Még el sem hangzott a hivogató nóta, az egész karaván bekanyarodik a rétre. Édesapám kifogja a csikókat, megrakja szénával az elősaroglyát, aztán magától neki fordul Pista is. Fecske is. Ezt cselekszik a többiek is. Nagy szekér-tábor boritotta el a rétet. Gomolyog, hullámzik a nagy – és kisdiákok vidám serege. Szekerek derekából elékerülnek az elemózsiás zsákok, tarisznyák, a csikóbőrös kulacsok, s a szelid verőfényü őszi nap gyönyörködve mosolyog le öreg embereknek, szakállas és növendék-ifjaknak, apró gyermekeknek e vidámkedvü gyülekezetére. Fehér szakállu tiszteletes meg tekintetes urak, házi posztózekés székely gazdaemberek paroláznak, örvendeznek, ölelkeznek, egyiknek-másiknak köny csillog a szemében: a fejéregyházi sikon látták utoljára egymást. Azon a gyászosemlékü réten, hol muszka-dzsida döfte át a legnagyobb magyar költő szivét. És jött a dicsőséges csaták után – Világos. Ahol a honvédek sirva rakták le a fegyvert a muszkának. Ahol a magyarnak egy nagy, mély sirt ástak. Már ismertem e sirról a szomoru nótát: édesapám, amint ment, mendegélt, mélázott az eke után, csendes, halk hangon gyakran zokogta ezt:

– Hé, a lenkertedet! – riadt fel a nóta után édesapám. – Igen, kilépett a barázdából az ökör.

Az irgalmadat! A lenkertedet! – soha e kettőnél más „káromkodást“ nem hallottam tőle. Az elsőt még csak sejtettem: mi lehet, a másikon megzavarodtam: mi lehet az a lenkert? Kert, amelyben lent termelnek? No, ez ugyan nem káromkodás. Nagydiákkoromban sütöttem ki, hogy a lenkert a Landsknecht megszékelyesitése. Igy örökitette meg a székely az osztrák landsknechteket, a magyar nép átkos emlékü, hivatlan vendégeit.

De csak térjünk vissza Világoshoz, ugy-e?

Akkor sem értettem, most sem értem, mért kellett gyalázatos halállal halni meg a hősöknek, akik hazájuk megtámadott szabadságáért hullatták vérüket. Mért kellett oly sok magyarnak idegen földön bujdosnia? Mért kellett Kufsteinnak, Josefstadtnak nyirkos börtöneiben sinylődnie? Ime, itt, ezen a réten, ebben a kicsiny táborban is tiz öreg embert számoltak össze, akik többesztendei fogsággal fizettek, mert szerették, mert védték a hazájukat. Néztem, néztem az öreg emberek szelid, jóságos arcát, hallgattam az öreg tiszteletesek istenfélő, kegyes, kenetes beszédét: ezek mind honvédek voltak, Bem apó fiai, s mind megszenvedtek, keservesen megszenvedtek honszerelmükért. Ez bujdokolt, azt besorozták császár katonájának s vitték messze, idegen földre. Ez börtönben sinylődött, az csudamódon kerülte el a leggyalázatosabb halált.

Mi volt a bünük? – Szerették a hazát. Hogy értse meg ezt egy kis gyermek esze? Hogy értse meg, amikor az öreg emberek elméje sem érti meg?

De mi nagy dolog történhetett, hogy ezek a sokatszenvedett emberek ma mind oly vidámkedvüek? Megmagyarázom négy számjeggyel: 1867. Ennek az esztendőnek junius hónapjában tették Ferenc József fejére Szent István koronáját. Ebben az esztendőben békült meg királyával a magyar. Ebben az esztendőben borult fátyol a világosi temetőre. Az aradi akasztófákra. A rabláncon sinylődő, az idegenben bujdosó magyarok megmérhetetlen szenvedéseire. Haynaunak, a bresciai hiénának, magyar honleányokat meggyalázó vesszejére. Özvegyeknek, árváknak könnyeire. Ebben az esztendőben támadt fel halottaiból az eltemetett szabadság. Ujra éledett Magyarország. Nagy és szebb jövendő reménységével teltek meg a szivek…

– Boldog ifjuság! – áradott a lelkes szó Zayzon tiszteletes ajkán, s gyönyörködve legeltette gyermekmosolygásu szemét a száz főnyi csapaton. – Te már szabad hazának vagy a gyermeke. Ha küzdöttünk, ha szenvedtünk, nem küzdöttünk, nem szenvedtünk hiába. Megvirradott!

Nézd, nézd, hogy megfiatalodnak az öreg emberek! Kotyognak a kulacsok, körbe járnak a poharak, s öregek, ifjak ajkán felcsendül a bordal, hogy zúgva zúg belé Réka erdeje:

S hogy egészen az alkalomhoz illő legyen a dal, megujrázzák s megtoldják:

– Halljuk Brassai Benedek Jánost! – csendül Benkő Ádám hangja.

– Halljuk, halljuk! – kiáltják a diákok s biztatják az öregek is János diákot, a vén kollégium hires hegedüsét.

És feláll Brassai Benedek János, a Benedek nemzetség Brassóba szakadt ágának sarjadéka, megkongatja szépen szóló hegedüjét, s büszkén, diadalmasan zendül bele az erdőbe:

Csendesen, majd mind erősebben, szinte szilajon kiséri a muzsikaszót öregek és ifjak éneke. És láss csudát, egyszerre csak lassu magyarra fordul János diák muzsikája, felállnak sorba mind az öregek s kedves, öreges tempóban, komolyan, méltóságosan járják a lassu magyart. Álmélkodva, visszafojtott lélekzettel, gyönyörködve nézik a diákok, amikor vége a táncnak, tapsol a diáknép, ölelgetik az öregeket, akik, lám, egyszerre megfiatalodtak! A nap, az áldott nap is, csak nézte, gyönyörködve nézte a megfiatalodott öregek táncát. Ugy tetszett, szeretne leszállni közéjök, hogy az ő sok millió esztendős szive is megfiatalodjon.

Amikor az öregek megfiatalodnak… Nézd csak, hogy belemelegednek a vigasságba! Honnét, honnét nem (ugyan honnét, ha nem a szekérládából), elékerül a Csákány Elek szárnykürtje, a Pethő Jóska fuvolája, a Deák Gyuri cimbalma; de más hegedü is kerül elé. Már kongatja is Bitai Domokos, fesziti a hurokat – gyermekszemmel is látok annyit, hogy ma Isten szabad ege alatt virrasztjuk át az éjszakát. Körben állnak a muzsikusok, a kör közepén János diák. Ő a karmester. És felzendül a magyar nemzet imádsága: Isten áldd meg a magyart!

