– Mondd meg az uradnak, hogy köszöntetem szépen s ha a kisebb szegről a nagyobb szegre akasztotta volna a fegyverét: nem kellene többé neki idegen földön árván bujdosni!

S ezzel a tündérkirályné még egyszer s most igazán utoljára megcsókolta Miklóst, majd megrázkodott, hattyunak vált s elrepült tizenhármad magával.

Alig távozott el a tündérkirályné, a kis fegyverhordozó azonnal felébresztette a gazdáját, megkenvén halántékát azzal a bizonyos szerrel, mit a kovácsnétól kapott.

– Ejnye kis szógám, szólt Miklós, be jól aludtam s be szépet álmodtam! Azt álmodtam ugyanis, hogy tizenhárom hattyu közeledett felém, s mellettem szálltak le, majd megrázkódván, emberi alakot vettek magukra. Köztük volt az én szeretőm is, ki ideült mellém, szólitgatott, de nem hallottam, költögetett, de nem ébredtem, csókolgatott, de nem éreztem, s végre aztán végig hosszig siratgatott, mondván: „Ébredj, szívem szép szerelme, ébredj, szivem szíve szép Miklós, kelj föl mély álmodból aranyos bimbóm; mert most utoljára vagyok itt s többet nem jövök el!“ Ugy-e kis szógám, hogy szép álom volt ez?

– De nem volt az álom, szólt a kis fegyverhordozó, bár az lett volna! – mert csakugyan itt volt, a tündérkirályné tizenharmad magával, ki bár szép szóval, édes csókkal, mézes beszéddel és hangos sirás-rivással költögetett, de te mégse ébredtél föl, s végre hozzám fordult s azt mondta nekem, hogy mondjam meg neked: köszöntet szépen s ha a kisebb szegről a nagyobb szegre akasztottad volna a fegyveredet, nem kellene többé neked idegen földön árván bujdosni utána.

Miklósnak csak ekkor esett le a hályog a szeméről, csak ekkor látta át, hogy mért nem ébredt föl, hogy a kis szógája csinált neki valamit: azért jó kardját elvevén tőle, rárivalkodott nagymérgesen, mondván:

– Hát te beste fia, mit csináltál velem, hogy föl nem ébredtem, he?!

– Kegyelem, gráczia fejemnek, szólt a kis fegyverhordozó, én semminek sem vagyok oka, mert engem a tündérek kovácsnéja ámitott el! s az adta ezeket a szereket, hogy ezzel a kis fuvóval bocsássak rád gyenge fuvallatot és ebből a kis üvegből, majd ha eltávozik a tündérkirályné, kenjem meg a halántékodat.

De Miklós annyira el volt keseredve, hogy tán saját édes testvérének sem kegyelmezett volna meg: azért kihuzván jó kardját, véget vetett a kis fegyverhordozó életének.

Aztán lemászván a nagy hegyről, ujra nyakába akasztotta a világot s ismét bujdosásnak adta a fejét.

Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy nagy völgybe ért, hol egy királyi rezidencziára akadt, melynek az ablakából egy szép királyné nézett ki, ki senki más nem volt, mint a sárkány által elragadott édes testvére, Ilonka.

Mind Miklós, mind az Ilonka azonnal felösmerték egymást. Miklósnak sem kell több, izibe felszaladt a tizenkét fehér márvány garádicson, megfogta az aranykilincset s benyitotta a puszpángfa ajtót, de a testvére nem szaladt eléje, mert nem lehetett, mert hét esztendeje már annak, hogy magzatát az átok következtében nem szülhette el.

Miklós aztán fölfektette a hugát az ágyra, két ujját a mellére tette s ime az fájdalom nélkül azonnal egy hét esztendős, aranyhajú, aranyfogú gyermeket szült, ki mihelyest a világra jött, járni és beszélni tudott; de nem is csoda, mer a fiú tátos volt.

– No anyám, szólt a kis tátosfiú, ne félj, ne sirj többé, mert majd megszabaditlak én téged attól a hét fejű csúnya féregtől; mert jól tudom, hogy miben áll az ereje, azért add csak ide a pincze kulcsait. Van a pincze hetedik gádorjában egy kőhordó, a kőhordóban vashordó, a vashordóban rézhordó, a rézhordóban ezüsthordó, az ezüsthordóban aranyhordó, aranyhordóban kristályhordó, kristályhordóban gyémánthordó, ebben pedig életbor s ha én ezt kieresztem, az a csunya féreg rögtön elveszti roppant nagy erejét.

Ugyis lett. – A sárkánykirályné a sok kulcs közül, előkereste a pincze kulcsait, melyeket az aranyhajú tátosfiú a kezébe vevén, mindhárman lementek a pinczébe, hol a hetedik gádorban csakugyan ott állt a kőhordó.

A kis tátosfiú aztán honnan honnan nem, elővett egy nagy kalapácsot, melylyel egy nagyot ütött a kőhordóra, mondván:

– Kőabroncs szakadjon, kőhordó pusztuljon!

És a kőhordó csakugyan diribról darabra tört, majd ismét felkapta a nagy kalapácsot, s a vashordóra is ráütött, mondván:

– Vasabroncs szakadjon, vashordó pusztuljon!

És a vashordó is diribról darabra tört, majd harmadszor is felkapta a nagy kalapácsot s a rézhordóra is ráütött, mondván:

– Rézabroncs szakadjon, rézhordó pusztuljon!

És a rézhordó is diribról darabra tört, majd negyedszer is felkapta a nagy kalapácsot s az ezüsthordóra is ráütött, mondván:

– Ezüstabroncs szakadjon, ezüsthordó pusztuljon!

És az ezüsthordó is diribról darabra tört, majd ötödször is felkapta a nagy kalapácsot s az aranyhordóra is ráütött, mondván:

– Aranyabroncs szakadjon, aranyhordó pusztuljon!

És az aranyhordó is diribról darabra tört, majd hatodszor is felkapta a nagy kalapácsot s a kristályhordóra is ráütött, mondván:

– Kristályabroncs szakadjon, kristályhordó pusztuljon!

És a kristályhordó is diribról darabra tört, végre hetedszer is felemelte a nagy kalapácsot s a gyémánthordóra is ráütött, mondván:

– Gyémántabroncs szakadjon, gyémánthordó pusztuljon.

És a gyémánthordó is diribról darabra tört s kizúdult belőle az életbor, melyből a kis tátosfiú ízibe merítvén egy kupával, megfördött benne s ettől a testét sehol sem fogta a fegyver.

Majd kezébe vette a kupát, jót huzott belőle, aztán a bátyjának nyujtotta, hogy az is igyék belőle, majd az anyját is megkinálta, hogy az is szörpentsen egy pár cseppet s a mi kevés még megmaradt, azt maga itta ki.

S ettől az italtól mind a kis tátosfiú, mind a mi Miklósunk, mind ennek a húga hétszeres erőt nyertek.

Mikor dolgukat emigy elvégezték a pincze hetedik gádorában, feljöttek a szabad ég alá, hát ihun vánczorog haza a hétfejű sárkány nagy betegen, hogy alig van jártányi ereje is, mert csakugy húzta-vonta maga után a lábát, mintha nemis az övé lett volna, mintha ugy kérte volna kölcsön.

– No kutya, szólt hozzá a tátosfiú, ugy-e te se kinzod már többé édes anyám drága világát s nem gyötörsz eztán egy lelkes állatot sem?!

– Csak az életemnek kegyelmezz, csak azt hagyd meg, könyörgött a sárkány.

– Annak a világát, minthogy mégis apám voltál, nem oltom el; hanem jer a háromszáz hatvanhatodik szobába, hagy peczkeljelek ott ki világcsufjául!

És a tátosfiú ugy tőn, miként mondá. – A hétfejű sárkányt bevitte a háromszáz hatvanhatodik szobába s ott fölszegezte a falra; egy szeget a jobbik szárnyába, másikat pedig a balba vert és a harmadikat a farkába. Mikor ezzel is készen volt, becsukta a nagy vasajtót; hetet forditván a kulcscsal, majd kilencz lakatot vetett föl.

