenkettőt, még jobban kéri a királykisasszony, de János vitéz csak ott fekszik. Mikor az óra kongása elhangzik, megcsókolja a királykisasszony Jánost, s mondja nagy örömmel: kelj fel! már most tied vagyok örökre; neked köszönhetem életem; te szabadítottál meg e halálnál is kinosabb állapottól; ha felkeltél volna a koporsóból tizenkét óra előtt, én tán örökre ily élő halott vagyok; most már menjünk haza, ne is jőjünk ide többet a kisértetek házába. Azzal megfogták egymás kezét, haza sétáltak a király palotájába. Az öreg király a mint meglátta leányát, örömében mindjárt meghalt; János vitéz elvette a királykisasszonyt, a királyság is reá maradt; ennek örömére igen nagy lakodalmat tartottak, s a nagy vigság között megfelejtkezett János az öreg emberről, s már a második, harmadik estve is eljött, még se vitte el neki az aranyat.

Egyszer, a mint legjobban vigadnak, belép az ajtón egy öreg ember s kérdi nagy fenszóval: hol van János vitéz? Itt vagyok, öreg apám! s odalépett János vitéz. Öreg apám, öreg apám! beh megfelejtkeztünk öreg apámról. Már most jertek, kövessetek! S kivezette Jánost és feleségét a palotából, a város végére egy kis kunyhóba. A mint bementek, elővesz az öreg egy kardot a szögletből s mondja nagy haragosan: most mindkettőtöknek meg kell halni. Rimánkodnak, kérik: engedjen meg nekik. Most az egyszer megengedek, mond az öreg, de ha meggazdagodtok, ne felejtkezzetek el a szegényről. – Menjetek haza békével.

11. A bölcs királyfi.

Volt egyszer egy király; volt annak egy fia. A királyné meghalt, s meghagyta testamentomban a királynak, hogy az ő fiát bölcseségre tanittassa. Darab idő mulva eszébe jut a királynak, hogy felesége mit hagyott; tüstént levelet irt a hét bölcsmesternek, hogy nála jelenjenek meg. Felmentek a bölcsek a királyhoz; azt mondja nekik a király: halljátok bölcsmesterek! a feleségem meghagyta testamentomban, hogy a fiamat bölcseségre tanittassam. Azt mondja a legelső bölcs: én egy nap alatt megtanitom, hogy annyit fog tudni, mint én; a második azt mondja: én megtanitom két nap alatt, hogy annyit fog tudni, mint én; a harmadik szinte azt mondja: én három nap alatt; a negyedik négy nap alatt; s igy tovább a hetedikig.

Elvitték tehát a bölcsek a fiut s adtak neki egy tanuló szobát, de soha felé sem mentek. Ezalatt a király megházasodott, s elvett egy fiatal királykisasszonyt, kinek a király igen dicsekedett, hogy van neki egy szép fia. Ő tehát igen kérte a királyt, hogy hivassa haza fiát, mert igen szeretné látni. A király mindjárt levelet irt a hét bölcsmesternek, hogy fiát bocsássák haza látogatás végett. Kapja a hét bölcsmester a levelet, tüstént összegyülnek, tanácskoznak, haza bocsássák-e a fiut, vagy nem, mert még semmire se tanitották. Elhatározák, hogy meg fogják próbálni. Ekkor kimennek s leszakítnak egy orgonafalevelet és alá teszik a fiu nyoszolyájának lába alá. A fiu mihelyt belé feküdt, mindjárt észrevette, s kérdezte a bölcsektől: mi dolog az, hogy az ő nyoszolyája alacsonyabb, mint másszor volt. A bölcsek egymásra néztek és álmélkodtak, hogy nem is tanitották, mégis tud valamit. Ekkor azt mondják a bölcsek a királyfinak: most haza fog menni, de előbb kimegyünk és megvizsgáljuk a csillagokat, ha jó lesz-e felségednek haza menni. Kimentek és megvizsgálták a csillagokat; azt mondják a királyfinak: jó lesz felségednek haza menni. Ekkor azt mondja a királyfi: én is kimegyek, és megvizsgálom a csillagokat: ha jó lesz-e valósággal haza mennem. Kimegyen és talál egy nagy csillag mellett egy kicsit, mely azt jelentette neki, hogy ha ő otthon beszélni fog, meghal, ha pedig némának tetteti magának, életben marad. Bemegyen, azt mondja a bölcseknek: halljátok-e, ti bölcsek vagytok, és azt mondjátok: jó lesz nekem haza menni; de én találtam egy nagy csillag mellett egy kicsit, mely nekem azt jelentette, hogy ha otthon beszélni fogok, meghalok, ha pedig magamat némának tettetem, életben maradok. Ha nem hiszitek, jertek ki és vizsgáljátok meg. Kimennek a bölcsek, széjjelnéznek, azt mondják a királyfinak: bizon felségednek igazsága van; de ha valami baja lesz, segitségére fogunk menni.

Haza ment a királyfi, magát némának tettette; senkinek se köszönt, még az apjának se. A király igen megboszankodott, hogy az ő fiát nem hogy bölcseségre tanitották volna, hanem némává tették. Adott neki egy külön szobát, hogy egyedül lehessen, senkit ne botránkoztasson. Azt mondja a királyné a királynak: hallod-e, ha a te fiad tudott valaha beszélni, én megmutatom, hogy most is fog beszélni. Ekkor bement a fiuhoz és kezdett hozzá beszélni, de a fiu rá sem ügyelt. Minden módon ostromolta a szegény fiut, csábitgatta, s azt mondja neki: hallod-e, édes fiam! ha valaha tudtál beszélni, szólj hozzám; tudod, hogy a te atyád öreg ember, én pedig fiatal vagyok; a mit csak kivánsz, mindent adok. A fiu nem felelt semmit. Ekkor elkezdett a királyné a szobából szaladni, ruháját, haját tépni, kiabálni, hogy a fia meg akarta paráznítani. Bement szétszórt hajjal a királyhoz, s kérte, hogy néma fiát akasztassa fel, mert nem méltó, hogy rá is nézzenek. A király mindjárt csináltatott egy akasztófát, és a fiát fel akarta akasztatni, de a bölcsek megtudták és siettek a királyfi megmentésére. A legelső bölcs épen akkor ért oda, mikor a fiut vitték akasztani; megállította a sokaságot és felment a királyhoz, hogy legalább még egy nap legyen a szobában, hát ha meg fog szólalni. A király megkegyelmezett a fiának, hogy akkor nap nem akasztották fel. Más nap ismét, mikor vitték a fiut akasztani, jött a második bölcsmester; ez is megmentette, hogy az nap nem akasztották fel. Igy ment ez addig, mig csak a legutolsó bölcs el nem érkezett; mihelyt ez oda érkezett mindjárt felment a királyhoz és a fiut is magával vitte. Azt mondja a királynak: ha felséged ezt az egy fiát is felakasztatja, ugy lesz állapotja, mint egyszer egy öreg nemesembernek volt. Ez az öreg ember is özvegyen maradt és elvett egy fiatal leányt…

Itt megállott a bölcs és nem beszélt. A király vágyott volna tudni az öreg nemesember történetét; kérte a bölcsmestert, hogy beszélje el; de ez csak azzal a feltétellel akarta, ha fiának megkegyelmez a király. Megkegyelmezett. Ekkor megszólal a bölcsmester:

