– Én meg a 25-ikben látom a legnagyobbat.

Nem értik a makacskodásomat, hogyan is értenék azok, akiket nyelvmesterek kisérnek a bölcsőtől a sirig. De mások sem értik, vagy sértő módon értik, ha nem mondják is: bizonyosan akarok valamit. Megszokták, hogy minden kuruckodásnak – labancság a vége. Már azzal is kapacitálnak, hogy ugyis csak a zsidólegényeket buktatják meg a tisztivizsgán… (Mit is mondott Grünwald Béla? „Ismerem a szabadelvüségüket. Voltam köztük egy kevés ideig.“)

– A zsidólegények, – mondom én, – mind tudnak németül. Őket legfennebb az orruk miatt buktatják meg. De megbuktatják a parasztfiukat is, azok két esztendőt fognak elveszteni az életükből, mert nem tudnak parlirozni németül.

Most már a 25-ik szakasz körül folyik az élet-halál harc. Az ellenzék vezérei összes közlegényeiket felvonultatják. A leggyengébb, a legüresebb szónok is sürün aratja a tapsokat. Ujat már nem igen mondhatnak, hisz mindent elmondtak, ami elmondható volt, a fő- és az alvezérek. De az üres szalmacséplésnek is sürü taps a jutalma, – a mameluktábor meg hallgat, folyton csak a „generális“ beszél, – unalomig ismételve, hogy: „szent meggyőződésem“ stb. stb. A hosszu, kétségbeejtően hosszu vita során alig szólal meg egy-két mameluk. A generális leszoktatta mamelukjait a szónoklásról, évek óta mindig ő beszél, övé az utolsó szó, a mamelukok szerepe a szavazás. A legnagyobb beszédet a fia mondja: nagyszabásu, nagy tanulmányra valló beszéd, de Szilágyi Dezső az ellenzék kárörvendő ujjongása közt szedi szét a beszédet. Mondhatnám: kiteriti az ifju hőst. De én nem tudok ujjongani: az ifju hős felé hajlik szimpátiám, s nem a félelmes hős felé, aki diadalmasan néz körül, miután a viaskodásban még gyakorlatlan ellenfelét oly kegyetlenül szétmarcangolá. Százszor meg százszor dobják az apa felé a legsulyosabb szavakat a fiu füle hallatára, s én nem az apát sajnálom, de a fiát. Világos, hogy nem vagyok politikus s nem is leszek az soha. Lám, a fiu apja fia, ő vérbeli politikus, egy izma sem rándul meg, némán, hidegen hagyja elrepülni a sértő, az ocsmány szavak fekete madarait. Könnyü megjósolni, hogy ő a közel jövő embere.

Vége felé jár a vita, már kész is a beszédem: tüzes kirohanás a 25. szakasz ellen. Hetekig tünődöm: elmondjam-e? Itt volna a feltünés kedvező alkalma: mely könnyen tudnám a népszerüséget megszerezni! Kedvező alkalom… Népszerüség… Harcba keveredem a jóizléssel – a beszédet bedobom az asztalfiába: nyugodjék békével. Világosan látom, hogy sürü tapsokat aratnék, de éppen e sürü tapsok riasztanak vissza. Urrá lesz bennem a félelem, hogy feltünési viszketeget lát cselekedetemben minden komoly ember, semmi egyebet. Azzal nyugtatom meg magamat, hogy nemsokára jön a kultuszvita, annak során mondom el az el nem mondott beszédből azt, ami a nemzeti irányu nevelésről és sok minden egyébről bennem rekedt. Egyelőre legyen elég ennyi: Nem szavazom meg a 25-ik szakaszt. Isten segedelmével magyar iró szeretnék lenni, nekem ezt nem szabad megszavaznom. Ám szavazza meg Jókai, Mikszáth – intézzék el ezt a maguk lelkiismeretével. Fáj látnom, hallanom, hogy Jókai mint humorizálja el a magyar szót, a magyar gondolatot; mint mulattatja a mameluktábort, ahelyett, hogy ülne az iróasztalánál s gyöngyszem-betüivel irná, irogatná regényeit. Fáj látnom, hogy a nagy palóc az ő nagy talentumát léha mamelukok mulattatására pazarolja; hogy a véresen komoly ügyet Karcolataiban ő is elhumorizálja, miként a magyar irók fejedelme. Szóval az egyik, tollal a másik. Az aradi nők megesküsznek, hogy Jókait és Mikszáthot nem olvassák többet… De nem sokáig tart a fogadalom – magyar szalmaláng ez. S ez esetben jó, hogy szalmaláng. Mit is mondott Széchenyi? „Oly kevés a magyar ember, hogy még az apagyilkosnak is meg kell bocsátani.“ Hát még a magyar iró mely kevés!

Mindössze négyen vagyunk a szabadelvü erdőben, akik utolsó napig állják a szavukat, hogy a hirhedett szakaszt meg nem szavazzák. Két székely mameluk (Mikó Árpád az egyik), aztán a szelidképü Jónás Ödön (müegyetemi tanár is egy személyben) s végezetül aranyszáju Hock János. Azért végezetül, mert végső pillanatban mégis – megszavazza. A párt azzal jutalmazza aranyszáju Hock Jánost, hogy – kidobja. Minket, a nemszavazókat nem bánt, csak görbe szemmel néz ránk, gyanakodva kiséri lépteinket, mindig, „nem mint az árny az utazót, csak jó időben“.

Hock János volt a leglármásabb, fölemelt kézzel esküdözött, hogy ha akasztófa alá állitják, akkor sem szavazza meg a „hirhedett“ szakaszt. Sőt akkor sem, ha püspöki süveget nyomnak a fejébe. Sem akasztófával nem fenyegették, sem püspöksüveggel nem kecsegtették – mégis megszavazta. De jönnek a választói, leleplezik aranyszáju követüket. Ráolvassák, hogy a követ ur biztatta fel őket: irjanak hozzá levelet, tiltsák meg neki a „nemzetellenes“ törvényjavaslat megszavazását, s ime, mégis megszavazta! A mameluktábor szörnyen felháborodik, csufosan kidobja kebeléből, s tán mondanom se kell, hogy nem dobtak utána – püspöki süveget.

*

Csudálatos nagy közönsége van a kultuszvitának. Szinte telt ház. Még mindig forró a levegő. Csáky Albin gróf a kultuszminiszter. Alig lett miniszter, kiadja a német nyelv alaposabb tanitását követelő rendeletét. Mint olyan ember, akinek sohasem okozott gondot: vajjon hány forint egy pár csizma, szentül hiszi és vallja is, hogy a néptanitó munkájának méltó bére esztendőre a 300 pengőforint. Ott ülök, üldögélek a szabadelvüpárt szélső szárnyán, a mérsékelt ellenzéki padok közvetlen közelében. Ma kerül rám a sor. Az egész Házban csak körülöttem van tátongó üresség. Egy jó emberem hozzám szalad, sug valamit a fülembe. Azt sugja: vigyázz, mert a párt erősen gyanakodik reád. Ezt sugván, a bélpoklostól elszalad. A párt legjámborabb tagja, Földváry Miklós, a hires pestmegyei alispán fia, mit sem sejtve, jön hozzám. Megszán a jó fiu, leül mellém – hangulatcsináló publikumnak. Becsületesen figyelmeztettem, hogy ne maradjon mellettem, de a jó fiu nem fogad szót: ha már leült mellém, ott marad.

A közoktatás ügye nem pártkérdés, a szó igaz értelmében nemzeti ügy: ez a hitem, s e hitben mondok kemény kritikát a közoktatás siralmas állapotáról. Haragos zugás kiséri szavaimat véges-végig a szabadelvü erdő felől, annál lelkesebben tüntet mellettem az ellenzék. Az államtitkár, Berzeviczy Albert, felel a beszédemre – „félremagyarázott szavaim helyreigazitása meg személyes kérdés“ cimén kérek szót, az elnök, remegő hangu öreg Péchy Tamás megadja az engedelmet, de zug a szabadelvü erdő: Eláll! Eláll! Nagynehezen jutok szóhoz, próbálom tulkiáltani az erdőzugást – hajh, de ez nem az az erdő, amelyről Kriza János igy dalolt: „Zöld erdő zugásán, vadgalamb szólásán nevelt fel jó apám“… Az elnök, szegény öreg ember, akit gyengesége mián a véderővita viharos napjain nem egyszer fenyegetett meg a szabadelvü erdő – kétségbeesetten rázza a csengőt: a vihar nem ül el, én sem ülök le.

– Itt állok, másként nem tehetek, – gondolom magamban, – itt állok reggelig is, de a jussomat nem hagyom.

Végre is szóhoz jutok, de minden mondat ujabb vihar, zug az erdő szakadatlan: Eláll! Eláll! Integetnek a gyámoltalan öreg embernek: vonja meg a szót. De a gyámoltalan öreg ember már se lát, se hall, ő csak rázza a csengőt, közbe-közbe könyörög, oly szivrehatóan könyörgi: Csendességet kérek, tisztelt képviselő urak! – még a kő is meglágyulna, ha hallaná. Végre is fölkel székéből a „generális“, imbolygó járásával az elnöki székhez imbolyog, valamit szól a gyámoltalan öregnek, aztán visszaül a székébe. És a gyámoltalan öreg összeszedi minden erejét, a szabadelvü erdő elnémul a csengetésre; a generális parancsára szól most a csengő.

– A képviselő urtól megvonom a szót! – sir a gyámoltalan öreg ember hangja, – én meg leülök engedelmesen.

Vége a komédiának, – a függöny legördül. Még egy rövid levél a szabadelvüpárt elnökéhez: a párt is örül, hogy megszabadult tőlem, én is örülök a szabadulásnak. – „Mi kéne még, ha vóna? Kell egy pipadohány?“

*

Magányosan, legszebb férfikorát élő ember Apponyi. A lakása oly egyszerü, mint ő maga. Sohasem látod kocsin, gyalog megy az ország házába, gyalog az Isten házába. Vallásos lelkü ember: minden reggel átlépi a szent küszöböt s leborul Isten előtt. Képmutatónak vélik, akik nem ismerik; annak rágalmazzák sokan, akik tudva-tudják, hogy a szavuk – rágalom. „A kalksburgi jezsuita-kollégiumban nevelődött – kell-e ennél többet mondani?“

Uton-utfélen rám támadnak: hogy lehet a nagy jezsuita hive református, szabadelvü ember? Reakciós, jezsuita, csuhás barát. Nem látják, mert nem akarják látni, hogy a szabadelvüpárt szabadelvüsége, mely szörnyü romlása lett a magyarság erkölcseinek. Az Istenhivés, a vallásosság: képmutatás. A tiszta kezü, tiszta lelkü embert lemosolyogják.

Engem is lemosolyognak, szánakoznak rajtam. A Borsszem Jankó vándorlegényként állit a mérsékelt ellenzék klubja elé; a Ház kapuja fölött ez a felirás: Lasciate ogni speranza. Jómagyarán: Aki belép ezen a kapun, elveszett ember. Még világosabban: Ostoba gyerek, aki a „husos fazék“ mellől az üres fazékhoz pártol át. Belép egy pártba, mely soha, de soha hatalomra nem jut. Maga Apponyi is szinte hitetlenül néz rám:

– Hát csakugyan belépsz az én pártomba?

– Csakugyan. Be.

Tisza Kálmán ezzel fogadott: No, majd megismerkedünk a szavazásnál.

Apponyi Albert ezzel fogadott: Hát csakugyan belépsz a pártomba?

Jellemezhetném-e jobban ezt a két embert, ha külön-külön könyvet szentelnék is nekik?

*

A véderővita viharától recseg-ropog a bársonyszék a mindenható generális alatt. Még nem egészén bukott ember, de a napjai megvannak számlálva már. A véderővita rázza fel az alkotmányos éra óta először az elszenderült nemzetet, ébreszti fel a szunnyadó nemzeti öntudatot. Uj korszaka kezdődik a magyar politikának, Isten tudja, hányadszor a nemzet történetében: az ébredés kora. A szabadelvüpárt görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, de igazi hatalmát elveszti a vezérrel együtt: tizenötévi uralkodás után Tisza megbukik s helyébe egy szintelen grófot állit a király: Szapáry Gyula ez.

Még Tisza uralkodásának alkonyán az egyházpolitika kérdései nyugtalanitják a lelkeket. A közoktatásügyi költségvetések során a közoktatásról alig esik szó. Jónás nyeli el a cethalat, nem a cethal Jónást – mondja Grünwald. A szabadelvünek nevezett párté a szégyen, hogy nem ő üti meg az első nemesen szabadelvü hangot, hanem a „klerikális“ mérsékelt ellenzék vezére: Apponyi Albert.

A szabadelvüpártot valósággal konsternálja Apponyi beszéde, a tizperces szünetre izgatottan tódul a folyosóra a megriadt nyáj. A generális, szokatlanul, az ellenzéki folyosón imbolyog ki, vele tart az öreg Kemény János. A „fejedelem“. Hallom, amint mondja kesernyésen:

– A barát levetette a csuhát!

– Nem is vette fel soha! – kiáltom feléje.

Meglepetten néznek a váratlan hang felé, aztán eltünnek a zöld függöny mögött. S hamar eltünik a generális ama függöny mögött is, mely teljes tizenöt esztendeig van félrehuzva szakadatlan, s amely függöny előtt szakadatlan egy ember áll: már-már babonás hit szállja meg a lelkeket, hogy ott fog állani halálig. Az ő keze tiszta maradt, de körötte és mögötte, északtól délig, kelettől nyugatig a százezerfejü korrupció. „Romlott intelligencia, tudatlan nép.“

Dadogó beszédü, gyönge fejü ember Szapáry Gyula. De ő a vezér, a szabadelvü erdő fái most már ő körülötte hajlonganak. Szánalom látni, mint szenvedi végig forró meleg nyárban az obstrukciót, mit az ellenzék a közigazgatás államositása ellen indit. Még szánalmasabb látvány – nem jól mondom: felháboritó látvány, nézni, mint üldögél egymagában a seregevesztett generális. Néhány öreg obsitos marad hü hozzá, egyik-másik lerokkan mellé – a többi sietve halad el mellette, valamennyinek rettenetesen szorgos a dolga: már az illendő köszönésre is alig van idejök. Még nem oly régen tizen is gyujtottak gyufát, ha ajka felé vitte a szivart, s ime, mely furcsák a véletlen játékai – viszi ajkához a szivart, szertenéz és nincs egy hive a szemhatáron, nekem jut a szerencse: tessék, kegyelmes uram! – Köszönöm.

Öt esztendő alatt a második és utolsó szava hozzám.

*

A közigazgatási törvényjavaslat egy paragrafussá zsugorodik össze, a király szétoszlatja a t. Házat, az ötesztendős ciklus lejárta előtt. 1892 különösen hideg telére tüzik ki a választást – szép mulatság lesz hóban, fagyban szónokolni Isten szabad ege alatt. A mérsékelt ellenzék fölveszi a nemzeti párt nevet, Apponyi megirja a párt programmját s engem biz meg, hogy a nép számára Szózatot irjak az ő irásmüve alapján. Igyekszem megtalálni a hangot a nép eszéhez és szivéhez, nagy kedvvel irom a Szózatot, de kedvetlenül készülök a harcra. Még szájamban az első harc keserü ize. Megcsömörlöttem a politikától. Elég korán állapitom meg magamról, hogy nem termettem politikusnak. Az az érzésem, hogy népies szózatomnak tán veszik némi hasznát képviselőtársaim, én magam azonban meg fogok bukni. Bár ugy lenne, kivánom szivből magamnak, de azért belemegyek a küzdelembe, megyek a vezér után. Csodálatos, mélységes mély hatása van rám a nagy embernek. Gyermekifju koromban Kárpáthy Zoltán, férfikoromban ő az ideálom. Ha helytelen szándék villan meg agyamban, ő rá gondolok s helyes utra térek. Ha meggondolatlan szó röppen ki ajkamon, belepirulok: ilyet ő nem mondana. Ugy kisér nemes alakja elhatározásaimban, cselekedeteimben, az emberekkel való érintkezésben, mint ahogy felettem lebeg állandóan megdicsőült édesapám szelleme, most, életem alkonyán is, valahányszor tollat veszek kezembe s barázda után barázdát szántogatok a papirosmezőn.

…Kerületet cserélek Bartha Miklóssal, az én igazi kerületemben bontom ki a zászlót. Abban, amelyhez az én kis falum is tartozik. Sok száz Szózattal és ötezer pengő forinttal indulok a csatába. Ebből négyezer a párté. Ha győzök, visszafizetem, ha nem győzök, soha senki nem keresi rajtam. Nem kérnek irást a pénzről – elég az adott szó. („A székely ember szava – kontraktus“: igy volt ez hajdanában. Vajjon igy van-e most is?)

Negyvennégy falu a kerület, beillenék egy kis vármegyének. Kettészakitja Réka királyné erdeje: kilenc falu az erdőn innen, a többi tul. Tulon is tul. A kilenc falu erdőzugásos, vadgalambszólásos Erdővidék egyik darabja – ez az én hazám. Viselete, beszéde más e népnek, mint „ahajt“ tul a Rikán. Itt az itt – itt, tul a Rikán ehejt; az ott – ahajt. Nálunk azt mondják: arra, erre; tul a Rikán: aharré, eherré. Nálunk az is: es, tul a Rikán megmaradt is-nek. Nálunk nyáron vékony szőttes nadrágban, télen szürke posztóban járnak a férfiak. Kevés már a fehérharisnyás székely, ahajt, tul a Rikán, télen-nyáron vastag fehér harisnyát viselnek. Emitt „szinte“ pörge kalappal köszönnek, ahajt, tul a Rikán, széles karimáju, magas tetejüvel. A nép többsége unitárius: talán ez az egyetlen kerület, hol többségben vannak az egy Istent hivők. Két nagy falu jut a katolikusoknak, a többi református és luteránus. A luteránusok szászok – ennél több idegen nincs sem a kerületben, sem a vármegyében. De csak én mondom vármegyének – még mindig udvarhelyszékinek vallja magát a Rikán tuli nép, erdővidékinek az én kilenc falum.

Már van egy feltétlenül bizonyos szavazóm: az édesapám. Hetvenhét esztendő nyomja a vállát, már kissé előrehajolva jár, de még mindig erősebb, mint harminckétéves fia. Ő az egyetlen feltétlenül bizonyos szavazóm s Neki mondom el rövid politikai pályám egyetlen szép beszédét. Nem kötött formáju ugyan a beszéd, de minden szakaszának az a refrénje: Maradjon itthon, édes jó apám! Könyörögve könyörgök: maradjon a meleg szobában. Hiába, hiába, meggyőzni nem tudom. Istenem, Istenem, ha egyetlen egy embert nem tudok rábirni, hogy ne szavazzon reám, hogy birok meggyőzni ezeret: szavazzatok reám!

Esztendők óta nem járt tul a falu határán nagyapó. És szép sorjába kitünik nannyó panaszaiból, hogy nagyapó javithatatlan ember. Nem megy ugyan tul a falu határán, az erdőtől is elbucsuzott hosszu rimánkodásra, de a felkelő nap a mezőn találja, megy-mendegél az eke után, s ki hallott ilyet? Még mindig dudolgatja: Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? Bevádolja nannyó nagyapót, hogy kikeletkor, amikor a hó még el sem takarodott egészen, megszökött hazulról.

– Ó, csak nem!

– Meg, fiam, meg. Kiment a rétre, ott a patak partján füzfaágat tördelt, azokat beleszurkálta a patak partjába, hogy ha majd megnőnek, árviz ellen védjék a rétet. Pedig már nem is a miénk a rét, az unokánkra néz. Igaz-e?

– Igaz, igaz, – vallja be nagyapó töredelmesen.

– Hát az igaz-e, hogy beleszédült a megáradt vizbe? Hogy csúromvizesen szaladt haza?

– Igaz, nannyó, igaz.

De vége jó, minden jó: áldassék az Urnak szent neve, nagyapó még náthát sem kapott, mert nannyó ágyat melegitett, teát forralt s ez reggelre meggyógyitá.

Még áll a zöld csempés szabad tüzelő, lobognak a lángok, pattog a szikra, enyhe meleg árad a szobában: ugy szeretnék itt maradni! A szél meg-megrázza az ablakot, a hópelyhek őrült táncot járva kavarognak a levegő égben, ránk sötétedik az est, nannyó meggyujtja a kis állólámpát, megveti az ágyamat, a nagyapóét, a magáét: gyermek leszek ujra, egy szobában hálok az öregekkel, csak éppen magaslábu s nem karikás ágyban. Sokáig nem alszom el, a rettenetes faluzásra gondolok, az öregek sem alszanak, bár rég elsuttogták az estéli imádságot: Én Uram s én Istenem, őrizz meg tüztől, viztől, gonosz ember szándékától. Mind a hárman szinleljük az alvást. De én ébren is nyugtalanul hánykolódom, a takaró félig a földre csuszik. Nem törődöm vele, behunyom a szememet s tovább üzöm-füzöm a téli faluzás keserveit, érzem már a melegre forralt, mézelt pálinka büzét – s akkor odatipeg lábujjhegyen nannyó: felveszi a földről a takarót, szép gyöngén betakargat… Most már jöhetsz, faluzás, fagyoskodás, pálinkabüz, jöhetsz, bukás, – a halhatatlan anyai szeretet mindent, de mindent el fog feledtetni!

És most kezdődik a faluzás. Szülőfalumé az elsőség. Itt minden lélek az enyém. Második Magyarhermány, ahol Istennek igéjét tizennégyesztendős koromban hirdetém. Ez a falu nem változott. Csak a pap s a kántor kaputos ember ma is. Ez is az enyém. Harmadik Bibarcfalva – ez is az enyém. Gábor bácsi a három falu jegyzője, ő hozza három falu népét – mondjon akármit a szolgabiró. Rövidek a napok: három napot fogyaszt el a kilenc falu. Ellenjelöltemnek e faluk egyikében a kastélya, de a falu az enyém. Ővele a hivatalos hatalom, velem a nép – vajjon melyik győz? Faluról-falura kisérnek a kisbaconi atyafiak, hol kisérnek, hol elszélednek erre, arra, előre bejárják a falukat, hozzák a hireket. Már tul vannak a Rikán. Egyetlen ur van mellettem: iskolatársam, jó barátom, Gyarmathy Dezső. Ő most a szentpáli Korniss-kastély ura, itt a főhadiszállás. Egy napig sem tanyázok ott, nyugtalankodni kezd bennem az iró. Bejárom az ódon kastély szobáit, a hóboritotta udvart, a kertet: itt fog elindulni Katalin regénye. Ama Kataliné, aki elmenekül a mostoha elől, apránként maga után viszi anyátlan testvérkéit, hosszu éjszakákon ül a varrógépe mellett, felneveli, férjhez adja hugait, csak magának nem talál meleg fészket, mert – nem is keres. De csak esténként, lefekvés után, mig el nem nyom az álom, szőhetem-fonhatom Katalin édes-bús regényét, virradatkor már a kortesek kihuznak az ágyból: talpra, talpra, három falut kell bejárnunk ma is! Szinte ríva fakadok, oly fáradt, oly álmos vagyok. Hol Isten szabad ege alatt, hol zsufolt, fojtó meleg helyiségekben szidom a kormányt, száz meg száz kéz kapaszkodik kezembe reggeltől estig. Egy kézre különösen emlékszem, félóra hosszat fogta a kezemet, nem, nem eresztett, omlott szájából a pálinkabüz, s orditva énekelte belém:

Ugyanekkor egyszerre három ember panaszolta a baját – ó, istenem, ha bár egy szavukat érteném! Forog velem a világ, reszket a lábam, reszket egész testem – szerencse, hogy fog a nótás székely, szégyenszemre elterülnék. Szóval el nem mondható, pennával le nem irható undor szállja meg testemet, lelkemet. Ez az undor kisér halálomig. Ez az undor adta később az erőt, hogy minden kisértésnek ellenálljak, soha többé iróasztalomhoz hütlen ne legyek.

Itt-ott sikerül megríkatnom az – asszonyokat, csókolják kezemet, ruhámat, de a vég: mit fizet az úr. Kisül, hogy szegények, a szivük majd megszakad, de ingyen nem szavazhatnak, mert a másik úr ennyit meg ennyit igért fejenként. De, mert a kormány ellen szózatolok, tőlem kevesebbel is beérik.

– Ó, Istenem, de szeretnék megbukni!

Isten jó, már érzem, hogy meghallgatja könyörgésemet. Az ellenjelöltet, aki háromizben képviselte a kerületet s faluzás nélkül kapta meg a mandátumot, rákényszeritem, hogy ő is megmozduljon. Meg is mozdul, négylovas hintón vágtat végig, keresztül-kasul, oldalán a – főszolgabiró. Nem lehet ez ellen szavam: öt év előtt az én oldalomon is főszolgabiró ült, s talán vigyázott is rám, hogy kereket ne oldjak. Igazi megváltás, hogy pompás szánut van, nem kell szekéren döcögnöm, szánon repülök faluról falura. Mindenütt belém kényszeritnek egy-egy pohár mézelt masinapálinkát, de a csipős téli szél kimarja belőlem, mig más faluba röpit a szán – mégis emberséges ember az a Szapáry, hogy a választást télre rendezé.

Beszánkázom a „tündérvárosba“ is, hová tiz esztendő édes-bús emléke köt. Boldogan köszöntöm mogorva Budvárt, aljában a hólepte vadkörtefát, a kápolnát, a vén kollegiumot, a piacot, a fagyos almák mellett fagyoskodó kofákat s fölmegyek a vármegye házára – tisztelkedem a főispánnál. Alispán korában tagja volt az Apponyi-pártnak, de Szapáry kinevezte főispánnak: – Isten veled, Apponyi! Ám előttem még mutogatja, hogy lelkében ma is Apponyi hive, mindenféle tanácsokat ád, sőt „véletlenül“ éppen itt van egy kénosi fehérharisnyás székely, hires kortes, beajánlja nekem, mellém rendeli. S a vörös képü, kenetes hangu ember mindjárt hozzám is szegődik, kisér faluról-falura, mindig az oldalomon, telebeszéli a fejemet; kenetes hangjára fel-felszisszenek, szeretnék megszabadulni, de nem tudok, ugy belém kapaszkodik.

Hogy is szól a hegyek közé szorult Kénosban megtalált ősrégi székely regős-ének?

Körülem is játszadozik egy róka, a kétlelkü főispán rókája, aki minden lépésemről jelentést küld, végezetül leszavaztatja ellenem a faluját. De nem maradok adósa a kétlelkü főispánnak, bukás után (mert, ugy-e, már nyilvánvaló, hogy Isten meghallgatja könyörgésemet?) kiteregetem a kétlelkü főispán kétlelküségét, szerencsésen bele is bukik.

Valami azt sugja, hogy negyvennégy falu közt utolsónak hagyjam Bágyot. Magas hegy tetején váromladék, a hegy lankáján huzódik meg a kis falu. Országutjáról csak a váromladék látszik, a hegy éle féltve rejti el a falut: nehogy elhasson ide emberek lármája, gonoszsága, tisztátalansága. Hiréből már ismerem a falut is, öreg papját is: messze vidéken hire van a kertjének. Ott teremnek a legszebb almák, a legszebb, a legnemesebb körték. A nép ősidők óta ellenzéki, de nem lármásan ellenzékieskedő, egyszerüen követi papját, a csendes öreg embert, aki az igazság utján jár minden időkben. Egyenest a parókiának tart a szán, a tornácról elém jön egy rózsapiros arcu, fehér szakállu öreg ember: a bágyi pap. A tornácon áll életepárja, szelid, mélázó arcu öreg asszony – milyen ismerős ez arc!

Ugy fogadnak s vezetnek be a meleg szobába, mintha fiuk volnék, akit rég nem láttak; aki után álmatlan éjszakákon sokat, igen sokat sóhajtoztak s im, végre megjött a messze idegenbe szakadt fiu. Hárman ülünk teritett asztalhoz: azon minden jó, messziről jött fiunak való. Sőt felhoz a tiszteletes a pincéből egy kis pókhálós üveget: asszubor van benne. Az utolsót. És felhoz egy kosár almát, körtét, csupa válogatottat, de nem teszi az asztalra, hisz van ott már. Nyilvánvaló, hogy ezekkel valami rejtett, ravasz célja van. A tiszteletes asszony nem győz kinálni s nem győz sopánkodni, hogy mily keveset eszem. Rajtam felejtgeti méla tekintetét, aztán hirtelen lekapja: gyenge pirosság sejtteti, hogy meg-megfeledkezése miatt szégyenkezik. De én is zavart vagyok: folyton azt találgatom – hol láttam ezt az arcot? Lassan-lassan nekibátorodik, megkérdi, van-e családom. Hány gyerek? Egy? Kettő? – Ó, már négyen vannak!

– Négyen! Fiuk? Lányok?

– Két fiu s két leány.

– Szeretném tudni a nevüket.

– Marci, Jancsi, Mariska, Lollika.

– Ó, ó, micsoda név a Lollika?

– Flóra.

– Szépek is, jók is, ugy-e?

– Nekem azok, igazán azok.

– Játszik-e sokat velük?

– Sokat, igen sokat.

– Hát vajjon a felesége – fordul hirtelen a kérdezése – szereti-e a falut?

– Szereti, igen szereti. Folyton készül Kisbaczonba, de mindig kis gyermek… Nehéz az utazás.

– Be szeretném, ha ide is elhozná őket!

– Magam is ugy szeretném, – szólal meg az öreg tiszteletes. – Naphosszat eljátszanának a kertben. S mi cseresznye terem itt!

– Minket Isten nem áldott meg gyermekkel, – veszi fel a szót ismét a tiszteletes asszony, – oly jól esnék öreg, szivünknek a gyermekkacagás!

– Eljövünk, el, ha Isten éltet!

Bucsuzáskor az öreg tiszteletes az utazóbunda zsebjeit telerakja almával, körtével – a gyermekeknek s a mamájuknak. Megindultan mondok köszönetet, csókolom a tiszteletes asszony kezét és akkor közel hajol hozzám, szinte sugva mondja: – Benedek-leány vagyok…

– Ó, Istenem, ha ezt elébb tudom! Hát azért volt oly ismerős az arca mindjárt az első pillanatban! Az én édesanyám is Benedek-leány. Mért most mondja, kedves néni?

– Meg akartam elébb ismerni a – lelkét.

Ugy szeretnék itt maradni, bár egy éjszakát! De itt kell hagynom a földi mennyországot, kerget az ördög.

Bukás? Mit bánom én! Ez a néhány óra a bágyi parókiában, a világ összes mandátumainál többet ér!

Felvirrad a nagy nap, özönlik a nép a falu két végén befelé, azaz, hogy csak az egyik végén, csendőrök állanak sorfalat Rika erdeje felől. A sorfal előtt a szolgabiró, megállásra parancsolja az erdővidékieket. Ezek az én választóim, sokszáz ember, ellenjelöltemnek csak egy maroknyi jut. A réten kell elhelyezkedniök a szekereknek, le kell szállani az én szavazóimnak, szekéren, szánon csak az a maroknyi csapat jöhet. A szolgabiró – Benedek. Véremből való vér. Jómódu, gyermektelen ember, de – szolgabiró. Ha igaz: „majd megszakad a szive“, hogy ellenem kell dolgoznia, de irgalmatlanul dolgozik. Harsányan vezényel, szedte-vettézik, korbácsával üti-veri a lovakat: balra! balra! – Ó, az Isten jó, az Isten irgalmas, a véremből való vér szive nem szakad meg. Ugyanezt cselekszi a falu másik végén a főszolgabiró, itt is gyalogszerrel jönnek be az én hiveim, de már hosszu szekérsor vonul be, s ezek a szekerek az ellenjelölt hiveit hozzák. A főszolgabiró nem véremből való vér, nyugodt vagyok felőle: az ő szive nem szakad meg. Sok gyermek, sok adósság: kivánhatja-e jó keresztyén, hogy a szive megszakadjon? Nagy kerek udvarban gomolyognak a hiveim, a kortesek népszámlálást rögtönöznek: kitünik, hogy, ha utolsó emberig bejött minden szavazó, kétszázfőnyi a többségem. A kapu előtt markos legények állnak istrázsát: hiába ólálkodnak a „farkasok“, a nyáj közé be nem eresztik őket. De tél van, négy órakor már sötétedik, a „farkasok“ rávetik magukat a szavazni mendegélő nyájra. Könnyü a dolguk, mert a katonák és csendőrök szembe menetelnek a nyájjal, a nyáj az ut két szélére szorul, körülfogják, pénzt mutogatnak, sok pénzt – és a nyáj jámborul mendegél a farkasok után. A népiskola egyik termében folyik a szavazás, az én elfogdosott nyájamat beterelik a másik terembe. Sötét estére megtelik az „akol“, egyszerre eresztik be s szavaztatják le ellenem. A korteseim megfenyegetik a véremből való vért, akinek „a szive majd megszakad“, hogy igy meg ugy, telegrafálnak Szapárynak, s a véremből való vér a szemük közé kacag. Felháborodva jelentik nekem a gyalázatosságot, de én csak mosolygok ezen: igy van ez széles ez országban. Igy van, igy.

Isten meghallgatja könyörgésemet: a farkasok nyolcvan főnyi többséget ragadoznak össze. Nincs már itt egyéb dolgom: bundába göngyölgetem édesapámat, felsegitem a szánra s üzenem édesanyámnak: ne sirjon, holnap estére otthon leszek. Ez az egyik. A másik: én vigasztalom, csendesitem siró, káromkodó hiveimet, sőt megakadályozok egy embert, ki veres kakast akar felrepiteni a véremből való vér házára. Hátha az égő ház láttára szive csakugyan megszakadna? Oly nyugodtan viselem a bukást, hogy szinte megveregetem a vállamat nyugodtságomért. A Pestről hozott ötezer forintot pótolnom kell még ötezerrel (12 százalék a kamat), de megmarad belőle néhány száz forint, tehát – Dárius vagyok. Különösen jól esik, hogy jóval kevesebb pénzzel hozták be az elrablott többséget, mint öt év előtt, amikor a szolgabiró oldalán jártam be a kerületet. Ezt népem javára irom s egyben megbocsátom gyarlóságát, mivelhogy végre is véréből való vér vagyok. S ha pénzért szavaznak az urak, kivánható-e, hogy földhözragadt szegény emberek, kik hónapszámra nem látnak egy ötösbankót – ingyen szavazzanak? S irván e könyvet, ujra megbocsátok a véremből való vérnek is, akinek csakugyan megszakad a szive később, jóval később egy messze idegenből jött emberért, aki tenger pénzt hozott s mégis megbukott. A csufos bukás izgalma ölte meg, az öntudatra ébredt, diadalmaskodó nép szine előtt…

Madarat lehetne fogatni velem, oly nagy a kedvem egész uton hazafelé: élvezem előre az éjszakát a szülei házban. Tudom, nagy, igen nagy szomoruságban találom őket, de meg fogom vigasztalni, meg fogom győzni, hogy az isteni gondviselés müve a bukásom, még csak ezután kezdődik az én igazi életem, most kezdek csak, igazán szántogatni a papiroson; ezután irom meg a szép dolgaimat: a legszebbeket a gyermekeknek és a – népnek. Vagy tán elég is lesz ennyit mondanom: a gyermekeknek. Hát nem gyermek a nép?

Csudálkozva néznek utánam az uccán jövő-menő emberek, hogy mely vidáman köszöntgetek nekik. De – de csak addig tart a jókedvem, amig a szülei ház küszöbét át nem lépem. Megrenditő kép tárul elém: édesapám fejét lehajtva ül az asztal mellett, az ajtónyitásra riad fel. Édesanyám ágyban fekszik, ijedten borulok rá, ő átöleli nyakamat. Keservesen sir:

– Ó lelkem fiam, édes fiam! Megcsaltak, megloptak, megöltek!

Hallom: felzokog édesapám is.

– Mi lesz ártatlan gyermekeiddel?

Fojtogatja torkomat a sirás: nem sokáig fojtogatja, kitör, együtt zokogok az öregekkel. Most érzem először igazán: Istennek mely nagy áldása a köny. Szivem szerint kisirom magamat, lassanként lecsöndesülnek szegény öreg emberek, aztán belekezdek a vigasztalásba, a megnyugtatásba, de gyanakodva kisérik minden szavamat: hiszik is, nem is – ugy szeretnék hinni, hogy ugy lesz, ugy!

– Ugy-e, mind elrabolták a pénzedet?

– Dehogy. Maradt elegendő.

– Ne titkold, fiam, van egy kevés pénzünk.

Már nyitja is nagyapó a tulipánosládát, felemeli a födelét, kiveszi az oldalfiókból a kopott piros bugyellárist.

– Vidd el fiam, vidd el mind. Minek nekünk, öregeknek a pénz?

Alig tudom visszaerőszakolni a piros bugyellárist. Közben nannyó is fölkél, kihuzza felső fiókját annak a ruhásládának, melyre a rézkarikákat András nagyapó verte fel hajdanában. Ott matat, turkál, valamit kivesz – nem tudom, mit. Nem is érdekel. Aztán a tüzhelyhez tipeg, felszitja a tüzet, pillanat mulva sistereg a kolbász, ide megy, oda megy, tesz, vesz, nézi a téli kabátomat, teli bunda szőrével, kefét keres elő, tisztogatja, kefélgeti… Vacsora közben torkomban ólálkodik a szó: – Lám, lám, mégis jobb lett volna, ha akkor itthon maradok! De szépen gazdálkodnánk együtt! Vacsora után felolvasnék egy vidám történetet, nevetnénk mindahárman – ó de szép volna! De visszafojtom a szót, nem búsitom a jó öregeket. Inkább a gyerekekről beszélek, akiket, csak nőjjenek még egy kicsit, hazahozom, bizonyosan haza.

– Azt mi nem érjük meg, sóhajtanak az öregek, de látom szemükben a reménykedő kérdést: hátha, hátha?…

Éjfél után nyom el a jótevő álom. Későn ébredek, aztán bucsuzás, még egy utolsó kinálgatás: fogadd el a pénzt, fiam, fogadd el, – kifejlek az ölelő karok közül, repül a szán a vasuthoz, megyek, Pest, megyek, megint uj életet kezdek tebenned!

Még ugrál néhány százas a tárcámban, hálókocsira váltok jegyei. Itt hoz a sors össze két emberrel: Bánffy Dezső az egyik, Boér Elek a másik. Amaz még főispán, de hivják Pestre, hogy vállalja a Házelnökséget, emez Erdély kinevezetlen gubernátora: tőle függ, ki kap mameluk-mandátumot Erdélyben, ki nem.

– Á! Megbuktunk? Megbuktunk? – integet messziről nagy kárörömmel.

– Meg.

– Ugy kell neked, mért hagytál el minket! – s nagyot csap a combjára széles jó kedvében. És ugy kacag, olyan lelkiből kacag.

Nem, nem, ez az ember nem érzi, hogy még egy-két esztendeje van hátra: szörnyü halálnak halálával hal meg.

Szót szó követ, elmesélem, mit müveltek a szolgabirák.

– Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – kiált fel lelkesen Bánffy Dezső.

No, jó. Telik, mulik az idő, két hét mulva Bánffy Dezső lesz a képviselőház elnöke. Kiadom az arcképet az Ország-Világ-ban, hogyne adnám ki. Mindössze husz sornyi élet- és jellemrajzot irok az arcképhez. Elmesélem röviden, hogy a választás után három ur utazik Pest felé. Hogy a három ur közt ilyen meg ilyen beszélgetés folyt le. Az az ur, aki igy kiáltott fel: – Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – Bánffy Dezső, a képviselőház ezidőszerinti elnöke. Az az ur, ki széles kedvében a combjára csapott: Boér Elek, a képviselőház alelnöke. „Azt hiszem, – fejezem be a jellemrajzot – bővebb jellemrajzot nem kiván tőlem a nyájas olvasó“.

Ezen a furcsa jellemrajzon sokat nevettek akkoriban, de nem nevetett annyi ember, mint amennyien sirtak azon a tárcámon, amelyben bukásomat énekeltem meg. Nevetéssel indult ennek is az olvasó, de sirással végezé. Hirtelen-váratlan a vidám tárca ama bus jelenetre fordult, amelynek fentebb tanuja valál, nyájas olvasó. S amelynek a csattanója a pesti pályaudvaron csattant el, amint véletlenül benyultam télikabátom zsebébe s onnan egy horgolt zacskót huztam ki. Tele volt a zacskó ezüst forintosokkal. – Ó, édes jó anyám! Hát nem belelopta zsebembe megtakaritott pénzecskéjét?! Abba a zsebbe, amelyből annyi pénzt loptak ki!

…Szeretném látni azt az embert, akinek a politikai pályája szebben, meghatóbban fejeződött volna be, mint az enyém.

NEGYEDIK FEJEZET.

Az apám nem ismerte, én sem ismerém. De mindjárt megállapitom, mert mind a kettőt megpróbáltam: könnyebb a kasza, mint a toll. A kaszás Isten szabad ege alatt vág rendet rend után, az iró négy fal között, magacsinálta füsttengerben vet betü után betüt. A kaszás meg-megáll, kaszát fen, neki ez is pihenő. Az iró is meg-megáll: nem pihenni áll meg. Megáll, mert mondat közepén elakad, hosszan, sokáig keresgél egy szót, a legtalálóbbat, a legkifejezőbbet. Minden szónak a keresése agyának egy csepp vérét fogyasztja el. A kaszás délben leül a gyepre, bekanalazza ebédjét, aztán elterül s nagyot alszik. Az iró betütől és füsttől bódult fejjel támolyog az ebédlőbe, leroskad az asztal mellé, azt sem tudja, mit eszik: evés közben tovább füzi a félbehagyott gondolatot. Ebéd után ledül a pamlagra, szemét lehunyja, de hiába: az ő alvása nem alvás, nyugtalan szendergés az.

Ujságszerkesztés? Kellemetlen foglalkozás bizonnyal, de legalább egy tekintetben megnyugtató: betegség, ha lever a lábamról, elsején küldi fizetésemet a kiadó, nincsenek álmatlan éjszakáim amiatt, vajjon holnap, holnapután lesz-e kenyér az asztalfiában. Honatyáskodás? Üldögélek a padban, hallgatom a szónokot; ha unalmas, kimegyek a folyosóra, ahol rendszerint füsttengerben anekdótázik egy sereg ember. Este megyek a klubba, ott tereferélek, s ha jóllaktam politikai és minden egyéb pletykával, hazamegyek vacsorázni. Gyöngyélet ez annak, akinek egyéb dolga s gondja nincs.

Isten veled, ujságszerkesztés, Isten veled, honatyaság! Én már többet ez életben nem kérek regényt Beniczkynétől; nekem Tolnai Lajos nem ir több bájos falusi regényt. Soha többet ez életben nem lopom az Időt sem a t. Házban, sem a klubban, én már megint uj életet kezdek. Merész, sőt vakmerő a vállalkozás: ihol, a gólya, a kedves gólyamadár meghozta az ötödik gyermeket is, s én lemondok az elsején pontosan kijáró fizetésről, könyvirással szerzem meg ezután a gyermekek kenyerét, ruháját, rajztábláját, iskolakönyvét, sőt forró meleg nyarakon a por- és füstnélküli levegőt is!

Visszapillantok az ujságszerkesztés és honatyaság öt esztendejére; az egész irodalmi termés egy rossz regény, két mese- s egy apró-gyermekkönyv: az Apa mesél. Egészen apró gyermekeknek irtam, voltaképpen az első fiamnak, s talán ez a magyarázata, hogy legjobb gyermekkönyvemnek ma is ezt tartom. Még mindig nem merült el a gyermekkönyvek tengerében, sőt épp ahogy e fejezethez érek, értesit Wolfner József kiadó barátom, hogy karácsonyra jön az ötödik kiadás. Az 1919-ik esztendő április 25-én azt irtam a naplómba egy kommunista ujságcikk olvasása után: „Ez az én irói pályám halálos itélete“, s im – ébren vagyok-e? – élek, élek, még mindig élek!

Igen, egy rossz regény, két mese- s – talán mondhatom – egy jó gyermekkönyv: öt esztendő irodalmi termése sem több, sem kevesebb. Most pedig hol is kezdjem? Egyelőre rövid lélekzetü történeteket irok napi és hetilapba. Mi téma összegyült az édes anyaföldön! Sürün rajzanak lelkemben emberek, történetek, viaskodnak az elsőbbségért: melyiknek adjak előbb életet. Gyülnek, gyülnek – könyv lesz belőlük. De nyilvánvaló, hogy életnek ez még nem élet, hisz itt az ötödik gyermek: az emberek már a negyediknél mosolyogtak, szánakoztak könnyelmüségemen – no, az ötödiknél már meg is botránkoznak. Eszembe jut Rákosi Jenő hires vezércikke: a Gyermekek és kutyák. Egy háziurat állit pellengérre, aki házába lakót csak ugy fogad be, ha sem gyermeke, sem kutyája nincs. Ez a háziur nem bocsátja be a gyermeket, nekem a barátaim nem akarják megbocsátani az – ötödiket. (Istenem, Istenem, mi lesz, ha beröppen a gólya a hatodikkal is!) Ám én azt mondom néktek, gyermektelen és egy-kétgyermekü apák és anyák, a gyermek – áldás. Nemcsak a gyermeknek van őriző angyala, van a szülőnek is. De csak annak, aki a gyermektől – nem fél. Minden gyermekkel áldás száll a házra, nem remélt áldás. Szaporodik a gyermek? Szaporodik a kenyér. A kenyérszerző alkalom.

…Egyszer csak „megjelen nekem“ egy ősz öreg ember. Nem éjjel, nem álmomban, mint a népmesék ősz öreg embere, fényes nappal jön hozzám s mondja:

– Ön már sok népmesét irt; ismeri a népmesegyüjteményeket. Ezek a gyüjtemények el vannak temetve. Az ifjuság kezébe nem kerülnek. Ugy, amint a gyüjteményekben vannak leközölve, nem is valók az ifjuságnak. Ön ezeket ujra irná, elmesélné a nép mesemondó hangján. Mellőzné, ami bennük a gyermeki léleknek ártalmas. Felkutatná ami mese és monda régi és uj folyóiratokban rejtőzködik. Azokat is megirná. Sőt megirná Vörösmarty és más költők hőskölteményeit is. Közelebb vinné ezeket az ifjusághoz. Mit szól a tervhez?

– Gyönyörü terv.

– Az én számitásom szerint, oly nagy az anyag, hogy tiz nagy kötet telnék ki belőle. Elébb füzetekben jelennének meg, azután kötetekben. Mint a Vasgereben. Mint a Vörösmarty. Mint a Tompa. Mint a Garay.

– S lesz ennek kiadója?

– Már meg is van!

– Ki az a vakmerő?

– Méhner Vilmos.

Mint könyvkötő legény került Bécsből Pestre Méhner Vilmos, aztán könyves boltot nyitott. Magyarul soha meg nem tanult, de kiadta Vasgereben összes regényeit, Vörösmarty, Tompa, Garay összes költeményeit. Egy sort sem értett belőlük, de kiadta, mert az én ősz öreg emberem (Kuttner-Kelemen Dávid a neve) belebeszélte s be is bizonyitotta, hogy Vasgereben jó üzlet, Vörösmarty jó üzlet, – a többi is jó üzlet.

Már meg is irta a szerződést az ősz öreg ember, aláirom, viszi Méhnerhez, hogy ő is irja alá. És másnap dult arccal rohan hozzám az ősz öreg ember:

– Képzelje, az a – – német, nem irta alá! Házat épit, számlát hoztak neki, felbosszankodott a számlán s azt mondta: ha Arany Jánostól viszek neki szerződést, azt sem irja alá. Több könyvet nem ad ki.

Nem is adott. De az ősz öreg ember nem hagyja annyiban: végigházalja tervével a kiadókat. Csüggedten tér vissza ujra meg ujra.

– Még egynél nem voltam. Az Athenaeumnál. Ott egy fiatalember a könyvkiadó osztály vezetője. Ez meg fog érteni engem.

Ez meg is értette. Ranschburg Viktor a neve. Ezidőszerint a Pantheon igazgatója. Ennek a most irom könyvnek a kiadója.

Emich Gusztáv, Petőfi első kiadójának a fia, az Athenaeum elnökigazgatója. Nagymüveltségü ember, ritkaságokkal teli gazdag könyvtára van: mindig csudáltam, mit keres a – képviselőházban. Képviselőségem idejéből jó emberem. Vele és Ranschburggal tárgyaljuk meg a Magyar Mese- és Mondavilág dolgát. Az ősz öreg ember tiz kötetéről leszállunk öt kötetre, s az első kötet sikerétől függ a további négy kötet kiadása.

– Hát ezt a könyvet minek adják ki? – támad egy ifjukori barátom Ranschburgra az első kötet megjelenésekor. – Hisz ebből 200 példány sem fogy el!

– Már 2000 fogyott el, – felel Ranschburg szárazon.

…A Magyar Mese- és Mondavilág már rég tul van a 200 ezer példányon, a háromszázezer körül jár. Szóval: az ifjukori barát jól ráhibázott, ugyebár?

A honfoglalás ezredik fordulójára készül el a könyv: ezer év meseköltése. A szabadságharc ötvenedik fordulójára a Magyar nép multja és jelene. Jó két esztendei készület: rengeteg régi és uj történeti és néprajzi könyvek végigolvasása, jegyzetek csinálása előzi meg a pillanatot, amikor végre nekiülhetek s megirhatom szép rendibe a föld népének ezeréves küzdelmét – embervoltának elismertetéseért. Irói pályám legnehezebb s anyagi és erkölcsi tekintetben is legháládatlanabb munkája ez. Hatvan nyomtatott iv a kvártalaku, kétkötetes könyv: iró is, kiadó is ráfizet. A müvelt közönséget nem érdekli a könyv: cime után nyilván azt sejti, hogy a népnek való olvasmány; a nép nem veszi meg, mert neki meg drága.

Vége már a régi jó világnak, amikor az ujságok az uj könyvet tárcacikkre méltatták. Ebben a ritka szerencsében csak az részesül, akinek ennél az ujságnál, annál is, „jó barátai“ vannak. Nekem nincsenek. Első könyvemet, a Székely Tündérországot bő ismertetésre, tulságos dicséretre méltatják az akkori lapok, az ötkötetes Magyar mese- és mondavilágnak egy-két jó szó már alig jut. A könyv – üzlet, a kiadó üzlete, mennél nagyobb a könyv, annál nagyobb az üzlet, ergo a kiadó fizesse meg a – reklámot. Endrődi Sándor, a Kuruc nóták halhatatlan költője, fellelkesül ötkötetes könyvemen, magasztaló cikket ir róla, bekopogtat vele két-három ujsághoz: egyik sem közli. Végre is a Fővárosi Lapok-ban, az Athenaeum saját ujságában lát napvilágot a költő cikke. A Fővárosi Lapokban, melynek akkor már alig van olvasója. Ugyanezt cselekszi Lévai Mihály, az iró-plébános, később országgyülési képviselő: ő is csupa lelkesedésből cikket ir a Magyar mese- és mondavilág-ról, elviszi egy ujsághoz, a szerkesztő meg is igéri: hogyne, hogyne, – a cikk sohasem látott napvilágot. Most már önkéntelen felmerül a kérdés: voltaképpen hogyan kerül a könyv a nyájas olvasó kezébe? Mindjárt megfelelek rá: Ama nyájas olvasók utján, akik a könyvesboltba betévednek, ott a könyvet megveszik, elolvassák s ha megnyerte tetszésüket, társaságban, ahol könyvről is esik szó, megkérdik: Olvasták ezt meg ezt a könyvet? Melegen ajánlom, olvassák el.

Igy terjed a könyv.

Hogy ellenmondásra alkalmat ne adjak, sietve jegyzem meg: a magam könyveiről beszélek s példával is bizonyitom.

A Testamentum és hat levél az első könyvem, mely utat talál az olvasók szivéhez. Vékony könyvecske ez. Apránként jelen meg a Magyar Hirlapban. Pünkösd ünnepén jelen meg a Testamentum az ujságban, s két hét sem telik belé, megtelik egy ládikó levelekkel. Csupa meghatott emberek levelei. Mit gondolok, mit nem, magam leszek a kiadója e könyvecskének, sem az ujságoknak, sem a könyvesboltoknak nem küldök belőle, mindössze a Magyar Hirlap jelenti be a megjelenést. S im, egymásnak adják a kilincset a vevők: a lakásomról hordják el az első kiadást. De vidékről is sürün jönnek a megrendelések, még táviratban is. Szabadkáról azt irja egy ur, hogy egy nagy társaságban felolvasta a Testamentumot, mind megrendelték – küldjek 30 példányt azonnal. Kassáról ugyanezt irja egy másik ur, ez is kér: küldjek 50 példányt azonnal. Tauffer Vilmos, a hires nőgyógyász, minden másod-harmadnap elvitet két-három példányt: 1893 karácsonyán a Testamentum az ő karácsonyi ajándéka. És igy tovább és igy tovább.

Neki bátorodom az első kiadás sikerén, kinyomatom a második kiadást is: ebből már küldök a könyvesboltoknak is, az ujságoknak is. Harminc ujságnak küldök Testamentum-ot. Harminc ujság közül kettő-három irt annyit: megjelent. Annyit sem a többi. Jön hozzám egy fiatal ujságiró s mondja: Olvastam a Testamentum-ot. Mondhatom, megrikatott.

– Csak nem vette meg?

– Nem, kérem. Hetekig hevert a szerkesztő asztalán, láttam, hogy ugy sem irnak róla – zsebrevágtam.

Találkozom Fekete Józseffel, a Magyar Szalon szerkesztő-kiadójával. Mondja: No, én megjártam a könyvével.

– Hogyan?

– Az ágyban olvastam a Testamentum-ot s egyszerre csak elkezdtem zokogni. A feleségem felébred, rémülten kérdi, mi bajom. Mutatom neki a könyvet: ez zokogtatott meg.

Megzokogtatta, de irni egy sort sem irt róla.

Mégis elkélt a könyv. A harmadik kiadásnak már Singer és Wolfner a gazdája – a világháboruban jelent meg a hatodik.

A jég megvan törve, már jöhet Huszár Anna regényem, jöhet a Sziv könyve, a Katalin, az Uzoni Margit, nagyoknak, gyermekeknek, serdülő ifjuságnak való könyveim nagy serege: az ajtó tárva-nyitva előttem. Jöhet már a hatodik gyermek is, ezt már nem bérkaszárnyába, magamépitette kisbaconi házamba röppenti a gólya. Abba a házba, melynek minden téglája – könyv. Minden téglájában agyamnak egy-egy vércsöppje. Eleven ember van ebbe is befalazva, miként a dévai várba, az argesi zárdába. Tiz esztendő eredménye: ötven könyv. Ujabb tiz esztendő – ujabb ötvenet jelent, s irván e könyvet, már magam sem tudom, hány tizzel vagyok a százon túl. A legendát meghazudtolom: nekem nem tiz, de husz esztendőt juttatott az ökör a maga életidejéből. Néha, száz kezem volna, az sem volna elég: annyi a – megrendelés. Athenaeum, Franklin, Singer-Wolfner, Lampel-Wodianer a kiadóim; nem kell szaladgálnom kiadó után. Van esztendő, amikor – beleszámitva Apponyi beszédeinek sajtó alá rendezését – száz ivre jegyzem rá: imprimatur! Egy iv, nyájas olvasó, 16 oldal. Számitsd ki, hány oldal száz iv. A számolásban kacagtatóan gyenge vagyok.

*

Igaza volt Kiss Józsefnek, vagy valamelyik iródiákjának, aki azt irta rólam, hogy „jövevény“ vagyok. Jövevény, aki azért jött Pestre Székelyországból, hogy meséljen a pesti gyerekeknek s mesemondás közben beléjük plántálja a magyar szót, s talán – a magyar lelket is. Az édesapám is jövevénynek mondta mind ama családokat, amelyek nem voltak jelen a kisbaconi ősfoglalásnál, s csak háromszáz esztendeje, hogy beszivárogtak… Valóban, jövevény vagyok, ha jobban tetszik, kivándorló, mint akármelyik székely testvérem, aki Amerikában meg Romániában próbál szerencsét, s közben szüntelen az édes anyaföld felé száll a sóhajtása; számlálja az esztendőket, a hónapokat, a heteket, a napokat, végezetül a perceket, amikor visszatérhet az édes anyaföld kebelére, házat épithet rá, földre földet szerezhet, magot hinthet belé, aztán – aztán az édes anyaföld porával vegyül el a pora…

A föld fia, igazi fia, az aszfaltban gyökeret nem ver soha. A földnek, az édes anyaföldnek van szive, lelke, az aszfaltnak sem szive, sem lelke nincs. A föld, az édes anyaföld virágillatot, az aszfalt fojtó büzt lehel. A föld fia csalódhatik a föld fiaiban, nem csalódhatik a földben. Az emberek erkölcse változhatik, hol megromlik, hol megjavul, a föld erkölcse nem változik: marad, ami volt világteremtésekor, időtlen időkig. Emberi kéz hiába irtja ki Romhány-erdő sok évszázas óriásait, én már halálomig Romhány-erdő zúgását, Romhány-erdő vadgalambjának búgását hallom, sodorjon bárhová a Sors szele. Hiába romlik meg a kisbaconi borviz-kut vize az emberek nemtörődömsége miatt, szájamban e borviz izét érezem, nemcsak a szájamban, a szivemben is. Hiába kótyavetyélik el édesanyám tulipános ládáját, a ruhák közé rejtett alma illata örökre az enyém marad.

Még alig tünt el a szép ifjuság, s én a szép öregségről álmadozom. A mindennapi kenyérért irom könyveimet, de két kenyérből egyet folyton hazaküldök. Egyik kenyér a jelenvaló életé, – jövendőé a másik. A nagyváros s a kis falu közt oszlik meg életem, hol haza, hol visszaszaladok. Itt könyvet nyomtatok, ott fát ültetek. Itt könyvet adok el, ott földet veszek. Könyvre könyvet, földre földet. Kellemetes is volna, hasznos is volna kissé a nagyvilágban körültekintenem, látókörömet tágitanom, de huzva-huz az édes anyaföld hazafelé, mindig csak hazafelé; kitör belőlem az ősök vére, nem vágyom látni a velencei doge-palotán az ábrázatomat: egy kis kert nekem az egész nagy mindenség. Egy kis kert, amelynek fáit, bokrait magam ültetém. Egy darab föld, melyet őseim verejtéke áztatott. A mező, az erdő, a falu, az erdőzúgásos, vadgalambbúgásos Erdővidék itt gyökeredzik minden történetem, innét csendül szét a hangja minden mesémnek: nekem éppen elég halálig, mit e föld lelke lelkembe plántált, legyen elég nektek is. Haláltól való csudálatos megváltatása után a tékozló fiu fogadalmat tett, hogy az uj életet az édes anyaföldnek s népének szenteli. Megtartám a fogadalmat. Ha nem hazudik a statisztika, népiskolai és népkönyvtárakban az én könyveimnek van legtöbb olvasója. Nekem a dicsőségből ennyi éppen elég. Adjon más egyebet, szebbet, jobbat, maradandóbbat a nemzetének: nem irigylem, dicsérem ezért. – Ilyennek is kell lenni, – mondta az egyszeri cigányprimás, amikor a hegedümüvész játéka felől kérdezték a véleményét. Kell, kell, mondom én is. Mennél többen legyenek. Ámen.

…Már hordják a követ, a téglát. Minden kő, minden tégla egy-egy példánya könyveimnek. De már ennek külön fejezetet szentelek. Nem minden esztendőben épit házat a magyar iró.

ÖTÖDIK FEJEZET.

Igen-igen csudálkoznak, hogy milyen jók ezek a pesti gyermekek: nem kényeskednek, nem nyafognak, nem veszekednek, nem verekednek, s mely édesen simulnak hozzájuk, az egyszerü öreg emberekhez. Igen-igen elcsudálkoznak; azon is, hogy estefelé csak szól az anyjuk: Gyerekek, lefeküdni! Egy, kettő, há-rom! – és indulnak a gyermekek, mint a katonák. Ezért és sok mindenért igen-igen dicsérik nekem a pesti menyemasszonyt. Ami a szivemnek igen jól esik.

– Ó, édes fiam, ha örökké itt maradhatnátok!

– Örökké nem maradhatunk; de ezentul minden nyáron itt leszünk.

– Ha ugy, lenne!

– Ugy lesz.

Az ősi ház „nagy házában“ kényelmesen elférünk az öt gyerekkel. Két ablak néz a virágos kertre, egy az udvarra, negyediknek egy kis ablak, a veteményesre nyiló „tyukleső“ ereszti be az áldott nap sugarát. A halhatatlan mályva virágai behajolnak az ablakon. András nagyapó háromfiókos ládájáról egyetlen rézkarika sem hiányzik, s im, szakadatlan teljesül a jövendölése: rézkarikákat a pesti unokák is meg-megzörgetik. De vajjon gondolt-e András nagyapó – pesti unokákra? Képzelem, hogy eltünődik, ha le-letekint az égből: vajjon honnan kerülhettek ide ezek a térdig nadrágos, azon alul csóré lábszáru fiuk? „Ejnye, enyje, de szegény ember lehet az apjuk!“

Az ősi ház mögött már ássák a kicsi gazda házának a fundamentumát. Gábor bácsi fia a kicsi gazda. Őszre telő alá is kerül, pedig a kicsi gazda három teljes esztendeig nem lesz e ház lakója: a császár ad neki kvártélyt. Mért sietnek oly igen? Felelet: egy az, hogy a kicsi gazdának része legyen az épitésben, más az, hogy kész ház várja, amikor a császár hazaereszti.

– Talán ide épült volna az én házam, – borul el a lelkem egy pillanatra – ha édesapám nem a világnak nevel, s én az ősi telket el nem adom. De jól történt, ugy, ahogy történt. Ide behallik az ucca lármája, beszáll a pora – én majd a gyümölcsös mögött épitem az én házamat. A lucernás kertben, amelynek szélén a Macskás-patak kanyarog. Tul a patakon rét, aztán szeliden emelkedik föléje Magyarósoldal, majd hirtelen meredek heggyé ágaskodik. Hajdan erdő, most egy-egy faóriás törzse rothadoz, itt-ott nyirfa meg csenevész bokor szomorkodik. Be szép erdőt varázsolok én ide!

– Mit szólsz a tervemhez, Mária?

– Gyönyörü a terv, de most is oly sokat dolgozol… Félek, összeroskadsz.

– Amit én tervezek, nem egy-két, de sok-sok esztendő munkája tesz, Mária. Marad e munkából a gyermekeinknek is, az unokáinknak is. Kitüzöm a célt s lassan, szép lassan haladunk feléje. Az első lépés a ház s hozzá egy kis kert. Ez az első lépés három esztendőt jelent. Székely szokás szerint kezdünk a fészekrakásba. Első esztendőben meghordom a fundamentumkövet, megvettetem cigányokkal a téglát. Második esztendőben a fenyvesből lehozatom a födélhez való fát. Harmadik esztendőben együtt az anyag, felépül a ház. S a negyedik esztendőben szépen a karomba öltöd a karodat, én fölvezetlek a garádicson, ott, azt hiszem, megindult szivvel állunk meg egy pillanatra, aztán önkéntelen lehajlunk, megcsókoljuk a küszöböt s belépünk a házba. Velem tartasz-e ebben is?

– Veled, veled.

*

Már épitjük is a házat Máriával – papiron. Négy szobán kezdjük tavasszal, nyár végére a négy nyolcra szaporodik, majd hozzátoldunk egy fürdőszobát is. Igen komolyan meghányjuk-vetjük, hogy, ha minket Isten megáldott öt gyermekkel (s megáldhat még többel is), egyszerre csak nyakunkra nőnek a gyerekek, ez megházasodik, az férjhez megy, még nyolc szoba is kevés lesz majd. Ha csak négy unokát számitunk egy családra, ez már husz gyermek. A szülék száma tiz. Husz meg tiz = harminc. Velünk, öregekkel, összesen leszünk harmincketten. De számitásba kell vennünk a hatodik gyermeket is, akit sokat emlegetünk, s igy szinte bizonyos, hogy egyszer csak beröppen vele a gólya. Benső vágyunk a hatodik, még pedig leány, mert többségben vannak a fiuk: három fiu, két leány. Amig csak öt gyermekünk van, el sem tudunk – válni. Ám lenne csak három fiu, három leány, mely könnyü volna válnunk! Ezen igen nagyokat nevetünk, s addig is, mig a válás bekövetkeznék, elhatározzuk, hogy az ebédlő nagyterem lesz. Akkora, hogy ötven ember kényelmesen elférjen az asztal körül. Gyermekeknek, unokáknak ez a ház lesz a találkozója minden nyáron. Akkor is, amikor mi már rég a temetőben porladunk. Természetesen, a kisbaconi temetőben…

A nyilt verandáról egyenesen az ebédlőbe fog nyilni az ajtó. Nem rejtjük el: aki belép, mindjárt ide lépjen. Lássa első pillanatban, hogy házunk, szivünk tárva-nyitva minden jó embernek. Bár a rajzoláshoz igen keveset értünk, minden nap csinálunk két-három tervet, s mintha éjjel-nappal azon kellene tünődnünk, mire költsük el a pénzünket, hat ablakkal tiszteljük meg az ebédlőt, sőt az udvar, meg a kert felé nyiló ajtó fölé is ablakot tervezünk: hadd – „legyen világosság!“

Nagyapó is, nannyó is, nem akarnak hinni a szemüknek, meg-megmutatván napról-napra változó tervrajzainkat. Nekik minden terv tetszik, csak a garádicsok miatt aggódnak, amelyek a verandára köröskörül felvezetnek.

– Fiaim, – mondja nagyapó, – egyszer majd ti is megöregedtek s akkor „megnő“ a garádics.

– De igy szebb lesz, nagyapó.

– Szebb, szebb, de bizony mondom, „megnő“ a garádics…

Ujabb tervet eszelünk ki: bevezetjük a vizet a fürdőszobába, a konyhába, a virágos kertbe. De honnét? Szemünk előtt csörgedez a Macskás-patak, de szeszélyes egy patak ez: hol vigan folydogál, sőt néha ki is csap medréből, hol messze fönt az erdőben kiszárad a forrása, s ilyenkor csak a meder egy-egy gödröcskéjében szomorkodik a viz. Bővizü patak foly a falu közt, de innét mások telkén s az uccán át lehetne ide vezetni a vizet: nagy felfordulás, nagy költség ez – le kell erről mondanunk. Nagyapó mosolyogva hallgatja vizvezetéki tervelgetésünket, végül megszánja szomorkodásunkat, s mondja: – Jertek velem.

Átmegyünk a Macskás-patakon, alig távolodunk száz lépésnyire, megáll.

– Nézzetek ide. Ezen a helyen ennek előtte kétszáz esztendővel Benedek Kerestély ükapátoknak halastava volt. Ihol, még most is látszik vékonyan a halastó karimája. Most menjünk tovább.

Tovább megyünk, fölfelé a lankás hegyoldalon, harmincat sem lépünk, bővizü forrás bugyog előttünk.

– Ennek a forrásnak a vize táplálta a halastavat, – mondja nagyapó.

– Hiszen, – mondom én, – tudtam én a létezéséről mindakettőnek, de ha a földje egyiknek sem az enyém.

– A halastó földje nem, de a forrásé még enyém. Nézd, ez a föld hosszan elnyulik a hegyoldalon. Itt ásatsz egy árkot. Amott egy nagy gödröt, éppen szembe azzal a hellyel, ahová a házat épited, innét aztán a viz szépen befolydogál a házadba.

Mindjárt fel is mérjük a távolságot – lépéssel: forrástól a viztartó medencéig nyolcvan, medencétől be a házig hetven méter utat tesz a viz.

– Ó de jó, ó de jó! Áldja meg az Isten, nagyapó!

Nagyapónak különben tetszik is, nem is ez a tervünk. Inkább nem, mint igen. Nagyapó már a nyolcvanadik esztendőt tapossa és sohasem jutott eszébe, hogy a maga dolgán könnyitsen, életét kényelmesebbé tegye. Jó félszáz esztendeje mult, hogy a maga gazdája s neki elég volt egy kút: házba, pajtába ebből meritették, hordták a vizet, s jutott kút vizéből a szomszédoknak is. Nagyapó felesleges költségnek itéli a vizvezetéket, éppen mint a garádicsot, de viszont „megesméri“, hogy a világ sokat haladt az ő gyermekkora óta, ennélfogva belenyugszik a vizvezetékbe is, a garádicsba is. Ennél szokatlanabb ujitásokba is belenyugszik nagyapó, mihelyt bizonyosságot szerzett arról, hogy tervezgetésünk egészen komoly tervezgetés. Hogy az ő pesti fiának a szive csakugyan visszavágyódik az édes anyaföldre, itt akar élni, itt akar halni. Akkor szerzett pedig erről bizonyságot, amikor az első szekér követ behozták a lucernás kertbe. Ez a szekér már az én szekerem, a szekér elé fogott két ló az én lovam.

Ez az első szekér kő csudát müvelt. Egyszerre csak látom, hogy mindegyre bekanyarodik a telekre egy szekér: hol ennek, hol annak az atyámfiának a szekere. Mind követ hoznak, szépen leüritik az én kövem mellé. Aztán jönnek szekerek, amelyeknek a gazdái nem atyafiak: ezek is követ hoznak. Megindultan köszöngetem a kéretlen szivességet, s különösen jól esik látnom, hogy nem halt még ki az ősrégi székely szokás: házat, csürt, istállót ha épit a székely, fél falu siet a segitségire. De még nagyobb csuda is esik: a szomszéd Magyarhermányból egyszerre huszonöt szekér kanyarodik be a telekre, – mind követ hoznak. Eszembe jut, hogy három év előtt ennek a falunak minden választója rám szavazott ugyan, de egyetlen egy sem szavazott ingyen, sok-sok boromat, pálinkámat itták meg, holott én oly igaz szivvel igértem, hogy szivem, lelkem, mindenem a népé, az én népemé – s ime, kéretlen és ingyen hozzák a követ! Ezek az emberek hajnalban felkeltek, kimentek az erdőbe, ott a szekeret megrakták kővel, irgalmatlan rossz erdei utakon kinozták a marhájukat, estefelé értek a telkemre, tehát egy egész napot áldoztak nekem. Ki érti ezt? Idegen azt nem érti, de értem én, aki itt születtem, itt nevelkedém. Ebben a népben két lélek lakik. Az egyik az ősrégi lélek, amely hü maradt az ezeréves szokáshoz; a másik az uj lélek, melyet az ujkor erkölcstelensége plántált belé. Házépités? Nosza, gyerünk, segitsünk a vérünkből való vérnek. Ezt cselekedte az apám, a nagyapám, az ükapám, ezt cselekszem én is. Követválasztás? Kezdetben ingyen adtam a vótumot, de tett-e a népért valamit, akire én ingyen szavaztam? Nem. Szegények voltunk, azok maradtunk. Második alkalommal már pénzzel kináltak; elfogadtam. Harmadik alkalommal kináltak, nem kináltak, megköveteltem. S minden alkalommal többet és többet. Nincs igazam? Akinek pénze van a követségre, bizonyosan sok-sok pénzt remél a követségből. Hadd fizessen.

Ime, igy dolgozik egy emberben két lélek: becsületes és becstelen. Az egyiket az őshazából hozta, – ez megmaradt épségben; a másikat nem ő hozta, ezt gonosz kezek plántálták bele… Vajjon ennek mikor szárad ki a gyökere?

Nagy kőhalmok emelkednek a telken, minden kőben – szeretet. Vetik a vályogvető cigányok is a téglát, hordják az erdőről a fát az atyafiak: hatvanezer téglát száz szekér fa éget pirosra. Ássák a fundamentumot, rakják belé a követ a kőmivesek. Kisgazdák a kőmivesek, nem iskolában tanulták a kőmivességet. Ma szántnak-vetnek, holnap házat épitnek. A terv pesti épitész munkája, ezen egy kicsit elcsudálkoznak, de nem igen akadnak meg rajta. Most van csak igazán elemében Gábor bácsi. Most veszi csak igazán hasznát, hogy a sepsiszentgyörgyi német iskolában a Baukunstot is tanitották. Ő a főpallér, kezében a tervrajz, igy dirigálja a kőmiveseket. Székelymódra megy az épités. Első esztendőben összehordjuk az anyagot. Második esztendőben födél alá kerül a ház. Harmadik esztendőben kerül sor ajtókra, ablakokra. Az ácsok is mind kisgazdák. Ezek sem az iskolában tanulták az ácsmesterséget: apáról fiura száll a kézügyesség. Gyönyörüen faragják ki a gerendákat, a szarufákat, mérnöki pontossággal illesztenek fát fához – ugy, ahogy a rajz előirja. Bonyodalmas szerkezet ugyan a födél szerkezete („látszik, pesti mesterkedés“), de megakadás nélkül foly a munka. Elébb az udvaron állitják össze a födelet, alaposan körülszemlélik, aztán messzire távolodnak, ugy szemlélik, hogyan fest az egész. A hosszu Rofaj a főács. Egyszerüen Rofajnak hivja az egész falu, mivel az egyetlen, aki Rafael névre kereszteltetett. Egyébként – mondjam-e? – az ő vezetékneve is Benedek. Ölmagas, karcsu öreg ember. Hetven év felé jár s még mindig egyenes, mint a nádszál. Hosszukás, lófő arca igazi arisztokrata arc. Csak mente kellene a hátára s mehetne a főrendiházba. Kurta fanyelü pipa lóg a szájában, ugy nézi, szemléli hosszan, sokáig a födélalkotmányt, aztán megszólal: