De időnkint puliszkalisztet, turót küldenek hazulról az édesanyák s ilyenkor nagy urak vagyunk: turóspuliszkát vacsorázunk. Laetum nuntium (örvendetes üzenet) a hazulról küldött harapnivalóknak a neve s ez közös, ez mindnyájunké: a legfukarabb diák is kénytelen közprédára dobni a hazait. De mert a fuszujka a rendes vacsora, fuszujkásoknak csufolnak a suszterinasok, annak csufolnak a pápista diákok is, de nem maradunk adósok a pápista diákoknak s visszakiabáljuk: Lencsések! Igen, a kálvinistáknak fuszujka, a pápistáknak lencse a vacsorája. Egyébként szent a barátság köztünk: a nagyobb pápista diákok gyakran belopódznak a kollégiumba, a kálvinista pajtásokhoz, merthogy nálunk szabadabb az élet, itt füsttengerben usznak a szobák s könnyen csempésződik be egy-két kupa bor is… De visszatérek a diákszolgákhoz, mert még nem mondtam el a munkájuk javát. Amig szerdán s szombaton Szabó Dánielné asszonyom az én hajamat sürüzi, sürü portengerben uszik a kollégium kettős udvara: az összes diákszolgákat kiparancsolja a „Kontra“, a kollégium legöregebb diákja, aki már teológiát végzett: a rendnek, a tisztaságnak legfőbb őre ő. Ez „közmunka“ ugy-e, de nekünk, a tanitványoknak, semmi közünk hozzá. Mi vagyunk a nagy többség, mi piszkithatunk legtöbbet, tehát a kisebbség söpör, tisztogat utánunk.
De leszállt az est, megszólal a csengő a toronyban, hangja végigcsendül a városon, elszáll a rétre is: jó fertályórát huzza a soros csengető diák, hogy ha valamelyik kint kószál, kapuzárás előtt beérjen a vén kollegium falai közé. Nyolc órakor bedöndül a nehéz kapu, kétszer megfordul csikorogva az idomtalan nagy kulcs, a csengető diák beviszi a kontra szobájába, az ajtó sarkánál szegre akasztja, – most már aki kintrekedt, a kontra hire-tudta nélkül be nem jöhet. Egy osztálytanitó teologus s a csengető diák sorra benyitnak a szobákba. Elől megy a csengető diák, kezében egy vastag, háromszögü bot, a három sima oldal beragasztva papirossal, ezen a három papirszeleten felirva az összes diákok neve.
– Jó estét! – köszön a diák. – Jelen vannak az – urak?
– Jelen! – feleli a primárius, – ha senki sem hiányzik. – Aki nincs jelen, annak a neve után jelt tesz a diák s irásban jelenti a kontrának, hogy ki nem volt otthon.
Van az első emeleten, a lépcső mellett, egy kis szoba, uccára nyiló. Egy asztal, egy szék, egy kis érckályha: ez az egész butorzat. Ide ül be kapuzárás után egy nagy diák, itt várja, lesi éjfélig, vajjon huzza-e meg valaki a csengőt. Sokszor ugratják fel arra járó kapatos emberek, mérgesen csapja be az ablakot, aztán ismét leül az asztal mellé, olvas a faggyugyertya mellett, – vajjon, mit olvas? Bizonyosan Jókai-regényt. Ha diák csenget, leszalad a kontra szobájába, a kulcsot leakasztja a szegről, kinyitja a kaput, följegyzi a belépő diák nevét s azt is, hány óra, hány perckor jött haza. És megy reggel erről a szomoru jelentés a rektorprofesszorhoz: aláirja a diák is, a kontra is. De szemben, a kálvinista templom tornyában tizenkettőt üt az óra s a diák-vigil boldogan siet fölverni legédesebb álmából a másik diákot, aki éjféltől kapunyitásig a vigil.
Hiszen, nem kellemes dolog ez a vigilkedés, ritkán is kerül sor egy-egy diákra, bár csak a hetedik és nyolcadik osztályosok vigilkednek, de a diákszolgák vigilkedése mellett valóságos nagyuri állapot. Mind a három nyilt folyosón egy-egy diákszolga őrködik éjfélig s egy-egy éjfél után. Kis diákszolga, nagy diákszolga, mindegy. Sétálnak körben a folyosón, meg-megállnak, figyelnek: nem surran-e ki valamelyik diák a folyosóra s nem – piszkit-e oda? Ha megesik a baj, s nem éri tetten a tettest, jaj neki! Mert reggel a kontra bejárja a folyosókat, őt követi az éjszaka hat vigilje s akinek a folyosóján rondaságot talál, azt lekapják a husz körméről – és ráveret a kontra ur szegényre hármat, ha több rondaság találtatott, hatot is. Nagy veszekedéssel, sirással-rivással folyik le ez a körmenet. Az éjfélelőtti vigil esküdözik, hogy ő éjfélkor tisztán adta át a folyosót; az éjfélutáni meg esküdözik, hogy amikor körüljárták a folyosót, ott volt a piszok. A kontra igen egyszerüen tesz igazságot: kiporoltatja a nadrágját mindkettőnek.
Ez igy, könnyedén elmondva, ugy-e, humorosnak
látszik? De képzeljetek egy téli éjszakát, 20–30 fokos hideggel, ami nem ritkaság a székely havasok alján: képzeljetek hozzá egy tizesztendős fiut, akit éjfélkor felráznak legédesebb álmából: jere ki, vigyázz reggelig, a meleg szobába visszamenned egy percre sem szabad, – nem égbekiáltó lelketlenség történt-e ezzel a kisfiuval? A kapucsengetésre vigyázó nagy diákok jól befütött szobában olvassák Jókait, ezek meg fagyoskodnak a dermesztő hidegben: csuda-e, ha vissza-visszasompolyognak a meleg szobába, ott ülnek, ülnek a ládán, s egyszerre csak bekoppan a szemük, reggel ott találják a kopasz ládán összezsugorodva, alusznak, álmodnak – vajjon, miről álmodhatik egy ilyen gyermek? És reggel megvan a baj, a szörnyü nagy baj. Itt is egy folt, ott is egy folt. Ki bolond, hogy sötét éjjel, hidegben, lebotorkáljon a második emeletről, az „alsó“ udvarba, ahol sötétlik, büzlik egy otromba nagy épület; tapogatózva a vaksötétségben, amikor sietős az utja, igen sietős?…
Rémüldözve gondolok arra ma is: hátha szegény ember az édesapám, s nekem is künn kell dideregnem a hideg éjszakában. Nézegetem a nyolcesztendős gyermekeket, nézegetem, nézegetem: micsoda apró emberke voltam én, amikor leszakadtam az édesanyai kebelről! Egy beteges, nyurga legény a „gyámom“, a védelmezőm: szegény Boda Elek, akinek utána kárrognak a diákok, s mert folyton az ő sarkában látnak, már az első héten kárrognak utánam is: kár, kár, kicsi varju, kár! Gyenge mellü, köhögős Boda Eleknek csakugyan kissé rekedtes, kárrogós a hangja. Kész a csúfnév: varju. S kész az én csúfnevem is: kicsi varju. Nem győzök most annyit mosolyogni ezen, mint amennyit sirtam akkor. Talán egy gyermek sem sirt annyit, mint én. Egynek a szive sem sirt úgy vissza tán a falujába, mint az én kicsi szivem.
Milyen nagy kedvvel jöttem ide, s szeretnék már hazarepülni! A kisbaconi diákok dédelgetnek, vigasztalnak, egy-egy kárrogó diákot el is püfölnek, de én csak szeretnék hazarepülni, soha, de soha el nem hagyni édesanyámat, Benkő Gergőt, mesemondó Rigó Anist, s öccsét, Andrist, aki mindig fütyöl s pattogtat kenderostorával… Egyszer meg is kisérlem a szökést: mig a kisbaconi diákok kiülőst játszanak a réten, észrevétlen félre sompolygok, megyek, mendegélek az öreg füzfák közt. Nem messze fehérlik az ország utja: ha én ebbe beleállok, addig megyek, mendegélek, amig szépen hazaérek. Kikerülök az országutra, felém mosolyog egy falu, Udvarhelytől egy futamodás. De a diákok észreveszik eltünésemet, hallom a kereső, kiabáló hangjukat, aztán egyszerre csak megpillantnak, rosszat sejtnek, megfutamodnak, megfutamodom én is: a falu végén érnek utól. Keservesen sirok: eresszenek, eresszenek, haza akarok menni!
– Haza? – nevetnek a diákok – hiszen ez az ut Csikországba vezet!
Kisül, hogy éppen ellenkező irányban akartam megszökni. Nagy, négyszögü tábláról lemered rám a falu neve: Bethlenfalva.
Szép gyöngén kézen fognak, ugy vezetnek vissza a rétre, onnan be a városba, ott is a piacra, ahol sorban állnak a gyékényfödeles szekerek, szekereken sárgadinnye, görögdinnye, szőlő. Benkő Ádám vesz egy nagy sárgadinnyét, azt szeletekre vagdalja, mindeniknek jut egy szelet. Vesz szőlőt is s biztat: egyél, Elekecske, egyél. Eszem, eszem s szép lassan megvigasztalódom. Arcomon felszárad a könny s vidám kedvü diákok közt felvidult szivvel megyek vissza a vén kollégiumba.
*
Négy elemi, nyolc diák-osztály: ez a vén kollégium. Az elemi osztályosokat cellistáknak nevezik. A diák-osztályokba járók; kolégyisták. Az első és második elemi osztály növendékei majd mind városi gyerekek. Csak azokat a falusi gyerekeket degradálja le a második elemibe Kis uram, akik még sillabizálva olvasnak. Csudálkozva látom, hogy az első s második elemisták közt is alig akad oly kis fiu, mint én. Ugy látszik, gyermekük iskolábajáratásával az urak sem sietnek. Kiki akkor adja iskolába a fiát, amikor neki jól esik. Talán még az urak sem sejtik (hát én hogyan sejteném?), hogy svábhegyi villájában most töri fejét a népiskolai törvényen Eötvös József, akinek Megfagyott gyermek-ével Isten házában megrikattam a kisbaconi fejérnépeket. Ez a törvény fogja iskolába kényszeriteni a hatéves gyermeket. Ez a törvény fogja megakadályozni, hogy egy osztályban, egy padban szorongjanak kamaszodó fickók s öklömnyi emberkék. Az osztályban, amelybe én belépek, ez a kép: kamaszodó fickók, 10–12 éves fiuk, s ezek seregében egy félénk, szepegő fiucska, akinek szeméből egy tréfás szó is könnyet fakaszt. A tanitó, hosszu, nyurga, teológiát végzett diák, a második osztályból feljötteket ülteti az első padokba, mégpedig grádus szerint: legelől a kitünők, aztán a jelesek, jók, elégségesek. Ők a „beérkezettek“, akárcsak azok az irók, akik a közhit szerint (néha annak ellenére) – beérkeztek, szóval: megilleti őket az első hely, mégha nem is illeti meg… Mi, most jöttek, vagyunk a kezdők, tehát hátul a helyünk. Alig van köztünk néhány úrigyermek, a nagy többség, az egész osztálynak nagy többsége gazda- meg napszámosgyerek. A háromszéki meg erdővidéki fiuk fekete meg szürke posztóharisnyások, egyik-másik vitézkötéses brassói posztónadrágban feszit, az udvarhelyszéki fiuk fehérharisnyások: itt még ragaszkodik a nép az ősi szinhez… A fekete meg szürke szint elnyomja a fehér. Fehér harisnya, durva, patkós csizma, magastetejü, széleskarimáju kalap, kurta zeke, mely alól ki-kivillan a kendering, sőt az is oly kurta, hogy a harisnyakötésből mindegyre kisiklik: ezeken a fiukon a ruhának egyetlen darabja sem árulja el, hogy – diákok.
No, de türelem, majd kicsinosodnak szép lassacskán ezek a feketére sült arcu fickólegénykék és sokan előkerülnek majd a második, de még az első padba is.
Szeretnék valahol helyet találni, s addig löknek, lökdösnek hátrább, mig szerencsésen hátra taszigálnak a legutolsó padba. Tovább nem lehet, mert ennek a padnak a háta már a falnak támaszkodik. Itt huzódunk meg Leopolddal, szorosan egymás mellett: egy az, mert szeretjük egymást, más az, hogy Leopoldnak nincs könyve, nekem pedig van. Ránk illik a nóta:
Kettőnk közt ugyan ő az igazi árva, de félárvának én is beillek, oly igen gyámoltalan, félénk, gyenge szivü vagyok.
A tanitó szomoruan, mai szemmel visszanézve: csüggedten lépdegél az első pad előtt, meg-megáll, hosszan eltünődik, mint hosszulábu gólyamadár: mit kezdjen ezzel a mindenünnen összeverődött, 70–80 főnyi csapattal? Végre felszólitja az első fiut: olvass. Egész héten nem csinálunk egyebet: olvasunk. Nem akarok hinni a fülemnek: az első padbeliek is baktatva, vontatottan olvasnak. A második, harmadik padbeliek el-elakadnak, sillabizálnak. Mire a sor reám kerül, már nem az vagyok, aki néhány nappal elébb. Ott áll a gólyalábu tanitó az utolsó pad szélén, fejét szüntelen hajtogatja, közbe-közbe mondogatja: jól van, jól van, én meg olvasásközben is észreveszem, hogy az első padbeliek, meg a többiek is hátranéznek s hallom, amint suttogják: a kicsi varju, a kicsi varju.
Hiszen a kicsi varju csuffá tette a városi gyerekeket, de az olvasás mégis csak sirással végződik.
– Mért sirsz? kérdi megütődve a tanitó.
Nem felelek.
– Mért sirsz? kérdi ujra.
Nem felelek.
Akkor feláll Leopold s mondja:
– Azért sir, instálom, mert kicsi varjunak csufolják.
Nádpálca volt a tanitó kezében, mérgesen lecsapott az asztalra: Csend! Elnémult az osztály. Aztán egyszerre huszan is felálltak, csupa falusi gyerekek, ugy mutogattak a városiakra: Ez is mondta: kicsi varju! Az is mondta: kicsi varju! Erre meg felálltak a városiak s kórusban kiabálták: Nem igaz! Nem igaz!
Látható ebből, hogy a falu és város harca nem az Urnak 1919-ik esztendejében tört ki, – régibb keletü az.
– Csend! Csend! – csattog a nádpálca a padon, majd városi és falusi gyerekek hátán elegyesen – s ezzel falu és város harca elintéződik…
El, az osztályban, de kitör ujra, amint az udvarra kikerekedünk.
– Kicsi varju! Kicsi varju! – kiabálják felém a városi gyerekek, aztán szaladnak is, bizony, nem előlem, de a kamaszodó fickók elől. A kit megfoghatnak, döngetik, öklözik, földhöz vágják, a porban meghengergetik: nesze, nesze, porcellánfenekü! Kell-e még? A következő napokban már csak ritkán s nagy messziről hallom: kicsi varju! Kicsi varju! – s egyszerre csak vége szakad falu és város harcának az én kicsiségem körül. De még sokáig idegenül, félve nézem a bársonybugyogós fiukat. Ugyan, sejthettem-e, hogy majd egyszer egy ilyen bársonybugyogós fiu szive forr össze a szivemmel… Hogy kart karba öltve, összefonódva sétálunk a Küküllő partján? Ábrándozunk, fellegvárakat épitünk, jósolgatva egymásnak nagy szép jövendőt, babérkoszorut. Együtt keresi, szedegeti a székely népköltészet vadvirágait, a bársonyruhás s a posztózekés fiu – ugyan, sejthettem-e?
A jövendő nekem még a szüreti vakáció. Már csak annyira van a jövendő, hogy a hat heti „diligenciából“ eltelt négy hét, két hét mulva jön a Pista meg a Fecske, hazaröpitenek édesanyám kebelére. Az osztály, különösen reggelenkint, összefoly a szemem előtt, mintha köd gomolyogna a borzas meg a sima fésült fejek fölött. Mintha falravetett árnykép volna a gólyalábu tanitó. El-elsuhan az első pad előtt, meg-megáll, néha falnak veti a hátát, s ilyenkor ugy érzem, hogy rám mered a szeme. Félve huzódom Leopold mellé, bár szóról-szóra, betüről-betüre bevágtam a leckét – igen, igy kivánja ez a szomoru ember, igy kivánják a többiek is mind: tanitók és professzorok. Magolunk és magolunk. A bátrabb gyerekek „kihivják“ az előttük ülőt s ha eredményesebben magoltak, ott mindjárt helyet cserélnek. Meg-megesik, hogy egy órán tiz-husz grádussal is alább kerül, aki a leckét szóról-szóra, betüről-betüre be nem magolta. Hiába tanitja a Szentirás, hogy „a betü öl, lélek az, mely megelevenit“ – lelketlenül ölnek a betüvel. A gólyalábu, szomoru tanitó soha semmit meg nem magyaráz, csak olvastatja, hol ezzel, hol azzal a holnapi leckét s óra végén kiadja, hogy hányadik laptól hányadikig kell szóról-szóra, betüről-betüre bevágnunk. Közbe-közbe rácsap hol az asztalra, hol valamelyik padra nádpálcájával, ha erősen zümmög-zummog a méhkas türelmetlenkedő népe: ez a magyarázat. Engem nagy ritkán szólit fel, mivelhogy a holnapi lecke felolvastatásával s a kihivásokkal telik el az óra. Gyámoltalanul huzódom meg Leopold árnyékába, nem hivom ki az előttem ülőt, mert nem akarom elhagyni legjobb barátomat, aki, szegény, nehezen tanul: még nem tudom, azért-e, mert gyenge fejü, vagy azért, mert lelke folyton egyebütt jár, bizonnyal legtöbbet az édesapja s anyja sirja körül. De ha nem is ragaszkodnám Leopoldhoz, nincs merszem a kihivásra: hátha egy szót elvétek. Érzem, hogy már rég az első padban ülhetnék, de nem akarok ott ülni. Én már sok zsoltárt tanultam a kisbaconi iskolában s benne volt egyikben ez a sor: A csufolódóknak nem ül ő székébe… Egy-egy bátrabb falusi fiu a kihivásokkal előkerült az első meg a második padba, én is elé év végén a másodikba, a grádusban 16-odiknak. „Szinegyesem“ volt mindenből s mögöttem még négy-öt fiunak. Vagyis: 20 gyermek szóról-szóra, betüről-betüre vágta be a leckét. A negyedik elemi végén, kihivás nélkül nyomulok előre hatodik kitünőnek s jutalomkönyvet is kapok, egy kis könyvecskét: az Uj testamentumot. Kapok könyvet, de nagy ára van ennek: el kell hagynom Leopoldot. Már csak a szobában, az udvaron bujhatunk egymás árnyékába, ő, szegény, ott rekedt az utolsó padban. Ki sug neki ezután?
Maradt-e valami lelkemben mindabból, amit a harmadik, meg a negyedik elemiben tanultam? Nem maradt egyéb: egy könyvnek a cime. A magyar nemzet története az, irta Rajcsányi János. Minden fejezet fölött egy-egy királynak a neve s a név alatt: mettől meddig uralkodott. Ezzel az egy könyvvel tanultam többet, mint amennyit a kisbaconi iskolában, egy könyvvel többet két esztendő alatt. A Flóri könyvét, melynek hatéves koromban minden versét tudtam, ma is szinte végig tudnám mondani; István bácsi kalendáriumának nem egy történetét máig sem feledtem el; ma is látom a képet, amint Dobozi Mihály lovára kapva hitvesét, száguld az üldöző törökök elől s Kisfaludy versének (Dobozi Mihály és hitvese) még a betüit is látom; Eötvös Megfagyott gyermeke kitörülhetetlen gyermekkori emlék, s im, a kollégium két esztendejéből csak egy könyvem maradt meg. Egy könyvem s két tanitó: mind a kettő hosszulábu, nyurga legény. Az egyik szomoru, a másik jókedvü, ráncos, recsegős-ropogós csizmában illegő-billegő: járás közben, ülés közben is mindig rezegteti a lábát, mintha mindig rezgős polkát járna. És volt ennek a lábát rezegtető tanitónak egy oly hosszu füzfa vesszeje, hogy a szoba egyik feléből a másik felébe ért. Ott hevert ez a vessző éjjel az ágya mellett, s virradat felé, amikor legédesebb a gyermek álma, felvette ezt a vesszőt, és átsuhintott az ő meleg ágyából mindazon ágyakra, amelyekben még a gyermekek édes hajnali álmukat aludták. Ez a vessző engem is fel-felébresztett… Otthon az édesanyai csók, itt a vessző: sem ezt, sem azt soha, soha el nem felejtem.
Este 10 óra előtt nem szabad lefeküdni a gyermekeknek. A nagy diákok lefekszenek, amikor éppen nekik jól esik, az apró emberkék meg ott ülnek, üldögélnek a „nappal asztal, éjjel ágy“ körül, egy szál faggyugyertya mellett magolnak, bóbiskolnak s tiz órakor a rezgőpolkás tanitó, ha ugyan nem alszik, felkérdezi a leckét. Aki eldarálja, lefekhetik; aki nem, ott marad éjfélig is. Reggel öt órakor felkelés. Tél van, még csak hét órakor kezd virradni. Ismét a faggyugyertya mellé telepszünk, álmosan, fáradtan, kedvetlen, szüntelen cáfolva, de hiába, hogy „a hajnal a Muzsák barátja“…
Szeretnék, ugy szeretnék ide rajzolni valami édes, kedves emléket abból a két esztendőből s csak egyet, egyetlenegyet találok: amikor a harmadik osztály egzámenje után, a kisbaconi diákokkal gyalogszerrel indul a kilencedik esztendőbe járó gyermek – haza. Ma is fel-felkacag a lelkem, ha nézem apróbb unokáimat s akkori magamat hozzájuk méregetve, erre az utamra gondolok. Délben vágunk neki a nagy utnak, szénás csürben hálunk meg, aztán neki a Rika-erdőnek, ott Benkő Ádám somfabotot vág, megfogja az egyik végét, én a másikat, igy huz maga után. Vasárnap, férfiak, asszonyok a kapuk előtt üldögélnek, rajtam igen sajnálkoznak a fejérnépek, de én vidámlelkü vagyok, repdes a szivem: már látom a falunk tornyát – már otthon is vagyok; édesanyám összecsapja kezét, nem akar a szemének hinni; ölel, csókol, aztán lehuzza csizmácskámat, ágyba fektet, vizes ruhával borogatja égő talpamat és térül-fordul, visszaröppen hozzám egy tányér erdei szamócával – – oh, édes jó anyám, ennek az epernek illata, ize a kisbaconi temetökertig kisér el engem!
Ebben sok minden közt két különös emberről s egy igen szomoru temetésről lesz szó.
Már harmadik esztendeje koptatom a vén kollegium udvarát s még csak messziről, félve bámulom a professzor urakat. Voltaképpen oly kevesen vannak, hogy az csupa csuda. A négy elemiben s a négy alsó, gimnáziumban teológiát végzett, szakállas diákok tanitanak, csupán egy professzor ereszkedik le közénk: Pataky Pál. Az állat-, növény-, ásvány- és vegytan professzora ő. Kevesen vannak, de igy is alig győzi a csengető diák reggel 7–8 óra közt végigjárni őket s jelenteni alázatosan, hogy a professzor urnak ma, ettől eddig, ebben s ebben az osztályban – órája van. A napról-napra váltakozó csengető diákoknak kell ezt számon tartaniok, nem a nagytiszteletü professzoroknak. Amikor kinek-kinek ezt jelentette, nyargal vissza a kollegiumba, fel a csengettyüs toronyba, lesi, várja, mikor kongat nyolcat a kálvinista templom toronyórája s osztályba csengeti a diákokat. De két csengető diák van, az egyik a folyosó nyitott ablakából lesi a professzor urakat, s amint egynek felbukkan az alakja, aztán megy, mendegél lassan, méltóságosan az osztálya felé: bekiált a tornyocskába, mire megszólal a csengettyü, végigkiséri szavával a professzor urat. Külön-külön mennek rendszerint, s egy fertály óráig, kevés szünettel, szól a csengettyü, hirdeti mindeneknek, akiket illet, hogy: némuljon el a földi lárma, mert jön, jön, közeleg Isten után a legfőbb hatalmasság. Gyáva kicsi szivem összeszorul, ha nagy ritkán e félelmetes emberek valamelyikét megpillantom, de lassanként felnyilik a szemem s csudálkozással látom, hogy azok a nagy diákok (a legtöbbje szakállas legény) nem igen félnek a professzor uraktól s a „földi lárma“ csak akkor némul el, amikor nyilik az ajtó s akkor sem mindjárt, de lassan-lassan, igen lassan némul el. Az ősidőkből átöröklődött ceremóniák már haldokolnak. Haldokol a professzor urak csengettyüszóval való kisérése is. Csak messziről félelmetesek e nekem oly hatalmas emberek, azok a nagyszakállas diákok meg csak a mathezis professzorától félnek: egy az, hogy a mathezis igen nehéz tudomány, más az, hogy nagytiszteletü Korondi uram szörnyen goromba ember. Hiába szór néha villámokat Kis uram gyermekszeme, egy-két hizelkedő szóra lecsendesül, arca, szeme mosolyog. Esztendőről-esztendőre eljátszák neki ugyanazt a komédiát, amikor a világtörténelem folyamán a forum romanum megelevenitésébe kezd, igy: De hah! Mi ez? Mi zaj? Micsoda pokoli lárma? Állatok bőgése. Emberek orditozása. Asszonyok jajgatása. Gyermekek sikoltozása – és egyszerre valamennyi diák felugrál, egymás hegyén-hátán rohan az ablakhoz: látni, mi van odakint.
– Csak tessék, tessék vissza, mosolyog megelégedetten Kis uram, – a forum romanumról beszélek.
Szeretném ide varázsolni a nehéz lélekzetü ember egy-két szó után meg-megpihenő, rekedtes hangját; ide varázsolni diadalmasan körültekintő gyermekszemét, mely hisz, szentül hisz a diákriadalom komolyságában, esztendőről-esztendőre, az első órától az utolsóig hisz…
Mint a vasgereben foga, oly egyenes, szurós Korondi professzor szakállának, bajuszának minden szála. Szurós a szeme is. Egyetlenegyszer láttam mosolyogni tiz év alatt. Volt egy szép kis leánykája, az a szép kis leányka egyszerre csak elkezdett bicegni, aztán sorvadt, sorvadt, elsorvadt, kivitték a temetőbe s akkor valami különös keserü mosoly ráfagyott a marós szemü ember ajakára: szúrt a szeme, fagyasztott az ajka – talán nem is volt igazi mosolygás, amit én láttam, egyetlenegyszer…
Hiányzik most nekem, hogy nem ismerhetém Mogyoróssy Szőke Józsefet, a filozófia s költészet professzorát. Ő még abból a régi világból való ember, aki nem viselt bajuszt, simára borotvált arccal filozofált s irogatta verseit, rettenetesen rossz verseit. A versei igen rosszak voltak, de nagy, jó szive volt: gyönyörü rétet hagyott a kollegiumra, s a szegény diákok részére mindenféle alapitványokat. Mindössze annyit kötött ki, hogy halála után a kollegium a verseit adja ki. Ki is adták. Egy-két példány ha elfogyott belőle, esztendőkön át lepte a por Mogyoróssy Szőke József verseit a kollegium könyvtárában, mignem jutalomként szétosztották köztünk. Jutott belőlük a szekundás diákoknak is. Két esztendőben ez volt a jutalomkönyv. Hüségesen végigolvastam a talpig magyar s talpig rossz poéta verseit, ime bizonyság ez a négy sor:
S hogy magyarázója legyek e derék ember költészetének: az első két sorból azt tudjuk meg, hogy az udvarhelyi bőrcserző vargák, akik a Küküllő partján vakarták a marhabőrt, sok pénzt csináltak ezzel; az utolsó két sor meg azt mondja, hogy akár német, akár magyar az embör, a munkát ne kerülje. Jól beszélt, bölcsen beszélt, nagytiszteletü uram, s igen szép volt a kertje, melyet ránk hagyott; ott én igen sokat andalogtam, igen sok rossz verset faragtam – legyen az emléke áldott!
De talán ideje már, hogy bemutassam a különös embereket, akiket a fejezet élén bejelenték. Ihol már jön is az egyik: két botra támaszkodva, nagy óvatosan tipeg egy magas, széles vállu, szintelen, püffedt ábrázatu ember. Nagy kerek okuláré mögül előre mered két nagy szem, nem néz sem jobbra, sem balra, mindig csak előre. Kevesen köszönnek neki az uccán: a szélütötte, kesernyés szavu, csipkedő, minden szavával maró embert, ha lehet, kikerülik. Javakorabeli ember, de családja nincs. Két öleb a családja, ezeket becézi, embert nem szeret, őt sem szeretik. Ma különcnek mondanók Pataky Pált, de én e pillanatban gyermek vagyok, falusi gyermek, nem szabad még ismernem e szót, sőt, ha jól utána gondolok, a különös szót is aligha ismerém. Igen, jön, jődögél ez a végig megmerevedett ember, belép a mi osztályunkba, nagynehezen felkapaszkodik a katedrára, hol feltolja, hol letolja pápaszemét, megmerevedik az egész osztály – megmerevedett professzor, halálos csendbe merevült gyermekek. Jaj, Istenem, de szeretnék a padok alatt visszabujni az utolsó padba, Leopold mellé. De itt kell szoronganom az elsőben, mert ugy tetszett a rezgőpolkás tanitónak, hogy a hatodik grádusba emeljen. Öt fiu ül előttem, mind az öt urfi. Már kezdünk barátkozni, de jön ez a különös ember, szeme rámered az első padra, sorba állitja fel az előttem ülőket. Kikérdezi, melyik kinek a fia. Mind az ötnek ismeri az apját s mind az öt gyermekhez van valami bántó szava. Látom, világosan látom, hogy az urfiságuk miatt bántja őket ez az előkelő uri családból való ember. Amikor rám kerül a sor, előbb a pápaszemen át mustrál, aztán magas, széles homlokára tolja a pápaszemet, kövér tokája mint egy teli zacskó fityeg az állán, néz, néz, aztán szinlelt csodálkozással kiált fel, kissé selypitve, kényesen:
– Jól látnak semeim? Mi azs apád, fiam?
– Gazdaember, – mondom s reszket a lábam, vacog a fogam.
– Gazsdaember? – álmélkodik a megmerevedett ember s majd keresztül szur a szemével. – Gazsdaember? S te hatodik vagy? Talán a te apád is vacsoráztatja a tanitó urakat?
Zavarodottan állok, szeretnék a föld alá bujni. Mit feleljek erre?
– No, sólj, fiam, sólj, – mondd meg az igazsat.
Alig tudom visszafojtani a sirást, nagynehezen nyögöm ki:
– Az én édesapámnál nem vacsoráztak.
– No, fiam, ezst beirom a könyvecskémbe. Van egy fiu, kinek azs apjánál nem vacsoráznak a tanitó urak s mégis hatodik.
Mindjárt elé is vette a könyvecskéjét, aranyos nyelü ceruzájával belefirkált valamit.
Hiszen, való igaz, hogy utánam még következett néhány urfi az első padban – ha ugy tetszik a rezgőpolkás tanitónak, nem ültet elébük, s bár ne is ültetett volna: lám, ez a szerencsétlen természetü ember most rám uszitja ezeket a fiukat, falu és város harca ujra kitör. Való igaz az is, hogy a tanitó urak el-eljártak ebédre, vacsorára a városi, meg a közel falusi uri szülékhez, de ez, ugy-e, igy volt mindig, mióta a világ világ s igy is lesz minden időkben. Ugyan, kik voltak ezek a tanitók? Kisgazdák, napszámosemberek, szegény özvegyek fiai többnyire, akik diákszolgákul éhezték át a kollegiumot: aztán mentek a nagyenyedi teológiára, ott folytatták az éhezést az ingyencipón s négy év leteltével visszajöttek a kollegiumba osztálytanitónak. Egy szobában laktak velünk; ugyanazt a sovány ebédet ették, amit mink. Jövedelmük: vajmi csekély fizetés, s amit a három sátoros ünnepen szereztek mint legátusok. Bizony, rájuk fért, ha egyszer-másszor gazdagon teritett asztalhoz ülhetének. S csuda-e, ha kedveztek a vacsoráztató szülék fiainak?
Mi tette ilyen kesernyéssé, kegyetlen szókimondóvá ezt az embert, nem tudom. Sokat suttogtak titokzatos, rejtelmes életéről, ami a gyermekagynak érthetetlen kaosszá zavarodott, s ma is csak sejtem, hogy miért huzódott vissza az emberektől, s mért csipte, marta azokat, akik utjába akadtak. Professzortársait sem kimélte, szemünk láttára, fülünk hallatára szégyenitette meg Kis uramat, aki, szerencsétlenségére, épp akkor tévedt be az osztályunkba, amikor ez a kesernyés ember prelegált nekünk. Mert prelegált s nem adta fel a leckét, mint a tanitók: ettől a laptól eddig szórul szóra, betüről betüre magoljátok be. Egészen más emberré vált, amint az ő kicsi tudományát (mert aligha volt nagy) közölte velünk. Áhitattal tapadt szemem a kövér tokára, ugy tetszett nekem, hogy ebből a hol felhuzódó, hol leereszkedő zsirzacskóból száll ki az a sok-sok érdekes dolog, amit egyik-másik állatról elmesélt nekünk. Igen élveztem csendes, halk, gügyögő beszédét, s mintha hájjal kenegetett volna minden szava, különösen azok a szavak, melyekben z meg sz fordult elő: a z – zs-vé, az sz s-sé lágyult az ő ajakán.
Igen, belépett Kis uram, mi felálltunk illendően, de még nem is inthetett, hogy üljünk le, a rettenetes ember szeme rámeredt Kis uramra s mondá, amint következik:
– Servus, Feri! Tán tüt áruls?
Kis uram arca lángba borult, zavarodottan hebegett valamit s kisompolygott az osztályból… A megdöbbenés, visszafojtotta az önkéntelen elékivánkozó kacagást. Hiszen, Kis uram rektor-professzor volt, első a professzorok között. Joga volt belépni minden osztályba, megkérdezni a professzorokat, a tanitókat: meg vannak-e elégedve az osztállyal. S im, szót se szólhatott, szégyenkezve sompolygott ki ez a hatalmas ember, akire én szorongó félelemmel néztem eddig.
*
Első eminensnek lenni nagy dicsőség minden időkben, de ez a dicsőség terhes dicsőség: minden nap, minden órában készen kell lennie arra, hogy a második eminens kihivja. Tizen-huszan figyelik, hogy minden tárgyból jól bevágta-e a leckét s jaj őneki, ha rajtakapják a nemkészülésen: összesugnak a második eminenssel, biztatják: hivd ki! Itt az idő, most vagy soha! Nem tréfadolog ez. Az első eminens élete merő nyugtalanság. Ujra meg ujra szerencsét próbál a második eminens. Ezt is ostromolja a harmadik. A harmadikat a negyedik. És igy tovább. Egy-egy eleveneszü, fáradhatatlan magoló egyszerre csak előretör a második padból az elsőbe s nem nyugszik meg, amig az első eminens mellé nem kerül: szakadatlan ostrommal most ezt nyugtalanitja. Micsoda nagy lelki nyugtalanság ez a gyermeknek, aki ott ül az első pad élén s látja, mint közeledik hozzá a veszedelmes ellenfél: tegnap még tizedik volt, ma már ötödik, holnap – ki tudja, mit hoz a holnap? Jaj de szép volna, de nagy öröm volna, ha a félévi egzámen után azzal köszöntenék be otthon: Első vagyok, édesapám! Végiggondolom ezt az örömet, de hirtelen nagy nyugtalanság száll meg. Nem is merek arra gondolni, hogy kihivjam az előttem ülőt. Valami azt sugja nekem, hogy ez a különös ember egyszerre csak megragad az üstökömnél fogva s az első eminens helyére ültet. S valóban, aki maga is urfi volt, még pedig – mondják – igen előkelő urfi, óráról-órára csipkedi, mardossa az urfiakat, aztán egyszerre csak lecsap a mennydörgős menykő: föltesz egy kérdést az első eminensnek, nem tud megfelelni rá: ülj le! Tovább kérdi a másodikat, a harmadikat, a negyediket, az ötödiket: ülj le, ülj le! Rám kerül a sor, reszketve állok fel, ráhibázok a kérdésre, mint a kocavadász a nyulra, ennek a különös embernek elég ennyi, hogy az első eminens helyére ültessen.
– Te lesel ezután az első! – hirdeti ki diadalmasan a verseny eredményét s hogy még jobban megkeseritse a legyőzöttek lelkét, hozzáteszi: Holnap délután jere fel hozzám!
– Igenis, – hebegem félénken, szorongva, miközben a volt első eminens sirva borul a padra.
Ne mosolyogjatok, dráma, igazi dráma ez, apró emberek drámája ez. Sir a legyőzött s a győztes a győzelmének nem örül. Már-már megbarátkoztak velem a fiuk, most bizonyosan gyülölni fognak… Nincs örömem az elsőségben!
Hamar hire fut a kollegiumban, hogy „már megint mit csinált az a bolond Pataky“, de a falusi gyerekek ujjonganak, éljenzik az igazságot, olyan erősen éljenzik, hogy az osztálytanitónk dühösen kergeti szét őket. Egy kis, vörösképü ember most a tanitónk, az ő szobájában lakom, s látva-látom, hogy nem örül a diadalomnak. A „gyámom“, Boda Elek is szomoruan mosolyog, közben mindegyre a melléhez kap, görcsös köhögés fojtogatja, arca oly sápadt, hogy ijedten nézek rá. Már tul van a husz esztendőn, volt egyszer sor alatt is, s még csak egy osztállyal lépett elébb, amióta itt vagyok. Ismételte a második osztályt, most ismétli a harmadikat: Istenem, Istenem, milyen furcsa lesz, ha egyszerre csak egy osztályba kerülök Elek bácsival! Fél-e, nem-e ettől a gondolattól, nem tudom, de félek én. Fáj kicsi szivemnek, hogy ez a nagy, nyurga legény óráról-órára zsugorodik össze, – miért is nem marad otthon? Turná a földet, mint a bátyjai. De az együgyü szülőknek sejtelmük sincs arról, hogy ez az ifju kétségbeesett harcot folytat a Betüvel. Azt sem látják, hogy már rég eljegyezte a Halál, ők csak azt látják, hogy gyenge, vézna, paraszti munkára nem való, de éles a hangja, megtölti a templomot s maholnap „kiszáll“ valamelyik eklézsiába, dicséri az Urat! Köhög, köhög, folyton köhög? Ettől a falusi ember meg nem ijed. Hány embert hallottak köhögni az emberi kor végső határáig! Hát csak köhögj, szegény fiu, köhögj. Amit a szülei nem tudnak, ő tudja jól: el van jegyezve a Halálnak. Hogy lehull a sárguló falevéllel. Ő azt is tudja, hogy szük mellében egy vacogtató téli éjszakán fogant meg a Halál csirája. Ott, a nyilt folyosón. Ahová éjfélkor állitották ki. Őrködni a folyosó tisztaságán. Mind tudjuk, csak az apja, anyja nem. Doktor az ő tüdején soha nem hallgatódzott. Köhögésével soha senki nem törődött – mit tehet egyebet a szegény parasztfiu: egyszer csak leesik a lábáról, ágyba fektetik, ahonnan „többé már föl nem kel.“
Hát igen, Boda Elek szomoruan mosolyog az én diadalom hallatára, de másnap anyai gondossággal öltöztet az audienciára, kifényesiti patkós, kopogós csizmácskámat, kikeféli a port a harisnyámból, az ujjasomból, a kalapomból; csokorra köti a nyakkendőmet, hátrafésüli a hajamat s ugy kisér el a botos-utcába, be annak a keskeny háznak az udvarára, melynek emeletén egymaga lakik a különös ember. Felkisér a jó fiu a garádicson, be is csönget helyettem az ajtón. Öregasszony fogad, annak átad: a professzor ur rendelte ide ezt a fiut.
– Jaj, lelkem, fiam, mit csináltál, hogy iderendeltek! – renyekedik az öreg asszony.
– Nem csinált ez semmi rosszat, nénémasszony, – felel helyettem Boda Elek s bátorit engem: ne félj, köszönj bátran, de nehogy kezet csókolj, mert a kézcsókolást igen utálja.
– Ne, lelkem, ne, – int az öreg asszony is, s azzal kinyit egy ajtót. Két öleb szalad elém mérges csaholással, de az öreg asszony leszidja s szégyenkezve kullognak félre. – Erre, fiam, erre, – s ujra ajtó nyilik: nagy, tágas szoba közepén, aranyozott szegélyü karosszékben ül a különös ember. Diszes hálókabát rajta, a nagy, vörös bojtok szinte földig érnek. Valóságos virágerdő körötte. Csuda nagy növények, csebrekben, széles, sima levelüek, meg vastag, a kövérségtől majd kihasadó, tüskés levelü növények: te már sejted, müvelt olvasó, hogy pálma volt az egyik fajta, kaktusz a másik. S a virágos virágok egész erdeje. Virágok, nekem teljesen ismeretlen virágok. Nagy az örömem, amikor egy-két ismerőst fölfedezek: sárga violát, fehér violát, fuksziát, szekfüvet.
A különös embernek könyv a kezében. Pápaszemét feltolja a homlokára, hosszan rám mered a szeme, idegenül néz rám.
– Ki vagy te, mi vagy te, mit akars, fiacskám?
– Azt parancsolta tegnap professzor ur, hogy jöjjek ide.
– Mit beséls, fiam? Nem parancsoltam én, csak mondtam. Igen, igen, – tologatta föl, le a pápaszemét, – már emléksem, emléksem, s kövér kezével végigsimogatott a homlokán. Igen, igen, tegnap óta te vagy az első. Nehogy ségyenbe hagyj, értetted?
– Értem, instálom.
– Ugy-e, te szolgafiu vagy?
– Nem, istálom, tanitvány vagyok.
– U-ugy. Hát osztán hány ökre van az apádnak?
– Hat, istálom.
– S hány fia van?
– Kettő, istálom.
– No, látod… egy fiura három ökör jut. Mit csinálnál három ökörrel? Hát csak azt mondom: tanulj, tanulj, tanulj.
– Igen, istálom, tanulok.
Volt az asztalon egy sárga csengő, (én aranynak néztem), fölvette, csengetett, bejött az öreg asszony.
– Ezt a fiut vezesd a kamrába. Töltsd meg a zsebjeit marosszéki piros párizsalmával. Ettél-e már piros párizst? – kérdi tőlem.
– Nálunk nem terem, – mondtam én. – De tudok róla egy nótát, – bátorkodtam neki.
– No, látod-e, ott születtem én, ahol az a nóta termett, – mondta ellágyult hangon, aztán elgügyögte, selypitette:
– Tudnád-e folytatni? – pirult ki a fehér, merev arc. – Hát folytasd.
Folytattam:
Hogy ellágyult ez a megmerevedett ember!
– Eredj, eredj, – mondta hirtelen, nyilván szégyelve ellágyulását. De késő volt, én már a könnyet is láttam csillogni a szemében.
Valakit ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen szerethetett. Valakiben ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen csalódhatott… De ezt csak most mondom, akkor hogyan gondolhattam volna erre?
Az én „gyámom“ ott ült a konyhában, az asztal mellett, nagy pohár tej s puha, fehér kalács előtte. Le-lehajtott egy-egy korty tejet, köhécselt, aztán ismét lehajtott egy kortyot.
– Igya meg, lelkem, – biztatta a jó öreg asszony, – hát te iszol-e? Hogyne innál. – S pohár tejet, kalácsot nyomott a kezembe: – Egyél, fiam, egyél, van itt minden jó, hál’ Istennek. Folyton küldi, küldözgeti a professzor urnak a testvére a sok minden jót. Folyton hivja, hivogatja: jere haza, mit kinlódol a gyiákokkal, de különös ember ez az én gazdám: mézeskaláccsal sem lehet hazacsalogatni. Hej, nagy szomoruság érhette otthon!
A konyhából nyilt az ajtó a kamarába: mosolygott szép sorjában a polcokon a marosszéki piros páris, mosolygott sok mindenféle ismeretlen alma: bizony, nem válogatta a jó öreg asszony, telerakta mindkettőnknek a zsebét, mert hát – van itt, lelkem, fiaim, minden jó, van bizony!
*
Van a kollégiumban sok-sok lakószoba, de – betegszoba nincs. Van egy nagyterem, abban mennyezetig érő állványok, az állványokon pókhálós latin könyvek, amelyeket soha senki nem olvas, de – betegszoba nincs. Van egy nagyterem, abban orgona, szószék, ebben minden szombat este próbaprédikációt tartanak a nagydiákok; év elején, év végén itt folynak le a megnyitó-, a záró-ünnepségek – helyes, helyes, de betegszoba nincs. Van egy kis szoba, ebben néhány ásvány, egy-két vegyi meg fizikai kisérleti eszköz, amelyekkel a kisérlet sohasem sikerül; van ebben egy emberi csontváz is: Vencel a neve; és van itt egy hosszu falánc, melyet az én uzoni pap-bátyám faragott ki egy darab fából; és van itt egy kis szekerecske, melyet meg András nagyapám faragott szintén egy darab fából, de úgy, hogy forog mind a négy kereke: e két utolsó csudában büszke megilletődéssel gyönyörködöm, de a refrén csak mindig ez: betegszoba nincs!
És szegény Boda Elek nem kérdi: van-e betegszoba, nincs-e, egyszerre csak a falnak hanyatlik, leroskad az én ládámra, ömlik szájából a vér, s nincs egy edény a szobában, nincs az egész kollégiumban, amibe a tüdejét kihányja. Hová fektessük? Van karikás ágya, de ha ezt kihuzzuk a nagy ágy alól, egész nap bele-belebotlunk. Hová vigyük? A „tündérváros“ még igazi tündérváros: kórháza nincs. Visszük Szabó Dániel uram házához: neki van egy szobája, konyhája, egy kis mühelye, majd ágyat vetnek valahol a szegény fiunak. Igaz, hogy ő csak mosásért fizet, esztendőre néhány forintot, de Szabó Dániel uram is, a felesége is derék, jólelkü emberek, ők bizonyosan megkönyörülnek rajta. Meg is könyörülnek, pedig a házuk apró gyermekkel teli. Nem is gondolnak arra, hátha gyermekeikre elragad a betegség? A vén, a tudós kollégium is csak egy ragadós betegséget vesz tudomásul, azt, amelyik szemeláttára terjed: a rüh ez a ragadós betegség. Egyszerre csak vakaródzani kezd egy gyerek, kisül, hogy rühös. Hazaküldik. Aztán, a diákok nagy örömére, sokan vakaródznak, a professzor urak összeülnek s kétheti vakációt adnak. Rühös vakáció a neve. A legnépszerübb valamennyi vakáció közt, mert – csudák csudája – nem minden esztendőben kerül rá sor. Orbáncot, difteritiszt tréfára vesz a vén kollégium. Buday Gábornak egyszerre csak sütőtöknyire dagad az arca. Senki sem tudja, hogy ez orbánc, tehát ragadós: éjjel-nappal két osztálytársa borogatja az arcát – s egyikre sem ragad el. Deák Gyuri difteritiszbe esik, ott fekszik a gazdasszonyánál, de állandóan mellette két osztálytársa, borogatják a torkát. A felejthetetlenül rózsapiros képü fiu egyszerre csak felugrik az ágyból, fulladozik, hörög, kiszalad az udvarra, alig tudják lefogni, beterelni, aztán leroskad az ágyba s szörnyü hördüléssel lelkét kiadja.
Ez nem mese, nyájas olvasó. Borogattam Buday Gábort is, Deák Gyurit is. Sem az orbánc, sem a difteritisz egyikünkre sem ragadt el.
– – – Szerencsére, még egy hét, itt a szüreti vakáció, aztán vihetjük haza Boda Eleket – meghalni. Hiába vigasztalják a kisbaconi diákok, szomoruan mosolyog. Jól tudja, hogy lehull a sárguló falevéllel. Folyton hagyakozik. Ha otthon hal meg, jőjjön el a diákbánda, kisérje ki a temetőkertbe, a sirnál pedig Benkő Ádám mondja el a búcsuztatóbeszédet. Szidják, hogy mit beszél össze-vissza, de mindent megigérnek. Ugy lesz, ugy.
Ugy is lett. Boda Elek lehullt a sárguló falevéllel. Az udvar közepén a koporsó. Alig férnek a koporsó körül: apja, anyja, hat házasember meg legény, mind a hat testvére, s három fiatal asszony: ezek is a testvérei. És a sógorok és a sógorasszonyok. Mind a kilenc testvérnek rózsapiros, egészségtől duzzadó az arca. Elek a tizedik volt – neki a pirosságból nem jutott. Lélekrenditően sirnak a Boda-fiuk, ezek a kemény, erős emberek. Az halt meg, akire büszke volt a familia. Nyilván arról ábrándoztak, hogy Elek az ő éles, magasan járó hangjával valamelyik nagy eklézsiának, talán éppen városi eklézsiának lesz a kántora. Sejtelmük sincs arról sem a szüléknek, sem a testvéreknek, hogy ez a koporsóban alvó ifju rettenetes harcot harcolt a Betüvel; hogy le-lemaradt, s huszéves korában a harmadik osztályban elégelte meg az ő harcát a könyörületes Halál. A kisbaconi diákok nem árulták el sürü bukásait; a professzor urak nem értesitették a szüléket; azt sem vették észre, mint köpdösi ki a tüdejét; nem akadt egyetlen ember, aki mondja: eredj haza, fiam, otthon édesanyád fejte tejet ihatol; roncsolt tüdődbe Kisbacon virágos rétjein tiszta levegőt szivhatsz – itt megöl a por s a piszok.
Igen, az udvar közepén a koporsó. Az édesanyában, Rákhel néniben feltámad ama Rákhel, akinek siralmait Arany János oly meginditóan örökitette meg. Sohasem hallottam szivhez szólóbb költeményt, mint amilyen volt ennek az öreg asszonynak a siratója. Ezt a költeményt a minden fájdalomnál nagyobb anyai fájdalom szülte, s bár nem voltak benne csengő-bongó rimek, oly szép, oly dallamos volt! Halljátok csak ezt az elzokogott éneket: „Oh, édes szép fiam, szivemről szakadt gyönyörü magzatom! Nyisd fel, nyisd fel nevetős kék szemedet! Nézzed, nézzed, itt vannak a gyiák-barátaid! Halljad, halljad, hogy siratnak téged! Oh, szép hangu, ékes szózatu fiam, virágos kertemnek legszebbik virága! Ki vigasztalja meg édesanyádat, ha szivére bánatfelleg borul! Ki mondja nekem ezután: ne sirjon, ne epessze magát, lelkem édesanyám, meglássa, meg, minden jóra fordul! Jajj, ki mondja nekem: ne fáradjon, lelkem anyám, hozok vizet a kutról, forgácsot a szin alól, kigyelmed helyett tüzet gyujtok, vizet forralok én! Olyan voltál, mint egy szelid, szófogadó leánka. Olyan ékes, mint egy piros szekfü, s jajj, de elhervadtál, jajj, jajj!“
Indul a gyászmenet. Felváltva hat legény viszi a virággal boritott koporsót. Az iskolás-gyermekek nyitják meg a sort. A leányok nagy téli kendőjüket zászlóvá avatják, guzsaly nyelére kötve a kendőt. Virágbokréták elevenitik a kendő-zászlók bús-fekete szinét. Mögöttük halad az ifjusági zenekar: Benedek-Brassai János a hegedüjével, Csákány Elek a szárnykürtjével, Sebesi Arthur, Pethő Jóska a fuvolájával. Itt van Ferdinánd is, akinek az apjára kimondták a Rika-erdőben megfiatalodott öregek: meghalt. Versenytársa, halálos ellensége volt Benedek-Brassai Jánosnak, s most itt békül ki a két ifju Boda Elek sirja felett. A gyászindulóval összeolvad a harangok zokogása. Hallom, amint felsóhajt a szép Balázs Mártha: Oh, Istenem, ha tudnám, hogy ilyen szép temetésem lesz, még ma meghalnék! Aztán egyszerre csak megállapodik a feketéllő tömeg a temetőkertben; a tiszteletes imádságot rebeg el, s nyomban rá előlép Benkő Ádám, a ki-kitörni készülő sirástól fojtogatva mond el egy gyönyörü költeményt a növendék-fáról, amelynek gyökerét láthatatlan féreg orozva lepte meg, s im, egyszerre száradni kezd a fácska, sárgulni a szép zöld levél. Ma egy levél hull le róla, holnap kettő, három; hiába öntözik aggódó kezek, hervad, fonnyad, mignem elszárad, egészen el. Oh, hát ez az a szép ifjuság? – tör ki Benkő Ádám kebeléből a vádaskodó panasz. Hát azért ültetjük a fát, hogy nem a gyümölcsét, de még a virágját se lássuk? Nincs-e igaza a dalnak, mondván: