Történt egy időben, hogy egy királyt hosszú csendes uralkodása után a más királyok megtámadtak a végett, hogy fiát Fülöpöt, ki már akkor tizennyolc esztendős vala, hugával együtt, ki már akkor tizenhatodik évében járt, megöljék vagy pedig valami olyas rabságra vethessék, a hol többet nem lesz róla emlékezet. Ezt az irígységet okozta a királyfi gyenge esztendeiben már elfolyamodott híre jeles testi és lelki tulajdonainak és a huga kimondhatatlan szépségének. Féltek a körüllevő nemzetek, hogy ha a királyfi fölnevekedik, mindnyájokat adó s hatalma alá veti, tehát minden módot megvetettek, hogyan lehessen a Fülöp királyfi atyjának veszedelmére országával s két magzatjával elbánni. Volt pedig a királynak egy öreg szolgája, ki már harminc esztendőt tölte udvaránál mint kocsis, s régi szolgálata miatt nem volt egyébre gondja, mint egy pár lóra, melynek egyike fias kanca volt, ez volt az ő kedves paripája. De már most valamint a kocsis, úgy a ló is minden díszét elhagyá s búsúl; hasonlóképen a csikó is egészen elsoványodott, mivel látta az ő királyfiú gazdájának veszedelmét nem csak a körüllevő királyokban, hanem még az anyjában is, a ki mostoha volt; mert édes anyja megholt, mikor még a királyfiú négy esztendős vala. A király akkor az ország javaslásából megházasodott, s az új királyné, ki a bavarus király leánya volt, gyűlölte a megholt királynétól maradt két magzatot oly annyira, hogy azoknak veszedelmét minden módon ohajtotta. Ezt pedig az öreg kocsis jól átlátva, hogy a királyi herceget mily szerencsétlenség fogja érni, ha jó tanácsadói s hív szolgái nem lesznek; tehát föltevé magában, hogy ha még sokáig él, megmutatja hív szolgálata által a királyfihoz való hűségét.
Történt tehát, hogy háborúra kellett készülni a királynak, mivel a körüllevő nemzetek ellen védelmezni kellett magát. A királyfi legnagyobb vitézi bátorsággal indítá harcra a katonaságot; sok legény, mivel látta a néphez való jószivűségét és hogy jó király lesz még belőle, önszántából jött az ármádiához s örömmel ment a háborúba. Már minden mi a hadviseléshez tartozandó, készen vala, csupán indúlni kelletett. A király parancsolatot ad a seregnek, hogy két nap múlva indúlni fog, s a királyfit a királykisasszonynyal együtt ajánlotta az ország nagyjainak és feleségének, hogy jó gondjokat viseljék, a királyfit oktassák, hogy jó királyt hagyhasson a nemzetnek holta után. Hallván a királyfi, hogy őt a királyatyja el nem akarja vinni magával, igen megszomorodott, mivel már kardját, dárdáját, mindenét elkészíté; föltevé tehát magában, hogy elmegy a királyatyjához s kérni fogja, hogy őt is vigye el magával, hiszen ő is tudja már forgatni a kardot. Az öreg király semmikép nem akart kivánságára reá állani, mert mondá: ha te szerencsétlenül elveszesz az ütközetben, kire száll az ország? – Felele a királyfi: ó királyatyám, megtartják még továbbra is életünket az istenek. – Teljesedjék tehát kivánságod, édes fiam, mond a király, gyermekét megölelvén; másnap viradóra tehát útnak kell indúlnunk. Válaszsz hát magadnak, fiam, lovakat és szolgákat magad mellé tetszésed szerint, a kiket gondolsz hogy híven fognak szolgálni. – Királyatyám, gondolom, hogy a mi szolgáink mind hűségesek, tehát reggel jókor ki parancsolom rukkolni a lovászokat lovaikkal együtt, s akkor megmondom, hogy ki lesz a szolgám s melyik ló a paripám.
A szolgák tehát mindjárt reggel rendbe álltak; az öreg kocsis legkésőbb jött ki lovaival. A királyfi tehát megvizsgálván mind a szolgákat mind pedig a lovakat, megkérdezte a szolgáktól, ki mióta szolgál; s az öreget, mint legrégibb szolgát választá maga mellé, s a lovak közűl, habár a király ellenzette, azt a senyevész csikót, melyre az öreg kocsis vigyázott, választá paripájaul, a kocsisnak pedig maradt az anyja a csikónak. Kinek volt nagyobb öröme mint a királynénak, a királyfi mostohaanyjának. Azon bizodalomban volt, hogy az ellenség meg fogja ölni, minthogy idejére gyengének látszott; de hogy ő is megmutatná külsőképen fájdalmát, hogy nehezen esik elválása a királyfitól, három mérföldet elkisérte. Ekkor félrehíván a királyfit ezt mondá: Édes fiam, tapasztald irántadi buzgó anyai szeretetemet, íme fogd e szelencét, melyben zsír van, melynek az a tulajdonsága, hogy mielőtt hadba mégy, kend meg vele karjaidat, s neked ez felette nagy hasznodra lesz az ütközetben, mert semmi módon el nem fog fáradni s győzedelmeskedel ellenségeden. – Ezt az öreg szolga abban hagyta. Akkor a királyné elment, a királyfi az ő kedves húgától elbucsúzott, s így folytatá az öreg király a királyfival útját az ellenség tábora felé. A királyfira reájött a félredolgára való menetel; hátramaradt tehát szolgájával a királyatyjától. Itten beszédbe ered szolgájával mindenféléről, s az öreg beszéde igen megtetszett neki, mivel mindent fontosan s okosan adott elő. Továbbá mondá az öreg szolga: Királyfi, temagad nagy veszedelemben forogsz, mert nem csak a külsőországi fejedelmek, hanem még a mostohaanyád is életed végére akar járni. Erre a szavára megboszankodott a királyfi, mit észrevett az öreg szolga, s monda: engedj meg királyfi, hogy azt merészlem neked mostohaanyádról mondani; a tapasztalás meg fogja mutatni, hogy hozzád való szeretete csupán csak szinlés volt és képmutatás, hogy így jobban eltakarhassa végbevinni akart gonoszságát. – Felele akkor a királyfi: beszéld tehát mit tudsz mindent; s ha legkisebb hamisságot veszek is észre szavaidban, fölakasztatlak. Erre megszólal az öreg szolgának a lova s azt mondja: gazdámnak a szava igaz, és ha, királyfi, az ő tanácsadásaira hallgatni nem fogsz, s miket javasol, végbe nem viszed: magadat, királyatyádat és országodat a végső veszedelembe ejted. Midőn ezt elvégezte volna az öreg szolga lova mondani, akkor elámult a királyfi, hogy micsoda kegyetlen szentenciát mondott előre a szegény szolga fejére.
Egyszer amint tovább mentek volna, a királyfi paripája is megszólal: királyfi édes gazdám, én előre látom, mily sok veszély fog rajtunk megfordúlni, de ne félj semmit; csak fogadd a szolgád tanácsát, s szerencsésen fogunk járni mindenütt. A királyfi nem győzte csodálni, mikép van az hogy ez a két ló beszél; de erre semmit sem kérdezett a szolgájától, hanem csak azt, hogy mit vett észre az ő királyi mostohaanyjában, micsoda hamisságot akarna elkövetni, a mi az ő veszedelmére lehetne. Mond az öreg szolga: királyfi édes gazdám, nem-e mikor kikisért három mérföldre a királyné, tehát félre hítt s kezedbe adott egy szelencét tele zsírral, hogy magadat azzal megkennéd ütközet előtt; fog az neked erőt adni annyit, hogy akármely hatalmas ellenségeden is győzedelmeskedel. Az a szerencse, királyfi, hogy engem elhoztál lovastól, mert máskép végedre jártak volna, és így is, hacsak szavamat nem fogadod, elveszesz. A lovak is azt mondják rá: igaz. Mondja tovább az öreg szolga beszédét: lásd az a zsír lett volna a te megrontód, mert az a vén banya, ki a királyné mellett van, s kit ő nagyon becsűl, s még a királyatyád előtt is nagy becsbe hozott, az készíté neked ezt a veszedelmes zsírt, mivel mindig azon tünődött a királyné, hogy csak te meghalnál, hát a fiát, Andrást emelhetné a királyiszékbe, a húgodat pedig feleségének. A vén banya, hogy még nagyobb becsületet nyerhessen, mondá a királynénak: felséges királyné, én tudok ebbe módot találni, hogy András herceg legyen idővel a király, hanem a dologban nem kell másnak tudni, mint nekem és a királynénak, s mindent úgy kell végbevinni a felséges királynénak, hogy Fülöp semmit észre ne vehessen. Erre ajánlkozott a királyné. No tehát, mondá a vén banya, íme ez a szelence, tele van csinált zsírral, kinek az az ereje van, hogy egy óra múlva a használata után egész 48 óráig minden erejét az embernek elveszi; tehát igen alkalmas lesz Fülöp királyfinak, mert most ütközetbe megy, s a királyné neki ajándékozza mint oly jószágot, hogy ha vele magát megkeni, tehát nagyobbodni fog az ereje s meggyőzi az ellenséget. Ennek – folytatá a vén banya – meg fog örülni a királyfi, s megkeni magát vele, hogy vitézségét megmutathassa; azonban megcsalatkozik s az ellenségtől meg fog öletni, mert nem lesz ereje magát védeni. Így oztán bizonyosan Andrásra száll majd a birodalom. – Örűlt a királyné s dicsérte a vén banyát, hogy ily okos tanácsot tud adni, s fogadta, hogy nem feledkezik el azt megjutalmazni. Íme, úgymond, most fogd addig is ezt az erszényt három ezer aranynyal. Kinek volt nagyobb öröme, mint a vén banyának, a vett ajándék miatt. – A királyné tehát a szelencét magához vevé, és amint magad is tapasztaltad, édes gazdám királyfi, átadá neked. Most tehát, hogy semmi kételkedés ne legyen mégis beszédemben, tehát a tábor megállapodásával hívasd parancsolatodra a legerősebb közvitézt, s mondd, hogy kenje meg karjait. Felele a királyfi: meg fogom tenni, mihelyt a tábor megáll.
Most hagyjuk a mostohaanyát a királyi palotába visszatérni. A királyfi tehát szolgájával neki ereszti lovát és beérik az öreg királyt. Hol maradtál oly sokáig hátra, édes Fülöpöm? kérdé fiától a király. – Mond a királyfi: öreg szolgámmal csendes beszélgetésben töltöttem az időmet. – Kérdi fiától a király: hát hogyan tetszik az öreg? Igen jól, felséges atyám; reménylem, hív szolgám lesz nekem is, mivel oly régen szolgál udvarunknál.
Tudnunk kell, hogy a király igen szerette eleinte az öreg szolgát Pált, de a többiek észrevették, hogy a király leginkább szereti, tehát minden roszat beszéltek róla, hogy részeges, az abrakot eladja s lovait nem tisztogatja jól, és csak mind azon volt, hogy a király elkergesse udvarából; de a király tekintvén az ő sok idejű szolgálatát, mégis megtartá, s azt a kancát, a mely vemhes volt, gondviselése alá parancsolta. Az öreg Pál nem zúgolódott a király parancsolatára, s átvevé a kancát, de irígyei örültek, hogy ily szégyent tehettek rajta.
Most térjünk vissza a királyhoz. Nem szólt tehát a királyfi, mikép Pál szolga megparancsolá, királyatyjának, hogy mit kapott mostohaanyjától, mit beszélt szolgája, és hogy lova és annak csikaja is beszélni tud. Elérték tehát a tábor megállapodására rendelt helyet, letelepedének és ettek. A királyfi, miután éjtszaka kinyugodta volna magát a tábor, reggel mindjárt parancsolja Ferkót, ki egy markos s nagyerejű közember volt, hozzá a sátorba jönni, s mondá neki: tudod-e Ferkó, minek hivattalak? Ő pedig meg volt ijedve, s nem tudta mit szóljon: királyfi, isten felfeszített-ugyse, nem raboltam, sem nem loptam egy krajcárt sem, ártatlanúl fogok szenvedni. – Felele a királyfi: nem mondom hogy raboltál vagy loptál, hanem hallgass reám s fogadd parancsolatomat. No most vesd le a dolmányodat. – Felséges királyfi, mond a Ferkó, engem az ördög szaggasson széljel mint a mákot, ha valakinek a jószágát eldugtam, vagy ha nálam leli felséges királyfi; én nem cselekedtem semmi roszat. – No csak vesd le hamar, mond a királyfi. Mit volt mit tenni Ferkónak, leveti dolmányát. No a lajblit is. – Bizony nincs nálam semmi lopott jószág. – Csak hamar, Ferkó; s itt van e szelencében a zsír, kend meg vele magad mind a két karodat. – Felséges királyfi, én nem vagyok rühös, ehen nézze a karomat, hogy tiszta. – No csak kend meg a karodat – Teszi Ferkó, és azután mondja a királyfi az ő öreg Pál szolgájának: adj abból az erszényből Ferkónak száz aranyat. – Felséges királyfi, de szépen hangzik fülemben az a szó; köszönöm felséges királyfi. – És most menj, Pál, a másik sátorba, s adj enni és innia Ferkónak bort vagy pálinkát, a mit szeret. – Felséges királyfi, mondja a Ferkó, én mind a kettőt nagyon szeretem. – Elmentek tehát a királyfi sátorából, Pál az öreg szolga és Ferkó a közvitéz; Pál mindjárt eleibe tesz Ferkónak egy bogrács húst, valami tíz fontra való volt még benne, meg egy pint pálinkát, és bort eleget. Mivelhogy hideg volt, tehát a húst Ferkó, hogy jobb ízűn ehessék, megmelegíteni, s a fát hozzá vágni akarta. Kezdi a fát vágni, hát egyszer csak azt mondja a Pálnak: öreg apám, ilyen teremtettét, én nem tudom mi bajom, oly erőtlen vagyok, kivált karjaimban; mintha semmi ér és in nem volna benne. Mindjárt kihíjja a királyfit az öreg szolga s mondja, tekintené meg Ferkót. Kijön a királyfi sátorából és megy egyenesen a Ferkóhoz: mit csinálsz, Ferkó, bizonyosan sokat ittál. – Királyfi, mond erre a Ferkó, egy kortyot sem ittam s egy falatot sem ettem; ihol meg akartam melegíteni a húst, s kijöttem a sátorból fát vágni, s egyszerre úgy elveszett az erőm, hogy már a fejszét sem birom fölemelni; nem tudom mi a guta lelt. – Mondja tehát a királyfi Ferkónak: menj be az öreg szolgám sátorába, s ott pihend ki magadat, vagy beküldelek ispitályba. – Isten mentsen meg! a lenne még a pokolbeli kín; a minap voltam az ispitályba a pajtásomnál és diétája volt neki, az igaz, rosszúl is volt; mert bevittem neki alattomban egy pint pálinkát s egy komisz kenyeret, meg vagy két fontra való disznópecsenyét, s alig birta meginni egyszerre a pálinka felét, s a kenyérnek, valamint a pecsenyének is csak felét tudta megenni. Irtózom csak ha említeni is hallom az ispitályt. – No hát Ferkó, mond a királyfi, maradj a sátorban, majd jobban leszesz. De a Ferkó mindig jobban jobban lankadott, úgy hogy estve felé már alig kelhetett föl; ott volt a bor, pálinka, hús előtte, de hozzá sem nyúlt, mert nem kellett. Éjtszakára elaludott, s fölérezvén, kezdi a pálinkát kóstolni, vagy nyolcvan kilencven kortyot gyomorfájástól behajt; de még azt a kortyot is, mit először bevett, ki kellett köpni; eléggé fájlalta, hogy nem ihatik, de mit volt mit tenni, oly erőtlen vala s apetitusa nem volt. Az nap is csak úgy volt Ferkó; a királyfi gyakran bement őtet megnézni hogyan van, megismerte hogy szolgájának beszéde igazság, mégis csak várta kimenetelét. Tehát még az nap is oly erőtlen volt Ferkó; éjtszaka következett, elaludt Ferkó, reggel felérzik, próbál fölkelni, hát látja hogy már összeütheti bokáját. – Apám, mondja az öreg szolgának, már jobban vagyok, hanem hol a hús, bor és pálinka? hadd egyem, mert mennem kell, mit gondol a kapitányom? – Azt gondolja bizonyosan, hogy fölakasztottak; a hús a tüzön van Ferkó, a bor és pálinka melletted a sarokban. – Nohát csak hamarjába egy-két korty pálinkát s néhány korty bort reá behajtok, egy-két falat húst nyomatéknak. – Jól lakott a Ferkó, és az öreg szolga behívja a királyfit, nézze meg Ferkót, már megint semmi baja. Bemegy tehát a királyfi: Ferkó hogyan vagy? – Felséges királyfi, igaz, hogy jobban vagyok egy kevéssé, mert egy itce pálinkát, meg ennek a csobolyó bornak felét, mégis elmorzsolgattam, de reménylem, hogy megint nem lesz semmi bajom; hanem, felséges királyfi, hogyan megyek a kapitányomhoz? megveret, mert nem hiszi, hogy itt voltam a királyfi parancsolatjából; hanem jó lenne egy kis irást vinnem neki, úgy majd elhiszi. A királyfi tehát ád neki egy cédulát, melyben megírta, hogy Ferkónak semmi bántása ne legyen. Elmegy hát Ferkó a kapitányához; ez mindjárt rá támad mérgesen: hol voltál oly sokáig? valahol részegeskedtél? – Uram kapitány uram, nem, a felséges királyfinál voltam, íme ezt írta kapitány úrnak. Olvassa a kapitány magában: „a közvitéz Ferkónak, ki az én parancsolatom által sátoromnál negyvennyolc óráig tartatott meg, semmi bántása ne legyen. Királyfi Fülöp.“ Úgy menekedett meg Ferkó az ütlegtől.
A királynéra térjünk vissza. Haza érvén a királyné, a királykisasszonynak mindenben kedvét kereste, remélvén, hogy föltett gonosz szándékát végbe fogja vinni; s kinek volt nagyobb becsűlete mint a vén banyának! Örűlt a királykisasszony, hogy oly jó hozzá a királyné mostohaanyja, más nem szomorítá, csak hogy királyatyját és bátyját nem láthatá.
A királyfinak pedig tudtára adta az atyja, hogy harmadnapra az ellenséggel megütköznek. Alig várhatá azt a napot a királyfi, addig is vadászattal foglalatoskodott. Történt hogy vadászat közben egy árnyékos fa alatt kissé nyugodni akarnának, ledőltek alája s elszunyadtak. A királyfi álmában látta, hogy egy öreg ősz ember jött volna hozzá s egyik kezében egy nagy kardot, a másikban pedig más kardot hoz felé, s az egyiket leássa az egyik ló első lába alá, a másikat a másik ló lába alá, s ezzel eltűnik. Ezek után egy szarka szállt valahonnan a fára, és az ő csergésével felköltötte az alvó királyfit az ő szolgájával. Fölkelvén, csudálta álmát a királyfi, hogy mi az és mit jelenthetne. Ezt a szolga észrevette hogy valamin gondolkoznék a királyfi, s kérdezi: felséges királyfi, ha szabad kérdést tenni felségednek, igen szeretném tudni, micsoda gondolatokba merűlt? – Mond a királyfi: édes szolgám, igen furcsán álmodtam, mintha egy öreg embert láttam volna felénk jönni álmomban, s két kardot hozott a két kezében, az egyiket az egyik ló első lába alá, a másikat, a másik lónak lába alá beásta. – Ezt csudálja, felséged? feleli az öreg Pál szolga. Nézzük meg, talán a lovak lába alatt találjuk meg azon kardokat. Reá állt a királyfi, s alig hogy kezdik ásni a ló lába alatt a földet, azonnal meglelték. Örült a királyfi a talált kardon, körül nézi, találja rajta ezt az irást: „győzedelmeskedik ellenségein.“ Kinek volt nagyobb öröme, mint a királyfinak.
Visszatértek tehát a táborba. Eljött az ütközetre rendelt óra, már készen álltak a katonák; jelt adnak. A merre csak ment Fülöp királyfi és Pál szolgája, ritkúlt az ellenség s a ki közűle észrevette ezen vitéz karjának hatalmas erejét, vagy szaladással menté életét vagy pedig gráciáért esedezett. E vérengző csata reggeltől fogva egészen estve nyolc óráig tartott; igaz hogy Fülöp atyjának katonái az ellenséget helyéből kiverték s jó távolra el is hajták, de megestveledett s nyugovásra adták magokat. Csodálta az öreg király a fia hősies erejét, s áldotta az istent, hogy ily magzattal megajándékozta, nem különben dicsérte az öreg szolgának vitézségét, s tusakodott magában, hogy jóllehet a Pál csak mint kocsis szolgált harminc évig engem, de mégis olyan atyától kellett születnie, ki a haditudományokra tanítá, s nem utolsó familiából kell lennie, mert ő idegen nemzetből való, ki midőn szolgálatot kért udvaromnál, nem is tudakoztam születéséről, sem vándorlásának okáról. Így gondolkozott az öreg király majd egész éjfélig; elérte az álom s elaluszik. Álmában látja a fiát Fülöpöt a palotában szobájában nyugodni, s egy álorcás belopódzik éjféltájban hozzá s megáll előtte az ágyának, s kihúz kebeléből egy nagy kést és már keresztűl akarja szúrni; és mintha akkor Pál bement volna hozzá, erre a gyilkos megrettent s elejté a kést kezéből. Ekkor fölérzik a király, el sem beszélhette kedves fiának az ő irtóztató álmát, mert már ideje volt, hogy az ellenséget tovább hajtsák; újra kezdék az ellenséget mozgatni, de az úgy megátalkodott, hogy bármint voltak is rajta, semmi módon meg nem indíthatták. Már az öreg király kétségeskedett a háború szerencsés kimenetelén, látván az ellenség sokaságát, kik majd három annyian voltak, mint az ő ereje. Észrevette Fülöp atyja gondolkozásait s monda: királyatyám, bizzunk a mi jó vitéz katonáinkban, kiket az ellenség sokasága meg nem rettent; nincs egyéb hátra, király atyám, hanem újonnan támadjuk meg az ellenséget, legelőször is királyatyám testőrzőit ereszszük reá, hogy mutassák meg hűségöket, s a haza iránti fiúi szeretetöket. – Kedves fiam Fülöp, monda az öreg király, magamban is felbuzdúlt a vér, hogy én is kiálljak a síkra személyesen. Eleget kérte Fülöp, hagyjon fel azzal a gondolattal, mivel már öreg, de eleget nem beszélhetett királyi atyjának. Neki indúltak megint az ellenségnek, s az öreg király úgy megörvendeztette az egész táborát, mivel látták, hogy velek együtt a haza boldogságáért életét feláldozza, hogy örömkiáltással ragadják fegyveröket markokba, az ellenséget mindenike mint egy vad oroszlán ölte vágta. Az öreg királyt jóllehet a fia s az öreg Pál nem hagyta el, mégis az ellenség részéről néhány bátor vitéz, a kik látták, hogy az öreg király fiastól, és Pál, kik legnagyobb kárt tettek az ellenség vitézein, itten harcolna (mert Fülöp és Pál oly dühösséggel vagdalta őket s nemkülönben az öreg király, hogy a lovak az elesett holtaktól már alig mehettek) észrevette, hogy az öszvezavarodott nép közt a király minden segítség nélkül maradt, a Fülöp eltéveszté az atyját, és sokan megrohanák az ellenség közül az öreg királyt, s lovát az ellenség fővezére átdöfé; szerencséjére a királynak, itt jő a Ferkó néhány pajtásával nagy sebesen, azt gondolá, hogy a királyfit kerűlgeti oly nagyon az ellenség, oda ugrat a pajtásaival, s látta az öreg királyt hogy már ló nélkül van és bal karjából csorog a vér: oly mérgesen vágott közé, hogy a királytól már hátráltatta az ellenséget. Észrevette Fülöp hogy atyja nincs sehol körüle, már azt gondolta, hogy vagy elfogták, vagy talán már meg is ölték; ugyan űzte mindenütt mindenfelé az ellenséget, végre látja, hogy jobbfelől igen csoportozik, oda ugrat Pállal, látja hogy atyja és Ferkó pajtásaival együtt már sebeket is kapott; reá rohan Fülöp az ellenségre, s legelőször is azt a fővezért szúrja át, a ki királyi atyja lovát keresztűl ütte. Az ellenség tehát mindenfelöl megfutamodott, nagyobb részét levágták, sokat elfogtak, végre megszünt a csata, s a Fülöp király atyja győzedelmeskedett. Más nap követeket küldöttek az ellenkező királyok, s békességet kértek, meg is adta az öreg király. Megvitték e követek, mily becsülettel fogadta őket az öreg király, s kéréseket, tudniillik a békességre való reáállást; a királyok tehát az öreg király jószívűségét személyesen meg akarták köszönni, s másnap tiszteletére mentek. Az ellenkező fejedelmek között leghatalmasabb volt a burkus király; ez ment be a Fülöp, atyjához legelül. Esztendejére is majdnem hasonló volt az öreg királyhoz, a háborúban egész familiájával részt vett, mert neki is hasonlóképen egy pár magzatja volt, egy férfi s egy leány, kik akkori időben a legszebbek közé számláltattak. Tehát a burkus király Fülöp atyjához az öreg királyhoz, feleségestől, fiastól és leányostól ment, s oztán követte a többi kisebb fejedelem. Fülöp bement az atyjához, mielőtt még a királyok megérkeztek volna, tehát ott volt mikor a burkus király az ő szép cselédeivel bejött; a két király megcsókolta egymást, és Fülöp hasonlókép a burkus király fiát Károlyt. A többi beszéd közt előjött, hogy mily nagyon le vannak kötelezve a fejedelmek az öreg királynak jó barátságáért. A két királyfi együtt beszélgetett; a két király, királyné és királykisasszony együtt. Az első pillantat által szerelembe esett Fülöp a királykisasszonynyal, és a királykisasszony a királyfit igen megszerette. Nyughatatlan volt már a szive Fülöpnek, várta mikép lelhetne alkalmat a szép Luizával szólani; de a hosszas beszélgetés után a királyok elváltak egymástól, s a királyfiak is félbeszakaszták beszédjöket. Mily fájdalmasan látta Fülöp, hogy a kit úgy megszeretett, többé talán nem láthatja; egy édes pillantatot vetett egymásra a két szerelmes, melyből megismerték és elárulták titkos szerelmöket és elváltak.
A dolog tehát úgy mint a háború szerencsésen elvégződött, haza felé indultak; a hazaindulóra a más nap rendeltetett. Fülöp gondolá magában, jó lenne a királyatyját arra kérni, hogy a burkus királyt, mint már most jó barátját, házanépestől invitálná a mi országunk meglátogatására; s eme feltett szándékát végbe is vitte; elment királyatyjához, s kérte, ne vetné meg egy kérését. Mindent, fiam, a mit kivánsz, éretted teszek. – Ezen jó barátunkat a burkus királyt, atyám, invitáljuk országunkba, és majd oly szövetséget tehetünk vele, mely országunknak még idővel nagy hasznára lehet, mert ő erős egy királyság, és ha idővel akárki ellenünk támadna is, bátran kiállhatnánk az ő segedelmével, mert számos és vitéz katonái vannak. – Tetszett az öreg királynak fia beszéde, s általlátta annak hasznát; felele tehát: legyen úgy; s mindjárt követeket küldött a burkus királyhoz, a kik ki is jelenték nála az öreg király akaratját; örömmel kivánta azt a burkus király teljesíteni. Ezek után visszatértek a követek s azt a hírt hozták, hogy holnaputánra készen lesz a burkus király feleségestől, fiastól, leányostól és cselédestűl az öreg király országán keresztűl utazni hazájába. Ez nagy örömére vált Fülöpnek, de főkép a Luiza princeszné küldött ajándéka, egy fejér keszkenő, melyre a Fülöp királyfi és a princeszné neve volt kivarrva, s alatta e szavak: barátság, szeretet, holtig való hűség. Mely nagyon örűlt ennek Fülöp, azt ki nem mondhatni.
Tehát elérkezett a vacsora, hozzá ült a király, királyfi s az asztalhoz tartozandók. A királynak, hogy hogy nem, eszébe jött, hogy Pált is, a ki oly híven szolgált és vitézűl harcolt, vacsoráljon velünk; elküldik tehát a király inasát érette: Pál, jöjjön, a király hívatja, minél hamarább. – Ugyan minek? kérdi Pál. – Nem tudom. – Bejelentik Pált; felele a király: csak jöjjön be. Bemegy Pál, mindjárt mondja: mit parancsol, felséges király? – Egyebet nem, hanem most ülünk a vacsorához, és te is velünk. Eleget húzta magát, de mind hiába volt, a király kivánságának be kellett teljesedni. A királyfi megfogván a Pál kezét, az atyja és maga után az első helyre ültette, mondván: ámbár nem tudom születésednek eredetét, de nemes tetteid és okosságod érdemessé tesznek, hogy ezt a helyt viseld. – Vacsoráltak. A király kivánta tudni, honnan vette eredetét Pál. Felséges királyom, mit harminc év alatt eltitkoltam, most kivánod, hogy fölfedezzem? Hadd abba, felséges király. – Nem, csak beszéld el. – Tehát király parancsolatára el kezdi beszélni, és ekép. – Felséges király, én burkus születés vagyok, az atyám ennek a mostani burkus király atyjának fővezére volt; de ellene sokan áskálódtak, sok irígye volt, oly annyira, hogy ártatlanságát a hamis vádak elnyomták és a király kivégeztette; az anyám szomorúságában meghalt. Én akkor 15 esztendős voltam és a burkus lovasságnál főhadnagy, engem is tisztségemtől megfosztottak. Az országban szégyenlettem már tovább maradni, és vettem bújdosásom felséged országába; föltevém magamban, soha senkinek sem fogom megmondani születésemet, a mit harminc évig el is titkoltam felséges király udvaránál. – Mely szerencsétlen volt, kedves Pál, felele a királyfi, a te atyád és anyád, hasonlókép neked, mely sokat kellett eddig tűrni! Felséges atyám, ha kérésem foganatos leszen, úgy is elesett a fővezérünk, s mindenkor szükséges egy jó fővezér, legyen az Pál. Én tudom, hogy ő mindenfélekép érdemes arra. – Ezen mindnyájan elámúltak az asztalnál; látja a királyfi, hogy gondolkozik az atyja, teljesítse-e kivánságát vagy sem: akkor tele tölti atyja poharát, s a magáét, és mondja: kérem királyi atyámat, igyunk Pál, az új fővezérünk egészségeért. Feleli az öreg kírály: éljen sokáig! Ezen véletlen megváltoztatását állapotának Pál az égi hatalomnak tulajdonítá, köszönte a királyának és királyfinak róla való gondolkozását, s először ugyan föl nem akarta vállalní, de a király a mint megmondá, úgy kelle lenni.
A vacsora után kiki a maga szállására ment, minthogy másnap reggel már hazájokba fognak indúlni vissza. Alig várhatá Fülöp kírályfi hogy megviradjon, mindig csak azt ohajtozván, hogy minél hamarább megláthatná a királykisasszonyt. Fölserkent tehát a nap, s nem sokára megjelent a király táborával s udvarával együtt. Ó mely nagy örömmel látta Fülöp a királykisasszonyt! A két király tábora összezárkozott s örömkiáltások között folytatták útjokat. Míg hazáig értek, volt elég alkalma Fülöp királyfinak beszélni s mulatozni a királyleánynyal, s titkon már a holtig való hűségre kötelezték egymást. Már nem volt tovább a város, a király lakhelye mintsem hat mérföldnyire, előre küldé tehát a futárt, hogy hírűl adnák már itten közellétét; valamint az országbeliek mindenütt örvendeztek királyuk látásán, nem különben várta a főváros is az ő jó fejedelmét; el is érkezett a nép, s örömkiáltásokkal vevé körül, a kis gyermekek és leányok koszorúkat hánytak elébe, akkori szokás szerint. Jelen volt a király felesége, Fülöp mostohaanyja s a Fülöp testvér húga. Fülöp az ő kedves húgát, az atyai tiszteletet miután megtevé, megcsókolván, a burkus királyhoz és Luizához vezeté. A burkus király fia, ki eddig nem volt szeretetnek rabja, most azzá lett; eddig csak nevette, kik a szeretettől oly nagyon meg voltak hódítva, de már most látja, hogy mely nagy erőt vehet az ember szívén egy szép lélek szerelme. Mind a két királyfi tehát oly gondolattal volt, hogy a két királyleányt magáévá tegye.
Most már beérnek a palota külső tájékára, és ott a kirukkolt purgerság nagy örömmel fogadá, s a királyné is, eltitkolva átkozott szándékát, még nagyobb szivességet mutatott; tehát kérte a királyfit, jönne némelykor hozzá s beszélné el, miként tölté a háborút, micsoda viszontagságokon estek által. Kivánságát megtette a királyfi, hogy legkisebbet se vehessen észre a királyné, hogy ő már tudja minden álnokságait.
A vén banya rendelkezését igen helytelennek állítá a királyné, mivel amint akarták, el nem sült; de a vén banya, bízván ördögi mesterségében, mondá: ne féljen, királyné, nem fog uralkodni Fülöp királyfi, hanem András lesz az ország királya, mert akárhogy, Fülöp királyfit kivégezem az életből.
A király kirendeltetett egy napot, melyben az ország nagyjai megvendégeltetnek. Eljött hát e nap; ennek legjobban örült a vén asszony, remélvén, hogy gonosz föltett szándékát végbeviheti; ki is mondá a királynénak: felséges királyné, most van olyas alkalom, mit hasznunkra fordíthatunk. – Hogyan? kérdé a királyné. – Íme most lesz a vendégség, én egy nagy darázszsá változtatom magam, s mikor éljent fognak inni, én majd elszállok a királyfi pohara felett és oly mérget eresztek belé, hogy mindjárt meg kell halnia. – Gondolatod jó, csak vidd végbe, megkapod jutalmát.
A két királyfi tehát egymás barátságában tölték legtöbbnyire idejöket, azért már semmit sem titkolhattak el egymástól; mondja tehát Fülöp királyfi: ó mely nagyon szívembe tűnt a te testvérhúgod! oly annyira, hogy nála nélkül már nem folytathatom életemet. – Nem különben vagyok én, felele a burkus királyfi, a te húgoddal. – Így tehát fedezzük fel királyatyáinknak szándékunkat; s mi ketten pedig, valamint atyáink, segélni fogjuk egymást holtig, minden esetben.
Eljött már az óra is, hogy megjelenjenek a vendégszobában; ott voltak hát mind együtt, a burkus király és királyné ültek az első helyen azután az öreg király a királynéval, azután a két princeszné, és úgy a két királyfi, kik, kedvök szerint kiki a maga kedvese mellé esett. A királyfi mellett ült Pál a fővezér, és úgy a többi ország nagyjai következtek. Most is tehát Pál fővezér (kit ezelőtt mint szolgáját neveztünk, most fővezér név alatt jön elő) ki el akarta rontani, a mint el is rontá, a királyné szándékát s a vén banya akaratát, mondja: felséges királyfi, ne gondolja, hogy már minden ellenségtől meg volna menekedve; a legnagyobb ellensége még megvan, tudniillik a mostohaanyja; az most is abban dolgozik, hogy a királyfit valahogy a világból kivégezhesse. Én mindent jól tudok, hogy mai nap a vendégségben akarnak a királyfinak végére járni, mely így fogna végbevitetni, hogy a vén banya egy nagy darázszsá fog válni, s mikor éljent akarnak inni, akkor elszáll a királyfi pohara felé s mérget ereszt belé, hogy mindjárt szörnyű halált haljon tőle. Hanem majd felvigyázok én reá, és ha látom, hogy a királyfi poharában van a méreg, minthogy a poharak egyformák, kicserélem a királynééval, a darázst pedig keszkenőmmel leütöm és egy üres pohár alá teszem. Ha a dolog nem leend igaz, tehát a királynénak nem lesz semmi baja, ha pedig benne lesz a méreg, meg fog halni azon halállal, mit a királyfinak készített.
Mind ezt, a mint mondá, véghez is vitte Pál vezér: a darázst az üvegpohár alá rekeszté, a királyfi poharát a királynééval fölcserélte. Inni kezdenek tehát éljent, és mindenki kezébe tartja poharát, örült a királyné, hogy feltett gonosz szándékát végre fogja hajtani; isznak tehát, s a királyné azonnal legnagyobb fájdalmakat kap, úgy hogy mindjárt doktorokat hívattak, de mindenik azt mondá, lehetetlen rajta segíteni, hanem két óra múlva meghal. A király irtózott e véletlen dolgon, hanem a királyné, nem akarván e terhes vétket más világra vinni, oda hívatta magához: megérdemlem, úgymond, e halált, mert fiadnak Fülöpnek akartam okozni, hanem velem történt. Már többet nem szólhatott, azonnal meghalt. A vén banya is asszonynyá vált megint, s megégettetett. Pál vezérnek pedig még sokkal nagyobb becsülete lett a király előtt, mert a királyfi mindent előbeszélt, hogyan tartá meg már két ízben életét.
Ezek után a két királyfi, az atyjok és ország akarata s magoknak kivánsága szerint, a két királyi princeszszel öszveházasodtak, és országlott mind a kettő csendességben számos esztendőkig.
Volt a világon két király, egyiknek neve volt Absolon, a másiké Salamon. Soká éltek ők, soha egyik a másiknak hírét sem hallá, mindegyik azt gondolta, hogy ő a legnagyobb úr a földön; és mivelhogy egymásnak soha hírét sem hallották, tehát, háboruságról nem is gondolkoztak. Egyszer azt gondolja Salamon: ugyan, én istenem, kire marad az én nagy uraságom, ha meghalok? ki lesz utánam a legnagyobb úr a világon, mikor sem fiam, sem leányom, sem semmiféle nemzetem, kire a királyságom hagyhassam? – S elbúsulásában azt gondolá, hogy már ha neki nincs semmie csak a királysága, fölhagy mindennel, istenre bízza magát, intézze a dolgot amint akarja.
De az Absolon király, mivel fias és leányos volt, elbízta magát sok szép cselédeiben és uraságában s egyszersmind királyságában, nagyon kevély és kényes volt. Felfuvalkodottságában azt mondá: nincs az istenek után nagyobb úr őnála e világon. Mivelhogy cselédei, szám szerint kilencen, s mind igen szépek voltanak, tehát szépségökben mind nagyon elbizakodtak, kényesek valának, senkihez nem is szóltak.
Itten hadd maradjon Absolon az ő szép gyermekeivel; jerünk Salamonhoz, őt vígasztalni nagy szomorúságában. Itten délebéd felett Salamon király szokott merengése közben elgondolá, hogy mily öreg már, még sem ád az úristen nekik egy magzatocskát sem, kiben legkisebb örömük avagy vigasztalásuk volna; mivel már 73 esztendős házasok voltak, még is magzat nélkül éltek. Egyszer gondolja Salamon, hogy le kellene ebéd után menniök a kertbe sétálni, s le is mentek dél után négy órakor, felnyitogatja a kertész nekik a virágos kert kapuit. Amint bementek volt karonfogva a kertbe, sétál a király a királynéval együtt az úton, hát amint mentek volna, jobb felől volt egy tüskebokor, s azon bokorból kinőtt egy szép líliomszál, minden sérelem nélkül. Meglátja ezt a királyné, elmegy hozzá, csodálkozik, mi dolog lehet, hogy az a szép líliomszál abból a csúnya tüskebokorból minden sérelem nélkül úgy kinőtt, ottan körül-körül járkál mellette, a király pedig elmegy magának a gyalog úton, de a királyné ott maradt a líliomnál, szépségén csudálkozva. Addig-addig nézeget a bokorba, hogy egyszer kirepűl belőle egy kis madárka, s annak a madárkának volt a fészkében négy fia; ezzel feltekint a királyné az égre s öszvetett kezekkel azt mondja: ó felséges isten, ez micsoda kis állat, s mégis négy fiúval megáldottad; áldj meg engem is csak akkora fiúval is, mint ez a kis bogár a ki itt mászkál. Azonnal meghallgatta szavait az úristen, s mintha mindjárt megnehezedett volna, kiált a királynak: hallod-e, társam, jöjj vissza. – Feleli a király, minek menjek már ennyiről vissza? jöjj te ide. – Én nem megyek, hanem csak te jöjj ide. – Oda megy a király, elmondja neki a királyné mi történt vele, mutatja a madárkát is, mely ott repdesett egyik ágról a másikra, azután megmutatja neki szép négy fiát is, és mond: nézd édes társam, annak a kis madárnak mily szép négy fia van, nekünk pedig nagymódú embereknek, legkisebb magzatunk sincs; s én hogy ezeket megláttam, azonnal az úristenhez felfohászkodtam, adjon nekünk is egy magzatot, ha mindjárt olyan lesz is, mint ez a kis bogárka, a ki itt mászkál a föld szinén. S nem tudom, talán meghallgatta az úristen kérésemet, mert hogy azt találtam mondani, mindjárt egész testemben megnehezedtem. – Feleli a király: o édes társam, adná az isten, hogy úgy lenne, a mint mondod. Elmennek onnét magok útján sétálni a kertben; hát napról napra látszik, hogy a királynénak nő a hasa, s úgy annyira nőldögél, mint most is szokásban van, hogy kilenc hónapra szokott a gyermek megszületni, hát ő is annyi időre fogott világra hozni egy gyermeket. Itten a király látja, hogy már a felesége a szüléshez készülne, mindjárt tudományos doktorokat hivat a házához, hogy annál könnyebben szülné meg a gyermeket; megszületett minden sérelem nélkül. Kinek volt nagyobb öröme, mint Salamon királynak! Mindjárt öszvehívatja országából a grófokat, bárókat s az ő érdemes tanácsosait, gondolná ki a tanács, hogy az ő egyetlenegy magzatának mi lenne a neve. Itten a tanácsosok ugyan törvénykeznek a gyermek nevén, de egysem tudta eltalálni, mivel a király akarta, hogy valami különös neve legyen, mivel csak ez az egy gyermeke volt; azért a tanácsosok semmikép sem tudtak neki kellő nevet találni. Ekkor a királynak eleibe megy egy koldus asszony, kér tőle alamizsnát; mondja neki a király: isten adta szegénye, ne botránkoztasd a lelkemet, holott látod, fejem sem szabad a nagy gondolkozásban. Kérdi a koldus asszony, miben volna neki oly nagy gondolkozása? Feleli a király: mit kérded, szegény koldus, nem tudsz te azon segíteni; gyermeknek akarunk nevet találni, de senki sem képes a tanácsosok közűl; mivel több gyermekem nem volt, akarom, hogy több oly név ne legyen, mint lenne a fiamé. – Mondja a koldus asszony: ha engem a felséges király bebocsátna a királyi törvényházba a többi tanácsosok közé, hát talán én tudnék neki nevet adni. Itten nagyhamar a király beszalad a törvényházba, mondja a törvényes uraknak: kérem a törvényes urakat, egy koldus asszony azt mondá nekem, hogy ha őt a törvényházba beeresztenénk, leghamarébb tudna neki nevet adni. Bebocsáták a törvényházba, mondják neki a törvényes urak: no mit akarsz te koldus asszony, hogy ide jöttél? Ha felvállaltad; hogy azon egyetlenegy gyermeknek tudnál nevet adni tetszésére valót a királynak, hát most mondd meg, ha pedig nem, vége az életednek. Itten mondja az öreg asszony: kérem a törvényes urakat, én megmondanám, de nem tudom, miben áll a dolog; ha előbb megbeszélik, hogyan mikép van, majd szólok aztán egyet. Erre röviden megmondja neki a tanács: nem egyéb, koldus asszony, hanem a mi felséges Salamon királyunknak, hetvenhárom esztendős házas létére nem volt több gyermeke egynél, annak akar nevet adni olyast, hogy ne lenne semmiféle embernek hasonló. Mondja az öreg asszony: általértettem a dolgot; hát szabad-e most nekem szólni a törvényes urak ellen? én bizonynyal megmondom, mi legyen a neve a királyfinak, és hiszem is, hogy tetszetős lesz királyi atyjának. – Feleli a tanács: igenis, szabad szólnod, csak beszélj. – Nagyhamar mondja az asszony: nem érdemel egyéb nevet, hanem csak ezt: Többsincs. Itten a tanácsosok egymás szemébe tekintgetnek, mind jóváhagyák, adják a király elébe, hogy ezt felelte az öreg asszony és ezt a nevet adta a gyermeknek. A király elmosolyodott rajta, hogy az öreg asszony úgy eltalálta az ő tetszésére a gyermek nevét, meg is ajándékozta örömében húsz ezer aranynyal, mondván neki: azért adom ezt az ajándékot, hogy többé ne koldulj, hanem élj belőle becsületesen, és ha elfogy, jöjj el hozzám, még akkor adok negyven ezeret, csakhogy a fiam nevét kedvemre eltaláltad.
Elfogyott az öreg asszonynál a pénz, elmegy a királyhoz megint, de a király felelt neki: hát elfogyott a pénzed öreg? – Mondja neki víssza: igenis elfogyott, felséges király. – No ha elfogyott, igéretem szerint megadom azt a negyven ezer aranyat, hanem abból úgy élj, hogy senkihez ne menj koldulásképen valamit kérni, mert ha azt megtudom, életednek végére járok; mert egyszer húsz, másszor negyven és így hatvan ezer aranyból egy koldus asszony halála órájaig elélhet becsületesen.
Elérvén az öreg asszony halála óráját, maradt neki még tíz ezer aranya, azt egy özvegy asszonyra hagyta, kinek házánál lakott, hogy lenne az neki a házbérre; eltemették az öreg asszonyt, s a tíz ezer arany a háziasszonynál maradt, de ez a tíz ezer aranyból oly gazdag lett, hogy a világon csak párját kellett keresni.
No ezen időknek elfolyásában már a királyfi Többsincs napról napra nevelkedik és okosodik, és mint okos gyermek maga állapotja felől gondolkodik, úgy annyira, hogy van már kilenc vagy tíz esztendős. Egyszer bemegy az atyjához s azt kérdi tőle: felséges atyám, hány ezerekből való jószágunk van nekünk? Feleli a király: szerelmes gyermekem Többsincs, a mi csak a széles világon van, az mind a miénk, s ha én meghalok, csupán magad maradsz, csak jól intézd a dolgod. – Ezen szavaira azt mondja a gyermek: ugyan felséges atyám, meg ne nehezteljen hogy én azt felelem: lehetetlen dolog az, hogy e világon ne volna több király csupán mi, muszáj még más királyságnak is lenni valamely szélén a világnak; azért, felséges atyám, csak állítsunk fegyveres népeket, mert nem tudjuk, honnan és ki üt mireánk; s támad nekünk ellenségünk nem sok idő múlva. – De ezen szavait a gyermeknek nem igen hallgatta meg a király: ej, fiam, dehogy támad nekünk ellenségünk, hagyj békét azon gondolatnak s ne beszélj oly gyerekséget. Evvel megszomorodván Többsincs, elmegy az atyjától. Egykor éjtszakára jön az idő, lefekszik a gyermek, s éjjeli álmában azt álmodja, mintha egy angyal ment volna hozzá azt jelenteni: hallod-e, fiam Többsincs, a te atyád nem gondolkozik semmiről, egyszer azt veszi észre, hogy mind a te életednek, mind pedig az övének vége lesz; de te semmit ne gondolj atyád akaratával, hanem eredj magadnak hetedhét ország ellen szerencsét próbálni; majd akkor meglátod magad, miként jöend reátok az idő. Tudom, hogy atyád ellenzeni fogja, de te azzal semmit se gondolj, ha király akarsz maradni. Ahogy ezeket megálmodta volna a királyfi Többsincs, elmegy az atyjához azonnal, elbeszéli neki az éjtszakai álmát. A király ezen megszomorodván, hogy azon egyetlen gyermeke ott hagyná, feleli neki: szerelmes gyermekem, egyetlenegy fiú, miért kivánsz öregségünkre itt hagyni, holott semmi bajod? ha én meghalok, csak királynak fogsz te maradni. – Mond a gyermek: már, királyi atyám, ha azt álmodám angyal mondása szerint, meg nem szegem szavát; elmegyek hetedhét ország ellen, szerencsét próbálok az Absolon királylyal és az ő fiaival, mert amint reménylem, még az ő kisebbik leányát Klárát magamévá teszem. – Azt feleli a királyi atyja neki: fiam, hogy indulnál annyi útra, holott semmi hírét nem hallottad, nem csak te, hanem még én sem? ugyan hová tudnál indúlni és bujdosni idegen földekre próbátlan gyenge fiú létedre? Ha olyanokat akarsz véghezvinni, még többet kell tanulnod mikép lehessen azt jól végbe vinni. – De itten a gyermek azt feleli, hogy ő többé királyi atyjánál nem marad. Már látja az atyja, hogy semmi módon meg nem tarthatja a fiát, nagy búnak adja magát, és feleségével együtt busúlnak és siránkoznak a gyermek fölött. Végre útnak bocsátják; mondja neki a királyi atyja: hát, fiam, már ha elmégy, hány ezer vitézekből álló sereget viszesz el magaddal, a kik éjjel és nappal vigyázzanak reád? – Feleli a gyermek: nem viszek én királyi atyám, egynél többet, a Habakuk nevezetű szolgámat; bízom abban s az én istenemben, hogy vele is szerencsés leszek. – Mondja a király: már látom fiam, hogy végkép el akarod magadat ölni; hogy nem szánsz minket ily öregeket itt hagyni. De már ha csakugyan el kell menned, utadból meg nem foglak: mennyi pénzt viszesz magaddal? Feleli a gyermek: nem kell nekem több, királyi atyám, száz tallérnál, elég lesz az nekünk kettőnknek, mert amint látom, felséges atyám sok társzekért megpakoltatott ezüsttel és aranynyal az útra, de mit csinálok én annyi teméntelen pénzzel oly állapotokban? csak hadd maradjon ide haza. Azt is láttam, hogy különbnél kűlönbféle paripákat készíttetett föl számomra; nekem azok sem kellenek, hanem majd kimegyünk még ma délután a ménes közé, ott találunk egy deres csikót, a ki mindennap a csikós hirével kel fel; az is jó lesz nekem, ha elvesztem sem lesz nagy kár, s a szolgámnak is azt a régi fakó lovat viszem el, minek királyi atyám már hasznát nem veheti. – Amint indulófélen volt a fiú, a király szebbnél szebb kardokat akart köttetni oldalára, de ő akkor is csak azt felelte: nem kell nekem egyéb kard, csak az, mely a padláson van eldugva, minek már semmi hasznát nem vehetni, azzal megyek szerencsét próbálni idegen országon. Itten a rosz deres csikót megnyergelik neki a legények, meg a rosz fakót, s azzal elment hetedhét ország ellen, az Absolon királyt keresni.
Ment mendegélt az úton, legénye mindenütt vele van, úgy annyira mentek az országban, hogy már sem erdőt, sem hegyet, semmit nem találtak, csak a nagy pusztaságban maradtak, nem láttak sehol semmit, csak az eget és földet. A mint reájok estveledett, azt mondja a királyfi: no édes szolgám, már itt elestveledtünk, mit csináljunk most? – Feleli a szolga: mit csinálnánk egyebet, királyfi, itt meghálunk, megvárjuk a reggelt, akkor majd elmegyünk valamerre a szerencse útján; vagy jóra vagy roszra elvezet bennünket. – Jónak hagyta a királyfi az inas szavát; megháltak, reggelre felviradnak, ismét útnak indúlnak. Mennek mendegélnek az úton hetedhét ország ellen, a sok járásukban találnak egy nagy erdőségre, belé érkeznek, elsötétedtek, ismét megeresztnek, beszélgetnek egyről másról. Egyszer meglátja a királyfi a nagy sötétségben, mintha valami tüzecske megcsillámlana előtte, mondja a szolgának: hallod-e Habakuk, nézd, amott egy kis tüzet látok, jó volna oda tekintenünk, ha reá tudnánk találni. – Felel a szolga: én nem bánom, amint a királyfinak fog tetszeni, úgy cselekedjék. Ezzel a lovakat megnyergelik és tetejébe ülnek, mennek mendegélnek a tűz felé, mikor megközelítették volna, megcsendesednek és vizsgálódnak, mi lehetne ott. Hát nem egyéb volt, hanem egy öreg asszony, annak volt egy kilencfejű sárkány kutyája, az észrevette őket, hogy ott járkálnának, kiszaladt elejekbe nagy ordítva, majd hogy el nem nyeldeste őket, tűz és láng úgy jött a száján a mint kiférhetett. Ugyancsak megijeszté a két utast; mit volt tenni, Többsincsnek muszáj volt a rozsdás kardot kirántani s első szerencsét próbálni vele. A mint hozzávágott, úgy eltalálta, hogy hét fejét egyszerre elüté, a nyolcadikat is jól megsebesíté; de a kutya sem hagyta magát, hanem erősen akarta őket zavarni; másodszor is hozzá vág a királyfi, s elcsapta még azt a két fejét is. Azonnal elmennek az öreg asszony ablakára, benéznek rajta, ki legyen ott, hát látják, hogy egy öreg asszony egy holtemberfejet eszik az asztalon; hanem a mint ezt meglátták, mindjárt ott akarták hagyni, de az öreg asszony jól tudá, hogy ablakán valaki van, elkiáltja magát: kik vagytok és mit kerestek? jöjjetek be, ha nem, hát vége az életeteknek. Azzal kijön hozzájok: no mit akartok, mondjátok meg. – Azt felelik neki: édes öreg anyám, útas emberek vagyunk. – Mondja az öreg asszony: no ha útas emberek vagytok, hát itt most muszáj meghálnotok, majd elmehettek reggel. Ugyan megfogadták a szavát, bementek, a lovakat bekötték az istállóba. A házban kerdözgetölődött tőlök a vén asszony, hol járnak, mit keresnek s hová akarnak menni. Azt mondja a királyfi: édes öreg anyám, megyünk az Absolon királyt keresni, mivel igen nagy hírt hallottam, azért kérem édes öreg anyámat, hogy ha tudna róla valamit mondani, merre volna az ő országa. – Mondja az öreg asszony: fiam, azt jól tudom hogy az országa erre van, de azt nem, hogy mely helyt. A szóbeszéd között kérdi az öreg asszony: ugyan, fiam, hogy tudtatok ide jönni ily csendességgel, holott nekem van egy kilencfejű sárkánykutyám, akármiféle ember jött ide, mindjárt megette, és hogy titeket meg nem evett? Akkor már pedig az öreg asszony jól tudta, hogy kutyáját a királyfi Többsincs levágá, de amúgy próbálásképen keresi, kivallanák-e szépségesen, hogy megölték; öszveszedegeté a holtember testéből való csontokat és más egyebet az asztalon, kiviszi neki s kiabálja a kutyát, hogy jönne elő enni. Ezek oda ben gondolják, hogy jó volna talán kivallaniok, hogy a királyfi Többsincs agyon vagdalta, jobb lenne talán úgy; azonnal kiszalad a királyfi az öreg asszony után; ugyan, édes öreg anyám, ne keresse a kutyáját, mert agyon vágtam, mivel meg akart marni. – Mondja az öreg asszony: no fiam, köszönd hogy magad megvallád, hogy megölted, maskép vége lett volna az életednek. – Akadhatok-e többet úgy meg mint itt most? kérdi a királyfi; még nem akadtunk meg, csak most először.
Azzal az idő reggelre közelgetvén, az öreg asszony egy kicsinyt lefekteti őket; mikor megviradott volna, akkor fölserkenté álmukból, hogy indúljanak útnak, a merre elkezdettek, hanem azt is megmondá, merre menjenek egy más öreg asszony felé, s az útat megmutatta, hogy akármi módon keressék föl azt, ő legjobban tudja nekik mondani, merre volna az a király ahová ő akar menni.
Elmennek onnan, s mennek hegyen, völgyön, azon az úton, mit nekik mutatott, egykor estve elérik az öreg asszonyt, oda mennek a házhoz közel; hát annak is volt egy tizenkétfejű sárkánykutyája, az is észrevette hogy ott járkálnának, nagy mérgesen elejekbe szalad, ordít keservesen s végkép el akarja őket ölni. Mit volt Többsincsnek mit tenni, ki kellett a kardot rántani s szerencsét próbálni. Úgy hozzá vágott, első vágással kilenc fejét egyszerre levágott, megmaradt még három feje épségben; azzal hogy a kutyára jól reá ijesztett, mindjárt elszaladt nagy véresen az asszony eleibe. Kimegy az öreg asszony a házból a nagy sivalkodásra, meglátja, hogy az ő tizenkétfejű sárkánykutyájának csak három feje volna, az is vérben fagyban van, s az útasok is azonnal oda jutnak. – Jó napot adjon az isten, öreg anyám. – Isten hozott, fiaim, mit kerestek itt, holott ily emberek mint ti, nem szoktak erre járni; hát ti mit akartok itt? – Felelnek neki: édes öreg anyám, mi bizony az Absolon királyt jöttünk keresni, ha reá tudnánk valahol találni, és ha öreg anyánk valamit tudna nekünk róla mondani. – Igen is, én tudok, fiaim, de ti nem tudtok oda menni. Hanem mi a kérdésem tőletek? mit csináltatok kutyámnak? hogy tudtátok úgy megcsúfolni, holott az hat embertől sohasem akart félni, s mégis ti ketten úgy megcsúfoltátok. Elbeszélik neki az útasok, mikép történt velek az a dolog, hogy őket erővel meg akarta volna enni, és csak egy kicsikét kezdtem felé vágni, mégis kilenc fejét vágtam le egyszerre; azért engedelmet kérek öreg szülémtől, hogy ily nagy kárt találtunk okozni. – Az feleli az öreg asszony: fiaim, én azért megengedek, csak hogy oly derék vitézeknek látlak benneteket. Azért ha azt akarjátok, hogy az Absolon király kisebbik leányát elhozzátok, maradjatok meg nálam reggelig; reggel mindenféle állat be fog hozzám jönni reggeli raportra, azok közül, majd megkérdezem kik tudnának oda menni.
Itten reggel elérkeznek mindenféle csúszó-mászó állatok; kérdezi tőlök, melyik tudná Absolon király rezidenciáját? azt felelik, hogy nem tudják egyik sem. Hát meglátja az öreg asszony, hogy hibázna közülök egy, kérdezi tőlök: hogy hagytatok el közületek egyet? Felelnek: elmaradt, mert sánta és a szárnya is el van szedve, azért maradt el, nem birt velünk jönni. – Hát hogy ezt megmondák az öreg asszonynak, mindjárt elküldötte őket haza, hanem megmondá nekik: no ha szembe találjátok, hogy minél hamarébb hozzám jőjjön, tőle akarok valamit kérdezni. Nagy sokára elérkezik a sánta sas, megy az öreg asszonyhoz: mit tetszik parancsolni királyné asszonyomnak? – Feleli az öreg asszony: nem parancsolok semmit, hanem csak azt kérdem tőled, hallottad-e valamikor Absolon király hírét? – Feleli a sánta sas: igenis, hallottam, mert sok bárányt elhordtam országából, ott lőtték el az egyik lábamat, ki is szedték a tollamat, a mely tollaimmal oly verseket írnak, hogy Salamon királynak végére járnak. – Mondja az öreg asszony: ép azért szeretem hogy tudod lakóvárosát, mert itt van a Salamon királynak fia Többsincs, a ki is országát tudni s kisebbik leányát elnyerni akarja; tehát most el fogsz vele menni útitársnak, megmutatod neki hol van az ő királyi palotája, s adj neki valami jó mesterséget, melynek legnagyobb hasznát veheti.
Elmegy vele a sánta sas mint jó úti társ; mennek heted hét ország ellen, felérnek egy iszonyú nagy hegyre, melyről már meglátszott az Absolon király palotája. Mondja neki a sánta sas: már én tovább nem mehetek veletek, mert amott a király palotája, ahová menni akarsz királyfi; hanem most feltartom a jobb szárnyamat, szakíts ki belőle egy szál tollat, annak a tollnak az a mestersége van, hogy szorítsd meg a végét s tartsd a tenyeredre, kicsöppen belőle három csöp zsír, dörgöld el a kezeden, mondd: hip-hop, ott legyek a hol akarok, Absolon király rezidenciájánál. Most felemelíté a bal szárnyát s mondja neki: szakíts ki a bal szárnyamból is egy szál tollat, mely tollban az a mesterség van, akármely szükségedben kivánsz irni, hát nem szükség a pennát tíntába mártogatni, ugy irhatsz vele a mint akarsz mindenféle alkalomkor. – Itten hogy e mesterségekkel megajándékozá a sánta sas, ott hagyá őt s elment maga útjára haza felé.
Itten Többsincs királyfi gondolkozik a szolgájával Habakukkal, s mondja neki: no édes szolgám, már most mit csináljunk? te be nem jöhetsz velem, hanem itt kell maradnod míg visszajövök; viseld gondját lovainknak, harmad vagy negyed nap múlva, eljövök én hozzád, ha a szerencse jól szolgáland reám. – Azzal ott hagyja a hegy oldalába, maga fölmegy a tetejébe, megszorítja a toll egyik végét, alátartja a tenyerét, belécsöppen három csöp zsír, eldörgöli, öszvecsapja a két kezét: hip-hop ott legyek a hol akarok fejér galamb képében, Absolon király rezidenciája tetejében! Azon szavai után mindjárt ott termett galamb módja szerint, elkezd magának dúdogálni. Egyszer meglátja az idősb princeszné; igen csodálkozik micsoda szép madár az ott, honnét került oda, nem győzött a szépségén eléggé bámúlni: bemegy a királyi atyjához, mondja neki: felséges királyi atyám, be igen szép jószág kereste meg királyi palotánkat, gyönyörűség reá nézni és szavát hallgatni. Kimegy a király, megnézi, és nem győz csodálkozni, honnan jött volna ez a szép jószág ide; mindjárt szerette volna megfogatni elevenen, de sehogy sem tudta, elküld a fővadászhoz, jöjjön oda a legnagyobb frisseséggel. Elérkezik a vadász s mondja mit tetszik parancsolni a felséges királynak? Feleli a király: nem tetszik egyéb, hanem csak az, hogy lődd meg nekem azt a madarat, de úgy, hogy meg ne dögöljék belé, hanem elevenen meg lehessen fogni és sebéből kigyógyúlhasson, mert szeretném kalitkában tartani. – Hozzá lő a vadász, de a galamb semmibe sem vette, megrázá magát s más végére repűlt a palotának. Meglátják ezt a király leányai, megijednek, hogy talán majd ott hagyja őket a galamb, könyörögnek királyi atyjoknak, hagyna neki békét, majd megszokik talán a többi madarakkal. Itten a király helybehagyta leányai esdeklését, nem bántotta többé a galambot, hanem parancsolá, hozzanak ennivalót. Mindjárt hoznak kukoricát, árpát, s az árpa közt találkozott nehány szem tiszta búza, a galamb csak azt kapdossa; meglátja a király, hogy a tiszta búzát jobban szeretné, próbára mindjárt hozatott, azt szórtak neki; a galamb a többi madarakkal eszik, mintha mindig ott lett volna. Egyszer azt mondja a legidősb leánya, Sára: méltóztassék meghallgatni bennünket, felséges atyám; azt gondoltuk, engedje meg nekünk hogy a madarat meg próbáljuk fogni, hát ha nekünk megállana, mivel oly szelidnek látszik. – Mondja a király: próbáljátok meg, én magam szeretném, ha megfoghatnátok. Mindjárt a legidősb leánya próbálja magához csalogatni, de sehogy meg nem foghatá; látja a középső leánya Rózsa, ő is kezdi próbálni, de neki sem akart megállni; elmegy a legkisebbik leánya Klára a királyi atyjához, megkéri igaz szeretettel, hogy már a két nénje próbálta a madarat megfogni és meg nem foghaták, engedné meg neki, hadd próbálná meg ő is, talán majd neki meg is fog állani.
Azt feleli a király: nem bánom, szerelmes leányom, próbáld meg te is. Azonnal elmegy a kisebbik leány, s visz le a kötényében egy összemarok tiszta búzát s azzal kezdi magához csalogatni; a galamb látta és jól tudá, hogy a fog lenni az ő mátkája: mindjárt nagy szelidséggel adta magát, mert mihelyt szórogatta neki a tiszta buzát, közelébb, közelébb jött hozzá, egyszer úgy annyira, hogy a leány hozzá kezde nyúlni, s azonnal a galamb szépen meglapúlt és megállt neki. Nagy örömmel megfogta, szalad nagy frisseséggel királyi atyjához, mondja neki: felséges atyám, itt a szép madár, nekem megállt. Mindjárt a király csináltatott neki aranyból kalitkát és a maga házába bevitette, ott felakasztatá, mindenféle étkeket, cukrot s más egyébféle édességeket és süteményeket hoztak neki, de a galamb a király házában sem nem evett, sem nem ivott, csak a nagy busulásnak adta magát és szomorkodott.
Egyszer éjtszakára fordúl az idő, vacsora után lefeküsznek, a kisebbik leánya azt álmodja éjtszaki álmában, hogy ha a királyi atyja az ő szobájába vitetné a madarat, többé nem búsúlna, sem nem szomorkodnék, hanem mindég víg kedvvel ennék és innék. Fölérezvén a princeszné éjjeli álmában, elmegy reggel tíz órakor királyi atyjához, elbeszéli az álmait, hogy a madarat ha az ő szobájába vinnék, igen jó kedve lenne, ennék és innék s nem lenne oly szomorú. A király meghallgatta leánya kérését, elvitette mindjárt szobájába, s a galambnak jó kedve volt, evett és ivott, s a maga módja szerint énekelt. Elmegy a leány az atyjához: királyi atyám, ha tetszik, jőjön most, nézze meg a madarat, micsoda jó kedve van, mindig énekel. Elmegy a király, megnézi, látja, hogy mily jó kedve van a madárnak, s ő is igen örült neki.
Egyszer estvére fordúl az idő, a királyné avizáltatja, hogy minden gyermeke készen legyen tíz órára őhozzá vacsorára. Ki is mentek mindnyájan, tizenegy óráig tartott a vacsora, azután mindenik elment a maga szobájába. A kisebbik leány mikor ment volna haza, és a szobája ajtaját benyitá, meglátja a galamb, mindjárt nagyon örűlt és énekelt; ő is igen örűlt, hogy a galamb úgy szereti, megsimogatá s enni adott neki, azután lefeküdt az ágyba. Egyszer mintegy tizenkét óra tájban megrázkódik a galamb a kalitkában, megnyilik a kalitka előtte, és oly princcé vált, hogy szebbet lehetetlen volt akkori időben látni; elmegy a pinceszné ágyához, fölserkenti a legjobb álmából. Nézi a princeszné, micsoda nagy világosság volna az ő szobájában, hát Többsincsnek ruhájától és szépségétől volt oly világos. Kérdi a princeszné: ugyan ki vagy te? – Felel vissza: Salamon király egyetlen fia Többsincs vagyok. Hallám atyád hírét, hogy atyámra egész erővel akar jönni s ki akarja a világból végezni; hát én azért jöttem udvarához, megtudjam, mi végre s mi oknál fogva cselekedne ezt. – Feleli a princeszné: de ugyan te volnál-e az szivem? ha tudnám hogy te vagy, holtig neked ajánlanám magamat. – Monda Többsincs: igenis én vagyok. – No ha te vagy, hát én királyi atyámnak palotáját el kivánom hagyni, elmegyek veled atyád országába. – Felel a királyfi: azért is jöttem, ha egyebet nem, de tégedet elviszlek királyi atyádtól; s azért csak készülj és jőj velem. – Mond neki a princeszné: megállj, szivemnek szép szerelme, egy kevés ideig, mert ez oly hirtelenséggel végbe nem mehet; elsőben egy levelet is kell királyi atyámnak írnom, hogy merre mentem, s hová lettem. Bemegyek tehát királyi atyám szobájába, kihozom az irószerszámokat, s megirom, kivel mentem el, s mely országban lesz megmaradásom. – Azt feleli a királyfi Többsincs: nem szükséges irószerszámokért bemenned, van nekem egy szál tollam, a kit nem kell soká tintába mártani, mégis lehet eleget irni vele. – No ha van, szivem, tehát add ide, írjunk egy kis levelet vele. Mindjárt oda adja neki s ő megírja a levelet. – No, szivem, kész a levél, írd hát alá magadat, ki vagy te. Azonnal aláírta magát Többsincs, s kijelenté ki legyen ő. A levél hogy elkészült, elvitte a leány, az atyjának szobaajtajába letette, s azonnal visszament a királyfihoz: no, szivem, készen vagyunk, most menjünk a merre akarsz. De hogy megyünk ki e palotából? mert minden kapun strázsa áll, ki nem lehet tőlök menni. – Ne gondolkozzál te, szivem, semmiről, majd elmegyünk mi, a mint meg sem gondolod. – Kimennek az ajtó eleibe, megszorítja a tollnak a végét, mondja a princesznének: tartsd alá a te tenyeredet, csöppentek belé három csöp zsírt, azonnal dörgöld el rajta. És mikor mondá: hip-hop, ott legyünk a hol akarunk! azonnal ott lettek ama nagy hegy oldalába, hol Habakuk a szolgája volt: és ott míndjárt lóra ülnek s mennek haza felé.
Egyszer, megviradván, megleli a király a levelet, elolvassa, hát nincs a kisebbik leánya: haragjában mindjárt utána akar menni, hogy visszahozza. Meglátja az idősb fia, hogy ő akar menni érette, így szól: felséges atyám, nagy szégyen volna az nekünk, ha királyi atyám menne utána; majd elhozom én s hacsak a föld színén van, vissza is hozom. Azzal útnak is ereszti, nagy sietségében utol is érte a szökevényeket; mikor megközelítette volna: megállj, Salamon király fia, kiálta, add vissza húgomat, ha nem, vége az életednek! – Azt feleli Többsincs: jer csak közelebb, majd meglássuk, ki lesz a vitéz. – Ezzel összemennek, kezdenek harcolni, de Többsincs a maga kardjával levágja a királyfi fél karját. Azzal ez mindjárt visszafelé megy s nagy szomorúan mondja az atyjának: királyi atyám, nincs semmi mód, hogy visszahozhatnánk, oly erővel bir Salamon király fia. Ekkor elkérezkedett a másik fia is Absolonnak, de ez is szerencsétlenül járt, mert vállban nagyon megsebesíttetett, s ő sem vihete semmi jó újságot királyi atyjának, csupán azt, hogy Salamon király fiát lehetetlen meggyőzni. Elkérezkedett a harmadik is, ez pedig legszerencsétlenebbűl járt, mert életével fizette meg a viaskodást. Itten Absolon király igen megszomorodott, hogy két fia megsebesíttetett, egy pedig megholt, és e fia halála után oly levelet kapott, melyből megérté, hogy soha Salamon királyra fegyvert ne fogjon, mert valósággal úgy fog járni mint a harmadik fia. Ezen a király még jobban megszomorodván, nem sokára meghalt többi fiával együtt; Többsincs pedig megmaradt királynak, s a leghíresebb vitéznek, kit még most is Többsíncsnek hínak. És így kedves princesznéjével az atyai országba megérkezvén, örömmel fogadtatott, s megesküdvén, szép magzatokat neveltek. Az Absolon országát pedig elfoglalta, leányait nagy pompával elhozatta és más hercegekhez házasítá, és országlott a népnek legnagyobb megelégedésével és mindenek örömével.