Mikor ezzel is készen volt, fölkereste jó bátyját s azt mondja neki:

– No bátya, mivel világra jöttömet neked köszönhetem, jöszte velem, majd megmutatom én neked, hogy hol van a tündérkirályné!… Látod-e azt a nagy hegyet, mely itt elöttünk az eget támasztja? No ha látod, annak a kellős közepén alszik a te szeretőd átok miatt örökálmot; de majd felköltjük, csak te a szavamra hallgass; mert ha nem a szerént cselekszel, sose látod többé a verőfényes napot, hanem te is lefekszel örökálmot aludni a tündérkirályné mellé: azért hát jól ide hallgass! Hát csak azt akarom mondani, hogy majd bevezetlek én téged ennek az irdatlan magas hegynek a gyomrába. A merre csak megyünk, egyébre ne ügyelj, mint mindig csak az én nyomomba hágj; mert ha csak egyszer is félre lépsz, ajtó zárul utánunk s mind én mind te csak ugy megleszünk átkozva mint az a tündérkirályné.

Majd az utunkban a merre megyünk mindenféle csuszó-mászó állatok, kigyók és békák hevernek; de jól vigyázz, hogy valamelyikre rá ne hágj, mert ha csak egy is elsikoltja magát, azt olybá vehetjük, mintha a halálharangot csenditették volna meg felettünk. Mikor aztán egyszer eljuthattunk a hegy gyomrába, tizenhárom fölvetett ágyra akadunk, melynek mindegyikében egy-egy szép leány fekszik. Hogy aztán melyik a tiéd, azt mondanom sem kell, mert majd megmondja néked a te szíved, s ha meg lelted, feküdjél mellé s csókold meg háromszor. Az első csókra megmozdul; a másodikra lélekzetet vesz és a harmadikra: fölkel és fölébred. Aztán abban a szobában, hol a 13 szép leány fekszik, van egy rácsos almáriom, nyisd ki annak az ajtaját, s vedd ki belőle az aranyvesszőt, melylyel legyincsd meg a szép leányokat, egyet-egyet háromszor, mondván: „Ébredjetek, keljetek föl, mert itt a virradat.“ S azok mind egymásután ugranak föl. Mikor ezt is elvégezted, a legelső kigyót vagy békát, mely elédbe jön, üsd meg szintén háromszor, mondván: Ébredjetek, keljetek föl s bujjatok ki kigyó-béka bőrötökből. S azok egymásután vetik le a kigyó- vagy bőrruhát, s emberi alakot vesznek magukra; mert ezek is egytől fogva a legutolsóig, mindmind elátkozott tündérifjak és tündérkisasszonyok. – Most, miután megtudtad, a mit tudnod kellett, én most szurkos fáklyáért megyek, de ebben a szempillantásban mindjárt itt termek.

S ezzel a kis tátosfiú terült fordult, s honnan honnan nem, elég az hozzá, háromszáz hatvanhat mázsa szurkos fáklyát hozott az ölében, melynek feleközepét a bátyjának adván, elindultak a nagy hegyfelé.

Mikor a nagy hegy lábához értek, sok futkározás és keresés után egy helyütt megütötte a sziklát a tátosfiú, mondván:

– Nyilj ajtó elöttünk!

S abban a szempillantásban, kicsapódott a sziklaajtó s usdi be rajta. Sötét volt a lyukban, hogy szinte harapni lehetett volna, de hát mire való volt az a tengernyi szurkos fáklya, ha nem arra, hogy világositsanak vele? A szurkos fáklyákat aztán egymásután kezdték meggyujtogatni s utjok egyszeribe megvilágosodott.

A kis tátosfiú ment elől, a mi Miklósunk pedig utána, ki szünetlenül csak arra ügyelt, hogy az öcscse nyomába hágjon. A merre csak mentek, mindenféle kigyók-békák csúsztak-másztak a lábaik alatt, s ugyan kellett ám vigyázni, hogy valamelyikre rá ne tapossanak, hogy az el ne sikolthassa magát, mert különben csakugyan az olyan lett volna nekik mint a halálharang kongása; de hála istennek, mégse léptek egyre sem. Nagy fáradtság, csuszás és mászás után végre a hegy gyomrába értek, hol egy kerek tágas szobára akadtak, melyben feküdt a 13 szép leány örök-álmat, közepütt aludt a tündérkirályné szűz anyameztelenűl, csak hosszú aranyhaja volt a takarója, mely mint valami selyemlepedő egészen beboritotta.

A kis tátosfiú aztán, mintha a föld nyelte volna el, eltünt, szép Miklós pedig magára maradt, ki aztán izibe levetkezett s odafeküdt a tündérkirályné mellé. Mikor aztán megcsókola a tündérkirálynét először, az megmozdult.

Megcsókolja másodszor is, az egyet nagyot sohajtván, lélekzetet vett.

Megcsókolja harmadszor is, az fölkelt, fölébred s fölnyitván szemeit, hát kit lát maga mellett, senkimást mint kedves szeretőjét, szép Miklóst, kiért már olyan sokat szenvedett s kiért még csak az imént is átok alatt örökálmot aludt.

Szép Miklós aztán fölkelt a tündérkirályné oldala mellől, odament a rácsos almáriomhoz, kinyitotta annak az ajtaját, s kivette belőle az aranyvesszőt, melylyel, sorrul sorra járván az alvó szép leányokat, mindegyiket három-háromszor meglegyintette, mondván:

– Ébredjetek, keljetek föl, mert itt a virradat!

S azok egymásután ugráltak föl, kipkedtek-kapkodtak a ruhájuk után, mely kinek-kinek a feje alá volt téve; szégyelték magukat, hogy egy férfi előtt peczéren állnak.

Mikor szép Miklós ezzel is készen volt, azt a kigyót avagy békát, mely legelőször jött elébe, megütötte az aranyvesszővel szintén háromszor, mondván:

– Ébredjetek, keljetek föl, kigyó-béka ruhátokból bújatok ki s öltsetek emberi alakot; mert itt a szabadulás órája!

S azok megrázkodván, kibújtak kigyó-béka ruhájukból s emberi alakot öltének.

Erre megszólalt a szép muzsika, rárántotta a banda s ime, egy gyönyörü tündérpalotában találta magát a mi Miklósunk, kit aztán a tündérek bevittek a fürdőszobába, tejbe megförösztötték, aranytörlőbe megtörülték, aranyhaját szépen kifodorították, biboros-bársonyos köntöst adtak rá, s az érdem koronájával mint szabaditó királyukat megkoronázták. Jobb felül állt a kis tátosfiú, bal felül pedig a felesége, a szép tündérkirályné.

Igy lett a szegény ember fiából tündérkirály s vén apjára aztán csakugy dült az áldás, hogy jobban se kellett s szegény feje azt se tudta, hogy honnan jön, pedig a fia öntötte a fejére a bőség-szaruját.

AZ ÖRÖKIFJÚSÁG VIZE.[1]

Volt egyszer a világon egy király s ennek három fia. A királynak az egyik szeme mindig nevetett, a másik pedig mindig sírt.

Mikor a három fiú már annyira fölcseperedett, hogy már a legény sorba is beillettek volna: összebeszéltek, hogy megkérdik az édes atyjukat, hogy mért nevet az egyik szeme mindig, a másik pedig mért könyezik? Mondom, hogy rájöttek e gondolatra, beküldték királyatyjukhoz a legöregebbiket.

Bemegyen a legöregebbik királyfi a fehér szobába, hát az apját ép fölöstökömnél találta.

– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk, hogy mért sír az egyik szemed mindig s mért nevet a másik?

E kérdésre a király mitse válaszolt, annyit se, hogy: „bá“; hanem nagy mérgesen felkapott egy nagy kést, mely ép az asztalon hevert s a fia után vágta.

Megijed a királyfi, utczu vesd el magad, kiszaladt a fehér házból. A nagy kés a küszöbben állott meg.

A két ifjabb királyfi, már mint a középső és a legkisebbik, ott várakozott a kertben bátyjok érkeztére; de nem kellett azután sokáig várniok, mert imhol jön nagy lelkendezve a legöregebbik királyfi.

– No mit mondott… no mit mondott, kérdezték egyszerre ketten is.

– Hát csak azt mondta, hogy egyet se szólt, azt is lassan mondta; mert nem érkezik rá beszélni, mert ép a fölöstökömnél találtam; hanem eredj be te középső, tán te szerencsésebb leszesz.

