S száz meg száz almafán mosolygott ezer alma. És ezeket mind mások eszik meg, nem az én gyermekeim, nem az én unokáim.“

A régi Erdély határán virradunk meg. Önkéntelen visszanézek Erdély felé. Halottat sirató harang hangján csendül meg lelkemben Bajza József dala:

„Hajdanában, a kurucvilág kezdetén, Erdélybe bújdostak a nagymagyarországi magyarok, lám, de sokára adjuk vissza a látogatást! Most mi vagyunk a bujdosók…“

Már itt vagyunk „az alföldi szép nagy rónaságon“. Szép, valóságban is szép az alföldi nagy rónaság, nemcsak Petőfi verseiben, de most oly szomoru. Látom a tarlón: a magyar Kanaán földjének silány termése volt. A kukorica még lábán áll: oly vézna a szára, oly kicsikék a csövek. S mely buja volt a termés Erdély földjén véges-végig! Nálunk „kövér idő“ járt, itt a szárazság búzát, árpát, zabot, füvet, mindent vörösre perzselt. „Hisz ezeknek maguknak elegendő kenyerük sem lett, honnan adnak kenyeret hontalan testvéreiknek?“

Szolnokon végképp megáll a menekülővonat: itt szállitják ki az udvarhelymegyei bujdosókat. Ők a jász- és kún-magyar testvérek vendégei. Csak mi megyünk tovább. Nekünk két hazánk volt: Kisbacon és Pest. Az egyik elveszett, a másik még a mienk… Igen előkelő vonatra szállunk át: ez egyenesen Kolozsvárról indult. Menekülőket hoz ez is, csupa előkelő hölgyeket és urakat, akik hármasával-négyesével ülnek a Pulmann-kocsi egy-egy szakaszában. Hölgyek és urak nagy gonddal vannak öltözködve, fésülve, egy ur meg éppen szmokingban. Annyira porosak, bolyhosak, züllöttek vagyunk, hogy a kalauz mérgesen kiabál ránk: Vissza! Vissza! Féktelen indulattal lököm félre, csakúgy áradnak belőlem az indulatos szavak. Az előkelő menekülők, akik csak azért ültek vonatra, hogy Pesten elnyafoghassák: mi is menekültünk, – rémülten futnak össze s egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy minden szakaszban helyet ajánlanak fel nekünk. Szörnyülködve hallják, hogy hetedik napja menekülünk, s viszonzásul én is részvéttel hallom, hogy a szmokingos ur egész éjjel a folyosón álldogált, hogy a hölgyeknek kényelmes fekvőhelyük legyen… Általában igen kellemesen csevegjük el az időt Pestig. Éjfélkor robog be a vonat a keleti pályaudvarra: szinte oly néma, mint a kiskapusi. Kocsi nincs, egyetlenegy sincs. Gyalog bandukolunk be az alig világitott zeg-zúg uccákon: ezek is kihaltak, alig lézeng itt-ott valaki. Felnézünk az ablakainkra: csak egy ablak világit. Vajjon melyik van ébren ily késő éjszakán? Bizonyos, hogy éjjel-nappal várnak minket, s világos, hogy éppen annál a vonatnál nem vártak reánk, amelyen megérkezünk. Talán épp most készülődnek a már-már reménytelen utra: mindenki jön, csak a mi szüleink nem!

Becsengetünk, nyilsebességgel nyilik az ajtó, félaléltan hanyatlunk egymás karjai közé. Nem akarnak hinni a szemüknek. Ők megérezték, talán meg is tudták, hogy „hideg viz mellett“ mit határozánk. A lakás tele menekültekkel. Közel s távoli ismerősök fekszenek ágyban, pamlagon, földön. Velünk is jön hat vendég. És mindenkinek jut hely. Az egyablakos szobák is teremmé tágulnak, hát még a kétablakosak. Csak fészkevesztett boldogtalanok férhetnek el ekkora helyen ily sokan!

Mintha néhány órai utazás után érkeztem volna haza, oly eleven vagyok, oly élénken mesélem el a menekülés borzalmait. Egyáltalán nem érzek fáradságot. Sőt mintha már örülnék is, hogy, ha már menekülnie kellett a népemnek, részt vettem a menekülésben, velük szorongtam, velük éheztem, szomjaztam, velük ittam a sáros vizet, amiből máskor egy korty is ágyba dönt talán, most meg megszámlálhatatlan pohárral ittam s ime, semmi bajom sem esett. Különösképpen azért örvendek, mert megtudtam, mi a menekülés. Hogy majd egyszer könyvet irok róla, könyvet, melyhez semmi szükség az irói fantáziára, csak le kell irnom, amit láttam, aminek részese voltam, amit átszenvedtem mint ember, mint apa, mint – magyar! Hiszen csak higgadjak le! De sokáig tart a lehiggadás. Az uccára alig merek kimenni. Szokatlanul nagy tömegek hömpölyögnek, szédül a fejem s majd meghasad a szivem: az én bujdosó véreimet látom mindenütt, amint komoran támolyognak a nagyvárosi nép tömkelegében. Mindegyre azt érzem: no, most mindjárt megfutamodom, mint a bolond. Természetesen, Kelet felé. Szerencse, hogy magával sodor az emberáradat, nincs tér a megfutamodásra. Rémes álmok riasztnak fel éjjelenként: lángban látom a házamat. Látom, amint vágják a gyümölcsfáimat, oláh katonák, székely emberek együtt vágják. Aztán egyszerre csak hallom, hogy künn a hegyoldalon szörnyü reccsenéssel zuhannak földre a fenyőfáim! Felriadok: ég a villanylámpa, Mária fogja a kezemet, s látom arcán az eltitkolhatatlan rémületet.

Tóth János levisz a tanyájára, már ott a nővérem, ott vannak a gyermekek: tizenkét hontalannak ád enyhe menedéket a kastély. Három hétig vándoroltak, napokat tanyázva egyhelyen, hátha visszafordulhatnak? Pirospozsgás az arcuk; pirosra festette az őszi szél. Naphosszat bolyongok a kertben, a tanya körül, el-elnézem a szántást, a vetést, de két-három nap multán már nincs maradásom. A gyönyörü kert az én kertemet, a szántás-vetés, kukoricatörés és az ősz sok mindenféle munkája mind az én elárvult, gazdátlan gazdaságomat láttatja. És itt nem hömpölyögnek tömegek, itt van tér a megfutamodásra: ihol, a nyilt, a végtelen rónaság, nosza, fussunk, fussunk kelet felé, mindig csak kelet felé…

Visszamegyek Pestre. Ott találom egy öcsémet. Tizennyolcéves fiu, már ez is katonaköteles, két héttel a mi menekülésünk után menekült el.

– Mi ujság, öcsém?

– Semmi nevezetes. Egyszer volt egy század katona a falunkban, lövészárkot is ástak az Elek bácsi kertje fölött.

– S kivágták a fákat, ugy-e?

– Nem, igazán nem, – hazudik a fiu.

– Egyetlenegyet sem vágtak ki, – erősiti nagyanyóka. – Nekem, megmondta volna. Ugy-e, megmondtad volna?

– Igen, igen, magának megmondta volna… Hát még mi ujság?

– Nincs semmi nevezetes. Éppen csak hogy az Elek bácsi zabját elvitték a katonák. A többi gazdáét nem vitték el, mert azok még nem csépeltek.

– Hát a házból vittek-e el valamit?

– Vittek egy s mást, de nem sokat. A Mária néni óráját… Egy kevés gunyát. Még egy könyvet is elinditottak, de azt mégsem vitték el. Ledobták az ebédlőben.

– Szóval, van mégis atyafiság köztünk. Könyvet nem lop sem az oláh, sem a magyar.

Eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt nagyestélyt adott Révai Mór, a kiadó. Az estély egy óriás teremben folyt le. Köröskörül könyvállványok, sokezer könyv rajtuk. Voltunk vagy kétszázan. Egy hét mulva kérdem Révait: Loptak-e sok könyvet a vendégek? – Egyetlenegyet sem, felelt szomoru mosollyal.

Hiába esküdözik az öcsém, már tudom, hogy nagy fapusztitás volt nálam. S mert nagyanyóka nem oktathat ki minden kisbaconi menekültet, hitelesen megtudom, hogy a fenyvesben nagy, széles kaput vágtak. Hogy végig ritkitották az erdőcskémet. S szerencsém, hogy hirtelen félbehagyták a lövészárokásást is, a favágást is s tovább mentek, különben kivágják kertem összes fáit.

És ha elviszik egész esztendő minden termését! És ha elvisznek a házamból minden elvihetőt! De a fáim! Az én édes, szép fáim! Már ezekben a fákban siratom hazámat, ezekben siratom az én édes anyaföldemet. Érzem, hogy a szivemből is köny szivárog. Buskomorságtól félt nagyanyóka, attól féltenek a gyermekek. Mindenképpen szórakoztatni akarnak, ide akarnak, oda akarnak hurcolni, végre is elhurcolnak a – moziba. „Bár a moziba.“ Oda éppen a legjobb helyre vittek. Az első kép, amit látok: fenyveserdő. Nekirohannak a katonák, egymásután terülnek el a fenyőóriások, aztán nagyhirtelen szétdarabolják, feldobálják a vasuti kocsikba, már repül is a vonat…

Szegény nagyanyóka, szegény gyerekek! Mint valami nagy bünösök, félve, szorongva lesik a hatást… Kit sajnáljak jobban: őket, vagy a fáimat?!

NYOLCADIK FEJEZET.

– Adjunk hálát az Istennek.

