A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s elaludt, – Ráró Rózsa pedig levette a szegről az ostort, hármat pattantott vele s bekiáltott a szomszéd szobába:
– Itt vagytok-e mindnyájan?
– Igen is itt vagyunk, fölséges királykisasszony.
– Nem hiányzik közűletek senki sem?
– Senki sem hiányzik közűlünk, csak a parancsszóra várunk: azért azt kérdezzük tőled fölséges királykisasszony: mit parancsolsz?
– Nem parancsolok én egyebet, csak azt: látjátok-e azt a kakaslábon forgó várat, melyet arra a sivár-kopasz hegyre épitettetek? No, ha látjátok, ugy azt az én királyi atyám rezidencziájával aranyhiddal kössétek össze.
– Meglesz, fölséges királykisasszony.
És a szolgalelkek még azon éjszaka a kakaslábon forgó vártól kezdve egész a Ráró király rezidencziájáig aranyhidat vertek, ugy, a hogy parancsolva volt.
Reggelre kelve aztán, mikor a király kitekintett az ablakán, hát ott látja ám az aranyhidat; ezért rögtön kiadta a parancsolatot, hogy mind a három leányát, mind a királyfit küldjék be. Mikor mind a királyfi, mind a három királykisasszony bejött a fehér szobába, megszólal a király.
– No királyfi, minthogy kiállottad a három próbát, én is beváltom a szavamat: most már olyan szabad vagy mint a madár s mehetsz oda, a hová tetszik s itt van három leányom, válaszd közülök azt, a melyik tetszik.
Azt mondanunk sem kell, hogy a királyfi kit választott, hogy Ráró Rózsa lett a nyertes.
Aztán mind a ketten forró ölelések és hangos sirások között elbúcsuzván, beleültek a szélhintóba s hazafelé jöttek.
Utközben azonban mikor már közel voltak a királyfi szülötte városához, megállittatta a királyfi a szélhintót s kiszálltak belőle.
– No szivem szép szerelme, szólt a királyfi, csak te maradj itt, mert én nagy pompával, királyi czeremoniával, hatlovas üveges-aranyos hintón akarlak bevitetni, a mint dukál.
– Ne hagyj itt szivem szive, szólt a királykisasszony, mert ha meg talál valaki csókolni: tüstént elfelejted a te Ráró Rózsádat.
– Ehj szivemtől származott gyöngyvirágom, hamarább elfelejteném azt, hogy minek hínak, mint téged, ki a szivembe vagy irva.
– Ne hagyj itt lelkemtől lelkezett aranyos bimbóm, mert ha valaki meg talál csókolni: tüstént elfelejted a te Ráró Rózsádat.
– No hát inkább senkitől sem, még tulajdon nemző apámtól és szülő anyámtól sem hagyom magamat megcsókolni s mégse felejtlek el.
– No meglásd, hogy elfelejtesz.
– S ezzel a királyfi ott hagyta a leendő feleségét, hogy majd másnap hatlovas üveges-aranyos hintóval tér vissza.
Hogy hazaért, hogy az apjára és anyjára benyijtotta az ajtót, azok elébe szaladtak, ölelő két karjukat kitárták s össze-vissza akarták csókolni, rég nem látott kedves fiukat, kit keserves könyhullatások között sirattak, hogy már soha sem tér vissza, pedig lám itt van; de a királyfi sem az anyjának sem az apjának nem engedte megcsókolni magát, pedig azoknak imhogy meg nem szakadt a szivök örömükben.
De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél hisz ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez, volt a királyfinak egy vén dajkája, ki hogy meghallotta, hogy itthon van az ő kedves fia, már isten bocsá, ahogy szokta a királyfit nevezni s hogyim nappal azt meg nem csókolhatta, éjnek idején belopózkodott a királyfi hálókamrájába s azt megcsókolta.
S íme a királyfi, mintha a világon sose lett volna Ráró Rózsa, s mintha azt sose ösmerte volna: egészen megfeledkezett arról.
Várhatta aztán Ráró Rózsa a királyfit a hatlovas üveges-aranyos hintóval, hogy majd hazarepítik, bizony nem jött az el érte kétkerekű kordéba fogott félszemű lóval sem. Eltelik egy nap, két nap, három nap s mindjárt tudta a királykisasszony, hogy csók által kitöröltetett a királyfi szivéből.
Biz aztán nem várta tovább, hanem a város végére épittetett egy csárdát s ott csaplároskodott.
Itt lelkem teremtette egyszerre híre futamodik, hogy itt meg itt milyen jó ivókát mérnek és milyen szép menyecske a korcsmárosné, hogy hét országban keresve sem lehetne párját találni; ugy annyira, hogy magának a királyfinak is a fülébe jutott, ki két czimborájával együtt egy gróffal meg egy herczeggel kiment abba a bizonyos korcsmába. Isznak esznek, mulatnak kedvükre s mindegyiknek megtetszett a csinos menyecske.
– Lelkem, szólt a gróf, szeretnék magának valamit mondani: szeretnék magától, egy pár csókot nyerni.
– Most nem érek rá, szólt Ráró Rózsi, hanem majd ugy 10 óra felé.
– Lelkem, szólt a herczeg suttomban, szeretnék magától egy pár csókot kapni.
– Most nem érek rá, felelt ennek is Ráró Rózsa, hanem majd fél tizenegykor.
– Lelkem, szólt a királyfi is ugy suttomban szűr alól, szeretnék magától egy pár csókot kapni.
– Most nem érek rá, szólt Ráró Rózsa, hanem 11 órakor.
No jól van, itt eljön a tiz óra. A gróf bemegyen a menyecskéhez.
– Itt vagy szivem szép szerelme?
– Itt vagyok, de elfelejtettem a kaput becsukni: azért kimegyek.
– Majd becsukom én.
S ezzel a gróf kiment, hogy majd becsukja a kaput, de egész tengernyi éjszakán keresztül mindig csukta, mégse zárta be.
Itt eljön a féltizenegy óra is, hát a herczeg is ehun kullog.
– Itt vagy szivem szép szerelme? kérdé Ráró Rózsától.
– Itt vagyok, de elfelejtettem a ludakat bezárni: azért kimegyek, de mindjárt visszajövök.
– Majd becsukom én, válaszolt a herczeg.
S ezzel kiment az udvarra, hogy majd behajtja a ludakat, de bár egész tengernyi éjszaka mindig hajszolta, mégse zárta be.
Itt eljön a 11 óra is, hát a királyfi is ehun kullog ám.
– Itt vagy szivem szép szerelme.
– Itt vagyok, de elfeledtem a tüzet hamuval betakarni, azért kimegyek, de mindjárt visszatérek.
– Majd betakarom én szivem szép szerelme, csak te maradj az ágyban.
S ezzel a királyfi kiment a konyhába s bár egész tengernyi éjszaka mindig a tüzet takarta, de mégse takarta be.
Reggelre kelve aztán kijön Ráró Rózsa a szobából, hát látja, hogy mit csinál a királyfi. Elnevette magát s azt találja neki mondani:
– Ugy-e szivem szép szerelme, ugy-e megmondtam, hogy meg ne hagyd magad csókolni, mert elfelejted a te Ráró Rózsádat.