Öregek, ifjak felemelkednek, levett kalappal állják körül a muzsikusokat, s messze zeng az erdő, visszhangot vet a tarfejü szikla: öreg emberek mélyen járó hangja, gyermekhangok ezüstös csilingelése vegyül össze hegedünek sirásával, szárnykürtnek szelidre halkitott, majd harsogó bugásával, fuvolának lágy leheletével, s szárnyat öltve száll az imádság a magas egekbe. Még nem tudom, hisz oly kicsiny vagyok, oly tudatlan vagyok, hogy mi történik itt voltaképpen, csak érzem, hogy ami itt történik, valami nagy, valami fenséges történet, s egyszerre csak serkedezni kezd a könny szememből; egyszerre csak szivemtől a talpamig szalad a vér meg vissza, törékeny kis testem megrázkódik, amikor felsir az imádság:

De bár szememet könny homályositja s fülemet zúgatja hatalmas hangáradat, látom, s hallom, hogy mialatt szent áhitatba merül öregek és ifjak lelke, egy hintó vágtat végig az országuton. Nagy ur lehet, aki a hintóban ül, mert fejét félre forditja, mintha nem akarná látni, hallani, hogyan ölelkezik a Föld az Éggel; hogyan száll egy sokat szenvedett nemzet imája a magyarok Istenéhez. Szinte tolvaj módjára surran el mellettünk. Vajjon ki lehet? Oldalán cingár fiu ül, az lopva felénk tekint, aztán ő is hirtelen elkapja fejét. Akkor nem tudtam, most már tudom, hogy mit érezhetett a szive. Ugy szeretett volna leszökni a hintóról, közénk szaladni, velünk dalolni a Himnuszt! S nem tehette – az apja miatt. Lehet-e a gyermekszivnek keservesebb érzése, ha nem tehet valamit – az apja miatt?

– Félre forditotta a fejét, dörmögi a vén Borbáth Sámuel, s látom arcán a gyülölet, a megvetés villanását.

– Cudar Bach-huszár! – tör ki Zayzon tiszteletes szivéből a sok-sok esztendeig fojtogató düh – hány jó magyar szenvedett miatta!

– Ha meggondolom, – folytatta Borbáth Sámuel, – hogy ez is magyarnak született, magyar anya dajkálta, szégyenpir boritja el arcomat.

– Verje meg az Isten! – átkozódott egy háromszéki gazda – ötven botot veretett rám, mert egy bujdosó honvédnek szállást adtam éjszakára.

– Ő juttatta akasztófára Váradi Jóskát, azt a szép éfi embert, mondja egy másik háromszéki gazda.

Igen, igen, Váradi Jóskát, akiről igy szól a szomoru nóta:

Ott porladozik a sepsiszentgyörgyi temetőben. (Vajjon visznek-e még virágot sirjára a sepsiszentgyörgyi asszonyok?)

Álmélkodva, félig értetlen hallgattam a haragos kifakadásokat. Nem voltam tisztában (ugyan, hogy is lehettem volna!) a Bach-huszárnak nevezett ur büneivel, de azt megéreztem, hogy szörnyü nagy bünei lehettek. Édesapámhoz simultam, mintha védelmet keresnék nála s félénken kérdeztem:

– Mit vétett az az ur, édesapám?

– Majd megtudod, fiam, ha nagyobb leszel, – tért ki a válasz elől.

– Nincs nagyobb bün a hazaárulásnál! – süvitett végig a kis táboron egy éles gyermekhang.

Tiz-tizenkét éves fiu lehetett, aki ezt mondta. De ez már nagy fiu volt az én szememben. Hogy irigyeltem ezt a fiut! Mi sok mindenről tudhat, amiről én nem tudok!

Hazaárulás… Ezt a szót most hallottam először. De az értelme lassanként, még ott, Réka erdejében kibontódott, megvilágosodott. Ki a hazaáruló? Aki, amikor ellenség tör a hazára, megtagadja a hazáját, megtagadja a szüleit, testvéreit s az ellenséghez pártol. Látja sirni, szenvedni a véréből való vért, a husából való hust, a csontjából való csontot, s szive nem esik meg testvéreinek sok s nagy szenvedésén; pénzért ahhoz szegődik, aki miatt gyászba borult az egész ország, s az ellenségnél is nagyobb, lelketlenebb ellensége lesz a saját vérének.

Oh, már kezdem érteni, ki volt, mi volt az a nagy ur, aki félreforditott fejjel, tolvaj módjára surrant s tünt el az erdő sürüjében. Már világosság kezd gyulni kicsi agyamban. Sejtem, hogy miért forditotta félre a fejét. Hej, de bánhatja, de szégyelheti a büneit! Tavaly még hatalmas, nagy ur volt, botoztatta, börtönbe vetette, felakasztatta a hazájukhoz hü magyarokat, s most egy nagy semmivé zsugorodott. Felvirradt a magyarnak, ismét van királya, felragyogott a szabadság fényes napja, s menekülnek a hazaárulók, visszabujnak a sötét odukba, mint a baglyok meg a denevérek.

– Szép birtoka van, – mondja torjai Pethő István, – háromszéki nemes ur, hivatalra nem szorult, mégis az ellenséghez pártolt: kétszeres a büne.

– Meghalt. „Nyugodjék békóban, mig a lánc elkészül“, ámen.

E szavakkal temette el az élő embert Zayzon tiszteletes.

– Oh, Istenem, miket hallok! Azt mondják élő emberről, hogy meghalt. Ösztönszerüen megragadtam édesapám kezét. Megértette, hogy mely szomoru érzés sanyargatja kicsi szivemet. Mosolyogva nézett rám, megsimogatta fejemet.

– Ne félj, édes fiam, én nem haltam meg. Nem, fiam, nem.

Lám, lám, az a meghalt élő ember de megzavarta ezt a felséges szép ünnepet. Az arcok elkomorodtak, a lelkek háborogtak. Az örömek tengerébe belecsöppent egy csöpp méreg – s hogy felkavarodott, hogy felháborodott, hogy megzavarodott a tisztavizü tenger!

Áldott szerencse, hogy ebben a nagy tengerháborgásban egyszerre csak egy másik hintó kanyarodott a rét felé. Nini, hogy gyulnak ki az arcok, a szemek! Ugyan ki jöhet azon a hintón?

„Sánta“ Zathureczky László. Erdővidék népének legkedvesebb embere. Felsőmagyarországból szakadt ide a nagyapja, görbe országból görbe országba, de az egész Zathureczky nemzetségnek egyenes és szinmagyar volt a szive. Egy kicsit biccentett „sánta“ Zathureczky lába, de nem biccentett a szive, a jó magyar kedve. Amikor meglátta a háborgó lelkü gyülekezet, egyszerre lecsendesült a lelkek háborgása, gyermekként ujjongtak az öregek, vivátoztak, elébe szaladtak, a kocsijából egyenest a vállukra emelték s vitték nagy diadallal oda, ahol az imént körbe járt a pohár s ahol most ismét körbe jár, mert – itt van Zathureczky László!

– Ez az ember! – harsogja lángoló arccal az olaszteleki Kolumbán Dániel, tüzesvérü, szókimondó székely.

– A nép igaz barátja, – toldotta meg édesapám.

Most már szállhatott a nap lefelé, jelenthette az est közeledtét, nem lesz itt sötétség.

– Lássátok, lássátok, székely testvérek, emelte magasra poharát Zathureczky – hányszor biztattalak: ne csüggedjetek! Hányszor huzta a cigány erdő sürüjében, ott is félve, mert mindenütt leselkedtek ránk a kopók:

– Imé megvirradt!

És – mely csuda! – lebukott a nap a hegyek mögé, utolsó sugarával végigcsókolta a szabad magyarok e kicsiny táborát, nagy sötét fallá merevedett az erdő, óriás fekete sapkát huzott tar fejére a sziklahegy, s még sem lett éjszaka. Kigyultak a csillagok az égen, hatalmas lángnyelvek csaptak fel a máglyából, mit a diákok nagy hirtelen összehordtak, felzendült ujra meg ujra:

Hogy nevettek odafönn a csillagok! Hogyne, mikor éjfél után egyre azt danolták az öregek:

Nagyokat nevettek az öregek is. Mert hát ugyan ki itt a házigazda? Az ám, az Erdő. Na, ez ugyan ki nem veri a vigadó öregeket. Áll és hallgat, lélegzetét visszafojtva hallgat. Oly rég nem látott vigadó, dalos, szilajkedvü embereket. Oly néma volt ő is Világos után!

De én ott fekszem a szekér derekában széna közé gomolyodva, félálomban hallom: Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Félálomban hallom azt is, amikor Csákány Elek riadót fuj a szárny kürtjén. Megmozdul a szekértábor. A keleti ég alján pirkad a hajnal. Elnyom az álom. S im egyszerre szárnyára vesz az édes hajnali álom s ugy röpit édesanyám karjai közé. Oly hevesen ölel, csókol, hogy felébredek.

Dörzsölöm az álmot szememből s tekintetem egy templomon akad meg.

– A kisbaconi templom! Sikoltok. Öröm és csalódás verekedik e sikoltásban. Öröm, hogy hazajöttünk, csalódás, hogy nem vittek a kollégiumba.

– Álom ez vagy valóság? kérdeném ma.

Nem álom, valóság volt, hogy a kisbaconi templomot láttam. A kisbaconi templomnak a párját. Egy pallér épitette a kisbaconi református meg a homoródujfalusi unitárius templomot…

Még egy futamodás s Oklándon nyargal át a vidám karaván. Az alvégi korcsmáros elképedten néz a karaván után, egy szekér sem fordul be hozzá. Német ember, zsandár volt nemrég, ráházasodott egy székely korcsmárosnéra, tüzes magyarrá szilajodott később, most szentül azt hiszi szegény, német volta miatt nem fordulunk be hozzá. De bizony a magyar korcsmáros kapuja előtt is elnyargalunk, az is elképedve bámul utánunk: ez sem történt még, mióta a világ – világ, hogy a Rikán tulról jövők Oklándon ne stációzzanak. Na, sem a magyar, sem a német nem feledi el a koronázás esztendejét. – Akkor volt az, – fogják mondani, – amikor a háromszéki s erdővidéki diákok nem állottak meg Oklándon!

Nagy hegybe ütközik Oklánd felső vége, a diákok leugrálnak, mind gyalog vágunk a hegynek, melynek, hiába esik közelebb Oklándhoz, mégis Szentpáli-hegy a neve. Szentpáli-hegy tetejéről nagyszerü panoráma tárul elénk. Jobboldalt jobban-jobban szükülő völgyben, erdők aljában huzódik meg három falu: Karácsonyfalva, Almás, Lövéte. Egyenest előre nézve, Homoród vize mentén, széles rét terül el s egy-egy futamodásra következik egymásután Jánosfalva, Szentpál, Recsenyéd, Szentmárton. Valamelyik diák nótába kezd, folytatják a többiek:

De nemcsak arról nevezetes a szentpáli tető, hogy valamikor ott várt egy legényt a szeretője, akinek kökényszeme taplót gyujtott, de még inkább arról a nagy gyepes halomról is, mely alatt a nép hite szerint, hún vitézek porladoznak. Az öregek is lekászolódnak a szekerekről, a hún sir köré telepednek s Zayzon tiszteletes régi dicsőségről emlékezik, amikor Atilla ősapánk meghóditotta az egész világot. Haj, rég volt, rég volt, régi dicsőségünk vajjon feltámad-e?…

Székely szülte a magyart! – kiáltja szókimondó Kolumbán Dániel, Zayzon tiszteletes emlékezésén fellelkesülten. S mindjárt meg is állapitja, hogy: Ha székely nem volna, magyar sem volna.

Sánta Zathureczky Karácsonyfalva felé mutat s szájtátva hallgatom, amit a nagyerejü, nagyvirtusu Diményről mesél, ölesnél jóval magasabb volt s mindig nagy, keménycsontu fehér paripán lovagolt: ha ráült, azt hitted volna, égbeütközik a feje. Két fia volt, azok is magas szál legények. Egyszer Kolozsvárra ment a fiaival, s amikor végig lovagoltak a városon, csudájukra kigyütt az egész város. József császárt, amikor ellátogatott Erdélybe, Dimény uram kisérte a Rika-erdőben, mert akkoriban sok zsivány tanyázott ottan.

– Sunt latrones? – kérdezte a császár.

Na, most hogy feleljen erre Dimény uram, amikor csak egy-két szót tud latinul. Hát igy felelt:

– Sunt desztul, felséges Kájzer! (Sunt – desztul: egyik szó latin, a másik oláh. Nyilván ugy okoskodott Dimény uram, hogy tud a császár oláhul, mert hiszen kétszer is fogadta audiencián Hórát, az oláh lázadás vezérét.)

Arról is nevezetes volt Dimény uram, hogy nagy sereg cigányt tartott s mert igen szerette a köménymaglevest, rengeteg köményt szedetett velük. Mikor aztán meghalt, igy siratták el a cigányok:

Tudom, behallott a kacagás Karácsonyfalvára is, Szentpálra is, hisz oly kevés kellett akkor ahhoz, hogy öregek, ifjak, gyermekek egészséges kacagásra fakadjanak!

Amikor aztán elnémult a kacagás, elébátorkodott a poétás fülei Fosztó József, feketeképü, komoly, csendes beszédü gazdaember s mondá: Én is tudnék egy történetet Karácsonyfalváról, ha meghallgatnák az urak.

– Ide vele, ha van füle, szójátékoskodott sánta Zathureczky.

– Ennek előtte sokszáz esztendővel, – kezdette Fosztó József, – élt Karácsonyfalván egy Tamása Márton nevü éfi ember. Egyszer, amint szántogatott, lelkendezve szalad hozzá a kondásfiu, a markában néhány ezüstpénz, s kérdi:

– Ugy-e, bácsi, ez pénz?

– Pénz hát. Hol találtad?

– Itt turták ki a disznók, né!

Odamegy Tamása Márton, ásni kezd a feszitőfával, egyszerre csak megkondul a fazék, kifordul a földből s hát, Uram, Teremtőm, tenger pénz gurul szét a földön.

– Jaj, mennyi pénz! – kiabált a legényke.

– Ne sikótozz, – mondta Tamása – mert még idecsődited a falut! – s hirtelen haragjában nyaka közé vág a fiunak.

Na, a legényke nem sikótozott többet. Szörnyethalt.

Hej, szegény Tamása, most mit csináljon? Megölt egy gyermeket akaratlan. Esze nélkül szaladt a feleségéhez s mondta neki: Feleség, nekem világgá kell mennem, mert ez s ez történt velem. Esküdj meg, hogy teljes hét esztendeig vársz reám, addig a kezedet másnak nem adod. Az asszony megesküdött. Tamása meg világgá ment, a Mezőségig meg sem állt, ott egy gazdához beállt béresnek. Szerette a gazdája, mert hajnaltól késő estig dolgozott, éjjel azonban sirt, mint egy szerelmetes legény s imádkozott, mint egy pap. Ha el-elszenderült, rettentő látomásai voltak. Hallott kakukszót, zürös-zavaros muzsikaszót, lónyeritést, kecskemekegést. Aztán ellátogattak hozzá ludlábu emberek, fekete törpék, fehérszakállu öregek, „szép asszonyok“,[11] akikkel gyermekkorában sokat ijesztgették a játjai. (Vagyis: a játszótársai.) Táncoltak a „szép asszonyok“ körbe-karikába, hivták, csalogatták, hogy menjen velük… Nappal sem volt nyugodalma, mert ahol járt, udvaron, erdőn, mezőn, mindenütt forgószél kerekedett s ettől erősen félt, mert azt hitte, „szép asszonyok“ táncolnak benne. Egyszer, amikor éppen faragott a szin alatt, rettentő forgószél kerekedett, olyan forgószél, hogy valósággal muzsikált. Kapta-fogta magát s nagy haragjában a forgószél közé dobta a fejszéjét. No, ha közé dobta, el is tünt a forgószél, de a fejsze is, mintha föld nyelte volna el.

Amikor a hetedik esztendő is vége felé járt, mondja Tamása Márton a gazdájának:

– Gazduram, köszönöm a jóságát, megyek haza. A feleségemnek megigértem, hogy a hetedik esztendő utolsó napján otthon leszek. Ő pedig megesküdött, hogy addig nem adja másnak a kezét.

– Mehetsz, fiam, – mondta a gazda – de én meg hét egész esztendőre fogadtalak, s ha utolsó napjáig ki nem töltöd, egy petákot sem fizetek.

Mit csináljon szegény Tamása Márton? Szégyenszemre hazaállitson egy krajcár nélkül? Kiszolgálja a hét esztendőt, hiszen csak vár rá a felesége egy-két hetet.

Ugy is lett. A nyolcadik esztendő első napján indult utnak. Este egy gazdaembernél kért szállást. Istené a szállás, fogadta a gazda, még vacsorához is ültette, aztán a tüzhely elé telepedtek, diskuráltak, közbe a gazda szerszámfát, furót, kalapácsot, fejszét vett elő s furni, faragni kezdett. Nézi, nézi Tamása a fejszét, – hiszen ez az ő faragófejszéje! Rajta volt a cifrázat: két tulipán s egy kereszt. Kérdi a gazdát: hol kapta a fejszét? De nem a gazda felelt a kérdésre, hanem valaki más az ő háta mögött, vékony, sipitó hangon: – Ne azt kérdezd, honnét került ide ez a fejsze, hanem azon gondolkozzál, hogy holnap reggel kilenc órára hogy s mint érsz haza!

Visszafordult Tamása, s hát rettentő vénasszony áll ott. Két hosszu fog lóg ki a szájából s ijesztőn vigyorog rá.

– Miért kilenc órára? – hebegett Tamása Márton.

– Azért, mert a feleséged egy magas barna emberrel akkor esküszik.

Halálos félelem fogta meg Tamása Mártont. Hiszen még háromnapi járóföld Karácsonyfalva s talán ki sem tud mozdulni ebből a boszorkányos házból! De hirtelen összeszedte minden erejét, nagyot orditott, hogy remegett a ház belé: Hazamegyek holnapra, ha belehalok is!

– Haza, ha én hazaviszlek! – kacagott a boszorkány.

– Ó, Istenem, édes jó Istenem, mivel háláljam meg? – kérdezte Tamása.

– Semmivel, – felelte a vén boszorkány. – Aki hét esztendeig hü volt a feleségéhez, annak minden jó lélek adósa.

Azzal a vénasszony rostát vett elő s mondta: Ülj belé! Egy, kettő, beleültek a rostába, a vénasszony valami verset pusmogott s a rosta már fenn is volt a lebegő égben. Repült, sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben s reggel pontban kilenc órakor leszállt itt, né! a Szentpáli-hegy tetején. Hát, éppen akkor indult a násznép a Tamása Márton udvarából a templomba.

– Tartóztasd a hitet, Tamása Mártonné! – kiáltott torkaszakadtából Tamása Márton s futásnak eredt. De hirtelen eszébe jutott, hogy meg sem köszönte a vénasszonynak a nagy jóságát s visszafordult. Hát, Uram, Teremtőm, kit lát? Olyan szép leányt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

– Hová lett a vénasszony? – kérdi Tamása nagy álmélkodásra.

– Itt vagyok, én vagyok – mondta a leány s nézésével ugy megigézte Mártont, hogy földbe gyökeredzett a lába. Látta, hogy a násznép már közeledik a templomhoz s nem volt annyi ereje, hogy egyet lépjen.

– Bocsáss, te drága lélek! – könyörgött Tamása Márton. – Ne kelljen saját szememmel látnom a feleségem esküvőjét.

– Jól van, – mondta a szép asszony, – elbocsátlak, ha megfogadod, amit mondok.

– Megfogadom, meg.

– Ne dobj a forgószélbe soha semmit.

– Nem dobok, nem.

– Járj békével, – szólt a szép leány s eltünt, mintha föld nyelte volna el. Hej, szaladt most Tamása Márton, mintha szemét vették volna, folyton kiabálva: – Tartóztasd a hitet, Tamása Mártonné!