– Adjunk, adjunk.

Igen elszomoritó dolgokat kell hallanunk. Házban, kertben tanyáztak oláh, magyar és német katonák, s legkevesebb kárt azok okoztak. Sorra árulják be a közel s távol szomszédokat, hogy zsákszámra hordták az almát, a pityókát, a kukoricát. Mindent „elmenekitettek“, amit megfoghattak. Az egész gazdaságban nincs egy villa, egy ásó, egy kapa, egy fejsze. S hogy igy volt ez mindenütt, ahol a gazda menekült. Tisztességesnek ismert emberekben az eddig gondosan elrejtett gonosz indulatok felszabadultak, amint szolgabirótól, csendőrtől nem kellett tartaniok. Nem loptak, nem raboltak, csak – menekitettek. Inkább az övék legyen, mint az ellenségé. A székely nyelvkincs uj szóval szaporodik: a lopás nem lopás, hanem „menekités“.

A pajtában mindössze két tavalyi borju szomorkodik. A többit elmenekitette a rokkant cseléd. Potomáron elkótyavetyélte gyönyörü svájci teheneimet: „hisz az ur ugy sem kerül többé vissza“.

Szóval: kezdhetjük ujra.

De már irják össze a károkat, nem kell csüggednünk: az Állam megtériti a károkat, ismét talpra áll a székely. Engem is felszólitanak: irjam össze.

– Dehogy irom. Hisz az Állam még mindig koldusabb, mint én.

Közrefognak, hogy bizony csak irjam össze, mert három faluban tőlem menekitettek el legtöbbet. Ha nem irom össze, a többi károsultat majd elutasitják.

– Hát irják össze.

Az előljáróság maga becsüli fel a káromat. Összeirnak 25 ezer koronát. Aztán kiszáll a vármegye. Az fejcsóválva toldja meg ezer koronával. Csakhogy a szemem közé nem nevet az egyik hivatalos ur: Micsoda élhetetlenség!

Sok mindent juttat ez eszembe. Eszembe jut, hogy amig nyomtatásban nem olvasták, alig akadt ember, aki elhigyje, hogy ott hagyom a Néptanitók Lapját. A holtig tartó hivatalt. Eszembe jut az emberek szemmel látható gyanakodása, amikor egy ifjukori barátom mellett korteskedtem: mi tenger pénzt kaphattam azért! Nem képesek az emberek elhinni egymásról az önzetlenséget, a becsületességet. Amikor meg kézzelfogható jelét adja ennek: sajnálkozva mosolyogják le.

Nemcsak a hivatalos ur mosolyog le, de ugyanezt cselekszi az élelmező őrmester is. Panaszolja, hogy az egész vidéken nem tud összegyüjteni egy zsák babot. Házról-házra jár, egy-két liter babot kap itt-ott. Ha legalább egy mázsát kapna valahol!

– Talán lesz nálam.

Csakugyan van egy mázsa felesleges babom. Nagy az öröm, mert a bab – tarkabab s a tiszt urak azt különösen szeretik.

– Mit fizetek?

– Mit fizet? Hát ön nem tudja, mi a bab maximális ára?

– Tudom. Ötvenhat korona.

– Ugy van. Tehát ennyit fizet.

Az őrmester valósággal megzavarodik. Látom az arcán, hogy nem akar hinni a fülének. „Tán bolond ez az ur?“

Kisül, hogy katonáék is ugy veszik az élelmiszert, ahogy kapják. Először rekvirálnak maximális áron, erre minden „eltünik“ s végre is uzsoraárakat kénytelenek fizetni, ha nem akarnak éhezni a hazáért. Már pedig a hazáért még csak meghal az ember, de éhezni senki sem szeret.

Valóban, a nép szemlátomást gyarapodik. Már nincsenek eladósodott emberek. Földhöz ragadt szegény emberek, akiknek kezén soha meg nem fordult százasbankó, ezresekkel hivalkodnak. A hadiözvegyek nem akarnak napszámba járni. Hónapról-hónapra kapják a segélyt s azzal kereskednek. Tiz-husz liba már vagyon. Tojásnak, tejnek széditően ugrál az ára fölfelé, s jaj annak a falusinak, aki élelmiszert vásárolni kénytelen. A szivekből kihal a részvét, a szánalom. A meggazdagodás vágya olyan, mint a ragadós betegség. A kép ugyan nem találó, mert senki sem vágyik betegségre, s mindenki meggazdagodásra, de nem a kép a fontos, hanem a tény: kevesen, igen kevesen sóhajtozzák a békét, sokan, igen sokan szeretnék: bár mennél tovább tartana a háboru. Van, aki számokban is kifejezi: hány esztendeig kéne tartania a háborunak. Csak husz esztendőt kér a jó Istentől. Sem többet, sem kevesebbet.

De nincs tökéletes boldogság: a boldog emberek boldogsága sem tökéletes. A boltosok, az iparosok is ugyanazt cselekszik, amit a termelők. Gazdasági szerszámok, ruházati cikkek, a háztartásban szükséges mindenféle apróságok lépést tartanak a tojásssal, tejjel, vajjal, szalonnával s minden egyéb jóval. Ez kissé kellemetlen, de végül is csak azoknak a gazdáknak kellemetlen, akik vagy nem mernek, vagy lelkileg képtelenek uzsoráskodni a terményeikkel. Ez utóbbiak nemhogy gyarapodnának, de szemlátomást szegényednek. Ami eladó, hivatalos áron adják el, a vennivalót uzsoraáron veszik meg.

Érzem, hogy a háboru leszegényit, de mégsem tudom irigyelni a hirtelen gyarapodókat, inkább féltem őket. Látva-látom, hogy közeleg a nagy összeomlás. Látva-látom, mint fog összeroppanni az ország a végeláthatatlan háboru terhei alatt, s mint teszi rá majd az Állam a kezét minden megfogható vagyonra, – merthogy nem is tehet egyebet, szegény. Akár győzünk, akár legyőzetünk – összeroppanunk. Ha legalább győznénk! Nem merem nyiltan mondani, de szinte világosan látom, hogy – elvérzünk. Hiába ülünk bent Romániában, a vég: nagy összeomlás.

Nem kell a falumból, sőt a kertemből sem kell kimozdulnom: éppen eleget látok. A szabadságos katonák lerongyolódva, kiéhezve vánszorognak haza. Hajmeresztő dolgokat mesélnek az olasz front borzalmairól. S mindenütt a magyar katonát küldik tüzbe, mert csak ezek feltétlenül megbizhatók. Napokig alig esznek valamit – itthon, ugy elszoktak az evéstől a fronton. Tökleves, mindig és mindig tökleves.

S jönnek a munkásosztagok. Csakugy fityeg a rongy róluk. Ing? Már nem is emlékeznek, mikor volt rajtuk utoljára. Némelyik mezitláb állit be, a csuparongy bakancsot, Isten tudja, hol hagyta el. Két huszárt küldenek hozzám négy lóval. A huszárok rongyosak, megdöbbentően lesoványodtak, a lovak – csont és bőr. Egy hétig pihentetem, abrakoltatom, akkor fogatom be. Borona elé fogatom mind a négyet. Alig fordulnak egyet-kettőt, egy ló elszédül, végig vágódik a szántáson. Az egyik huszár zemplénmegyei parasztfiu, a másik ugyane megyei vályogvető cigány. A parasztfiu kerüli a munkát, amin nem csodálkozom, hisz neki, Zemplénmegyében kellene megszereznie a télire valót, a cigányban meg van a jóakarat, de gazdasági munkához egyáltalán nem ért.

Még két katonát kapok a huszárok mellé, 20 éves fiuk, mind a kettő cseh. Ezeknek jobb a ruhájuk. Még nem voltak háboruban s valószinüleg nem is lesznek soha. Minek vigyék oda? Azért, hogy a legelső alkalommal fölemeljék a kezüket? Az egyik gazda otthon, a másik uccakövező – Prágában. Természetesen, a huszárok folyton szidják az „árulókat“, amit csak lehet, velük végeztetnek. Végül is nekem kell megvédenem őket. A hadvezetőségnek, ugy látszik, már nincs szüksége katonára, mert megint kapok két katonát, mind a kettő 20 éves. Már rokkant mind a kettő. A polgári életben az egyik suszter, a másik cigánybőgős. A suszter hetyke legény, szeret lovat hajtani, egyéb munka nem izlik neki. A cigány oly vékony és oly sovány, hogy gyenge szellő is elfujja. Egyszer a lába tört el, másszor a mellén, majd meg a torkán repült át a golyó. Selypitve beszél, akármit parancsolok, egy a felelete: Anni baj leden, de semmit sem képes elvégezni. Végre is a cipőtisztitásnál alkalmazom. Ennél szánalmasabb alakot világéletemben nem láttam. Hogy ingje nincs, hogy nadrágja, kabátja ringyes-rongyos – ez már magától értetődik. De azt soha meg nem tudom érteni, hogyan sorozhatták be, s ha már besorozták, hogyan ereszthették ellenség elé.

Mit mondok: nem tudom megérteni! Már értem is. S mert értem, már azt is tudom, hogy elvesztettük a háborut.

Ezt a nyomorult cigányt ujra tüzbe viszik: még alig haldoklik a nyár, már viszik is. Őt is, a többit is. A huszárok káromkodnak. Ők az Istennek sem mennek innét. Ők már háromesztendős katonák voltak, amikor a háboru kiütött. Hét esztendeje szolgálják a császárt. Nem, nem mennek. Természetesen, elmennek, csak előbb szilaj káromkodással könyitenek a lelkükön. A suszter szörnyen fel van háborodva: ő már elvesztette két ujját a csatában. Még hány ujját veszitse el?! A nyomorékká lőtt cigány keservesen bőg: Mit ataj velem a császár?! Csak a csehek hallgatnak, szó nélkül állnak sorba. Nyugodtak affelől, hogy nem viszik tüzbe, s ha viszik, – felemelik a kezüket.

Komáromi fiu volt a suszter, az a bőgős is, zempléni a két huszár, a csehek – csehországiak. Eltünődöm ezen is. Tavaly alföldi katonákat küldtek ide, az idén felsőmagyarországit, tuladunait és csehországit. Mindenféle katonát küldenek nekünk, csak székelyt nem. Hol vannak ezek? Fronton, fronton, olasz fronton. Ott véreznek el. Ott, ahol semmi keresni valójuk nincs. Ott, ahol egykor magyar vitézek olasz vitézekkel együtt harcoltak az olasz szabadságért.

Lehetetlen el nem vérzenünk.

*

Elviszik a katonákat, akkor viszik el, amikor legnagyobb szükség van a munkáskézre: közvetlen a betakarodás előtt. Nem sok hasznukat vettem, de mégis csak jobbak a semminél. A sarju kaszálatlan. Ki kaszálja le? És akkor gyönyörü dolog történik: beállit egy vasárnap reggel tizenkilenc nagy- és kisdiák, mind a tizenkilencnek a vállán – kasza. És eléveszem a kaszámat én is, – huszadiknak beállok a sorba.

Honnan jöttek ezek a diákok? Egytől egyig a faluból. 1917-et irunk, éppen harminc esztendeje, hogy elbucsuztam az udvarhelyi vén kollégiumtól, s huszonöt esztendőn át alig egy-két falumbeli fiu tanult e kollégiumban. Még egy-kettő járt a polgári iskolában, a tanitóképzőben s ezzel vége. Mintha megijedt volna a kollegiumtól az én falum népe, ahol rövid időn két ifju halt meg, egy meg onnan jött haza meghalni. Talán átok ül a kisbaconi fiukon? De uj nemzedék lépett embersorba s ime, ma 19 fiu tanul kollegiumban, tanitóképzőben, polgári iskolában. Mind gazdaemberek fiai. Láthatóan versenyre kelnek az apák: ha te tanittatod a fiadat, én is tanittatom az enyémet. S mire a háboru előtt példa alig volt: a leányok csapatosan mennek a polgári leányiskolába. Ezek is mind gazdák leánykái. A 19 diák-kaszás vágja a rendeket, 12 diákkisasszony teriti el. Mely csodás fellendülése a müvelődési vágynak! Nyilván nagy része van ebben a háboruokozta pénzbőségnek. Mindegy, hogy minek van ebben része. A fő, hogy a kisgazda nemcsak „marhába veri a pénzt“, hanem a gyermekébe is. Édesapám mint katona érezte leginkább tudása fogyatékosságát. Katonakorában tett fogadalmat, hogy akárhány fia lesz, mind tanittatja. E fiuk és leánykák közt alig van egy, akinek az apja meg ne izlelte volna a világháborut. Bizonnyal mind érezte azt, amit érzett annak idején édesapám: közlegényi voltának megalázottságát. „Nem, nem, a fiam nem lesz majd közlegény!“

Dalolva vágják a fiuk a rendet, dalolva teritik a leánykák. Amikor a templomba hivó harang megkondul, a dalos munkának vége szakad. Utközben zsebjüket, kebelüket teleszedik almával, aztán a kis csapattal bevonulok a házba, ahol teritett asztal vár reánk. A régi diákéletről mesélgetek s közben jóétvágyukban gyönyörködöm. És osztogatom ki köztük a nekik való olvasmányokat. Már rég szárnyam alá vettem őket, volt rá gondom, hogy mindenik valamelyes segitséghez jusson. Hogy ingyen kapják az iskolakönyveket. S im most ők jönnek a segitségemre. Jönnek minden vasárnap reggel, együtt kaszálunk, együtt dalolunk, s ilyenkor oly szépnek, oly ragyogónak látom a magyar jövendőt.

…S ha csakugyan elkövetkeznék a nagy összeomlás? Hadd temessen el minket, öregeket, csak őket ne temesse el!

*

A drótsövény ugy van, ahogy 1914 tavaszán félbehagytuk. Dulló Gábor szomszéd házának ablaka még mindig üveg nélkül mered reám. A fiu a dalmát tengerparton védi a hazát. A falu hidja itt is, ott is beszakad, toldják-foldják, tatarozzák. Mikor épül fel a vashid? Az özvegy asszony, a növendékleányka még mindig maguk kaszálnak. S jártomban-keltemben még ennél is felháboritóbb látványba ütközöm. Amott egy vén ember kaszálgat. Okuláré a szemén. Odamegyek, köszönök, fogadja. Oh, Istenem, ez a vén Gergő Gergő! Dupla keresztnév a neve. Gergő volt az apja. Gergőnek keresztelték őt is s vezetéknév lett az apa keresztnevéből. Nyolcvanasnak becsülöm a vén embert, aki bizonytalanul tipeg-topog egy keskeny lóheretáblán, hogy kikaszálja belőle az arankás foltokat.

– Ugyan bizony, hány esztendős, bátyámuram?

– Kerek nyolcvanöt, nagyságos ecsémuram.

– S még mindig birja a kaszát?

– Birom, mert muszáj. Pedig ennekelőtte öt esztendővel elbucsuztam a kaszától. Azt mondtam a fiaimnak, az unokáimnak: No, én többet nem kaszálok. Tizenkét fiam, vőm s legényunokám vót már akkor: a legkisebb unokám is kaszált. Hát akkor minek kaszáljak? S egyszer csak kiüt a háboru. Eleinte elvittek négyet. Osztán megint négyet. Végezetül elvitték a legöregebbeket is. Mind a tizenkettőt, uramöcsém! Egyetlen egy sem került még haza. A legkisebbik unokám, aki olyan szelid volt, mint egy leány, nem is kerül már haza soha. Elesett. Három esztendeje mult, hogy asszonyokkal s apró gyermekekkel szántok, vetek, kaszálok. Vajjon lesz-e ennek vége valaha, uramöcsém?

– Lesz, lesz. De adja csak ide a kaszát, bátyámuram. Nem vesz észre minden arankafoltot. Majd én kikaszálom.

– Hogy venném észre, mikor okuláréval is alig látok? S a szemem is mindig könyvedzik… Hogyne könyvedzenék!

Elkeseredve vagdosom ki az arankát, ezt az élősdi növényt, mely rátekeredik a herére s megfojtja irgalmatlanul. Igy fojt meg minket is a háboru, – igy… Szégyenletes halálnak halálával halunk meg!

*

Hát sohasem lesz vége?! Már 1918-at irunk, ujra itt a tavasz, a rügyek fakadoznak, itt-ott a fák virágba is borulnak, s még mindig szólnak az ágyuk. Csudálatosképpen most már székely katonát is kapok, rokkant katonát, melléje két gyermek katonát: mind a kettő oláh fiu. Ez a kettő még ezután megy háboruba, ha ugyan már a nyáron be nem következik a nagy összeomlás. Már világosan látható, hogy nem birunk el még egy téli háborut. Ki ád téli ruhát e rongyos vitézeknek? Ki öltözteti fel őket? Az, aki a mezők liliomát?

Budapest már tele szökött katonákkal. Titkos kezek izgató iratokat csempésznek be a kaszárnyákba. Amit éhezés, fagyoskodás, rongyoskodás kezd meg, befejezi az izgatás: összeomlik, szertezüllik a hadsereg. Az én rokkant székely katonámat, az én vidám kedvü oláh katonáimat elinditják az olasz frontra, de ezek már nem jutnak el oda…

Már tavasz kezdetén forró a levegő az ország szivében. De a levegő forróságát még csak a beavatottak érzik. A nagy közönség nyugodtan jár-kél az uccán.

– Nézd, – mondja Tóth János, akkor belügyminiszter, – mily nyugodtan sétálnak az emberek. Sejtelmük sincs arról, hogy alattuk az ut alá van aknázva.

Igen, javában foly az aknamunka. Már a gyermek is tudja, hogy a legelőkelőbb arisztokrata családok egyikének sarjadéka rejtegeti a tüzcsóvát, mely majd az aknát fel fogja robbantani. Rengeteg bünjel gyült egybe ellene: megérett a letartóztatásra. Szent vagy őrült? Sem ez, sem az. Közönséges kalandor. A vére kalandor vér, a világhires kalandorok esze, tehetsége nélkül. De munkatársai csupa ravasz, eszes és lelkiismeretlen emberek. Ezek valóságos legendakört szőnek silány alakja körül. A kormány le akarja tartóztatni s a cselekvés pillanatában egy rejtelmes legendába ütközik… Vagy nem volt legenda? Mindegy. Az eredmény: a közveszedelmes ember és társai szabadon mélyitik az aknát, csak a felrobbantás kedvező pillanatát várják.

…Október végén bucsuzom el a falumtól. Már tudom, hogy hátam mögött ismét viz, előttem tüz. Megint menekülünk a viz elől s belerohanunk a tüzbe.

Az ország szivében kitört a forradalom.

KILENCEDIK FEJEZET.

Az 1908. esztendő tavaszán vagy husz politikus, tudós és iró gyült egybe egy ifju gróf palotájában. Az ifju gróf – Károlyi Mihály. Ő hivta értekezletre az urakat. Itt láttam először ezt az embert, akinek nevével kapcsolódik össze majd, tiz év multán, a nagy összeomlás. Rokonszenves arcu fiatalember. Karcsu, magas növés, kissé előrehajolva jár, de, úgy látszik, ez is az előkelőséghez tartozik. Állát szép fekete szakáll köriti, szeme csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen bizonyos. Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet elnöke, ő nyitja meg kinosan dunnyogó hangján. Jelen van az értekezleten Apponyi Albert is, akkor kultuszminiszter, jelen Széll Kálmán is, Magyarország volt miniszterelnöke. Az irók közül csak Rákosi Jenőre emlékezem. De már a nevek is sejttetik, hogy itt valami hazafias, nemzeti akció van készülőben. Valóban, az. Napirenden van a választói jog kiterjesztése, s a feltételek közt van az irni-olvasni tudás is. Természetesen, az állam nyelvén. Azért ült össze ez az értekezlet, hogy megalakitsa az Országos közmüvelődési tanácsot, melynek legfőbb munkája analfabéta-tanfolyamok rendezése lesz. A házi gazda eldunnyogja a megnyitót, röviden megmagyarázza (valószinüleg magyarázza, mert érteni keveset lehet érteni a szavaiból), hogy mely hazafias célt fog szolgálni a Közmüvelődési tanács. Csak az utolsó sorban van némi lendület, ebben munkára buzdit, hogy „majdan elmondhassuk: Él magyar, áll Buda még!“

Ez is szól a kérdéshez, az is, s mint rendszerint történni szokott: nagy lelkesedéssel kimondjuk a Közmüvelődési tanács szükségességét s haza megyünk ebédelni.

Kérdi otthon Mária: – Nos, hogy folyt le az értekezlet? Elmondom aprajára, kellőképpen méltatván az elnöki megnyitót, s nevetve dunnyogván el: „Él magyar, áll Buda még!“ – azzal fejezem be referádámat: Na, ez az ember sem fog forradalmat csinálni!

S tiz esztendő mulva „ez az ember“ megcsinálja a forradalmat. De vajjon ő csinálta-e meg? Bizonyos, hogy nagy része volt a hadsereg szétzüllesztésének alattomos munkájában, de ő maga csak látszott vezetni az aknamunkát, mivelhogy jó volt a neve cégérnek. Még müködik az alkotmányos, a felelős kormány, s már megalakul a Nemzeti tanács, mely hamisitatlan forradalmi alakulás, lázadás a „fennálló rend“ ellen; de a rend annyira nem áll fenn, hogy a kormány nem meri letartóztatni a forradalmi tanács alapitó tagjait. Ha mersze lesz rá, talán csirájában elfojtódik a forradalom. De nem tartozik e könyv keretébe annak a találgatása, hogy mi lett volna, ha ez meg az így meg úgy történik. Elég az, hogy a forradalom kitört, hatalmába keritette az ország szivét, s úgy tetszett kezdetben, az országot magát is. Igen okos, józaneszü embereket megmámorositott, hogy máról holnapra független Magyarországban virradtak fel s vége a Habsburg-uralomnak. Általánosnak tetszett az a vágy: bár feltámadna Ferenc József, hogy látná a monarkia összeomlását. De valószinü, hogy, ha él az öreg császár, Budapesten nem üt ki a forradalom. Mert az öreg császár nem habozott volna lövetni s a forradalmárok szétszaladnak. Persze, ha nem az utolsó pillanatban, de idejében lövetnek.

Mint a búzaszórásnál, e forradalomnál is a polyva, az ocsú került felül. Ismeretlen alakokat és neveket dob felszinre a Károlyi-forradalom. Csak két országos nevü embert látunk: Károlyi az egyik, akinek francia összeköttetéseivel tévesztik meg a közvéleményt, a másik Hock János, az „aranyszáju“ pap: mindakettő kalandor. Ez utóbbit ifjukora óta ismerém. Szememláttára kergették ki a szabadelvüpártból, mely különben tagjainak megválogatásában nem volt túlkényesnek mondható. Perfid viselkedése miatt kergették ki. Mint fiatal papképviselő nagy hatást keltett bőjti prédikációival, a Ferencrendiek templomában csaknem agyontaposták egymást a hitbuzgó nők és férfiak, s prédikáció után utja egyenest a Fiume-kávéházba vezette: papi ornátusban billiárdozott. Tudom, mert én közöltem prédikációit az Ország-Világ-ban. Tudom, mert a kávéházban adta át a prédikációk kéziratát. Évek multán az ő csunya kortesszereplése iratta velem a cikket, melynek ez a cime: A pap legyen pap. Sok derék, jóhiszemü magyar ember tette le az esküt ennek az embernek a kezébe; én, aki ismertem őt, ha akasztófával fenyegetnek, akkor sem szennyezem be magamat ezzel. A papi emberből csak egyetlen becsülendő vonás maradt meg belőle: tiltakozott Tisza István meggyilkoltatása ellen.

Volt már egy forradalom a magyar nemzet ezeréves életében: 1848. március 15-én folyt le. Vér nélkül, rablás nélkül. Ebben a forradalomban sem folyt volna vér, ha csak egy ezred katona megmutatja csillogó szuronyát. Szuronyok láttára, puskalövés nélkül szalad szét. Igy azonban folyt vér: védtelen emberek vére. S bár minden bolt kirakatának üvegtábláján ott a figyelmeztető: A nemzeti tanács védelme alatt, sok-sok boltot kirabolnak a forradalmárok. Esténként veszedelmes az uccán járás: forradalmárok állitnak meg, huzzák le kabátodat, veszik el tárcádat, órádat s – ha ugyan van öröm benne – örülhetsz, hogy nem az életedet is.

Fényes nappal, teherkocsi bakjáról mutat felém ostorával a kocsis: Ezt a kabátot még lehuzzuk rólad! S hogy egészen stilszerü legyen a fenyegetés: a Károlyi-uccában történik ez. Valóban, a kabát feltünő, egyenesen kihivó. Szürke háziposztó kabát. Magam fonattam, szövettem, falusi szabóval varattam, székely báránybőr a gallérja, székely kecskegidák bőre a bélése. Az egyetlen vagyon, amit gazdaságom ez esztendei eredményéből megmentettem. S mert sejtettem, hogy mire a hó lehull, ellenség szállja meg a Székelység földjét, ötvenöt mázsa élelmiszert adtam otthon a vasutra. Egyenest a forradalomnak érkezett a szállitmány. Világos, hogy a forradalmárok elrabolták. A nyugoti pályaudvaron rabolták el. S igy járt ezzel minden magyar, aki a Károlyi-féle „szabadságharc“ idejében éhen halni nem kivánt. Az országot elözönlik a frontokról keserves küzdelmek közt hazavergődött katonák s a vasutak mentén térdig lehet járni a „nemzeti vagyonban“. Egész vonatokat rabolnak ki katonák és nem katonák. Egy iszákos ezredes lesz a Károlyi-kormány hadügyminisztere, s ez sok ezer főnyi, sapkarózsától, rangjelzéstől megfosztott tiszt és közember fülébe orditja a végzetes szavakat: Nem akarok több katonát látni! Minden tekintetben oly jelentéktelen, oly hitvány alak, hogy nevével nem szennyezem be a könyvemet. E hitvány alak szavára végképpen szertezüllik az a hadsereg, mely annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek, a magyar fegyvernek; amely hadsereg, ha egyenest a magyar határra megy – ahová az idegen frontokról szivszakadva kivánkozott – egy szál idegen katona sem lépi át a határainkat.

Az olaszokkal kötött fegyverszünet biztositja az ország területi integritását a békekötésig, de Károlyi magának akarja lefoglalni a békekötés dicsőségét. Belgrádba megy békét kunyorálni, amikor már szétzüllött a hadsereg. Soha még nemzetet igy meg nem aláztak, mint ahogy ebben az emberben Franchet d’Esperay tábornok a magyart megalázta. Ez a degenerált, kurta eszü ember azt hitte, hogy ha a hadsereg szétzüllesztésével kedveskedik, előnyös béke dicsőségét szerzi meg magának. Gyilkos megvetéssel fogadja a francia tábornok, nyilván látja benne az árulót, nemzete ügyének árulóját s porig alázza.

– Hát ennyire sülyedtek! – méri végig Franchet d’Esperay Károlyit és társaságát.

Ezt a sajtó hüségesen leközli, sőt egyrésze a tábornok szájába adja ezt a képtelen ellentmondást is: Tartsanak ki Károlyi mellett!

Ugyanaz a lelkiismeretlen hazugság, mint amit a szegedi árviz idején Ferenc József szájába adtak az ujságok: „Szeged szebb lesz, mint volt“. De mig ez ártatlan altatószer, amaz alkalmas arra, hogy naiv, felületesen olvasó emberekben hosszabbitsa e kalandorban való bizodalmat.

A belgrádi megalázkodás eredménye: az ország kétharmadának megszállása. Nyugodtan sétálhatnak be a szomszédos államok katonái az antant által amugy is nekik igért, nemcsak vegyes lakosságu, de szinmagyar területekre is. Meg le sem hull a hó, már bebörtönzik a felesküdni nem akaró magyar tisztviselőket Erdélyben, Felső- és Délmagyarországon. Bebörtönzik, majd számüzik őket – s e boldogtalanok mind az ország szivében keresnek menedéket. – Magyar iskolák és szinházak kapui bezáratnak, csak a felekezeti iskolákat türik meg a hóditók. Egy-egy állami népiskola ugy menti meg életét s tengeti tovább, hogy ujra az lesz, ami volt: községi vagy felekezeti. Miként Toldi lova, szemétdombon tengődik a magyar kultura. Már négy hónapja uralkodik a forradalmi kormány, a kalandor régen köztársasági elnök, s a külügyminisztériumnak ekkor jut eszébe, hogy memorandumot kellene intézni Clémenceau urhoz, ennek a szemétdombra vetett kulturának a felsőbbségéről. Onnan tudom, mert a fiamat szólitják fel a reménytelen mü megirására. A fiam össze-visszaszaladgál statisztikai hivatalban, könyvtárakban, gyüjti a hiteles adatokat, magam is hozzájárulok egy-két adattal, s két hét mulva, a Károlyi-uralom alkonyán, kész a memorandum. Ugynevezett hazafias, ingyen munka ez, legalább e koldusországnak pénzébe nem kerül, bár annak már igazán minden mindegy.

Igen, minden mindegy: ez az érzésem. Gyakran átsétálok Budára, Tóth Jánoshoz: kettesben kesergünk a nagy összeomláson. Rendszerint megfordul nála egy-két pártjabeli ember: tanácsot kérnek, hogy vajjon belépjenek-e a Károlyi-pártba. Felesküdjenek-e a nemzeti tanácsnak? Egynek sem ad tanácsot, mert jól tudja, hogy a tanácskérés már csak – illendőségből történik. Egyik-másik még kapacitálni is próbálja a makacs kúnmagyart, hogy tartson velük! Csupa „beijedt“ emberek. Egy vén politikus szentül hisz a Károlyi-uralom örök életében, sőt még abban is, hogy a hadikölcsön nem veszti el az értékét. Boldogan ujságolja, hogy két leányának száz-százezer korona hadikölcsönt adott hozományul…

– No, az öreg jól ellátta a leányait, – állapitják meg távozása után.

Másik vén ember jön, gyermektelen, özvegy, s kétségbeesetten panaszolja, hogy értékpapirokban a vagyona, s ami maradt, legfennebb öt esztendőre elég.

– Nos, hány éves vagy?

– Hetven.

– Még élsz öt esztendőt. Nem elég ennyi?

Szóval a kalandor-uralom kiszáradt forrásából némi humor is szivárog.

De énvelem forog a világ, amint hazafelé mendegélek. A Ferenc József hidon oly támolyogva járok, hogy, ha nincs karfája a hidnak, beleszédülök a Dunába. Egyszerre csak megállok, a hid karfájához támaszkodom, s nézem, nézem a zavarosan hömpölygő folyamot. S valahányszor utam erre hoz, meg-megállok, a karfának támaszkodom – és már ki is szemelek egy talpalatnyi párkányt, amelyre majd egyszer kilépek s onnan – – Ha Széchenyi Ferenc, a „legnagyobb magyar“ apja a 19. század hajnalán „reménytelenül halt meg, mint magyar“; ha Grünwald Béla, a nagy magyar, a 19. század alkonyán szintén mint reménytelen magyar vetette magát a Szajnába, holott az elcsüggedésre ok még nem volt akkoron – a megsemmisüléstől mi remény tarthat vissza engem?…

De Grünwald Bélának nem volt családja. Nekem van. Nekem élnem kell. Minden, ami szép volt, jó volt, eltemetve. Életem legszebb munkája megsemmisült. A szép öregség ábrándja szertefoszlott. Élet, ami ezután következik? Nem, ez nem az. S nekem élnem kell.

Öreg barátaim kicsiny, válogatott seregéből hol azt, hol ezt temetik. Hogy irigyelem őket! A még élők mind igen szomoruak. Hogy sajnálom őket! Nemcsak szomoruak, de ijedezve körül-körül nézők is öreg zsidó barátaim, akik már látják, nekik is lakolniok kell majd a fiaik büneiért. Milyen megforditott világ! Nem a fiuk lakolnak az apák büneiért, de a fiuk büneiért az apák! Már rég látható, hogy a zsidó apákat a gyermekeitől nem egy, de sok-sok világ választja el. Ők maradi üzletemberek, ezek – szociológusok, felforgató elméleteket hirdető, türelmetlen ujitók. Az apához a fiu magyarul beszél, az apa még sem érti a fiát. Sürün hallok eseteket: öreg, üzlettől visszavonult zsidók órákat adatnak maguknak tudós professzorokkal, hogy az ifjak társaságában részt vehessenek; hogy egy-egy elszólásuk miatt a gyermekeik ne szégyenkezzenek. Késő, késő! Ezek a fiatal öregek oly messzire vágtatnak, hogy az öreg fiatalok soha utól nem érik őket. Rengeteg könyvet olvasnak össze ezek a világmegváltásra készülő gyerekek, csakugy szédül, aki hallja őket, de nyilvánvaló, hogy ez a rengeteg, rendszertelen olvasmány emésztetlen fekszi meg az agyukat. Gyökeresen meg akarják változtatni az Életet, az embereket, a világfelfogást; boldoggá akarják tenni a Népet, melyet csak könyvből ismernek; amellyel ha nagy ritkán beszélgetésbe elegyednek, ez a beszélgetés egyenest a bohózatirók tollára kivánkozik. Összes élettapasztalatuk a meg nem emésztett könyvek rengetege, s im, amint kiüt a forradalom, ellepik a miniszteriumokat, megszállják a különféle hivatalokat, valósággal – megszállják. Hol ide, hol oda állitnak be tejfölösszáju gyerekek, s kijelentik, hogy ők itt maradnak, ők dolgozni akarnak, több ennél: ők vezetni akarnak. A fejét vesztett hivatalfőnök zavarodottan ülteti asztal mellé: tessék, uraim, tessék. Leülnek, de nincs maradásuk egy helyben, össze-vissza szaladgálnak, aztán a miniszteri előszobákban egybekeverődnek: Ott vitatják meg világboldogitó eszméiket. A vége: sem a régi tisztviselők nem dolgoznak, sem ezek a gyerekek nem dolgoznak, de hivatalt, mennél előkelőbbet valamennyi készséggel elfogad. Kisül, hogy a tejfölösszáju reformerek nem is akartak ennél egyebet: hivatalt, mennél előkelőbbet; fizetést, mennél nagyobbat. És a magamfajta, régi szabásu ember, aki számtalan alkalommal vállalhatott volna jól fizetett, előkelő tisztséget, s nem vállalt, mert nem érzett magában e mesterségre sem készséget, sem képességet, álmélkodva látja, mint löknek félre érdemes öregeket éretlen gyerekek; s nem kisebb álmélkodással veszi észre, hogy soha, mióta az autót feltalálták, oly örült sebességgel nem vágtattak Budapest uccáin, mint most, a régi világ romjain. Ezekben az autókban többnyire tejfölösszáju gyermekek terpeszkednek: szomoru öreg zsidók tejfölösszáju fiai. Hát, ennek előreláthatóan rossz vége lesz. Igen rossz vége.

*

Valahol, a régi Erdély nyugoti szélein, székely katonák őrzik a határt éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög kenyeret, ruhát, municiót. Böhm, a vasmunkás, a hadügyminiszter, aki „határtalanul“ szereti a hazát, s tán nem egészen ok nélkül fél attól, hogy a felmuniciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek – rendet csinálni. Ami katonaság a budapesti kaszárnyákban, szedett-vedett népség, a legtöbbje csirkefogó, aki kénye-kedve szerint henyélhet, háromfogásos ebédeket ehetik, közben, ha kedve kerekedik, felvonul Budavárába, elkergeti a hadügyminisztert, s csak akarnia kell: az egész kormányt, kalandor köztársasági elnökével együtt. Már három hadügyminisztert kergetett el ez a szedett-vedett, fegyelmet nem ismerő népség, elsőnek azt, aki „nem akart katonát látni“, másodiknak, harmadiknak két derék magyar embert, a negyedik már szocialista, de a fegyveres hatalom nem az ő, de egy félbemaradt tanár kezében, aki Napoleont játszik és – kommunista. A kormány még vegyes: polgárok és szocialisták a tagjai. A kalandor köztársasági elnök már teljes meztelenségében állana a nemzet szine előtt, ha a nemzet mint olyan látható volna valahol. A szocialista miniszterek maguk közt egyszerüen A hülye titulussal tisztelik meg, mi, bús magyarok, sokkal többre becsüljük: hazaáruló gazembernek tituláljuk a kalandort.

Ujabb aknamunka folyik alattunk: orosz rubel fizeti az aknamunkát. Egyszerre csak mind többen és többen bujnak elő a sötét odukból, nyüzsögnek az uccán, mint a nyű a dögön. Voltaképpen még kevesen vannak, de vakmerők, már ujságjuk is van, nyiltan üzennek hadat a már amúgy is felborult rendnek; mindennek, ami a régi világból még megmaradni látszott: a vörösek ezek. „Uj világ a régi helyén!“ üvöltik az orosz rubelen hizlalt, sötét alakok, s a szocialisták ujsága ellen intézik az első rohamot. A vezéreket megverik, lecsukják a rendőrök, de a grófi kalandor cimborál velök, nemkülönben a szocialista miniszterek is. Három napig egyetlen ujság sem jelenik meg s a negyedik nap reggelén arra virradunk, hogy a Vyx-féle francia jegyzék még kisebb területre zsugoritotta az országot. A nemzetet francia összeköttetéseivel bolonditó grófi kalandornak igen kedvező alkalom ez: kiereszti a börtönből a kommunista vezéreket, s azok mint népbiztosok sétálnak be a minisztériumokba. Egyenesen a börtönből. A nagy szocialista többség behódol a törpe kommunista kisebbségnek. Ezé az erő, a hatalom, mert ennek nincs – vesztenivalója.

*

1919. március 21-én kezdődik a bolsevista uralom. Egy nem is kétes multu ujságiró a legfőbb hatalom. Lenin tanitványa. Kun Béla a neve. Az apja falusi jegyző Erdélyben. Vele cserélik ki Románia miniszterelnökének, az erdélyi Maniunak magyar területen ragadt édesanyját, de az öreg zsidó kényszerüségből ül a ladikba. Nem akar átkelni a Tiszán. Nem akarja látni a fiát.

A már hónapok óta haldokló nemzet – megdermed. Budapest polgársága, mint általában a világ minden városának polgársága, gyáva. Gyáva, mert szervezetlen. Ami fegyver itt-ott még rejtőzködik, mind a kommunisták kezébe kerül. Ezzel a fegyvertelen, ezzel a szervezetlen polgársággal az össze-vissza darabolt Magyarország e „nyilvánságos rablói“ tehetnek, amit akarnak. A „nyilvánságos rabló“ nem az én kitalálásom. A 16. század egyik hivatalos irata nevezi Dózsa Györgyöt, a parasztlázadás vezérét „Erdély nyilvánságos rablójának“. Nem a lázadás után, de a lázadás előtt nevezi annak. Ha Dózsa Györgyöt Erdély nyilvánságos rablójának bélyegezte meg a korabeli hivatalos átirat, a Proletárdiktatura biztosaitól igazságtalanság volna megtagadnom a „Magyarország nyilvánságos rablói“ köriratú bélyeget: amit elődeink ezer esztendő során szereztek, azt ők négy hónapok alatt nyilvánságosan elrabolták.

Meg kell állapitanom, hogy az első napokban nem egy bús magyar földhöz vágta pipáját s „eb ura fakó!“ meg „az ördöggel is szövetkezem, csak kiverjük az ellenséget!“ kiáltással a rablóbandába beletántorodott. De csakhamar kijózanodnak a bús magyarok. A grófi kalandor uralkodása alatt még a megcsonkitott Magyarország térképei kiabáltak uccaszerte: Nem, nem, soha! Aztán a házfalakra került egy másik, ötletes térkép is, négy sarkán felgyujtott ország képe, francia aláirással: Négy Elszászt akartok? Ezek a térképek úgy eltüntek, mintha föld nyelte volna el. Röviden: Kun Béla is „határtalanul“ szerette a hazát.

A Székely nemzeti tanács utolsó ülését tartja az Országházában, március 21-én. Feloszlik a tanács, de még el sem szélednek, eddig nem látott ifju alakok szaladgálnak a feloszlott tanács helyiségeiben, aztán egyszerre csak előadást tart egy ifju székely munkás, megmagyarázza nekünk, hogy a közeljövőben leomlanak az országhatárok, a népek testvérként borulnak egymás kebelére, igen tanácsolja tehát, hogy a székely testvérek alakitsák meg a székely szovjetet. Kisül, hogy a tanács tagjai közül már többen tagjai a szocialista pártnak (köztük egy törvényszéki biró s egy katonatiszt), igen-igen kapacitáltak engem, hogy „lépjek be“ – igen szomorú szivvel megyek haza. A székely szovjet csakugyan megalakul, vagy tizen lemennek a csucsai frontra, hogy a székely katonákat vörösekké gyurják át. Sikerül is megbontaniok a maroknyi sereg egységét…

Az ujságok még élnek, de a szerkesztők neve lekerül róluk. Igen helyesen, mert az ujságokat a proletárdiktatura megbizható emberei irják, a szerkesztő többé semmiért sem felelős. A diktatura ötödik napján a halhatatlan Kemény Zsigmond Pesti Napló-jában adják hirül mindeneknek, akiket illet, hogy az irodalom berkeiben is vége a „régi jó világ“-nak. Csakúgy habzik a riporter tolla a lelkességtől, irván, hogy „az irói társadalom, a forradalmi változás hirére, az Otthon körben megalakitotta a maga irói tanácsát, melynek feladata a közeljövőben az lesz, hogy a tanácsköztársaság irodalmi vezetőségével tárgyaljon a könyvek kiadása, terjesztése ügyében. A kommunista állam tudvalevően a müveltséget közügynek tekinti és éppen ezért a magántulajdonban levő kiadócégeket is kommunizálja, s csak az a könyv, az a nyomtatvány jelenhet meg, melyhez a beleegyezését megadta. Nincs többé helye a haszonra s a közönség megrontására és félrevezetésére épitett ravasz számitásnak. Minden könyv kell, hogy a kultura új eseménye legyen“.

Március 22-én alakult meg az irói tanács, tehát egy nappal a proletárdiktatura születése után. Tiz tagból áll a tanács, de másnap ujabb értekezletre gyülnek össze s beválasztanak még négy tagot. Csupa fiatal irót, öreg egy sincs köztük. Ha senki sem ad igazat nekik, nekem igazat kell adnom, mert hisz én vagyok az az öreg ember, akinek már egy esztendeje az a jelszava: Agyon kell ülni minden öreg embert!

De itt még nincs vége a szebb jövendővel kecsegtető ujságközleménynek. „A választás eredményét – folytatja – még az éjszaka folyamán (!) közölték az irók Lukács Györggyel, a közoktatási népbiztos helyettesével, aki az irói szovjetet jóváhagyta. Külön hangsulyozta azt, hogy a könyvek megjelentetésénél a kommunista kormányt mindenekelőtt tisztán müvészi szempontok vezetik és annak a könyvnek adnak elsőbbséget, mely hiánytalanul és tökéletesen juttatja érvényre az igazi alkotó müvészet szempontjait. Természetesen, nagy tér jut azoknak az ismeretterjesztő és felvilágositó irásoknak is, melyek a forradalom igazát magyarázzák meg a megújhodott világnak. A kommunista államnak rengeteg könyvre van szüksége és remélhető, hogy már a közeljövőben új és értékes könyveket vetnek a piacra, a tizszeresét annak, melyet a régi rend termelt. Az irókat a kommunista állam elsőrendü munkatársainak tekinti és olyan magas tiszleletdijjal fizeti meg, amilyent a régi tőkés világban egyáltalán nem is kaptak. Ha pedig megvalósul majd a kommunista államnak az ellátási rendszere, az irókat, akárcsak Oroszországban, a legelső élelmezési és ellátási fokozatba emeli, ugy, mint a nehéz testi munkát végező munkásokat, a kazánfütőket, vagy a vasmunkásokat. A szovjet-köztársaság müvészeti és irodalmi programmjára nézve különben teljes kezesség Lukács Györgynek eddigi irodalmi és esztétikai munkássága, mely nemcsak nálunk talált legteljesebb elismerésre, hanem az egész müvelt külföldön is.“

Még mindig nincs vége. „A tanácsköztársaság megbizásából ezentul a szinházakban, a felvonások között irók tartanak előadásokat a forradalom mivoltáról, a kulturális átalakulásról és a müvészet uj kérdéseiről, mely a jövőben kiszabadulva a polgári és tőkés rend bilincseiből, uj utakra tér.“ Végül meg is nevez öt irót, akik a szinházakban előadást tartanak.

Ebben az ujságközleményben összesen tizenöt iró neve szerepel: egynek a nevét sem nyomtatom le. De örvendezhet minden sziv, aki Krisztusához hiv: még jóval több a keresztény iró, mint ahogy sokan hiszik: a tizenöt közt hat született keresztény és keresztyén. S mindjárt megállapitom azt is, hogy „a nemcsak nálunk, de az egész müvelt külföldön is teljes elismerésre talált irodalmi és esztétikai munkásság“ alkotásaiból még egy-két héttel elébb nemcsak vidámkedvü ujságok, de komoly ábrázatu folyóiratok is csodabogarakat közöltek, az értelmetlenség, a zagyvaság elrettentő példáiként. Megállapitom azt is, hogy alig két héttel e lelkesen habzó ujságközlemény után, ujabb, de már nem oly lelkes adta hirül mindeneknek, akiket illet, hogy a papirhiányra való tekintettel, első sorban a forradalom igazát hirdető nyomtatványok és iskolai könyvek látnak napvilágot, a „tisztán müvészi szempontok által vezetett“ kommunista kormány a tudomány és irodalom remekeire sort majd később kerit…

Jóllehet nem vettem tulságos komolyan sem az irói szovjet megalakitását, sem a nálunk és az egész müvelt külföldön teljes elismerésre talált népbiztos „külön hangsulyozásait“, kivágtam a lelkes ujságközleményt s a szélire rá jegyzem: „Az én irói halálos itéletem bejelentése. 1919 márc. 25.“

Nem kellett sokáig várnom a halálos itéletre, két hét mulva megérkezett. A Proletárdiktatura 20-ik napján egyetlen egy soros levélben értesitett a sajtódirektórium, hogy „a Jó Pajtás beszüntetését határozta el.“ A halálos itéletet egy gyermekember „jegyezte“, akinek Ypszilont bitorló nevével először e napon találkozám. Jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy az Ypszilont még a proletárdiktatura sem itéli halálra, de ez a halálos itélet váratlanul ért.

A Jó Pajtás, amint a neve is sejtteti, gyermekujság. Nekem több ennél: a világháboru fergetegében népes családom mellett egy még népesebb család. Háborgó lelkemnek csendesitője, vigasztalója. A minden szépet, minden jót elnyeléssel fenyegető vértengerben kicsiny sziget. Sziget, ahol édes volt a számkivetettség: megédesitette ártatlan gyermekek szeretete. Köröskörül, ameddig szemem ellátott: elmeháboritó Reménytelenség. Itt ezen a kicsiny szigeten félénken, bátortalan, de kidugta fejét a hóvirág; bokor alján az ibolya. És nyilt, nyiladozott szép sorjában a rét minden virága; daloltak a madarak; zümmögtek a méhek; táncoltak a báránykák. Az egész világot beboritó sötétségen is átszürődött a szigetre egy-egy vékony, melengető napsugaracska: a Reménység. Itt sarjadzott, nőtt, növekedett a Jövendő. Meleg szivem vérével, könyével öntöztem az én kis szigetecskémet, – s halljatok csudát! – itt télen-nyáron zöldelt a fü, nyilt a virág, egy öreg szivvel összeforrt sok-sok ezer gyermeksziv; látván láttam, mint menekülnek a mi kicsiny szigetünkre apák, anyák, nagyapák, nagyanyák: mind csüggeteg lelküek; mind vigasztalást, bátoritást keresők. S im, a reményvesztett lelkekben kicsirádzott a Reménység magja; beesett, holt halovány arcokról szét-szétlebbent az özvegyi fátyol s a megindultság könnycseppjein átcsillant egy gyönge mosoly. Az ujra éledő, ébredező Hit. Az Istenben való Hit.

Erről a szigetről, „ahol édes volt a számkivetettség“, kergettek el engem s velem a burzsujnak gunyolt, valójában proletárnál proletárabbá tett gyermekeknek ezreit.

Két pennám volt a világháboru előtt. Egyikkel a nagyoknak, másikkal a gyermek- és a serdülő ifjuságnak irtam. Amazt kilőtte kezemből az első golyó, amely embert ölt. Emezt görcsösen szorongattam ujjaim közt, s le nem tettem, mig egy durva kéz ki nem ütötte, a Proletárdiktatura keze. Irótársaimat, akik ebben a nagy világösszeomlásban irták a legléhább könyveket, nyilván a csüggeteg lelkek, a „szomorodott szivü hátramaradottak“ vigasztalására, – nem irigyeltem. Ismerem én sok minden gyarlóságomat, nem is rejtegettem e könyv lapjain, de Irigység soha nem bántotta lelkemet. Sohasem kellett másvalakinek figyelmeztetnie, hogy X., Y., Z. s az Ábécé többi betüje mind nagyobb iró, mint én: nyomban megláttam ezt a magam szemével. S minden „nagyobbal“ nagyobbra nőtt az örömem, a boldogságom, mert minden egy esetben a szegény magyar irodalom gazdagodását, dicsőségét ünnepeltem. Nem tagadom, de sőt igaz örömmel hirdetem, hogy az ünneplésre a világháboru fergetegében is nyilt alkalom, ha ritka is. Magyar szivemnek ugyan teljesebb lesz vala öröme, ha Barbusse Tűz-e magyar iró nevét teszi világhirüvé. Hiába, a vér vizzé nem válik, s akasztófa ide, akasztófa oda, vérem a Proletárdiktatura Istent, hazát, nemzetet nem ismerő napjaiban is inkább huzott a kivert magyar bikához, mint a füstölgő romjainkon kukorékoló gall kakashoz. Igen, a világháboru fergetegében is született egynéhány magyar könyv, amely irójának komolysága, elmélyedése mellett tesz tanuságot. Elmélyedéssel irni ágyuknak dörgése, városoknak, faluknak, az emberi ész és sziv alkotta szépségeknek porba-hamuba omlása; földönfutóvá lett népek, özvegyek, árvák millióinak egethasogató jajgatása, Istenkáromló átkozódás, s mind ezt túlszárnyalóan: a soha nem szünő halálhörgésnek közepette – mely nagy lelkierő kell ehhez! Ez a lelkierő hiányzott bennem. Ezt sem irigylem, de övé a csudálatom.

Fel-fellobbant egy-két gondolalom, – mindjárt el is temettem. Cenzorok munkáját minek szaporitsam? Ott ragadtam a Gyermekek szigetén. Ezen a szigeten különösebb „elmélyedés“ nélkül szolgálhattam a – Jövendőt. Ezen a szigeten éhen halhattam volna ugyan, ha közbe-közbe nem szántogatok, nem kapálgatok kisbaconi földemen, de szabad voltam itt, mint a madár. Dalolhattam, mesélhettem; dalban és mesében kiönthettem a szivemet; csuffá tehettem a háboru hiénáit; megutáltathattam s meg is utáltattam az én apró népemmel a fertelmes háborut – – a cenzor bácsik éppúgy nem néztek bele az „ártatlan lapocskába“, mint ahogy belenézetlen mondták ki rá a halálos itéletet a sajtó csupa 20–30 éves birái s egyben hóhérai.

*

A tollat kiütik a kezemből, én is szaporitom a munkanélküliek és a dolgozni nemakarók lézengő seregét. Kerek e föld leggyászosabb serege ez. A mesebeli fekete gyász város Budapest: ez a város meghalt. Uccáin hömpölyögnek a tömegek, mégis meghalt. Nem dolgozik itt senki, de senki. A burzsujból proletár, a proletárból burzsuj lett; az eredmény: sem ez, sem az nem dolgozik. Minden néven nevezendő „üzem“ kommunizálva, munkások és megtürt tisztviselők a készt fogyasztják, termelni nem termelnek. Magas fizetés – hamis bankóban, semmi munka: lehet-e e rablógazdaság hosszu életü? A faluról egyetlen káposztafejet sem hoz be a gazda. Nem bolond, hogy hamis bankóért adja véres verejtékének gyümölcseit. Aki éhen veszni nem akar, kékpénzével, féltve őrzött ruhadarabjaival rójja a falukat, igy jut egy-egy jó falathoz. Egyetlenegy szemmel látható, kézzel fogható munka foly a feketegyász városban: közeleg május elseje, ennek örömére vörösbe öltöztetik az egész várost. Husvét reggelén unokáimmal kisétálok a Margitszigetre. A feketegyász város nagy darabján haladunk végig, s egyet látunk mindenfelé: gödröket ásnak, azokba oszlopóriásokat állitanak, tetőtől talpig bevonják vörös ronggyal. Ezeket a vörös rongyokat Bécs szállitja sokezer magyar ökör fejében. Vásárcsarnokokban, mészárszékekben hétszámra nincs egy falat hus, sem burzsujnak, sem proletárnak, ez is, az is zöldségen tengődik, de a feketegyász városnak vörösbe kell borulnia. De hiába borul vörösbe, feketegyász város szine még feketébbnek látszik.

Az Országháza előtt Andrássy Gyula lovasszobra deszkákból összetákolt siralomházban. Talán le akarják dönteni, elébb azonban siralomházba ültetik a német szövetség megteremtőjét? A Margitsziget, a csudaszép sziget! Mivé lett! Széttaposott, lehevert gyepágyain a még el nem csapott őrök komoran szedegetik össze az eldobált, piszkos ujságlapokat. Itt-ott letördelt, lehasogatott ágak! Még nem vágták ki a tölgyeket, melyek alatt Toldi költője szeretett pihenni, még csak az ágait hasogatják, de sor kerül majd a kivágatásra is. Vajjon e vandál munkára lesz-e idejük?

Minden napra tiz-husz rendelet s mind halálnak halálával fenyegeti a burzsujt, akinek még megszöknie nem sikerült. Már kezdek ráeszmélni, mi az az „új világ“. Az új világ „más világ“, ahová már sürün küldözgetik a 24 órás átalakulás kerékkötőit. Megenyhülten gondolok vissza néhai Surányi Józsefre, akinek hősi halált halt egyetlen fia; aki e fiu emlékére menedéket adott a hadiárváknak; aki csak kérdezte tőlem: mért nem mindjárt? Ezek nem kérdezik, de halállal fenyegetve parancsolják: Mindjárt! Mindjárt! Huszonnégy óra alatt akarják átgyurni a lelketlenül megcsonkitott országot. Aggot és gyermeket. Be akarják zárni Isten házát. Nemcsak akarják, de ki is kergetik az iskolából a vallást. Ezek nem akarnak hosszuéletüek lenni, mert arra tanitják a gyermeket, hogy ne tisztelje szüleit. Ezeknek nem szent a családi tüzhely: serdülő fiuknak, lányoknak a szabad szerelmet hirdetik. Ezek azzal alázzák meg a tanárt, hogy rászabaditják a diákot. Egy széket ül a diák a tanárral a fegyelmi tanácsban. A diákok itt is, ott is ráteszik kezüket a tanári könyvtárra – ezután ők szabják meg, mi könyvet olvashat a tanár. Ezek azzal alázzák s gyalázzák meg a tanárt, hogy iskolázatlan bizalmiakkal ellenőriztetik a tanitást. Különösen a történelem tanitását. Ezek bizonyitványokat adatnak ki soha nem vizsgázott vörös katonáknak. Ezek – májusban, amikor úgy látszik, hogy végéhez közeledik a pünkösdi királyság – egy züllött tanárral megkisértetik az igazgatókat, hogy vigyék fel a közoktatási népbiztoshoz a gimnázium pecsétnyomóját s egyben husz darab érettségi lapot, hogy iskolavégzetlen, de nagy hivatalt viselő gyermekek részére állitsanak ki érettségi bizonyitványt! Jó lesz az – Oroszországban. Ez nem kitalálás: az én igazgatóvőmet is megkisértették.

Feneketlen erkölcstelenség, rablás, gyilkolás, ártatlan emberek halálra kinozása – ez az uj világ. Egyszer-kétszer megfürdették a proletárgyermeket, egyszer-kétszer cukrot, süteményt osztottak ki; egyszer-kétszer szinházba, moziba vitték; s nem egyszer-kétszer, de szakadatlan csepegtették a gyermekszivekbe a gyülöletet – ez az uj világ. Én pedig és mind, akik a régi világban nevelődtünk s becsületes akarói vagyunk a becsületes haladásnak, ülünk, ülünk, búsan ülünk, mint a sziciliai mesék végén a szegény mesemondók, mondván: Hej, lett aztán hét országra szóló lakodalom, ettek, ittak, vigan voltak, mi pedig csak ülünk, ülünk, szomoruan ülünk és éhezünk tovább… Mert igen ritkán járok az uccán, egész napokat otthon ülök: szabadon, még szabadon ülő fogolynak érzem magamat. Nekem, mint a gólyának, két hazát adott végzetem, az egyik a kicsiny falu, a másik az ország szive. Az egyik elveszett, a másikban fogoly vagyok; szabadon ülő, senyvedő fogoly. Szaladnék akár a pokol fenekére is, de nincs mivel és nincs hová. Negyven esztendeje szántogatok a „magyar ugaron“, s a proletárdiktatura sötét napjaiban egész gazdaságom egynehány-rend változó ruha, egynehány hamis 200 koronás bankó, s messze a keleti határon néhány hold föld, negyven esztendő véres verejtékének szerzeménye, amelyről nem tudom, vajjon szántok-e még rajta valaha?

Huszonöt év óta az első nyár ez, hogy nem járhatok-kelhetek erdőn, mezőn; nem hallom a szántóvető madarának, a pacsirtának égbeszálló énekét. Mondom Máriának: Már negyven napja nem volt toll a kezemben. Itt elsenyvedek. Megyek falura. Valahol tán találok munkát. Még elbirom a kaszát.

Mondta Mária:

– Majd elmegyünk falura is, de ketten, nagyapóka. Egyelőre itthon marad. Addig megyek, amig valahol megtalálom a maga kedves iró papirosát. Akkor szépen leül az asztal mellé s megirja azt a könyvet, amelyet évek óta igér nekem: a falujának, a népének az életét, na meg a magáét.

– Megirjam? Kinek?

– Az iróasztal fiókjának.

És elméne Mária s még az nap szerze ötszáz iv kockás papirost. És letevé az asztalra. És leült az öreg ember s kezdé irni a könyvet az asztalfiának. Kezdé irni ezzel a gondolattal: Ha öreg, rozoga asztalom némán türte, hogy hátán megirjak száz és nem tudom hány könyvet, illő, ugy-e, hogy a száz és nem tudom hányadikat neki szenteljem? A betlehemi pásztorok sajttal kedveskedtek a kis Jézuskának, a legtöbbet érővel, amit neki ajándékozhatának. Én, a koldus iró, róhatom-e le adómat értékesebb ajándékkal, mint ezzel a könyvvel, az elsővel, amelynek terjedelmét, megirásának határidejét, tiszteletdiját kiadó nem szabta meg; ezzel a könyvvel, amelyben egy halálraitélt népnek s e nép fiának az életefolyását szándékozom egyszerüen, minden tóditás, szinezés, röviden: hazugság nélkül megörökiteni; ezzel a könyvvel, amelynek mindössze ha gyermekeim, unokáim s talán még a dédunokáim lesznek hihetően kegyeletes szivü és elnéző olvasói – nem, nem, ennél nagyobb ajándék nem telik tőlem, végtelen türelmességü iróasztalom!

Igen, ezzel a gondolattal, ezzel az elhatározással fogtam munkába s irtam meg e könyv három fejezetét ezer esztendő legszomorubb májusában.

*

Ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Nem szabad elhallgatnom, hogy a halálos itéletet nyomban követte a felmentő itélet. Felebbezés nélkül követte. „Ön nélkül az ifjusági irodalom el sem képzelhető!“ áradt felém erről, arról, jobbról, balról, minden felől a kisértő szózat. „Természetesen“, csak a proletárgyermekeknek szabad irnia…

– S a „burzsuj“ gyermekek?

– Azok dögöljenek meg!

Ezt üzenték nekem abból a házból, ahol gyermekkoromban Eötvös József, életem delén Apponyi Albert csinált nemzeti kulturát.

– Inkább dögöljek étlen! – tört ki ajkamon az első s remélhetően az utolsó durva szó.

A burzsuj gyermekek dögöljenek meg… Ezt nekem üzenték, aki gyermek és gyermek közt különbséget soha nem tevék. Burzsuj gyermek is, proletár gyermek is megtalálhatá könyveimet az iskolák könyvtáraiban, s ha nem hazudik a statisztika, az én könyveimnek akadt legtöbb olvasója. A léha, munkátlan életre az én könyveimből nem kapott kedvet a burzsuj gyermek, a munka s a munkás kéz megbecsülésére annál nagyobbat. Fajokat, felekezeteket, osztályokat egymás gyülöletére nem neveltem, a Szeretet volt alapigéje minden egy könyvemnek. És most, életem alkonyulatán a Gyülölet szolgálatába állitsam tollamat!?

Teljes két hónapig aludt a Jó Pajtás, özönével jöttek a gyermekek levelei. Ha valahol annak a sok ezer gyermeknek a sirása összetalálkozik! A kő is meglágyul bizonnyal. Ezekre a levelekre válaszolni nem lehetett. Megirhattam-e, hogy mért kellett az ő kedves pajtásuknak meghalnia? Bizony, mondom, ezek az emberek az ártatlan gyermeksziveken követték el a legnagyobb kegyetlenséget.

Két hónap mulva ujabb üzenet. Nem bánják, gyermek és gyermek közt ne tegyek különbséget, ők is a szeretetet akarják hirdetni, de az ujságnak más cimet kell felvennie! Más cimet. Miért? Csak azért. Megmagyarázni nem tudják. Egyszerüen mást akarnak, valami ujat minden téren, ha annak az ujnak sem haszna, sem értelme nincs.

Számtalan, kedvesnél kedvesebb cimet ajánlanak. Például: A kis munkás. A kis elvtárs. A kis proli! Még ezt is. De ettől elállnak, mert eszükbe jut: hiszen prolinak csufolja őket a pesti elméskedés.

– Nem, nem, soha!

Tovább alkudozunk. Hát legyen Jó barát. Igen jó cim, de miért legyen a Jó Pajtás-ból Jó Barát?

– Nem, nem, soha!

Végre is kapitulálnak. Jól van, maradjon a régi cim.

Közlöm a Franklin vezérigazgatójával, Gárdos Alfréddel az üzenetet. Abban állapodunk meg, hogy ha tisztességgel fel lehet támasztani az ujságot, támasszuk fel. Végre is, övék a Franklin, övék az ujság is, elrabolták ezt is, azt is, tehetnének vele, amit akarnak. Még mindig előnyben vagyunk ama földbirtokosokkal szemben, akiknek a földjét elkommunizálták, s a legjobb eset, ha a volt gazdát meghagyták; intézőnek. Lám, mi feltételeket is szabhatunk. Ki tudja meddig tart a vörös uralom? Összeomlik, kétségtelen, de mikor? Ugy elalszik az ujság, hogy fel nem támad többé. Még azt is kikötöm, hogy cenzurát, beleszólást nem türök. Ezt is elfogadták. Vesztüket érzik ezek az emberek? Vagy arra várnak, hogy csak kezdjek munkába s felrugják a kikötéseimet? Állok elébe.

Két ifju intézi a gyermek- és ifjusági irodalom ügyeit a közoktatási népbiztosság kebelében. Azon kezdik, hogy tisztességben megőszült irókat előszobában várakoztatnak. Elhitetik ezekkel az éhező öreg emberekkel, hogy minden kézirat egyenest hozzájuk adandó be. Én ezekből a kéziratokból egyetlen egyet sem fogadok el. Inkább egymagam irnám tele az ujságot, semhogy másodkézből vegyem át a kéziratot. Az ifjak igen dühösek, hogy soha feléjük sem nézek, nem alázom meg magamat. Az ifjak közül az ifjabbik leveleket irogat, nem hivatalosat, de jóakaratu magánleveleket. Nem válaszolok rájuk. Az ifjunak gyönyörü tervei vannak, de én azok méltánylására képtelen vagyok. Az ifju egy még ifjabb ifjut azzal küld hozzám, hogy ezt az ifjut a szellemi munkások tanácsa az összes ifjusági lapok technikai és müvészeti irányitására nevezte ki. A 18–20 éves ifjat igen nyájasan fogadom, s miután előadta jövetele célját, mondom neki: – Hogy maga, kedves öcsém, jobban ért a müvészeti irányitáshoz, ezt én látatlanban elismerem. Önök tehetnek akármit az én elrabolt szellemi tulajdonommal, de csak – nálam nélkül. Az ön kinevezése megsértése az egyezségnek, én tehát tovább nem szerkesztem az ujságot. Egyet azonban tanácsolok: ne mutatkozzék be a főszedőnél, ne közölje vele, hogy ezután ön fogja teknikailag irányitani az ujságot, mert a főszedő már torkig van a kommunizmussal és önt ki fogja dobni.

Az ifju sürü bocsánatkérések s elég nagy hallgatóság derültsége közt bucsuzik el. Néhány nap mulva hozzám juttatnak néhány igen kezdetleges illusztrációt: mind ennek az ifjunak a remeklése volt. Csupa szomoru tehetségtelenség. S ezzel akarták irányittatni az ujságot ugy müvészeti, mint technikai tekintetben!