A királyfi megszégyenelte magát s csak ekkor jutott eszébe az ő szive választottja; de még ekkor se szabadulhatott a tüztakarástól, hanem azt még mindig egyre kitakarta s betakarta s csak mikor Ráró Rózsa a kezével illette, jöhetett el a patkától.
Aztán a királyfi rögtön hazament s hatlovas üveges-aranyos kocsival, nagy kisérettel és parádéval jött el a feleségeért.
De a gróf még ekkor is szünetlenül a kaput csukogatta; kinyitotta meg becsukta s még se zárta be; – a herczeg pedig még ekkor is szünetlenül a libákat hajtogatta s még se zárta be. Csak mikor a királyné, már mint Ráró Rózsa megillette mind a kettőt a kezével, csak ekkor hagyták abba ezt a fura mulatságot.
Ráró Rózsát aztán felültették a hatlovas üveges-aranyos hintóba, hazarepitették s még az nap össze is adta őket a pap, kik még most is élnek, hogyha meg nem haltak.
Volt egyszer egy szegény ember s ennek tizenkét fia.
Mikor a gyermekek annyira felcseperedtek, hogy kiki meg tudta keresni a maga kenyerét: a szegény ember mind a 12 fiát elküldte szolgálatot keresni.
Az anyjuk aztán mindegyik fia számára kakastejjel sütött tarisznyát és háziczérnával varrt pogácsát és kinek-kinek odaadta magáét, ez a tiéd, ez a tiéd s igy sorba, mig mind a tizenkettő ki nem kapta a maga részét.
A tizenkét fiú aztán elindult országvilágszerte szolgálatot keresni. A mint mennek mendegélnek, egyszer egy nagy terepély fa alá leültek pihenni s ekkor csak megszólal a legnagyobbik:
– Testvérek! egyet mondok, kettő lesz belőle: minek bontaná fel kiki a maga tarisznyáját, először együk meg közakarattal az egyikét, azután a másikét s igy sorba.
A testvérek ráállottak s legelőször is a legkisebbikét ették meg s azzal aztán tovább mentek; de mikor másodszor került evésre a dolog, senkise akarta a maga részét odadni, hanem kiki felbontotta a maga tarisznyáját s abból evett, csak a legkisebbiknek koppant a szeme; mert annak, bármennyire kért, egyik sem adott; mert arra mindegyik irigykedett, mivel mind a tizenkét testvér között az volt a legszebb és a legokosabb: azért mindegyik csak ennek a vesztére tört.
Kért a legnagyobbiktól, ki azt mondta neki:
– Akkor adok egy pogácsát; ha az egyik kézfődet le hagyod vágni.
Kért a másodiktól ki azt monda neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha a másik kézfődet le hagyod vágni.
Kért a harmadiktól, ki azt mondta neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha az egyik karodat le hagyod vágni.
Kért a negyediktől, az azt mondja neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha a másik karodat le hagyod vágni.
Kért az ötödiktől, az azt mondta neki:
– Akkor adok egy pogácsát, ha az egyik lábodat térdig le hagyod vágni.
S igy sorba, mindegyik testvér csak akkor akart egy pogácsát adni, ha valamely testrészét le engedi vágni.
– Mit volt mit tenni a legkisebb fiúnak, éhen csak nem halhatott meg: le engedte vágni kezét, karját, lábát, lábszárát, fülét, orrát, végre még a szemét is kiszurták. S aztán a tizenegy testvér tovább ment, a legkisebbiket pedig ott hagyták gyámoltalanul, ki, mivel hogy se járni, se csuszni nem tudott, csak arra felé gurult, a merre hallotta, hogy megyen a tizenegy testvér.
Csak gurul, csak gurul, egyszer hogyim se eget se földet nem látott, egy ó-kútba esett. Csak hentereg a kútban, csak hentereg, egyszer csak azon veszi észre magát, hogy ismét lát, hogy keze-lába, orra-füle kinőtt. Eddig is szép volt a fiú, de most hétszerte szebb, ki aztán valahogy nagy nehezen kimászott az ó-kútból és egy fél dióhajban, mely ép a keze ügye alá akadt, meritett a csodavizből s azzal aztán tovább ment.
A mint mén mendegél, egyszer elébe szaladt egy kis egér nagy sirva-ríva.
– Mit sirsz, mit rísz kis egérke olyan keservesen? kérdi a fiú.
– Oh jó legényke, hogyne sirnék, mikor az egyik tomporomat összezúzta az egérfogó!
– Ha csak az a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen; jer ide, majd meggyógyítom én!
S ezzel a szegény ember fia a csodavizzel meggyógyította a kis egér tomporát.
– No szegény ember fia, szólt a kis egér, jótét helyébe jót várj. Nesze, itt van ez a kis síp, csak ebbe fúj belé, tüstént a segitségedre leszek; mert én vagyok az egerek királya.
A szegény ember fia elvette a kis sipot s azzal tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer elébe száll egy kis méh nagy sirva-ríva.
– Mit sirsz mit rísz kis méhecske olyan keservesen? kérdi a szegény ember.
– Oh jó legényke, hogyne sirnék, hogy ne rínék, mikor ketté van törve az egyik szárnyam, már most nem repülhetek!
– Ha csak a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen annál, jer ide, majd meggyógyítom én.
S a szegény ember fia a kis méhecske szárnyát is meggyógyította a csodavizzel.
– No szegény ember fia, szólt a kis méh jótét helyébe jót várj. Nesze itt van ez a kis sip s ha valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént a segitségedre leszek; mert én vagyok a méhek királya.
A szegény ember fia elvette a kis sipot s azzal tovább ment.
Csak mén, csak mendegél, egyszer elő-utó talál egy farkast, mely csak három lábon járt s a negyediket ugy huzta maga után ordítva.
– Mit orditasz olyan keservesen ordas pajtás?
– Oh jó legényke, hogyne orditanék, mikor az egyik lábomat ketté törtem!
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél!… Nosza, jer ide, majd meggyógyítom én.
S a szegény ember fia a farkas lábát is meggyógyította.
– No legényke, szólt a farkas, jótét helyébe jót várj: azért nesze, tedd el ezt a kis sipot s ha valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént segitségedre leszek.
A szegény ember fia elvette ezt a sipot is s aztán tizenegy testvére után sietett, kik már szolgálatban voltak a burkus királynál. A király látta, hogy nem bolond tehén bornyával van dolga, a tizenkettedik testvért is megfogadta.
A szegény ember fiai közül a legöregebbik élt a gyanú perrel, hogy majd a legkisebbik testvér igy panaszt tesz, ugy panaszt tesz a király előtt a rajta elkövetett mocskos tettért: azért mindenféleképen vesztére tört s most is hivatlanul beállitott a király színe elébe s azt találja annak mondani:
– Fölséges király! mondanék én valamit, ha valami bántódásom nem lenne.
– Oh jó Jancsi, mert igy hitták a szegény ember legnagyobbik fiát, már hogy lenne, csak beszélj.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb testvérünk a Miklós, olyan ezermester, hogyha fölséged azt parancsolja neki, hogy 24 óra elforgása alatt minden gabonáját learassa, kévébe kötözze, csomóra rakja, haza hozza, kicsépelje, kiszelelje: igaz lelkemre mondom, bizony megcselekszi, csak akarja.
– Igaz-e az Jancsi?
– Nincs különben.
– Menj, küld be az öcsédet.
Beküldi Jancsi a Miklóst, ki mint a peczek, megállott a király színe előtt, kérdvén:
– Mit parancsolsz fölséges király?
– Azt parancsolom szidom a lelkedet, hogyha 24 óra elforgása alatt minden gabonámat a legutolsó szálig le nem aratod, kévébe nem kötöd, csomóra nem rakod, haza nem hozod, ki nem csépeled és ki nem szeleled: leüttetem a fejedet.
S a király aztán olyan mérges tekintetet vetett a szegény Miklósra, hogy egy lánczhordával ért fel, mintha apját anyját megölte volna.
Itt a mi Miklósunk, mintha pofon ütötték volna, azt se tudta, hogy menjen ki a királyi rezidencziából, s mikor beért a maga szobájába, két kezére nyugasztotta az állát s egészen busulásnak adta a fejét.
Mikor ott legjavában búsul s bánkódik, hogy még az ellenségnek is megesett volna rajta a szíve, még az is megszánta volna, egyszer eszébe jut, mintha az isten megsugta volna neki, hogy van neki egy kis sipja, mit az egérkirály adott neki.
Mondom, hogy eszébe jutott a kis sip, azt elővette s belefújt. A kis fehér egérke honnan honnan nem, tüstént előtte termett s azt kérdi tőle:
– Mit búsulsz, mit bánkodol szép Miklós olyan keservesen?
– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor a király azt parancsolta, hogy 24 óra elforgása alatt minden életét a legutolsó szálig learassam, kévébe kössem, csomóba rakjam, de még haza is hozzam, ki is csépeljem és fel is szórjam?!
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te feküdjél le s aludjál szép csendesen és a többit bizd én rám; mert hijába volnék én egerek királya?! nem 24 óra elforgása alatt, de még ez éjszaka a mit ránk virraszt az isten, el lesz az a munka végezve.
Ugy is lett. – Miklós lefeküdt szépen s aludt reggelig, a kis fehér egér pedig a király minden életét még azon éjszaka learatta, kévébe kötöztette, haza hordatta, kicsépeltette, felszóratta.
Reggelre kelve megyen a király a csűrbe, hát látja, hogy minden élete ott áll garmadában, még pedig olyan tiszta, hogy a között aranyért sem lehetett volna egy szem konkolyt, csermolyát, avagy vadlencsét találni, mintha szemenkint szedték volna össze.
A király egy szó sem sok, de még annyit sem szólt, hanem csak a fejét csóválta s aztán szótlanul bement a fehér házba.
Itt a királynak alig melegedett meg a leülőhelye, már ismét előtte állt hivatlanul a szegény ember legöregebbik fia s azt találja neki mondani:
– Fölséges király! mondanék én valamit fölségednek, csak valami bántódásom ne lenne.
– Oh jó Jancsi, szólt neki a király, már hogy lenne, csak beszélj.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb testvérünk a Miklós, olyan ezermester, hogyha fölséged megparancsolja neki, hogy egy 24 óra elforgása alatt tizenkét kontignáczios viaszpalotát épitsen szivárványos mézkútakkal: igaz lelkemre mondom, bizony megcselekszi.
– Igaz-e ez Jancsi?
– Nincs különben.
– Eredj, küld be a Miklóst.
Bemegyen a Miklós a király színe elébe s kérdi nagy alázattal:
– Mit parancsolsz fölséges király?
– Azt parancsolom – förmedt rá a király – azt parancsolom, hogyha huszonnégy óra elforgása alatt itt az udvarom kellős közepén tizenkét kontignáczios viaszpalotát nem épitesz szivárványos mézkútakkal: rögtön leüttetem a fejed gombját!
A mi Miklósunk ujra, mintha pofon cserditették volna, azt se tudta, hogy menjen ki a rezidencziából s mikor a maga szobájába ért, nem tett egyebet mint, mintha a siralomházban ült volna, két karjára nyugasztotta az állát s búsult olyan keservesen, hogy még a halálos ellenségének is megesett volna rajta a szive, még az is megszánta volna.
A mint ott legjavában búsul és bánkódik, egyszer, mintha az isten sugta volna neki, eszébe jut, hogy van még neki egy kis sipja, melyet a méhkirálytól kapott. Miklós aztán elővette a kis sipot és belefút.
Ime, egyszerre mint varázslat előtte terem a kis aranyos méhecske s azt kérdi tőle:
– Mit búsulsz, mit bánkodol olyan keservesen szép Miklós?
– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt parancsolta: hogyha huszonnégy óra elforgása alatt itt az udvar kellős közepén tizenkét kontignáczios viaszpalotát nem épitek szivárványos mézkutakkal: leütteti a fejem gombját?!
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél; hát miért volnék én méhek királya, he?!… csak te feküdjél le, pihend ki magad s nem 24 óra elforgása alatt, de még ez éjszaka, mit az isten a fejünkre hoz, kész lesz a tizenkét kontignáczios viaszpalota és a szivárványos mézkútak, csak te aludjál békén, csak te pihend ki magad.
Ugyis lett. – Miklós lefeküdt szép csendesen s aludt, a méhkirály pedig még azon éjszaka elkészittette a király udvara kellős közepén a tizenkét kontignáczios viaszpalotát és a mézkútakat.
Reggelre kelve aztán kitekint a király az ablakán, hát nem tudott hová lenni a csudálkozás miatt; de hogy is ne! mikor előtte állt a tizenkét kontignáczios viasz-palota és a szivárványos mézkútak!
De alig jött magához a csudálkozás miatt, már mint harmadszor is előtte állt a szegény ember legöregebbik fia a Jancsi, ki azt találja mondani a királynak:
– Fölséges király! mondanék én valamit fölségednek, csak valami bántodásom ne lenne?!
– Oh jó Jancsi, szólt hozzá a király, már hogy lenne, csak beszélj.
– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb fiúnk a Miklós olyan ezermester, hogy ha fölséged megparancsolja neki, hogy egy 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait a város végére gyüjtse egy rakásba: sose lássam a fényes mennyországot, hogy ha meg nem cselekszi, csak akarja.
Ennek hallatára csakugy repesett a király szive örömében s elgondolta, hogy milyen szép farkasbőrrel bélelt subát készittet magának is, a feleségének is és tán meg a leányának is kitelik s azonfelül még a juhaiban s egyéb jószágaiban sem tesznek pusztitást azok a csunya fenevadak.
– Igaz-e az Jancsi?
– Nincs különben.
– Ugy, küld be az öcsédet.
Beküldi a Jancsi a Miklóst, ki a király szine előtt megállott mint a peczek s azt kérdi aztán tőle:
– Mit parancsolsz fölséges király?
– Azt parancsolom, szidom a lelkedet bestelélek – förmedt rá a király nagy mérgesen – azt parancsolom, hogyha egy 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait össze nem tereled a város végére: leüttetem a fejed gombját!
A Miklóst, mintha pofon ütötték volna, nagy szomoruan, lesütött fejjel bandúkolt ki a királyi rezidencziából; de még otthon sem tett egyebet, mint a két karjával feltámasztotta az állát s búsult keservesen, mint a ki a siralomházban van.
Egyszer a mint ott legjavában búsul és bánkódik, eszébe jut, hogy, ho, van még neki egy harmadik sipja is, melyet ép a farkasok királyától kapott.
Miklósnak sem kell több, ízibe előveszi a sipot valahonnan a csuhájából és bele fújt.
Ime! egyszerre, mint varázslat, előtte termett a farkaskirály, ki azt találja tőle kérdezni:
– Mit búsulsz, mit bánkodol olyan keservesen szép Miklós?
– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt parancsolta: hogyha 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait a város végére össze nem gyüjtöm: csúf halállal múlok ki.
– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél… hát ki vagyok én he? nem-e a farkaskirály? azért csak ülj fel a hátamra s menjünk ki a város végére s ott aztán, itt van ez a kis síp, csak ebbe fúj bele, majd meglátod, hogy a kerek föld minden farkasai te körödbe gyülnek. Majd csattogtatják a fogukat te reád, de te semmitől se tarts, mert téged nem bántanak.
Ugy is lett. – Miklós felült a farkaskirály hátára, ki ízibe a város végére paripázott vele, hol aztán a kis sípba bele is fújt.
Ime egyszerre minden oldalról csakugy csörtetett elő a sok farkas, hogy jobban se kellett s ugyancsak csattogtatták a fogukat a mi Miklósunkra, de azért egy se bántotta.
Mikor a farkasok mind együtt voltak, megszólal a farkaskirály s azt találja mondani a mi Miklósunknak:
– No Miklós, nesze itt van ez az ostor s hajtsd vele ezt a farkascsordát a királyi rezidenczia felé; mert éhesek a farkasok, mert éheznek tizenegy gonosz bátyád húsára és vérére.
A mi Miklósunk kezébe kapja az ostort, és a sok farkast mind, mind a királyi rezidenczia felé terelte.
Meglátja a király az iszonytató farkas csordát, mely az egész utczát, tért, királyi rezidenczia udvarát elözönlötte, pedig még a végét be se látta, szörnyüképen megijedt s intett a Miklósnak.
– Jól van már fiam Miklós; jól van már, elhiszem, hogy ezermester vagy, csak a farkasokat tereld vissza, mert, minden pereputyostul együtt megesznek!
De a farkaskirály csak biztatta a Miklóst ilyeténképen:
– Hajts, hajts, többet igér, többet ád; – hajts hajts, többet igér, többet ád.
És Miklós ujra szóritani kezdte a farkasokat, melyek már az egész rezidenczia udvarát elözönlötték.
– Édes fiam Miklós, lekiáltott a király az ablakból, tizenkét kas pénzt adok, csak a farkashajtással hagyj fel!
De a farkaskirály még mindegyre biztatta a mi Miklósunkat.
– Hajts hajts, többet igér, többet ád; hajts hajts, többet igér, többet ád.
És Miklós annál jobban szoritotta a farkascsordát; ugy, hogy már azok az ablakokra és falakra is kezdtek felugrándozni.
Kérésről a király könyörgésre forditotta a dolgot.
– Édes Miklós fiam! jaj, neked adom a fele-királyságomat, csak a farkasoktól szabadits meg!
De a farkaskirály még mindegyre biztatta:
Hajts, hajts, többet igér, többet ád; hajts hajts többet igér, többet ád!
És Miklós annál jobban szoritotta a farkascsordát; ugy, hogy már a rezidenczia szobáit is elözönlötték.
– Édes Miklós fiam! könyörgött a király, jaj, neked adom fele-királyságomat és egyetlenegy leányomat is, csak a farkasoktól szabadits meg!
A sok farkas a tizenegy gonosz testvért kihuzta a szobából s ott a király szeme láttára diribről darabra tépték.
– No Miklós, szólt a farkaskirály, most már elég: azért fúj csak bele annak a sípnak a kisebbik lyukába!
Miklós aszerint cselekedett és a sok farkas, mintha soha se lett volna egy is, eltünt. Miklós aztán megkapta a királykisasszonyt és a fele-királyságot és a király holta után az egész birodalom felett ő uralkodott. Majd anyját, apját is elhozatta és még most is élnek nagy boldogan, hogyha meg nem haltak.
Volt egyszer a világon egy juhász, kinek a keze alá adott jószágból minden istenadta éjszaka egy juhát elvitték. Hogy kicsoda, azt senki sem tudhatta, még maga a számadó sem, ki éjjel-nappal maga vigyázott fel a juhokra, csak azt hallotta, hogy a kutyák elkezdnek ugatni, de hogy kire vagy mire, azt sohasem láthatta, aztán a juhok megugranak s már reggelre megint hiányzik egy darab jószág.
Ezen a számadó-juhász szörnyen elbúsulta magát s most is ott búsul az akol előtt, hogy ő neki már ennyi kára, annyi kára van.
A mint ott a legjavában búsul, arra vetődik egy czigány, ki megállott a juhász előtt s azt kérdi tőle:
– Mit búsulsz, mit bánkódol számadójuhász olyan keservesen?
– Jobb ha nem is kérded more, mikor ugy se tudsz rajta segiteni!
– Azt a piros szerencséjét, már hogy ne tudnék rajta segíteni, mikor ezermester vagyok, csak beszéld el nekem a te szived szomoruságát!
– Biz én more, nem búsulok egyebért, mint azért, hogy minden istenadta éjszaka elvesz egy juhom. Hogy ki viszi el, mi viszi el, azt senkisem tudja megmondani, de még magam se, bár már egy álló hét óta nem húnyom be a szememet, s nem veszek észre egyebet, csak hogy a kutyák elkezdenek csaholni, a juhok pedig ekkor megugranak s már reggelre kelve ismét odavan egy jószágom.
– Ha csak az a baj, szólt a more, kisebb gondod is nagyobb ennél, mert majd felvigyázok én, majd megcsípem én a tolvajt, csak bizd rám, csak egy marok túrót adj.
A számadó-juhász adott a czigánynak egy marok túrót, a more pedig ugy estende bevette magát a juhakolba s várta a jó szerencsét.
Csak vár, csak vár, egyszer ugy éjféltájban csaholni kezdnek a kutyák, a juhok pedig megugranak. Itt a czigány, bár majd kinézte a szemét, nem lát senkit sem, de azért felkiáltott:
– Azt a piros szerencséjét leteszed azt a juhot s jöszte velem birkózni!
Az ördög, mert ki lehetett volna más, letette a juhot s odament a czigányhoz.
– Hallod-e te hitvány czigány, birkózni ugyan nem birkózom meg veled, de ha megcselekszed azt, a mit én, akkor elhiszem, hogy erős ember vagy.
– Megcselekszem, de még több kunsztot is mutatok, csak hagy halljam, hogy mi légyen az?
– Az biz nem egyéb, mint keressünk két egyforma követ, egyet a te számodra, egyet pedig az enyémre, s ha te azt a követ ugy össze tudod lisztté morzsolni, mint én: akkor elhiszem, hogy erős ember vagy, akkor jöszte velem a pokolba, kifizetem duplán az ellopott juhok árát.
Aztán kerestek két egyforma követ, melynek egyikét az ördög a czigánynak adta, a másikát pedig magának tartotta meg.
– No more, ide nézz, hogyha akarsz valamit látni, – szólt az ördög s a követ ugy összemorzsolta a markában, hogy lisztté vált.
– No more, szólt ismét az ördög, ezt tedd meg.
– Bakatel az egész dolog, mert az még csak kis Miska, de ezt tedd meg ördög, hogy necsak lisztté váljék a kő a markodban, hanem vizet sajtolj ki belőle! S ezzel a czigány kivette a kebeléből a marok-túrót s addig addig szoringatta, mig egy pár csepp savó ki nem csordult belőle.
– No ezt tedd meg, hogyha legény vagy a talpadon! szólt a czigány.
De biz az ördög hasztalan szoringatta a markában a követ, mert biz abból csak nem tudott vizet kifacsarni.
– No czigány, szólt az ördög, most már elhiszem, hogy erős ember vagy: azért jöszte velem a pokolba, megfizetem a juhok árát.
Aztán mind az ördög, mind a czigány elindultak a pokolba s mikor odaértek, a czigányt az ördög keresztülvezette harminczhárom szoba során, hogy majd nem tud kivergődni a pokolból; de a czigánynak is volt ám esze s mindegyik szoba ajtó sarkánál egy-egy kártyát hullatott el.
A harminczharmadik szobában tövis ágyon, vasszegekkel töltött párnán hevert az ördög anyja, ki már olyan vén volt, hogy nem birta felnyitni a maga szemét.
– No anyám, szólt az ördög, add ide csak a pénzes-pincze kulcsát, mert itt van a más világról egy czigány, ki hétszerte erősebb mint én, ki kifogott rajtam; mert mig én csak lisztté tudtam morzsolni a követ, addig ő vizet is tudott facsarni belőle.
– Ehj fiam, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem én is azt a czigányt.
Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta s feltámasztotta azokkal édes anyja szemét. Az ördög anyja végig nézi a czigányt tetőtől talpig s ekkor azt mondja a fiának:
– Hiszen fiam, ez csak egy hitvány czigány! azért menjetek ki ide meg ide az erdőre s ki több fát haza tud hozni a hátán, az legyen a nyertes.
Itt mind az ördög, mind czigány kimegyen az erdőre s mikor odaértek: az ördög csak elkezdi a nagy szál fákat tövestül kiszaggatni s hányja rakásra, – a czigány pedig kivett a kebeléből egy gombolyag háziczérnát s elkezdi vele az egész erdőt össze-vissza kötözgetni. Az ördög csak nézi egy darab ideig, csak nézi, hogy mit csinál a czigány, végre nem állhatta szó nélkül s kitört belőle az igazság.
– Mit csinálsz te czigány?
– Mit csinálok, mit csinálok?! én csak nem fogok egy pár darabka fával haza sétálni, mint te, hanem egyszerre elviszem az egész erdőt!
– Jaj, csak hagyd abba, inkább kifizetem a juhok árát háromszorosan!
Igy megint a czigány lett a nyertes. Aztán hazamentek mind a ketten, de biz egyik se vitt haza egy szálka fát sem.
– Anyám! szólt az ördög, add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány megint kifogott rajtam; az egész erdőt összekötözte s egyszerre mind el akarta hozni.
– Ehj fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem meg még egyszer azt a czigányt.
Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta s feltámogatta azokkal édes anyja szemét. Az ördög anyja aztán tetőtől talpig végig mérte a czigányt s ekkor azt mondja a fiának:
– Hiszen fiam ez csak egy hitvány czigány! azért tegyetek még egy próbát s ki jobban tud szaladni, az legyen a nyertes.
Itt mind az ördög, mind a czigány kimegyen a mezőre, hát látja a czigány hogy egy südő nyul alatt fekszik ám a bokorban. Rögtön megállitotta az ördögöt.
– Hallod-e te gonosz lélek, nekem csak egy kis öcsém van, az is jobban tud szaladni mint te, hát én akkor hogyne tudnék; de mikor elkiáltom magam, hogy szaladj, már akkor indulj el, mert az ott hagy el, a hol előtalált.
Itt a czigány elkiáltja magát, a kis nyúl pedig kiugrik a bokorból s szaladásnak eredt, az ördög utána, de biz az nem érte utól, nem hogy elhagyta volna.
Az ördög aztán visszament az anyjához s azt mondja annak, szót szólván:
– Anyám! add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány megint kifogott rajtam; mert csak egy kis öcscsével futottam versenyt, de még azt se értem utól, nem hogy őt.
– Ehj, fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hagy nézzem meg még egyszer azt a czigányt.
Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta, feltámogatta azokkal édes anyja szemét. A vén asszony pedig tetőtől talpig végig mérte a czigányt s aztán felkiáltott:
– Ehjnye fiam, hisz ez csak egy hitvány czigány! azért tegyetek még egy próbát: menjetek el ide meg ide a kúthoz s a ki több vizet haza tud hozni, az legyen a nyertes.
Aztán mind a ketten kimentek a kúthoz s mikor odaértek, az ördög telehuzott egy hat akós kádat vizzel, hogy majd azt a hátára veszi s hazaviszi, – a czigány pedig elővette két krajczáros bugyliját s körül-körül kezdte vele ásni a kútat. Az ördög csak nézi egy darab ideig, hogy mit csinál a czigány, végre nem állhatta szó nélkül.
– Mit csinálsz te czigány?
– Mit csinálok, mit csinálok?! hát csak azt csinálom, hogy ki akarom a kutat ásni s a mi viz van benne, egyszerre hazaviszem.
– Jaj, csak hadd abba, inkább kifizetem az ellopott juhok árát, csak hadd abba, mert megölne a szomjúság, mert a nélkül is meleg van a pokolban!
Igy megint a czigány lett a nyertes.
Aztán mindketten hazamentek s otthon csak elkezdi az ördög:
– Anyám! add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány ujra kifogott rajtam; mert gondold meg csak, az egész kút vizét egyszerre haza akarta hozni.
– Ehj fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat, támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem meg egyszer azt a czigányt.
Az ördög aztán ujra behozta a 12 szál vasrudat s ismét feltámogatta azokkal édes anyja két szemét. A vén asszony pedig tetőtől talpig végig mérte a czigányt s ekkor felkiáltott.
– Ehjnye fiam, hisz ez csak egy hitvány cigány! Node, mivel három próbát már kiállott s mégis ő lett a nyertes: ma már ne erezd útnak, hanem fektesd le a szomszéd szobába a vaságyra.
Ugy is lett. – A czigányt megmarasztották még egy éjszakára s belefektették a vasnyoszolyába; de ő kigyelme élt a gyanuperrel, mert hisz minek lett volna az a nagy szivesség: ezért ott hallgatódzott a kulcslyukon.
Csak fülel, csak fülel, egyszer csak elkezdi ám a vén asszony:
– Ehj fiam, hát mire való neked az a 12 mázsás vasbuzogány, hogyha nem arra, hogy azt a hitvány czigányt kollintsd vele főbe, he?!
– Igaz biz az édes anyám, hisz ez eszembe se jutott.
A czigány pedig ezt mind jól hallotta. Ennek sem kellett több, egy nagy fát fektetett a maga helyére, fejnek pedig vasfazekat boritott le.
Itt bejön az ördög a 12 mázsás vasbuzogánynyal, fölemelé s akkorát ütött a vasfazékra, hogy az ugy ellapult mint valami laska mintha az istennyila ütött volna bele.
– Hej, pajtás, kiáltott a czigány, ne simogasd a fejemet azzal a 12 mázsás vasbuzogánynyal!
Az ördög csak ekkor ijedt el, hogy milyen kemény feje van annak az átkozott czigánynak rögtön elvetette a vasbuzogányt s a czigánynyal együtt lementek a pinczébe s kimért annak egy zsák aranyat, már mint az ellopott juhok árát. A czigány megse birta mozditani azt a zsák pénzt, azért ujra a politikához fogott ilyeténképen:
– Hallod-e ördög pajtás, ugy-e én nem hoztam ide a juhokat, azért az árát itt föl se veszem, hanem fizesd ki a más világon, hozd el a válladon ezt a zsákpénzt; különben…
– De, hogy menjek én a te családod közé, hogyha oly erősek vagytok, hisz mindjárt agyonvertek!
– Azt a piros szerencséjét, attól ne tarts, hisz itt vagyok én, mert még mikor azt mondják: „Szosz kere dáde“ még ekkor ne félj, de ha ezt mondják „Dikhecz“ már akkor szaladj, mert jót nem állok érte, hogy a kisebbiket nem huzod.
Az ördög aztán a hátára vette a zsákpénzt, csakhamar elértek a más világra, a czigány putrija elé. Itt a sok purdé, apraja-nagyja ki szalad a dáde elébe s kérdik:
– Szoszkere dáde?
– Dikhecz, mi van a zsákban?
De mikor az ördög meghallotta ezt a szót „dikhecz“ levetette a zsákpénzt s ugy elszaladt, mintha soha ott nem lett volna.
A czigány aztán kifizette a juhásznak a juhok árát s a megmaradt pénzen barátságosan megosztozkodtak; feleközepe lett a czigányé, feleközepe pedig a juhászé.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy fiatal kalmár s ennek egy gyöngyadta felesége. Hogyim az egy pár cseléd szép volt, fiatal volt, halálba szerették egymást, ugyannyira, hogy fogadást tettek, hogyha valamelyik közülök elébb megtalálna halni, mint a másik: a kalmár nem házasodik még többé, az asszony pedig nem cseréli fel más-névvel az ura nevét.
No jól van, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a szép asszony megbetegszik, meghal s el is tették öröknyugalomra a kriptába; de az ura annyira szerette a feleségét, hogy egész tengernyi éjszakákon keresztül a koporsó mellett virradt meg. Egyszer a mint ott siratgatja a feleségét, hát látja, hogy egy nagy kigyó kibujik egy lyukból s egyenesen a felesége koporsójának tart.
– Ehjnye te csunya féreg, szólt a kalmár, csak nem mászod meg a feleségem koporsóját a szemem láttára, hiszem azt azt egyet! s ezzel kihúzta az oldalán fityegő szablyáját s a nagy kigyó fejét leszelte. A nagy kigyó teste ott hentergett a földön, de a feje fölkerekedik, térűl-fordul, be a lyukba, majd visszajövén, három csoda-falevéllel, elég az hozzá, a feje odaragadt a testéhez s aztán elment a maga utjára, a három csoda-falevelet pedig ott hagyta.
A kalmárfi, hogy, hogy nem, a három falevelet fölvette s mintha az isten sugta volna, felnyitotta az üveg koporsót s egyet a felesége szivére tett, kettőt pedig a két mellére s ime! a halott megmozdult, majd lélekzetet vett, majd ismét megrázkódván, felnyitotta a szemét, felült s kilépett az üvegkoporsóból.
Ki volt most boldogabb mint az egy pár cseléd, mikor ujra egymásé lehettek s ujra szerethették egymást, mint a páros galamb.
De itt a kalmárnak hosszu útra kelletvén mennie portékákért, kedves feleségétől nagy könyhullatások között elbúcsuzott, s elment. De mig odajárt, a fiatal menyecske egy generálissal összeszürte a levet s elszökött vele idegen országba.
Mikor a kalmár nagy fáradtan hazavetődött a hosszú útról, csak ekkor vette észre, hogy oda a szép asszony, nincs szép asszony. Volt, nincs, elszökött a generálissal. Szörnyű nagy búsultában mindenét pénzzé tette s elindult országvilágszerte bujdokolni.
Csak mén, csak mendegél hétedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy gyászszal bevont városba érkezett; az egész város fekete posztóval volt bevonva s az emberek olyan szomoruan jártak-keltek az utczán, mintha mindegyiknek halottja lett volna, kit reggel, délben és estve mindig sirathatott.
Halott volt az igaz, az egész város halottja; mert a királynak egyetlen egy 18 éves leánya feküdt a teritőn. Ezért volt az egész város feketével, gyászszal bevonva.
Itt a kalmár, mit mit nem cselekedett, kapja a lelkét, felöltözött orvosi ruhába, beállitott a király színe elébe, ki még most is feketébe öltözve egyetlenegy kedves leánya kimultát siratta.
– Adjonisten jó napot fölségednek! köszönt neki az orvos-ruhában felöltözött kalmár.
– Fogadj isten orvos! hát mi járatban vagy?
– Mi tűrés tagadás, fölséges uram, én biz nem egyébért fordultam fölségedhez, mint annak a megtudása végett, hogy mit adna fölséged annak az embernek, a ki egyetlenegy legkedvesebb leányát ismét életre tudná hozni?
– Oh jó ember, hát mit adnék egyebet, mint a felekirályságomat a leányommal együtt!
– No, ha fölséged nekem is megadja azt a mit igért, nekem is ideadja a felekirályságot és vele együtt a királykisasszony kezét: itt van parolás tenyerem, hogy én leszek az az ember, a ki egyetlenegy kedves leánya drága világát ismét visszaadja, s nem kérek egyebet, mint azt, hogy vagy három óráig egyes egyedül lehessék abban a szobában, a melyikben kiterítve fekszik a királykisasszony.
A király mindenbe beleegyezett, csakhogy aztán fel legyen ám támasztva egyetlenegy legkedvesebb leánya. Az orvosruhában felöltözött kalmár pedig nem tett egyebet, mint bemenvén a halottas szobába, ajtót, ablakot bezárt, becsinált, hogy azon egy teremtett lélek se lásson be, majd felhajtotta a halott-takarót s a királykisasszony szűz testére felrakta a csodafaleveleket. Egyet a szivére tett, kettőt pedig a két cziczi dombja alá s ime! a halott megmozdult, lélekzetet vett, majd megrázkódván, felült s leszállt a deszkáról.
Ha szép volt a kalmár elébbi felesége, de a királykisasszony hétszerte szebb s hogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak: „Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se választ el egymástól.“ A király pedig rájuk adta az áldást és a pap összeadta az egy pár cselédet.
Igy a nagy szomorúságból nagy vigasság lett; a halottas tor helyett lakodalmat laktak s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús levesben, s még az árva gyermeknek is akkora kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát.
Mikor a mézes-mákos hetek elmultak, az ifjú király, már mint a mi kalmárunk és a felesége, útrakeltek, hogy össze-vissza járják az országot s a hol lehet, gyámolitsák az ügyefogyottakat és segítsék a szegényt. A mint igy utazgattak, egyszer abba a városba találtak vetődni, hol a generális és a kalmár elébbi felesége lakott.
De az ifjú király és a felesége, hogy föl ne ösmerjék addig, mig ők nem akarják, paraszti ruhában öltöztek fel s mint ilyenek egy csárdába vetődtek be. A csárdában ott ivott három vén huszár; mulattak kedvükre s ugyancsak benéztek a kancsó fenekére, mert már egy kicsit kótyagosak is valának.
A király meg a felesége ugyanazon asztalhoz ültek, hol a három vén huszár pityizálgatott. A huszárok emberség-tudók valának s egy közülök mindjárt megkinálta a királyt a telt palaczkkal, mondván;
– Igyál földi, te érted is meghalt a Jézus!
A király elvette a palaczkot s jót huzott belőle, majd ő is parancsolt egy itcze bort s visszakinálta a huszárt, mondván:
– Igyék vitéz uram, mert kendért is leesett a varju a fáról!
A huszár elvette a telt palaczkot s jót huzott belőle, majd vissza akarta tenni a király elébe, de az intett neki, hogy a többieket is kinálja meg.
Addig addig ittak a huszárok, hogy a pénzük sehogy sem futotta ki a bor árát, a korcsmáros pedig az apja fiának se adott rovásra.
Mit volt mit tenni az egyik huszárnak, ki legtöbbel tartozott, haza is kellett volna már menni, mert régen elfújták már a takarodót, itt is szeretett volna maradni, mert nagyon mulatnékja volt, a korcsmáros pedig, mint mondám, nem adott hitelbe, kapja a lelkét, leoldozta az oldalról a kardját, odadobta a csaplárosnak, hogy hozzon bort.
A király mindezt jól látta, de nem szólt egyebet, csak azt kérdezte a vén huszártól:
– Hej, vitéz uram, mit csinál kend holnap kard nélkül, mikor ki kell rukkolni, mert itt lesz a király?
– Mi csinálok, mi csinálok, az az én gondom; mert voltam én már nagyobb bajban is, mégis kivágtam magamat a ki áldója van, hisz azért teremtett az isten huszárnak! aztán legfeljebb is, ha észreveszik is, az lesz a dolog vége, hogy huszonötöt rám hegedülnek, aztán punktum!
No jól van, ez abba maradt. – Reggelre kelve a király és a felesége tisztelgésére az egész huszárezred kirukkolt; ott volt a generális is, meg aztán a felesége is, már mint a király első oldalbordája, meg aztán az a vén huszár is a ki kardját beitta, s ki az aczél kard helyett, még azon éjszaka fakardot faragott magának s azzal rukkolt ki.
A király mindjárt észrevette, hogy melyik huszár volt az, a ki a kardját beitta. Odamegyen hozzá s keményen végig nézte, majd parancsolta neki, hogy álljon ki a glédából: a huszár kiállott. Most a király azt parancsolta, hogy szúrja keresztül a lovát s ekkor a huszár nagy keservesen föltekintett az égre s felkiáltott:
– Istenem, tégy csodát, változtasd a kardomat fává, hogy ne szúrhassam keresztül ezt az áldott jó pára jószágot!
A király elnevette magát a huszárfogáson, és igen megtetszett neki a vén vitéz.
Aztán a huszár a kardjára tekintett, mondván:
– Köszönöm istenem, hogy meghallgattad a kérésemet, hogy fává változtattad a kardomat!
A király aztán a vén huszárt azonnal megtette generálisává, a volt generális- és az első feleségével pedig törvényt láttatott s a regement hohérjával mind a kettőt kiseprőztette az országból.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt, a kinek esze van ezt se hiszi talán.
Volt egyszer a világon egy szegény asszony s ennek két fia, kik közül az egyik édes gyermeke volt, a másik pedig mostoha.
A szegény mostoha gyermeknek igazán mostoha volt a dolga; mert mig az édest réztepsiben sült pogácsával dugdosta az anyja, addig az a másik kenyérben sem evett eleget; mert mig az édesre egy héten háromszor is adtak tisztát, addig a mostoha három hétben sem kapott egyszer; mert mig az édes uj ruhában járt, uj szüre, uj czizmája, uj kalapja és nyakravalója volt, addig az árva csak viseltet hordott, fótos szür, fótos csizma, lyukas kalap s rongyos nyakravaló volt rajta, s mikor már annyira nőtt, hogy megbirta a maga kenyerét keresni, azt mondták neki, hogy menjen istenhirével szolgálatot keresni. A mostohája sütött az útra neki hamuban sült pogácsát.
El is ment az szívörömest, csakhogy egyszer a mostohájától megszabadulhatott.
A mint mén, mendegél, egyszer egy nagy terepély cserfa alá érkezett s hogyim fáradt is volt, éhes is volt: leült a nagy terepély cserfa alá, elővette a tarisznyáját, kibontotta s kivette belőle a hamuban sült vakarót; de a mint ketté akarja törni, honnan honnan nem, egy kis róka áll előtte, s enni kért, mondván:
– Hallod-e te jó mostoha fiú, hogyha szépen megkérnélek, nem adnál nekem abból a hamúban sült vakaróból?
– Adok biz én, mert jut is, marad is s ezzel a mostoha fiú kétfelé törte a vakarót s feleközepét a kis rokának adta.
A kis róka elvette a hamuban sült vakarót s mikor megette, azt mondja a mostoha fiúnak:
– No mostoha fiú, jótét helyébe jót várj: azért itt van, tedd el ezt a három szál szőrömet, majd hasznát veszed még ügyes-bajos dolgaidban, csak égesd meg, vesd a tüzbe s én tüstént segitségedre leszek.
No jól van, a mostoha fiú elvette a három szál róka-szört, eltette s a kis rókától elbúcsuzván, útnak eredt.
Mén mendegél aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, egyszer egy királyi rezidenczia elé ért. Bemegyen a rezidencziába, hát a király ép szemközt jött rá. Köszön neki –
– Adjon isten jó napot fölségednek!
– Fogadj isten mostoha fiú! hát mi járatban vagy?
– Szolgálatot keresek.
– Ép jókor jöttél; aratóra van szükségem, ha kedved tartja megfogadlak. Itt meg itt van háromszázhatvanhat zsákos földem tisztabúzával bevetve, ha ezt egy 24 óra elforgása alatt le nem aratod, kévébe nem kötöd, csomóba nem rakod, haza nem hozod s ki nem csépeled: leüttetem a fejedet, de ha azokat megcselekszed; három tarisznya pénzt mérek ki a számodra. Az egyikben lesz aranypénz, a másikban ezüstpénz és a harmadikban rézpénz.
Itt a mostoha fiúnak csak akkor esett le az álla, mikor a király iménti beszédét meghallotta, de mit volt neki mit tenni, nem egyebet, mint azt, hogy nagy szomorúan kibandúkolt a háromszázhatvanhat zsákos föld szélére s hozzáfogott a munkához. De hiába serénykedett álló nap, mert biz ő kigyelme bár ugy dolgozott mint a kutya, hogy szinte a hátán csorgott a viz, nem aratott le nagyobb darabot, mint ez a ház földje, la, de még hozzá sötét estve is dolgozott. Hogy aztán nagy fáradtan kidölt a munkából, hogyim látta, hogyha szakadtáig dolgozik is, mégse arathatja le egy huszonnégy óra elforgása alatt azt a tengernyi életet, nemhogy még kévébe is kötözze, csomóba is rakja, haza is vigye s még ráadásul ki is csépelje, fel is szelelje, mondom, hogy ezeket mind fontolóra vette, sirva fakadt.
Csak sirdogál, csak sirdogál, egyszer a mint ki akarja venni a kendőjét, hogy majd megtörli a szemét, kezébe akad a három szál rókaszőr. A mostoha fiúnak sem kell több, izibe tüzet rakott s belevetette a három szál rókaszőrt. Alig égtek ezek el, íme, előtte terem a kis róka, kérdvén:
– Mit sirsz, mit rísz olyan keservesen mostoha fiú?
– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor a király azt parancsolta, hogyha egy huszonnégy óra elforgása alatt, ezt a háromszáz hatvanhat zsákos földet le nem aratom, kévébe nem kötöm, csomóba nem rakom, haza nem hordom, ki nem csépelem s fel nem szelelem: igy meg úgy bánik velem; – ha pedig én mindezeket meg tudnám cselekedni: három tarisznya pénz lenne a jutalma. Az egyikben lenne aranypénz, a másikban ezüstpénz és a harmadikban rézpénz… Ezért fől az én fejem, ezért omlik az én két szemem könye!
– Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél; csak te feküdjél szép csendesen s aludjál reggelig bátran, a többit pedig majd elvégzem én, csak bizd reám.
Ugy is lett. – A mostoha fiú lefeküdt szép csendesen s el is aludt, a kis róka pedig elővett három kis sípot, megfújta mind a hármat s ime, az első hangjára a kerek föld minden egere, a másodikra a kerek föld minden hörcsöge, a harmadikra pedig a kerek föld minden galambja előtte termettek, melyeknek aztán kiadta a parancsolatot, hogy a búzát learassák, kévébe kötözzék, csomóba rakják, haza is hordják a király pajtájába, s otthon még ki is csépeljék, fel is szeleljék.
Ezeknek se kellett kétszer parancsolni, mert az egerek ízibe hozzá láttak az aratáshoz, a hörcsögök kötözték és hazahordták, a galambok pedig szemenkint kiszedték a szép tiszta buzát; ugyannyira, hogy reggelre kelve mind a háromszázhatvanhat zsákos föld termése ott állt garmadában, hogy szinte gyönyörűség volt ránézni arra a drágalátos szemenszedett tisztabuzára!
A király aztán ezt látva rögtön kimérte a három tarisznya pénzt a mostoha fiúnak, ki aztán hazafelé forditotta a szekere rúdját s mikor hazaért, a mostohája szinte elijedt ennyi temérdek pénz láttára, kérdvén:
– Hát édes fiam, hol tettél szert ennyi tengernyi pénzre?
– Hol tettem szert? hát itt meg itt lakozik egy király, s minthogy annak háromszázhatvanhat zsákos földjén levő termését egy huszonnégy óra elforgása alatt learattam, csomóba kötöztem, hazahordtam, kicsépeltem, kiszeleltem: hát az adta.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez!… Már akár fogy el akár nem, elég az hozzá, hogy a szegény fiú mostohája tulajdon édes gyermekét is elküldte szolgálatot keresni. De már ennek nem hamuban sült pogácsát sütött az útra, hanem tejbe-vajba sült szép fehér vakarót, melyet egy tarisznyába kötve nyakába akasztván, nagy szerencsekivánatok közt útnak eresztette.
Megyen mendegél az édes fiú hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is túl, ő is elérkezett a nagy terepély cserfa alá s hogyim fáradt is volt, éhes is volt, leült az alá, elővette a tarisznyát, kibontotta s kivette belőle a kakastejjel tejbe-vajba sült szép fehér vakarót; de a mint ketté akarja törni, honnan-honnan nem, a kis róka előtte terem s enni kér, mondván:
– Hallod-e te édes fiú, hogyha szépen megkérnélek: nem adnál nekem abból a tejbe-vajba sült fehér vakaróból!
– Bizony nem adok én, majd bizony hogy is ne, kaparj kurta, neked is lesz!
A kis róka megszégyenülve tovább sompolygott, – az édes fiú pedig hogyim testét-lelkét megnyugasztotta, tovább ment.
Ő is elért ahhoz a bizonyos királyhoz. – Köszön neki:
– Adjon isten jó napot fölségednek!
– Fogadj isten édes fiú! hát mi járatban vagy?
– Szolgálatot keresek.
– Ép jókor jöttél; aratóra van szükségem, ha kedved tartja megfogadlak. Itt meg itt van háromszázhatvanhat zsákos földem zabbal bevetve, ha te ezt egy 24 óra elforgása alatt le nem aratod, kévébe nem kötöd, csomóba nem rakod, haza nem hozod s ki nem csépeled: annyi botot üttetek rád, a hány nap van egy esztendőben; – ha pedig mindezt megcselekszed, három tarisznya pénzt mérek ki a számodra. Az egyikben lesz aranypénz, a másikban ezüstpénz és a harmadikban rézpénz.
No jól van, itt az édes fiú nagy fittyre kimegyen a földre s hozzá látott a munkához; de biz ő kigyelme, ha nem mondom is elhihetik, a háromszázhatvanhat zsákos föld termését nem aratta le: ezért a királytól kikapta a maga jutalmát – háromszázhatvanhat botot, melyeket alig birt hazaczipelni, mert csakugy lézengett aztán mint a maszlagos hal, mint az agyonvert. S mikor valahogy nagy nehezen hazavánczorgott, jó édes anyja imhogy szörnyet nem halt drágalátos mákvirág fia esetén.
Itt a mostoha fiúból gazdag ember lett, az édes fiú pedig szegény ember, kik még most is élnek, ha meg nem haltak.