Felséges király! az az öreg nemesember elvett egy fiatal leányt, mint tulajdon felséged; de ez a fiatal személy minden éjtszaka kijárt a városra. Egyszer az öreg ember észrevette, hogy felesége nincsen mellette; felkél és megnézi az ajtót, ha nyitva van-e, s ugy találja. Kiment és kereste a feleségét, de nem találta; ekkor jutott eszébe valami az öreg embernek; bement és bekulcsolta az ajtót. Később jött a felesége haza, de az ajtó be volt zárva. Bekiáltott az ablakon az urának, hogy nyissa ki az ajtót, de nem akarta, hanem azt mondta neki: nem nyitom ki, mert fajtalankodni jártál; majd eljőnek hajnalban a bakterek, jó huszonötöt fogsz kapni. Azt mondja a felesége: hallod-e lelkem, én nem jártam rosz czélból, hanem az anyám halálán van, őt voltam megnézni; de az öreg ember nem akarta kinyitni. A felesége felvett ekkor egy követ, s az ablak alatt levő kutba lökte, hogy a férje azt gondolja, hogy a kutba ugrott. Az öreg megbánta tettét és kiment keresni a kutban; a felesége pedig, ki lesben volt, mig az öreg kereste, bement és lefeküdt. Észrevette az öreg ember, hogy megcsalatott, indult be, de az ajtót zárva lelte. Azt mondja a feleségének: hallod-e, bocsáss be. Nem bocsátlak, vén lator, mert a városba jártál latorkodni; hanem majd hajnalban eljőnek a bakterek és jó huszonötöt fogsz kapni. Azt mondja a vén ember: nem voltam sehol, hanem megbántam a tettem, és kerestelek; azt gondoltam, hogy a kutba ugrottál. Semmit se használt a kérelem; nem bocsátotta be, de eljöttek a bakterek és jó huszonötöt kapott. Azt mondja ekkor a bölcsmester: ha felséged a fiát felakasztatta volna, igy lett volna állapotja.

Ekkor szólalt meg a királyfi, s azt mondja az apjának: ha engem most felakasztatott volna, ugy járt volna, mint egyszer egy öreg ember, kinek volt egy fia, mint én vagyok felséges király atyámnak. Egy vacsora közben az öreg ember ablakán egy fülemile igen szépen énekelt; az öreg ember igen gyönyörködött benne; s azt mondja a fiának: beh bölcs, hatalmas volna, a ki meg tudná mondani, mit fütyörész ez a fülemile. Azt mondja a fia: édes apám, én meg tudnám mondani, de ha megmondom, megharagszik rám édes apám. Az apja biztatta, hogy ne féljen. Azt mondja ekkor a fiu: ez a fülemile azt fütyörészi, hogy én belőlem olyan hatalmas ember lesz, hogy édes apám fogja tartani a mosdó tálat, édes anyám pedig a törülközőt, mikor mosdani fogok. Erre az öreg ember megboszankodott, felkapta a fiát, vitte és bevetette a tengerbe: eredj hunczut! még én neked inasod lennék valaha! A fiut Alekszándernek hivták. Azt mondja ekkor a királyfi, ha én beszélni tudtam volna, ugy jártam volna.

Azonban Alekszánder jól tudott uszni és felkapott egy sziklára. Arra mentek a gályások, felkéredzett rá és felvették. Egy néhány nap utaznak a tengeren, végre egy város alatt kikötöttek. Alekszánder megköszönte szivességöket és bement a városba; beállt inasnak a király tiszttartójánál, mert a király ebben a városban lakott. Ennek a királynak kastélyára három holló járt károgni; akárhová ment a király, a három holló mindig a feje fölött károgott éjjel, nappal. A király igen megfélemlett és még a kastélyából sem mert kimenni. Hirül adta az egész országban, hogy a ki megmondaná, miért jár oda az a három holló és eltávolitaná onnan, az egész királyságát és lányát annak fogná adni. Sokan felmentek a hir hallatára a király udvarába, ezek közt az Alekszánder gazdája is, de senki sem tudta megmagyarázni, miért jár oda a három holló; a hogy felmentek, ugy ismét haza mentek. Kérdezi Alekszánder a gazdájától: ha volt-e ember, a ki megmondotta volna, miért jár a három holló a kastélyra. Nem volt, felelé s kérte őt Alekszánder, hogy menne fel a királyhoz és mondja meg, hogy ő meg is fogja mondani, miért jár a három holló a kastélyra, el is fogja üzni. Felment az Alekszánder gazdája és bejelentette a királynál; a király mindjárt felhivatta Alekszándert és igéretét ismét kimondva, unszolta Alekszándert a magyarázásra. Ő pedig azt mondja a királynak: ha felséged szavát állja, elmondom és el is üzöm a három hollót. A király azt mondja: én, fiam, szavamat állom, és királyi koronámra esküszöm, hogy amit igértem, meg is adom. Ekkor azt mondja Alekszánder: felséges király, az a három holló azért jár ide, hogy tegyen köztök, mint király, itéletet, mert az egyik tojó holló, a másik gunár, a harmadik pedig a kettőnek fia. A tojó holló azt kivánja, hogy őtet illeti a fiu holló, mert ő kiköltötte, a gunár azt kivánja, hogy őtet illeti, mert a tojó holló elhagyta mig kicsin volt és ő messzeföldről táplálta. Most tegyen felséged közöttök itéletet. A király kimondta az itélet, s ugy elment a három holló károgva, hogy most is oda van.

Ekkor azt mondja a király: hallod-e Alekszánder! vedd el a lányomat; légy király, mert én már öreg ember vagyok, nem igazgathatom az országot. Azt mondja Alekszánder: felséges király atyám! még nem veszem el a lányát, mert egy bölcs királyt hallottam, elmegyek hozzá még egy esztendeig bölcseséget tanulni. Azt mondja a király: nem bánom, ha elmégy is, most is sokat tudsz, de azért hasznát veszed valaha. Szedett ekkor magához Alekszánder kincset, aranyat, a mennyi csak kellett neki és utnak indult. Darab idő mulva beért abba a városba, hol a bölcs király lakott. Szerencséjére ételhordó inas nem volt a királynál, s őt mindjárt megfogadták. Ennek a királynak is volt egy igen szép lánya; volt még a király udvarában egy más inas is: Ludókius, de ez csak külső dolgokat végzett, ennélfogva a királykisasszonyt soha sem láthatta. Ez a Ludókius mindenben igen hasonló volt Alekszánderhez; senki se ismerte egymástól, és csak hamar lelki testi barátok lettek. Egyszer valami különös dolga akadt Alekszándernek, a miért az udvart el kelle hagynia. Tehát megkérte barátját, Ludókiust, hogy végezze el érte az ételhordást, fel is vállalta és senki se ismerte meg, hogy nem Alekszánder. Bevitte Ludókius az ételt a kisasszonynak, és egyszerre ugy belé szeretett, hogy a hideg mindjárt kilelte. Meg érkezett Alekszánder, kérdezi tőle: barátom, Ludókius, mi bajod? Azt mondja Ludókius: barátom! nincs az a doktor, a ki meg tudná mondani, egyéb az istennél. Azt mondja Alekszánder: én tudom, kedves barátom, mi bajod; téged a szerelem bánt; no de ne félj, majd segitünk a bajon. Elment mindjárt a piaczra, és vett egy drága arany köntöst, felvitte a királykisasszonynak és általadta a Ludókius nevében. Azt mondja a kisasszony: mi dolog az, Alekszánder, hogy te másnak keresed a hasznot, nem magadnak? Más nap ismét vett Alekszánder még drágább köntöst, és felvitte ismét a kisasszonynak. A kisasszony elcsudálkozott s kérdezte: Ludókius szegény inas létére ilyen drága ruhákat bir venni ajándékba? Azt mondja erre Alekszánder: felséges királykisasszony! vehet ő, mert nagy királynak a fia; hanem arra kérem a kisasszonyt, ereszsze be vagy egyszer egy pár szóra magához. Azt mondja a kisasszony: mondd meg Ludókiusnak, holnap estve jőjön az ablakomra, kopogtassa meg: beeresztem. Lement Alekszánder, mondta Ludókiusnak a hallottakat, ez is örömében mindjárt meggyógyult, alig várta a kitüzött időt, s midőn eljött, tüstént ment az ablakra, megkopogtatta, a kisasszony mindjárt beeresztette, és igen nagy szerelembe estek. Igy folyt egy darabig az idő, mindig bejárt titokban az ablakon.