Éppen a templomajtónál érte be a násznépet. Hiszen nem kellett többet mondania: tartóztasd a hitet, ahogy meglátta az asszony az urát, sirva borult a kebelére…

Már szinte delet mutatott a nap, ugy a szentpáli tetőn felejtkezett a karaván. De itt, ugy látszik, a dolga senkinek sem sietős. Szép lassan mégis felkászolódunk s a kanyargós lejtőn bekigyódzik a karaván a sikságra, mely apró sószemecskéket harmatozik: ez is, meg egy kicsiny házba zárt sóskut is sejtteti, hogy a föld méhe itt sót rejteget. Falu szélén, egymagában mélázik egy öreg kastély, közel hozzá egy még öregebbnek a romladéka: mindkettő a Kornissoké hajdanában… Ma látom az első igazi kastélyt, meg is csudálom, lelkembe vésődik a képe s később, sok-sok esztendő multán e kastély kertjében vélem játszadozni a Szentpáli-család gondtalan gyermekeit. Innen inditom ki Katalin bús regényét…

Egy futamodás s ihol Recsenyéd. Oly kicsiny falu, hogy mire az utolsó szekér beér, az első már kivül a falun. Ennek már jó ismerős a neve. Sokszor hallottam mondani a megszorult, bajba került emberről: Megszorult, mint a recsenyédi kutya. Már mondja is édesapám a recsenyédi kutya szomoru esetét. Kiömlött egyszer a Homoród vize, elárasztotta a rétet, ugy elárasztotta, hogy övig jártak benne az emberek. Ott ért egy kutyát az áradás s szegény mit tehetett? felkapaszkodott a szénaboglya tetejére, ott kuporgott, ott várta napokon, éjjeleken át a viz apadását. Lám, lám, igy tette halhatatlanná a kis Recsenyédet egy kutya… Balra, magas hegy tetején buslakodik egy vár romladéka, vár aljában huzódik meg egy mosolygó kis falu: Bágy. Látom a templomot, templom mellett Isten szolgájának hajlékát, – ugyan álmodhatnám-e, hogy sok-sok esztendő multán itt játszódik le életem egyik legbájosabb epizódja?…

Csak egy futamodás Recsenyédtől Szentmárton s itt megint oly képen akad meg a szemem, aminőt nem láttam eddig; a templomot vastag, magas kőkerités veszi körül s a kőkerités falából nagy, sötét szemek merednek reám. Édesapám megmagyarázza, hogy Erdélyben sok templom körül van ilyen magas kőkerités: emögé huzódott a falu népe az ellenség elől. Azok a likak meg arra valók voltak, hogy ágyuval, meg puskával kilőttek rajtuk. Mindjárt történetet is mond, igaz történetet abból az időből, amikor a tatárok Erdélyországba betörtek. Élt akkor Szentmártonban egy Biró Gábor nevü ifju, akit leányhaju Biró Gábornak hivtak, mert oly hosszu haja volt, mint egy leánynak. Nagy legény korában is az édesanyja fésülte a haját, még pedig ugy, hogy Biró Gábor magas lábu székre ült: igy is szinte földig ért a haja. Szentmártonba is ellátogattak a tatárok, s leányhaju Biró Gábor volt a nép vezére. Merthogy tulon-tul sokáig tanyáztak a tatárok Szentmárton körül, Biró Gábor egyszer, alkonyattájban, kitört a várból, utána a férfiak, verték, hajtották a tatárokat, azok eszük nélkül szaladtak át a Homoródon, Gábor mindenütt a nyomukban. Éppen át akart ugratni a Homoródon, de hosszu haja belegabalyodott a szederindákba. Ahogy ezt látták a tatárok, hirtelen visszafordultak s szegény leányhaju Biró Gábort megölték…

Lám, mennyi mese, mennyi történet, mennyi kép rakódik lelkemre egy napi járó uton! Erdő, mező, hegy, völgy, falu – minden mesél itt. A mesék földje ez – csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá nő az a gyermek, aki most még meg-megremeg a holnapi nagy naptól, amikor majd könyvet ád a kezébe egy tudós professzor, s az olvasás dönti el: beirja-e a harmadik elemibe?

Jaj, mi szörnyü magas hegy ágaskodik elénk Szentmárton tulsó végén! Kanyargós ut kigyózik oldalán, hol meredeken, hol lankásan. Azt mondja édesapám: ez a patakfalvi hegy. Tulsó oldalának tövében Patakfalva. Mind a diák leugrál a szekérről, egy kis hadsereg mássza meg a hegyet, itt-ott röviditve a kocsiutat. Fent a tetőn utszéli korcsma hivogat, de itt csak egy hirtelen lehajtott pohár pálinkára szoktak megállni az utasok, aztán Udvarhelyig meg sem állnak. Lent, mély völgykatlanban szorong egy kis falu: Kénos a neve. Bizony, kinos lehet innen a kikapaszkodás. Olyan ez a kis falu, mint egy óriás virágbokréta, melyet a hegy tetejéről dobott le valaki bolond jókedvében. Dió-, cseresznye- és meggyfa: e három fa boritja be a hegynek kapaszkodó kerteket, ártalmas szelektől védetten, minden esztendőben messze piroslik a kénosi meggy és cseresznye, földig hajlik a vén diófák ága. Ma erről hires nekem Kénos. Később messze földön szárnyára kapja a hir: itt maradt meg épségben az ősrégi székely „regős ének“:

Itt rejtőzködött ezer esztendőn át a regős ének, észrevétlen, ami nem csuda, hisz elrejtőzött a falu is a világ elől.

Belejtünk, kanyargunk Patakfalvára, már tudom, miért ez a neve. Végigkinlódik a közepén egy köves patak, maréknyi viz benne. És jön utána Árvátfalva: sejtem erről is, hogy mért kapta a nevét. Kicsiny, árva falu ez. Még papja sincs, csak levitája, aki énekel is, néha-néha prédikál is…

Hegy, völgy, hegy, völgy. Jobbra kanyarodunk Felsőboldogasszonyfalva mellett, széles mező terül elém, széles mező közepén igazi folyó: a Nagyküküllő. Már látok egy darabkát a tündérvárosból. Komor redőkbe ráncolt arccal mered rám Budvár, otromba sziklafejével, reám meregeti éktelen nagy szemeit. Micsoda félelmetes szemek: ezekben – csak baglyok tanyázhatnak. Vajjon gondoltam-e arra, hogy ezt a sziklahegyet, életem könnyelmü kockázatával egykor majd megmászom, vetélkedésből, mert különben kinevetnek a pajtásaim? Nem gondoltam én arra. Félve nézek a mogorva hegyre, melynek tetején réges-régen a rabonbánok tanyáztak. De átellenben az erdőboritotta Csicser-hegy már nem volt félelmetes, nyájasan nézett le a rétre, s tövében az öreg vadkörtefa, – no, körtefa, te se gondoltad, hogy majd egykor, őszbeborult fejjel verset ir rólad ez a csudálkozó gyermek…

Jobbra, csendes völgy ölében egy kis kápolna. Hányszor jövünk majd ide! Innét lessük, fordul-e ki a hegy mögül a kocsi, mely értünk jön, s visz haza, haza, vakációra! De a szekér csak nem akar kifordulni a hegy mögül, nosza, kimegyünk a boldogfalvi tetőre, onnét ellátunk Árvátfalváig s nézzük, nézzük, addig nézzük az árvátfalvi fordulót, amig a szemünk könnybelábbad – vivát! Jön a szekér! A Pista! A Fecske! Már hallik is a Fecske csengettyüje…

Csaknem egészen eltakarja szemem elől a „tündérvárost“ egy kopár hegylánc: Kuvar a neve. Csupa kő meg omladozó kavics az egész hegy, féltékenyen, irigykedve nyujtózkodik a város elé. Csak egy otromba nagy épületet nem sajnál tőlünk, de ez nincs is bent a városban, ridegen áll egymagában: a kaszárnya ez. A „császári-királyi“ kaszárnya. Persze, német a felirás s fölötte mogorva kétfejü sas terjeszti ki védőszárnyait. Aztán egy hosszu rúd állja utunkat, egész szélességében átfogva azt. Most hallom először ezt a szót: sorompó. S most tudom meg, hogy nemcsak a molnár szed vámot, de a tündérváros is: öt krajcárral vámol meg minden szekeret, s ezért az öt krajcárért szabad véges-végig rázatni magunkat a döcögős kövezeten. Egy-egy hajitásnyira lámpások: már gyujtogatja egy létrán álló fehérharisnyás székely. Vastag és vékony, sipitó hangon ugatnak a kutyák: most látom először azokat az ici-pici kutyácskákat, melyekről később sül ki, hogy mopszli a nevük, s osztrák tisztek hozták magukkal… Végtelen hosszunak tetszik nekem a nyilegyenes botos-utca (ma Kossuth Lajos neve ékesiti), néhány egyemeletes ház itt-ott, a többi földszintes, s megállapitom, hogy kevés van azok közt oly szép, mint a Gábor bácsié. Hát ez a tündérváros? De fordul a szekér, elénk tárul a széles piac, hol sorban állnak a dinnyés szekerek s a piac szélén égnek mered kettős tornya a barátok templomának. Talán itt kezdődik a tündérváros? Itt, itt. No, már látom a kálvinista templomot is: csak egy tornya van, de ez aztán torony! És – és – szembe vele egy komoly, igen komoly épület: a kollégium. A kollégium! Nagyot dobban a szivem. Félénken, elfogódottan nézek a vaspánttal boritott kapu felé: előtte állnak, álldogálnak nagy és kis diákok, köztük szakállas legények is, s kapu felől a szekerek felé, szekerek felől a kapuk felé össze-visszarepdestek az örvendező szervuszok. Ez a komoly nagy épület már kétemeletes, a másodiknak ablakai a födélből kandikálnak ki, s tetején karcsu torony, karcsu toronyban két csengettyü – be szeretném, ha megszólalnának!

Lankás hegy emelkedik a vén kollégiumtól nem messzire: ennek a tetejéről néz le rám a katholikus templom s szembe vele egy hosszu, emeletes ház: a katholikus gimnázium. Lám, ide lent is, oda fent is, szembenéz egymással Isten és a Tudomány háza. Mely szép gondolat!

Szük uccákon döcög át a szekerünk, aztán megáll egy kapu előtt. Lejtős udvarra nyilik a kapu, s lejtő aljában búvik meg egy fazsindelyes, tornácos ház: igazi székely falusi ház. Ebben lakik egy becsületes csizmadiamester. Hozzá irányitották az édesapámat: az ő felesége sok diákot vállal, nem ott-lakásra, mert a vén kollégium ád majd szállást nekem is, hanem kenyeret süt, ebédet, vacsorát főz, kimossa az ingecskémet s kócos fejemet hetenként kétszer meg is fésüli…

Későn jöttünk: már annyi diákot vállalt Felmériné asszony, hogy a kisbaconi diákokat nem vállalhatá. De a jószivü emberek ottmarasztanak éjszakára. Édesapámnak ágyat vetnek, a mi részünkre nagy gyékényt teritenek a földre, kiki a párnáját elészedi: kész volt az ágy.

Felméri uram sokáig eldiskurál édesapámmal. Szenderegve hallgatom beszélgetésüket.

– A jó Isten megsegitett, – mondja Felméri uram. – Két fiam van: az egyik most Angolországban tanul, a másik a kollégiumba jár. Ha hazajön a nagyobbik fiam, professzor lesz valahol…

Évek multán tudom meg, hogy az a fiu, akiről Felméri uram beszélt, Felméri Lajos, a kolozsvári egyetem tanára, a jeles pedagógus.

Mit gondoltok, nem Isten rendelte-e, hogy én abban a házban aludjam át az első éjszakát, melyben a Nemzeti nevelés irója született?

Tiz év mulva, az utolsó éjszakán, ennek a háznak kapujához vezettek el „felszabadult“ pajtásaim. Ők beléptek a kapun, én visszafordultam. Legyetek türelemmel, majd elmondom a maga helyén: miért.

HATODIK FEJEZET.

Értékes, de ártatlan ajándékok ezek. Minden szülő hozott valamit, egyik sem számithat arra, hogy az ő fiát Kis uram megkülönbözteti majd a többitől. Egyszerüen: ősrégi szokás ez, a tisztességtudás megnyilatkozásának egyik formája. Hiába hozott zsák buzát édesapám Kis uramnak, félve lépek be az irószobába, amikor a sor ránk kerül. Láttam én már előző nyáron a nagybaconi templom szószékében ezt a kistermetü, szélesvállu, pocakos, kopaszodó fejü embert. Itt, a nagybaconi templomban folyt le az erdélyi református zsinat, s emlékszem, világosan emlékszem a nagy kerek fejre, a nagy csillogó-villogó szemekre; nem feledtem a kissé rekedtes hangot, melyen a felszentelendő ifju papokat egzaminálta. Ez a kis, de hatalmas ember fog most engem megegzaminálni.

Belekapaszkodom édesapám kezébe, félve nézek föl a nagytiszteletü urra, akinek, ugy tetszett, most nem csillog-villog a szeme, hanem mosolyog szeliden, biztatóan. Még nem tudom, hogy vannak emberek, akiknek mindvégig gyermekszemük van, de érzem, hogy ennek a hatalmas embernek olyan szeme van, mint egy gyermeknek: elmult a félelem, bátran veszem kezembe a könyvet, a Kis uram nyujtotta könyvet.

– Nyisd fel, fiam, ahol tetszik, mosolyog Kis uram, aki kicsinységemre való tekintettel a második elemibe akar beirni.

Felnyitom a könyvet, egy pillanatra zavarodottan állok meg: hiszen ez nem magyar könyv! Pedig a betü – „magyar“, de a szavaknak semmi értelme. Latin könyvet nyomott a kezembe Kis uram. Világos hogy a c-t nem olvastam k-nak, a t-t sem c-nek a magánhangzók előtt, de csakugy vágtatok át a sorokon.

– Elég, fiam, elég, simogat meg kezével és gyermekszemével Kis uram, s abba a nagy könyvbe nyomban beir.

Velünk együtt jött be Benedek Sándor bácsi is Zoltán fiával. Egy fejjel magasabb ez a fiu, mint én. Rajtam háziszőttes ruha (édesanyám keze szőtte-fonta), Zoltánon urfis ruha, aminthogy az is ő: urfi.

– No, fiam, téged nem is olvastatlak, mondja Kis uram s beirja a nevét.

Amikor kijöttünk, mondja Sándor bácsi édesapámnak:

– Ej, de féltem, kedves bátyám, hogy az én fiammal is olvastat Kis uram. Magyarul is akadozva olvas még.

Lám, elég korán észrevettem már valamit, amelyhez hasonlóban gyakran lesz még részem pályám folyamán. Velem nemcsak azért olvastatott próbát Kis uram, mert kicsike vagyok, hanem azért is, mert háziszőttes a ruhám. Mért nem olvastatott próbát Zoltánnal? Mert Zoltánnak bolti ruhája van. Mert Zoltánnak szolgabiró az édesapja, az enyém meg gazdaember.

Még nem léptem át a kollegium küszöbét s már tanultam valamit. Egy szót sem értettem a könyvből, melyet Kis uram olvastatott, s mégis sokat tanultam. Olyan sokat, hogy megfájdult belé – nem a fejem, hanem a szivem…

*

A vén kollegium elé kanyarodik a szekerünk, ott már várnak reánk a kisbaconi diákok. Együtt hordjuk be a kisdiák cókmókját egy földszintes szobába. Boda Elek hátára kapja a szalmazsákot, mely hazai szalmától domborodik; Benkő Ádám egymaga viszi az én kis karikás ágyamat, mely valamelyik nagy diák ágya alá fog kerülni; (Vajjon kié alá?) Benedek Jóska meg Anti a ládámat fogják fülön, énnekem marad a tarisznya: bartamisz-körte benne. Legkedvesebb pajtásom, Gergő, aki csak azért jött velünk, hogy még egy-két napot kéz a kézben járhassunk-kelhessünk, búsan viszi a turós dézsát meg a szilvaizes fazekat – hej, miért is nincs kedve a tanulásra, most itt maradna ő is! Oly szépen elférnénk ketten egy karikás ágyban…

Két oldalt, a fal mellett három-három ágy, egy meg a szoba közepén, rajta barnult, össze-vissza faragcsált födél: ez az asztal. Nappal asztal, éjjel ágy. Ezen az „asztalon“ fogunk majd ebédelni, néha vacsorázni is s ekörül ül esténként tiz nagy és kis diák, magolva egy szál faggyugyertya mellett. Nem lehetetlen, hogy néha-néha két szál gyertya is fog pislákolni ezen az asztalon.

Kétablakos a szobánk, nagytiszteletü Baczoni Ádám uram udvarára nyilik: ő az első papja az udvarhelyi református egyháznak. Ebben a kétablakos szobában tiz nagy és kis diák alszik, ki nagy, ki karikás ágyban, de van köztünk egy kis diákszolga is: ennek már karikás ágya sincs, az ő ágya, az én ládám, az én ládámnak kopasz fedele. Párnája a szőttes kabátka, takarója a zekéje. Soha nem hallottam neve van: Leopold. Mindjárt megtudom, hogy gazdag uriember volt az apja. Tönkre ment, meghalt. Saját kezével vetett véget életének. Édesanyját a bánat vitte sirba. Leopoldon megkönyörült egy nagybácsija, beadta a kollegiumba – diákszolgának, de már sem karikás ágyat, sem párnát, sem takarót nem adott neki. Leopold, amikor először láttam, ládán üldögélt, a más ládáján, az ajtó mögött, félénken szipogott; ugy látszik, épp az elébb sirta ki magát szive szerint.

Diákszolga… Mi ez? Diák is, szolga is. Minden szobában három, nagyobb szobákban négy szolga, a többi – „tanitvány“. Ki lehetett az a vaskalapos, alacsony gondolkozásu ember, akinek agyában ez a megalázó osztályozás gyermek és gyermek közt megszületett? Ime, én „tanitvány“ vagyok, mert az édesapám hatökrös gazda; Leopold szolga, mert apátlan, anyátlan, koldusnál is koldusabb fiu. „Tanitvány“ vagyok, mert édesapám fizet egy esztendőre öt forint 25 krajcárt „tan-“ és „lakdij“ cimén; egy nagy diáknak, aki öt-hat gyermeket, délután 5–6-ig, előkészit a másnapi leckére, öt pengő forintot – egy esztendőre. „Tanitvány“ vagyok, mert édesapám Szabó Dánielné asszonynak egy esztendőre huszonegy pengő forintot fizet, aminek ellenében Szabóné asszony minden héten süt nekem három kenyeret egy félvéka lisztből; minden héten egyszer, amikor a sor reám kerül, főz egy nagy fazék levest két font hussal (egy font hus ára hat krajcár); s minden héten vacsorára egyszer egy fazék fuszujkát, melynek megzsirozására 2 krajcár ára szalonnát visz neki – az én szolgám. Az én diákszolgám. Szabó Dánielné mossa ki ingecskémet, gatyácskámat; ő sürüzi ki a hajamat minden szerdán és szombaton délután. Hát a Leopold haját ki sürüzi ki? Senki, senki. Törődik-e valaki az ő boglyas hajával s ha boglyas haját ellepik a bogarak? Senki, senki.

Alig kezd nyilni, nyiladozni a szemem, kedvetlenitő igazságtalanságokba ütközik.

*

Hozza az ebédet Boda Elek; ő a „főzető“ diákszolga. Több ennél: az én szolgám. Még ennél is több: az én gyámom. Mert ő nagy legény s bár csak második gimnazista, már a huszadik esztendőt tapossa… Unokatestvérek vagyunk: én „tanitvány“, ő szolga. Mi heten, tanitványok, asztal mellé ülünk, a három diákszolga üldögél a ládákon s nézi sóvárgó szemmel, keseredett szivvel, amint kanalazzuk a levest, esszük a főtt hust. Hiszen, vékony ebéd ez, nagy karéj kenyérrel pótoljuk, de én mind azon tünődöm: mért nem ebédelhet az a három fiu velünk? Boda Elek bátyja, Sámuel, szolgalegény édesapámnál, de ő is, a másik szolgalegény is a mi asztalunknál eszik. A cseléd – a család tagja. Hát Boda Elek, Leopold s a többi Leopoldok mért nem tagjai ennek a diákcsaládnak?