Bemegyen a középső királyfi a fehér szobába, hát az apja még most is ott ült az asztalszegben a fölöstökömnél.

– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a királyfi, nem felelnél egy kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk: hogy mért sír az egyik szemed mindig, mért nevet a másik?

Dühbe jön a vén király, ennek se válaszolt egy kukkot sem, hanem nagy mérgesen felkapott egy nagy kést, mely ép ugy kezeügyében az asztalon állott s a fia után vágta.

Megijed a királyfi, megoldja a lába kerekét s ki a szobából. A nagy kés az ajtóban állott meg.

A két testvére, már mint a legöregebbik és a legfiatalabbik, még most is ott sétáltak a kertben le s fel; testvérük érkeztére vártak; de nem kellett azután sokáig várniok, mert imhol jön nagy lelkendezve a középső királyfi.

– No mit mondott… no mit mondott, kérdik egyszerre ketten is?

– Hát csak azt mondta, a mit neked: egyet se szólt, azt is lassan mondta; mert én is még a fölöstökömnél találtam, két urnak pedig, hogy beszéljen is, egyék is, nem lehet szolgálni, hanem eredj be te öcsém, hátha te szerencsésebb leszesz mint mi ketten itt, la?

De azt, mind a legöregebbik mind a középső, nagy bölcsen elhallgatták, hogy mint vágta a nagy kést mindkettőjük után édes atyjok.

Bemegyen a legkisebbik, a legszebbik királyfi is a fehér szobába. Ez is az apját még az asztal mellett találta.

– Fölséges királyatyám! kezdé beszédét a legkisebbik királyfi, nem felelnél egy kérdésünkre, nem mondanád azt meg nekünk: mért sír az egyik szemed mindig és mért nevet a másik?

Erre is megharagszik a vén király, felkap egy nagy kést, mely ép a kezeügyében volt s utána vágta a fiának. A nagy kés a királyfi lábakásájában állt meg; de ez nem futott ki a fehér szobából, hanem kihuzván a nagy kést a lábából, visszatette az asztalra, mondván:

– Fölséges királyatyám! most is azt kérdem, hogy mért sír az egyik szemed mért nevet a másik?

– No kedves fiam, teljék szived kivánsága, már neked megmondom, mert te vagy mindhárom fiam között a legbátrabb és legvitézebb, mert te nem futottál ugy el, mint az a másik kettő. Hát azért nevet az egyik szemem, mert tibennetek leli minden gyönyörűségét; azért sír pedig a másik, mert már megvénűltem, mert már kenyerem javát, ételem savát-borsát megettem, mert már közelebb vagyok a sírhoz, hisz az egyik lábam már ugyis a koporsóban.

Hanem itt meg itt buzog fel az örökifjuság vize; s ugyanott található a szépenszóló aranypintyőke, s ha én az elsőből, nem többet, csak egy kortyot is ihatnám, a másodiknak pedig vidámitó énekét hallhatnám: akkor kedves fiam, ez az egyik szemem is csak ugy nevetne mint a másik.

Minekutána a legkisebb királyfi mindezt végig hallgatta, bement a kertbe két bátyjához.

– No mit mondott, kérdik egyszerre ketten is?

– Hát biz királyatyám nem szólt egyebet, mint: azért nevet az egyik szeme, mert minden gyönyörűségét mibennünk találja; azért sír pedig a másik, mert már megvénűlt, megöregedett s innen-onnan kiköltözik ez árnyék világból. De itt meg itt buzog fel az örökifjúság vize, s ugyanott található a szépenszóló aranypintyőke, s ha ő az elsőből nem többet csak egy kortyot is ihatnék, a másodiknak pedig vidámitó énekét hallhatná: akkor testvéreim, az egyik szeme is csakugy nevetne mint a másik. Azért kedves testvéreim, ez szóm és mondásom hozzátok, hogy menjünk be a mi királyi atyánkhoz s adjuk tudtára, hogy mi elmegyünk, s ha csak lehet hozunk az örökifjuság vizéből, de még a szépen szóló aranypintyőkét sem hagyjuk ott.

S a három királyfi e szerint cselekedett. – Felnevelő apjoktól keserves könyhullatások között elbúcsúzván, elindultak országvilágszerte az örökifjuság vize és a szépen szóló aranypintyőke fölkeresésére.

Itt a két legöregebbik testvér királyatyjuk számnélküli ménesei közül kiválasztottak két legjobb, legtüzesebb aranyszőrű paripát; a legkisebb pedig, a mint egy rosz tesznye csikó mellett elment volna, ez arczul üté a királyfit a farkával, mondván: „Engem válaszsz szép királyfi“ s az csakugyan ezt a fótos csikót választotta.

A két öregebbik királyfi meg nem állhatta, hogy el ne nevesse magát öcscsük választásán; de az nevet legjobban, a ki utoljára nevet; mert a rosz, tesznye csikó olyan igaz mint hogy élek, hisz ott voltam a hol mondták, ugy láttam mint most – tátos volt.

Aztán mindhárman elindultak egy úton, de alig mentek egy jó darabra, a két öregebbik testvér előre vágtatott és a legkisebbet elhagyták. Mikor már szem-benemlátta távolságra előre haladt a két öregebbik királyfi, megszólal a tátos ló, kérdvén:

– Mit szomorkodol, mit bánkódol, kedves gazdám; tán azon busulsz, hogy azok a gyönyörű mákvirágok itt hagytak? Nem baj az kedves gazdám, csak szerencse; hagy menjenek ők a magok utján, mink is a magunkén, hisz ugyse messze mennek azok, mert a legelső csárdában, a melyet elő-utó találnak megpihennek.

S ott tizenkét zsivány várakozik rájuk, kik barátruhában vannak felöltözve s kártyáznak egymás közt. Majd a két bátyád is leül közibük kártyázni s az lesz a dolog vége, hogy minden pénzüket, lovukat, szerszámukat, de még a rajtuk való ruhát is elnyerik tőlük; ugyannyira, hogy még a bor árát sem tudják kifizetni: ezért a csapláros mindaddig nem ereszti el őket, mig a bor-, széna- és zab árát le nem dolgozzák. De hogy mi is azonképpen ne járjunk, mi ne jobbra, hanem balra tartsunk.

Mikor a maga mondókáját bevégezte a rosz csikó, megrázkodott s olyan aranyszőrű, hat lábú, széltől fogantatott, zsarátnokot evő tátosparipa lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni, vagy ha keresték volna is, mégse találták volna.

– No kedves, most illünk egymáshoz, én te hozzád, te pedig én hozzám: azért ülj fel csak a hátamra, s hogy menjek veled: ugy-e mint a gondolat, ugy-e mint a villámlás, vagy a hogy a legsebesebb röptű madár szállhat?

– Csak ugy édes lovam, válaszolt neki a királyfi, hogy sem én bennem, se te benned hiba ne essék!

S aztán a hatlábú tátosparipa felszállt a levegőégbe, s mentek mendegéltek hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen; egyszer egy nagy vadon erdőbe, hol se eget se földet nem láttak, egy kis gunyhó előtt leszálltak.

Bemegyen a királyfi a gunyhóba, hol egy olyan vén asszonyra talált, ki még az országútnál is öregebb volt. Köszön neki:

– Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!

– Ha öreg anyádnak nem szólitottál volna, hamm! mindjárt bekaptalak volna!… Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Az örökifjuság vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek, hogyha hallotta hirüket édes öreg anyám?!

– Hallani, csak hallottam, de hogy hol van, azt nem tudom megmondani; hanem, ha ezen a nagy hegyen keresztül mészsz, kis domb alatt, kerek erdő tövében lakik az én néném, ha csak ez nem tud felőle, ugy senki a világon!… De nem azt mondom én királyfi, hanem azt, hogyha már az örökifjuság vizeért mészsz, ne itt van ez a butykos s hozz ebben nekem is, mert ládd, én is szeretnék még egyszer 18 éves lenni.

A királyfi elvette a butykost és a nyeregkápájára kötötte. Ez a vén asszony megajándékozta a királyfit egy aranypatkóval, hogy tegye el, tán még hasznát veheti. A királyfi ezt is elvette, s megköszönés után, belepakolta a montli-zsákba s azzal tovább ment.

A tátosparipa egyet ugrott, kettőt szökött, már tul volt az irdatlan magas hegyen, s a kerek erdő tövében levő kis gunyhó előtt szállt le.

Bemegyen a királyfi a gunyhóba, hát itt még öregebb, még vénebb asszonyra akadt, mint az első volt. Köszön neki.

– Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!

– Fogadj isten, édes fiam! s ha öreg anyádnak nem szólítottál volna: hamm! mindjárt bekaptalak volna! Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Az örökifjuság vizeért és a szépenszóló aranypintyőkeért megyek, hogyha hallotta hirüket édes öreganyám?

– Hallani csak hallottam, de hogy hol és miképpen lehetne rájuk szert tenni, azt nem tudom megmondani. Minek tagadnám, mikor inkább hasznom mint károm lenne belőle, hogyha elhozhatnád; hanem ezen az irdatlan magas hegyen keresztül menve, mely itt előttünk az eget támasztja, kis domb alatt kerek erdő tövében lakik az én néném. Ha csak ez nem tud felőlük, ugy senki a világon! De egyet mondok királyfi, kettő lesz belőle, ne itt van ez a butykos, tedd el, s hozz nekem is benne abból az örökifjuság vizéből. Aztán ne, itt van ez az aranytörlő is, tedd el ezt is, mert tán még hasznát veszed.

A királyfi mind a butykost, mind az aranytörlőt elvette, s megköszönvén a hozzája való szívességet, tovább ment.

Itt a tátosparipa csak egyet ugrott, kettőt szökött, már túl volt azon az irdatlan magas hegyen, mely az eget támasztotta, s a harmadik kis gunyhó előtt állt meg.

Bemegyen a királyfi ebbe is, s itt már olyan vén asszonyra akadt, hogy annak az orra szüntelenül a száját, ez pedig a fülét csókolta.

Köszön neki.

– Adjon Isten jó napot, édes öreg anyám!

– Fogadj isten, édes fiam! ha öreg anyádnak nem szólitottál volna: hamm! mindjárt bekaptalak volna!… Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Az örökifjuság vizeért és a szépen szóló aranypintyőkeért megyek, hogyha hallotta hirüket édes öreganyám?

– Hahó királyfi, dehogy nem hallottam, dehogy nem! hisz Tündérszép Ilona várában föllelheted mind a kettőt, mert valósággal ott van. S ha ezen az irdatlan magos hegyen, mely itt elöttünk az eget támasztja, keresztül méggy, a kék tengerre akadsz. Ennek a tengernek a hetvenhetedik szigetében áll Tündérszép Ilona vára aranykacsa lábán, s minthogy a vár kivülről szüntelen forog, mint a fergetyü, bizony nem mehetsz abba be a földről, hanem ha van olyan tátoslovad, mely a tetején is beugrik, akkor bemehetsz, csak arra az egyre vigyázz, hogy mind mikor beugratsz, mind mikor kiugratsz, ugy felkösd a lovad farkát, hogy egy szál se maradjon szabadon; mert ha csak egy szál is hozzá csapódik a vár rezes tetejéhez, az megszólal, s a tündérek se irgalom se kegyelem, szanaszét tépnek. Mikor már egyszer bent leszesz, a vár kellős közepén vagyon Tündérszép Ilona hálószobája, keresd föl ezt, eredj be hozzá. Ő ekkor ép alszik, s mindent tehetsz vele, csak megne csókold, mert ha megcsókolnád, tüstént fölébredne s bizony nem tudom én, hogy mit cselekednék veled. Tündérszép Ilona ágya se a földön, se az égben, hanem ég és föld között a levegőben van, s virághágcson kell hozzá fölmenni. Eredj fel rajta s hajtsd kétfelé hosszu arany haját, melylyel, mint valami selyemlepedővel, takaródzik, s feküdjél mellé, de mint mondám: mindent tehetsz vele, csak meg ne csokold. Az ágya felett függ aranyos kalitkában a szépenszóló aranypintyőke, melynek a száját, hogy meg ne szólaljon, egy aranyhajszállal tekergesd be. A szobája két szegletében buzog fel két forrás; az egyikben van az örökifjuság víze, a másikban pedig a halál víze. Merits mind a kettőből, s hozz az én számomra is az örökifjúság vizéből ebben a butykosban; mert ládd, még egyszer én is szeretnék 18 éves lenni, ha pedig abból nem többet, csak egy kortyot is ihatnék, azzá válnék. Ne, itt van ez az aranylóvakaró is, tedd el, mert majd hasznát veszed még.

Mikor a vén asszony ekkép befejezte a maga mondókáját, a királyfi elbúcsuzván tőle, el vitte mind a butykost, mind az aranylóvakarót. Aztán felült jó tátoslovára, mely csak egyet ugrott, kettőt szökött, s már túl volt azon az irdatlan magas hegyen, mely az eget támasztotta.

Hogy keresztül ment a királyfi az irdatlan magas hegyen, a kék tenger partjára ért. Itt a tátosló felszállt a levegőégbe, s vitte a királyfit mint a fergeteg. Annyira, annyira, hogy egyszer mégis elértek a kék tenger hetvenhetedik szigetébe. Mikor ideért a királyfi, leszállt a lováról s annak a farkát ugy felkötötte, hogy egy szál szőr se maradt szabadon. Mikor ezzel is készen volt, ujra ráült, fel a levegőégbe s beugratott Tündérszép Ilona réztetejű vára kellőközepére. Aztán a királyfi előkereste a butykosokat és a korsókat, miket magával hozott s be egyenesen Tündérszép Ilona hálószobájába.

A tündérkirályné csakugyan mint a vén asszony mondá, se a földön se az égben, hanem föld és ég között a levegőégben feküdt, s mély álomba volt merülve. A királyfi aztán fölmenvén a virághágcson, a tündérkirályné aranyhaját kétfelé hajtotta s mellé feküdt. S azzal mindent csinált, csak megcsókolni, nem csókolta meg. Majd fölkelt és egy aranyhajszállal betekerte a szépenszóló aranypintyőke száját, s aztán levette a szegről. Majd ismét lemenvén a virághágcson, a butykosokat és a korsókat megtöltötte az örökifjúság vizéből, de egy korsóval a halál vizéből is meritett.

Mikor mindezekkel készen volt, ugy a hogy bejött, kiment a szobából, majd ismét felkötvén jó tátoslova farkát, ráült s ki akart ugratni a várból. De, hogy hogy nem, a tátosló farkát a nagy sietség, vagy mi miatt, nem jól találta felkötni, mert egy szál lószőr szabadon volt, s így midőn ép a vár teteje felett ugratna, az egy szál lószőr megcsapta annak a tetejét.

Az egész vár, mint a harang, megcsendült, a tündérek pedig egyszerre talpon voltak s utána a királyfinak.

S már-már utolérik, ha a tátosló meg nem szólal, mondván:

– Ejnye, kedves gazdám, be viszket a jobb fülem töve: tekints csak hátra, kit látsz magadután jőni?

Hátratekint a királyfi, hát látja, hogy a sok tündér mindjárt lehuzza a lóról.

– Végünk van kedves lovam; mindjárt utolérnek a tündérek!

– Ehj, dehogy érnek, dehogy, csak a lókefét vesd el!

Elveti a királyfi a lókefét s ebből olyan ágasbogas erdő keletkezett, mint a milyen sűrű volt a lókefe.

Mig a tündérek ez ágas-bogas erdőn keresztülvergődtek, addig a királyfi ujra tulvolt árkon-bokron.

Itt a tátosló balfüle ujra viszketni kezdett; annyira annyira, hogy végre mégsem állhatta szó nélkül.

– Ejnye, kedves gazdám, be viszket a balfülem: tekints csak hátra, kiket látsz magadután jőni?

Hátratekint a királyfi, hát látja, hogy a sok tündér mindjárt utoléri s bizon leveszik a lóról.

– Végünk van kedves lovam; mindjárt utolérnek a tündérek!

– Ehj, dehogy érnek, dehogy, csak az aranytörlőt vesd el!

Elveti a királyfi az aranytörlőt, s ebből olyan nagy tenger keletkezett mint a világ.

Mig a tündérek keresztülvergődtek a tengernyi vízen, addig a királyfi ujra jó darab földet hagyott maga után.

De itt a tátosló mindkét füle viszketni kezdett; annyira-annyira, hogy végre mégsem állhatta szó nélkül.

– Ejnye, kedves gazdám, be ég a két fülem, tekints csak hátra, kiket látsz magadután jőni?

A királyfi harmadszor is visszatekintett, hát látja, hogy a sok tündér csakugy rajzik utána, s bizony mindjárt leveszik a lóról.

– Végünk van; mindjárt utolérnek a tündérek!

– Ehj, dehogy érnek, dehogy, csak a lóvakarót vesd el!

Elveti a királyfi az aranylóvakarót s ebből olyan ágas-bogas aranyerdő keletkezett, mint a milyen sűrű volt a lóvakaró.

A mint az ágas-bogas erdőhöz értek a tündérek, ezen már sehogy sem tudtak keresztülvergődni; ezért mit volt mi tenniök, kénytelen kelletlen vissza kellett fordulniok.

Igy szabadult meg a tündérektől a királyfi, ki aztán mikor elért ahhoz a gunyhóhoz, a melyben a legvénebb asszony lakott, betért hozzá s az alighogy pár kortyot nyelt le az örökifjuság vizéből, tüstént abban a szempillantásban megifjodott s 18 esztendős szűz leánynyá változott.

Aztán a királyfi betért a középső testvérhez is, kit szintén megifjitott, de végre a harmadik vén asszonyt sem kerülte el, mert ennek is átadta a butykost, ebben pedig az örökifjúság vizét. Alig ivott a vén asszony pár kortyot e csodavízből, megrázkodott s olyan szép 18 esztendős hajadonná változott, hogy nemcsak hanem ugyancsak.

A királyfi aztán ettől is elbucsuzván, ment mendegélt hazafelé, hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó tur, tulonnan túl, innenen innen, egyszer egy korcsma előtt megállott.

Bemegyen a királyfi a kocsma udvarára, hát látja, hogy két bátyja még most is ott dolgozik lánczra verve, s ugyancsak hasogatják a fát. Innen a korcsmába ment. A barátruhába felöltözött 12 zsivány még most is ott kártyázott a hosszú asztal mellett. Hiják a királyfit, hogy üljön közibük, de az mintha nemis hallotta volna, a korcsmároshoz fordult, kitől két bátyját, ezeknek lovait és szerszámait kiváltotta. Aztán mindhárman hazafelé indultak; de itt a két öregebbik testvér összesugott, s azon tanakodtak, hogy és mikép veszitsék el az öcscsüket; mert milyen nagy szégyen lesz az nekik, hogyha hazaérnek és öcscsük elbeszéli otthon, hogy mi történt velük.

Addig sugtak, addig búgtak, mig egyszer csakugyan kifőzték a taplót, s megállapodtak az öcscsük elvesztésén, mert a mint egy ó-kút mellett elhaladtak volna, hirtelen lerántották a lóról, kezét-lábát elvágták s bevetették az ó-kútba, az aranypintyőkét pedig és a két korsó vizet magukhoz vették, hogy azokat ők hozták szép tündérországból, Szép Ilona várából.

S mikor aztán a két öregebbik testvér hazaért, kinek volt nagyobb szája mint nekik, kik dicsekedtek jobban fel, mint ők, hogy és mint jártak szép tündérországban, mi mindent nem láttak ott, miket emberi nyelv ki nem beszélhet; – de az aranypintyőke nem szólalt meg és a két korsó viz közül nem tudták megmondani, hogy melyikben van az örökifjúság vize, avagy a halálvize: ezért a vén királynak még annakutána is csak ugy sirt az egyik szeme és csakugy nevetett a másik szeme, mint annakelőtte.

Itt a legkisebbik királyfi a mint sürgölődött-forgolódott az ó-kútban, egy kevéske vizbe talált behenteregni s ime ettől a csodaviztől mind a keze, mind a lába ujra kinőtt, majd megmosdván benne, ha eddig szép volt, eztán hétszerte szebb lett. Aztán nagy ügygyel-bajjal kimászott a kútból, egy szolgalegény képében beállitott ura atyja udvarába. Senkise ösmerte meg. A király pedig megfogadta igáslovak kocsisának.

Itt a vén király, nagy jutalom igérése mellett, országszerte kihirdette, hogy az, a ki a szépenszóló aranypintyőkét szólásra birja hozni, és a két korsó víz közül ki tudja azt választani, hogy melyikben van az örökifjúság vize, ilyen nagy, olyan nagy tisztséget nyer el. Itt az egész birodalomból senki sem mert jelentkezni, csak az igáslovak kocsisa. Az összegyűlt uri népek még kinevették, hogy ez a jött-ment fajankó, ugyan már, hogy tudná véghez vinni azt a nagy csodát.

De alighogy meglátta az aranypintyőke a kocsisképében felöltözött királyfit, azonnal megszólalt és a ki annak az énekét hallotta, ha mindjárt apja-anyja feküdnék is a teritőn, mégis nevetni kellett neki.

Aztán a legkisebbik királyfi kezébe vevén a két korsót, s mindjárt kitalálta, hogy melyikben van az örökifjúság vize, melyből alighogy pár kortyot lenyelt a vén király, megrázkodott s olyan huszonnégy éves ifjúvá változott, hogy csak párját kellett volna keresni. Bezzeg aztán nem sirt többé az egyik szeme, hanem mind a kettő nevetett, csak mikor a legkisebbik, legkedvesebbik fia jutott az eszébe, akkor eredtek meg a könyei.

De itt lelkemteremtette, mi történik a dologból, mi nem, Szép Ilona fölkerekedett a várából, nagy hadat gyüjtött és a mi mesebeli királyunk országára csapott.

Majd mikor ahhoz a városhoz ért, hol maga a király lakott, megállt annak a végén, sátort veretett s azt az egész táborával körülvétette, majd követ által beüzent a királynak, hogyha azt a fiát, a ki az ő várát meglopta, ki nem küldi: kő kövön nem marad s mindenkit, minden irgalom és kegyelem nélkül, kardélre hányat.

Megijed a király ezen a szörnyű izeneten s hivatja két fiát, kiknek tudtul adja, hogy mit üzent a tündérkirályné, Szép Ilona.

Legelőször a legöregebbik királyfi ment ki.

De azt el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy a tündérkirályné az ő sátorától kezdve a királyi rezidencziáig aranyhidat veretett, melyet vörös bársonynyal terittetett be.

Mondom, legelőször a legöregebbik királyfi ment ki, de ez nem mert az aranyhidra lépni, nehogy kárt tegyen abban a drágalátos vörös bársonyban; hanem szép csendesen a hid mellett kutyagolt.

S mikor elérkezett a tündérkirályné elé, az azt találja kérdeni tőle:

– No királyfi, hát te voltál az én váramban?

– Igen is, én voltam, fölséges tündérkirályné.

– Hogyha megfelelsz arra, a mit kérdek, ugy elhiszem, hogy csakugyan te voltál.

– Megfelelek.

– Hát mondd meg azt nekem: hogy áll az én váram?

– Csakugy, mint más vár – a földön.

– Jól van. Hát hogy áll az én kutam?

– Csakugy, mint más kút – a földben.

– Jól van. Hát hol áll az én ágyam?

– Csakugy mint más ágy – a földön.

– Hazudsz beste lélek hunczutja; mert te sose láttad nem hogy az én váramat, kutamat és ágyamat, de még a környékén se voltál!… Huzzátok le, parancsolta Szép Ilona a katonáinak, s vágjatok rá ötven botot!

És a katonák szépen lefülelték a legöregebbik királyfit, s olyan ötven botot hegedültek rá, hogy míg élt se felejtette el, hanem mindig a szájában maradt az íze.

S a legöregebbik királyfit aztán, emigy kielégitve, visszaküldte a tündérkirályné azon üzenet mellett, hogyha azt a fiát ki nem küldi, a ki az ő várát meglopta, kő kövön nem marad s mindenkit, minden irgalom és kegyelem nélkül, kardélre hányat.

Most a király a középső fiát küldte ki; de ez se mert végig menni az aranyhidon, hanem a hid mellett kutyagolt mindaddig, migcsak el nem érkezett a tündérkirályné színe elébe, ki ettől is azt találta kérdeni, szót szólván:

– No királyfi, hát te voltál az én váramban?

– Igen is, én voltam, fölséges tündérkirályné.

– Hogyha három kérdésemre megfelelsz, akkor elhiszem, hogy te voltál. Legelőször is tehát azt kérdem: hogy áll az én váram?

– Csakugy mint más vár – a földön.

– Jól van. Másodszor azt kérdem tőled: hol áll az én kutam?

– Csakugy áll mint más kút – a földben.

– Jól van. Harmadszor azt kérdem tőled; hogy áll az én ágyam?

– Csakugy mint más ágy – a földön.

– Hazudsz, beste lélek hunczutja: mert te nemhogy az én váramat, kutamat és ágyamat láttad volna, de még a hirét se hallottad!… Huzzátok le, parancsolta a katonáinak, s vágjatok rá ötven botot.

És a katonák szépen lekapták a királyfit a húsz körméről, s olyan ötven botot hegedűltek rá, hogy az azt mig élt se felejtette el, hanem még a halálos ágyán is eszébe jutott.

A középső királyfit is visszaküldte az atyjához azon üzenettel, hogyha azt a fiát, a ki az ő várát meglopta, ki nem küldi: kő kövön nem marad, s minden irgalom és kegyelem nélkül még annak az ártatlan síró-rívó portékának sem kegyelmez, mert azt is a kősziklához vereti, vérét a föld issza, husát pedig a kutyával eteti.

Ezen a szörnyű kegyetlen üzeneten annyira búbánatnak eresztette a fejét a király, hogy se étele, se itala, se nappala, se éjjele.

Megszánta az apját a legkisebbik királyfi s bement az apjához s azt kérdi tőle:

– Fölséges uram! nem felelne egy kérdésemre, nem mondaná azt meg nekem: hogy mért adta a fejét annyira a búbánatnak, hogy se étele, se itala, se éjjele, se nappala?

– Mit kérded oh jó szolgám, mikor ugyse segíthetsz a bajomon?!

– De hátha még is.

– Node, mivel oly hű tisztem vagy, hogy mindent a kezedre bizhatok, mintha, tulajdon magzatom, a véremből való vér, a testemből való test volnál, hát megmondom: Már hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám olyan nagyon, mikor a tündérkirályné azt üzente nekem: „hogyha azt a fiamat ki nem küldöm, a ki az ő várát meglopta: kő kövön nem marad s minden irgalom és kegyelem nélkül még annak az ártatlan síró-rívó portékának sem kegyelmez, mert még azt is a kősziklához vereti, vérét a föld iszsza, husát pedig a kutyával eteti.“ Ezért fől az én fejem, kedves szolgám!

– Ha csak ez a baja fölségednek, válaszolt a legkisebb királyfi, sose bánkodjék és busuljon olyan nagyon, csak azt engedje meg, hogy azt a rosz csikót, mely ott a szemétdombon legelész, felkantározhassam, én pedig királyi köntöst ölthessek magamra; majd kimegyek én a tündérkirálynéhoz, majd megfelelek én neki, csak bizza reám fölséged azt egész dolgot.

– Szivesen fiam, szivesen, akár egy egész ménes közül választhatsz, akár tizenkét királyi köntöst is felölthetsz, csakhogy aztán szavadnak ura légy!

Itt a legkisebbik királyfi magára ölti a biboros-bársonyos királyi köntöst, kiereszti aranyhaját, szép görbe szablyát köt az oldalára, majd mikor mindezekkel készen volt, ráült az aranyszőrű tátosparipára s fel egyenesen az aranyhídra, végig nyargal a vörös bársonypokróczon, hogy csakugy csengett alatta a ló érczpatkójától az aranyhid, hogy jobban se kellett.

Szép Ilona az aranyhid végén várta a királyfi érkeztét s mondogatta magában:

– Ez ő, ez a váram, kezem, szívem megrablója!

Mikor a királyfi Szép Ilona elé ért, meghajtotta előtte magát, ki azt találja ettől is kérdezni, szót szólván:

– No szép királyfi, vald meg igaz lelkedre, te voltál-e az én váramban?

– Én voltam.

– Hogyha három kérdésemre megfelelsz: akkor elhiszem, hogy csak ugyan te voltál.

– Megfelelek.

– Legelőször is tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én váram.

– A kék tenger hetvenhetedik szigetében, még annak is a kellős közepén, aranypulyka lábon áll a te várad, s kivülről szüntelen kering mint a fergetyű.

– Jól van. Másodszor tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én kutam?

– Hogy áll? hát a hálószobád mindkét sarkában buzogván fel két forrás, két kút van a szobádban az egyikben van az örökifjúság víze, a másikban pedig a halál vize.

– Jól van. Harmadszor tehát azt kérdem tőled: hogy áll az én ágyam?

– Se a földön, se az égben, hanem ég és föld között a levegőben áll, s virághágcsón lehet fölmenni.

– Ugy hát, te vagy az én kedves férjem!

S ezzel a királyfi és a tündérkirályné megölelték, megcsókolták egymást, s azt mondták egymásnak:

– Én a tiéd, te az enyém, ásókapa se választ el egymástól!

Rögtön papot, hóhért, vaskalapot hivattak, a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte s volt léh meg léh, boldog volt az a kinek egy kanállal juthatott.

Igy a nagy szomorúságból nagy vigaszság lett, s csak a két öregebbik királyfi szomorkodott, hogyim kitűnt az, hogy biz ő kelmék nem hogy Szép Ilona várában lettek volna, de még a hirét se hallották.

De hiában, elébb-utóbb kiüti a zsákból a szeg magát!

VILÁGSZÉP SÁRKÁNY RÓZSA.

Alig ejté ki ebbeli igéretét, ime azonnal terhesnek érezte magát, s hét esztendő mulva csakugyan a világra hozta az aranyfogú tátosfiút.

Itt a gyermek alighogy a világra jött, azonnal megszólalt, mondván:

– Apám! tanulni akarok; küldj fel az oskolába s adj a mester elé.

Itt a fiú mikor már 17 éves volt, a világ mindenféle iskoláját kitanulta, s ekkor az anyjához fordult, mondván:

– No anyám, tudod-e hogy mit igértél, mielött a világra hoztál volna?!

A királynénak csak ekkor állt el a szeme-szája, mert már minden igéretét elfelejtvén, semmiről semmitse tudott.

– No anyám, ismétlé ujra a tátosfiú, gondolkozzál csak, mit igértél nekem, mielőtt a világra hoztál volna.

A királyné másodszor sem felelt.

– No anyám, még egyszer kérdem, ismétlé ujra a tátosfiú, gondolkozzál csak, mit igértél nekem, mielőtt a világra hoztál volna.

A királyné harmadszor sem felelt; mert már semmiről semmitsem tudott.

– No anyám, én nem tehetek róla, de majd mindjárt az emlékezetedbe hozom.

S ezzel a tátosfiú a kezébe kapta a fejszét, belevágta a mestergerendába, s azt egy csapásra kétfelé hasitotta. Majd megragadta az anyját hajánál fogva, kivette annak az emlőjét s azt a mestergerenda hasadékába dugván, mellénél fogva felakasztotta.

– No anyám, ha nem emlékezel, most már mindaddig ott leszesz felakasztva, migcsak meg nem mondod nekem, hogy mit igértél akkor, mielőtt a világra hoztál volna.

Az aranyfogú tátosfiúnak senki se mert véteni, pedig ott volt az édes apja s egyéb hirneves vitézek; mert tudták azt, hogy ezerszeres jaj lesz annak, a ki a szavát fölmerné emelni; mert az a hatalmas gyermek, a milyen ereje van, mindnyájokot összemorzsolná a kisujjával.

Itt a királynénak végre eszébe jutott, hogy mit fogadott akkor, mielőtt a fiát világra hozta volna, s szót szólt ilyeténképen:

– No édes fiam, tudom már, hogy mit fogadtam akkor, a mikor még nem szültelek a világra: hát biz én igy kiáltottam fel: „Istenem, ha az én aranyfogú tátosfiam megszületne, senki más nem lenne annak a felesége, mint világszép Sárkány Rózsa.“

– No ládd, édes anyám, ezt már elébb is elmondhattad volna, és akkor nem kellett volna olyan csúnyát látnod; de én arról nem tehetek, s azért engedj meg.

S ezzel a tátosfiú ujra bele vágta a fejszéjét a hasadékba, azt kétfelé repesztvén, édes anyja emlőjét kivette a furcsa cserepcsikból.

– No ládd, édes anyám, minek fogadsz te olyant a mit nem tudsz teljesiteni; minek igérted te nekem világszép Sárkány Rózsát, ki örökifjúsággal és hervadhatlan szépséggel bir, és a ki a sárkánykirálynál nagy sárkányországban van férjnél, kit az a rut féreg – veszett volna az anyjánál – erőnek erejével rabolt el szép tündérországból.

Azért, édes anyám, felnevelő apám és kedves barátaim, ez szóm és mondásom hozzátok: én mindaddig megyek, ha lábom térdig elkopnék is, vagy mig a szememmel látok, mig sárkányországot felnem találom. És vagy elhozom onnan világszép Sárkány Rózsát, vagy pedig sose gyönyörködtök többet az én nézésemben; mert könnyen ott hagyhatom ám a fogam fehérét.

S aztán az aranyfogú tátosfiú édes apjától, szülő anyjától és kedves barátjaitól keserves könyhullatások között elbucsuzván, elindult országvilágszerte, világszép Sárkány Rózsa fölkeresésére.

Mén, mendegél aztán a királyfi hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan túl, innenen innen, egyszer a mint elestveledett volna, valami fényességet lát egy pocséta közepében.

Megyen a fényesség felé, hát látja, hogy egy tündérszépségű asszonyság ül egy kis aranyos kocsiban, melybe hat fehér mókuska van fogva; de a kocsi se ide se oda, elakadtak a pocsétában.

Itt a királyfi sem rest, rögtön segitségére ment a hat fehér mókuskának, s aztán az ő segitségével csakhamar kiértek a pocsétából. Mikor már a poros úton volt az aranyos kocsi, a tündérszépségü asszonyság visszafordul, s azt találja mondani a királyfinak.

– No szép királyfi, jótét helyébe jót várj: mit kivánsz azért én tőlem tündérek királynéjától?

– Nem kivánok én egyebet, felelt a királyfi, csak azt: add nekem feleségül világszép Sárkány Rózsát.

– Hahó, királyfi, nagy fát mozgatsz! Ha nem mondod is hogy ki vagy, ugyis tudom… Nagy a te erőd, nagy a te tudományod, de fölöstökömre is kevés volna az nagy sárkányország királyának; mert tudd meg azt, hogy az a vasat ugy gyurja mint én a tésztát; mert az a követ ugy morzsolja mint én egy gomolya túrót; mert az legerősebb fát is egy ököl-ütésre úgy pozdorjává tőri, mint én a kendert: azért, mint mondám, nagy fát mozgatsz, beletörik a bicskád, és könnyen ott hagyhatod a fogad fehérét.

– Én, felelt az aranyfogú királyfi, az életemmel nem sokat törődöm, és ha meg egyszer, vagy ha még hetvenhétszer oly erős lenne is az a sárkánykirály, mégis megmérkőzném vele világszép Sárkány Rózsáért!

– Ha már csakugyan oly annyira megbicsakoltad magadat, hát tudd meg, hogy Sárkány Rózsa az én leányom, s én tőlem rabolta el az a kutyának való. Azt is tudd meg, hogyha csakugyan elhozhatod, fiammá fogadlak és szép tündérországban lészen a lakásod, s ott is az első székbe mint méltó helyedre ülsz, világszép Sárkány Rózsa pedig, nem bánom legyen a tied, legyen a feleséged… Ne, itt van ez az egy tőből nőtt három aranyhajszál és ez a rosz kolincs madzag. A rosz kolincs madzaggal üsd meg háromszor az egy tőből nőtt három aranyhajszálat, majd meglátod, hogy milyen széktől fogantatott, zsarátnokot evő tátosparipád lesz, mely bizonyosan elvisz nagy sárkányországba; a rosz kolincsmadzagból pedig válik olyan aranyos lószerszám, hogycsak párját kellene keresni, vagy ha keresnék is, mégse találnának. Mikor aztán ráültél jó tátoslovadra, itt meg itt, ennek meg ennek a magas hegynek a tövéből buzog fel egy forrás, keresd fel azt és förödjél meg benne; majd meglátod, hogy bár eddig is erős voltál, de aztán hétszerte erősebb leszesz, tested pedig semmiféle fegyver nem fogja, és a hajad aranyhajjá változik. – Mikor ezt is elvégezed, a forrás partján a füzes között találsz egy kardot, mely hegygyel fölfelé nőtt ki a földből, keresd föl azt és szakitsd le. Ez a kard olyan tulajdonsággal bir, hogyha a kezed elfárad a sok viaskodásban, magától is vág, szúr és öl. Ha ezeket mind megcselekszed, ugy tán legyőzheted nagy sárkányország királyát; különben ha majd a küzdésnél erőd fogyását érzed, ne itt van ez a három üveg; mindháromban erősitő szer van, s csak ezekből igyál, még pedig először a legkisebből, aztán a középsőből, végre a legnagyobbikból. Majd meglátod, hogy ezektől az italoktól elébbi erődet hétszerezve nyered vissza.

S ezzel a tündérkirályné aranyostorával a fehér mókuskák közé csapott s mint álomlátás, mint pára eltünt szem elől, a királyfi pedig elővette az egy tőből nőtt három aranyhajszálat és azokat a rosz kolincsmadzaggal háromszor megütötte. Ime! mint a legsebesebb förgeteg egyszerre ott terem a vasderes, hatlábú, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evő, széltől fogantatott tátosparipa, a rosz kolincsmadzagból pedig olyan aranyos szerszám lett, hogy csakugy tündöklött attól a sok drága csattól és sallangtól.

Itt a királyfi felült jó tátoslovára s megsem állt mindaddig, mig annak a bizonyos magas hegynek a tövébe nem ért, hol abban a bizonyos forrás vizben meg is fördött. Eddig is szép volt a királyfi, de most hétszerte szebb; eddig is erős volt a királyfi, de most hétszerte erősebb; testét pedig mintha vaspánczél boritotta volna, nem fogta a fegyver, a haja pedig aranyhajjá változott. Mikor a királyfi a fördéssel emigy készen volt, a földből nőtt kard keresésére indult, melyet csakugyan meg is talált a füzesek között, és azt le is szakasztotta.

Mikor a királyfi mindezekkel készen volt felülvén jó tátoslovára, elindult országvilágszerte nagy sárkányország fölkeresésére.

Ment, mendegélt aztán a királyfi hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, tulonnan tul, innenen innen, egyszer elérkezett a rézhidhoz; de azon nem ment keresztül, hanem a hid alatt húzta meg magát. Ez a hid vezetett be nagy sárkányországba, azért annak a két végén egy-egy sárkánykigyó állt istrázsát.

Mikor a királyfi jól megpihent, és a tátosparipa is kifujta magát, felpattanván jótátoslovára, kiugratott a rézhidra.

Összetűztek, de nem telt bele sok idő, hogy az aranyfogú vitéz mind a két sárkányt a más világra küldte; annyi volt neki az a két sárkánykigyó, hogy fölöstökömre is kevés lett volna.

Most az aranyfogú vitéz keresztül ment a rézhidon, végig tánczoltatta rajta a tátosparipát. Csengett-bongott a réz hid az aranypatkótól. Igy jutott el a királyfi nagy sárkányországba; de hogy őt semmiféle teremtett állat megne lássa, megszólalt a királyfi ilyeténképen:

– Köd előttem, köd utánam, hogy senki se lásson.

És őt csakugyan nem látta senki sem, bár a királyfi mindenkit látott. Itt minden sárkánynak volt külön, szebbnél szebb gránit, márványpalotája; mindegyiknek volt különbnél különb, szebbnél szebb felesége, kiket a másvilágról királyoktól, herczegektől, grófoktól és tündérektől raboltak el. A palotákban pedig egész halommal volt a rablott kincs: arany, ezüst, gyémánt és brilliánt; mindenféle drága fegyverek: ezüstkard aranymarkolattal, ezüstszekercze puszpángfa nyéllel. Három nap is kevés volna, ha én azt a temérdek rablott kincset el akarnám sorolni, mely sárkányországban össze volt hordva.

Nagy sárkányország kellős közepén terült el egy selyemrét, selyemréten virágos kert, virágos kert kellős közepén állott a sárkánykirály gyémántpalotája aranyoszlopokon. A selyemfüvet ép ekkor vágták aranykaszával, ezüstvillával forgatták és aranygereblyével összegyüjtötték. A selyemszénát aztán aranyszőrű tátosparipák aranyrácsból és aranysaroglyából ették, az itatóvályú pedig fehér márványból volt kifaragva. A virágos kertben pedig a kerek föld minden virágai diszlettek hervadatlanul.

Az aranyfogú királyfi világszép Sárkány Rózsát egy szomorúfűzfa alatt ülve találta. Itt a királyfi nem győzte eléggé szemmel-szájjal nézni annak ragyogó szépségét, de hogy is ne! sarkig érő aranyhaja két foncsikba fonva gyenge fehér lábát verte; dereka olyan volt mint az ingó nádszál, ábrázatja ékes mint egy királynéé, tekintete szelid mint a galambé; ha nevetett, rózsa nyilt gyenge fehér arczán; ha könyezett, igaz gyöngy hullt a szeméből, és ha egyet lépett, arany potyogott ki a sarkából.

Itt a királyfi sarkantyúba kapja jó tátoslovát és világszép Sárkány Rózsa elé rúgtatott, mondván:

– Mit búsulsz, szívem szép szerelme, hisz itt vagyok, hisz eljöttem a szabaditásodra?!

S azzal megölelték, megcsókolták egymást, mondván:

– Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa sem választ el egymástól.

– Szivem szive, kérdé a királyfi, itthon van-e az a kutya; mert jót csak nem mondhatok neki!

– Szivem szép szerelme, válaszolt neki világszép Sárkány Rózsa, most még ugyan nincs itthon, de majd hazajön tizenkét órára.

– Azért kérdem, mert ha itthon volna az a kutya – veszett volna az anyjánál – rögtön megmérközném vele!… De szivem szíve, nem felelnél egy kérdésemre:

– S mi lenne az, szerelmem bimbaja?

– Hát biz aranyos rubintom az nem egyéb, mint csak azt akarom tőled kérdezni, hogy nem tudnád-e azt meg mondani: miben áll a sárkánykirály ereje?

– Hahó, szivem szép szerelme, ha én azt kitudhattam volna, ugy már nem találnád itt világszép Sárkány Rózsát!

– De még azt is akarom kérdeni tőled, szelid kis galambom, hát azt nem tudnád megmondani, hogy micsoda erősítő itallal él?

– A pinczében van egy kőhordó, abban hogy mi van, azt egész bizonysággal nem tudom, de azt igaz hitemre mondhatom, hogy minden délben abból szokott inni.

– Szivem szép szerelme, ha szépen megkérnélek, nem hoznál nekem abból az italból?

Itt világszép Sárkány Rózsa térül fordul, kezébe veszi az aranykulcsokat, leszalad a pinczébe és egy kobakkal csakugyan hozott a kőhordóból, melyből a királyfi jót huzott. Eddig is erős volt a királyfi, de most még hétszerte erősebb; csakugy pattogott az ér a karjában, hogy jobban se kellett.

Itt elérkezik a tizenkét óra, itt a sárkánykirály nagy haraggal jön hazafelé, már egy mérföldről kiabálta:

– Idegen bűzt érzek; idegen bűzt érzek!

Mikor a sárkánykirály megállott az udvarán, jó tátoslováról csakúgy szakadt a tajték, hogy jobban se kellett. Itt a sárkánykirály be se ment a palotájába, hanem nagy mérgesen elkiáltja magát:

– Ehj, mindig hallottam az aranyfogú királyfinak hirét, szeretnék vele megmérkőzni, ha itt volna!

– Itt vagyok, kiáltott neki vissza az aranyfogú vitéz.

– No, ha itt vagy, ép jó kedvemben találsz, jer ki velem az ólomszérűre, mérközzünk meg.

Itt kimennek az ólomszérűre, itt a sárkány király elővett egy kősziklát, melyet fakéssel kettévágván, feleközepét magának tartotta meg, feleközepét pedig az aranyfogú vitéznek dobta, mondvan:

– Ha te ezt a követ ugy összemorzsolod mint én, akkor elhiszem, hogy erős vagy!

Itt a sárkánykirály a markába kapja a kősziklát s ugy összemorzsolta, hogy szinte lisztté vált.

– Az még semmi, kiáltott neki az aranyfogú vitéz, hanem ide nézz s ezt tedd meg: én ezt a kősziklát ugy összemorzsolom, hogy nemcsak lisztté válik, hanem víz is csepeg ki belőle.

S ezzel a királyfi ugy összemorzsolta a kősziklát, hogy nemcsak porrá vált, hanem még víz is csepegett ki belőle.

– No már most látom hogy erős vagy s méltó vagy arra, hogy velem megviaskodjál. Azért csak a pinczébe szaladok, kardot kötök s aztán összetüzhetünk.

– De az eb-ingét, nem mészsz innen egy tapodtat sem, ha nincs kardod, én is elvetem a magamét s ugy mérközünk meg!

Mit volt mit tenni a sárkány királynak, látta hogy emberére akadt, derékon kapja a királyfit s ugy vágta az ólomszérűhöz, hogy az térdig sülyedt le.

Hehj, a királyfi sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a sárkánykirályt s egész térdig vágta az ólomszérűbe.

Hehj, a sárkánykirály sem rest, kiugrik a lyukból, megkapja az aranyfogú vitézt s egész derékig vágta az ólomszérűbe.

Hehj, a királyfi sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a sárkánykirályt s egész nyakig vágta az ólomszérűbe.

Hehj, a sárkánykirály sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja az aranyfogút s egész az álláig vágta az ólomszérűbe.

Hehj, az aranyfogú vitéz sem rest, kiugrik a lyukból, derékon kapja a sárkánykirályt s egész az orra hegyéig vágta az ólomszérűbe.

Itt a sárkánykirály sehogy sem tudott kijőni a lyukból s ekkor az aranyfogú azt mondja neki:

– No sárkánykirály, ugy-e már most csak elhiszed hogy erősebb vagyok; ugy-e most már csak elvehetném az életedet; de egy feltétel alatt megkegyelmezek.

– S mi lenne az?

– Hogyha nekem adod világszép Sárkány Rózsát.

– Jól van, nem bánom, legyen a tiéd.

Hehj, az aranyfogú vitéznek sem kell több, most már azt gondolta, hogy az övé egész a diófáig, izibe felpattan jó tátoslovára, az ölébe veszi, s illa berek, nád a kert; – de alig ért a kapuig, máris utána szaladt a sárkánykirály, ki azalatt kibujván a lyukból, jót huzott a kőhordóból, s visszahítta.

– Hahó, aranyfogú vitéz! még nem a tied világszép Sárkány Rózsa, mert még elébb megjátszom veled, s még egy próbát tegyünk.

Itt a királyfinak csak ekkor esett le az álla, s csak akkor tudta, hogy kivel van dolga; nagy immel-ámmal visszafordult.

Aztán összetűztek; de elébb a királyfi is jót huzott ám a három üvegből, s ekkor még erősebb lett.

Mondom, összetűztek és nem sok idő telt el bele, hogy a sárkánykirály a porba harapott.

S ekkor világszép Sárkány Rózsa a kezében levő aranyvesszővel megcsapta háromszor a gyémántpalotát, s az minden kincsestül, virágostul, kertestül és selyemrétestül együtt gyémántalmává változott, melyet a kebelébe rejtvén, fölült a tátoslóra kedvese mellé.

Itt az aranyfogú vitéz hazafelé viszi világszép Sárkány Rózsát.

Nagy lőn az öröm nagy meseországban, s az még nagyobb lett akkor, mikor világszép Sárkány Rózsa kivette a kebeléből a gyémántalmát, melyet az ország legszebb részén letevén, az aranyvesszővel háromszor oldalba ütötte, s ime! egyszerre mint káprázat, ott terült el a selyemrét, rajta a virágos kert, ennek pedig a kellős-közepén ott állott a gyémántpalota aranyoszlopokon.

Aztán lakzit laktak, papot, hóhért és vaskalapot hivattak; a pap összeadta, hóhér seprőzte, istennyila kerülgette, de soha meg nem ütötte.

Még most is élnek nagy boldogan, hogyha meg nem haltak.