– Ezt én a házra nem teszem fel.

– Mért nem? – kérdem én.

– Mert éktelen csúf.

– Mért csúf?

– Azért, mert alacsony.

– Persze. Igy tervelte a pesti épitész.

– Már akárki tervelte, rosszul tervelte. A házat elcsúfitja.

– Dehogy csúfitja. Csak tegyék fel, öreg.

– Én-e, uram? Az Istennek sem teszem fel.

– Ejnye, öreg, ejnye, én tudom, mért nem tetszik magának. Mert a szeme megszokta a magas födelet. Magasabb a födél, mint a fal. Hiszen egyrészt jó a magas, meredek födél: nem áll meg a hó rajta; de másrészt rossz, mert igen ránehezedik a falra. Igaz-e?

– Há’szen igaz, de szép. Ez meg éktelen csúf.

– Próbáljuk meg.

– Én-e? Hogy hótomig csúfoljon a falu?

A fiatalabb ácsok is segitségemre jönnek: ha már ugy van, ahogy van, próbáljuk meg. Ha csúf lesz, leszedjük…

– Hát próbáljátok, én kezemet sem mozditom meg.

Nosza, nekiállnak az ácsok, szétszedik a födelet, darabonként felhordják a falra, ott összerakják. Az öreg messziről nézi a munkát, a fejét szüntelen csóválgatja, hümmöget, mikor aztán végére érnek, kérdem:

– No, öreg, mit szól hozzá? Éktelen csúf-e?

– Hát, uram – – – –. (Ezek a vonalak azt jelentik, hogy közben vakargatta a fületövét.) Hát, uram, ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Isten, Jézus, ugy segé’n, csakugyan szép!

A honfoglalás ezeredik évfordulóján ásták a ház fundamentumát, s 1898 tavaszán nagyapó s nannyó ott álldogáltak a verandán, várták a pesti fiut, a pesti menyemasszonyt, a pesti unokákat.

– Istené a dicsőség, – rebegte nagyapó. – Örömmel szállok az én koporsómba.

– Istené a dicsőség, – rebegtük utána s leborultunk a szent küszöb előtt.

*

Nekünk szent volt.

Ma, mikor e könyvet irom, csak adnak-vesznek házat, épiteni nem épitnek. Világháboru, két forradalom, megszállás fergetege szétrombolta, elsöpörte minden javainkat – ki oly vakmerő, hogy épitésbe fogjon? Igen, ebben a lelketlenül megcsonkitott országban nem épitnek, waggonokban, bűzös odukban senyvednek földönfutók százezrei, itt csak adják-veszik a házat. Szédületes summákon cserélnek gazdát városi és falusi házak. Az én házam az ő kilenc szobájával, vizvezetékével, 14 szárnyas és szárnyatlan ajtajával, 19 dupla, tükörüveges ablakával, alagcsövezéssel, kerek tizezer forintba került a mult század alkonyán. Való igaz, akkor is háromannyi pénzt emészt, ha nagyurasan azt mondom az épitőmesternek: Ime, itt a tervrajz, minden néven nevezendő anyag a maga gondja, nekem majd átadja a ház kulcsát, én meg fizetek. De én székely szokás szerint épitém házamat, sok száz szekér kő, fa és homok miatt lapos tárcámat alig kellett kinyitnom. A fundamentum fölött három sor faragott kővel kezdődik a fal: erdő, mező csak ugy termi a követ, hermányi kisgazdák faragják, akik szintén sohasem tanulták a kőfaragást, de a munkájuk csupa remek. Ők faragják a veranda oszlopait is, a hosszu garádicsköveket is, amelyek, nagyapó szerint, egyszer majd megnőnek… Ingyen fa éget pirosra hatvanezer téglát s – ki hinné ma ezt? – ezer tégla négy pengő forint. A szomszéd faluban, Nagybaconban, cserépvető telep, negyven-ötven család üzi e mesterséget a szántás-vetés mellett: ezer födélcserép ára 5 pengő forint. A kőmives a maga kenyerén, napszámba dolgozik, a napszám egy forint 20 és 50 krajcár közt váltakozik. A ház befödése – egy jó vacsora. Ősrégi székely szokás az is, hogy kéretlen, hivatlan jönnek férfiak, nők, gyermekek, kézről-kézre adogatják a cserepet, mig annak a kezébe kerül, aki a fedésben legjáratosabb.

Igy épül a székely ház, igy épült fel az enyém is, melynek kisebb formában ma már egy sereg utánzata van, mind – alacsony födéllel. Azzal az „éktelen csuf“ födéllel, melyet az öreg Rofaj „az Istennek sem“ akart feltenni. De azóta már sok „éktelen csuf“ födelet tett fel, mert ami igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság – Isten, Jézus ugy segé’n, szép az!

Mai bankóban az én házamat félmillióra értékelik, de hordanák össze a világnak minden kincsét: nesze, ez mind a tied, add ide a házadat, nem adnám. Ezt a házat elvenni lehet, megvenni nem. Ebbe a házba be van falazva a lelkem, a téglákat, melyeknek minden darabja egy-egy könyv, az én véremmel kevert mész ragasztja össze – nem, nem, ezt a házat csak elvenni lehet, megvenni nem.

Amikor a szent küszöb előtt leborulunk Máriával, már levélbe borultak a gyermek-gyümölcsfák ház mögött, ház előtt, ház körül. Miként András nagyapó kertjében, szép sorban állnak a fácskák, alma, körte, szilva, cseresznye, meggy. A ház előtt egy kis park: fenyőfacsoportok; szerteszét mindenfelé erdei fák, bokrok, itt-ott virágágyak. A fákat én ültettem, a virágokat Mária. Falu uccájáról hosszu kocsiut kanyarodik a ház elé, ennek az utnak két szélét apró fenyőfácskákkal ketten ültetjük tele. Két-két fácska egymás mellett, szélében, hosszában arasznyi távolság, majd ha derékig nőnek, élő sövény lesz belőlük. Aztán négy-öt lépésnyire egynek-egynek megengedjük, hogy nagyot nőjjön, nagyot – micsoda szép, micsoda gyönyörü sétaut lesz majd valamikor ez az ut! Munkaközben ujabb terv születik, a fenyősor mögé gyümölcsfákat ültetünk, azok majd kimosolyognak a nagyra nőtt fenyők közt – ó de szép lesz az! Nini, almát, körtét terem a fenyőfa!

Nyár folyamán kétszer-háromszor kapáljuk, gyomláljuk s folyton öntözgetjük a gyermek-fenyőket – kétezeren vannak két sorban – és biztatjuk: nőjjetek, nőjjetek. És a fenyőfácskák engedelmes gyermekek, szemlátomást nőnek. Hogyne nőnének, amikor ez a föld a fenyő hazája, s mi kapálgatjuk, gyomlálgatjuk, öntözgetjük is. Itt ugy nő az erdei fa, mintha huzva-huznák fölfelé. Négy esztendő sem telik belé, már fiatalos erdőben sétálunk: növendék-paradicsom ez. Tetten érjük magunkat: bár a mi erdőcskénk mindig ily fiatal maradna! Mint ahogy fel-felsóhajt a szülő gondtalanul játszó gyermekeinek láttán: Ó, bár mindig gyermekek maradnátok!

Fel-felröppenö, oktalan sóhajtások ezek, a természet törvénye ellen nincs fellebbezés: a magból csemete, a csemetéből fa lesz, nagyon erős fa, terebélyes, melynek árnyékában jó meg-megpihenni. A gyermek sem maradhat gyermek: azért áld meg vele az Isten, hogy emberré neveljük. Ime, mégcsak egy esztendeje vagyunk a ház lakói, s a kedves gólyamadár beröppen a hatodikkal. Leány, világos, hogy leány, hiszen ezt vártunk – no, Mária, most már válhatunk. Békésen megosztozhatunk: három fiu, három leány.

Öt gyermekkel jövünk haza tavasszal, hattal megyünk vissza Pestre, ősszel. Alig pihenünk meg, tárcacikkben énekelem meg a hatodikat. Elpanaszlom, hogy az emberek mint sokallják a más ember gyermekét. Már az ötödiknél botránykoztak, a hatodikat meg sem tudják bocsátani. Hogy ez az ember – elveszett ember. Másnap beállit egy hordár, hoz egy nagy skatulyát.

– Ki küldte?

– Nem tudom. Az Andrássy-uton adta át egy fiatal ur.

A hordár eltünik, kinyitjuk a skatulyát, benne egy szépen felöltöztetett baba, nagyobb a hatodiknál. A baba mellett egy cédula: A „hatodik“ irójának egy ismeretlen tisztelője.

Bizonyosan nő küldte, erre vall a nőies irás is, meg a gyöngéd figyelem is, gondolom magamban. Sorba vesszük barátainkat, ismerőseinket: talán ez, talán az, de egynél sem tudunk megállapodni.

– Képzeld csak, mi történt, mondom Ranschburg Viktornak, az Athenaeum akkori igazgatójának.

Elmondom, hogy mi történt. Hogy nőtől ered ez a szép gondolat, ez bizonyos, csak az a kérdés: ki volt ez a nő.

Ranschburg elmosolyodik.

– Te küldted a babát?

– Nem, de férfi küldte.

– Ki?

– Azt nem árulhatom el.

De addig vallatom, hogy mégis elárulja.

– A testvérem telefonált nekem, kérdezte a cimedet. Tőle tudtam meg, hogy Kornfeld érdeklődik a cimed iránt.

– A Hitelbank igazgatója?

– Ő.

– Szinte hihetetlen. De hát akkor ezt nekem valamely formában viszonoznom kell. Megküldöm neki valamelyik könyvemet.

– Nem, nem! Neked nem szabad tudnod arról, hogy Kornfeld küldte a babát. Ez megrontaná az örömét. Bizonyosan tudom ezt. Azt is tudom róla, hogy szeretne egyszer meglepni téged kisbaconi otthonodban.

– Engem?

– Téged. Kiváncsi rá, hogy milyen a magyar iró falusi fészke.

Soha az életben nem találkoztam Kornfeld Zsigmonddal. Tudtam róla, hogy idegen országból plántálódott magyar földbe, itt tanulta meg a magyar nyelvet, üres óráiban a legjelesebb professzorok vezették be a magyar irodalomba, s megállapitottam Magyarország elismerten legnagyobb pénzügyi kapacitásáról, hogy költői lélek: erre vall a gyöngéd gondolat, erre a vágy, hogy falusi fészkemben akart látni engem.

Két esztendő multán e nem csupa szám, de csupa sziv embernek hirtelen halállal halt meg egy fia. Talán éppen az, aki a babát a hordárnak átadá. Akkor én ujságban irtam levelet az apának. Ebből a levélből tudta meg, hogy gyöngéd figyelme nem maradt titokban. Ő maga is férfikora javában hunyt el. Én meg életem alkonyán ismerkedtem meg Pál nevü fiával, tőle tudtam meg, hogy volt részemre egy másik titka is: az idegenből magyar földre szakadt nagy ember maga olvasta fel esténként gyermekeinek Testamentum könyvemet…

Szivesen mulatnék még e soha szinről-szinre nem látott s nekem mégis oly kedves emlékü ember mellett, de sietnem kell Magyaróshegy oldalára: ott kapálja kukoricáját Sigmond Sándor, szerencsét próbálok, hátha eladná a földjét. Még csak ez az egy darab föld nem az enyém a vizvezeték meg a ház között, szeretném, ha végig az én földem alatt csordogálna házamba a viz. Már tudom, igen tudom, mi a földvásár. Földet vásárolni emberektől, akik ugy ragaszkodnak hozzá, mint anyja emlőjéhez a gyermek. Már-már elfog a kétség, ha végigtekintek a falu egész hosszában elnyuló hegyoldalon. Negyven-ötven katasztrális holdra becsülöm a területet, mely ezer esztendővel ezelőtt a Benedek-nemzetség egyik ősfoglalása volt s melynek kebelét még kétszáz év előtt is egy ember ekéje hasogatta, most meg száznál több gazda szántja, kapálja. Mely rettenetes elaprózódása a földnek, ennek az amugy sem nagy darab földnek! A legnagyobb darab köztük egy hold. A legtöbb 200–600 négyszögöl, de vannak jóval apróbbak is: a legkisebb 40 négyszögöl. Most már csinálj vásárt ennyi gazdával! Vannak vagy százan. Lehet, többen is.

Mikor adja el a székely ember a földjét? A székely ember akkor adja el a földjét, amikor a fejére gyült bajok tömkelegéből semmi reménység a kimenekedésre. Ez az egyik eset, s ez a legritkább. A másik eset, amikor kiszemel a megvételre egy jó földet, szeretné megvenni, de nincs rá elegendő pénze. Ugy segit magán, hogy magamfajta földéhes embernek elad egy gyengébb minőségüt, kisebbet, ugy adja el, hogy megvehesse a kiszemelt földet, s még pénze is maradjon. Az esetek többsége ez. A legeslegritkább eset, amikor dobra kerül a székely birtok. Gábor bácsit, három falu jegyzőjét gyakorizben kérdezte egy tréfás ügyvéd: Mikor mehetek már Kisbaconba végrehajtani? Felelte Gábor bácsi: Amig én leszek jegyző, soha. Harmincnál több esztendeig volt Gábor bácsi jegyző – ez idő alatt az ő falujába végrehajtó nem járt. Egyetlenegy per sem volt, egyetlenegyszer a dobot meg nem ütötték. Ettől a néptől kell nekem visszahóditanom őseim földjéből egy darabot. Sürün olvasom az ujságok hirdetései közt, hogy itt is, ott is, az ország más-más vidékein több száz holdas birtok eladó, holdja 50–100 forint. Én magam állapitom meg az ősi földek árát, a helyi átlagos ár kétszeresében; tiz-husz gazdától kerül össze egy-két hold s egy holdnak ára 640 pengő forint. És vért izzadok, amig egy száz négyszögöles földet megveszek. Becsülöm érte fajomat, mert ritka eset, hogy az eladó éppugy vért nem izzad, mint én, amig földje árán más föld jut a kezére. De, ihol, ott kapálgat Sigmond Sándor, szerencsét próbálok vele.

– Adjon Isten jónapot!

– Jó napot adjon Isten!

– Jó munkálódást, Sándor.

– Köszönöm szivesen.

– Hát csak egyedül?

– Egyedül, instálom, egyedül. A cselédek még kicsikék, az asszony hol jöhet mezőre, hol nem.

– Ugy látom, elég jól indul a török buza. (A kukorica székely neve.)

– Elég jól, hál’ Istennek.

– Csak ott a vizes résziben gyenge. Sárgul.

– A sok eső miatt, instálom.

– A talajviz miatt van az, Sándor.

– Hát ott egy kicsit vizes természetü.

– Hány vékás ez a föld?

– Harmadfél. (Ötszáz négyszögöl.)

– Lássa, megvenném magától ezt a földet.

– Nem eladó, instálom.

– Tudom, Sándor, tudom. De jobb földet vehetne az árán.

– Ennél jobb földet, instálom? Kerek Erdélyországban sincs jobb föld ennél!

(Nem mese, szóról-szóra igy mondatott.)

– No, no, Sándor. Talán mégis csak akad ennél jobb. Még a kisbaconi határban is. Hiszen vannak első, másodosztályu földek, a magáé meg harmadosztályu.

– Tudom, instálom, hogy harmadosztályu, de ezen a földön minden esztendőben annyi törökbuza terem, hogy egész esztendeig puliszkázik belőle a házamnépe.

Mondhatnám erre: Bizonyosan kicsi a család. Mondhatnám azt is: talán kevés puliszkát esznek, de ezzel megbántanám. Azt mondom hát:

– No, jó, nem adja el. De ha mégis eladná, mennyire taksálná?

Gondolkozik, gondolkozik s mondja:

– Ó, uram, ezt én ki sem tudnám mondani, olyan jó föld ez!

Végre is Istennek ajánlom Sándort, várnom kell türelemmel, hátha mégis akad egy jobb föld „kerek Erdélyországban“, talán éppen a kisbaconi határon. És csakugyan akad – enyém lesz a föld dupla áron.

Nem lehetetlen, Benedek Keresztély királybiró ükapám egy darabban adta el Mogyorósoldalt s azután aprózódott el. Ha egy darabban, bizonnyal eladta egy nap alatt. Én tiz esztendő alatt hóditom vissza az ősfoglalást. Tiz esztendő során száz Sigmond Sándor, akinek a földjénél nincs jobb kerek Erdélyországban – ne irigyeljétek tőlem e darabka földet. Olyan kicsi, hogy ha együtt volna száznál több könyvem minden példánya, beteregethetném velök.

Lépésről-lépésre nyomulok előre, meg-megállva, nagy pihenőket tartva, aztán ismét nekivágok, tovább törtetek, inamszakadtáig. Érzem, hogy édesapám, a föld szerelmese, nem lehetett szerelmesebb, mint a fia. Most értem csak meg igazán, miért nem engedte, hogy idegennek adogassam el földjeimet. Most kezdem érteni, mért huzódik falum népe a tagositástól. Mért nem kivánja, hogy minden földecskéje egy területre kerüljön, holott tavasztól őszig százfelé is kell szaladnia, tenger időt veszit e miatt s nem is müvelheti meg igazában szerteszórt földjeit. Ezek az emberek csökönyösen ragaszkodnak e szétszórt földekhez, amelyeken az apjuk, a nagyapjuk, az ükapjuk szántott. Mindeniknek van minden dülőben egy-két földje, amelynél „nincs jobb kerek Erdélyországban“ – s ezeket a tagositás más kezére juttassa? Inkább lemond a könnyebb, a jövedelmezőbb müvelésről, semhogy öröklött földjei másra cserélje föl.

Hogy száznál több könyvet irtam, ezen nincs csodálnivaló: irtak ennél irók jóval többet, jóval jobbat. Erre nem vagyok büszke. Hogy száznál több székelyembertől vettem s cseréltem földet tiz év alatt – erre büszke vagyok. Sőt, akár hiszitek, akár nem, könyveimbe közel sem vagyok annyira szerelmes, mint a földembe, a gyümölcsfáimba, az én kicsi erdőmbe, melynek minden fáját magam ültetém. Gyümölcsfát, erdei fát, bokrot huszezernél többet ülteték, hegyoldalán, völgyben annyi utat vágtam, hogy elég volna egy falunak. Hiába finomult testemen bársonnyá a zeke, paraszt vagyok valójában, a föld soha ki nem ábránduló szerelmese; s hiszem és vallom erős hittel, hogy ha mint iró, valamivé lettem, Isten után az édes anyaföldnek s szüleimnek, ezeknek az egyszerü embereknek köszönhetem. Irásaim ereje – ha van bennök erő – az édes anyaföldé; irásaim lelkének nemessége – édes szüléimé.

Láttatok-e boldog embert? Ha nem, látnotok kellett volna a volt tékozló fiut, amikor oly sok idő multán az ekeszarvát ujra megfogá, s ment, mendegélt az eke után. Ment mendegélt, s feje fölött lebegett a pacsirta, szállt feljebb, feljebb a magas ég felé s vitte, vitte imádságát a hazatért fiunak! És nem láttatok soha boldogabb embert nagyapónál, aki könybe borult szemmel rebegi el: Isten áldja meg a munkádat, fiam! Ő már elbucsuzott az erdőtől; elbucsuzott a mezőtől, életének 85-ik esztendejében hintette földjeibe az utolsó magot. Tizenöt esztendős korában fogta meg az ekeszarvát, hetven esztendeig hasogatta az édes anyaföld kebelét, hintette belé a piros buzaszemet: az őserő megroppant – a mezőtől is bucsuznia kell. Csendes kis tragédia volt ez. Mikor utolsó földjét is bevetette nagyapó, megállott, feltekintett az égre, nézte sokáig a lemenő napot s aki látta, csudálhatta: a nap sugarai tündöklő koszorut fontak a hófehér haju szántóvető fejére. És mintha hallatszott volna mennyei szózat: Eredj haza, a te öreg társadhoz, hü szolgám! Im, koszorut fontam az áldott nap sugaraiból hófehér fejedre: megérdemelted, te, aki egy hosszu életen át szántottad-vetetted földjeidet, s este-reggel énhozzám fohászkodtál, a láthatatlanhoz.

Hallotta nagyapó a szózatot, megértette, s könybe lábbadt szemmel rebegte: Áldott legyen a te szent neved, Uram. Megértettem a Te intelmedet. Az utolsó buzát hintettem az én földembe. Legyen meg a Te akaratod.

Hosszu, igen hosszu ut volt az, amig nagyapó végigbotorkált a földjén. Vissza-visszanézett s búcsuzódott: Isten áldjon, édes jó földem! Többet nem szántlak, nem vetlek, öreg testem kivánja a nyugodalmat.

És otthon, a vén házban, két öreg ember sirdogál, egymást vigasztalják, s egymást vigasztalva sirnak, mert az olyan jól esik öreg szivüknek.

– Igen, igen, nannyó, mennyei szózat volt, bizonyosan az volt, aki beszélt hozzám. A fiatalok kinevetnének, ha mondanám, hogy éreztem a fejemen a koszorut: hetven esztendő jutalmát. Ó, csak a jó Isten utolsó munkámat, megáldaná. Nekünk talán elég is lesz az a buza, ami az én vetésemből terem… Egy esztendő, kettő – a mi számunkra lehet-e már több idő?

De eltelt egy esztendő, eltelt kettő. Isten nem küldi el a Halál angyalát, s fogy, fogyogat a nagyapó vetette buza. Hiszen, ha zsugorgatnák, ha senkinek sem adnának belőle! De Istenem, megtudná-e állni az ő aranyszivök, hogy az idegent is meg ne kinálják, ha hozzájuk vetődik, bár egy karéj kenyérrel? És a sok unoka, dédunoka, akiknek mind a nannyó kenyere izlik legjobban, mert nannyó „kakastejjel s varjuvajjal“ süti. „Egyetek, aranyos csirkéim, egyetek!“

S telik, múlik az idő, uj Istenáldása hullámzik a mezőn, aranykalászok hivogatják a népet; Jertek, jertek, arassatok le! Ragyogó arccal tódul a buzahatárba mind az épkézláb ember, az ég csillagai földre szálltak buzakeresztek képében; aztán egyszerre csak zúgnak-búgnak a cséplőgépek is, megtelnek a hombárok, a szuszékok: nem látsz bánatos arcot. Akinek kevés lett, örül az is. Kevés, de jó. Alsómalom, felsőmalom éjjel-nappal zúg, zakatol, a molnár nem győzi számbavenni a temérdek zsákot. Mindenkinek van uj buzája, csak nagyapónak nincs!

– Mig tart a régiben, nem kell az uj, – mondogatja nagyapó.

– Nem, nem, – mondja nannyó is. – Az ujat már nem maga vetette… Nem kell, nem.

Az uj buzában mindenféle hiányosságot találnak. Látszik, hogy cselédember vetette. Mit bánja az, ha konkoly is a fele. Lám, a nagyapó buzája olyan, mint az arany. S milyen tiszta, pedig nem rostálták! Ez meg kuporodott szemü, szintelen.

Meg-megkérdi nagyapó: – Van-e még a régiből, nannyó? Eltart-e bár karácsonyig? Nannyó megrezzen, de nagyapó nem veszi észre, olyan vidáman mondja: Hogyne! Eltart az még tavaszig is.

– Akkor engem kiszolgál… – mondja nagyapó, s megnyugtatja ez a gondolat, bár Halál jár a nyomában.

Csak nannyó s a jó Isten tudja, hogy a hombár, amelyben a régi buza volt, – üres. Hogy e héten kaparta föl az utolsó vékát. Mely szerencse, hogy nagyapó nem tud fölmenni a létrán! Sejtelme sincs arról öreg szivének, ami a hombár mellett történt. Amikor az öreg asszony kisöpörte az utolsó szemet is s ráborult a zsákocskára: Az utolsó! Az utolsó! Nem lesz többé ilyen buzám soha! Soha! Ó, áldott, jó öreg gazdám! Az utolsó buza, amit a te kezeddel vetettél!

Mint drága halottat siratja szegény öreg asszony az utolsó véka buzát. Könyezve adja át a molnárnak, könyezve veszi át a lisztet; könyeivel dagasztja a tésztát – nagyapó buzájából az utolsót.

– Nannyó, maga sirt. Mi lelte?

– Akinek sok gyermeke s unokája, mindig van siratni valója… – s kegyes hazugsággal elámitja nagyapót.

Hanem… hanem, amikor az utolsó cipó kerül az asztalra, nem tud tovább uralkodni öreg szive nagy fájdalmán, zokogva borul nagyapó kezére és csókolja sokáig: áldott jó kezem! Áldott jó kezem!

– Nannyó… No, no, nannyó… Csendesüljön. Ez az utolsó, ugy-e? Az, ugy-e? Érzem, hogy az. Megéreztem… Isten akarta igy, hogy hosszura nyuljon életünk. No, no, ne sirjon, nannyó. Szeljen az utolsó cipóból nekem is. Kicsit, kicsit… Hadd maradjon holnapra is…

„Nem mese ez“, igaz történet, két öreg ember csendes tragédiája. Nekem nem kell költenem a történeteket, csak el kell mondanom. Nem kell rágnom tollam nyelét, csak mendegélek az eke után, s bár a versfaragástól ifjukoromban búcsut vevék, dalba kivánkozik a mezei, a falusi életnek sok-sok gyönyörüsége. Mint ahogy nagyapó dalolgatá halkan, csendesen, az eke után: Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? – ugy dalolgatok én is, sorhoz sor verődik, mint barázdához barázda, rímre rím csendül, s egyszerre csak kész a dal, az együgyü dal a mezei életről:

Hallgatom a cséplőgép méla búgását, hallgatom, s ugy tetszik nekem, mintha a bús magyar dalt hallanám:

*

Ime, csakugyan beteljesült Balandi Józsinénak, ennek a rosszmáju asszonynak a jövendölése, el is dicsekszik vele: No, ugy-e megmondtam, hogy gazda lesz belőle! Igaz, hogy afféle irógazda, akinek a gazdaság lelki gyönyörüség, semmi egyéb. Esztendők során az irodalom pótolja a gazdaságot, s nem a gazdaság az irodalmat. Szentül hiszem, hogy az én gazdaságom mintagazdaság, s nem csuda hát, ha – ráfizetek. A gyerekek lefotografálják a házat, a kert festőibb részeit, a gazdasági udvart, a kocsiutat, melynek két szélét már növendékfenyők szegik, s a képek alá apró verseket firkálok.

A mintagazdaságot ábrázoló kép alá ezt irom:

A kerti kép alá:

Másik kerti kép alá:

És igy tovább, és igy tovább. Nőnek a gyermekek, mosolyog az ég felettünk, oly szép az élet, még csak tiz esztendő mulva tör ki a nagy égiháboru, de ugyan ki álmodja meg, hogy kitör? Marci, akihez a Testamentum-ot irtam, mint nagyapót rajzol le, hófehér hajjal, szakállal, karosszékben ülök, terebélyes fa árnyékában, körülöttem egy sereg unoka… Valóban, szinte kacérkodunk az öregséggel, Mária is, én is. Szép csendes öregségről ábrándozunk, amikor kéz a kézben tipegünk a magunk ültette almafák szegte Mária-uton. Olyan öregségről ábrándozunk, amilyen a nagyapó s nannyó öregsége. Amikor mi is magázni fogjuk egymást. Amikor unokák serge rajzik köröttünk. Amikor, ha be-beborul is az ég felettünk, ha meg-megzavarja is életünk csendes folyását az utolsó cipóhoz hasonlatos epizód, gyermek-kacagás, unokák kacagása viditja fel szivünket, gyermek-mosolygás melege száritja fel könyeinket.

Történhetnek-e itt lélekrenditő, nagy tragédiák? Itt csak hol vidám, hol megható, iró lelkét termékenyitő dolgok történnek; itt a lelkek nem rendülnek meg, mert jó és rossz, ami az emberekkel történik, mind Isten akarata, „amiben meg kell nyugodnunk“.

Im, jön Benkő Dánielné keresztanyámasszony, tiz-tizenkétéves fiut vezet a kezén. Ez a fiu Gergely fia. Azé a Gergelyé, aki gyermekkoromban legkedvesebb pajtásom vala. Ez a fiu – árva-fiu. Ez az öreg asszony eltemette a leányát s vele első unokáját. Egy koporsóban temették anyát és gyermekét. Ez az öreg asszony eltemette azt a fiát, aki a familia büszkesége volt. Ez az öreg asszony eltemette a második fiát is. Ugy halt meg, mint az első. „Fájt a szivem, hozzá lőttem.“ Miért fájt a szive, meg nem tudta senki. Titkát sirba vitte. S ez az öreg asszony még mindig él. Szinte földig hajoltan, de él. Ráillik a nóta: Úgy meg vagyok búval rakva, mint a borizü almafa. S még mindig él. Vallásos lelke megnyugodott Isten akaratában, s bús életének alkonyát, im, megaranyozza ez a gyermek.

Azért hozta el, hogy barátkozzék össze a két fiu. A gyermekkori barátok fiai. Kiváncsian nézem, mint fogadja a kurtanadrágos, hosszuharisnyás, sárgacipős pesti gyerek a háziszőtt nadrágos, patkócsizmás, bokrétás posztókalapos fiut. Vonakodás, huzódozás nélkül lép hozzá a pesti gyerek, s kérdi: – Mi a neved?

– Benkő Árpád.

– Az én nevem – s mondta nevét a fiam.

– Tudtam, ha nem mondod is. Édesapám sokat beszélt nekem a te édesapádról. Mindég együtt játszottak.

– Akkor mi is együtt játszunk, – mondja Marci. – Hol laktok? Úgy szeretném látni az édesapádat!

– Az én édesapám meghalt.

– Oh, Istenem! Meghalt!

– Meg.

Úgy ahogy az apák, kézenfogták egymást a fiuk, mentek a gyümölcsösbe, szaladgáltak, versenyt futottak, aztán mit gondoltak, mit nem, Macskás-patak partján hajlós füzfavesszőt vágtak, meghajliták szépen körbe-karikába; a virágos kertben temérdek virágot szedtek, azt mind rákötözték a füzfakarikára. Kész a koszoru. Megfogják kétoldalt, úgy mendegél a temetőbe a két fiu: egy kurtanadrágos, hosszu feketeharisnyás, sárgacipős s egy patkóscsizmás, szőttesnadrágos, bokrétás posztókalapos fiu…

Aludjál édesen, Gergely.

*

Tele van népköltésünk az erdővel kapcsolatos dalokkal, de az a nép, amelynek lelkéből e dalok fakadnak, az erdőben, mint erdőben, alig gyönyörködik. Be szép nóta ez:

Le is vágná, gondolkodás nélkül levágná, nemcsak a rózsájáért, de magáért az erdő fájáért is. Inkább ezért, mint azért. Látom itt, a Nagykunság földjén, hogy a legtöbb tanyán egy-két akác szomorkodik, némelyiken egy sem. Nyilvánvaló, hogy ez a nép nem szereti a fát. Ha szeretné, nem sajnálná tőle a földjét, fát ültetne belé, mennél többet. A székely hegyeken magától terem a fa. Isten ülteti, neveli az erdőt, s ha egy-egy erdőt letarolnak, hivatalos hatalom ültettet helyébe csemetéket. A székely ember erdőn jártában meg-megáll egy szép növésü fa előtt, nézi, nézi, már-már hiszed, hogy felkiált: ó de szép fa! Csakugyan felkiált, mert megakad a szeme egy karvastagnyi ágon, melyből három ág egy tőn indul fölfelé: Hej, de szép háromágu villa lenne ebből! Már fent is van a fán, egy-két csapással levágja a hej, de szép villának való ágat. Egy másik fán olyan ágat pillant meg, amely lőcsnek született, csak meg kell faragni, csinositani, kész a lőcs. És igy tovább és igy tovább.

Erdőnek, fának szépségét nem látja a nép, mert az iskola e látásra nem tanitja meg. „Ne bántsd a fát!“ – tanitják az iskolában, sőt a fának hivatalos ünnepnapja is van. De a fát tovább bántják gyermekek, ifjak, öregek, mivelhogy annak szeretetére, szépségeinek meglátására nem nevelik. Husz esztendeje ültetek gyümölcsfát, erdei fát, de sohasem láttam, hogy az én munkásaim szeretnék ezt a munkát. Fát kell kivágni? Nosza, már kézben a fejsze, vágják a fát, alig pillantasz félre, már földön hever.

Tiz éger- és füzfa áll egy sorban: egy kis kaszáló rét határát jelzi ez a fa. Megveszem a kis kaszálót, s gondolom magamban: kivágatom ezt a tiz fát, mert elzárja előlem a kilátást, ha erre járok. Nem látom a nagybaconi templomot, pedig de gyönyörü kép a hegy tetején álló templom. Nem látom a bodosi erdős hegyet, mely az aljában meghuzódó falut koszoruzza. Fát ültetünk a kert más részében, két embert kiállitok e munkából: menjenek, vágják ki azt a tiz fát. Nyomban szaladnak fejszéért, én meg tovább ültetek. Félóra sem telik belé, megvillan a fejemben: Nem vágatom ki mind a tiz fát, csak négyet. A négy középsőt. Három-három megmarad kétoldalt, tágas nyilt kapu képe lesz igy, hirtelen-váratlan tárul az erre járó elé a templom is, a bodosi hegy is – de gyönyörü látvány lesz az! Szaladva szaladok az én két emberem felé, de messziről látom: a tiz fa közül már csak egy szomorkodik.

– Valóságos gyermek a nép, – sóhajtom el magamban. – Lázas gyönyörüséggel vágja ki a fát, lanyhán, közömbösen ás gödröt a csemetének. Gyermek, gyermek.

Aki egyszerü ember szereti a fát, annak vérbeli öröksége az. Édesapám maga is ültet fát, mivelhogy István nagyapó is ültetett. Juharfát Isten dicsőségére, gyümölcsfát gyermekei, unokái örömére. Édesanyám is szereti a fát, megszerette András nagyapó gyümölcsös kertjében. S úgy látszik, szereti az erdőt is, mert egyszerre csak sohajtozni kezd, sürün tekintget az erdő felé: Óh, ha meg egyszer oda mehetnék!

Mondja nagyapó:

– Messze van az, nannyó.

– Könnyen beszél maga, mert az erdőtől már elbucsuzott.

– Igaz, én már elbucsuztam. Azt hittem, megszakad a szivem, amikor utoljára gyüjtöttem szénát az erdőn. Sirtam, mint a gyermek.

– Tudom, sirnék én is.

– Mondtam annak a nagy bükkfának, akinek a tövibe harminc ember is meghuzódhatik az esső elől: Isten áldjon meg, fa! Őrizzen meg villámütéstől, hogy az unokáim unokái is ülhessenek alattad.

– Hát attól a fától elbucsuzott-e, akit az én édesapám uram oltott? Hányszor áldottuk édesapám uramat, mikor a rekkenő melegben megszomjuhoztunk s az a jó leves alma szájunkat megnedvesité! Vajjon, nem vágták-e ki az unokák?

– Nem, nannyó, nem.

– Az unokáim mindég igérik, hogy fölvisznek egyszer, de csak huzzák, halogatják. Bizonyosan kivágták az édesapám uram fáját…

Szorongva mondja nagyapó:

– Már pedig emlékszem, hogy tavaly még ott volt. Ott, ott. Bizonyosan ott. Ettől is elbucsuztam. Bizonyosan elbucsuztam.

Következik erre hosszu hallgatás. Köny pereg le nannyó szeméből. Ugy tetszik, nagyapóéból is.

– Hát csak vitesse el magát, nannyó. Bucsuzzék el az erdőtől maga is.

Másnap reggel már készülődik is nannyó a nagy utra. Halovány arca piros az édes izgalomtól. Százszor is megkérdik a pesti unokák:

– Hová készül, nannyó?

Százszor feleli: – Az erdőre, aranyos csirkéim, az erdőre. Oda, hol az édesapám uram almafája van.

– Hoz-e almát, nannyó?

– Hozok, aranyos csirkéim, hozok.

A szekérszin alól kihuznak egy könnyü szekeret, azt maga nagyapó rakja tele illatos szénával. Oly puha ülést csinál nannyónak, hogy a királyné is elülhetne rajta. S amig az ülést csinálja, rendezgeti, folyton beszél az unokának, aki nannyót az erdőre viszi.

– Vigyáz, édes fiam, nannyóra. Rossz az ut, vigyázattal hajts, nehogy megrázza.

– Ne féljen, nagyapó.

– De én félek. Hogyne félnék? Mi lesz velem, ha nannyóból kifogyok? Ha én szekérre ülhetnék, nem félnék. De én már nem birom a szekér rázását, fiam.

…S mintha látnék tarka-barka galambfiókákat, amint repdesnek az öreg galambok körül, ugy repdesik körül nannyót az unokák, mind fogják, ültetik a szekérbe.

– Jó-e az ülés, nannyó?

– Ó de jó!

– Isten vezérelje, nannyó!

– Pá, nannyó, pá. Hozzon epret.

– S almát!

– Hozok, aranyos csirkéim, hozok.

Ezt már az uccáról kiáltja vissza nannyó. Kisérik szemmel, mig egy kanyarodónál el nem tünik a szekér. S még azután is sokáig künn áll az uccán, mig a szekérnek a pora is felszáll, eloszlik a levegőégben, – nagyapó.

– – Mintha látnék öreg fehér galambot, aki elvesztette a párját s búsan tipeg az udvaron: ez nagyapó. Hiába repdesik körül a galambfiókák, arca nem derül föl. Reggeltől estig helyét nem találja. Kezdi azon, hogy számitgatja magában: vajjon most hol járhat nannyó? Valahol Érces puszta körül. De meglehet, hogy még nem értek odáig. Jó, ha Kövespatakig értek. Csak ott valami baja ne essék, mert igen csuf, gödrös hely az. Na, eddig ott van. Vajjon fog-e szénát gyüjteni? Bizonyosan nem állja meg. Még majd felhevül, vizet iszik, s betegen hozzák haza…

– Ó, mért is eresztém el!

Közben nagyapó baltát vesz elé s aprófát vág nagy buzgalommal.

– Minek vágja, nagyapó, hiszen van itt már három esztendőre való.

– Hát, ha én meghalok, ki vág fát nannyónak?

– Ki? A cseléd.

– Ó, fiaim, attól megfagyhatna nannyó. Isten őrizz, hogy cselédre szoruljon.

– Itt vannak az unokák.

– Jó, jó, tudom én, mit csinálok…

Igy aztán valahogy mégis eltelik az idő. De amint alább-alább száll a Nap, nagy nyugtalanság lepi meg. Mindegyre hallgatózik: nem szól-e a csengő? Küldi az unokákat:

– Menjetek a borvizkútra, hozzatok nannyónak friss borvizet. Tudjátok, hogy mennyire szereti.

– Van már, nagyapó.

– Hát a vacsora kész-e? Éhes lesz bizonyosan.

– Kész, kész.

Erre aztán egy kicsit felvidul.

– Meglátjátok, mi tenger epret hoz nannyó, gyerekek! Emlékszem, egyszer, amikor még fiatal házasok voltunk, egy szempillantásra nagy kosár epret szedett, amig én a kaszásokkal kaszáltam. S emellett főzött ebédet, vacsorát, s még szénát is gyüjtött. Milyen friss asszonyka volt. Istenem!

– Még most is az, nagyapó.

– Meghiszem azt! Többet ér a mai fiatal asszonyoknál.

Hirtelen elhallgat nagyapó.

– Halljátok a csengettyüt?

– Jőnek! Jőnek!

– Ugy-e, jőnek? Ugy-e, jól hallottam?

Jőnek, jőnek. Vidám csengetéssel fordul be a szekér. Nagyapó reszket az örömtől. A lába megfiatalodott, szaladva szalad a szekér elé. Mindenkit elhárit az utjából, remegő karját kitárja: – Ide, nannyó, ide! Én veszem le a szekérről.

És az a jó Isten egy pillanatra visszaadva nagyapó karjának a régi erőt s szép-gyengén leemeli nannyót a szekérről.

– Ó, csakhogy megjött!

Megfogja nannyó kezét s öreg emberek finomult gyöngédségével vezeti az akácfa-testvérek alá. Ama két fa alá, melyet a legidősebb unoka ültetett az aranylakodalom emlékezetire…

– No, megjárá az erdőt, nannyó.

– Meg, nagyapó, meg.

– Elbucsuzék maga is… Tudom, megsiratta…

– Meg, nagyapó, meg.

S ujra elfogja nannyót a sirás.

– No, no, nannyó, hát ne sirassa többet… Az almafa talán…

– Kivágták, nagyapó, kivágták!… Mért nem mondta nekem?

– Nem volt rá szivem. Már tavaly sem volt ott. Kiszáradt… Mit tehettek? Kivágták.

– Csak a töve van… Ráborultam, nagyapó, s megcsókoltam. Hogyne csókoltam volna, hiszen az édesapám uram ültette!

– Csendesüljön, nannyó. Ez a mi sorsunk is. Elszáradunk s kivágnak.

– Ugy lesz, ugy…

– De nézze, nannyó, nézze, itt vannak az unokák. Ezek a kicsi csemeték…

És csakugyan itt vannak az unokák. Körülállják nannyót, cirókálják-morókálják, csendesitik ők is.

– Ne sirjon, nannyó.

– Nem sirok, nem, aranyos csirkéim.

Mosolyog a szeme, mosolyog az arca.

Az Isten tudja, hol rejtegette eddig: egy kis kosárka terem hirtelen a kőasztalon. Édes eperillat árad ki belőle.

– Egyetek, édes csemetéim, egyetek. Egyék maga is, nagyapó.

*

Május havában, amikor nálunk a fák virágba borulnak, hegy tetejéről nézve nagy virágos kert az én kis falum. Ezeknek a fáknak nagy részét Isten ülteté. A 19. század első felében csak három embernek van igazi gyümölcse: András és István nagyapónak meg Gál Dániel keresztapám uramnak. Ez a három ember ültetett teli fával egy-egy kertet. De szabályosan ültetett gyümölcsös ezek közt is csak az András nagyapóé. A többi kertben vadalmafák, vadkörtefák közt egy-két oltott fa, csupa közönséges almát, körtét termő. Többségben a szilvafa, itt-ott meggyfa is. Szilva is, meggy is, a besztercei szilva kivételével, közönséges fajta. A 19. század második felében Gábor bácsi meg Benkő tanitó bácsi kezdenék ültetni nemesebb fajtáju fákat, őket követi a fiatal pap: neki már szép gyümölcsöse van, ötven-hatvan nemes fajtáju fa. Az iskola faiskolája kicsiny kis kertecske, ennek oltványaiból vesz egyet-kettőt egyik-másik gazda. Igen elcsudálkoznak, amikor nemcsak az igazi kertben ültetek fát, de vagy tiz hold szántóföldet is beültelek a mi klimánknak megfelelő, fajnemes fákkal. Batul, ponyik, Jonathán, arany pármén, Beedforshire, Altman, szép virágu sárga, aranyranett és igy tovább. Körtét, cseresznyét, meggyet, mindenféle fajtát, zöld ringlót, Viktóriát, Althan ringlót, amelynek a szilvája kisebbfajta őszibarackhoz hasonlatos s amelyet a baróti piacon igen megcsodáltak: hol termett? Földben vagy fán? – egyet-kettőt meg is vettek belőle – csudának, a teli kosarak meg szépen hazajöttek…

Kiváncsian lesem, vajjon a példámat követik-e? Az első követőm János gazda, Gábor bácsi fia, volt ősi telkem gazdája. Közvetetlen szomszédságban a kertünk s a „kicsi gazda“ tovább ülteti nagyapó kertjét: száz nemes fajta alma- és körtefát ültet. A falu hosszában nyulik el a kertem s egyszerre csak meglepődve látom, hogy mindazokban a kertekben, amelyek az enyémmel szomszédosak, ültetgetik a fát, még pedig csupa nemes fajtát. Néhány oltványt minden faültetésnél ajándékozok egyik-másik napszámosnak: elültetik a kis kertjükben. Igen örvend a szivem, hogy lassan-lassan észreveszi az én népem, hogy mégis csak jobb a batul, a ponyik, a Jonathán, mint a fótos, a zsiros, meg a sólyomalma.

Hogy a nép s különösen a mi fajtánk (székely is, magyar is) konzervativ s csak annak a jóságában hisz, aminek a jóságáról, előnyös voltáról meggyőződött – ez, gondolom, senkinek sem ujság. Sok-sok esztendő repül el a feje fölött, amig kitapasztalja, hogy a lóhere nemcsak takarmánynak kitünő, de javitja is a földet, utána jókedvvel nő a kukorica, a répa, a burgonya s mindenféle kapás növény, ezek után meg a – buza, rozs, árpa, zab. Egy Heinrich nevü német tanár buzaformára nemesiti a rozsot, hozzá nem értő ember a formája után buzának vélné. Olvasom e rozsról nagy gazdák véleményét: hatsoros a kalásza, holdanként 15–20, sőt itt-ott több mázsát is ad. Nosza, megrendelek belőle próbára harminc kilót. Több székely gazda van jelen a cséplésnél, szemük láttára ömlik a gépből a „német rozs“, lemérjük: a 30 kilóból 450 kiló lett, tehát egy mag tizenötöt adott.

– No, atyafiak, ebből maguknak is érdemes volna rendelni. Nyolc pengő forint volt a harminc kiló.

Az atyafiak hümgetnek, hogy így meg ugy, szörnyü drága; hogy az idén így van, de ki tudja, hogy’ lesz jövő esztendőben. Megvárjuk, hogy lesz, mint lesz.

A következő esztendőben is végignézik az atyafiak a cséplést, most már tizenhat magot adott a „német rozs“. Megint csak hümgetnek, hogy így meg úgy, hiszen nem ártana megpróbálni, de talán várjunk még egy esztendőt.

Várnak is még egy esztendőt, várnak szent nyugalommal, akkor aztán mégis csak kedvet kap rá egyik-másik, mivelhogy „ez esztendőben sem csalt a német rozs“ – nekem buzát adnak cserébe, elvetnek egy-két vékát, s ma a kisbaconi határban, sőt az egész vidéken mindenfelé látható a német, akarom mondani a „pesti“ rozs. Erre a névre magyaritották, mivelhogy a pesti ur „hozta bé“. Akárcsak a pityókát az én Mária Terézia korabeli ősöm.

Félig örvendek, félig bosszankodom népem konzervativizmusán: örvendek azon, hogy mindjárt első pillanatban nem fogadja el a szereszáma-nincs ujitásokat s megfontoltan halad elébb, elébb; de tulságosnak találom a megfontoltságát, szeretném, ha egy kissé gyorsabb tempóban haladna előre. Ám csak egy pesti urnak kell ellátogatnia hozzám, mindjárt látom, hogy a népem véréből való vér vagyok: szeretek előre menni, mendegélni, de ugorni – nem.

Valamelyik esztendő nyarán – gondolom, e század első esztendeiben – hivatlan-váratlan betoppan kisbaconi fészkembe néhai Surányi József, a Pesti Napló tulajdonosa, később főszerkesztője is. Ujságirói körökben hallottam róla, hogy gyára is van, több, nem egy, még – patkószeggyára is. A patkószeggyár valószinüleg ujságirói tulzás, de hiszen ez nem fontos. Az a fontos, hogy kettesben végigjárjuk a kertet, a kis gazdaságot. Épp akkoriban vettem két szürke csikót. Csak rájuk nézett s mindjárt megmondta az – árát. Pontosan eltalálta. Egy forintot sem hibázott. Az istállóhoz közel Keresztély ükapám halastavának a nyoma, mutatom neki:

– Nézze, itt halastó volt valaha, felette, azon a dombon a forrás: ez táplálta vizzel. Majd egyszer kiásatom, ujra halastó lesz itt.

– Mért nem most? – kérdi Surányi, szemmellátható türelmetlenséggel.

– Majd, kérem, majd.

Tovább megyünk, bekanyarodunk a Mária-utra. Mondom: – E fölött az ut felett is, a domboldalon, van egy bővizü forrás. Meglehet, hogy valamikor ide is halastavat ásatok.

– Mért nem most, mindjárt?!

Ejnye, ejnye, de különös ember ez, gondolom magamban, de hallgatok.

A Mária-ut végén szelid hajlásu domb emelkedik. Jégveremnek hivja a nép. Itt csakugyan jégverem volt, Keresztély ükapám jégverme. Mondom ezt Surányinak. S mondom azt is: Az a tervem, hogy majd ide épittetem a jégvermet, mert nem jó helyen van a mostani.

– De, kérem, mért nem most!?

– Igazán ráér. Nem szorgos.

Szánakozva pislantott felém.

– Ez, ez, ez! „Hej, ráérünk arra még!“

– No, no…

Kimegyünk a hegybe, a magam ültette fiatalos erdőbe, igen tetszenek neki a kanyargós utak, a hegyszakadékokat összekötő könnyü hidacskák, a fenyő és lombos fák keveréke, de egyszerre csak megpillant a hegy tövében egy nagy kerek dombot, mely mintha elszaladt volna a hegyből, aztán leheveredett volna itt.

– Mért nincs fa ezen a dombon? Nem tetszik látni, mennyire kirivó ez a kopárság?

– Dehogy nem, látom én azt.

– Nos?

– Az a tervem, mondom én, most már szándékosan bosszantó nyugalommal, hogy ide csupa fenyőfát ültetek. Különálló, szép kerek bokréta lesz ez.

– Szép, szép, de mért nem mindjárt!?

– Azért – elégelem meg a sok „mért nem mindjárt“-ot, mert nálunk május elején ültetik a fenyőfát, most pedig juliusban vagyunk. Ez az egyik ok. A másik: ha én egy esztendőben két halastavat ásatnék, jégvermet épittetnék, ezt a dombot fenyővel tele ültetném, sőt, nézzen odább – még ama szántóföldeket is tele akarom ültetni gyümölcsfával, de amott azt a kopasz oldalt is csupa meggyfával – szóval, ha mindezt én „mindjárt“ elvégezném, mit csinálnék a jövő esztendőben? Én, uram, sohasem vennék meg egy kertet, melynek a fáit más ültette. Nekem lelki gyönyörüség a tervezgetés. Ha minden tavasszal fát ültethetek. Ha minden esztendőben van néhány talpalatnyi hely a földemen, amit szépitenem kell. Ebben a kertben, ezen a hegyoldalon, lent a völgyben temérdek forrás: ezeket én egy hét alatt mind köpübe foghatnám, egy-egy kedves csorgós kutat teremthetnék, de nekem ugy igazi lelki gyönyörüség, ha minden esztendőre jut egy csorgós kut. Micsoda öröm az, ha nyárra lejönnek a gyermekeim, az unokáim, s ujjongva kiáltják: Nini, megint egy csorgós kut! Nini, ezek a fák tavaly még nem voltak! Én már ilyen vagyok uram, s ilyen is maradok.

Surányi vállat vont. Nyilvánvaló, hogy nem méltányolta az én lelki gyönyörüségemet.

Egyébként, ahol megfordult, mindent meg akart venni. A szomszéd faluban a Baross-forrást, Málnáson az egész fürdőt, de végül is semmit sem vett meg. Málnásról hazajövet bökte ki, hogy szeretne fellépni valamelyik kerületben s hogy én neki nagy segitségére lehetnék.

Most már rajtam volt a sor. Nagy ártatlanul kérdeztem:

– Mért nem mindjárt tetszett ezt mondani?

– Mért mindjárt?

– Azért, mert mindjárt megmondtam volna, hogy: életemben egyszer korteskedtem, még pedig ifjukori barátom mellett, s holtomig nem mosom le magamról a gyanut, hogy nem pénzért tettem ezt. Hátha az ön kortese lennék!

Surányi még aznap, akarom mondani: mindjárt visszautazott Pestre.

Két esztendő sem telik belé, meglátogat kisbaconi fészkemben Tóth János, kinek mórictanyai meleg fészkében irom e könyvet. Az ő kertjében április havában virágoznak a gyümölcsfák, az enyémben május havában. Teljes egy hónappal előbbre jár a természet a Nagykunság, mint a Székelység földjén. Kigyönyörködvén magát az ő virágzó fáiban, eljött gyönyörködni az én kertemben, melyben egyszerre borult virágba a gyümölcsfák, fehérfürtös virágu, bóditó illatu májusfák meg orgonabokrok nagy serege. A kis park felé tartunk, melynek elején nyitott kaput jelképez két fa: magától fonódott össze egy-egy ága mindakét fának. Ez összefonódott ágak alatt magasnövésü ember is kényelmesen elsétálhat, de előző éjjel esső esett, áldott májusi esső, az összefonódott ágakra ránehezedtek az esőcseppek s alázatosan meghajoltak.

– Ejnye, – mondja Tóth János – miféle bejáró ez, hogy meg kell hajolni alatta?

– Lenyomta az esső.

– S valahányszor esső esik, te mindig bujkálva jársz itt?

– Igen, ilyenkor alázatosan meghajtom a fejemet.

– Mondok neked valamit: fürészeljük le.

– Lefürészelni… Tudod, talán mégse. Aludjunk rá egyet.

Világos, hogy Tóth János, az alföldi magyar, megnyugszik ebben.

– Igaz. Aludjunk rá.

Járunk-kelünk a kertben, különösen örvendezünk azon, hogy most már ő is szabad, független ember, hála Istennek, vége az államtitkárságnak, szerencsésen elkövetkezett a „hálóinges éra“, amikor az ember akár hálóingben sétálhat a kertjében. Hát ez bizony igen-igen nagy boldogság. Egész nap nem jut eszünkbe az eleven kapu, de este ismét cseperegni kezd az esső, én meg gondolkozni kezdek, hogyan is lehetne a kapukérdést ugy oldani meg, hogy az ágak megmaradjanak. Végre megtalálom a megoldást s boldogan alszom el. Alig pirkad, fölkelek, kimegyek, behivom az öreg Szász Gergőt (azt, akit még ötesztendős korában is szoptatott az anyja), s mondom neki:

– Nézze, Gergő bá’, ezek az ágak igen erősen meghajolnak az esső miatt. Csináljon két csinos karót, mindakettőnek a végén legyen két ág. A két karót kétoldalt verje jól a földbe s úgy eressze rá ezt a két ágat. De a karó olyan magas legyen ám, hogy ölnél magasabb ember is elférjen az ágak alatt. Megértette-e?

– Meg, instálom.

– De siessen, hogy kész legyen, mire a kegyelmes ur felkel.

– Sietek, instálom.

Egy óra mulva simára gyalult két karó emelte magasra az összefonódott ágakat. Mondhatom, szépen festett.

És mi nevetve állapittuk meg, hogy a magyar embernek mily gyorsan vált az esze…

Ha Surányi Józsefé a kert s ez a két fa, ő bizonyosan vagy mindjárt lefürészeltette volna a vendégének alkalmatlan ágakat, vagy mindjárt feltámasztotta volna.

…Mostanában sokat foglalkoztatja (és izgatja) a zsidókérdés a lelkeket. Azt gondolom, ennek a kérdésnek csak egy becsületes megoldása lehet: a fajkeveredés.. A „mindjárt“-nak és a „Hej, ráérünk arra még“-nek összekeveredése. Természetesen, ezt a keveredést a keveredőkre elviselhetővé kellene tenni, nevezetesen, nem volna szabad számon tartani: ki köztünk az egész s a – félvér.

De mit is felelt Marcika a tiszteletesnek, aki Kain iránt érdeklődött? Az felelte: Ó, az igen rossz fiu volt. Nem szeretek róla beszélni.

A zsidókérdés is ilyen rossz fiu, – gyerünk tovább.

*

A magyar embernek igen kedves virága a tulipán. Nyilvánvaló, hogy az őshazából hozta e virág szeretetét. Erre vall az alföldi magyar szürén, subáján, a székely magyarok kapuján, a félkontyos fedelü házak tüzfalán a tulipándisz. És erre vallanak a régi, tulipános ládák. Az 1905-ik esztendőben Budapesten s az országban mindenütt már nemcsak a paraszt suba hátán pompázik a tulipán, de az urak és uriasszonyok mellén is. Nem a virágágyakban nevelt, hanem gyárakban, milliószámra gyártott tulipán. Megesett a legnagyobb magyar csuda: az ellenzék képviselőválasztáson buktatta meg a harminc év óta uralkodó szabadelvüpártot. 1875-ben alapitotta ezt a pártot Tisza Kálmán, s 1905-ben bukott meg, saját fiának, Tisza Istvánnak első, igen rövid életü miniszterelnöksége idején. A szabadelvüpártnak a Tisza Kálmán korabeli hires véderővita adja az első döfést, ekkor rendül meg a nemzet bizalma, s csak a szertelen korrupció nyujtja meg az életét ujabb tizenöt évvel. A mértéktelen haragra lobbant öreg király a bukott miniszterelnököt – Tisza saját vallomása szerint – oly cudarul leszidta, ahogy ő soha egyetlen cselédjét sem; a lemondását nem fogadja el, szégyenpadra ülteti: hónapokig ott kell ülnie a miniszterelnöki székben, a makacs öreg a győztes ellenzék soraiból kormányt nem nevez ki. A 45 éves Tisza István azzal az érzéssel ül a szégyenpadon, hogy ő már befejezte politikai pályáját: király is, nemzet is, „kirugta“ őt. Végre is a király megelégeli Tisza István bünhődését, lemondását elfogadja, s kinevezi helyére kedves katonáját, Fehérváry generálist. A generális miniszterelnök párt nélkül ül a miniszterelnöki székbe, alig akad egy-két hive, dolgozni nem dolgozhatik, a Házat elnapoltatja, a főispánokat elcsapja, mindenre kapható embereket küld a vármegyék nyakába. A darabontoknak csufolt főispánok katonai segédkezessel törnek be a vármegyházára, s mert nincs parlament, a vármegyékből indul ki a „nemzeti ellenállás“. A tisztviselők nem engedelmeskednek, tehát – elcsapják őket. Az elcsapott tisztviselőket ki fizeti? A társadalom. Országszerte megindul a gyüjtés, rengeteg summák gyülnek össze, ebből fizetik a tisztviselőket. Aztán egyszerre csak férfiak, nők mellén kinyilik a tulipán: ennek a jövedelme is a tisztviselőké s egyben jelkép is: idegen gyártmányu ruhát nem viselünk többé!

Nyilvánvaló, hogy az akció e része magyar szalmaláng: hirtelen lobban fel s hirtelen lobban el. De a nemzeti ellenállás mégis csak gondolkodóba ejti az öreg királyt, az esküszegéstől visszaretten s egy esztendei harc után az ellenzék kebeléből nevez ki kormányt. Az alkotmányon nem esik sulyosabb sérelem, de a tulipán – eltünik.

Én magam is vettem tulipánt, de feltüzni nem tüztem fel. Mire tüzzem fel? Arra a kabátra, mely minden valószinüség szerint osztrák gyárból került ki? Ám gondoltam egy nagyot, s otthon, Kisbaconban, kora tavasszal egy öregasszonyt beleültettem a szövőszékbe, feleségemnek, hat gyermekemnek, magamnak két-két öltözet ruhát szövettem. Egész nyáron házi szőttesben jártunk kertben, uccán, erdőn-mezőn, ebben mentünk Isten házába – vajjon a nép követi-e a példánkat? Már esztendők óta megdöbbenve figyeltem, hogy mind kevesebb és kevesebb földben terem a kender meg a len; mind kevesebb és kevesebb házban csattog a szövőszék. „Bécsi rongy“-ban páváskodnak a leányok meg a fiatalasszonyok, s csak öreg asszonyokon látható régi, házi szőttes szoknya meg vizitke. A férfiakon gyorsan foszladozó bugyogó idétlenkedik, fehér, szürke háziposztónadrág ritka, mint a fehér holló. Abroszokat, asztalkendőket sem igen szőnek az asszonyok: boltban veszik azt is. Azt állitják, azért, mert olcsóbb, mint a házi szőtt. Igen, olcsóbb, de a házi szőtt anyáról leányra, sőt unokára is öröklődik, amaz rövid életü.

Szétnézünk a templomban, s kisül, hogy itt csak a nagyságos úr leányai parasztleányok; gazdaleányok, napszámos- és cselédleányok – mind kisasszonyok. Kisül, hogy könnyü nekünk háziszőttes ruhában járnunk, „mert az úr háziszőttes ruhában is – úr“, ők pedig lenézik egymást a szőttes ruhában. Kisül, hogy a kisasszonyos divatot a Pestről hazajáró cselédleányok hozták ide is, a többi faluba is. Hogy már nemcsak napszámos-, de kisgazdaemberek leányai is felmennek Pestre, ott elszegődnek cselédnek, aztán oly cifrán kerülnek haza, hogy majd elrepülnek. Sőt némelyik nem is egyedül kerül haza… Sőt az is kisül, hogy ritka ember nincs beadósodva a takaréknál, amely 12 százalékra dolgozik. Ezt a nyomoruság küldi a takarékba, azt a földszerzés vágya, de ezen a földszerzésen nincs Isten áldása, mert az igy vásárolt föld az adósság kamatját sem hozza meg. Már számon tartanak sok-sok embert, akinek a földje elébb-utóbb dobra kerül.

– Rossz vége lesz ennek a világnak, – mondogatja nagyapó. – Ebben a faluban még soha senki annyi földet nem vett, mint én. Csak belső telket ötöt vettem az apámtól öröklötthöz. A takarékpénztárnak hire sem volt. Akkor vettem földet, amikor együtt volt a pénz.

A baj azonban nem ott gyökeredzik, hogy takarékpénztári kölcsönnel veszik a földet, hanem ott, hogy ez a kölcsön – uzsorakölcsön. És ott gyökeredzik, hogy bár a mai nemzedék jóval többel dolgozik, mint nagyapó nemzedéke, sőt valamivel jobban is megmüveli a földet, a ruházkodásban, az életmódban hirtelen nőttek meg az igények, s ezekkel nem tart lépést a föld jövedelme. Esztendőről esztendőre, bármerre járok a Székelységben, mind több és több komor képü embert látok, akik kelletlen köszönnek, vagy egyáltalában nem köszönnek. Nyilvánvaló, hogy az urat látják bennem, akitől ered minden rossz.

Mind sürübben szállnak a keserü panaszok Székelység földjéről az ország szivébe, de ez a sziv nem dobban meg. Ennek a szivnek nincs – füle. Végre megmozdulnak a székely urak, megkezdik a mentőakciót, engem kihuznak a kertemből, hogy szerkesszek Budapesten székely ujságot, mindennap megjelenőt. A mentőakció eredménye egy székely kongresszus a tusnádi fürdőn, a székely körvasut, s végül jó néhány ezer forint, amit azért a dicsőségért kell fizetnem, hogy azt az ujságot „egyedül csak én szerkeszthetem“, senki más. Velem dolgozik nagy lelkességgel két székely iró, Jancsó Benedek és Gaál Mózes: sok-sok esztendeig fizetjük a „székely hadisarcot“. Merem állitani, hogy ezen a három szegény iróemberen kivül egyetlenegy székely urnak sem került pénzébe a „székelymentés“ – s ha legalább megmentettük volna!

De hát ez a székelykérdés is az a rossz fiú, akiről nem szeretek beszélni.

Jerünk tovább.

*

Már nem Romániába megy szerencsét próbálni a szegényebb rendü székely, hanem Amerikába. Nem Brassóba mennek „müvelődni“ a leányok, hanem Pestre. Egy harmadosztályu jegy 4–5 forint Pestig, s a székely leányok elözönlik a nagy Babylont. Léha kuplékat, pesti szójárást hoznak haza. Magunk is falunkbeli leányokat viszünk Pestre, minden ősszel, tavasszal hazahozzuk, s tőlünk telhetően őrizzük a tisztaságukat. De a pesti beszéd ragadós, ettől nem őrizhetjük meg őket. Hallom, amint a kocsisom enyeleg az udvaron a szobalánnyal. Mondja neki a legény: Ejnye, no, Julis. Adj mán egy csókot! S felel rá a szobalány, jó székely gazda leánya: – Nü ná!

Csüggetegség kezdi megszállani a lelkemet: fajulni látom a székely vért. Már csak az öregebb, s velem egykorú emberekben van örömem s mind ritkább és ritkább az ifju nemzedékben. Sem testem, sem lelkem nem kivánja a háborut, a gondolatától is iszonyodom, de kezdem hinni, hogy az elfajulás folyamát már csak háboru állithatja meg. Egy kis parázs verekedés. De ellegyintem magamtól e gondolatot. Mindenfelé keresem a bajok forrásait, s többek közt egy forrásra rábukkanok. Nagy üresség mered elém: a székelység tanult, müvelt fiainak javarésze kivándorolt az ország különböző részeibe, mivelhogy itthon nem élhetett meg. A régi szabásu s erkölcsü birtokos urak, akikhez a nép bizalommal fordult tanácsért, kihaltak vagy leszegényedtek. Az ország szivében számtalan székely ember visel előkelő hivatalt, de ritka, kinek eszébe jut, hogy penziójával szülőfalujába visszajőjjön s tudásával, tapasztalataival népe javán munkáljon. A pap s a tanitó nem igen adhat példát a föld okszerü müvelésére, mert sem ezt, sem azt nem tanitják erre. Az ismétlő-iskola gazdasági ismétlő-iskola nevet kapott, de egy gazdasági olvasókönyv olvastatásában merül ki az egész oktatás. Hol tanitsa meg a tanitó a föld okszerü müvelését, ha nincs ehhez sem földje, sem gazdasági felszerelése az iskolának; s hogyan tanitsa, ha volna is, amikor őt sem tanitották meg erre?

Mi más világ lenne itt, ha mindazok, akik jöhetnének, visszajönnének a faluba! Ha itt házat épitenének, fát ültetnének, példát és – munkát adnának.

– Be jó volna nekünk, szegényeknek, – sohajtott fel egy öreg ember, ha még egy ur volna itt!

– Mért volna jó? – kérdem.

– Azért, instálom, mert attól is kapnánk munkát!

A magyarázat igen egyszerü. A kisgazda – igen helyesen – háza népével munkálja meg földjét, napszámosra csak aratás idején szorul, amikor drága minden pillanat. Uri ember gazdaságában kora tavasztól betakarodásig talál munkát a napszámos ember. Faültetés, fatakaritás, ásás, gyümölcsszedés: én mindig tudok munkát adni, az esztendő minden szakában. És velük dolgozom.

Ha annak a sok-sok ezer ifjunak bár csak felerészét, aki most az egyetem kapuját döngeti, vissza lehetne terelni a faluba! Ha ezek megfognák a kasza nyelét! Be más képe lenne! S a falu és város gyülöletes harca be megszünnék!

Vissza a faluba!