Egykor volt egy katona, ez pedig szolgált sok ideig; tehát most már raportozott, hogy adnának neki obsitot; de nem hogy obsitot kapott volna, hanem kapott a sok raportírozásért jó ötveneket. Már most gondolkozik, mitevő legyen? tehát azt tette föl magában, hogy elszökik. Megy már, mint szegény katonaszökevény, s egy erdőbe ér. Az úristen pedig parancsolá Péternek, menne eleibe azon katonának, van neki három krajcára, ugyan fog-e adni. Itten eleibe kerül Péter s mondja: édes úr, a mivel megáldá az isten, segítsen. – Szegény legény vagyok, mond a katona, se egen se földön nincs több három krajcáromnál, ezt is oda adom. Ezzel elment Péter, kérdi az úristen: no hát adott-e valamit? Ide adta mind a három krajcárját a mennyi volt. – No, Péter, most kerülj megint eleibe, s kérdezd, ugyan mit kivánna az istentől. Mond a katona: Szegény koldus én, nem egyebet, mint egy szép fejér kenyeret, a ki mindig fris volna és soha el nem fogyna, és kulacsot, tele jó veres borral, hogy akár mennyit innám, még se fogyna ki belőle soha, hanem mindig tele volna, és egy sonkát, mely hasonlókép ne fogyna. Ezzel elment Péter, kérdi az úristen: no, Péter, kérte-e a katona a lelki üdvösségét? – Dehogy kérte, dehogy kérte; nem kért egyebet mint egy fris szép fejér kenyeret, mely soha el ne fogyjon, hasonlókép egy oly sonkát s olyan kulacsot tele veres borral, mely mindig tele lenne, ha akármennyit innék is belőle.
Megy a katona az erdőben, hát lát maga előtt egy szép fejér kenyeret, néz kétfelé, nem látja-e valaki, azzal csapja a hóna alá, és megy tovább; itten megint talál egy zsíros tarisznyát, s abban egy sonkát, ezt is a köpenyeg alá kanyarítja; ismét megy tovább, talál egy kulacsot tele borral; hasonlóképen ezt is vitte magával. – Ismét mondja az úristen: menj még Péter, azon katona eleibe, s kérdezd: ugyan mit kivánna még az istentől; talán majd fogja kérni a lelki üdvösségét. Elment Péter; látja a katona, hogy jő utána valaki és kiabál, hogy várná meg; feleli a katona: nem várlak, mert én nem láttam sem kenyeredet, sem kulacsodat, sem sonkádat. Semmi módon nem akarta várni, eleget mondá Péter, hogy ő nem keres sem kenyeret, sem sonkát, sem kulacsot tele borral; de mégis beérte. Mikor utolérte, mondá Péter: ugyan, katona uram, mit kivánna az istentől? Nem egyebet biz én, hanem egy olyan pipát, melyből a dohány soha ki ne fogyna és mindig égne, és egy oly zsákot, hogy ha mondanám valakinek: búj belé, tehát mindjárt belé kellene bújni, s egy olyan furkót, hogy ha mondanám: üsd furkó! tehát ütné mindaddig, míg nekem tetszenék. – Visszatért Péter, kérdezi az isten: no hát, kérte-e a lelki üdvösségét? – Legkisebbet sem hozott elé a felől, hanem akarna egy pipát, mely mindig égne, s egy oly zsákot hogy ha valakinek mondaná: búj belé! tehát akárki lenne, belé kellene bújnia, s egy oly furkót, hogy ha mondaná: üsd furkó! ütné míg az ő kedve tartaná.
Megy a katona az útján, megtalálja a pipát, s már akkor is égett, és egy zsákot furkóval. Megy mendegél, mint szökött katona, elér egy várost s belément; ottan hozat magának egy itce bort, megiszsza, s látja, hogy napvilágnál már nem messzire mehet, mivel már estve felé van az idő: mondja tehát a korcsmárosnak, adna szállást éjtszakára; de a korcsmáros megmondá rövideden, hogy neki helye nincs, hanem ha tetszik menjen a palotába, hol, mig élt, a király lakott, mert mióta megholt, senki sem lakhatja a palotát. Feleli a katona: magam is az ilyféle helyet szeretem. Mindjárt bejelenti a város kapitányának a korcsmáros, hogy nála volna egy ember, ki a palotába akarna szállásolni; azonnal parancsolák, hogy enni s inni valót készítsenek be neki. Még napvilágnál behordtak enni s inni valót eleget azon szobába, hol ebédelni szokott a király, életében. A katona elment tehát a palotába, evett és ivott a mennyi szemének szájának tetszett, s mivelhogy estve volt, gyertyát gyújtott. Eljött már tizenegy óra, hallja a nagy lármát a konyhában, látja, hogy bejön egy inas, és látja hogy ott volna a katona. Takarodjál innen, kiált hetykén reá, és pedig minél hamarább, mert különben életeddel lakolsz. – Búj a zsákba! Itten mindjárt bebújt az inas, s a katona mondá: üsd, furkó! s a furkó ugyancsak páholja ám. Mikor gondolta hogy eléggé megverte, mond: elég! de a zsákból azért ki nem bocsátá. A szakács már nem tudta, hová lett az inas, tehát meg akarta látni, hol maradt oly sokáig. Bemegy a szobába, hát látja, hogy a katona csak maga ivogat, mondja neki: takarodjál innen, mert mindjárt szétszaggatlak. – Búj a zsákba, kiált a katona, s ugyan kezdé döngetni a szakácsot is a furkóval, az inas pedig behúzta magát a zsáknak a csúcsába.
Egyszer itt jő a király a sok ördögökkel, s mindjárt parancsolja, hogy kotródjék minél hamarább. Látják, hogy meg sem moccan, mondja hát egy a többi közül: mit könyörgünk neki? szaggassuk széllyel. – Be a zsákba mind! üsd, furkó! kiált a katona, s a furkó úgy elzsákolja őket, hogy utoljára maga Plútó is könyörgött, hogy kérjen tőle amit akar. – No, ilyen teremtette, ha megadod a mit kérek, úgy kieresztelek. – Kiereszti: no mást nem kérek, hanem egy pár lelket; veletek megyek egyenesen pokolba s magammal hozom el.
Megy velek együtt a pokol felé, elérik, bemennek, hát látja, micsoda rosz trakta volna ottan, egy nagy kádban látja hogy olajban mint főzik ott a lelkeket; belévágja a zsákját, s kilencvenkilenc lélek kapaszkodott reá. Megy már velek kifelé; mihelyt három mérföldnyire hagyá a poklot, mindjárt bárányokká váltak a lelkek. Itten juhász lett a szökött katonából.
Őrzi már a lelkeit, kik juhokká váltak; egykor mondá az úristen Péternek: menj el a katonához, s kérd tőle azt a kilencvenkilenc lelket, melyet juhokul őriz, de magát meg ne vedd. – Elmegy Péter, előtalálja a katonát, s mészárosnak adta ki magát s kérdezi tőle: eladók-e a juhok, juhász. – Eladók. – Hogyan adod? – Magammal együtt három pénzért. – Nekem kendre, juhász, nincs szükségem, hanem csak a juhokra, mert juhászom van. – Feleli a katonából lett juhász: máskép nem adom a Elment tehát Péter az úristenhez, megbeszélte: nem adja máskép, hacsak őt is meg nem veszem. – Menj vissza és mondd neki, hogy hagyja odáig hajtatni a juhokat, hová te akarod. Visszament tehát Péter és mondá: no, juhász, én megveszem veled együtt, hanem hagyd odáig hajtanom, hová nekem kell. Rá áll a juhász; elérik tehát a mennyország kapuját, beolvassa a juhokat Péter; mikor már négy vagy öt lélek lett volna hátra még, mondá Péter, csakhogy a katona kirekedhessen: nézd, még egy amott a bokrok közt maradt. Hátra néz a juhász, mire visszatekint, hát már csak az utolsó volt kivül, annak hirtelen megkapja a gyapját s az berántá a kapun. Itten Péter eléggé akarta valami módon kitudni a mennyországból, de gorombáskodni még sem mert vele, félvén, hogy a zsákba bújtatja; végre, nem tudván mit csináljon vele, megy az úristenhez s megjelenti, hogy a katona bejött a mennyországba; már most mit tevők leszünk, vele? Feleli az úristen: porrá változtatom testét, s eresztek egy nagy szelet reá, hogy innen kihordja. Porrá változtatá tehát a katona testét s egy nagy szél által mind elhordatá. Már most, hogy valami hasznát vegyék, silbakra állíták, hogy vigyázzon és senkit Péter híre nélkül be ne ereszszen. Ő tehát már a mennyország kapujánál volt mint őr; mikor jöttek a kapura, kérdé: ki vagy? – Feleli: lélek. – Kérdi: mi voltál? voltál-e katona? Ha azt felelte: nem voltam: várakozzál úgymond, mindjárt hívom Pétert; ha pedig mondá, hogy katona volt, úgy magától beereszté. Észrevette Péter, hogy felesen jöttek be katonák a mennyországba, megfosztá tisztségétől, s a katona lelke állomás nélkül maradt, mert látták, hogy semmire sem lehet vele menni.
A királyi palotában nem volt többé semmi lárma, lakhattak csendességben. Eleget várták a katonát a városbeliek, de semmi hírt nem hallottak felőle. Mivel azután nem látták többé, sem őt, sem pedig a királyt, a ki ezelőtt két évvel megholt, hogy kisértene; tehát mindenki azt gondolá, hogy arra várakoztak az ördögök, hogy ezt a katonát kaparíthassák körmük közé.
Egy rongyos faluban volt egy szegény ember és felesége; és már eltöltöttek sok esztendőt és semmi magzatok nem volt; az öregség is elérte már, kérték tehát az istent, adna nekik valami magzatot, a ki gyámolójok lenne vénségökben. Meghallgatta az isten könyörgésöket, s az asszony teherbe esik; eljön az idő, és meggyermekezik, s a világra hoz két magzatot, egy férfi gyermeket s egy leányt. Mind a kettőnek aranyhaja volt, s olyan szép vala, hogy azon szépségnek az egész világon még párja nem volt. Itt mit tevő legyen az öreg atyja a két gyermeknek? mivelhogy szegény volt; gondolkozott, kit hína el keresztkomájának; sokakat eljárt, de senki sem akart neki elmenni, hanem inkább csufolták, hogy az a gyalázatos vén asszony még öregségére teherbe esett. Ezt igen nagy fájdalommal hallá az öreg ember, és szomorúságában már nem tudta hová fordúljon; íme útjába akad egy gazdag kereskedő, ki látván e szegény embert oly búsnak, kérdezi tőle: mit szomorkodik öreg apám? ez pedig felele: hogy ne szomorkodnám, mivel feleségem két magzatot szült a világra és nincs senki, a ki akarná őket a megkeresztelőre is vinni. A kereskedő felele erre: tudod-e öreg, én szivemből el fogok menni feleségemmel együtt keresztkómádnak, mert gyermekem nekem semmi sincs; de hol lakol? – Én, felele a szegény ember, a falu végén lakom, egy rongyos házban; meg fogja ismerni édes jóakaró uram, egy eperfa van a ház előtt, és a kamra oldala ki van dőlve, a ház oldala pedig úgy van megtámogatva, s egy tarka kutyám van, melyet Cerberusnak hínak, az mindig az eperfa alatt fekszik; így tehát könnyen meg fogja lakásomat találni. – Elment ezután az öreg ember sietve, és mondá az ő feleségének, hogy már akadott komára. A kereskedő más nap reggel meg is jelent feleségestől; látván a két kisdedet, elcsodálkozott, hogy micsoda ritka szépség legyen ez a világon, és bárcsak neki lenne egy magzata, és meg lenne elégedve. Elvitték tehát keresztelni a gyermeket, a fiút nevezték Rudolfnak, a leányt pedig Juliskának. Nevekedtek naponként szegény atyjok munkás keresménye által, s már tíz esztendősök valának. A kereskedőnek semmi gyermeke mivelhogy nem volt s nem is lett, tehát ő azt a két gyermeket örökből felfogta, s mivelhogy igen nagy gazdagsága volt, tehát már többé nem akart vele bajlódni, egyiknek adta egyik boltját, a másiknak a másikát, s oly föltétellel, hogy a mit nyernek, azt a magok hasznára fordíthassák, csak a tőkepénz meg ne csorbuljon. A két növendék örült az ily szerencsének; folytatták tehát a kereskedést, s kevés idő alatt már 600 forint profitot csináltak. Egyszer lön oly szomorú idő, hogy sem vásárlók, sem pedig más munka elő nem adhatta magát, tehát hogy vígabban múljék az óra, mond a fiú a húgának: menj és hozz egy tucet kártyát, hogy mulathassuk s gyakoroljuk magunkat a játékban; jó mindent tudni. A leány nem akará megszegni kivánságát, tüstént elment s nem sokára visszatért a kártyával. Már a kártya itt van, mond Rudolf, hanem most kezdjünk a játékhoz azon pénzben, mit a magunk részére szereztünk, de úgy, hogy akármelyikünk nyeri el a pénzt, ismét visszaadja. Mondja a leányka: nem bánom, reáállok. Kezdenek tehát a kártyához, s kevés idő alatt elveszti a maga részét Rudolf; erre tehát monda húgának: már én, kedves húgom, nem játszhatom, mert elvesztettem mind, hanem add vissza. Tehát a húga, a föltételt szentűl megtartván, visszaadta; újat kezdenek játszani, és a leány elveszti mind, s elnyeri a bátyja. Itten mondja a húga a bátyjának, hogy mind elvesztette, adja vissza, mert már nincs mire játszani; felele Rudolf: talán elment az eszem, hogy visszaadjam, és hogy híába töltsem az időt; biz én nem adom. Erre megszomorodott a kis leány s mondja bátyjának, hogy oly föltétellel kezdették el a játékot, hogy akarmelyik nyeri a pénzt, azt visszaadni tartozik; de Rudolf erre semmit sem hajtott, hanem elég az, hogy ő elnyerte. Itten a húga a tőkepénzből vesz három forintot, s megint a játékba fognak, Rudolf lesz szerencsétlen s a leányka szerencsés, mert mind a maga pénzét, mind pedig a bátyjáét elnyerte. Itten Rudolf mondá, adná vissza a tőle elnyert pénzt; felelé a húga: te sem adtad vissza, én sem fogom. Erre megharagudt Rudolf, és mondá, hogy el fogja őt átkozni, hogy sem föld, sem ég be nem veszi. Mivelhogy ezen ijesztő szavakkal, látta Rudolf hogy semmire sem mehet, tehát átkozni kezdte valóban; s egyszerre a föld megnyilván, húgát elnyelé, s lement egészen a halak királyáig, a ki is neki pártját fogta.
Ezalatt gondviselő atyjok, ki látogatásokra ment volt a boltba, kérdi: hol Juliska? Mondá a bátyja, hogy a piacra ment volna. Ennek akkor ugyan hitelt adott az öreg kereskedő, de mivel éjtszakára sem jött haza, tehát gyanúság esett a fiúra, hogy hová lett a húga. Mi volt tehát Rudolfnak a sok faggatás után mit tenni, megvallá, hogy ő játszott volna a húgával pénzre oly föltétellel, hogy a ki elnyeri, tartozik ismét visszaadni; ő elnyerte először az én pénzemet s megint visszaadta, újra kezdettük a játékot, s én nyertem el az ő pénzét mind, és többé vissza nem adtam, hanem meg akartam tartani; húgom tehát a tőkepénzből vett három forintot, s azzal mind a pénzt, a mit tőle nyertem, mind pedig azt, mit eddig a boltban szerzettem a portékából, a kártyán tőlem elnyerte; én hát visszakértem, de ő nem akarta adni, mivelhogy én sem adtam neki vissza, tehát eltette pénzemet s én elátkoztam, hogy sem ég, sem föld be ne vegye; erre megnyilott a föld, s nem tudom hová lett. Felele az öreg boltos: no te átkozott, hogyan tehetted ezt a testvérhúgoddal? mivel te elátkoztad őt, én is elátkozlak, hogy sem ég, sem föld be ne vegyen, és addig mindig jőj menj, mig húgodat vissza nem hozod.
Ekkor megnyilott a föld, és Rudolf elsülyedt, s lement egészen alsó Indiába. Mén, mén, mendegél, sehol semmit nem talál, csak a nagy pusztaságot; elfáradott már, s nem tudta hová vegye útját; íme lát egyszer egy szép palotát előtte, megkettőzteti lépéseit, s elérkezett a palotához. Kapui be voltak zárva, tehát sehol be nem mehetett, hanem csak a kapunak a rostélyán kukucskál be; ott ben az udvarban lát járkálni egy öreg embert, s később az öreg ember is meglátta őt; csudálta az öreg az ő szépségét, s kérdezé, hol vette itt magát és mit keresne? Mondá ő: öreg apám, én szolgálatot keresek. – Te szép gyermek, én az udvarnál semmi szolgálatot nem tudok, hanem hogyha maga a király, ki e palotában lakik, ad neked valami szolgálatot, én örülni fogok rajta s megjelentem mindjárt a királynak. Fölmegy az öreg ember a királyhoz, s mondá neki: felséges király, itt van kívül a palotán egy aranyhajú szép gyermek a más világról, a ki szolgálatot jött keresni; én itt az udvarban semmi helyet nem tudok, a mely üresen volna, hacsak felséged nem rendel számára valami szolgálatot Erre mondá a király: küldd fel, öreg, azt az aranyhajú fiút hozzám. – Mikor fölment hozzá, kérdezte tőle, hogy bánt-e lóval valaha vagy sem? – Hogy ne bántam volna, mivel a mellett nevelkedtem. Mindjárt felöltöztették fulajtár ruhába.
Itt néhány esztendeig fulajtárkodik, annyira, hogy már igen nagyon megnőtt a gyermek, s lóra nehéz volt; azon idő alatt szerencséjére volt egy igáskocsis két lóval, ki a szakácsasszonyoknak a konyhára vizet, fát mit hordott; az öreg kocsis meghalt, itten a két ló úgy leesett lábáról, hogy az istállóból ki sem bírt menni. Itt a király felhivatja a fiút: hallod-e fiú, már fulajtárnak nagy vagy, már fulejtárnak nagy vagy, már most lészsz igáskocsis avval a két lóval; hízlald annyira, hogy szolgálhass a mit parancsolnak a szakácsasszonyok; így majd ha jól viseled magadat, többet adok a kezed alá. – Itten a fiú minél hamarább felhízlalta a lovakat, annyira, hogy az udvarba kihordozá inni a kútra; a király meglátta, hogy a lovak veszik magokat, mindjárt felhivatta a gyermeket: hallod-e fiú, éjtszakára kivihetnéd e lovakat a Verestenger partjára, talán még hamarébb javulnának attól a zöld mezőtől. – Itt a fiú estve öszveköté a két lovat s kivezette a tenger partjára; ott legelteté kötőfékszáron egész tíz óráig, akkor tekint a tengerre, látja hogy kétfelé nyílik a közepe s jön a Világ szép asszonya. Bújna a fiú, de nem tud hová; mindjárt reákiált a Világ szép asszonya: hallod-e, ne is búj már, jere hozzám, igyál, egyél s beszélgess velem. Úgy lett. Akkor lefeküdtek s elaludtak. Itten a Világ szép asszonya még hamarébb felérzett reggel mint a fiú, s megrúgta a talpát: hallod-e, kelj föl s hozd el a két lovadat. Oda viszi; itt a Világ szép asszonya keszkenőjével megtörölgette a lovakat, s oly két réz szőrű paripa lett belőlök, hogy gyönyörű volt reá nézni is. Akkor a Világ szép asszonya csak elfordúlt tőle, öszvecsapott a tenger vele és oda van. Itt a fiú a két lovat öszvekötte s felült a tetejébe, megy haza felé; itt a többi kocsis meglátta, mindjárt felmentek a királyhoz s panaszt tettek: felséges király, nem jó gyermeket fogadtunk. Mondja a király: miért? – Azért, felséges király, hogy oly két rézszőrű paripát lopott az éjjel, hogy ha annak gazdája találkozik, még felségednek udvarán legnagyobb gyalázat eshetik miatta. – Lehetetlen. – Nincs különben.
Itt a fiú beköti a két lovat az istállóba; a király mindjárt felhivatja: hallod-e fiú, hol vetted ezt a két lovat? hogy merted ezt a lopott jószágot hozni az én udvaromba, holott ha annak gazdája találkozik, még micsoda szégyent vallhatok miatta. – Felséges király, a lótól ne féljen, mert nem loptam; hanem én a lónak a szénát vágva, s az abrakot rostálva szoktam adni, a vizet pedig fonttal mérni, az abraknak az árát nem szoktam a zsebembe rakni mint a többi kocsisok; ha nem hiszi a felséges király, jőjön le, nézze meg a lovakat, rajta a maga bélyege, – Akkor a király lemegy, látja, igaz hogy az ő bélyege rajta van, itt a fiút megajándékozza egy tucet aranynyal. Megörült a fiú, hogy már van elég pénze; az nap hon maradt lovaival; második estve is következik, megint kivitte a két lovat arra a helyre, hová az első estve, megint ott legelteti kötőfékszáron egész tizenegy óráig; akkor tekint a Verestengerre, látja, hogy kétfelé nyílik a közepe, jön a Világ szép asszonya, bújnék a fiú, de nem tud hová. Hallod-e, ne is búj már, csak jere hozzám, jobb lesz, igyál, egyél, beszélgess velem. Akkor a fiú oda ment és múlattak ketten. Aztán lefeküdtek. Itt a fiú felérzett, megtapogatta; akkor a Világ szép asszonya úgy pofon csapta, mindjárt szikrázott a szeme a fiúnak: hallod-e, ne bánts, még idő van erre, utóvégre is a tiéd lesz ez. Akkor a fiú megszégyenlé magát, itt újra elaludt. Reggel még hamarébb fölkelt a Világ szép asszonya, mint a fiú, megint megrugja a talpát: hallod-e, kelj föl, hozd el a két lovadat. Akkor a fiú oda viszi, s a Világ szép asszonya a keszkenőjével megtörölgeti a két lovat, olyan két ezüstszőrű paripa lett belőle, szintúgy tündöklött. Akkor a Világ szép asszonya csak elfordúlt tőle, összecsapódott a Verestenger, s oda van a Világ szép asszonya, s a fiú csak maga maradt. Öszvekötte a két ezüstszőrű paripát, felült a tetejébe, viszi haza felé. Meglátta a többi kocsis, mindjárt felmentek a királyhoz: felséges király, nem jó gyermeket fogadtunk. Kérdi a király: miért? – Azért mert oly két ezüstszőrű paripát lopott, hogy ha annak gazdája találkozik, még felségednek az élete is elvesz miatta. – Lehetetlen? – Nincs különben. Itten a fiú az istállóba bekötte a lovat; a király mindjárt felhivatja: hallod-e, fiú, hol vetted azt a lovat? hogy mered az udvaromra hozni azt a lopott jószágot, holott ha gazdája találkozik, még az életem is elvesz miatta? – Felséges király, a lótól ne féljen, mert nem loptam, hanem a szénát vágva, az abrakot rostálva szoktam adni; a vizet pedig fonttal mérni, az abraknak az árát nem szoktam a zsebembe rakni, mint a többi kocsis; ha nem hiszi felséged, jőjön le, rajta a maga bélyege. Akkor a király lement, hát látta hogy rajta az ő bélyege, akkor a fiút megint megajándékozta egy tucet aranynyal; itt a fiú megint megörült, hogy pénze elég van.
Akkor a fiú otthon van harmadik nap is, harmadik estve is következik, megint kiviszi arra a helyre a tenger partjára azt a két lovat, megint ott legelteti tizenkét óráig kötőfékszáron, akkor tekint megint a Verestenger közepére, látja hogy kétfelé nyílik, jön a Világ szép asszonya, megint reákiált: hallod-e, fiú, ne is búj, csak jere hozzám, jobb lesz igyál, egyél és beszélgess velem. Akkor a fiú hozzá megy, isznak, esznek és mulatnak. Hallod-e fiú, ha azt akarod, hogy tiéd legyek, te az enyém, semmiféle embernek ne dicsekedjél velem soha, hogy nekem ilyen meg ilyen szeretőm van, mert ha rólam csak legkisebbet szólsz is valakinek, sohasem leszek a tiéd Akkor lefeküdtek és elaludtak. Reggel még hamarébb felkölt a Világ szép asszonya mintsem a fiú; megrúgja a talpát a fiúnak: kelj fel, eredj, hozd el a két lovadat. Oda viszi a lovat, megtörölgeti a keszkenőjével a Világ szép asszonya, olyan két aranyszőrű paripa lett belőle, hogy fényessége mindjárt elvette a fiú szeme fényét. Akkor csak elfordúlt tőle a Világ szép asszonya, öszvecsapódott vele a Verestenger, s oda van. A fiú meg öszvekötötte a két aranyszőrű paripát, felült a tetejébe s megyen haza felé. Még közel sincs a városhoz, mikor a ló fényessége az egész városnak elvette szemefényét. Itt a többi kocsis akkor is meglátta, mindjárt fölmennek a királyhoz: felséges király, nem jó gyermeket fogadtunk. A király kérdi: miért? – Azért, felséges király, hogy oly két aranyszőrű paripát lopott az éjjel valahol, hogy még felségednek, ha annak gazdája találkoznék, az élete is elvesz miatta. – Lehetetlen? – Nincs különben. – A fiú bevitte az istállóba a lovat; akkor a király csak arra hagyta hogy gondolta magában: annak a fiúnak bizonyosan valami mesterségének kell lenni. Már most nem hozatta fel maga elébe, hanem csak abba hagyta, hogy talán még hamarébb kitanúlja így a mesterségét, hanem vallatja.
Itt a királynak volt egy öreg parádés kocsisa, a ki szolgálta már ötven esztendeig annakelőtte; felhivatja mind azt, mind a fiút maga eleibe. Hallod-e, már te eleget szolgáltál, azért se reám, se a gyermekre ne neheztelj; mert ez napságtól fogva ez lesz az én parádés, kocsisom, te pedig fogsz lenni azzal a két lóval igás kocsis, és szolgálsz a szakácsasszonyok körül a mi szükséges. Itt a fiú lett mindjárt a királynak parádés kocsisa, úgy megszerette a király. Az öreg kocsis igen nagyon megharagudott a fiúra: kutya ilyen adta fatyja, most jött ide, s már kitúr a helyemből. Itt a fiúnak oly jó dolga volt, hogy csak mikor a király parádéra ment, csak akkor ült a ló farához. Hanem a többi kocsisokkal ebédelt s vacsorált mindig; de mivelhogy haragudott reá az a vén kocsis hogy a helyéből kitúrta, egyszer azt találta mondani a többi kocsisoknak: majd meglássátok, hogy még e fiú király lesz s itt elveszi a princesznét. A fiú meghallotta ezt, s így felel neki: de ördög vigye princesznéteket, nem kell nekem, mert az én szeretőmnek az alfele partja is szebb mint a tiéteknek az orcája. Itt az a haragos kocsis mindjárt felment a királyhoz: felséges király, így van a dolog: azt találták mondani a többi kocsisok egymás közt, hogy majd meglássátok, még az a fiú király lesz itt, s elveszi a princesznét: a fiú azt felelte: de ördög vigye a princesznéteket, nem kell nekem, mert az én szeretőmnek az alfele partja is szebb mint a tiéteknek az orcája. – Azon a király igen nagyon megharagudt, mindjárt felhivatta a fiút maga eleibe. Hallod-e fiú, mit mondtál az estve a többi kocsisoknak? – Mit? felséges király, hiszen én nem is beszéltem velek. – Már ne is tagadd, csak mondd meg, jobb lesz. Mit volt mit tennie, muszáj volt megvallani. Itt a király a fiút mindjárt a siralomházba tetette, hogy holnap nyolc órakor felakasztatja; akkor az éjjel meg is csinálták neki az akasztófát. Mikor már reggel az idő következett, a fiú kivánkozott a király eleibe, adjon neki még annyi gráciát, hogy csak egyszer beszélhessen vele. Erre a király mindjárt felhívatá maga eleibe: gráciát, fiam, mit akarsz? – Már látom, felséges király, meg kell halnom, csak annyi gráciát adj nekem, hogy legalább oda csináltass akasztófát, hová azon két lóval jártam, a tenger partjára. Itt a király még is adott annyi gráciát neki, hogy arra a helyre csináltatott neki akasztófát, hová azon két lóval járt. Mikor a nyolc óra már elmúlt, kísérték kifelé a fiút, két hóhér karonfogva vezeti; akkor a fiú azt mondja a két hóhérnak: ha engem úgy fel tudtok kötni, hogy se le ne essem, se meg ne fúljak, hogy mikor ott hagytok, leszabadúlhassak, hát megajándékozlak kettőtöket egy véka aranynyal. Ennek a két hóhér igen nagyon megörült, s mikor oda értek, úgy kötték fel, hogy sem le nem esett, sem meg nem fúlt, hogy mikor ott hagyták, hogy már vége van, leszabadúlt szépen a fiú a fáról. Ott sír a fa alatt, földbe is bújna csak lehetne, s tekint megint a Verestengernek közepére, látja hogy kétfelé nyílik megint, jön a Világ szép asszonya. Megint reá kiált: hallod-e, fiú, ne is búj már, csak jere ide jobb lesz, lám megmondám hogy így jársz, hogy ne dicsekedjél velem semmiféle embernek, mert mind én, mind te elkárhozunk, hanem azt te meg nem állhattad; most kicsinybe múlt hogy megmaradt az életed; én eddig mindig szabadon jártam a merre akartam, hanem most haza kell mennem a magam városába; az mind addig lesz fekete gyászszal behúzva, valamig veled nem beszélek ott; az pedig, tudod, soha sem lesz, mert jóllehet oda kerülsz még valaha, de mégsem ismerjük meg egymást sohasem, ha egy tálból eszel, egy pohárból iszol is velem. Akkor csak elfordúlt tőle a Világ szép asszonya, és összecsapódott vele a Verestenger, és oda van.
Azonban a fiú bújdosásnak adta magát; megy mendegél, annyira, hogy egyszer az úton annyi hangyát talál, hogy még csak meg sem tudott közöttök mozdúlni. Csak megáll közte: uram én istenem, mit csináljak velek? egyet sem akarok belőlök agyonütni, sem agyon tapadni. Akkor a hangyák királya csak megszólal hozzá: hallod-e, fiú, látom hogy jó szívvel vagy hozzám és népemhez, látom hogy sem agyonütni, sem agyon taposni nem akarsz közülök egyet is, ne is bántsd, mert még jótét helyébe jót várhatsz; ha valaha megszorúlsz, csak azt mondd: hangyák királya, add nekem az erődet, én is oda adom az enyémet neked, oly hangya lészsz mint most én vagyok, akárhová elbújhatsz; és ha ember akarsz lenni, csak azt mondd: hangyák királya add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet, s oly ember lészsz mint valál. Itt a fiú igen nagyon megörült, hogy ily jó mesterséget kapott, avval útnak indúlt, s ott hagyá a hangyákat, hogy már ő azzal a mesterséggel akár merre elmehet. Annyira megy, mendegél, hogy egyszer megint talál annyi sast, hogy meg sem tud mozdúlni közte, csak megáll közötte. Ugyan mit csináljak én ezekkel? sem agyonütni, sem agyon tapodni nem akarok ebből egyet is. Itt a sasok királya egyszer csak megszólal hozzája: hallod-e fiú, látom hogy jó szívvel vagy népemhez és magamhoz, sem egyet agyon nem akarsz tapodni, sem agyon ütni, ne is bántsd, mert még jótét helyébe jót várj; ha valaha megszorúlsz, csak azt mondd: sasok királya, add ide az erődet, én is oda adom az enyémet, s olyan sas lészsz mint én vagyok, akár mindig szállva járhatsz; a hol ember akarsz lenni, oly ember lészsz mint valál. Itten a fiú annak igen nagyon megörült, hogy már jó két mesterséget kapott, már nem fél, akár merre megyen a világba. Azzal ott hagyá azokat is, megy mendegél útjában annyira, hogy talál egy csárdát, a kiben lakott egy öreg ember maga, tán már ért kétszáz esztendőt; s beköszönt hozzája: jó estvét, öreg atyám uram. – Jól jártál, fiú, hogy atyádnak szólítottál, mert ha ezer lelked lett volna is, itt kellett volna elveszned; hanem mondd meg, micsoda járatban vagy? – Én bizony abban vagyok, keresem a halak királyát; hogy ha valaha hírét hallotta volna, valami újságot mondani felőle. – Ó fiú, már én éltem kétszáz esztendőt, de a halak királyának soha hírét sem hallottam, nem hogy tudnék felőle neked valamit mondani; hanem hiában is mégy, maradj itt nálam, úgy sincs semmi cselédem, holtig ellehetsz velem. Felel a fiú: de ha veszni indúltam, ha elveszek is, még sem maradok. Itt az öreg ember azt mondja neki: hallod-e fiú, én jót akarok neked, károdat nem kivánom, mert itt s itt van száz juhász, annak száz kutyája, olyanok mint egy borjú, te egyéb felé nem mehetsz, ha ezer lelked lesz is, el kell veszned. – Már mindegy, akár ott veszek, akár itt; s azzal csak útnak indúl a fiú s ott hagyja az öreg embert. Egyszer meglátja a juhászok közt a tüzet, csak úgy csillámlik közöttök, és a kutyákat. – Uram én istenem, mit csináljak most? ha így emberképben oda megyek, úgy széllyel szaggatnak a kutyák, hogy a szél sem kap egy cseppet el a poromból, így is el kell vesznem; ha hangya leszek, úgy valamelyik reám tapod, úgy is el kell vesznem; ha sas leszek, valamelyik juhász meglát s agyon lő, úgy is el kell vesznem. De akármit ad az isten, már mindegy; sasok királya, add nekem az erődet, én is oda adom az enyémet neked. Mindjárt lett belőle sas; azzal csak fölkerekedik, szépen oda leereszkedik a juhászok háta megé, semmiféle állat észre sem vevé; akkor mondá: sasok királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet: s lett oly ember, mint annakelőtte volt. Csak akkor vette észre az öreg számadó, a ki már háromszáz esztendőt ért, mikor oda köszönt hozzá: jó estvét öreg atyám. – Hozott a szerencse, fiú; ezer volt a szerencséd, hogy ezek a kutyák észre nem vettek; ugyan hogy jöttél ide, vagy micsoda járatban vagy, mondd meg. – Én biz öreg atyám, keresem a halak királyát, ha valaha hírét hallotta volna vagy tudna felőle valamit mondani nekem. – Ó fiú; már éltem háromszáz esztendőt, de annak soha hírét sem hallottam, nemhogy tudnék felőle neked valamit mondani; hanem hiába is keresed, már tovább nem mehetsz, maradj meg itt, légy tanyás; egyéb dolgod nem lesz, itt leszesz mindig a tanyánál. – Mond a fiú: nem bánom, meg is maradok. Itt pedig az a száz juhász volt a Világ szép asszonyának juhászai, és a kit ők őrzöttek százan egy falka juhot, egyéb hasznát nem vette, minden reggel fejtek egy zsétár tejet tőle, és abban a tejben mosdott minden reggel a Világ szép asszonya, és az csak olyan volt, mintha a vízben mosdott volna mindig, mind addig, valamíg a fiúra reá nem kerűlt a sor. Amint egyszer reá is kerűlt, hogy neki kellett a tejet bevinni, mikor megmosdott benne a Világ szép asszonya, úgy meggyengűlt minden teste, mintha másánt született volna a világra. Akkor a fiú csak kiment vissza a tanyára; beszélt a Világ szép asszonyával, de nem gondolta egyik is, hogy még valaha úgy találkoznak. Másik nap reggel más viszi be a tejet; a Világ szép asszonya megmosdik annak előtte, a ki neki bevitte, hogy ugyan oly tej-e az, a milyet neki tegnap hoztak, hanem az csak olyan volt, mint a milyent azelőtt vittek? – Hallod-e, barátom, mondd meg annak a fiúnak, a ki tegnap hozta a tejet, hogy hozzon nekem még holnap azon tejből, kiből tegnap hozott, igen nehezen várom. Harmadik reggel megint beviszi a tejet a fiú, ott előtte megmosdik a Világ szép asszonya benne, akkor megint úgy megujúlt a teste, mintha másánt született volna. – Hallod-e fiú, ne menj el az udvaromtól, mindig ideben lakjál velem. De a fiúnak nem kellett az, mondá hogy nem maradhat ben, mert ő tanyás, ki kell mennie a tanyára. Akkor megajándékozta a Világ szép asszonya ezer forinttal, s azzal kiballagott a tanyára, s mondja az öreg számadónak: ugyan öreg atyám, van-e itt csárda közelében? – Minek az, fiú? – Annak, hogy most van pénzem elég, szeretnék a parasztok között múlatni és táncolni. – Minek mennél te oda, mikor itt mindenféle van, múlathatsz és táncolhatsz eleget. – Nem úgy szeretném én, csak a parasztok közt kivánnék mulatni. Mondja a számadó: ne menj, mert itt hamis emberek vannak, valahol agyon ütnek. – Dehogy bántanak, ha én nem bántok senkit. – No ha úgy van, csak eredj. Estve a fiú ott hagyta a tanyát, pedig nem oda ment ám ő mulatni, hanem máskép el nem mehetett a tanyáról éjtszaka, hanem bement egyenesen a városba, a Világ szép asszonyának kapujára; de be nem mehetett, mert már akkor becsukták a vas kaput. Itt gondolkozik, hogyan menjen be, egyszer azt mondja: hangyák királya, add nekem az erődet, én is oda adom az enyémet neked. Mindjárt lett belőle hangya, akkor szépen bebújt a kapu alatt, fölment a garádicson, egyenesen a szoba ajtajára, hol a Világ szép asszonya feküdt a legkedvesebb szobaleányával, s ott bemászott a kulcslyukon a szobába, s egyenesen föl az ágyra és a Világ szép asszonyának ölére, s azt jól megcsípte. Elsivalkodta magát a szobaleányára: semmirekellő mindjárt agyonverlek, megmondottam, hogy nem jól vetted meg az estve azt az ágyat. Gyertyát gyújtottak, újra megvették az ágyat, lerázták a hangyát, semmit sem találtak, gazzal megint lefeküdtek. De még jól el sem aludtak, mikor már a hangya megint felmászott, még jobban megcsípte mint előbben; akkor megint elsivalkodja magát: megmondottam, hogy nem jól vetted meg az ágyat, vagy hangya vagy bolha van ben. Újra gyertyát gyújtának, az ágyat újra megvették, lerázták a hangyát és semmit sem találtak. Harmadszor megint lefeküdtek, még jól el sem aludtak, mikor a hangya megint felmászott, még jobban megcsípte, mint előbbször; akkor a Világ szép asszonya oda kapott s a hangyát leszorítá a markába, s mondja megint a szobaleányának, hallod-e te, vagy hangya, vagy bolha van itt, már itt van a markomban. És mindjárt gyertyát gyújtottak megint, megnyitja a markát, hát látja, hogy egy nagy hangya van benne; mondja a szobaleányának: eredj hozd el az ablakból azt a palaczkot; és a hangyát beléereszték s a száját erősen bedugták s kitették az ablakba. Bezzeg most akadt ám meg a hangya: ha hangya maradok, itt kell elveszni, ha emberré változom, úgy is megtudják hogy én voltam. Már egészen megviradt az idő. Már akármit ád az isten, így hangya képében kár volna itt elvesznem; hangyák királya, add vissza az erőmet, én is visszaadom a tiédet. Erre oly juhász legény kerekedik ki a palackból, hogy a Világ szép asszonya a mint reá veté szemét, majd elolvadt szerelmében. Szívemnek szép szerelme, én a tiéd, te az enyém, ne menj sehova, maradj ideben nálam. De a fiúnak nem kellett egyéb, csak hogy megszabadúlhatott a palackból, szónak sem állt, csak kimegy egyenest a tanyára, s mondja az öreg számadónak: megelégedtem a szolgálattal, visszamegyek a honnan jöttem. – Hallod-e fiam, ha kedved nincs, ha magam fia volnál sem tarthatnálak erővel, azért csak eredj isten hirével.
Akkor elindúlt visszafelé; annyira ment, hogy egyszer oda ért a tenger partjára, hol a Világ szép asszonya kijárt hozzá; látja, hogy a tengerben oly garádics változik a habból előtte, mintha csak kőből raknák eleibe. Itten gondolja a fiú magában: bármit ad az isten, én lemegyek rajta. Elindúlt, és mind addig ment, valamig le nem ért az alsó Indiába; akkor öszvecsapódott a Verestenger és ő odaalá maradt.
Oda alá már annyira járt kelt, hogy éhen szomjan majd elveszett, sehol semmit sem talált. Ekkor talál egy kis szép gyümölcsöskertet, a kiben volt mindenféle arany gyümölcs és minden fa alatt egy-egy arany nyoszolya; itt, gondolá magában, mivel már éhen volt nagyon: nem bánom, akármit csinálnak velem; s fölment egy arany körtvefára, jól lakott arany körtvével, akkor lejött és ott sétált az arany nyoszolyák között. Az pedig volt a halak királyának az udvara, hanem szerencséjére nem volt hon a király, oda volt az országát járni. Egyszer látja a fiú, hogy a halak királynéja jön le a kastélyból a kis kertbe; mihelyt meglátta, mindjárt térdre esett a fiú, és úgy panaszolja dolgát a királynénak: felséges királyné, mi tűrés tagadás, nem bánom akármit csinálnak velem, hanem én jól laktam az aranygyümölcsből, mert az éhségemet nem állhatám. Mondja a királyné: arra való az, fiam; ha jó laktál, ne félj, nem lesz semmi bajod. S megfogta a fiú karját s fölvezette a szobájába, meg ott újra ennie innia adott; a fiú hogy jól lakott, lefeküdt, egész nyolc óráig estve aludt. Akkor haza jött a halak királya; mihelyt bement az ajtón, azt mondja a feleségének: idegen szagot érzek a házamnál. Mi volna? nincs itt semmi sem. – Már ne is tagadd: csak hozd elő, jobb lesz. – Mi tűrés tagadás, egy idegen országi gyermek akadt ide, enni s inni adtam neki, most pedig aluszik. – Mondja a király: hozz nekünk is, vacsoráljunk. Akkor oda ülnek az asztalhoz, s mondja a király: hallod-e, fiú, kelj föl, jer hozzánk s vacsorálj velünk. Feleli a fiú: köszönöm, felséges király, már én beelégedtem vele, volt elég. – No csak jere, a mennyi kell, egyél igyál. Akkor a fiú fölkelt s oda ült az asztalhoz, itt ett velek, a mennyi kellett neki, mikor jól lakott, lefeküdt arra a a helyre, a hol elébb feküdt. Itten a király feleségestől egyűtt hozzá fogtak a kártyához pénzre játszani; mondja a király: fiú, jer velünk játszani. – Dehogy megyek, felséges király, mikor most is az elől bujdosok. De itt arra semmit sem adnak, s másodszor is mondja neki a király: hallod-e fiú, jer velünk játszani. – Dehogy megyek, felséges király, mikor most is az elől bújdosok. Arra nem ad a király semmit sem, harmadszor is mondja neki: hallod-e fiú; jer velünk játszani – Dehogy megyek, felséges király, most is az elől bújdosok. Akkor a király tudakozta tőle: mi dolog lehet az, hogy az elől bújdosol? – Ez, felséges király: volt nekünk egy öreg boltos keresztapánk, kinek volt két boltja, és volt nekem olyan húgom mint magam, földig ért neki az arany haja. És az az öreg boltos elvitt minket a maga házához, egyik boltot adta egyikünknek, másikát másikunknak, hogy a mit nyerünk legyen a miénk, csak a tőke maradjon meg. Annyira kereskedtünk mi ott, volt már hatszáz forint keresetünk; akkor mi is a húgommal úgy öszveültünk játszani, mint felséges király feleségestől, hanem oly fogadást tevénk, a melyikünk elnyeri a másikét hamarébb, visszaadjuk egymásnak. Igaz, hogy a húgom elsőben elnyerte az enyémet, s én nem játszhattam, visszaadá nekem, és másodszor hozzá fogtunk, akkor én nyertem el a húgomtól, ő is kérte vissza, de én nem adtam neki, hanem azt mondám, hogy én nem adom vissza akár hol veszem, nem azért játszom, hogy hiába törném az eszem, vagy hogy szemem hiába rontanám. Akkor a húgom visszament, és a tőkepénzből fölvett három forintot, hozzá fogtunk harmadszor is, akkor a húgom mind a magáét, mind pedig az enyémet elnyerte; akkor én is kértem, adja vissza, de húgom azt felelé: tudod mit fogadtunk, én visszaadtam neked egyszer és te nem adád; én sem azért rontom az eszem és szemem, hogy visszaadjam, nem bánom akárhol veszed. Mondám én: hallod-e, édes húgom, ha vissza nem adod, úgy elátkozlak, hogy se az ég, se a föld, se én, se senki ne tudjon felőled semmit, úgy elveszesz erről a világról. Akkor a föld csak megnyílik a leány alatt, és oda van, s én most is őt keresem.
Itt a halak királynéja mindjárt öszvecsapta a kezét, elszaladt a más udvarba, hol a király öcscse, s ennél a legénynek a húga lakott. Felséges princeszné, itt van a maga bátyja, úgymond. Erre a leány mindjárt térdre esett, s meg sem birt mozdúlni, hanem a királyné haza ment, a fiút karon fogva oda vitték a húgához. Itt hogy megismerték egymást, úgy siránkoztak, hogy majd megszakadt a szivök. Ott vannak ők egy kevés ideig. Egyszer a fiú azt mondja a húgának: hallod-e édes húgom, mondd meg az uradnak, jőjön el, nézze meg a mi országunkat is, mert ha nem jön, úgy is elviszlek. Az urának kedve volt reá, s mondá: szívesen elmegy. Akkor mindjárt társzekeret pakoltak ezüsttel aranynyal, úgy elindúltak haza felé hárman, annyira, hogy mikor haza értek, már oly öreg volt az atyja és anyja és az öreg boltos feleségestől együtt, hogy a házból ki sem birtak menni. Itten mikor az atyja házához mentek, beköszönt a fiú: jó estvét öreg atyám uram. – Hozta a szerencse a felséges királyfit, hogy volnék én magának apja? – Ugyan, öreg atyám, nem adhatna az éjtszaka hármunknak szállást? – Szívesen adnék, de az én házam nem arra való, hogy egy királyfi meghálhasson benne. – Héj, öreg atyám, meghálunk mi a pitvarban is. Be is szálltak hárman a pitvarba, ott viradtak fel. Itt reggel bemegy öreg atyjához a fiú: ugyan öreg atyám, mit kiván a szállásadásért? – Felele az öreg: mit kivánnék a felséges királyfitól? nem kivánok semmit. – De, öreg atyám, nem akarom azt hiába hagyni. S azzal hat társzekér aranyat és ezüstöt leraktak pitvarába.
Második estve elmentek az öreg boltoshoz. Jó estvét, öreg boltos atyám. Hozta a szerencse a felséges királyfit. – Adhat-e szállást az éjtszakára? – Szívesen, királyfi, mert nekem is jól esett néha napján, mikor kereskedtem. Itt már a boltos jó vacsorát, ágyat is jót adott nekik, ott viradtak fel akkor éjtszaka hárman. Itt reggel kérdi a fiú a boltostól, mit kiván a szállásadásért? – Mit kivánnék a felséges királyfitól? nem kivánok semmit. – De nem veszem én hiában. Úgy két társzekér aranyat s ezüstöt leraktak a boltos házába, és maradt magoknak négy társzekérrel. Azzal kiindúlnak a városból s elmennek egy darabot, az úristen koldusruhában elejekbe kerül az út mellé, melyre mentek, ott kéregetett mint a koldus szokott, ők csak marokkal hányták a pénzt, hogy az öreg föl sem győzte szedni a mit neki hánytak. Másodszor ismét elejekbe kerül, akkor is annyit leszórtak, hogy az öreg fel nem győzte szedni, s azzal elhagyák. Harmadszor megint elejekbe kerül, akkor is annyit leszórtak, hogy fel nem győzte szedni. S így szól hozzá: ugyan, felséges királyfi, mit kivánnak az úristentől? ha valamit tudnék segíteni. – Mond a fiú: nem kivánnék az istentől egyebet, mint van nekem egy öreg atyám és öreg anyám és egy öreg boltos feleségestől együtt, csak azok mind a négyen oly fiatalok lennének mikorra oda érünk, mint mi. Erre csak elveszett előlök a koldus és ők visszafordúltak. Mire haza értek, olyan fiatal lett a négy öreg mint ők hárman voltak. Akkor beszélt meg mindent az atyjának és anyjának, hogy hol járt azóta, hogy nem akarta magát mindjárt kimutatni.
Így ezek után a leány újra a halak királyának öcscsével megesküdt, és magzatokat neveltek és éltek örömök között.
Volt egykor egy özvegy királyné, és kiadta parancsolatban, hogy a mely katonája mars közben tíz lépést előre megy vagy hátra marad, mindjárt agyon lövettessék. Egy zöld dragonyosra igen rá ért a szükség, és mivelhogy már nagyon megszorúlt, tehát gondolta, bármi büntetést kapjon, mégis hátramarad. Leszáll hát lováról, s a mint leült, hetvenhét esztendeig azon a helyen maradt. Az özvegy királyné pedig, ki táborával az ellenségre ütött, meggyőzetett, oly annyira, hogy még lakóvárosából is kinyomták. Volt a királynénak egy szép princnéje; a királyné tehát a princnét az ő királyi palotájával együtt elátkozta, hogy senki hozzá ne jusson, hacsak három nagy próbán keresztül nem megy. Itten a szegény dragonyos hetvenhét év múlva észrevette magát, s bement azon királyi lakóvárosba, mely el volt átkozva, és bement egy fogadóba, s kért magának egy meszely bort, és fizetett volna már a borért; volt nála pénz, de az, mit még akkor kapott, mikor háborúba indultak, tehát már ekkor nem volt kelete, és a korcsmáros mondja, hogy ez a pénz már nem jár az országban, mert ez annak a királynak a pénze, ki ezelőtt hetvenhét évvel elvesztette országát. Akkor jött eszére a zöld dragonyos, hogy oly sokáig ült szükségén, s elbeszélte a korcsmárosnak, hogy s mint járt; erre a korcsmáros elmondá, hogy a princné el van átkozva a rezidenciával együtt, hanem, úgymond, te próbált ember vagy, kisértsd meg a szerencsét, ha megszabadíthatnád. A dragonyos rászánta magát, s elment a palotába. Amint egy szobából a másikba járkálna, jön eleibe az elátkozott princné fekete medvebőrben, s megszólítja mit keresne itt, nem tudja-e a parancsolatot, hogy aki az ármádiától hátramarad, legkeményebben megbüntettessék? A dragonyos feleli, hogy eltévelyedett. – No tehát, mond a princné, maradj itt, és ha három napot és három éjtszakát kitöltesz, tehát megszabadítsz az átoktól, s megkapod a királyságot és személyemet. Reáállt a dragonyos, eltűnik a princné. Itten mindjárt mindenféle ételek teremnek az asztalon, de a nélkül, hogy a konyhában tüzet találna, vagy a ki azt behordta, látná; minden a mit csak gondolt hogy ez jó volna, kedvére megtermett. Így tölté el a napot, jön az estveli idő, ihol jön a princeszné, hoz magával gyertyát, egy könyvet és egy fekete keszkenőt, s eleibe teszi, mondván: csak arra kérlek, meg ne ijedj, ne félj semmit, hanem gyújtsd meg ezt a gyertyát, és itt e könyv, ezt olvasd, hogy akárki jön le hozzád, reá ne nézz se ne szólj. Elmegy a princeszné, maga marad a dragonyos, meggyújtja a gyertyát, s eleibe veszi a könyvet s olvassa. Eljön tizenegy óra; itt öszvejönnek mindenfélék, szebbnél szebben felöltözve, de ó reájok sem tekintett; eleget kérdezték: mit keressz itt, dragonyos? Amint így kérdezgetik, egyszer feleli az egyik: mit szólítgatod? hanem kapd fel, hajítsd nekem. És így hajigálta egyik a másiknak. Üti tizenkét órát, elmentek mindnyájan, csak a dragonyos maradt maga, de már magával jót tehetetlen volt. Jön reggel a princeszné tiszta veres ruhában, mindjárt megkenegeti, és azután semmi baja sem lett. Ismét mondja a princeszné: már egy éjtszakát szerencsésen eltöltöttél, tehát még azt a két éjtszakát álld ki; akármit fognak veled tenni, ne félj semmit, megjön ismét egészséged. Eltávozott a princeszné. Volt neki, úgymint a dragonyosnak, kivánsága szerént mindenféle enni és inni valója, sétált egyik szobából a másikba, így töltötte az egész napot. Jön ismét a második éjjel, eljő megint a princeszné, hoz magával ismét gyertyát és könyvet és egy veres kendőt, s leteszi a dragonyos eleibe, és mondja hasonlóképen mint tegnap, gyújtaná meg a gyertyát és olvassa a könyvet, és akár kik jönnek, akármit kérdeznek, semmit se felelne, hanem csak azt a könyvet olvasgatná. Föltette magában a dragonyos, hogy akármi történik vele, már csak kiállja azt a két éjtszakát. Üti tehát a tizenegy órát, nagy lármával jönnek a palotába, úgy hogy még a palota is rázódott belé. Itten legelőször is mihelyt bejöttek, azt mondják: no nézzétek, megint itt van a dragonyos; eleget kérdezgetik, mit akarna, de ő csak folyvást olvasgatá a könyvet. Megúnták mindig szólítgatni, kapják, kirántják az asztal mellől és szíjat szabnak a hátából; mikor a negyediket szabnák, akkor kezdi tizenkét órát ütni, és úgy hagyják a dragonyost. Már ő föl sem kelhetett a fájdalom miatt, hanem azon helyen, a hol kínozták maradt reggelig. Eljön megint a princeszné kékes ruhába, megölelvén a dragonyost, azután megkenegeti, és ismét jobban lesz; kéri megint, hogy ezt az egy éjtszakát még töltené el, azután minden jól lesz. Fogadta a dragonyos. Ezek után ott hagyta magát a princeszné, így hát csak evéssel, ivással, gondolkozással töltötte az egész napot. Beestveledik, újra jön a princeszné, ismét hoz magával gyertyát, könyvet és egy kék keszkenőt, mondván, hogy most is csak úgy cselekednék mint már két éjtszaka: gyújtsa meg a gyertyát s olvassa a könyvet, s ne szóljon senkihez, ne nézzen senkire. Mondá a dragonyos, hogy mindent megteend; ezzel ott hagyta a princeszné, ismét elérkezett tizenegy óra, még nagyobb zörgés támad a palotába, de a dragonyos nem is fülelt reá; bejönnek a szobába hol ő volt, ott dombéroznak s mondják, menjen ki, mivel itt semmi keresete; a dragonyos ezt csak elhallgatta, s akármit kérdeztek, nem felelt; ekkor mondják: fogjuk meg, nagy úr akar ez itt lenni. Kapják tehát s viszik a konyhába, hol iszonyú tűz égett, és a nyárs készen állt; itt mindjárt a nyársba húzzák, és sütik forgatják a nyárson. Üti a tizenkét órát, mindjárt elszéledtek. A princeszné felszabadúlt az átok alól, mindjárt leszaladt, s szabadítóját levette a tűzről és nyársról. Már a dragonyos majd hogy meg nem volt halva, megkenegette ugyan a princeszné, mi által jobban is lett, de mégsem járhatott, így mint beteg ágyban feküdt három nap, s azután nem volt semmi baja.
Már ők úgy vannak mint házasok, csak hogy nem voltak megesketve, töltenek egy hetet így egymással, mondá a princeszné: kedves férjem, minthogy én is rég nem voltam a templomban és te is, menjünk tehát ebbe és ebbe a városba. Felele a dragonyos: nem bánom, kedves társam. Elmentek tehát a városba, s beszállnak egy nagy vendégfogadóba. Volt pedig abba a kocsmába egy ördöngös vén csaplárosné, a ki irígylette a dragonyosnak ezen nagy szerencséjét, ki már most mint király volt, mióta a princnét kiszabadítá az átok alól. Volt pedig a dragonyosnak egy fiatal inasa, kinek mondá a vén kocsmárosné alattomban: jőj ide, te ifjú, fogd ezt az aranyat, miért nem kívánok egyebet, hanem hogy azt a gombostűt tűznéd az urad frakjába. Gondolván az inas, hogy ez által semmi kárt nem okozhatna urának, tehát örülve az aranynak, megigérte a vén asszonynak, s meg is cselekedte. Más nap reggelre kelvén az idő s felöltözvén mind a dragonyosból lett király mind a princeszné, mielőtt elindúltak volna, mondá a princeszné: no, szívem, vigyázz hogy el ne aludjál, mert ha elalszol, tehát nálam nélkül fogsz élni. Mennek a templomba, bemenvén, leülnek egymás mellé. Mihelyt kezdődött az ájtatosság, mindjárt elszunnyadt a király, pedig eleget rángatta a princeszné, de mind hasztalan volt. Vége lett az ájtatosságnak, kimennek a templomból, mondá a princeszné: megmondtam, hogy el ne aludjál, mert nálam nélkül maradsz. A király örömest aludt volna egész nap s egész éjjel is, csak hogy a templomban ébren lehetne, de akkor nem jött reá az álom. Második nap következett, elmennek megint a templomba, és mihelyt beültek a székbe, mindjárt szundikált, eleget rángatta a princeszné, de hiába volt. Vége lett az ájtatosságnak, kijönnek, mondja a princeszné nagy szomorúan: már látom, hogy nálam nélkül kell maradnod, mert meg nem tudod magadat az álomtól tartani. Oly nagyon szivére vette a király, hogy könnyezett, hogy a sok szenvedései után sem lehet a princesznével boldog. Mondá a princeszné: még egy nap, azaz még egy próba van hátra, mert még egyszer elmegyünk a templomba, de ha akkor is elaluszol, mint már kétszer, úgy nem látsz többé soha. Eleget sohajtozott a király, nem tudhatá, mi lelte hogy mindig álmos mikor a templomban kell lennie. Elmennek harmadszor is; eleget erőlteté magát a király hogy el ne aludhassék, de mind haszontalan volt, mert mihelyt a székbe beültek, mindjárt oly mélyen elaludt, hogy mikor már minden ájtatosságnak vége lett, még akkor is alig tudták felkölteni. Ezzel kijöttek a templomból; itten a princeszné sírva nyakába ugrik a királynak, mint az átok alól megszabadítójának, s zokog keservesen s mondá: nincs már többé veled maradásom! s megölelvén, eltünt. Könyek csordultak ki a király szemeiből, látván szemlátomást, hogy veszti el kedvesét, kiért annyit szenvedett. Haza megy az inasával a korcsmába, szobájába s keservesen sírt. Az inas nem gondolta, hogy mindezt ő a gombostűvel okozta légyen; a vén korcsmárosné pedig felette örült magában.
Már most mitevő legyen a király? haza felé indúlt, úgymint a királyi lakóvárosba, itt előbeszéli az egész történt dolognak mivoltát; igen sajnálták az ország nagyjai, eleget vigasztalák, de mind hasztalan. Legtöbbnyire mindig magánosan töltötte idejét, s mikor sétálni ment, tehát azon fiatal inasát vitte magával, ki a gombostűt a frakjába szúrta; mert ezt leginkább kedvelé. Kimegy tehát a király egykor napközbeni a városon kívül levő erdőbe sétálni az inassal, szomorkodván mindig; és azon, erdőben volt egy nagy vendégfogadó, mert keresztűlment rajta az országút. Kivetődött oda a király és ott épen három deák volt. Ezek ismerék a királyt, s látván, hogy nagyon bús, annyi bátorságot vettek magoknak, hogy megkérdezték: felséges király, mi lehet oka e nagy bánatának? – Feleli a király: kedves fiaim, ha megmondom is, nem segíthettek rajta. – Hátha segítünk? csak beszélje el felséged. – Előbeszéli tehát a király, mikép szabadítá meg a princesznét az átok alól, s miként járt a templomba, hogy muszáj volt elaludnia, s nem tudhatja okát; eleget inté a princesznéje hogy, ha elalszik, tehát el fogja őt veszteni. Ekkor újra könyezett a király; s mondják a deákok: felséges királynak a frakjába van tűzve egy gombostű, az okozta hogy elaludjék. S odamegy egy a deákok közűl s kihúzza és eldobja. Hanem felséges király, ezt annak a vén korcsmárosnénak tulajdoníthatja, ki azon fogadóban van, hol felséged a princesznével szállva volt; hanem most, ha felséged még idővel meg akarja princesznéjét találni s magáévá tenni, fogadja tanácsadásunkat, tudniillik: most mindjárt hozasson magának akárhonnan egy oly fekete lovat, kiben egy szál fejér szőr sem találkozik, és csináltasson egy aranygolyóbist, mert azt a vén asszonyt mással meg nem lehet ölni, hanem aranygolyóbissal, pedig míg ő él, addig felséged boldog és dolgaiban szerencsés nem lehet. A király jól figyelmezett tanácsadásukra, amint tovább így folytatták: mikor, felséges király, meglesz a tiszta fekete paripa, fekete szerszámmal és hasonlókép felségednek tiszta fekete öltözete, és az aranygolyóbis, mikor mindezek készen lesznek, töltse azon aranygolyóbist felséged egy pisztolyba, s menjen el azon vendégfogadóba ahoz a vén korcsmárosnéhoz; ő majd a legnagyobb szivességet fogja mutatni, hanem felséged csak tekintsen be a szobába s meg se kösse a lovát; s mikor kijő a szobából, a vén asszony ki fogja kisérni: de mihelyt ő kilép, felséged kézen tartva lovát, fordúljon vissza s lőjön belé, akkor tüstént kapjon lóra, s csak hagyja reá, míg meg nem áll magától, mind addig hátra se nézzen. – Mindezt így végbevitte a király; meghozatta a lovat s elment a korcsmárosnéhoz, bemenvén a szobába, csakhamar megfordúl, a korcsmárosné kimegy utána, akkor a király csak kikapja a pisztolyát és belélőtt, azzal felült a lovára, eresztve kedve szerint; a ló fél óra alatt egészen a tengerekig vitte, s ott egy kunyhó előtt megállapodott. Ott pedig lakott a félvilág csősze; beköszön a király: jó estvét, öreg apám. – Felele az öreg: jó estvét, fiam; szállj le lovadról és jőj be. – Akkor fogadván az öreg szavát, bement a kunyhóba; a mie volt az öregnek, azzal szolgált. Már most kérdi az öreg, ki legyen és hová igyekeznék? Elbeszéli a király, hogy mint járt dragonyos korában, s hogyan szabadítá meg a princesznét s mikép vesztette el egy vén asszony miatt; utoljára kérdezi az öreget, tudna-e valamit mondani róla? – Kedves fiam, felele az öreg, én nem tudok semmit felőle, mivel e határban, hol én csősz vagyok, sehol sincs, mert napjában gyakran egy fertály óra alatt bejárom; hanem a tengereken túl, a másik felében a világnak, az öcsém csősz, ott bizonyosan megtalálod, mert ott van az öreg király, kinek semmi gyermeke, tehát nála szoktak az olyan szerencsétlen személyek és férfiak tartózkodni. Javaslom tehát, menj a tenger partjára, lesznek ott szebbnél szebb csónakok, de te egyikbe se ülj, mert ha beléülsz, tehát végedre fognak járni; hanem menj mindaddig a tengerparton, míg csak egy rosz csónakra nem találsz, mely félig tele van vízzel, csak ülj bátran belé, és az fog minden sérelem nélkül általvinni. Elbucsúzik tőle a király, megköszönve jó tanácsadását s minden jót kivánt. – Ott jár a tenger partján, hívják mindenütt azon szép csónakokba, de ő megfogadta szavát az öregnek, ment mindaddig, míg csak azon roskadt hajóra nem talált; belé ült bátran; és általvitte nagy hamarsággal a tenger tulsó partjára. A tenger partjától kissé távol levén a kunyhó, oda ment és beköszönt: jó napot öreg apám. – Isten hozott, édes fiam; már jól tudom mi járatban vagy, a mátkádat keresed. Igaz, hogy az én határomban van, az üveghegyen levő várban; a király, fiam, már férjhez akarta adni, de ő azt mondá: mivel három próba által mentettek meg az átoktól, tehát három próba által megy végbe az én férjhezmenetelem. A király reáállt, és a princeszné kéreszkedett az üveghegyen levő várba, hogy aki oda felugrat s azon három ajándékot, mit ő kirendel, három próbatétel által magáévá teszi, az leend férje. És már, édes fiam, sokan próbálták, sok király és herceg, mivel szépsége különös, tehát mindennek szemébe tűnik, de a módját nem tudják, miként lehetne oda felugratni, az ajándékot megnyerni és a princesznét magáévá tenni. Most, kedves fiam, van-e pénzed? – Biz én nekem nincs, öreg apám. – No ha nincs, van nekem elég; szedj magadnak aranyat elegendőt és menj be a városba, most áll a vásár, s nézz magadnak egy oly lovat, a melyben semmi fejér ne találtassék, s csináltass egészen fekete ruhát, a lovadra fekete szerszámot, s üttess reá aranypatkót gyémántszegekkel. Ha már ezek készen lesznek, jőj hozzám, hogy megláthassam.
Utána látott a király, hogy ezeket minél hamarább megszerezhesse, meg is szerzette, s kiment az öreg kunyhójához és mondá: no, öreg apám, minden jól van. – Derék, fiam; most csak menj az üveghegy alá, rés már ott sok mindenféle nagy urak fiai lesznek, akik igyekeznek felugratni, de föl nem érik észszel, hogy lovukra aranypatkót gyémántszögekkel üttetnének. Hanem mikor oda érsz, mindaddig várakozzál, míg csak reád nem kerül a sor, és tudd meg, hogy lovad minden bizonynyal felugrik. Az első ajándék lesz egy csudálatosan aranynyal kivarrott keszkenő, második próbára egy arany alma a harmadikra pedig a princeszné gyürűje.
Ezek után elmegy a király; mikor odaért, látja, mely számosan vannak, mindenik próbál és minden haszon nélkül. Már rajta a sor, ő pedig oly könnyen ugratott fel, hogy még a hegy tetején túl száz ölnyire volt a lova körme. Megismerte mindjárt a princeszné s örömmel szorítá szivéhez. Megkapván a keszkenőt, leugratott, a jelenlevőkön messze túl jött le a lova. A királytól pedig erős parancsolat volt, hogy aki az ajándékból nyerni fog, mindjárt személyesen jelenjék meg nála, de ő nem ment a királyhoz, hanem egyenesen az öreg kunyhójához. Amint megérkezett, mindjárt kérdezte az öreg: no, fiam, megtetted-e az első próbát szerencsésen? – Feleli a király: meg, öreg apám. – De már holnapután, fiam, ebben a ruhában ne menj oda, mert reád ismernek, hanem csak menj be a városba és végy tiszta sárga ruhát, sárga lovat mint a ruha, s a lóra tiszta sárga szerszámot. – Megint megszerzé a király mit az öreg ember mondott, és mikor minden készen volt, ment az öregnek bemutatni. Az öreg ember mind jónak találta: hanem most ha oda érsz, úgymond, ne várd meg, míg reád kerül a sor, hanem mihelyt oda érsz, csak ugrass fel; de e lovadon is rajta legyen az aranypatkó gyémántszegekkel.
Elmegy tehát a király; az ott uralkodó pedig neheztelt, hogy be nem jelenté magát az, aki elkapta az aranynyal kivarrott kendőt; tehát a fél ármádiát a vár körül húzta, hogy megkaphassák. Mikor oda ért a király sárga lovon, sárga ruhában, nem várt senkire, hanem felugratott és elkapta az arany almát, ezzel megcsókolván a princesznét, keresztűl szökött a lova az ármádián, és elszalajtották; haszontalan okoskodott a vén király. Elment tehát az öreghez, s ez mindjárt kérdezi: no, fiam, majd megkaptak úgy-e? – Majd ám, öreg apám. – De már most megint máskép kell cselekednünk. Menj el hát a városba s végy egy tiszta fejér paripát, arra fejér szerszámot és magadnak tiszta fejér öltözetet, a lóra pedig üttess aranypatkót, gyémántszegekkel. Addig ki sem jött a városból a király, míg mindez készen nem vala. Mikor tehát már minden megvolt, akkor felült a lóra s elment megmutatni az öregnek. Az öreg megnézte: ez jól van, fiam, csak vigyázz, hogy meg ne fogjanak. Akkor elindúlt a király, és mikor oda ért, akkor sem várakozott a sorra, hanem neki ereszti a lovát és felugratott, megkapta az aranygyürűt, és akkor is megcsókolván a princesznét, leszöktet. De azt gondolta, hogy most is csak annyira való katonaság van a vár körül, pedig kétannyit parancsolt a király, így tehát a katonaság közepébe ugrott le a lova. Ezt látván, mindjárt ki akarja szöktetni; amint ugranék ki a lova, egy a katonák közül a lába ikrájába döfte bagnéjat, s megismerték hogy sebet kapott, mert amint felettek ment a ló, csepegett a vére.
Megérkezik az öreghez, az öreg mindjárt mondta: meg nem kaptak, úgy-e, de megsebesítettek? – Igaz, öreg apám. – No, fiam, jer, hadd bekötni sebedet, s nyugodd ki magadat. – Az öreg király pedig igen mérgelődött, hogy nem tudhatta, ki nyerte legyen azon ajándékokat el, és hogy kié lenne a princeszné. – Mond az öreg csősz: no, fiam, tudod-e mit kell most cselekedned? – Nem tudom, öreg apám, feleli a király. – Vedd föl e szegény ruhát, mivelhogy már most nincs az üveghegyi várban a princeszné, hanem a városban levő királyi palotában: tehát e ruhában elmégy a királyi udvarhoz szolgálatot kérni, megfogadnak mindjárt kuktának a konyhában; a sebedet pedig kösd be ottan; mikor gondolod hogy már vaksolja a princeszné hogy te lennél és alattomban nézni fog tégedet, tehát akkor kötözgesd be sebedet azon keszkenővel, melyet első ugratáskor nyertél, a gyürűt pedig vesd azon csészébe, melyben neki a kávét viszik be, és mikor inni fogja, szájára jön.
Elmegy tehát a király és szolgálatot kér az udvarnál, meg is fogadták kuktának; csak a volt a fő gondja, hogy mikor lesz alkalma a gyürűt a princeszné kávéjába vetni. Másnap reggel mindjárt szerencséje volt hozzá, mert a szakács midőn kitöltögette volna a kávét, más valami sietős dolga volt, tehát nem várakozhatott míg a kávét széthordják, hanem megparancsolta a kuktának, mutatná meg az inasnak, melyik a király kávéja, melyik a princeszné. Ő tehát élt ez alkalommal s belé veti a gyürűt a kávéba. Beviszik a princesznének, a mint keveri, hallja hogy csörgene a kanala, tehát nézi, mi lehetne benne, látja hogy a gyürű, mit harmadik próbatételkor adott. Mindjárt behivatta az inast, hogy micsoda idegen volna az udvarnál? – Nincs itt más, mint a kukta, kit tegnap fogadtunk. – No menj, és mondd neki, jőjön hozzám mindjárt. – Felséges princeszné, még semmi ruhája nincs készen, amely ruhában pedig ide jött, nem igen lehet kegyelmes princesznéhez beereszteni. – No csak te mondd meg neki, feleli a princeszné. – Meg is mondá az inas, de ő mint kukta azt felelte: mondja meg a princesznének, hogy neki annyi ide, mint nekem oda. Ezt megmondá a princesznének. Azonban észreveszi a király, ki mint kukta, volt a konyha körül, hogy a princeszné a konyhába szolgáló szobába ment; mindjárt oldozza tehát sebét s ismét beköté azon aranynyal kivarrott kendővel. Mindjárt megismerteti princeszné, hogy ő lenne, ki őt az átok alól kiszabadítá, s ki az ő három kivánt próbáját megtette; nem szólott semmit, hanem bement az öreg királyhoz s előbeszélé mint szabadítá ki az átok alól, és a három próbát is megtevé, tehát érdemes, hogy férje legyen. Itten az öreg király mindjárt parancsolta az udvari papot, s felhivatván a királyt, öszveesküdtette őket.
Élnek már most együtt néhány hónapig; mondja egykor az ebédnél az öreg király: vedd kezedhez az ország kormányzását, már én öreg vagyok s a nyúgodalmat óhajtom. – Feleli a dragonyosból lett király: jóllehet már sokat próbáltam, de még esztendeig elmegyek próbálni valamerre. Eleget marasztá a felesége és az öreg király, de haszontalan volt kérésök; elbucsúzott tehát újra feleségétől és az öreg királytól. Megy már mendegél, és egykor bemegy a vendégfogadóba és kér magának enni. Itten a korcsmáros mindjárt parancsolja: Ignác, hordj be ebédet ennek az úrnak. Feleli: mindjárt. Hordja az ételt és nem látja a király; kérdi a korcsmárostól, ki lenne az, ki az ételt hordja? Mondja, hogy az inasa; kérdi a király, mennyiért adná neki? feleli a korcsmáros: háromszáz aranyért. Mindjárt lefizette a király, akkor felkölt az ebédtől s mondja: Ignác, jer menjünk. Megy tehát, és beszélgetnek együtt mindétig; egyszer beestveledtek, és menvén, egy helyet találtak, és kifogva sok furmányos szekereket. Mondja nekik a király: jó estvét; elfogadták, s egyszersmind kérdi, megengedik-e neki, hogy itt velek meghálhasson? – Felelték: miért ne? Itten mindjárt parancsolta a király: hordj fát, Ignác, rakj tüzet nekik. Akik ott voltak, kereskedők, furmányosok, hogy ki hordaná a fát és ki csinálná a tüzet, nem láttak senkit; itten mondja egy: ez helyes szolga; hanem cseréljünk, mondja a kereskedő, nekem van egy tarisznyám, és abból, ha mondom: Mars kifelé! annyi katonaság masírozik, míg azt nem mondom: elég. – Itten megteszik a próbát, kinyitja a tarisznya száját és mondja: Mars kifelé! Omlik bandával sok lovasság s gyalogság mindaddig mindaddig, míg csak ismét nem parancsolá: Mars befelé! Erre mind szépen bemasíroztak. Ez megtetszett a királynak, tehát cseréltek; de a kereskedő, mikor elváltak egymástól, nem mondá: Ignác, maradj nálam; tehát a király már megy haza felé a tarisznyával; egykor megéhezik s mondá: Ignác, ha most itt volnál, de megenném valamit te hoznál. – Hiszen itt vagyok. – Hát nem mentél el a kereskedővel? – Hiszen nem mondá: maradj nálam, tehát eljöttem.
Elérkeznek már ők a királyi város alá, itt mindjárt kinyitja a tarisznyát s mondja: Mars kifelé! Itten bandával jő ki lovasság és gyalogság; akkor mondja Ignácnak: menj el a királyhoz, s mondd meg neki, hogy jönne ki s nézze meg a katonáimat. Elmegy Ignác a királyhoz, bemegy a szobájába és mondja: felséges király, a fiatal király hivatja, jönne megnézni az ő katonáit, mely kivűl van a városon. Nem látta a király, ki híja, tehát azt felelte, hogy nem megy. Mond Ignác: ha felséged nem jön, tehát elviszem. S felkapja az öreg királyt és vitte kifelé. Itten látták hogy hozná az öreg királyt, tehát mindenütt szólt a banda. Mond az öreg király: fiam, tudod hogy az országom nem oly nagy, mit fogunk csinálni ezzel a sok néppel? mivel tartjuk? Felséges király, nem kell ennek enni. Itten parancsolá: Mars befelé! s mind bemasíroztak. Csudálta az öreg király. Ezek után bementek a városba, az öreg királytól átvevé az ország kormányzását, és élt a feleségével csendességben.