Egyszer az Alekszánder apjoka levelet ir, hogy eltelt az esztendő, menjen haza, mert ő tovább nem bajlódik az országgal. Alekszánder felment a királyhoz, megköszönte szivességét és lement Ludókiushoz, azt mondja neki: édes barátom! én már tovább itt nem leszek, mert atyám levelet irt, hogy menjek haza; hanem arra kérlek, vigyázz magadra, ki ne tudja a király, hogy a kisasszonyt szereted, mert felakasztat. Most pedig kedves barátom! cseréljünk gyürüt; olyannak fogom nézni, mintha tégedet látnálak. Ez megtörténvén, elbucsuztak egymástól; ő utnak indult; s helyére beállt inasnak egy Vályi nevü ember. Ez alig volt ott egy hétig, már észrevette, hogy Ludókius a kisasszonyt szereti; felment a királyhoz és bejelentette. Azt mondja neki a király: hogy lehet az, mikor Ludókius régi szolgám; te pedig egy hete, hogy szolgálsz, már is észrevetted? Azt mondja ekkor Vályi: ha nem igaz, kihivom Ludókiust egy szál kardra, és ha nekem lesz igazságom, én vágom le, ha pedig neki lesz, ő fogja levágni az én fejemet. Felhivatta a király Ludókiust, s azt mondja neki: Vályi azt mondja, hogy te az én lányomat szereted; s kihítt egy szál kardra, hogy ha neki lesz igazsága, ő vágja le fejedet, ha pedig neked, te vágod le az övét. Ludókius igen szomoru lett, és ment egyszerre a kisasszonyhoz, elbeszélte neki, mi történt vele. Erre azt mondja neki a kisasszony: hallod-e, Vályi erős vitéz, te pedig gyenge ember vagy, le talál vágni, és nekem is végem lesz, hanem menj be atyámhoz, és kérd meg, bocsásson haza, mert az atyád igen beteg, levelet irt, hogy ha nem sietsz, életben nem kapod; te pedig, ha elbocsát, siess Alekszánderhez, és kérd meg, hogy jőjön, vivjon meg érted Vályival. Fel is ment Ludókius a királyhoz, és a király elbocsátotta, a bajvivás napját hátrább rendelte. Elindult Ludókius, és elért abba a városba, a melyikben Alekszánder lakott; felkereste és elbeszélte a sorsát. Azt mondja neki Alekszánder: barátom, nagyon roszkor jöttél, mert holnap akarok esküdni feleségemmel, hanem igy fogunk segiteni a bajon: minthogy igen hasonló vagy hozzám, te fogsz megesküdni az én feleségemmel, és addig, mig oda leszek, mig érted víni fogok, itt fogsz lenni. Ekkor elindult Alekszánder, és elért abba a városba, hol az ő barátja Ludókius lakott. Bement a királyhoz és mondja neki: felséges király! visszajöttem a rendelt időre; de én most is azt mondom, hogy a királykisasszonyt soha sem szerettem; hiszem az istent, hogy megsegit; levágom a Vályi fejét. Más nap kimentek egy szál kardra, de mind a kettő igen erős vitéz volt; reggeltől estig mindig viaskodtak; végre Alekszánder levágta Vályi fejét s felvitte a királynak. Azt mondja neki a király: hallod-e Ludókius! (mert a király sem ismerte meg, hogy Alekszánder) látom, hogy neked volt igazságod; most már vedd el a lányomat és uralkodj. Azt mondja Alekszánder: felséges király! az atyámat még sehogy sem hagytam, mert a bajvivás napjára siettem, azért elmegyek, és megnézem, ha él-e vagy meghalt?

Ez alatt az idő alatt, mig Alekszánder elvégezte a Ludókius dolgát, Ludókius is el elvégezte az Alekszánder dolgát: megesküdt a feleségével, de sohasem nyult hozzá, hanem minden éjjel csupasz kardot rakott magok közé. Haza ment Alekszánder, azt mondja Ludókiusnak: barátom, kinyertem az egész utadat; eredj haza, vedd el a kisasszonyt és te fogsz uralkodni. Ludókius megköszönte a szivességét, elbucsuzott tőle és haza ment.

Lefekszik Alekszánder estve a feleségével; azt mondja neki a felesége: hallod-e, miért raktál még eddig közénk minden éjjel csupasz kardot? Ekkor tudta meg Alekszánder a Ludókius hűségét. A felesége kérdésére az felelte: az asszonyi állhatatosságot akartam vele megpróbálni. Ez napságtól fogva soha sem kellett Alekszánder a feleségének, hanem volt az udvarnál egy haditiszt és egy vén asszony. Felhivatta a vén asszonyt s azt mondja neki: hallod-e, én ezt a haditisztet jobban szeretném, mint Alekszándert; minden vacsorába mérget adj be Alekszándernek. Ugy is lett, de ő nem halt meg a méregtől, hanem nagyon elbetegesedett és elfekélyesedett. Ekkor a haditiszttel megesküdött, és Alekszándert még az udvarából is kilökte. Sok idő multával elért Alekszánder abba a városba, hol Ludókius lakott. Már ekkor három fiu gyermeke volt Ludókiusnak. Épen akkor tartott egy nagy bált, az országból még a koldusok is oda igyekeztek. Alekszánder is felment a többi koldusok közt, de ő oly fertelmes koldus volt, hogy még a többi koldusok is lökdösték magok közül. Végre nagy ügygyel bajjal feltörekedett az ajtóhoz, melyen az ételt hordták. Azt mondja az ételhordó inasnak: mondja meg a királynak, hogy egy koldus kér egy pohár bort a király poharából Alekszánder nevében. Bemegy az inas, azt mondja a királynak: felséges király! az ajtón álló koldus kér egy pohár bort a maga poharában Alekszánder nevében. Azt mondja a király: tölts neki egy pohár bort, akárki legyen az, ha Alekszánder nevében kért. Töltött neki és kivitte. Megitta a koldus és az ujjáról a régi gyürüt, melyet cseréltek, lehuzta, és belé vetette a pohárba. Azt mondja az inasnak: vidd be és tedd a király elibe. Bevitte az inas és a király egyszerre megismerte saját gyürüjét, melyet Alekszándernek adott; azt mondja az inasnak: eredj és zárd el azt a koldust, a kinek a bort adtad. Az inas kiment és elzárta.

Mikor a sokaság szétoszlott, kiment a király feleségestől a koldust megnézni, de a felesége mindjárt visszament, mert a koldus nagyon fertelmes volt. Ludókius maga maradt s azt mondja a koldusnak: hol vetted ezt a gyürüt, megölted-e érte az én kedves barátomat, Alekszándert, vagy elloptad tőle? Azt mondja a koldus: felséges király, én se meg nem öltem, se el nem loptam tőle, tulajdon az az ember adta felségednek a gyürüt vissza, a kinek felséged adta; én vagyok Alekszánder. A király ekkor nagy szomoruságba esett, hogy az ő lelki testi barátja olyan nyomoruságra jutott. Felmegy és azt mondja a feleségének: ha a mi lelki testi barátunk olyan volna, mint az a fertelmes koldus, a kit láttál, ráállnál-e, hogy gyermekeinkből vért bocsátnánk, ha segithetnénk rajta azzal, s ha vele megmosnók, olyanná tehetnők, mint azelőtt volt? Azt mondja a felesége: hogyne állnék, lelkem, mikor ő mentette meg a mi életünket a haláltól. A felesége elment a templomba, Ludókius pedig bevitt egy tekenőt, mind a három fiából vért bocsátott s a koldust megmosta benne.

Felállt Alekszánder a tekenőből és csak olyan ember lett, mint azelőtt volt; egy néhány nap ott mulatott; azután azt mondja Ludókiusnak: kedves barátom! van nekem egy öreg apám és egy öreg anyám, hanem adj nekem katonaságot és költséget, mert meg akarom őket látogatni. Adott neki Ludókius mindent, a mire szüksége volt és egy királyi öltözetet. Elindult Alekszánder azon város felé, melyben az apja lakott. Még messzi volt a várostól, már levelet küldött az apjának, hogy ez s ez királyt várja vacsorára, mikorra oda is érkezett, a katonaságot elszállásolta a városba, maga pedig az apjához ment. Vacsora közben kérdezi az apját: volt-e valaha gyermekök, hogy csak kettecskén vannak. Azt mondja az apja: nem volt nekünk, felséges király, soha sem. Alekszánder sokáig nem kérdezősködött, hanem lefeküdt. Más nap reggel, mikor mosdani akar, látja, hogy az apja viszi a mosdó tálat; rá kiált az inasára: vedd el ettől az öreg embertől a mosdó tálat, mert nem vagyok méltó, hogy ilyen öreg ember tartsa a mosdó tálat előttem. Mikor megmosdott, az anyja ismét vitte a törülköző kendőt és megtörülközött.

Egy kis idő mulva azt mondja az apjának: tudja-e édes apám, mikor egy vacsora közben egy fülemile igen szépen énekelt az ablakon; mikor azt mondta, hogy beh bölcs, hatalmas ember volna, a ki meg tudná mondani, mit fütyörész az a fülemile, én pedig mikor megmondottam, bevetett a tengerbe? Tovább nem tudott beszélni, mert az apja nyakába esett és örömében sirt; az anyja is hasonlóképen. Még egynéhány napig ott mulatott; végre elindult katonáival azon város felé, melyben felesége lakott. Mihelyt oda értek, tüstént megfogatta a haditisztet és a feleségét; négy felé vágatta és a várnak négy szögire akasztatta, a vén asszonyt pedig szilaj csikó farkára kötteté és mindaddig hurczoltatá, mig egy darab sem lett belőle; maga pedig elvett egy királykisasszonyt, és még most is élnek, ha meg nem haltak.

12. Százat egy ütéssel.

A mint ment, mendegélt egy nagy királyi városon keresztül, meglátta a folyosóról a király a nagy betüket, s leküldte inasát, hogy nézné meg, mi van annak az embernek a hátára irva. Az inas megnézvén, megmondta a királynak, hogy mi van rá irva. – Hivd be csak gyorsan azt az embert, mondá a király, épen ilyen emberre volna szükségem. Az inas behivta. Miért hivatott felséges uram? kérdte a vándorló legény. Biz én csak azért hivattalak, hogy van itt nekem a hegyoldalban egy templomom, tizenkét medve jár belé; már igen sok embert elpusztitott, gondoltam, hogy te tán ki tudnád őket pusztítani. Ki is pusztítom én, felséges uram, csak nekem egy fél esztendőt adjon, addig enni, innivalóval jól ellásson, fogadom, hogy nem jár abba a templomba több medve. A király megadta a fél esztendőt. A vándorló legény feltette magában: nem bánja, ha meghal is, legalább fél esztendeig jól él; evett is, ivott is mindig. Eltelvén a fél esztendő, mikor beestveledett, a templomba tizenkét dézsa bort szállittatott, ugyanannyi kenyeret és hust; s azokat lerakta sorba, a templom közepére, de ugy, hogy senki sem látta, maga pedig megbujt a székek között. Egyszer jön nagy morogva a tizenkét medve, ugyancsak hozzálát mindenik az evéshez, iváshoz; mindent felfaltak és megittak egy csepig; de be is fizettek magoknak, mert a bortól mind részegek lettek. Mikor mind összevisszadültek a részegségtől, kiugrott a mesterlegény a székek alól s elszeldelte egyenként fejöket, s a templomból mindent szépen kitakarított, csak a medvéket hagyta ott egy rakáson.

Reggel jókor, még a király alig kelt fel, jelentette neki, hogy a medvék meg vannak ölve; a király felöltözött és megnézte. Hát csak elcsudálkozott rajta, hogy a medvék egy rakáson voltak megdögölve. Hogy ölted meg ezeket? kérdi a vándorló legénytől. Hát nekem szaladtak, hogy széjjeltépjenek, én meg mind kardra hánytam őket egymás után, felelt a vándorló legény. Még egy dolgot bizok rád, szólt a király hozzá; ha azt megteszed, fele királyságom és egyetlen leányom neked adom. Mi lesz az? szólt a vándorló legény. Van nekem egy igen szép kertem, mond a király, benne három óriás uralkodik, ha azokat kipusztítod, tied lesz, a mit mondottam. Jól van, felséges uram! csak egy fertály esztendőt kérek, s addig a legpompásabb ellátást mindennel. Megadatott neki, a mit kivánt, s ő nyugodtan várta a kitüzött időt; s meg is érkezett az nem sokára. Mitevő legyen már most? gondolkozott magában, hogy pusztítsa ki a három óriást. Mit mit nem gondolt: egyszer kiment a piaczra, vett ott vagy két garas ára turót és egy pacsirtát, azzal haza ment. A mint elérkezett az estve, bement a kertbe, s mindjárt a kapunál találkozott a legnagyobb és legerősebb óriással.

Tudom, mi járatban vagy, szólott az óriás, minket akarsz kipusztítani, hanem nem lesz belőle semmi; különben megpróbálhatjuk mindjárt, ha birkózhatunk-e együtt. Itt van egy darab kő, ha ezt ugy össze tudod morzsolni, mint én, akkor birkozhatunk s megfogta a követ és széjjelmorzsolta; a vándorló legénynek meg egy más darabot adott. Ő is kikapta hirtelen a zsebből a turót, a kőhöz nyomta és mutatta az óriásnak. Lásd pajtás, az nem nagy dolog, a mit te csináltál, hanem azt tedd meg, a mit én teszek, hogy vizet facsarj a kőből. Megpróbálta az óriás, de sehogy sem tudta. Még tegyünk egy próbát, mondá elszégyelve magát. Van nekem itt egy nagy buzogányom, hajitsd fel te azt, a mennyire én. Megpróbálom, szólt a vándorló legény. Az óriás felkapta a rettentő buzogányt, oly magasra hajította, hogy mikor lejött, embervastagságu lyukat hasított a földben, s két ölnyire lehaladt. A vándorló lement érte, hogy majd ő hajítja már fel, de korántsem vette ki, hanem inkább betakarta földdel, a pacsirtát pedig kirepitette a zsebéből, s az oly sebességgel repült fölfelé, hogy nem lehetett kivenni: micsoda. Az óriás csak várta, hogy mikor esik már le. Jaj pajtás! ne várd azt, szólt a vándorló legény; nem esik az le soha, tulment az az egen, ki tudja melyik világba. – Még ilyen legényre nem akadtam; már látom, én nem birkozhatom veled, nem te én velem; a másik két társam pedig gyöngébb, mint én, azok már hasztalan is próbálják, tudom nem győznek meg, hanem előhivom őket; s egyet fütyentett, s egyszerre mind a két óriás ott termett. Még ilyen legényre nem akadtunk többet, szólott a legerősebb óriás; ezzel egyikünk sem birkozhatik meg; hanem egyet gondoltam: hát ha bevennők társaságunkba. Jó lesz biz a! mondták a többi óriások; de hát te ráállsz-e? kérdezte a mesterlegényt. Nekem mindegy, szólott az, csak legyen mit enni, inni, akárhol; s társokká szegődött az óriásoknak.

Ettek, ittak, jóllaktak, lefeküdtek; de egyik sem mert aludni. A vándorló legény is félt az óriásoktól, az óriások is ő tőle, s igy ment az egész éjszaka. Más nap összeesküdtek az óriások, hogy megölik; majd mikor alszik, főbe üti valamelyik a buzogányával. A vándorló legény élt a gyanuperrel, azért kerített egy nagy hólyagot, s azt megtöltvén marhavérrel, mikor lefeküdt, ugy illesztette fejéhez, mintha valóságos feje lett volna. Az óriásoknak is csak az kellett, hogy lefeküdjék. Mindjárt oda lopózott egy lábujjhegyen, s ugy rá csapott a hólyagból csinált fejre, hogy a vér mind a szeme közé locsant. Nagy örömmel szaladt társaihoz, kik látván, hogy véres, mindjárt meghitték, hogy végbe vivé, a mit akartak, s annak örömére iszonyu nagy vendégséget csaptak, s ugy leették, itták magokat, mint a csap. A mesterlegénynek sem kellett több. Mikor a legédesdebben aludtak, rájok rohant, mind a háromnak elvágta fejét.

Reggel mihelyt megviradt, jelentette a királynak, hogy halva vannak az óriások. A király nagyon elcsudálkozott, hogy micsoda nagy ember lehet az a vándorló legény; a mit ő álmodni sem mert, hogy az volna, s egyszerre hozzá adta lányát.

Mikor már esküdni akartak, akkor érkezett a királynak egy levél, melyben a szomszéd király hadat üzent neki; még pedig hogy mihelyt a levelet kapja, mindjárt induljon; azt irta a levélben. Eredj el, édes fiam, helyettem; vezesd a sereget; lásd én már öreg vagyok, nem oly hatalmas, mint te; igy kérte az öreg király a vándorló legényt; majd összekeltek, ha visszakerülsz a háboruból. Jól van, király atyám, elmegyek; mondá, szomoruan a mesterlegény, azzal elindult. Elővezették neki a király ólából a legpompásabb paripákat, de ő soha sem ült lovon, nem mert ráülni egyre se, hanem azt mondta, hogy hozzanak neki egy rosz paraszt lovat, nem kell neki ilyen czifra, mikor háboruba akar menni. Előhoztak hát egy paraszt lovat. Csak ugy nevették mindenfelől, mikor ráült a nagy királyfi; de ő rá sem ügyelt, elindult a sereg előtt, a sereg pedig utána. Mikor elértek az ellenséghez, s megszólalt mindkét felől a trombita, megiedt a háboruhoz nem szokott paraszt ló, s elkezdett szaladni hegyen, völgyön. A mint egy kereszt mellett szaladt el, a királyfi félvén, hogy leesik, megkapta a keresztet; az kitörvén, a vállán maradt, de ő azért nem eresztette el. A ló most még százszorta jobban megiedt, szaladt egyenesen az ellenségnek. Az ellenség királya meglátván a keresztet, azt gondolta, hogy maga az isten, s elkiáltotta magát: rakjátok le fegyvereiteket; e háboru nem lesz igazságos, maga az isten jő ellenünk. A katonák mind lerakták a fegyvert, s ott hagyván, visszatértek. A vándorló legény pedig, vagyis a királyfi felszedette azokat, s győzedelmesen tért vissza az öreg királyhoz. Ott mindjárt a királyleánynyal összekeltek, örömében a király egészen átadta neki a királyságot. Nagy lakodalmat tartottak, olyat, hogy az egész világon hire futamodott, de a mint lefeküdtek s elaludtak, elkezdett a vándorló legény beszélni, holmi vasaló vasat, czérnát, tűt s más egyebet; a királyleány pedig mind hallotta, csak alig várhatta a reggelt, mindjárt megmondotta apjának, hogy ugyan miféle származásu lehet az ő férje; vasaló vasat, czérnát, tűt emleget. A király megkérdte vejétől, hogy miért álmodta azokat. Ő azt felelte rá, hogy tegnap egy szabóboltban volt s ott hallott ilyeneket emlegetni, azért álmodott velök. Megmondta leányának a király az egész dolog okát, s mindjárt kibékültek és azután mindig boldogul éltek; az öreg király és leánya még mai napig sem tudják, hogy a királylyá lett szabólegény miféle nemzetségből szármozott.

13. A leghüségesebb királykisasszony.

Volt egy kereskedő a világon, kinek nem volt egynél több gyermeke, a kit is neveztek Károlynak; és Amsterdam városában laktak, hol lakott maga a király is. A midőn már kitanulta iskoláit a fiu, kérdezte atyja: micsoda mesterségre szánja magát; ő pedig, minthogy a kereskedést jó formán érté, azt felelé, hogy szeretné maga is azt folytatni. Volt pedig az atyjának tizenkét boltja, tehát egyik boltjába oda adta őt, hogy magát jobban kimivelje, és mivelhogy már egyéb tudományokat jól értett a fiu, ezt is hamarjában megtanulta; s atyja általadta volt neki valamennyi tizenkét boltját. Egyszer megfogyatkozván portékái, igy szóla hozzá atyja: eredj már mostanában portékákat vásárolni, és mondotta nekie: el fogsz menni Törökországba, ott vásárolj mindeneket; megrakott neki tizenkét társzekeret pénzzel, s utnak indította. Midőn már szárazon tovább menni nem lehetett, kénytelen volt hajóra ülni, és tengeri utjából kiszállott egy nagy városba szombat napon, de nem tudá a szokást, hogy a kik oda szombaton érkeznek, vasárnapon ki nem eresztik. A korcsmáros, a hol volt szállva, mindezt megmondá nekie, és egyszersmind azt is, hogy itt az a szokás vagyon, hogy vasárnapokon minden ember a maga templomába isteni szolgálatot megy hallgatni. Ezekre Károly megparancsolá cselédeinek, hogy vasárnap reggeli hat órakor menjenek el mind templomba, maga pedig kilencz órakor fog elmenni. A midőn cselédei elmentek, s beléptek a templomba, ottan volt egy holttest, a kit minden embernek meg kellett pökni és reá ütni. A felállított őrállók mondották: üssenek rá és pökjék meg, s azt meg is cselekedték. A midőn már visszatértek templomból, haza érve mondották uroknak: soha sem láttunk ilyen gyalázatot, mint a hogy itt szokásban vagyon, mely csufot tesznek egy holttesttel! A ki bemegy és meg nem köpi, befogatik.

Itten Károly is elmegy a templomba, de ő se meg nem köpte, se rá nem ütött. Az őr megszólította, hogy ha nem cselekszi, mindjárt befogatik. Mindaddig nem cselekszem, felele rá Károly, mig meg nem tudom, mely okból teszik e szégyent a holt emberen. A midőn ezt megértették, mindjárt mondák város birájának, hogy itten vagyon egy ember, ki a szokásba vett köpést nem akarja tenni mindaddig, mig meg nem mondják, mi okból teszik azt a szégyent rajta. Itten a város előljárói sok adósságokkal és könyvekkel mentek ő hozzá, és mondák: ha te ezt meg akarod tudni, sok pénzt készits elő. Uram! nem bánom én, ha minden vagyonomat oda adom is, de e gyalázatos szokást nem cselekszem; mivel velem életében, annál kevésbbé holta után semmi roszat nem cselekedett. Itten a biró mondja Károlynak: hozasd el pénzedet, hogy lássuk: elég lesz-e az adósság kifizetésére. Ezzel ő is mindjárt ir egy kis levelet és elküldi a kocsmába, hogy hat társzekér pénzt hozzanak mindjárt ide. Megérkezvén a pénz, a biró megvizsgálta számát; s mondá: hallod-e, mindez kevés. Károly azonnal parancsolta, hogy a többi hat társzekérrel is hozzák el; el is hozták. Itten látván a birák, hogy bizonyosan elég lesz, mondják Károlynak: látod-e, te ember, ha meg akarod tudni, mely okból vagyon e szégyen rajta, te neked meg kell érte fizetni minden adósságait. Ez éltében igen nagy gazdag ember volt és kevély, és senkivel jót nem tett; és a ki reá szorult, nem hogy segitette volna, hanem kinevette. Egyszer isten ezen cselekedeteiért megbüntette és megszégyenedett ugy annyira, hogy semmie sem lett, és e sok adósságot tette; innen vagyon a szégyen rajta. Elbeszélvén az okát, mindjárt összehivták, a kiknek adós maradt; és minden kocsin két ember olvasta a mondott számokat, hogy kinek mennyit adjanak; de ez mind kevés volt, hanem a tizenkét társzekeret lovaival együtt eladta, és abból valamennyiöket kielégítette ugyannyira, hogy midőn a temetést is kifizette, épen csak egy polturája volt. A midőn már haza akart menni, egy öreg koldus jött eleibe és mondá nekie: Uram! nekem is tartozik egy polturával, ezt is odaadta. Ezek után cselédeit ott hagyta, maga pedig haza felé ment nagy szegényen elannyira, hogy koldulással lehetett tovább jutnia, és már szüléi is igen várták, minthogy portékára nagy szükség volt. A midőn már közelgetett városa felé, atyja épen akkor ki talált menni sétálni és összeakadott fiával. A fiu mindjárt megismerte édes atyját és megszólította: édes atyám, hogy vagyon? Erre az apa: te vagy Károly fiam? – Igenis! – Hogy vagy te? – Én igen nem jól vagyok; némely nagy hajótörést kelletett szenvednem, a tengeren a zsiványok reánk ütöttek, és minthogy fegyverünk nem volt, nem védelmezhettük magunkat, hajóinkat összelövöldözték, és engem egy deszkára a szerencse reá vetett, igy értem a szigetnek egyik részére, hol három hónapig kelle várnom, mig csak más hajó arra nem jött.

Károly atyja midőn ezen, minden kigondolt hazugsággal teljes panaszt megértette, sajnálta őt; azután, kibeszélvén magukat, haza mentek az anyához, és ennek mindent elmondottak: semmi az, csakhogy te magad itthon vagy! mondotta az anya. A fiu megint mondja szüléinek: minthogy a portéka igen szükséges, elmegyek én még mostanában. Erre az atya megrakott tizenkét gályát pénzzel és mondá nekie: menj már most Angliába. Minden rendelések megtétettek, s elindultak Anglia felé; de ott mindjárt nem vásároltak, hanem tovább kelletett menni a király városaig. Mikor a király városához közelgettek már, a város emberei azt gondolták, hogy ellenség jön reájok, mindjárt reá ágyuztak, hogy majd összetörték hajóit. Itten, a midőn gondolkozóba esett Károly: mit tegyen, vissza-e vagy tovább menjen; mindenkép roszul üt ki, azt találja mondani azon káplárnak, ki hajóján főgondviselő volt: mi tevő legyünk? Az pedig felele: ez legkevesebb. Erre kitett volt egy fehér zászlót, és ugy a városból követet küldöttek hozzája, kinek Károly elbeszélé, hogy ő kereskedő és vásárolni akar, mire a követ visszament, és megbeszélé a város eleinek. Ezek után a tenger kapui megnyittattak és igy ők is a város alá szállottak. Károly ezzel egyenesen a város parancsnokához ment, hogy tizenöt napig engedtessék meg nekie itten maradni és bevásárolni; a mit meg is engedtek. Az alatt az idő alatt kiment Károly káplárjával együtt a városba, hol mindeneket megnézvén, a város szélire is kiment a királyi palotát meglátni; és ottan három fehérszemélyt lát kikötve egy kőoszlopnál és látja itt is, mely nagy csufságot tesznek rajta. Hogy ők ketten megköpni nem akarták, megfogattak, s fölvitettek a királyhoz. Hallod-e? mondja a király, látod-e már kilenczven kilencz fej van itt felakasztva, és ha nem cselekszed, tied lesz a századik. Károly itt csak azt mondotta: fölséges király, addig nem cselekszem, mig az okát nem tudom, mivel nekem soha semmit nem vétett. Ekkor mondotta neki a király: ha te azt meg akarod tudni, ha nagyon sok pénzed van, megtudhatod, s életed megmaradhat. Erre Károly feleli: fölséges király! tizenkét gályám teli vagyon pénzzel. Erre a király feleli: hogy ha vagyon annyi pénzed, mennyit az én óriásom el nem bir, megmaradhat pénzed s életed is, de ha be birja hozni, akkor pénzed, nem különben életed is el fogod veszteni. Károly itten elküldé káplárját a gályára, hogy mondja meg a többieknek, a pénzt valamennyit hogy aranyra váltsák fel. De Károlyt mind a mellett el nem eresztette a király, hanem elbeszélette neki, mi okból szenvednek azon kikötött leányok, az óriásnak pedig huszonnégy bivalybőrből egy zacskót varratott. No már most elmondom, Károly, hallgasd. Az egyik egy herczegkisasszony, Francziaországnak leánya, a kettő pedig szobaleány. Az apjával midőn háborut tartottam volna, engemet elfogatott és erős helyre tétetett; de minthogy ezen erős óriásom találkozott, őt meggyőztem, s atyján boszumat nem tölthetvén, leányán követem ezen szégyent.

A midőn már a pénzeket felváltották, Károly ismét berakatta az aranyakat hajóiba. Erre Károly, a király, és a magokkal vitt óriás, ki hóna alatt vitte a zacskót, oda mentek. A mint már odamentek, az óriás rakta zacskóba az aranyokat és valamennyi tiz gályából már belé rakta, de látván, hogy bizony belé nem megy, megrázta a zacskót és a tizenegyediket is belé rakta. Ismét látta, hogy már több nem férhet belé, lábával is csömöszölte és ugy a tizenkettediknek is felét belé rakta, de egészen belé nem rakhatta, minthogy teli volt már a zacskó. Ekkor felkapta a zacskót az óriás, a király elől ment, Károly pedig hátul. A midőn látta Károly, hogy az óriás elfárad, minthogy inai reszkedtek, fohászkodik az egekhez: hogy el ne hagyja őt s ne engedje, hogy e mérges király boszut állhasson rajta. A pogány király pedig örült magában, de a midőn a rezidenczia grádicsán nagy erősen vitte az óriás a zacskót teli aranynyal, és az utolsóra fellépni akart, visszaesett és kimult a világból, a zacskó is kilyukadt, az arany egész a kapuajtóig folyt. Erre azt mondja a király: no, Károly, vesztél volna országodban pénzeddel, herczegkisasszonyoddal együtt, csak ezen óriásom megélne. Erre mindjárt takarították gályára a pénzeket és minthogy azt parancsolta a király, hogy ha huszonnégy óra alatt ki nem mennek országából, mind fölakasztatja őket, igen nagyon siettek, csak hogy mentül hamarább berakhassák. Károly pedig az alatt az idő alatt káplárjával a herczegkisasszonyt és két szobaleányt föleresztették az oszloptól és magokkal a hajóra vitték. A midőn már berakták a pénzt, nagy hamarjában elindultak és ugy eveztek, hogy huszonnégy óra alatt az országból kimenjenek és szerencsésen ki is mentek, ugy tehát boszuját a király rajtok nem tölthette.

Egyszer találtak egy kis várost, a hol is megállottak tizenöt napra. Itt minden cselédeinek mondotta: vegyetek pénzt a mennyire szükségtek vagyon és vásároljatok be magatoknak. Az alatt az idő alatt a fehérszemélyek ruhát csináltattak és régenti szinöket megkapták; kivált a herczegkisasszony fölötte szép volt, ő pedig csináltatott egy pár gyürüt, másikat szinte, a William nevü herczegkisasszonynak. Tizenöt nap lefolyása után elutaztak Amsterdam felé; midőn közeledtek, Károly parancsolá cselédeinek, hogy három ágyut süssenek el, hogy tudhassa jövetelét atyja. A városban nem tudták, mire vélni ezen lövést, a király igen megiedt, minthogy katonaságai épen otthon nem valának, hanem kiüttetett egy fehér zászlót, hogy szabadon bejöhet a városba. A mint bemennek a városba, látta a király, hogy ez nem ellenség; s midőn a szép herczegasszonyt és az aranyokat is látta, miképen hordják haza felé, azt gondolta, hogy ez valami nagy vitéz, azért is nagy lövésekkel tisztelte. Atyja nem igen bánta, hogy portékát nem hozott, sőt megörült a külső országból hozott szép pénzen; kinek is azt mondotta, hogy a megszabadított herczegkisasszonyt feleségül fogja venni. Ezen főkép megörvendezett a herczegkisasszony és monda nekie, ugymint Károlynak: hallod-e, el kellene már minekünk menni az én atyám országába is; hanem minekelőtte elmennénk, látod, ime, ezen fakó lovat, én festettem, menj el és akárhol keress efélét és hozd haza. Elméne Károly föl s alá országában, de sehol sem látott ő olyan formát.

Egykor, a midőn már visszajőne, lát egy öreg embert egy kocsival, a mint a sárból nem tudja kihuzni a befogott két ló. Azzal leszáll a maga lováról, hozzá fogja és igy kihuzatja a kocsit. Ez idő alatt elérkezett a szegény embernek hátramaradt csikója. A mint meglátta Károly, gondolá: efélét még nem láttam. Ezzel kiveszi a festett lovat, és egészen hasonlónak lelte hozzája; adott száz aranyat érette anyjostól; de minthogy a szegény ember sajnálta csikaját, ezt pedig ő észrevette, ugyanazért adott neki két száz aranyat. Azután haza méne a vett csikóval, megmutatá a herczegkisasszonynak, a ki is azt mondotta: ez a csikó épen olyan, mint az én atyámé volt, hanem, mondja, édes Károlyom, add jó cseléd keze alá, hogy pihenje ki magát, azután el fogsz menni Párisba édes atyámhoz, és adok magaddal egy levelet, melyben meg lesz irva, hogy ki szabadított meg és hol, és az is meg lesz irva, hogy jőjön ő ide hozzám, különben ha én megyek előbb oda, szerencsés nem leszek. A midőn már a csikó valami fél esztendeig nyugodott, elindult Károly és egy dereglyén, vizen ment egész Francziaországig, és a lovacskát is magával vitte, meg a királyi ruhát. A mint szárazra lépett, kikötötte a dereglyét, felöltözött királyi ruhába, felült a lovára; és a ki látta, mind azt mondotta, hogy ő lenne a párisi király. A midőn beért a városba, a rezidencziánál kverauszt kiáltottak. Leszállván lováról, meg sem köté azt, hanem csak ugy hagyta, hogy lejövetelekor annál hamarább elindulhasson, mivel nem akarta magát fölismértetni. Fölméne hát a királyhoz, köszön, átadja neki a levelet, melyet is nagy örömmutatással viszonzott a király, ő lejött és elnyargalt. A midőn felnyitá a király a levelet, mindjárt az elején olvasta, hogy ez a fiu, a ki engem a szégyentől megszabadított, hanem jőjön érettem és keressen meg; itt vagyok Amsterdam városában. A midőn már megértette a levelet, azonnal utána küldött Károlynak a király, a kit is, minthogy tengerre még nem szállhatott, elvittek a király elibe; ki neki ezt mondotta: mint mertél házamtól oly hamar elindulni, nekem igen nagy érdemet tettél, s melyet neked megjutalmazni tartozom. Én mostanában el nem mehetek oda, hanem adok hat gyalog ezredet egy generálissal, menj és ugy hozd fel leányomat. Itten mindjárt gályára ültek és a mint közeledtek már Amsterdam városához, kéri Károly a kommandírozó generálist, hogy a vele jött katonákkal lövessen el három ágyut; a melyet midőn ellőttek, a király azt gondolta, hogy Károly ismét valamely országot nyert és ujonnan atyjához jő.

A mint már valamennyien kiszállottak a szárazra, William herczegkisasszony elejökbe jött, és mondotta: édes Károlyom, most nem voltál szerencsés, mivel atyám nem jöhet. Itten a generálist a kereskedő házába bekvártélyozták, a többi katonaságot pedig a városba, és az egész idő alatt ingyen tartották nem kellett fizetni ételük, italukért. De minthogy a herczegkisasszonynak nem volt már maradása, reábeszélte Károlyt és elindultak Francziaországba az ő atyjához, a király pedig a legnagyobb pompával kisértette ki a városból.

A herczegkisasszony, Károly és a generális egy gályán mentek. A többi között a midőn a tengeren mennének, belé szeret a generális a herczegkisasszonyba és gondolta magában: ha én Károlyt el nem vesztem, el nem érhetem kivánságomat. Igy a midőn már jó messze voltak Amsterdam városától, találtak egy szigetre, a hol szép sétáló hely volt. Károly kiméne sétálni, mit a generális látván, azonnal parancsolta legényeinek, hogy onnan tovább menjenek. A gályán az egész dolgot senki sem vette észre, hanem csak az őr, de a kit megesketett és megajándékozott a generális, hogy csak senkinek se szóljon, ha pedig haza érnek, feljebb viszi. És elindultak a nélkül, hogy Károly észrevette volna, s a leány is aludt az alatt; s a midőn fölkelt, kereste Károlyt, s kérdezte a többitől, hogy hol volna, de senki sem tudván róla szólani, azon gondolatra is jött, hogy tengerbe ugrott volna, és föltette magában, hogy Károlyról soha meg nem felejtkezik.

A midőn már haza értek a királynak legelső kérdése is Károly volt, hogymintléte felől tudakozódott, a generális azt felelte: nem tudom; a leányzó sem tudott felőle semmit. Már jó ideig volt otthon a herczegkisasszony, de mindig szomorkodott szeretett Károlya után. A generális megkérette ugyan, de azt felelte: ő nem megy férjhez, mivel Károlyát várja; atyját pedig megkérte, hogy adjon neki egy esztendőt, egy hónapot és egy napot, mig utána várakozhassék; és a város végére csináltatott egy kocsmát s parancsolatul adá, hogy Károly nevére mindent ingyen adjanak; ő maga mindennap kiment oda s a maga szobájában sirván, csókolta gyürüjét, melyen rajta volt Károly neve.

Károly már esztendeje, hogy azalatt mindig gyökerekkel élt és soha senkit sem látott arra menni; hanem egykor arra jön egy öreg ember, kit magához intett. Az öreg oda menvén, igy szóla: állj be csónakomba. Erre szinte megváltozott Károly és kérdé: hogy tudod, jó öreg, hogy engem ugy neveznek? Engemet jól ismersz, csak a nevemet megmondjam. Ez általvitte őt és adott neki három aranyat, mondván: én vagyok azon ember, a kit Törökországban magad költségén megszabadítottál; én voltam a holttest a templomajtó mellett, neked köszönhetem, hogy élek; eredj már most Párisba; szeretőd még sem ment férjhez, hanem a város végén csináltatott nevedre egy kocsmát, ott minden ember, a ki csak nevedet tudja említeni, ingyen kap, a mit akar; a herczegkisasszony mindennap kijár. Eredj oda, szerencsés leszesz. Ezzel elbucsuztak egymástól; s megköszönvén az öregnek jóakaratját, Károly elindult Páris felé. Párisba érve, mig pénzében tartott, beszállott a kocsmába és kért magának egy külön szobát. Már harmad napig éldegélt ott a maga pénzén s épen akkor eresztgette el obsittal katonáit a franczia király. A többi között egy épen arra ment; egyik kezében az obsit, másikban pedig négy krajczár és káromkodék: huszonnégy esztendeje, hogy szolgálom és csak négy krajczárral fizetett ki! Károly meglátta és magához felhítta az obsitost, s kérdezé tőle: mi bajod? mire mindeneket elbeszélt a katona, Károly pedig mondá: miért nem kére kend többet tőle? Kértem én, de nem adott. No, várjon kend, adja ide munkáját, elmegyek én a kend személyében; maradjon itt addig. Felöltözött katonának, elment a kocsmába és mondá: adjatok enni, inni; pénzt is, mivel nagy szükségem van, a Károly nevére. A kocsmáros kérdi: mennyi kell; felelé: három tuczat arany; a melyet meg is kapott és visszament szállására, s mondá az obsitosnak: lássa kend, ime kaptam három tuczatot, de várjon kend holnapig, még egyszer el fogok menni, talántán jól el fog sülni a puska.

Más nap kiment a herczegkisasszony a kocsmába és kérdezé: volt-e itten valaki, a ki Károlyról emlitést tett volna? Igenis volt egy obsitos katona, kinek kivánságát be is teljesitettük. – Más nap ismét elmegy oda és kér ujonnan a Károly nevére enni, inni, és hat tuczat aranyat, mit meg is adtak neki, és az öreg katonának mondá: no, lássa kend, a király megint adott hat tuczatot, hanem várjon kend még egy nap, mivel engemet biztattak. A herczegkisasszony a midőn ismét kiment a kocsmába, kérdezte, nem volt-e itt valaki a Károly nevére kérni valamit; felelék: ujra itt volt a katona és megkapta a mit kért. A herczegkisasszony sírt, ritt és kérte istent, hogy ha még életben volna, hozná eleibe, mivel már az idő vége tája felé jár, s igy férjhez kell mennie. – A harmadik nap is elméne a katona és kért a Károly nevére enni, inni és tizenkét tuczat aranyat; máskülönben azon aranyos pohárból inni, melyből a herczegkisasszony szokott ivogatni. Ezt ugyan eleinte nem akarták, de minthogy azt felelte, hogy senki kérését meg nem vethetik, ha Károly nevére kér, igy tehát tele töltötték borral; és ő félig kiitta, gyürüjét pedig belé tette és meghagyta, hogy a herczegkisasszonynak mondják meg, hogy „a Károly nevére kérem, igya meg ezen bort.“ Midőn elment a katona, nézék, hogy valami nincs-e a pohárban; látják az arany gyürüt, örülnek, hogy meg nem itta mind; mert ha megitta volna, elvitte volna magával a gyürüt, melyet a herczegkisasszony tegnap felejtett a pohárban.

Károly haza megy szállására és átadja az öreg valóságos katonának, a mit hozott, mondván: no, öreg, itt van; már kifizették kendet, többet nem kap, menjen isten hirével. Erre mondja a katona: ha ezt mind nekem szerzé, fele a magáé; de Károly megköszönte és el nem vette, hanem mondá: van nekem miből elélni; igy elment a katona, ő pedig felöltözködött maga ruhájába. A herczegkisasszony midőn megint ujra kiment, kérdezősködött a kocsmában: nem volt-e itt valaki Károly nevére kérni. Volt, mondák, megint az öreg katona, és a fölséges herczegkisasszony poharábul kivánkozott inni, melyet oda is adtunk, hanem: a Károly nevére, igya meg ezt a fél pohár bort. De jó, hogy egészen meg nem itta! felséged gyürüje benne volt. Erre mondja a princzeszné: micsoda gyürü? az enyém ujjomon van. De ez épen olyan. Mutassátok. Hát ekkor látja, hogy Károlynak adott gyürüje az; min igen nagyon megörült és megitta hagyott borát, tudakozván tőlök, micsoda katona volt az. Huszonnégy esztendős szolga volt, elment haza; többé már el nem fog jőni.

A herczegkisasszony elment haza atyjához és mondja nekie, hogy Károly életben vagyon, hanem az eleresztett katonákat hivassa be, hogy megnézhesse őket; a minthogy nem sokára megérkeztek. A midőn már mind együtt voltak, megnézegette őket, de egyik sem volt közülök, a kit akart. Erre azt mondja: halljátok, öregek, nem volt-e valamelyitek ruhája máson? s kérdezvén, emberségére fogadta, hogy semmi bántása nem lesz. Erre az öreg katona azt kiáltja: fölséges princzeszné, én nem bánom, akármi bántásom lesz is, én ruhámat egyszer odadtam egy fiatal urnak, ki a város szélén van egy kocsmában. És mit adott neked? Ennyi meg ennyi aranyat, de én azt sem tudom, honnan hozta. Ezt az embert a herczegkisasszony jól megajándékozta, és a többit is, hogy visszafáradtak, a mikor elmentek mind.

Erre mindjárt a király befogat egy hintóba négy lovat, nagy pompával oda mentek, de midőn a kocsmárost megkérdezték, hogy volna-e ott egy vidéki? s az megmutatta; már ekkor becsukta magát Károly. Mondják neki: nyitná fel és zörgetnek; erre azt mondja: menjetek, én tolvaj nem vagyok, se rosz ember, tehát hagyjatok békét. Nem, nem! a király küldött éretted; de minthogy semmit sem vehettek rajta, visszamentek megjelenteni, hogy mint van a dolog. A herczegkisasszony azonnal maga ment egy generalis kulcscsal; kinyitotta, és bement a szobába. Károly is kirántotta kardját, egynéhányat reá vert, és mondta nekie: ha mindjárt ki nem mész, keresztülszurlak. Erre felelé a herczegkisasszony: édes Károlyom, nem bánom én, szivesen meghalok kezed által, ugy is te szabaditottál meg. Ezen szavaira fölemelte és megcsókolta őt, mondván, ne gondold, kedvesem, hogy talán méregből vertelek volna, de csak meg akartam tudni, minő szeretettel vagy irántam. Ezzel haza mentek; és elbeszélvén a generalis cselekedetét, azonnal elvétette életét a király, és igy nagy lakodalmat tartottak, örültek a megszabadult leányon, valamint Károly visszakerülésén is. Azután elmentek Károly szüléihez, kik többé nem folytattak kereskedést, hanem velök együtt Párisba mentek lakni, s ottan éltek nagy megegyezéssel több jó esztendőket.