Amikor mi felkelünk az asztaltól, ők is leülnek: megosztoznak a maradéklevesen és huson. Ki sem mossák a tányért, ugy merik belé a levest. Nekik is éppen egy tányér leves jut, mint nekünk; oly kis darabka hus, mint nekünk, de mégis csak maradék ez, mégis csak megalázó ez. Ugy szeretném magam mellé ültetni Boda Eleket, akit én Elek bácsinak tisztelek, hisz jó tiz esztendővel idősebb, mint én; és ugy szeretném magam mellé ültetni Leopoldot, akinek mindig sirásra áll a szája, még ha mosolyog is. Ó, szegény Leopold, mire jutottál! Mesélik a háromszéki diákok, hogy bársonybugyogóban járatta mamája, kényeztette, becéztette, – csuda-e, ha torkát a sirás mindég fojtogatja?

Az asztalfőn a „primárius“ ül, a szobafőnök. Benedek György a primárius. Finom, puhatestü fiu. Puha az arca, a keze, a haja, a szénfekete haja, mely gondosan simul fejére. Brassai Benedek János a „secundárius“, a kollegium első hegedüse. Ő osztja ki a levest a tanitványoknak, a primárius osztja 10 szeletre a hust. Mint minden diák, szereti a szegyes hust, s mert ő választ először, mindig az övé a szegy, ez a kemény, porcogós husdarab, mely voltaképpen legkevesebbet érő része a marha husának, de hát – porcogós! Ime, ujabb igazságtalanságba ütközik alig nyiló, nyiladozó szemem s megállapitom az első hét végén, hogy a porcogós szegyhus éppen tiz esztendő mulva kerül rám, amikor majd én is primáriusa leszek valamelyik szobának. De hallom, hogy kárörömmel beszélnek egyik szoba primáriusáról, aki tavaly is primárius volt, most is az, minden nap megparancsolja a főzető diáknak, hogy olyan hust vegyen, amelyikben nagy darab szegy van. Ezt mindig ő eszi meg s ő a legsoványabb diák a kollégiumban: csupa csont és bőr. Ez kissé lecsöndesiti háborgó lelkemet: lám, a primárius igazságtalan, de igazságos az Isten! Szinte félve füzöm az előző mondat végéhez: O, sancta simplicitas! Mert egyszer már megégettem a kezemet e felkiáltás miatt. Arról kellett nyilatkoznom, hogy gyermekkoromnak melyik volt a legkedvesebb karácsonya. Az, feleltem én, amikor karácsony reggelén a pajtánkban született egy bocika s édes apám ennek a bocikának a bőgését nekem ajándékozta. Boldoggá tett ez az – ajándék. S hozzá tettem: O, sancta simplicitas! Ó, boldog gyermekkor! És ekkor megirták rólam, micsoda elmaradt ember a gyermekek irója, aki az ostobaságot, a maradiságot magasztalja! Hát, Isten neki, ujra kiáltom: O, sancta simplicitas!

Igen, lecsöndesitette háborgó lelkemet a hit Isten igazságosságában. Nem szégyellem: igy volt. Nem szégyellem: ma is hiszek benne. Ma, amikor ezer okom arra, hogy megrendüljön a hitem…

Őrizem régi, elfakult irások közt azt a kis füzetecskét, amelybe napról-napra be kellett jegyeznem az első esztendő kiadásait: összesen 55 pengő forint. A liszt s minden egyéb élelmiszer, az espónak nevezett vékony ebéd pótlása – nem számit. Otthon is elfogyasztottam volna annyit, talán többet is. A ruha sem számit: a kalap s a csizmácska kivételével minden a háztól telt ki. Csak néhány forinttal kell vala többet fizettetni minden tanitvánnyal, nehány véka liszttel kellett volna megadóztatni minden tanitvány apját: nagyobb karéj kenyér jutott volna tanitványnak is, szolgának is. S ha a messze jövendőbe lát a mult, nem tesz különbséget gyermek és gyermek közt: nem szolgáltatja ki egyikkel a másikat, de szépen megosztja köztünk a munkát. A nagy diákok felváltva járnának a mészárszékre, vinnék a hust a gazdasszonyhoz, délben meg behoznák az ebédet. Felváltva hordanák a vizet a piaci kutról s felváltva vinnék a tányérokat a gazdasszonyhoz, ott tisztára mosnák s ugy hoznák vissza. A kicsi diákoknak maradna a szoba kisöprése. A nagy diák nem subickoltatná ráncosszáru csizmáját a kis diákkal, de kisubickolná maga. Kiki a magáét. Mindenki dolgoznék, erejéhez mérten, amint illenék ebben a diák-köztársaságban, – oh, de sok urfi nem züllik el később, ha igy nevelődik!

Igy kellett volna, ugy-e, de nem igy volt. Hát hogy is volt? A főzető diák fölkel virradatkor, megy a mészárszékbe, még pedig sietve, nehogy társai elhalásszák előle – a szegyes hust. Onnét megy a gazdasszonyhoz, átadja a hust, siet vissza a kollégiumba; ott, ha tetszik, eléveszi a könyveit, magol, ha nem: senki sem kéri számon tőle, vajjon a leckéjét megtanulta-e. A vizhordó is szalad kora reggel a piacra, a szivattyus kutból telecsorogtatja a füles, hosszukás faedényt (kártyának hivja a székely), az is siet vissza a kollégiumba. Ha legalább két kártya volna, könnyebb volna a dolga, de egy van s ez hol balra, hol jobbra huzza szegényt, amint hol a jobb, hol a balkezében cipeli. Ő szalad délben a gazdasszonyhoz a tegnapi ebédről mosatlan maradt tányérokkal, mert a kollégiumban nincs meleg viz. Vele egyszerre szalad a főzető az ebédért, akivel bizony meg-megesik télen, amikor sikos az ut, hogy elvágódik, ezer darabba törik a fazék, a leves ott fagy meg az uccán, csak a hus marad meg, azt felszedi, hozza: itt az ebéd, egyetek!

Este hol ez, hol az hozza el a fuszujka-vacsorát. Minden este fuszujka! Néha ugy összesül-fő, hogy még az éhes diáknép sem eszi meg. Azzal laknak jól, hogy az összesült-főtt fuszujka közepébe beállitanak egy szál faggyugyertyát, aztán körülülik az asztalt s énekelik: