Az én gyermeklelkemet ezek a háborgó szavak ragadták meg, emlékezetem tábláján ezek maradtak meg. S éljek száz esztendőt, nem törlődik ki lelkemből a fenséges kép, amikor Benedek-Brassai János és mellette Ferdinánd, a behantolt sir felett siratták el hegedüjökön Boda Eleket. Oh, mégis szép az ifjuság! Mekkora nagy erő van két ifju szeretetre hajló szivében! Nézzetek ide. Ez a két ifju haragos szivvel fordult el egymástól. S ime, egybeforrott szivvel állanak e sir felett. Szivük egybeforrott, lelkük összeölelkezett. Látod-e ezt a mennyeknek országából, Boda Elek?

– Látom, látom, hallom az égi szózatot. Nem fáj a halálom.

Hallod, halál, hallod? Hol van a te diadalmad? Hallod, koporsó, hallod? Hol van a te fullánkod? Ime, győzött az ifjuság. Ifju szivek szeretete erősebb te nálad!

Oh, szép ifjuság! Oh, én szép ifjuságom!

*

Boda Eleket nem az öreg Dobay tiszteletes temette. Már esztendeje aludt a régi temetőkertben. Ő lett ennek utolsó lakója. Boda Eleket uj pap temette, uj temetőbe. Nem volt ifju ember az uj pap, s nem is volt mutatós. A tudomány embere volt Barthos László: nem elégedett meg a nagyenyedi teológiával, idegen országok több akadémiáján pótolta a hazai tudást. Eredetiben olvasott német, sőt angol könyveket is, s amikor hazakerült, végig pályázott minden üres eklézsiát s mindenütt elbukott, mert nem volt mutatós. A sok betü a szemét megrontotta; asztal felett való sok görnyedezés hátát meggörbitette, s már szürkült a haja, a szakálla, amikor nálunk próbált szerencsét. Ez volt az utolsó próba. Ha ez sem sikerül, megfogja az ekeszarvát, miként azt Cincinnátus tevé. Inter duos litigantes tertius gaudet: igy lett Barthos László a mi papunk. Édesapám egy atyánkfia mellett tüzte ki a zászlót, Benkő Dániel keresztapám uram Ádám osztálytanitója mellett. Két nemzetség harca volt ez, erős, kemény harc, de egyszerre csak mindakét vezér begöngyölitette a zászlót, kezet fogtak, megbékültek, mielőtt a harc gyülölködéssé fajult vala. Hiszen csak nemrég, Gábor bácsi lakodalmán boritott fátyolt a multra édesapám. A két nemzetséget ez a frigy békitette ki. Hát – begöngyölitették a zászlót s megválasztották a tudomány hajlott hátu emberét.

És most megint nézem, nézegetem, tetőtől-talpig méregetem a tizesztendős fiucskákat, s nem győzök eléggé csodálkozni a tudomány hajlott hátu emberén, aki fölengedett engem az ő katedrájába, hogy hirdessem az ő hiveinek Isten igéjét. Ime: „adva van“ egy gyermek, akit egy különös ember különösködése első eminenssé emel. Nyugtalanitó dicsőség, de a gyermek – gyermek, végre is „beletörődik“ a dicsőségbe, sőt szeretne már szárnyat ölteni, ugy repülni haza s belekiáltani a faluba: Első vagyok, első! Ez a gyermek Benkő Ádámtól kap egy prédikációt, – nosza, egy-kettőre bemagolja. Kunyorál tőle egy kezdő s egy záró imádságot is: azt is bemagolja. Akkor rászegődik az édesapjára: vigye el őt a tiszteletes urhoz, kérje meg, hogy vasárnap délután prédikálhasson.

– Ugyan, ugyan, mit gondoltál, mondja édesapám. Hiszen még a nagy diákok is belesülnek a prédikációba.

– De én nem sülök bele!

Ujra meg ujra elhadarom a könyörgést, a miatyánkot, a prédikációt s a szüntelen való kunyorálás vége: édesapám kézen fog s elvisz a tiszteletes urhoz.

– Ez a fiu folyton „erdől“ rajtam, tiszteletes ur. Prédikálni szeretne. Ugy-e, még nem szabad ilyen kis fiunak?

– Attól függ ez, Benedek uram, hogyan állja ki a próbát, – mosolyog a tiszteletes.

Azzal leül a divánra, lába közé állit s mondja:

– Kezdjed, fiam, de lassan beszélj, ne hadarj.

Összekulcsolom a kezemet, elmondom a könyörgést, utána a Miatyánkot.

– No, most, amig a kántor énekel, a Bibliából kikeresed a textust, ugye?

– Igen, kikeresem.

– Hát keresd ki.

Eléveszi a Bibliát, a textust kikeresem, felolvasom s nyomban rá a prédikációt elszózatolom. Utána megint Miatyánk s a záró imádság.

– A próba jól sikerült, simogatja meg fejemet a tiszteletes, jövő vasárnap délután te prédikálsz.

– De hátha belesül? – nyugtalankodik édesapám.

– Legyen nyugodt, Benedek uram, most még nem fog belesülni.

Vajjon mit érthetett ez alatt? Hogy most még nem sülök bele, de belesülhetek, ha majd nagyobb leszek? Igen, igen, arra gondolhatott, amire én is gondolok ma fehér hajjal: az emberi lélek gyermekkorában a legbátrabb, a legvakmerőbb. A tömeg nem zavarja, mert nem lesi a hatást. Szemét a falnak szegezi, figyelő szemekbe bele nem kapaszkodik – nem, a gyermekprédikátor nem sül a prédikációjába, vágtat előre, mint a vágtató havasi patak – és – és – igen, minden gyermeknek angyala van, aki vigyáz reá!

Ki volt az én angyalom? Bizonyára az édesanyám, ki más?

A falusi drót hamar hirül vitte, hogy jövő vasárnap délután Elekecske prédikál. Az emberek hitték is, nem is.

– Hiszen ki sem látszik a katedrából!

Na, ezen segitett fehér haju Mihály András, a vén harangozó, aki már félszáz esztendeje huzza az élőket hivogató, a holtakat elsirató, a jégverést elriasztó harangot, s aki a sipoló, szuszogó orgona mögött oly türelmesen nyomkodja a fuvót – felvitt a katedrába egy fejőszékecskét, azt körülbástyázta, nehogy felbillenjen: erre állt a gyermek prédikátor, igy csak nyakáig ért a katedra!

Tele a templom, mint ahogy tele volt, amikor iskolától bucsuzó versemet szavaltam az Urasztala előtt. Barthos tiszteletes palástjának két szárnya meg-meglebbenti arcomat, amint nyomában lépdegélek az ő födeles széke felé. Szól az orgona. Benkő bácsi rázendit a gyülekező énekre: Im, bejöttünk nagy örömmel… Testi szemem nem, de a lelki látja Vajna Rózsit: most is az orgona felé száll a hangja, bizonyosan arra felé, de azt is érzem, hogy rám gyönyörködik a tekintete, aztán szertevillan: ide nézzetek, én dajkáltam ezt a gyermeket! Most is épp oly hosszan nyujtja el az ének minden sorát, mint a Benkő bácsi pályázatán – ez a leány, ugy látszik, énekben és szerelemben „hü lesz mind halálig“… Vajjon elnyeri-e „az élet koronáját?“ A tiszteletes, mielőtt leülne, fejét kissé meghajtja, de nem tartja elébe a kalapot, mint ahogy a hivei cselekszik. Talán idegen országból hozta ez ujitást? Én is meghajtom fejemet s elrebegem magamban: Uram, hallgasd meg imádságomat! Aztán fölnézek, körültekintek: éppen szemben ül édesapám, a Huszár-nemzetség külön székében. Feléje mosolygok: ne féljen, édesapám! Majd jobbra villan a szemem: ott ül édesanyám az első székben, két oldalán két leánya – ne féljen, édesanyám! Látom, az asszonyok, különösen a leányok, összesugnak, aztán nagyhirtelen a bokréták mögé rejtik a mosolygásukat. De én oly nyugodt vagyok, mint egy – gyermek. Nem érzem azt a nyugtalanságot, amit később mindannyiszor érezék Istennek és az Országnak házában, valahányszor beszélnem kelletett. Még nem ismerem ezt a szót: lámpaláz. Hiszen a lámpát is csak a tél óta ismerem. Ekkor vette édesapám az első lámpát Brassó városában. Egy kicsi álló lámpácska, az egyetlen még a faluban. Ezen a télen, az Urnak 1870-ik esztendejében záródott le a vén kollégiumban is a faggyugyertyakor s nyilt meg az uj kor: a csudálatos világosságot árasztó lámpa kora. Még a petroleum szót sem ismerem: fotogén a neve. Ilyen tudatlan gyermeknek lehet-e lámpaláza?

A gyülekező énekbe még nem vegyül a hangom, de a „felálló“ éneket együtt énekelem a gyülekezettel:

Mintha már gyengülne Benedek Balázs bariton hangja; mintha reszketne is egy kicsit, de nekem úgy tetszik, igy még szebb. Isten házába illőbb. Csudálkozom Gál János keresztapám uramon, hogy lám csak a beszédje hebegős, az éneke nem. Nagy szeretettel néz reám, aztán büszkén tekint körül, mintha mondaná: ugy-e megmondtam, hogy a fiuból pap lesz? Nono, várjon még egy kicsit, keresztapám uram.

Most már, hogy igy egy seregben látom a falu népét, feltünik némi változás. Nini, már ez is ledobta, az is ledobta az ősi viselet főjellemzőjét: a fehér harisnyát. Gábor bácsin meg a Benkő-fiukon brassai posztónadrág feszül. Leányok seregében fel-feltünedezik a kontyba kötött haj, mely még tavaly egy fonatban lógott, bekötve széles, tarka pántlikával. Még csak Gál Dánielné keresztanyámasszony meg a papkisasszonyok viselnek krinolint, de ki tudja, mi lesz holnap, holnapután, hisz már szállingóznak a hirek, hogy Erdély földjén is kezdik lerakni azokat a „vasléniákat“, amelyekről a hitetlen székely huszároknak 1835-ben mesélt Bodola püspök… De lám, vasut nélkül is megérkezett a krinolin.

Ez különben utólagos bölcselkedés, s ugy-e, nem is ide illő, amikor nekem Istennel s nem földi hivságos dolgokról kellene társalkodnom. Szabad-e most egyébre gondolnom, mint a mindent látó, mindent tudó Istenre, akinek a még ártatlan gyermeki lélek bemutatni készül első áldozatát? Szabad-e mással társalkodnom, mint Ővele, akiben „biztunk eleitől fogva“ – igen, ami még aligha történt délutáni istentiszteleten, Benkő bácsi azzal tünteti ki a tanitványát, hogy a legszebb s legnehezebb zsoltárral kisér fel a katedrába. Te benned biztunk eleitől fogva… Az utolsó két sor éneklése közben lépdegélek föl a lépcsőn: Te voltál és te vagy erős Isten – És te megmaradsz minden időkben!

Vékony hangomon megakadás nélkül száll az Égbe a könyörgés, a Miatyánk, a prédikáció. Csak Istent lát szemem, embereket nem. De azért érzem, hogy minden szem az én arcomra tapad s az utolsó Ámen után szédülni érzem a fejemet, támolyogva jövök le a papiszékbe. Most már belekapaszkodom a tiszteletes kezébe, ugy jövünk ki a cinterembe, ott elkap két ölelő kar, édesanyám karja: lelkem kis papom! És sok-sok csókot kell elszenvednem öreg asszonyoktól, s alig tudom édesanyám fülébe sugni: jaj, de fáj a fejem!

– Eresszék, eresszék, – könyörög édesanyám – fáj a feje!

– Ó, ó, – sápitoznak az asszonyok – megigézték, bizonyosan meg!

– Ne-nem ke-kellett volna – hebeg Gál János keresztapámuram – i-ilyen ko-korán pré-prédikáltatni.

– Ki hamar kezd, hamar végez, – jósolja Balandi Józsiné, aki még mindig nem tudott belenyugodni, hogy nem voltam nagyobb egy ütés-taplónál, amikor a kollégiumba vittek. Ez az asszony most is csökönyösen jövendöli, hogy sohasem lesz pap belőlem. „Gazda lesz abból elébb-utóbb, majd meglássák.“

No, no…

Egész csapat asszony kisér haza, s egy szivvel-szóval erősitik, hogy megigéztek; tanácsolják, hogy „vizet kell vetni“: ez a fejfájást elmulasztja, az igézést elüzi egyszeribe. Be sem megyünk a házba, hisz annyi az asszony, hogy be sem férne mind, valamelyik vizet merit a kutból, Anikó pohárral szalad ki, de hoz egyebet is: egy darabka faszenet. Mi lesz itt? Az lesz, hogy a poharat belemeritik a kut vedrébe, csaknem szinültig telik a pohár, s beledobják a faszenet. A széndarab egyideig ott lebeg a viz szinén, aztán kezd ereszkedni lefelé, száll, száll, s egyszerre csak leszáll a pohár fenekére.

– No, ugy-e, hogy megigézték?! – tör ki egyszerre a diadalmas kiáltás. – Leszállt a szén a pohár fenekére!

Bezzeg hogy leszállt, mert azok a kis likacskák a szénben megteltek vizzel…

– Ó, ó, édös aranyszáju csirkém, – renyekedik Rákhel néni – éppen igy igézték meg az én drága fiamat, amikor a mester helyett énekelt!

– Igyál, fiam, igyál, – biztat édesanyám. – Három cseppet. Ugy, ugy, ugy!

Akkor belemártja ujját a szenes vizbe s több rendben végigsimogatja homlokomat.

Oh, Istenkém, Istenkém, ha én most pesti gyerek volnék, bezzeg tudnám, hogy mit müvel az édesanyám: masszirozza a homlokomat. De falusi tuskó vagyok, s elég, ugy-e, ha érzem, hogy édesanyám ujjának simogatása mint könnyebbiti buksi fejemet…

– Már nem fáj, édesanyám!

NYOLCADIK FEJEZET.

Bölcs Antal az ifjusági könyvtáros. Egyedül lakik a könyvtárszobában, mellette az olvasó-szoba, abban egy hosszu asztal: itt olvassák az ujságokat a nagyobb diákok. Nekem még nem szabad ujságot olvasnom, de ki tiltja meg, hogy Bölcs Antalnál ne tanyázzak? Ő sorba adogatja ki a Jósika- meg a Jókai-regényeket, én meg az ő szobájában falom nagy mohón. Vakációra az ötödik osztálytól kezdődően minden diák kap olvasnivalót. Sorsot huznak a könyvekben s annak rendje szerint válogatnak. De bölcs Antal sorshuzás nélkül is juttat nekem, s a vakáció esős napjaiban, csöndes estéin hangosan olvasom a könyveket. Leghüségesebb hallgatóm édesapám és – Anikó. Nem mese, amit róla az ő regényében irtam: Anikó folyton bujja az iskolai könyveket, olvas, ir, ezer kérdése van hozzám: mi ez? Hogy kell ezt érteni? Ugyan mit forgat a fejében ez a süldő leány? Azt forgatja a fejében, hogy Ádámból pap lesz, s őbelőle – papné. Hiszen, ha volna leányiskola, de nincs közelben. Honnét, honnét nem, egyszer egy kisasszony jött Nagybaconba. Levélhulláskor jött, virágfakadáskor el is tünt. Isten tudja, hová, merre. Ez a kisasszony iskolát nyitott: ide járt Anikó is – levélhullástól virágfakadásig. Kerek betüi megcsinosodtak, édesanyámnak szép fehér harisnyát kötött – és himzett egy könyvjelzőt – nem nekem, nem, Ádámnak himezte azt. Minden betüje közt az a betü volt a legformásabb: tele irta az irkáját egy névvel, amelyben kétszer fordul elő az a. Persze, ékezet volt rajta… Im, az eredmény – levélhullástól virágfakadásig.

Édesapám nyugtalanul nézte, mint falja Anikó a betüt, mert látta, hogyne látta volna, hogy készül itt valami, neki nem tetsző, régi kedvetlen emlékeket felelevenitő… Lám, abba belenyugodott, hogy Gábor bácsi Benkő-leányt vegyen feleségül, de mintha átok ülne ezen a familián: az első gyermekkel egy nap temetik Benkő Trézsit, s édesapám lelkét babonás félelem szállja meg… Szegény Gábor bácsinak sem egy jajszava, sem egy csepp könye: némán, megtörten kiséri első és utolsó szerelmét a temetőbe. Meg is szólják az asszonyok: nem is sirt! De én hallottam az ő sirását. Volt neki egy kis jegyzőkönyvecskéje, ennek egyik lapjáról sirt felém: „A bú örökké bú marad, akár fakéregből, akár aranypohárból isszuk azt“.

Gondolom, Eötvös Józsefből irta ki. Mindegy, akárhonnan. Az ő búja örökké bú maradt.

…Hull a hó, hull a hó, itt a karácsonyi vakáció, könyvekkel megrakodtan jön haza a kamaszodó diák. Ó, ti nyájas, feledhetetlen téli esték! A szabad tüzelőben lobog a tüz, szelid, enyhe fényt áraszt: csak elébe kell ülni, s vigan olvashat, aki olvasni megtanult. De Isten veled, régi világ, ime, már a lámpa ég az asztalon, a falu első lámpája, megvilágitja az asztalt, még azon is tul, s mi ott ülünk az asztal körül. Édesapám, Anikó, Ádám meg én. Édesanyámnak asszony vendégei vannak: mind guzsallyal jöttek, kis székeken ülnek, szép sorjában, a szoba közepén. Pereg, pereg az orsó, lassan, lassan, alig észrevehetően fogy a guzsalyra kötött kender, s domborodik, domborodik az orsó. Ádám olvas. Oly szépen olvassa Petőfi verseit, hogy meg-megáll az orsó, s a gyönyörüségtől fel-felsóhajtnak az asszonyok: Oh, Istenem! Nem ezt sóhajtják: ó de szép! Ezt sóhajtják: Óh, Istenem! Különösen tetszik az anyai szivnek a Fekete kenyér, a Kis lak áll a nagy Duna mentében, meg az István öcsémhez. De tetszik az Anyám tyukja is, meg a Szeget szeggel: hangos nevetés kiséri ezt. Minden tetszik, ami ennek a gyermekembernek a lelkéből lelkedzett, mert minden szavát megértik, mintha csak az ő lelkükből lelkedzett volna s nem a Petőfiéből. Látom édesapám arcán, mint enyhülnek, szelidülnek vonásai. Egész lelkével Ádám ajkára tapad s nem veszi észre, hogy Anikó két kezébe temeti az arcát, csak a fekete szeme villogása látszik: ez a fekete szeme belekapcsolódik az ifju szelid kék szemébe – ha nem ez a szerelem, akkor mi a szerelem?

Ádám legációba készül. Nem árulom el, hogy hová, melyik eklézsiába, mert itt kezdődik az ő tragédiája. Mondjuk: Dombháza ez a falu. Vidám szivvel indult legációba Ádám, ugy szerettem volna vele menni: egy az, hogy Gergő volt a kocsis, más az, hogy pompás szánút volt – Ádám repült az envesztébe. Elment egy pirospozsgás arcu, nagy jókedvü, szerelmes, gyönyörü jövendőről ábrándozó ifju, s négy nap multán visszajött egy halovány arcu, beesett szemü, kevés szavu, maga elé bámuló, megroppant testü, lelkü öreg ember. Láttam, mint ül ki Anikó arcára a rémület. Istenem, Istenem, mi történhetett Vele? Nem az, aki volt. Ha szerét ejtheti, megfogja Anikó kezét, de alig van szava, szomoruan nézi a leánykát, s mintha meg-megcsillanna szeme sarkában egy-egy könnycsepp. Aztán hirtelen hangos jókedvre fakad, de gyermekszemmel is látom, hogy a jókedvet erőlteti, hogyne látná Anikó, aki a szivével lát?

– Hej, Ádám bácsi, – szólalok meg váratlan, – de szerettem volna magával menni, amikor legációba ment!

– Velem? nézett rám megütődve.

– Bizony. Oda-vissza kerek egy napot szánkázhattam volna.

– Az ám, kapott a szón Ádám, ma is szánkázhatnánk.

– Menjünk, menjünk, örvendezett Anikó.

Már repül is a szán velünk az erdő felé. Ádám és Anikó a hátulsó ülésben ülnek, én szembe velük. Fel van csengőzve Pista is, Fecske is, meg-megrázzák bolond jó kedvvel a fejüket, prüszkölve fujják a meleg párát a hideg, arcpirositó levegőbe, porzik a hó, itt is, ott is kiszaladnak az uccára, utánunk bámulnak, aztán egyszerre csak bent vagyunk az erdőben: sohasem láttam ily szépnek az erdőt. Ameddig a szemem ellát – fehér az egész világ. A fák zuzmarája – ennél szebb virágot ki látott? És az a lenge fehéres fátyol, mely a fák fölött lebeg – ez a te menyasszonyi fátylad, erdő! Hallgatag, elfogódott vagy, mint az oltár elé lépő leány, kinek boldogságáról oly ékesen beszél az ő némasága. Talán e pillanatban fogamzik meg lelkemben a hang, mely deresedő fejjel csendül dallá:

De csak én, a kis fiu, látom ezt a szép fehér világot, ők nem látnak semmit e világból, csak egymást. Mint két fázós madár bujnak össze, mosolyognak, de ez a mosolygás oly szomoru! A csengő hangját hallják-e vajjon? Hallom én, már nem vidám, de kesergő, siró hang ez, nagy szomoruságot, gyászfeketeséget bejelentő.

Hallom a suttogva ejtett szavakat, de nem értem, oly csudásak, érthetetlenek. Félig mosolyogva, félig sirva suttogja el a leányka:

– Ugy-e, nem szeret?

Félig mosolyogva, félig sirva suttogja Ádám:

– Nem.

– Nem is fog szeretni soha?

– Nem.

– Gyülöl, ugy-e?

– Gyülöllek.

– Hát akkor csókolj meg!

Ó de bolondos tréfa ez! Nem törődnek velem – ajkuk összetapad.

De a csengő csak sir, csak sir, s mintha az erdő is sirna, halkan, csendesen. Ők azonban nem hallják erdőnek, csengőnek a sirását, ujra kezdődik az a csudálatos suttogó párbeszéd.

Kérdi a leányka, félig sirva, félig mosolyogva:

– Holnap elmegy, ugy-e, el?

– El.

– Vissza sem jön, ugy-e, nem?

– Nem.

– És elfelejt, ugy-e, el?

– El.

– És nem látom soha többet, ugy-e, nem?

– Nem.

– Hát akkor csókolj meg!

És az ajkak összetapadtak, a csengő sirt, ugy sirt, és sirt az erdő is halkan, csendesen…

*

„Holnap“ megyünk, csakugyan megyünk. Már nem repülünk, gondolkozva jár a nehéz havas uton Pista is, Fecske is; kényszeredetten forog a csikorgó kerék. Hideg szél marja arcunkat, ritkán szólunk egyet-egyet. Ádám lehajtott fővel bámul maga elé, föl-fölrebben, mint az ijedt madár. Bölcs Antal vidám legátusi élményekkel próbálja megkacagtatni, de Isten tudja, hol jár Ádám lelke, fanyar a mosolygása. Mintha mondaná: Lettél volna ott legátus, ahol én, nem volnának vidám élményeid!…

A vén kollegium nem ismer fiára, csodálkozva nézi: mi történt vele. Szótlan sétál fel s alá a szobában, aztán heverész, könyvet nem vesz a kezébe. Suttogni kezdenek a diákok. Valami nagy dolognak kellett történnie Benkő Ádámmal: csak áll, áll, ha felszólitják, a kérdésre nem válaszol. Kérdi a professzor: nem készült? Még annyit sem mond: Nem. Minden felszólitás egy szekundát jelent. Dühös szekundát. Mert dühösek a professzorok, hogy ugy hallgat, mint a néma. Még csak a nem szócskát sem tudják belőle kicsikarni.

– Mi történt magával?

– Beteg?

– Felejti, hogy egy fél éve van még? Hisz maga kezdettől fogva kitünő diák volt. Szándékosan meg akar bukni? Nem sajnálja a szüleit?

Mint az izzó-meleg kőre öntött vizcsepp, párolog le róla az erkölcsi prédikáció. Fel-felveti lehajtott fejét dacosan s már-már kiröppen ajkán a nyers visszautasitás: kinek mi köze hozzá!

Ez Benkő, merőben – Benkő. Egész falu ismeri erről a Benkőket: az ő belső életükbe idegennek a bepillantást nem engedik. Más ember ha „kárré vallja“ egy állatját, mindjárt tudja az egész falu. Halljad, falu, halljad, mi nagy kárt vallottam! A Benkők eltitkolják a kárt. A Benkők nem panaszkodnak, nem keseregnek. Megdöglik egy ló? Titokban eltemetik. Napok multán érdeklődik ez is, az is: hol a szürke? Nincs erre válasz.

Egy reggel aztán Benkő Ádám nem megy az osztályába. Keresik a kollegiumban, keresik a városban, sehol sem találják. A szobánk meg a szobánk körül a folyosó kiváncsi diáknéppel telik meg. Össze-vissza találgatják: mi történhetett vele? Megszökött volna? Hová? Haza? Egyebüvé? A rajtavaló ruhában távozott: minden egyéb ruhája itt van. A könyvei ott állnak szép sorban az ő külön asztalán. Én igen rosszat sejtek, leülök a ládámra, ágyam karfájára hajtom a fejemet, ugy siratom Ádámot és – Anikót. Valamelyik diák feleleveniti annak a diáknak az esetét, aki az ötvenes években a pápista templomból az arany feszületet ellopta. Egy leány kedvéért lopta el. Azt mondta ez a diák a leánynak: Ugy szeretem magát, hogy még lopni is tudnék magáért! Erre a leány nagyot kacagott s azt mondta neki: Hát, lopja el a pápista templomból az aranyfeszületet! S a diák ellopta. Hajnalban, amikor rorátéra harangoztak, besurrant a templomba, az oltárról lekapta nagyhirtelen a feszületet, szalad a leány ablakához, de hiába kopogtatott, az ablak nem nyilt ki. Közben észrevették a lopást, a kálvinista diákokra esett a gyanu, mert akkoriban is szerettek azok eljárni a rorátéra. Nosza, rögtön becsukták a kollegium kapuját: majd kisül, hogy ki van távol. A diák a zárt kapu láttára, esze nélkül szaladt ki a városból. Évek multán három udvarhelyi diáknak kedve kerekedett látni a Hortobágyot: ott találkozott azzal a diákkal, aki a feszületet ellopta. Felcsapott betyárnak. De a feszület akkor is nála volt. Átadta a diákoknak, vigyék haza, adják vissza…

– Leány van a Benkő Ádám dolgában is, – mondta egy diák. Hallottam, hogy Ádám beleszeretett Dombházán egy urileányba. Az a lány ugy tett, mintha ő is szerelmes volna belé. Bolonditotta, aztán szeme közé kacagott Ádámnak, amikor bucsuzni ment hozzá.

– Ott voltál? – szegezte a kérdést ennek a diáknak Bölcs Antal. – Ugy-e, nem? Nohát.

De az én lelkemben tüzet fogott a diák meséje, világosság gyult a nyomán. Egyszerre megelevenedett, megvilágosodott az erdei különös, rejtelmes párbeszéd. Most már láttam, világosan láttam, hogy nem volt ez igazi enyelgés. Anikó kérdezte: Nem látom soha többet, ugy-e, nem? S felelt Ádám: Nem. Mosolyogva felelte, de oly szomoru volt e mosolygás! Igen, igen, Ádám komolyan mondta: nem. Igaza van annak a diáknak: Ádám beleszeretett egy urileányba, az bolonditotta, aztán kikacagta. Ádám szive megtántorodott s a lelke – megzavarodott.

De hová tünt Ádám? Ádám a város végétől csak egy hajitásnyira ment, ott belépett a kapuján annak a nagy, rideg háznak, amelynek homlokán kétfejü sas terjeszti ki szárnyait. Ádám jelentkezett katonának, mérték alá állitották, megvizsgálták, gyönyörködtek szép formás testében s még aznap ráhuzták a császár ruháját. És Ádám egy hét mulva uniformisban jelent meg a kollegiumban, összeszedte a holmiját, közben szükszavuan felelgetve az álmélkodó diákoknak s az én félénk kérdésemre: tudják-e ezt otthon? – megrezzenve felelte: hogyne, hogyne…

Hát, katona lett Ádám, aki papnak született. De hordják a hireket a diákok, hogy Ádámmal a kaszárnyában sem boldogulnak. Egyre a földet nézi, jobbra helyett balra fordul, fel-felriad a kemény szavakra, aztán ismét felejti, hogy katona, a káplár szidja mint a bokrot, a bakák kacagnak a diák „ügyetlenségén“ – Istenem, Istenem, mi lesz vele!

Az lett vele, hogy egyszer, estefelé, bejött a kollegiumba s néhány barátját meghivta – búcsuvacsorára. Azt mondta: más városba viszik. Mentek a diákok, éjfélig búcsuvacsoráztak, akkor becsöngettek. Velük jött Ádám is. Volt pedig véletlen egy üres padlásszoba, amelynek nem akadt lakója: bement abba a szobába, ott gyertyát gyujtott. És irta Ádám, irta a leveleket virradatig, akkor fölment hozzá egyik pajtása, hogy lássa: alszik-e vagy ir még.

Ádám aludt. Ott aludt a szoba kopasz padlaján. A katonakabát, az ing széttárva, kabát is, ing is véres. Mellette hevert egy kétcsövü pisztoly. Csak az egyik csöve volt üres.

Ádám szivenlőtte magát.

Végigüvölt a kollegiumon: Meghalt Benkő Ádám!

– Meglőtte magát!

– Hol? Hol?

– Az üres szobában!

Százával rohannak fel az üres padlásszobához, a mi szobánkban csak én maradok meg – Leopold, az árva Leopold.

– Nem nézed meg? – kérdi Leopold.

– Nem, nem!

Levetem magamat az ágyba, sirok keservesen, siratom Ádámot, de megnézni nem merem.

Aztán jönnek vissza lassanként a diákok. Mind „előre látták“, hogy igy lesz. Ádám megzavarodott az elméjében. Irt a szüleinek, a testvéreinek, be sem zárta a leveleket. Oly kuszán, zavarosan irt, hogy alig olvasható. Nincs egy értelmes sora. És irt két leánynak. Mind a kettőnek a keresztnevére irt. Az egyik Ilona, a másik Anna. Mind a kettőnek csak egy-egy sort irt. De ez az egy sor világos, nem zavaros. Azt irta Ilonának: Megbabonáztál – verjen meg az Isten! Annának ezt irta: Fájt a szivem – hozzá lőttem.

Megint diákok jönnek s felháborodva beszélik, hogy bejött négy baka s egy káplár. Felkapták Ádám holttestét, beledobták egy gyalulatlan koporsóba, ugy vitték ki a kollegiumból.

Minden szó, amit hallok, gyötri, mardossa a szivemet, és sirok, sirok hangos jajszóval, mintha én volnék Ádám édesanyja.

Ó, te szegény anya, te együgyü falusi asszony, te! Meghalt a te deli szép fiad, meghalt erőszakos halállal. Láttad őt szomorkodni az utolsó héten, de, ugy-e, nem ütődél meg ezen, hisz máskor is búskedvü volt a te szózatos ajku fiad. Nem sejtette meg az anyai sziv, hogy halálba indul a gyermeke; hogy utolszor mondja: Isten áldja meg, édesanyám!

Nem, az anyai sziv nem érezte meg ezt. Sem apának, sem anyának sejtelme sincs arról, hogy az ő fiuk, a kollegium, a falu büszkesége csak bámul, bámul maga elé, a professzorok kérdéseire nem felel. Egy napi járó a falu a várostól, s apának, anyának sejtelme sincs, hogy a fiok beállt katonának. Diák el nem árulja, rektor professzor hirül nem adja. Megvárják, amig lecsap a mennykő. Akkor aztán azon a levegőben lógó, hosszu drótszálon (ó, milyen csuda-kitalálás ez!) Udvarhelytől Barótig repül a gyászfekete hir: Ádám meghalt! Lovas legény vágtatva viszi a dróton küldött levélkét, az elsőt, a legelsőt ebbe a kis faluba: Ádám meghalt!

Hát lecsapott a mennykő. Földhöz veri az anyát. Ágyba fektetik, élet-halál közt viaskodik. Fia koporsójára nem borulhat. De jön az apa s vele Ádám bátyja, a nagyerejü, nagyszivü Jakab. Ezt a „kárt“ már nem lehet eltitkolni a világ elől. Háborog az apa lelke, mint a kitörni készülő vihar. És kitör, dühöng szakadatlan: Megcsalt! Megcsalt!

Italtól bódultan tántorog be a vén kollégiumba, Jakab szégyenkezve támogatja, csititja: hallgasson, édesapám!

Nagy sereg diák gomolyog a folyosón s megbotránkozva hallgatják a bódult fejü öreg ember kitöréseit:

– Megcsalt! Megcsalt! Azt hazudta: pap lesz s katona lett belőle!

– Hallgasson, apám! – könyörög Jakab. – Jőjjön, vegyük meg a koporsót s a szemfedőt.

– Koporsót?! Szemfedőt?! Temesse el a császár!

Odajön a rektorprofesszor:

– Mi ez? Mi ez?

– A rektorprofesszor ur, – figyelmezteti az öreg embert halkan egy diák.

De a bódult fejü öreg ember nem hallja, folytatja tovább:

– Hát ezért hullattam tengerverejtéket!? Tőtöttem a zsebit pénzzel. Mindig tőtöttem. Tőtsed, vén bolond, tőtsed!

– Csendesüljön, Benkő uram, – szólal meg most Kis uram. – Isten adta. Isten elvette –

– Nem vette el! – orditott közbe az öreg ember. – Nem igaz! Ő maga vette el az életét. Meggyalázta a familiát. Ezt még Benkő nem cselekedte! Koporsó?… Hadd el te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!

– Édesapám! Jőjjön, jőjjön!

Közrefogták a diákok a boldogtalan öreg embert, nagy kínnal-bajjal vezették ki a kollégiumból. Én a kapuból néztem utána. Vissza-visszaverődött: Megcsalt! Megcsalt! Koporsó? Hadd el te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!

…De Jakab megvette a festett koporsót, a szemfödelet. A kollégium bandája kiséri utolsó utján a halottat. Kivonul az egész kollégium. Az apára nem ismer rá, aki előző nap látta, hallotta. Komoran, földre sütött szemmel megy a koporsó után. A sir szélén némán, megtörten áll. Szeme rámered a koporsóra, aztán a tegnapi jelenet tanuinak nagy csudálkozására, belezokog a gödörbe, amely egy szép reménységet kegyetlenül elnyelt örökre. Mindörökre.

*

Benkő Dánielnek, az egyszerü szántó-vető embernek igaza volt: őt a fia megcsalta. Benkő Dániel és valamennyi szántó-vető ember nem azzal a számitással adja kollégiumba a fiát, mint annyi meg annyi ezer szegény városi ember. A szántó-vető ember nem spekulál a fiával: kineveltetem, majd lesz a fiamnak nagy állása, szép fizetése, gazdag leányt vesz feleségül, a fiam lesz az én penzióm: amit ráköltöttem, majd kamatoskamatjával visszafizeti. Az egyszerü szántó-vető ember nem gondol visszafizetésre. Nincs is szüksége rá. Turja a földet halálig, a föld, az édes anyaföld megtermi néki a mindennapi kenyeret, ennél egyebet, ennél többet ugyan mért kivánna? Az úrrá lett fiu úriházában idegenül, hontalanul érezné magát. A szántó-vető ember érzéke, tapintata sokkal finomabb, mint ahogy ezt te, müvelt olvasóm, gondolod. Ő a familia dicsőségeért nevelteti úrrá a fiut. Jól esik szivének, ha fia el-ellátogat a szülei házba, de ő a fia házába nem kivánkozik. Ő nem az az apa, aki a kurtaszáru cseréppipát hosszuszáru tajtékpipával cseréli fel s a durva lócáról a puha karosszékbe helyezkedik át.

Benkő Dánielnek, az egyszerü szántó-vető embernek igaza volt, amikor a fiáért hullatott véres verejtéket s a ráköltött pénzt felhánytorgatá. Azzal a pénzzel szép darab földeket vehet vala. Ő ezekről a szép darab földekről lemondott a familia dicsőségeért. Az ő fiából papot jósoltak, ékesszavu papot, akinek a hire messze földet jár be majd. S ime, az ő fia, a familia büszkesége – egyszerre csak felcsap katonának! S teszi ezt egy leányért, aki a fejét elcsavarta, hüségében megtántoritotta s végezetül kikacagta. S történt ez az ő szép, egészséges, erős fiával karácsony ünnepének három napján! Ezt egy szántó-vető ember egyszerü, sima uton haladó lelke hogy értse meg?

Nem, ezt Benkő Dániel keresztapámuram lelke nem érthette meg. Müvelt apával is megesik, ugy-e, hogy egyszerre csak megdöbbenve látja: a fiut, aki szemeláttára nőtt fel, egy egész világ választja el tőle. Benkő Ádámot az apjától nem is egy, de több világ választotta el. Tele a feje rendszertelenül, össze-visszaolvasott könyvek utvesztőivel. Ki s be sétálnak lelke kapuján Jósika, Jókai túlidealizált nőalakjai. Messziről bámul az uccán sétáló úri leányok után, szemtől szembe soha még eggyel sem állt. S végzete hirtelen-váratlan szembeállitja egy szép úri leánnyal, aki más gavallér hijján, „beleköt“ a jóképü falusi diákba. Még nem ismerik a „flört“ szót, de nyilvánvaló, hogy az úrilány flörtöl vele, ugrasztja, bolonditja szegény fiut – hogyne kapná be a horgot!

Ádám uj, eddig csak könyvekből ismert világba kerül. Be más itt a levegő! Itt minden illatozik. A kisasszony könnyüfajta nótákat „klimpiroz“ a vén, hangolatlan zongorán, de ennek a diáknak még soha senki sem zongorázott; nem hallja, nem veszi észre a hamis hangokat; nem látja a lélek ürességét – a fiu meg van babonázva. A kisasszony pompásan mulat három napig, s amikor a boldogtalan fiu dadogni kezd egy valahol olvasott szerelmi vallomást, nem dadoghatja végig: az „istennő“ szeme közé kacag.

Kivert kutyaként kullog haza. Nem mer a tükörbe nézni: össze-visszapofozottnak érzi magát. Hát ezért a lányért tántorodott el a vadvirágtól?! Perel magával, mint a haldokló gazember az ördöggel. S hiába kacagott az a leány a szeme közé: meg van babonázva. De mi lesz azzal a vadvirággal, aki mint egy Istenre, ugy néz föl reá? Ezt már nem tudja, nem meri végiggondolni. S mert nem tudja és nem meri végiggondolni – nincs más menekvés: a halál.

Én tudom, mi az: amikor az ifju lelke válságba sodródik s a mi lesz-t végiggondolni nem tudja, nem meri…

Benkő Ádámnak meg kellett halnia.

*

A hat kisbaconi diákból maradt hát kettő: Antal meg én. Antal is elhagyni készül, már arról ábrándozik (bár éppenséggel nem ábrándos természetü), hogy jövő ősszel megy a pesti egyetemre. Még nem döntött: a matematikának vagy a históriának lesz-e a professzora. Majd indulás előtt sapkába teszi a matematikát meg a históriát, velem huzatja ki a cédulát.

– Tudod, – mondta, – az eszem a matematikához, a szivem a históriához huz. No, meglátom, melyiket huzod ki.

Én is már kezdtem szőni-fonni a terveket, épitgetni a légvárakat – Istenem, hogy telik az idő! A tiz esztendőből elrepült hat, még csak négy van hátra. Egyelőre verseket faragok titokban, igen rossz verseket s mint valamennyi versfaragó diák – Petőfit szeretném utólérni, sőt még inkább – tulszárnyalni. De alkudni is hajlandó vagyok: megelégedném azzal, ha testben, lélekben oly tökéletes lennék, mint Kárpáthy Zoltán.

De mit üzzem-füzzem tovább, ki s mi szeretne lenni egy tizenötesztendős legényke. Ebben a korban a nagyratörés (vagy tán helyesebben, nagyralátás) határtalan, mint a mesebeli halászné telhetetlensége, aki előbb király, majd pápa szeretne lenni s végezetül – Isten. A cápa teljesiti a telhetetlen halászné szertelen kivánságait: a putri helyébe palotát varázsol, megszerzi neki a királyi koronát, a pápai tiarát, de amikor megtudja, hogy ez sem elég, Isten akar lenni, rettentően felháborodik:

Hányan, ó hányan kerülünk vissza a putriba (vagy tán nem is jutunk tovább) – mire megvénülünk!

…Megint hull a hó, hull szakadatlan, itt a karácsonyi vakáció. Mit gondolt, mit nem Bölcs Antal, Dombházát választotta: abba a faluba megy legátusnak, ahonnan egy esztendővel elébb Benkő Ádám sápadtan, megtörten jött haza. Nem is titkolta: azért választotta Dombházát, hogy lássa szemtől szembe azt a leányt, aki miatt Benkő Ádám kioltá az ő szép ifju életét.

Antal is sápadtan jött haza, de ennek nem a szerelem volt az okozója.

– Mi bajod?

– Ég a mellem, mint az égő katlan.

Antalt agyonetették, itatták hol borral, hol pálinkával a vendégszerető székelyek, megrontották a gyomrát, de a matematika (vagy história?) leendő professzora még mindig falusi ebben: ha megrontja gyomrát, a mellére mutat, azt tapogatja, simogatja, az ég, mint az égő katlan.

Fanyalogva jár-kel, szégyell lefeküdni mellégés mián, nem izlik az étel, de etetik, tovább tömik, végül is lábáról a láz leveri. Az orvosság: rossz fekete kávé és mindig csak a rossz, seprős fekete kávé. Antalnak már nemcsak a melle, de a feje is ég, valósággal lángol. Meg-meglátogatom, aztán egyszer meg is kérdezem: láttad-e azt a leányt.

– Láttam.

– Milyen?

– Csipás, mondta megvetően s kiköpött utána.

Nyilvánvaló, hogy Antal nem volt költő. Antal filozófus volt. Lehetett volna az a leány mennyből leszállott angyal: Antal lelkét meg nem zavarja.

Hát tovább égett Antal melle, lángolt a feje, ő maga sem vette komolyan a baját. Orvost ha hivnak, nyilván azt mondja: ez a fiu igen beteg. Nem engedem, hogy a kollegiumba vigyék, mig a láza meg nem szünt. Nem hivnak orvost, ő se kivánja, feltámolyog az ágyból, utra készülődik. Az ő apja van soron, az ő szekere visz engem is. Lassan járó, sovány, öreg lovai vannak Benedek-Benedikti Sámuelnek, már hajnalban indulnunk kell, hogy kapuzárás előtt a kollegiumban legyünk. Fagyoskodva sietek a hajnali hideg levegőben Antalék udvarára. Itt-ott szalmatüz lángja világit ki az uccára, apró szikrácskák kavarognak a levegőben, hirtelen el is alszanak: szeretnék ide is, oda is beszaladni, egy kicsit a tüz körül melegedni, belebámulni a tüzbe s nézni, nézni, hogyan nyargal előre-hátra a tüzes csóva – igen, igen, itt is, ott is perzselik a disznót, dideregve-melegedve állja körül a gyereknép, várják, sóvárogva várják a néhai fülét, farkát. De én már nem vagyok – gyermek; de én már ötödik gimnazista vagyok; én nekem sietős az utam, hátha megesik a nagy csuda és várakoznak miattam. Csakugyan kint áll az udvar közepén a szekér; gyékényernyő sötétlik rajta. Öreg Benedek-Benedikti Sámuel korholja nagy legényfiait: most veszik észre, indulás előtt, hogy a lógósnak egy lábáról hibádzik a patkó. Ott áll már a lógós az udvaron, egy legény a gyertyát tartja, egy a lógós lábát fogja, a cigánykovács kezében csattog a kalapács. Bemegyek a házba, fullasztó meleg büz, mint minden olyan szobában, ahol sokan hálnak, ahol soha ablakot nem nyitnak: az ágy szélén üldögél Antal. Rajta már a téli zeke, összehuzza magán jó szorosra: ebben a fullasztó meleg büzben is mintha dideregne. Egy öreg asszony tipeg-topog a gyéren világitott szobában. Nem kérdi: hogy vagy, fiam? Nem mondja: maradj itthon, fiam. Antalnak mostohaanyja van. Lám, lám, én egyszer betegséget szinleltem, csakhogy tovább maradhassak édesanyám közelében, s bizony, nem engedett el az édesanyám!

Hirül hozzák, hogy befogtak, Antal feláll, egy kicsit megtántorodik, de összeszedi magát, s köszön a mostohának: Isten áldja meg, anyó. Az is köszön: Isten áldjon meg téged is, – s tovább tesz-vesz, mintha ez az ifju, a matematika (vagy a história?) leendő professzora csak az udvarra menne ki, tovább nem. Megfogom Antal karját, levezetem a tornác garádicsán. Három ló szomorkodik a szekér előtt. Antal kezel a bátyjaival, aztán fellép a ferhécre, bebujik az ernyő alá, én utána, ott a pokróccal beteritett szénaülésen elhelyezkedünk. Tetejéig, végéig meg van gyurva az ernyő szénával: a „vén örmény“ – minden udvarhelyi utjából cserépedénnyel tér meg, ha ugyan hazatér vele s nem viszi egyenest be Oláhországba. Lomha nagy testén sarkig érő juhbőrbunda, alig tud felcihelődni a ferhécre, leül az első saroglya ülésire, melléje telepedik a tyukszemü Laji.

Pilinkál a hó, igazi disznóperzselö hajnal, csikorog a fagyos, havas ut a kerekek alatt, a három gebe bizonytalankodó ügetésben halad végig néhány ház során. Még ki sem érünk a faluból, e bizonytalankodó ügetés egészen bizonyos mendegéléssé lassudik, s igy megyünk, mendegélünk, a fagyos, havas ut csikorog, bent az ernyő alatt pedig egy ifjunak ég a melle, lángol a feje. Sem apja, sem bátyja hátra nem néz. Egyszer sem kérdi: hogy vagy, fiam? Nem fázol-e? Pedig jól tudom, hogy a „vén örmény“ szereti ezt a fiát, a maga módja szerint: nagyra van vele. De ez az a familia, mely unja a beszédet, ketté harap szót, mondatot. Hiszen igaz, igaz, a székely nem bőbeszédü, de ennek a familiának mintha fájdalmat okozna minden szó, amit a száján kiereszt.

Magas hegyek, magas hegyek után következnek. Hegyek aljában magától megáll a három gebe. Tyukszemü Laji leszáll, hogy könnyitsen a szekéren. Lekászolódik a „vén örmény“ is, amikor látja, hogy a gebék nem tudják megmozditani a szekeret. Alig egy perce áll a szekér, s a csattogó, maró hideg a kerekeket a simára csiszolódott, sikos uthoz fagyasztja. Én is kibujok az ernyő alól. Antal feje hátrahanyatlik a szénába: csuda, meg nem gyul a széna, ugy ég, ugy lángol az arca.

– Hát Anti… – néz rám a vén örmény.

Azt kérdi ebben a két szóban, hogy: nem száll le?

Mondom szomoruan:

– Anti beteg, erősen beteg.

– Hüm, hüm, – csóválja a fejét az öreg.

Laji üti, veri a három gebét, az öreg meg én a hátsó kerekek küllőibe kapaszkodunk, végre megmozdul a szekér, de minden 20–30 lépésre megáll. Nekifekszünk a saroglyának, ugy toljuk a szekeret. Ránksötétedik a patakfalvi hegynek, a legmagasabb hegynek az aljában, csak a havas ut, a havas mező világit – és toljuk, toljuk a szekeret. Egy öreg ember s egy fickó legényke. Jaj, ha látná ezt az én édesanyám! Sejtelmem sincs, hány óra: lehet nyolc, lehet tiz, de lehet hat óra is, hisz négy órakor már sötétedik. Még ezután fogom összegyüjtögetni azokat a nótákat, amelyekkel megnyerem az Önképzőkör egy aranyát. Ebből az aranyból lesz majd az az egyfedelü ezüstóra, amelyet egy hétig-kettőig mindegyre kirántok, s nézem, nézem, hosszan nézem: hány óra. Hosszan, sokáig, hadd lássák mindenek, akiket illet, hogy engem sem a gólya költött. Ó, édes, szép ifjuságom!

De az ut – az rettenetes, olyan rettenetes, hogy nem merem aprajára leirni. Félek, hogy hitetlenül csóválod fejedet, nyájas olvasó, éjfélkor áll meg a szekér a vén kollégium kapuja előtt. Kibujok az ernyő alól. Szólok Laji bának: segéljen ő is Antinak. Letámogatjuk Antalt, az apja hümmögtet, de tovább nem jut a hümmögésnél. Nyilik a nehéz, vasalt kapu, nagyot döndül nyiltában, Anti mondja alig hallhatóan: Isten áldja, édesapám – az apja most mégis mond valamit, ennyit: ejnye, ejnye, – s a kapu bedöndül utánunk.

Már nem Antal a könyvtáros, nincs külön szobája. Föltámogatom a padlásszobába, még ébren vannak a diákok, élénken beszélik karácsonyi élményeiket, de hirtelen elakad a beszéd, megütődve néznek Antalra: mi lett ebből a csupaerő, csupaélet fiuból. Amikor megtudják, hogy „csak megrontotta a gyomrát“, vége a megütődésnek. Leül az ágya szélére, szól, hogy oldjam ki a zsákját, vegyem ki az ennivalót. Egész nap nem evett egy falatot. Azt hiszi, éhes, pedig csak ég a „melle“… Kenyeret, szalonnát, penészesedő juhturót veszek ki a zsákból. Mohón eszi a csipős turót, azt hiszi szegény, ez elfojtja a belülégő tüzet. Ám a csipős turó nem hogy elfojtaná, de éleszti a tüzet, még erősebben ég a „melle“ s lejebb, a beleiben mintha macska kaparászna. Nincs lelkem ott hagyni, lehuzom a csizmáját, a nadrágját, közben ő a felsőruháját tépi le magáról, s belehanyatlik az ágyba. Borogatás kéne a fejére, a hasára, de kisül, hogy egy csöpp viz sincs a szobában. Estére gyültek be a diákok, senkinek sem jutott eszébe, hogy a piaci kutról vizet hozzanak. Több szobát bejárunk – viz sehol. Minden szobának világhires neve van: Páris, London, Byzánc, Lausanne, Utrecht, Amsterdam, Debrecen – de egyiknek sincs vize.

Jókor reggel doktort hivatunk. Fiatalember, igazi doktor, nem felcser, alaposan végigtapogatja Antalt, kifaggatja, aztán papirt, tollat kér és sürü fejcsóválások közt irja meg a receptet. Kérdi: van-e üres szoba?

– Van, – mondják a diákok.

Igen, tavaly óta üres egy padlásszoba, az, amelyben Benkő Ádám a szivéhez lőtt, merthogy fájt a szive.

Mondja a doktor:

– Üzenni kellene az anyjának, hogy jőjjön ide, ápolja.

– Nem, nem, nem! – rémüldözik Antal.

– Mostohája van, – szólok halkan a doktornak.

– Mi majd ápoljuk, – mondja egy diák. – Nappal két osztálytársa, éjjel is kettő: ez a szokás itt.

Egy diákszolga kisöpri az üres szobát, aztán négy diák fölemeli az ágyat, igy viszik Antalt az üres szobába, ahol Benkő Ádám a szivéhez lőtt… Visszük a székét, a ládáját. Akik ápolják, azok is visznek széket maguktól: a betegszoba be van butorozva. Fát is hoznak, begyujtanak az érckályhába: dorombol a tüz, de nincs melege. Második tele, hogy ebben a szobában tüz nem égett. Szaladok ki a városba, végigjárom a fazekasmestereket, végre megtalálom a város végén, a barompiac szélén, Antal apját. Szük a fazekasmester udvara, a szekér a keritésen kivül, a barompiacon áll, a keritésen át adogatja egy fazekasinas az edényeket, az öreg átveszi, Lajinak továbbadja, a szekéren áll a fazekas, rakosgatja a tányérokat, tálakat a széna közé. Köszönök, fogadja az öreg: joppisten! – Mondom, hogy Antal rosszul lett éjjel, doktort hivattunk, megvizsgálta, receptet irt, külön szobába vitette – –

Az öreg rám bámul, az edényt tovább adja Lajinak, füle tövét megvakarja s végre kinyögi:

– Ejnye, ejnye…

– Mondtam, ugy-e, hogy ne hozzuk el? – veti oda Laji s nyugodtan adja tovább az összemarkolt edénycsomót.

– Hallgass! – förmed rá az öreg, s mintha semmi sem történt volna, tovább folyik az edények adogatása. Hogy gyorsabban vége szakadjon, felpattanok a szekérre edényt adogatni.

Végre megtelik a szekér, beballagunk a kollegiumba, egész uton csak ennyi szavát hallom: – Hát csakugyan?

Bizony, bizony, csakugyan. Kezdem érteni, mért nem szereti ezt az embert az én édesapám, a falu minden gyermekének Huszár nagyapója…

Fölmegyünk a betegszobába, megáll az apa a fia asztala mellett: nézi, nézi, aztán megszólal. Kérdi az ápoló diákoktól:

– Ugy-e, nem hal meg?

– Ó, dehogy hal, – nyugtatják a diákok.

– Hát – szól a fiához – az anyádat kiküldjem-e?

– Ne, ne, ne!

– Jó, no, nem küldöm.

Következik hosszu hallgatás.

– Hol fáj?

Antal végighuzza tenyerét a homlokától a hasáig. Ez a felelet.

– Megcsemellett, – mondja az öreg a diákoknak.

– Bizonyosan meg.

– Feketekávét hozassak-e?

Antal a fejét rázza. Aztán megszólal:

– Megrakták-e a szekeret?

– Meg.

– Kár beromlani Oláhországba.

– Mért, te?

– Mert visz már a vasut oda edényt eleget.

– Fene egye meg, aki kitalálta!

Szidja a vasutat, mert „azóta“ mindig kárral járja Oláhországot. De megy, mégis megy, mert ez az ő – élete: ülni, üldögélni a megrakott szekéren, adni, venni, alkudozni, – nagy csuda, ha ez az ember nem szekéren hal meg.

– No, megyek, – szólal meg hosszu hallgatás után.

Eléráncigál valahonnét a fehér harisnya ellenzője mögül egy kis bőrzacskót, abból kikotorász néhány piculát, a diákoknak ajándékozza, hogy: vegyenek bort rajta s adjanak Antinak is, aztán megfogja a fia kezét:

– No, Isten áldjon, fiam. Hát – ugy-e, jobban léssz?

– Jobban.

Kezel velünk s becsukódik az ajtó utána.

– Ugy-e, – erőlködik a mosoly Bölcs Antal ajakára – szerencsés természete van az apámnak?

– Erősen szerencsés, – jegyzi meg egyik diák.

– Sejtése sincs arról, hogy meghalok.

– Ne beszélj bolondot!

– Mondom, hogy meghalok. Ha édesanyám élne s itt volna, ő megérezné… Itt maradna mellettem. De az apám nem érzette meg. Pedig hat fia közül csak engem szeret…

Hiába van két diák Antal mellett, mindig félve nyitok be a betegszobába, ahol Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Amikor holtan hevert a szoba padlaján, nem mertem megnézni, de most látom, folyton őt látom. Az ő halálát követő éjszakákon borzalmas álmaim voltak, fel-felriadtam, rémülten sikoltoztam: már alig mertem este lefeküdni. S a kollegiumból hazakisértek ezek a borzalmas álmok. Édesanyám kétségbeesetten folyamodott fühöz-fához, mindenféle falusi orvosságot megpróbált, amivel az ijesztő álmokat elüzni hitte a falusi orvosi tudomány. Még ónat is öntött egy vénasszony s valahogyan ugy ömlött szét az ón, hogy katonaformát mutatott. Világos, hogy katonától ijedtem meg. Attól, attól. Csakugyan, Benkő Ádám katona volt, amikor a szivéhez lőtt. A „diagnózis“ tehát meg volt állapitva. De nem a vénasszony gyógyitott meg, ennél egy sokkal vénebb asszony: az Idő.

S ime, most, hogy beléptem ebbe a szobába, ujra megjelentek a felijesztő álmok. Ott kellett volna lennem Antal mellett, de csak reggel látogattam meg, akkor is félve. És a harmadik reggel felverik a kollegiumot: meghalt Antal! És nem volt mellette senki, mig vivódott a halállal. Elébb az egyik ápoló-diák hagyta ott: ment a szobájába, egy kicsit ledül. Aztán elálmosodott a másik is. Megnézte Antalt: nyugodtan aludt, amikor éjfélt kongatott a toronyóra. Hátha reggelig alszik? Ez is ott hagyta.

Reggel felakadt szemmel találták Antalt, – nem volt, aki lezárja szemét. Nem volt, aki letörülgesse arcáról a halálverejtéket. Csendesen aludt-e el, vagy nagy kinok között, – ki tudja? Most már mindegy. Meghalt.

– Meghót? ez volt az első szava hozzám Antal apjának, akire a város végén várakoztam.

– Meg.

– Igazán?

– Igazán.

Éppen indulóban volt Oláhország felé, amikor a drótüzenetet kapta. Rajta kivül hárman jöttek. A veje, Gál István, végtisztességtételeknél igen alkalmatos, ékes szavu ember: ő szokta megköszönni a halott elföldelése után a gyászoló gyülekezetnek a megjelenést; öt élő fia közt a legpiacosabb: István; – és egy összeaszott, csupa csont és bőr anyóka, Rózsi né’, Antal nagynénje: ez lesz a sirató asszony. Őt hozták el a mostoha helyett. Egyenest Szabó Dániel uram házához megyünk: ott van kiteritve Antal. Megállnak a ravatal mellett, a férfiak merőn, némán nézik a halottat, csak a csupa csont és bőr asszony nem bir hivatalos bánatával, kárrogó hangján mindjárt bele fog a siratóba. Hangjának, szavának sem lelke, sem szive. Látszik, hogy Antal nem ennek az asszonynak a szivéről szakadt. Hogy ennek az asszonynak szivéről sohasem is szakadt gyermek. Be másként siratta el Rákhel néni az ő fiát!

– Ó lelkem Antikám, Antikám, jajajaj! De szép valál, de jó valál s mégis meghalál, jajajaj!

– Elég, elég, hallgattatja el az apa. Még nincs itt a gyülekezet.

Megindultság csak a vő komoly, ünnepies arcán látszik, István gyámoltalanul áll egy helyben, – vajjon meddig kell itt állania? Lassan, nehezen gyülnek, gyülekeznek az apa széles mellében azok a vizcseppek, amelyeknek, ha eljutnak a szem gödrébe s onnan elészivárognak, könnycsepp a nevük. Kezehátával törülgeti a szemét, tovább nézi, nézi legkedvesebb fiát, fejét csóválgatja, hümmöget. Már gyülnek, gyülekeznek a szavak is:

– Hát meghaltál. Isten adjon neked nyugodalmat.

Ott hagyjuk a halottas házat, csak a csupa csont és csupa bőr asszony marad a ravatal mellett: hogy mindjárt rákezdje, ha jön valaki: Ó, lelkem Antikám, Antikám, jajajaj!

Ékes szavu, ünnepies arcu Gál István, a temetés rendezője. Ő vásárolja a szemfödelet, a koporsót, selyem sapkát Antal fejére, fehér harisnyát a lábára. Ő megy nagytiszteletü Szylveszter uramhoz, az első paphoz, hogy megkérje egy könyörgésnek s egy szent beszédnek az elmondására. Nagy az öröme az öreg embernek, amikor hallja, hogy készül a diákbanda is, egész nap próbálja a halotti indulót. Hogy a sir felett egy diák, a kollegium poétája mondja majd a búcsuztatót.

S csakugyan minden ugy folyik le szép rendjében, ahogy előre megmondatott. Temetés után csudálatos beszédessé lesz az apa: nem győzi dicsérni a diákbandát. Hogy az milyen szépen „mozsikált“. Egy hordócska bort rendelt a muzsikáló s a halottvivő diákoknak. Nagy a becsülete a vőnek, aki oly ékes szavakban köszönte meg a gyülekezetnek a megjelenést: a professzor uraknak, hogy a megboldogultat minden szépre s jóra tanitották; a diákoknak, akik őt betegségében ápolták; a bándistáknak, akik utolsó utján elkisérték; a halottvivőknek, akik a fáradságot nem sajnálták; s végezetül annak az ékes szózatu diáknak, aki nem sajnálta az éccakai nyugodalmat, s nemcsak megirta búcsuztató versét, el is szavallotta.

Nagy adakozó kedve támad a legkedvesebb fiát vesztett apának: ami ruhája, könyve volt Antalnak, mind szétosztja a diákok között. Gyöngyszem irásu Szabó Dániel urammal, aki nemcsak a csizmáit csinálta remekbe, de remekbe pingálta a betüit is, ajándéklevelet irat. Gál István három napos leánykájának ajándékozza a faluvégi kertjét. Annak az emlékezetjire ajándékozta ennek a leánykának, hogy Antal halála napján született, meg annak az emlékezetjire, hogy Gál István az udvarhelyi temetőben becsületet szerzett a familiának. Ami nemes mag ennek az öreg embernek a keblében el volt temetve, a fia temetése életrekeltette, kivirágoztatta. Mintha a fiát is csak azért tanittatta volna, hogy ezt a szép temetést megérje. A dolgát jól végző ember megelégedettségével, neki vidult szivvel ült fel a szekérre; arca, szeme mind azt mondta: én vagyok az az öreg ember, nevezet szerint Benedek-Benedikti Sámuel, aki fiának az a szép temetése volt.

A búcsu pillanatában csak én voltam szomoru, igazán szomoru.

Ádám után Antal – egyedül maradtam.

KILENCEDIK FEJEZET.

Ignác bácsi az édes anyám testvére. A nevében és külsejében szép Uzon templomában volt ő Istennek a szolgája, de Istennek bölcsessége úgy rendelte, hogy leghivebb szolgája – ne szolgálja többé. Szépen csengő hangja legyengült s java férfikorában örökre leszállt a szószékről az uzoni pap. Felesége, a büszke nemes Kun Gábor egyetlen leánya – tüzes vérü, erős akaratu, akadályt nem ismerő, nem türő leány: merő ellentéte a szelid lelkü, kékszemü papnak. Gőgös apja gőgjét megtöri s lesz belőle – tiszteletes asszony. Ignác bácsi eladja kisbaconi földjeit, föld helyett földet vesz: nem Uzonban, hanem Torján, az Aporok ősi fészkében. Ide huzódik meg bánatos szivvel, de az isteni végzésben megnyugvással: van két kis leánya, még hátra lehető életét nekik szenteli. Hallom, még csak hallom róla, hogy két esztendeig volt a marburgi, majd a berlini egyetem hallgatója, a német nyelv tökéletes tudásával és sok-sok német könyvvel jött haza. Abban az esztendőben, amikor Kossuth „csengettyü-hangja“ végigcsendült az országon: A haza veszélyben!

Mindezt még csak hallom, ezután fogom megismerni a pap bácsit. Egy napi járó Kisbacontól Torja, de ne féljetek az uttól, bár országutjának hire-nyoma sincs, ahol mi járunk: rengeteg erdőn viszlek, amely kezdődik Kisbacon határán, s amikor vége szakad: elénk mosolyog Torja. Minden nap hallok valamit Ignác bácsiról, Torjáról (99 kisasszony van benne), s ártatlan hamiskodással édesanyám fölkelti bennem a vágyat: de szeretnék oda menni! Visznek, visznek, hogyne vinnének. Édesapám azért, hogy a papbácsitól sokat tanulok; édesanyám azért: hátha felvidul ott a szivem. Vasárnap virradatkor indulunk: édesapám s anyám hátul ülnek a puha szénaülésben, én elől, a kocsisládán: én vagyok a kocsis. Nem megyünk üres kézzel atyafilátogatóba: egy kalongya selyempuhára héhelt kendert visz édesanyám Mári néninek, merthogy igen szeret fonogatni téli estéken; egy kis zsák haricskalisztet a papbácsinak, merthogy igen szereti a turós haricskapuliszkát. Itt-ott mehetnénk országutján is, de közeledik az aratás, röviditjük az utat, hogy édesapám egy mivesnapnál többet ne veszitsen. Kimászunk Csikorra tetejére, onnét bekanyarodunk a Macskás-erdőbe, toronyirányba, út nélkül lejtünk be a Sugó-patakba: a lelkünket is majd kirázza a gidres-gödrös-út, mely többször patak, mint út. Egyszerre magas, meredek hegy ágaskodik elénk: Uzonbérce ez. De nem kell leszállanunk a szekérről, Pistának, Fecskének gyermekjáték a kapaszkodó, már kint is vagyunk egy széles, bokros fensikon: alattunk, mogorva Murgó-hegy aljában bugyborékol az Uzonkai borviz. Mondják, hajdan e borviz tájékán lakott Nagybacon népe, a tatárjárás után huzódott le mai földjére. Hopp! Már ott vagyunk a borviz forrás mellett, iszunk belőle. Mellette egy nagy medence: haragosan bugyborékol benne a szénsav. Ez a nagybaconiak feredője. Vallató-hideg a vize: ritka fejérnép merészkedik bele. De itt vannak a káposztáskádak, a hüléskergető vizet felforralják, kádba öntik s vigan lubickol benne a fejérnép. Télire majd ezekbe a kádakban sózzák el a káposztát – miért ne? Sátorszerü kalibák köröskörül, ház még nincs: az ősmagyar élet ez, azzal a különbséggel, hogy nem kanca-, de tehéntejet isznak a nagybaconi „fejér“ és „fekete“ magyarok.[12] Itt a feredő körül legelésznek a tehenek, azon frissen, zubogósan isszák a tejet. Ha hozzá teszem ehhez, hogy ez a nép még megtartja a negyedik parancsolatot, sőt a hetediket is, csuda-e, hogy itt hosszuéletüek az emberek?

Szorul a völgy, meredek lejtőkön ereszkedünk le s mindjárt elénk is mered ennek hasonmása. Háromszor-négyszer ismétlődik lejtő és kapaszkodó, – csak székely ló birja ezt. Igy jutunk ujabb fensikra, az erdő egy futamodásnyira megszakad, hogy helyet adjon egy hosszan elnyuló, keskeny falunak. A házak oly egyformák, csupa faház. Az udvarok szükek, egyforma szükek. Mindjárt látod, hogy jobbágy volt a falu népe. Messze bent, széles udvar közepén, fák közt rejtődzik egy kastély, a Mikes-család kastélya. József császárnak, miként Haller János uram, a korabeli Mikes is odavághatta volna: enyém itt a föld, felette az ég, égen a nap, a hold s a csillagok is! Idegen földről települtek ide e nép ősei, szinmagyarokká váltak az idők folyamán. Keskeny szalagocskák tarkállanak a határban: kender-, mák-, bab-, pityóka-szalagocskák. Bizony, szegény lehet ez a nép. Nem messze a kastélytól egy nagy, éktelen nagy, otromba, kormosfedelü épület, ugy hivják: évegcsür. Magyarul: üveggyár. Borospalackokat, poharakat, ablaktáblákat fujnak itt pokoli hőségben a volt jobbágyok – ráérnek a földmiveléstől. Közvetetlen mellettük, felettük a végtelen erdőség, s egy szál fára sem mondhatják: ez az enyém.

Keresztbe szeljük Bükszádot (ez a falu neve), ismét benne vagyunk az erdőben. Hegy, völgy, lejtő, kaptató. Oldalt, égnek meredő hegyek aljában, óriás tál fenekén, elmarad a Szent Anna-tó. Ismerem a regéjét, sóhajtok feléje – no, meglátom még valaha. Mintha a pokol tornácaiba jutottunk volna, fojtó kénszag üti meg az orromat.

– Közeledünk a Büdös-barlanghoz, – mondja édesapám.

Jó messzire van még a barlang, de előreküldi a hirnökét, mérgesen sustérokoló, kénsavas vizü medence képében. Négyszögre kivágott medence itt is, ott is, Isten szabad ege alatt. Van itt kénsavas, szénsavas, sós, hammas feredő: válogathatsz benne. Szénsavas, vasas borviz-forrás, faköpüben: ihatsz belőle. Ott vagyunk már egy széles fensikon: ide épül majd valamikor az a fürdő, amelynek – Bálványosfüred lesz a neve. Most még: Büdös. Egyetlenegy ház a fensikon: az erdő őre lakik benne. A többi, mint az uzonkai borviz körül, sátorszerü kaliba. Ebben tanyáznak a „fürdővendégek“. Nagy, megrakott szekerekkel jönnek ide: a sátrak körül szekértábor. Akárcsak a mohi csata idején. Minden sátor előtt ég a tüz, fő az ebéd, sistereg a hagymás tokány. Mankón járó emberek bicegnek elő innen-onnan, a négyszögre vágott medencék felől. Óvatosan, tapogatózva eregélnek le a kanyargós, meredek ösvényen a szemfájósak: ezek a gyilkos ként lehelő Büdös-barlangból jönnek. A könnyfacsaró kéntől várják vissza szemük világát. De nagyobb számmal vannak a makk-egészséges emberek, akik egy hétig, kettőig tanyáznak itt, esznek, isznak, néha-néha meg is fürödnek. Többnyire hétszilvafás tekintetes urak, akik el-elábrándoznak azon, hogy: hej! mit csinálna ebből a helyből az – angol! Még az angol a világ legélelmesebb, legvállalkozóbb, legpénzesebb népe, nem a zsidó. Ez a szegény, magára hagyott nép folyton az angol után sóhajtozik, tőle reméli Tusnádnak, Borszéknek, Előpataknak, Málnásnak, a Szejkének és mind a többi fürdőknek felvirágoztatását. Husz év előtt még Kossuthot várta, meg Türr Pistát: – Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát! – most az angolt várja. Nos, addig várta, hogy ötven esztendő multán el is jött s az országnak kétharmadát egy bolond-nagy ollóval levágta…

Fölmegyünk a barlanghoz, hadd lássam a Természet csudáját. Itt is, ott is besüppedt sirkő s erős kénszag jelenti: mindjárt ott vagyunk. Szándékosan és vigyázatlanságból sok ember halt meg itt. A kén forrva forr, lobog a barlang kénes levegője, falát sárgára festette a kén, de nem egész magasságban. Csak fel kell állani egy nagy darab kőre, szabadon vehetünk lélegzetet. Bizsereg, gyöngyödzik a testünk: egyszerre forró verejték lepi el. Becsukott szájjal, erősen befogott orral lehet csak végigszaladni a néhány lépésnyi barlangon: egy szippantás elég, hogy földhöz verjen, megfojtson a kén. „Büdös, de jó“, rajzolta fel valaki nagy otromba betükkel a barlang falára, s csakugyan áldják a meggyógyult emberek. Annak is jó, aki könnyen akar az élettől megszabadulni…

A barlang felett még messze magasra emelkedik a sziklahegy: valaha régen vár volt a tetején. Ugyan, melyik magas hegy tetején nem volt vár az én hazámban? Ihol, innét csak egy jó futamodás (kengyelfutónak) a Szent Anna-tó, ennek a helyén is hegy meredt az égnek s hegynek tetején vár. De hegy is, vár is elsülyedt, tó fakadt a helyén s uszott a tóban tizenkét hattyu, az a tizenkét leány, akiket hintaja elé fogott a vár ura: igy akarta visszaadni versengő testvérének, a büdösi vár urának, a látogatást. A tizenkét hattyu kiuszott a tó partjára, megrázkódott, ismét leánnyá változott. A legszebb köztük, Anna, aki megátkozta a kegyetlen várurat, itt maradt örökre. A nép szentté avatta, kápolnát épitett emlékezetére. Átellenben a barlanggal, Torja felé, még áll a Bálványosvár egy fala. Ki ne hinné el, hogy tündérek épitették ezt a várat, mégpedig tündéróriások? Egy tündér fennállott a hegy tetején, egy meg lent a köves patakban: ugy adogatta fel a követ a hegy tetején állónak: reggel kezdték s este állt a vár. Ide menekült a pogányhitü Apor a fiaival – a keresztény vallás elől… Ide rabolta az egyik Apor-fiu a torjai Mike Ilonát, a keresztény leányt. Itt tériti meg a keresztény hitnek Mike Ilona az urát… Szép, igen szép erről a monda: majd megirom husz esztendő mulva…