Volt egyszer egy király, s ennek volt két fia. A két testvér igen szerette egymást. Midőn megnőttek, el akartak menni más országban is próbálni, hanem szüléik nem akarták ereszteni. De lehetetlen volt megtartóztatni őket, s azért sok summa pénzzel elindultak.
Mennek már sok napokig, érnek más országokba, melyeknek hírét sem hallák, s egy nagy városba jutnak; épen vásár volt benne. Mondja bátyjának az öcscse: bátyám, nézd, micsoda szép virágbokrétákat árulnak; vegyünk kettőt, s egyikre zöld pántlikát, a másikra pedig vöröst. Egy bicskát is vettek, s azzal tovább mennek. Egy hónapi bujdosás után egy útra érnek, mely kétfelé vitt, az egyik jobbra, a másik balra; a jobbról való út be volt húzva fekete gyászszal, a másik pedig fel volt ékesítve, hogy csak vígságot mutatott. Hol az út kétfelé vált, egy nagy nyárfa állott; ott a két testvér törvényt tesz. Mond a kisebbik: bátyám itt el kell válnunk, mert itt kétfelé visz az út; egyik jobbra, másik balra; egyik szomorúságot jelent, a másik pedig örömet. Felel az idősb: öcsém, én nem bánom, akármelyiket választod magadnak, nekem mindegy. A kisebbik is mondá: bátyám, én sem bánom. – No, öcsém, mivel idősb vagyok, tehát én megyek ezen a fekete posztóval bevont uton, te pedig menj e szép uton. – Nem bánom; hanem, bátyám, tudod-e mit cselekedjünk? Szúrjuk e fába ezt a kést, a mellett kössük a pántlikára mind a te rózsádat, mind az enyémet; és ha visszafordulunk, ha az én rózsám el lesz hervadva, tehát tudd meg, hogy végem van; ha pedig én jövök ide hamarább, ha rózsád el lesz hervadva, tudni fogom, hogy oda vagy, ha pedig még fris leend, várni foglak az általunk megrendelt idő után még két hétig; s ha akkorra nem jöszsz meg, le fogom venni a rózsámat s visszamegyek királyatyámhoz. – A bátyja mindezt jóváhagyta s elváltak egymástól, kiki a maga utján menvén.
Hagyjuk most itt őket. Miután azon városban a kést és a két rózsát megvették, a mint bujdostak, előltaláltak egy szegény embert, két oroszlánnal, két medvével és két farkassal, s kérték, adná el: nekik. Mondja a szegény ember: miért ne, háromszáz aranyért. Leolvasták mindjárt az aranyokat, s az állatokat elvitték magokkal. Ott, hol az út kétfelé ment, az állatokat is eloszták egymás között, egyik-egyik kapott egy oroszlánt, egy medvét s egy farkast. Így megy kiki a maga vadaival. Mennek mendegélnek, az idősb elért egy királyi várost, mely egész gyászban volt, szomorkodtak mindnyájan, mert volt ott egy külsőországi bajnok; az pedig egy király fia volt, kinek országa határos vala azon király országával, kinek városa gyászban vala. E gyász oka az volt, hogy ez a királyfi kérette volna a király leányát Rózsikát feleségének, a leány pedig teljességgel nem szenvedhette s azt mondta, hogy készebb lesz meghalni, mintsem hozzá menni. Ezért a királyfi, kinek atyja nagytekintetű fejdelem volt, először háborút üzent, de jobbnak találta, hogy kár volna oly sok embernek elveszni, hanem inkább bajnokokat fog kivánni, kikkel viaskodhassék, hogy legalább a királyt megfoszsza jó vitézeitől; de legkivált a király két fiára fente fogát, jól tudván, hogy ezek sem akarják hogy húgok hozzá menjen. Már a királynak személyes bajvivásra bajnokokat kellett küldeni, kiknek ő sok ajándékokat igért és még mellette leányát is, hogyha princesznéjének a királyfin győzedelmeskedő bajnok személye tetszeni fog. Sokan föláldozták életöket, de mind szerencsétlenül járt, úgy annyira, hogy a király bajnokai és még a két fia is, kik szerencsét próbáltak, mind elvesztek. – Ebben a városban tehát az idősb királyfi a maga három állatával egy nagy korcsmába ment, s ott mindjárt jó ebédet parancsolt mind magának mind pedig az állatoknak. Minden úgy történt amint kívánta. Itten kérdi a korcsmárost: miért volna ez a város oly szomorú? Elbeszélte, hogy a király egyetlen egy leányát Rózsikát el akarja venni egy szomszéd királyfi feleségűl, de nem akar hozzá menni; ez a királyfi igen nagy vitéz, tehát hogy a királyunk leányát meg nem kaphatja, bajnokokat kiván, akik közül egy vele mindennap megvívna. Sok ajándékot igért a király annak aki meggyőzné, és még leányát is hogyha tetszeni fog a leánynak; de már sokan meghaltak azon királyfi kardja által, magát a két királyfit is megölte; most már senki sem találkozik, aki merészlene vele kimenni, így hát maga az öreg király akarja holnapi nap a szerencsét megpróbálni és a két fiáért boszút állani. – Mond a korcsmárosnak: én szeretnék vele megpróbálkozni. – Felel a korcsmáros, mivel nem ismerte, hogy ő is királyfi volna: még az úr gyönge és kardja rövid, annak pedig hosszú kardja van. – Felel a királyfi: hát hány órakor fog a bajvívás történni? – Holnap reggel nyolc órakor, akkor együtt lesznek az ország nagyjai és a város népe, s nézni fogják a dolog kimenetelét.
Itten a királyfi az ő három állatával a piacon jókor megjelent, hogy magának elől helyt vehessen; összejön a sok nép, látták hogy ez idegen volna ezzel az állatokkal, nem tudhatta senki, ki lehetne, mert az arcát befödözte a leeresztett sisak. Eljön tehát a király, gyászban lova, maga, s utána hoznak több lovat, hogy ha egyik agyon szuratnék, lenne mindjárt helyébe más. Sajnálja az egész ország; annak a szomszéd királynak a fia ott hányakodik és csúfolja az öreget, hogy még ő is akar valamit próbálni. Itt megszólítja az öreg királyt a bújdosó királyfi: én, idegen, kit fölséged nem ismer, fogok e hánykodóval szembe szállani. – Hátra megy a király. Volt pedig a királynak ott egy deres lova, arra ült a bujdosó királyfi; a hánykodó királyfi pedig kezde csúfolódni, hogy oly merész, hogy még páncélt sem ölt magára. Felel a bujdosó királyfi: így is meg fogok én neked felelni. – No ha oly nagyon bízol magadhoz, vedd le arcodról a sisaknak azt a részét, mely betakarja. – Hogy abba teljesedjék kivánságod, megcselekszem. Levonta az arcáról; itten látja az egész nép, mely fiatal szép legény volna, nem reménylék, hogy még győzedelmes lehetne, és sajnálák előre ezt a szép fiatal legényt; nem tudta senki hogy királyfi volna. Erre a zsibongásra, ámbár igen szomorkodott, a királyleány mégis kivánta látni a bajnokot, ki atyjáért és érte vívni fog; látja hogy mely derék és mely szép, s oda lett a szeretet miatt; már most nem csak azért fájt a szive, hogy mennyin elvesztek érte, hanem hogy ez a szép ífju is veszni fog.
Itten elkezdik a viaskodást, mind a két rész erősen tartja magát, egyszer a királyfi egy kis szúrást kap a combjába, ekkor neki mérgelődvén, úgy általdöfé, hogy mindjárt szőrnyűt halt. Amint leesett a lováról, az állatok mindjárt széjjelszaggatták. Hallatszott az örömkiáltás: éljen! éljen a jövendőbeli király, a királykisasszony férje! Meghallják a palotában is, hogy nagy lárma volna a nép közt, kijön a király a leányával a piacra, hol viaskodtak, hát látják, hogy a szomszéd király fia már darabokban hever a földön. Itten nagy örömmel fogadta a király és leánya Rózsika, s a nép csak ezt kiáltozá: éljen a jövendőbeli király, a princesznének férje! Végre beértek a palotába, itt megebédeltek. Mielőtt még a király leánya szándékát kérdezték volna, már is az ebédnél az egész tanács férjének rendelte a királyfit, maga a királyleány is ugyanazon szándékban volt. Összeadták őket s megvolt a nagy lakodalom.
Élnek már ők együtt. Egyszer az öreg király, amint ebéd után beszélgetnének, mondá: de szeretnék nyúlhúst enni. Azon országban pedig nagyon nehéz volt nyulat kapni, mivel igen kevés volt. Itten a fiatal király kedvét akarván keresni az ipájának, elment hogy majd nyulat lő; elment egy nagy erdőbe, addig jár, hogy egyszer beestveledett, s meg kellett ott hálnia. Tüzet csinál, a vadak pedig a tűz körül feküdtek; hát hallja hogy a fán valaki reszketve jajgat: ó de fázom! – No jer le, ha fázol, mond a király; jer le. – Nem merek, felel a vén asszony, ki a fán volt. – Miért nem mersz? – Félek az állatoktól; hanem üsd meg vadaidat e vesszővel amit lehajítok. Megfogadta szavát, megüti mind a hármat, és kővévált mind a három. Itten leugrik a vén asszony, kikapja a vesszőt és megcsapja a királyt, s kővé vált ő is. – Már oda haza várják a királyt, és nem jön, nem tudták hová lett; sírt a felesége, maga az öreg király fölöttébb búsúlt hogy vejét elvesztette.
Hagyjuk az erdőben a kővévált királyt, menjünk a másikhoz, az öcscséhez. Már az öcscse visszafordult, elért azon helyre, hol fel volt akasztva a bokréta, hát látja, hogy a bátyjáé nem csak hogy meghervadt, de még meg is száradott. Fölteszi magában, hogy föl fogja keresni legalább a sírját bátyjának. Elindult tehát azon az úton, mely akkor fekete posztóval volt behúzva; megy, mendegél, eléri a várost, s azon korcsmába száll meg, hol legelőször a bátyja. Itten mihelyt belép, mondja a korcsmáros: isten hozta felségedet; ugyan régen várja már az egész város, a királyné igen szomorkodik. Itten mentegeti magát, hogy ő nem az, akit gondol, de a korcsmárossal el nem hitetheté, mivelhogy olyan volt mint a bátyja, és hogy neki is megvolt a három vadja. A korcsmáros tehát elment s bejelenté az udvarba, hogy a fiatal király megjött; itten örűltek mindnyájan, az öreg király mindjárt leányával együtt hintón eleibe indúlt. A korcsmáros előbb haza-érkezett, s mondá: jön már a király felséged feleségével együtt. Itten mit volt mit tennie, eleikbe ment; a királyné, a bátyja felesége, mivelhogy épen egyformák voltak, mindjárt megölelte s kérdé: hová lett oly sokáig? – Feleli: én nem vagyok az, akit felséged gondol; hanem az az én bátyám, én pedig az öcscse vagyok. Itten az öreg király bevette a hintóba, és a palotába mentek, s monda az öreg király, hogy mivel nem tudja hová lett a bátyja és utána nagyon szomorkodik, tehát maradna udvaránál, legalább fájdalma nem lenne oly súlyos. Nem akarták sehová ereszteni, de ő megmondá, hogy tovább maradnia nem lehet, hanem elmegy a bátyját keresni. El is ment, s jár kel mindenfelé az országban; itt ugyanazon időben eltéved, hol a bátyja elestveledett; őreá is az idő reá sötétedett, tehát meg akart ott hálni, s tüzet rak magának. Akkor is odament a vén asszony, és reszketve jajgat: ó de fázom! – Feleli az ífju király öcscse: jer ha fázol a tűzhöz, itt melegedhetel kedvedre. – De félek attól a vadaktól. – Ne félj, nem bántanak azok téged. – Hiába csak félek én tőle, hanem ha megvágná e vesszővel a mit lehajitok, ugy lemennék, mert nem lenne oly hamis. De a királyfi meg nem üte vele, hanem csak a földet mellettek; tehát a vén asszony mindjárt leugrott, akkor kapja a kővévált király öcscse, megfogatta az oroszlánnal: no te, vén ördög, most kezem közt vagy, hová tetted a bátyámat? – Én nem tudok róla semmit. – Neki küldi a farkast s maratja vele, ugy annyira, hogy kénytelen volt kivallani, hogy az a mellette való kő volna az ő bátyja, hanem itt a zsebembe van egy kis bögre, abba van zsír, kend meg azzal az orra alját, s megint az az ember lesz a ki ennekelőtte volt. – Megkente és mindjárt fölugrott. Isten hozott, öcsém, hogy jöttél ide? de hogy ily nagyon elaludtam. – Felel az öcscse: el ám bátyám, mert oly kő voltál mint az állataid. Akkor megüti az állatokat is a vesszővel, és mind föléledtek s mindjárt megismerték egymást. – Itt a királyfi csak maratta tovább a vén asszonyt a farkassal, hogy vallaná ki, hol volna még több ember, kiket kővé változtatott; annyira kínoztatá, hogy a legutolsóig mind kivallotta, és ment a számuk mintegy hat ezerre. Miután már többet nem vallhatott, akkor parancsolá az állatoknak, hogy szaggatnák széllyel; szét is szaggatták. Már most mind a ketten mennek, kiki a maga három állatával, azon városba, hol az idősbik felesége volt; mikor megérkeztek, mely nagy örömben volt az egész nép, az kimagyarázhatatlan. Örűlt az öreg király, és a királyné, hogy ismét megkaphatta a férjét; ismét előbeszélték, hogyan jártak, és hogyan jött ő az öcscse által ismét életre. Az öreg király általadta a vejének az országot, és az idősb ott maradt királynak, a kisebbik pedig haza ment, és az atyja halála után az is megkapta az országot, és sok ideig szerencsésen országlottak.
Volt a világon egy király, kinek neve Theodorus vala; ennek országában volt egy özvegyasszony, ki az ura halála után teherben maradt. Mivel igen szegény volt, így gondolkozék: nem akad nekem még bábaasszonyom sem, mert miből fizethetem ki? Ezen gondolkozásai között elérkezett egészen a tengerszélig; itt van egy fertelmes varangyékos béka, kitől igen megrettent. Észrevette a béka az asszony félelmét, feleli neki: ne félj, szegény asszony; s akkor egy szép menyecskévé változik. Most, ugymond, fedezd fel nekem gondolkodásodat. – Monda a szegény asszony: közelget a gyermekszülésem, és nem tudom hogyan kaphatnék egy bábaasszonyt, mivel módom nincs hogy pénzért magamhoz hivassam. – Felele a békából lett asszony: ne félj, vezess házadhoz, s én leszek a te bábaasszonyod. – Elmennek tehát a szegény asszony lakására, azonnal kevés idő vártatva meg is születik a gyermek, a bábaasszony feltisztítja, és mivel keresztanya más nem volt, tehát mind a bábaságot, mind pedig a keresztanya-hivatalt ő vitte véghez. Ezeknek mikor vége lett, a gyermeket oda hagyja az anyjánál, és visszament a menyecske a tenger partjára, és ott ujonnan békává vált, s bement az ő tengerben volt országába. Ott mindenféle jó eledeleket készitett a szegény asszonynak s másnap elvitte hozzá, s ismét eltávozott. Már most mindig azon gondolkozott, hogyan csalhatná el anyjától a kis gyermeket; elmegy tehát egy-két nap múlva sokféle eledelekkel és italokkal a szegény asszonyhoz, és a beszélgetés között mondá: jó asszony, valamit kivánnék tőled, ha megtennéd; a te hasznodra lesz, csak igérd meg, hogy megteszed a mit kérek. – Sokat gondolkozott a szegény asszony, és mondá: mindent kész vagyok megtenni. Erre mond a másik: add nekem a kis gyermekedet. – Ez igen igen keservesen esett az anyjának, de mégis megtette kivánságára. Elvitte tehát a menyecske a kis gyermeket a tengerhez, a tengert megvágta az aranyvesszővel, és bemegy az országába: ott mindjárt összeaprítja a gyermeket, és behányja egy kádba, és ott hagyja három napig, mely idő alatt a Rézországban járt iskolába. Három nap múlva ismét veszi a kenetet, s megkenegeti a gyermek tagjait; a gyermek magához jött. Édes gondviselő anyám, minek bántottál? Ó mely szép helyeken jártam, és mely szép tudományokat tanultam. – Hagyj békét lesz még módod más tudományokat és szépségeket látni.
Egykor a gyermek anyja gondolkozott, hogyan van az ő fia, igen szerette volna meglátni; elmegy tehát a tenger partjára, a hol összeakadt a békával; mikor oda érkezett, mindjárt észrevette az a béka, hogy a gyermek anyja odakün volna a tenger szélén, kapja tehát az aranyvesszőt és megüti a tengert, és a tenger kétfelé szalad, és grádicsok lettek egészen a békából lett menyecske országáig. Itten bevezette az asszonyt, az látta az ő édes gyermekét, igen örűlt; minden drága étkekkel a gyermek anyját tractálta. Ezek után híja a gyermekét hogy menne haza, de az semmi módon nem ajánlta reá magát; ott hagyta tehát a gyermeket, és ajánlta az ő keresztanyjának, hogy jó gondot viselne reá, hogy semmi baja se legyen. Ezek után a béka kikisérte a gyermek anyját, és a tenger összeszaladt, azzal ismét összevágja a gyermeket, s beveti a kádba, és ekkor elküldi az Ezüstországba járni iskolába. Mikor három négy nap elmúlt, veszi az aranyvesszőt s megüti a testének darabjait, azonnal fölébred, és monda a gyermek: Ó kedves keresztanyám, mért bántott engem? mely szép helyeken jártam és mely szép tudományokat tanultam. – Feleli a keresztanyja: hagyj békét, fiam, lesz még mindazokban módod. Akkor megfogja a gyermek kezét, és monda: jer, egyél és igyál. Elmennek az ebédlőszobába; mikor oda értek volna, a keresztanya észbevette, hogy a gyermek édesanyja a tenger partján járna; monda tehát a gyermeknek: tánultál-e már, fiam, valamit? – Hogy ne tanultam volna. – Tehát nem veszesz semmit észre? – Dehogy nem, jól tudom, hogy az anyám a tenger szélén van. – Menj el tehát, vezesd be országunkba. – Még én azt a saját tudományom erejével végbe nem vihetem, hanem adja nekem a mesterséget, és ugy megteszem. – Oda adja hát neki az aranyvesszőt, és megvágja vele a tengert, és azonnal legszebb, út lett a rezidenciáig. Az édesanyja igen nagy örömmel látta, hogy érette jött ki; bevezeti tehát édes anyját, és ott vendégeskednek. Mikor már mindennek vége lett, akkor elbúcsúztak egymástól, és a gyermek kikisérte az édesanyját. Mikor visszatért, újra őtet összevágta a keresztanyja, és beveté a kádba. Akkor a gyermek elment járni iskolát az Aranyországba; ott volt három- négy napig, akkor keresztanyja; ujra megüti tagjait az aranyvesszővel, és azonnal fölébred a gyermek, s újra nagyon sajnálta, hogy tovább nem folytathatá iskoláit az Aranyországban, de a keresztanyja biztatá, hogy még idővel szebbeket fog látni.
Újra eljön a tenger szélére a gyermek anyja, a gyermek mindjárt észrevette, hogy anyja a tenger szélén járna, mondá tehát a keresztanyjának: nekem úgy tetszik, mintha édesanyám a tenger széle mellett föl s alá járna. – Mondá a keresztanyja: menj és vezesd be. – Veszi a gyermek az aranyvesszőt, és a tenger vizét megvágja; azonnal a legkellemesb út lett egészen a rezidenciáig. Igen szivesen fogadta a szegény asszonyt a gyermek keresztanyja is pompásan vendégelte. Mikor mindennek vége szakadt, akkor mondá a gyermeknek: kisérd ki édesanyádat; és megigérték neki, hogy kevés idő múlva meg fogják látogatni. A gyermek kikisérte tehát az édes anyját; mikor visszatért ujonnan kapja a keresztanyja, összevágja és beveti kádba. És a gyermek elment akkor a Gyémántországba iskolát tanulni. Mikor már három négy napig ott töltötte volna iskoláit akkor veszi a keresztanyja az aranyvesszőt, és a gyermek összedarabolt tagjait megüti, azonnal ismét fölébred, és feleli, hogy minek háborgatja és minek veszi el azon szép országból, hol ő annyi szépségeket látott; de a keresztanyja ismét biztatja, hogy még szebbeket és hasznosabbakat is tapasztaland, csak csendes szívvel legyen; Ezek után megy a gyermek az ebédlőszobába, és evett ivott a keresztanyjával.
Monda egyszer a gyermek: nehezen esik az nekem, hogy az édesanyám oly szegénységgel él. – Feleli a keresztanyja: majd jobbra fordúl állapota nem sokára; ne, fogd e zsacskó aranyt, és menj el anyádhoz. – Kérdi a gyermek: hát, keresztanyám, nem jön? – Felelé: én is elmegyek, hanem te vedd magadhoz ezt a zsacskó pénzt, és menj el előre, és mondd anyádnak, vegyen a zsacskóból a mennyi szükséges lesz egy rezidenciájának csináltatására, s küldd el azonnal a város előljáróihoz, hogy engednének helyt, hol egy rezidenciát lehetne építeni.
Elment tehát a gyermek anyja a város fő élőljáróihoz, kérni, hogy építhessen itt rezidenciát. Ezt a város előljárói meg nem engedék; hanem küldék a királyhoz, kérne attól szabadságot. Elmegy tehát a szegény asszony, és bemegy a királyhoz, előlbeszéli kérését hogy mit akarna, ezt meg ezt; kérdi a király: ki parancsolta s kinek a kivánsága annak a rezidenciának épitése? Feleli a szegény asszony: az én fiamnak. – Mondá a király: küldd el, szegény asszony, a fiadat hozzám. – Haza megy az asszony; már tudta a fia, miként járt, mielőtt megszólította volna, tehát mosolygott. Ezen igen megszomorodott a jó szívű anya, ezt észrevette a fiu s mondá: miért szomorodott meg, édes szülém? – Hogyan ne, fiam, mikor te kinevetsz. – Ó nem, isten mentsen meg, hanem nevetem a király gondolatát; hát mit szólt? – Nem egyebet, fiam, hanem hogy mennél el magad hozzá. – Ezt hallván az ífju, azonnal kezd öltözni és csinosan elindult; a merre ment, orcájának fényessége tündöklött mint a nap. Mikort elért volna a király rezidenciájához, mivelhogy igen sok nép követte, tehát az őrök valami princnek vélték; tehát gverauz volt mindenfelől. Kitekint a király az ablakon, mert ép akkor a leánya szobájában volt, s monda leányának: nézd, leányom, mely csudálatos szépséggel bír az a királyfi vagy vezér, az egész rezidencia fénylik az ő szépségétől. Eleibe ment tehát a király és királyleány a szegény asszony fiának, és nagy becsülettel fogadák, bevezetik karonfogva a parádés szobába, és ott mondá az ífju a királynak: megjelentem felséged parancsolatára; én kérettem anyám által a felséges királytól szabadságot egy rezidencia épitésére. – A király: szivesen, úgy mond, építtessen tetszése szerént.
A királyleány a szegény asszony fiátt oly annyira megszerette, hogy férjének kivánta titkon magában.
Ezek után lekisérte a király és királyleány a fiút, és ő elment haza felé; mindjárt parancsolatot ada ki, hogy az épitéshez szükséges mesteremberek jelenjenek meg nála.
Jön a fiú keresztanyja, az előbeszéli neki minden esetét, hogy és miként járt a királynál, és ezek után bemennek a szegény asszony héjlékába, a ki őket szivesen, a mie volt abból, vendégelé; de látta a gyermek keresztanyja, hogy nem igen telnék tőle, tehát azon étkeket, melyeket elkészítve hozott magával, behozta, és úgy mulatták magukat.
Összejöttek tehát a kőművesek és minden az építéshez tartozandó mesterek megjelentek és dologhoz fogtak; de mivel gondolá a gyermek keresztanyja, hogy sok időbe telnék e nagy épület elkészítése, tehát kapta, elővette az ő mesterségét, és azon okból kihívja a gyermek anyját a városba sétálni, hogy azon idő alatt a rezidencia elkészűljön. Mikor tehát gondolá hogy elkészült: no de gyerünk már haza, komám asszony, úgymond. Visszafordúlnak haza felé, és mikor haza értek volna, nem tudá az asszony melyik legyen az ő háza, látván hogy annak helyén egy nagy rezidencia volna. Eleget hivá be a gyermek keresztanyja, hogy az az ő háza lenne, de annak hitelt nem adott, hanem azt vélte, eltévedt: hanem komaasszonya, megfogván kezét, fölvezeti a palotába. Elejekbe jön a gyermek, és kérdé: talán eltévedtek, mivel oly sokáig tértek vissza. – Felele a keresztanyja: nem de máskép vélte az édesanyád, alig tudtam a maga házába behívni. Azután hozzá ültek a vacsorához, és a vacsora közt a komaasszony javaslá, hogy mivel ezen épület elkészűlt, tehát adnának egy pompás vendégséget, a hová a királyt és az ország és a város előljáróit elhivatnák. Ez tetszett mindnyájoknak; nem volt tehát más hátra, mint elkészűlni hozzá s a hivatalosokat elinvitálni.
Mikor tehát már minden készen volt a vendégségre, elment a fiu maga a királyhoz. Mint a természetnek különös szépségét, követte majd az egész város, az őrök, valamint először, most is úgy fogadták; a király és leánya, meglátván jönni, mindjárt eleibe mentek; s karon fogva felvezette; mely örömmel fogta volt a királyleány, azt ki sem lehet mondani. – Szegfűhaju János, úgymint az ífju, a királynak ekképen szól: minthogy elkészűlt a rezidenciám tehát szándékoztam, hogy Felséges király, több nagyokkal együtt hajlékomban egy kevés mulatságra láthassam. Örömmel ajánlta magát a király és legfőbbkép tetszett a királyleánynak ez az alkalom. A királynak valami dolga, érkezett, tehát ott hagyá Szegfűhaju Jánost leányával a szobába; mikor tehát magok voltak, el nem titkolhatta szerelmét a királyleány, hanem ily szókra fakada: fogadd el, János, ezt a szívet, a ki tégedet híven kiván szeretni. – Erre mond János: mindezekre feleletet nem adhatok szülém értekezése nélkül; lesz még alkalmunk erről szólani. Ekkor fölkel és haza megy.
Eljöttek tehát más nap a vendégek a kiket önömmel fogadtak; csodálták e palotának nagy ékességét ás mesterséges fölépitését, hozzá ültek az ebédhez, és minden a legnagyobb móddal és pompával ment végbe. Eljött azomban az idő, hogy Jánosnak el kellenék menni, és szomorkodott, mikép mehetne el a vendégektől. Ezt észrevette a keresztanyja, kihívja és kérdi: mi bajod? – Mennem kellene és nem tudom, hogyan hagyjam itt a vendégeket. – Hát ezen búsúlsz, hiszen itt vagyok én, eleget teszek a vendégek között, csak te menj és járj békével, fiam. S egyebet nem mondok neked, hanem hogy ha valakivel összejöszsz, azt szép szóval illesd, és ha meg fogsz akadni és halált szenvedni, akkor haza fogsz jönni és nálam fogod magadat jelenteni mindenkor, és úgy mégy el megint; ha pedig haza jöszsz, senkinek se mutasd addig magadat, míg valahol valamit nem találsz, és ha valamit találsz, húzd ki a kardodat és vágd keresztül, úgy nyertes leendesz ha ezt fogod cselekedni.
Itten a fiu többet nem beszél, hanem a keresztanyjától adatott mesterséggel bujdosni indul. A vendégek tehát vígadnak, de a királyleánynak szemébe tűnt hogy nem volt jelen, tehát kérdezte, hová ment; és így a többi fejedelmek. Itten egy kis neheztelés adta magát elő, hogy János ott hagyá a vendégeket, szükséges volt tehát, hogy keresztanyja valami okossággal éljen; azért elővette mesterségét és megcsinálta, hogy a vendégek úgy elfelejtkeztek Jánosról, hogy azt sem tudták: volt-e a világon valaha. Igy tehát a vendégek a legnagyobb megelégedéssel elszéledtek, a komaasszony is haza ment a tenger fenekén levő országába.
Ment tehát mendegélt Szegfű János e világon a havasokon föl s alá, egyszer jön a Verestenger partjára, ott lát egy szegény asszonyt szedegetni. Megszólítja János: jó reggelt, öreg anyám. Az asszony fogadá köszönését, és: most van, mondá, szép virág, az életed kezemben. S azzal veszi az aranyvesszőt és megüti a tengert, és megfogja a János kezét. A tenger pedig mikor megvágattatott a vesszővel, azonnal út lett egészen a rezidenciáig, hova Jánost a vén asszony, ki a Rézország királynéja volt, vezette. Mikor tehát oda értek, kérdi az ífjutól: hogy micsoda járatban volna; feleli, hogy szolgálatot keresne. A Rézországi királyné leánya pedig megtanítá, hogy csikós legyen; ő tehát a királynénak azt mondá, hogy csikós szeretne lenni. A királyné enni inni adatott neki, és azután a ménest kezdette olvasni eleibe, s megparancsolá, hogy a ménessel mindaddíg menjen, míg csak az önmagától meg nem állapodik.
Elmegy tehát János a ménessel hegyeken völgyeken keresztül, és egy szép laposon megállapodik. A rézországi király leánya hoz neki mindenféle jó étkeket; az ífju meglátván a leányt, kérte távoznék tőle, ha megtudja a királyné, tehát el fogja veszteni életét. Mondá a leány: ne félj míg engem látsz; s magához bátorítá Jánost. Mulatni kezdettek együtt s mindenfélére tanítja, miként kell cselekednie; de János semmiképen szavára reá nem akar állani; utoljára mégis reá vette a leány. A leánynak haza kelle menni, tehát az ífju maga maradott; azonban álom ereszkedek reá, és a ménes neki megy az ezüsterdőnek, és nagy károkat tesz benne. Itt az ezüsthajú leány észrevette, hogy az ezüsterdőben micsoda károkat tesz a rézszőrű ménes; mindjárt küldi az ezüsttátost, a tátos megy a felhőben, és behajtja a rézszőrű ménest. Itten felérzik az ífju, búsul, ezt észrevette a rézhaju leány, kapja a rézszőrű tátost, és mondá Jánosnak, ne búsúljon, hanem menjen az ezüstvárhoz, és ott meglátja őt az ezüsthajú leány, és vissza fogja adni a ménest.
Mikor oda ért János, meglátja őt az ezüsthaju leány, és kiereszti a ménest, úgy hogy a vén anyja, az Ezüstország királynéja, észre sem vette, és monda: ífju, ez többet ne történjék. János tehát hajtá a ménest; a ménes közzül egy megellik, és pedig kettőt, az egyik szép volt, a másik pedig igen csúnya. Itten az a csúnya csikó nem tudott menni, tehát János kapja a nyaka közé, és úgy viszi sok ideig. Egyszer megszólal a csikó: tégy le, édes gazdám: már vittél engem, tehát majd foglak én vinni. Most ha haza megyünk, folytatá, majd a királyné börtönbe akarand tenni, de attól semmit se félj, mert oda nem tehet, hanem mikor megvacsorálsz, jöjj ki hozzám és majd elmegyünk valahová. – Ment tehát vacsorára János; mondá neki a királyné: ne, micsoda károkat tétettél a ménessel? Az ífju semmit sem szólott. No csak, egyél igyál és jól vigyázz magadra. – Ezek után kimegy a fiu a méneshez, és a kis csikó mondja: ülj föl reám, és megyünk; – Kérdi a fiu hogy: hová? – A tenger fenekére, a bátyámhoz, az ezüstszőrű tátoshoz. – Felült tehát a csikóra, és elértek az ezüst tátoshoz, a ki mindjárt így szólott no, ífju, eljöttél; tudod-e miért hivattalak? – Felele az ífju, hogy nem tudná. – No itt e csengetyű; ha valahol megszorulsz, csak ezt rázd meg, azonnal megjelenek segítségedre bármi veszedelemben. Megköszönte János, s haza indul, haza is ért, a leány kérdezte, hol járt, felelé, sétálni az akol körül; itten mondja neki a leány, menjen vele az ezüstvárhoz, mert ott igen szép mulatság lesz. Elmennek tehát, és majdhogy el nem értek az ezüstvárhoz, akkor mondja a kis csikó: édes gazdám, ha oda érünk, be ne menj a vendégházba, hanem a mellette lévő különös szobába, és így kihallgathatod mit fognak beszélni; hogyha szorúlna a kapca s ki akarnál jönni, tehát csak azt nézd, melyik nyeregkápán van két csillag. Elérnek tehát azon ezüst várhoz, ott mindenik megköti a lovát, és már a sok lovak száma számtalan volt. Itten az ífju nem ment be a leánynyal a vendégházba, hanem a mellette lévő különös szobába, és ott hallgatta mit beszélnek. Itten a lova kezdi vágni a földet, János mindjárt kiment, de mivel már a tátosok igen sokan valának, nem tudta mindjárt melyik az ő lova, azért vigyázta melyiken van két csillag. Csakhamar reá akadt s kérdezé: mi lelt, édes lovam? – Engem semmi sem lelt, hanem téged fog valami lelni; de azért csak menj be és nézd miként vannak, és hallgasd mit beszélnek, és ha ismét hívlak, csak hamar ülj fel reám, és jól megkapaszkodjál hogy le ne maradj. Bemegy tehát János újra a szobába, és hallgatja mit beszélnek. A gyémántországi gyémánthaju királyleány mondja: jól vigyázzatok, nincs-e itt Szegfűhaju János, nem látta-e őt senki. És mivel nem is ösmerték, azért bemegy a vendégházba János, mihelyt meglátják, azonnal fölugráltak, és mindenikkel akart volna menni. Itten csakhamar elmegy János, a lova már vágta a földet, azonnal mindjárt felült a lovára, a ló vitte őt az aranytejfürdőbe; mikor onnan kihozta, akkor észrevette a többi tátos, hol van János; erre mindenik felül a maga tátosára. Itten Jánost fölviszi lova a felhőkbe, és úgy ki az ezüstországi határból. Az ezüstországi leány sem soká késett, hanem jött János után és mondá neki: ugyan miért cselekedted azt; már most többé nem lesz ott diéta, hanem az aranyvárban. Avval az ífju sokat nem gondolt.
A vén asszony már leste a leányát és az ífjút, és mihelyt a ménes aklához ért a leány, mindjárt mondja az anyja: no, szép virág, hol voltál? – Jól tudja, édes anyám, hol voltam. – Azt hogy tudom, igaz, de hogy az ífju veled elmenjen, ki parancsolta neki? – Felele a leány: el kellett mennie, mert ő tartja a diétát. – A vén asszony beszélgetése közben a leányával, beszökött János a ménes közé; ezt észrevette a vén asszony s mondá: János, hol voltál? – János csak meghúzta magát, semmit sem szólt, a lova bátorítja: ne félj, nem tehet neked semmit. A vén királyné mindjárt parancsolja, hogy vigye őt a leánya áristomba; elvitte: az áristom volt egy különös szoba, és a vén asszony úgy tétette oda Jánost, mint siralomházba. Megy egyszer a vén asszony a siralomházhoz, itt mondja az ífjunak: aluszol-e vagy álmodol? – Felel: sem nem aluszom sem nem álmodom, csak a mostoha sorsról gondolkozom. Itten pedig nem az ífju felelt, hanem a rézhajú leány. Ezen a vén asszony igen megszomorodott, azért eltökélé magában, hogy kiereszti őt; estve tehát megparancsolta a leányának, hogy eresztené ki a siralomházból. A leány tehát mondá Jánosnak, hogy menjen a méneshez; s ő maga sem késett sokáig, hanem ment az ífju után, vitt magával szép ágyat, s szépen megveté, s Jánossal együtt lefeküdt.
A vén asszony a méneshez megy, s ott találja őket feküdni együtt, spádéjához kap s mind a kettőt keresztül akarja szúrni, de a leány felugrik, és a spádét megkapja, és mondá, hogy az ilyen akarattal hagyjon föl. Az anyja a királyné tüstént siralomházba parancsolá. Megijedett János; ezt észrevette a gyémánthaju leány, mindjárt küldi az ő gyémánttátosát, hogy szabadítaná ki Szegfű Jánost; elment tehát a gyémánttátos, s mikor oda ért hozzá, kérdi János, mit akarna; mondá: hogy a gyémánthaju leány küldé hogy szabadítaná ki. – Feleli János: menj el és mondd meg neki, hogy én a magam mesterségemmel beérem, és senki tanácsára nincs szükségem. A gyémánttátos tehát visszament a gyémánthajú leányhoz, elbeszélte mit mondott Szegfű János.
Megviradott tehát, azonnal a vén királyné kiviszi a Rézhegyre, hol már el volt készítve számára az akasztófa, ott őt felkötték, és úgy maradt estvélig. Mikor besötétedett, akkor lova oda ment és levette és mondá neki: tudod-e, mit fogsz már most csinálni? – Feleli János, nem tudja. – Itt van rajtam a te vitézi ruhád, öltözz fel és elmegyünk a vén Rézkirálynéhoz, mikor beugratsz a várába, mondd, neki, jöjjön a Rézhegyre, ott meg fogsz vele vívni.
Kapja a vén királyné az ő öltözetét, és ment utána; mikor oda ért, már akkor ott várta őt János; kapják mindjárt kardjaikat, kezdenek verekedni, úgy annyira, hogy a körüllevő tartományokba elhallatszott a fegyverek csattogása, és sok fejedelem mind öszvecsődűlt. Mondja a vén királyné, mivelhogy elfáradott: hallod-e, ífju, pihenjünk egy keveset. A csikó nem akarta engedni, mivel látta a sok mindenféle királyt ott jelen lenni kiket nem látott a gazdája; de mégis megpihentek. Leszállt tehát lováról János, akkor mondja neki a lova: nem látod édes gazdám, kik vannak itt nézőül? nem szégyenled magadat? Akkor felugrik lovára János, és a vén asszonyt összedarabolta; akkor bevezetik őt karonfogva egy fölékesített hintóba, és úgy koronázták rézországi királynak.
Megint gondolkozik János, hogy még többet is kellene próbálnia; azért újra bújdosik a havasokon, és sok fáradsága után megint akadt egy vén asszonyra, ki a tengerszélén szedegetett; az pedig volt az ezüstországi királyné. Tudta János hogy megakadott ismét, de aval nem gondolt, hanem megszólítá: jó reggelt, öreg anyám. Elfogadja tőle az ezüstországi királyné, és mond: no, szép virág, itt vagy. S csak kapja aranyvesszőt, megvágja a tengert, a tenger két részre szakad és legszebb út lett egészen az ezüstvárig. Bevezette tehát várába a vén asszony, és enni inni adatott, neki, azután kérdi, micsoda járatban volna. Mondá: hogy szolgálatot keresne. Az ezüsthajú leány kérte az anyjától, adná neki inasul, de semmi módon meg nem nyerheté, hanem csikósnak tette a királyné. Itten mindjárt előlolvassa neki a lovaknak számát, és megparancsolá, mindaddig menjen a lovakkal, míg csak önmaguk meg nem állapodnak. Mennek a lovak hegyen völgyön, egyszer mégis megállapodtak. Itt Jánost nyomja az álom, még pedig jól, a ménes bemegy az aranyerdőbe és iszonyú károkat tesz. Ezt mindjárt észrevette az aranyhaju leány, és kiküldi az aranytátost, hajtaná be az ezüstménest a várba. Megy tehát a felhőkben az aranytátos és behajtá az aranyhajú leány parancsolatára. Itten felérzik János, nincs a ménes sehol, megijedett és elszomorodék, mitevő legyen. Ehon jön az ezüsthajú leány, hoz neki enni inni, de Jánosnak nem kellett semmi. Mondá a leány: ne busulj semmit, csak menj el az aranyvárhoz, mihelyt az aranyhaju leány meglát, mindjárt visszaengedi a ménest. János tehát elmegy, meglátja az aranyhaju leányt, mindjárt visszaereszté a ménest anélkül hogy megtudta volna a vén aranyországi királyné; de megmondá, hogy többé ily nagy károkat ne tétessen. De János, csakhogy megkaphatta a ménest, megy haza felé; itten megellik a ménes közűl egy kanca, és pedig kettőt, egyik igen szép volt, a másik meg sovány és csúnya, a ki nem mehetett. Mit csináljon János? kapja a nyaka közé és viszi; mikor már sokáig vitte, akkor a csikó mondja: no majd viszlek már én most téged, csak ülj fel rám; tudod-e, édes gazdám, ha most haza érünk mit kell cselekedned? – Feleli János: nem tudom. – Azt, hogy mikor már megvacsoráltál, jöjj hozzám, elmegyünk a tengerek fenekére, és ne hallgass a sok szóra. – János megvacsorál, és elmegy a csikójához, ottan mindjárt reá ül, és viszi a tengerek fenekére az aranytátoshoz; ez volt pedig a kis csikónak a bátyja. Mikor oda értek, mondá az aranytátos: tudod-e, édes gazdám, miért hivattalak? – Nem tudom. – Ne, itt van egy aranypatkó, abban a patkóban van háromszáz lyuk, és minden lyukban egy csengetyű; hogy ha valahol meg találsz szorúlni, tehát csak rázd meg, mindjárt ott termek segítségedre. – Ezt megköszönte János, és fölült a csikójára, és visszatért előbbeni helyére. Itten nem sokára jön az ezüsthajú leány, és mondá neki, menne el vele az aranyvárhoz, ott igen szép mulatság lesz. János ajánlotta magát szivesen, és nem sokára el is érték az aranyvárat. Itten mondá a lova: édes gazdám, a vendégházba be ne menj, hanem a mellette lévő szobába, és ott hallgasd, mit beszélnek; és ha meg fogsz szorúlni, csak azt nézzed melyikünknek van a nyergén három csillag; akkor ülj reám, és vigyázz hogy le ne maradj. Ezzel bemegy János; egykor vágja a csikója a földet, kérdi a gazdája: mit akarsz, édes lovam? – Ülj fel reám. Azzal viszi őt az aranyfürdőn keresztűl. Akkor észrevették a fejedelmek, utána az aranytátosokon, de a csikó beviszi a felhőkbe, és onnan ki az ezüstországi határból. Itten már utóléri az ezüsthaju leány s mondá Jánosnak: no, szivem, ugyan nagy kárt tettél nekem. De evel nem gondolt János; hanem a vén ezüstországi királyné már oda haza leste őket, s csak kapja Jánost és öszveaprítja; ekkor az ezüsthajú leány változott egy hangyává, és kivitte őt a lovának, és mondá, vinné az erdőbe és vágná meg evvel az ezüstvesszővel. Ezt megcselekedte a lova és megvágván a vesszővel, azonnal talpra felállott; akkor méreggel telve, felült az ő tátos csikójára, és menne az ezüstvárhoz. Mikor bement, mondá az Ezüstország királynéjának: készülne és jönne mentűl előbb az Ezüsthegyre. A vén asszony bízott magában, azért megjelent; itten mindjárt hozzá kezdettek a bajviváshoz, és három nap három éjjel mindig tartott a verekedés; összejöttek a körüllévő fejedelmek a nagy fegyvercsattogásra, végre mégis erőt vett János az ezüstországi királynén és összevágta. Kérte a leánya, szedhesse össze az anyja testét, s János megengedte. Ezek után az ott lévő fejedelmek bevitték és másodszor megkoronázták úgy mint Ezüstország királyának.
Itten kezde az ífju gondolkozni, eszébe jutott, mit monda neki a keresztanyja, hogy haza kellene mennie; s megindula haza felé. Sok fáradsága után már haza érkezett, és ime a tenger szélén találja keresztanyját, kapja a kardját s úgy hozzá vágott, hogy a kardja azonnal hátra hajlott. Erre a keresztanyja kinevette, min János igen elszomorodott; keresztanyja, ezt látván, megszólítá: ne búsúlj, mert annak úgy kellett megtörténni. S kérdezi, hol járt volna az óta; de ő mind ezekről semmit sem akart beszélni, hanem csak azon volt, hogy mielőbb láthassa édesanyját. Elment tehát keresztanyjával együtt az édesanyja látogatására, ki is nagy örömmel fogadá. Tudtára adta János, hogy a ő idehaza létéről senkinek ne szólana, mert el kell ismét mennie.
Igy töltött három napot az édes anyja házánál, azután elbúcsúzott, és útját vette ismét az Ezüstországba. Mihelyt megérkezett, minden rendelést megteve, hogy távolléte alatt az országot jól igazgassák a főbbek, s azzal útnak indult. Ujra megyen hegyen, völgyön, síkon, egykor ér a tenger partjára, és ott talál újra egy vén asszonyt. Mindjárt megszólítá: jó napot, öreg anyám. – Elfogadta az öreg asszony, és mondá: fiu, hogyan tévelyegtél ide? – Monda János: én nem tévelyegtem el, hanem a kénytelenség hozott ide. A vén asszony pedig jól tudta micsoda kénytelenség hozta oda, s azonnal kapja az aranyvesszőt, megvágja a tengert, a tenger utat ad, és megfogja a vén asszony a János kezét s bevezeti az Aranyországba. Itten az aranyhajú leánynak igen megtetszett János, és kérte anyját, adná melléje inasnak, de anyja már előre gondolá szerencsétlen kimenetelét, tehát semmi módon azt meg nem nyeré, hanem a vén asszony jobban azon gondolkozott, mi módon veszthetné el azt a szép ífjut. Félre hívja egy különös szobába, és mondá neki, ne fogadja a leánya szavát, ha valamit mondana neki; s mindenkép kedvezett az ífjúnak és mindenféle kincseket igért neki, csak hogy azt megtartaná; kérdezi azután, mi akarna lenni? János csupán csikós akart lenni. Itten a vén asszony eleibe kezdi olvasni a ménest és mondá neki, hogy most menne vele, mind addig míg csak magától meg nem állapodik. Elmegy János a ménessel, megállapodott a kősziklákon, itt az ífjú ledőlt és azonnal elszunnyadt. Az aranyhaju leány azonnal észbevette hogy János elaludt, mindjárt felült az aranytátosára s elment hozzá; aluva találta; itten mindjárt felkölti, és ad neki egy aranyövedzőt és egy aranygyűrűt. Ezek után a leány meg akarta ölelni, de ő, ugymint János nem engedte, mert eszébe jutott, mit parancsolt a vén királyné; a leány mondá, ne húzza magát, de János csak arra kérte, távoznék tőle, mivel ő a királynétól tartana; de a leány mondá: ha én itt hagylak, meglásd, mint fogsz járni. Itten az aranyhajú leány eltávozik Jánostól, és álmot eresztett reá. Elaluszik János, a ménes pedig megy a gyémánterdőbe, és nagy károkat tesz; fölébred János és néz mindenfelé, hol láthatná a ménest, de haszontalan tekingetett, mert már a gyémánthajú leány behajtatta s erősen strázsáltatta. Elindult János keresni, és búsúlt a rajta történt szerencsétlenségén; s midőn így fel s alá járna, egykor hozzá mene az aranyhaju leány, és mondá: nem-e mondám, hogyha eltávozom tőled, károdra lesz? Hanem egyebet ne tégy, mert már várakozik reád a gyémánthaju leány, menj el a gyémántvárhoz, mihelyt meglát a gyémánthajú leány, azonnal mindjárt elereszti a ménest. Ment tehát János a gyémántvárhoz: mihelyt meglátta a gyémánthajú leány, mindjárt megszólitá: no, szép virág, hol jártál oly sokáig? nem-e az aranyhajú leánynyal szerelmeskedtél? Hanem csak hajtsd el a ménest, majd eszedbe juttatom én azt még neked. Itten megy az ő ménese a kősziklák felé, és a lovak közül egy kanca megellett kettőt, az egyik ezek közűl is szép volt, a másik pedig igen sovány; ez semmi módon nem mehetett, tehát kénytelen volt János fölvenni vállára és úgy vinni. Mikor jó darab ideig vitte volna a csikót, megszólal hozzája, tenné le, és már most ő fogja vinni mint gazdáját. Fölült reá János, és mennek haza felé; ujra megszólal a lova: tudod-e édes gazdám mit kell cselekedni? – Feleli János: nem tudom. – No mihelyt haza érünk, fölmegy a vacsorához, ott az aranyhaju leány majd mindenféleképen fog neked kedveskedni, de te azt csak semminek nézd; mikor elvégezted dolgodat, jőj tüstént le, el fogunk menni a tenger fenekére a bátyámhoz. – Itten fölmegy János a cselédszobába, az aranyhajú leány mindjárt leült mellé és beszélgetni kivánt vele, de János semmit sem akart szólani. Megvacsorál János, és lemegy az akolhoz; mondá a csikó: no, édes gazdám, ülj reám és menjünk a bátyámhoz. El is értek nem sokára; itten a csikónak bátyja volt aranytátos, és mindjárt mondá: no, édes gazdám, eljöttél? – Monda: eljöttem. – Fogd tehát ezt az aranypatkót, melyben van háromszáz hatvanhat szeg hogy ha reám szükséged lesz vagy ha valami bajba esel, tehát csak húzzál ki belőlök egy szeget, azonnal mindjárt segítségedre leszek.
Az aranyhajú leány nyughatatlan volt és szomorkodott, hogy nem viszonozta szeretetét János, kivel ő annyi jót kivánt tenni.
Haza ért János a kapott ajándékkal; itten a leány mindjárt mondja: menne vele a gyémántvárba mulatságra. A vén királyné észbevette hová akar menni leányával, tehát mindjárt a siralomházba tétette s másnap fölakasztatta. Búsúla csikója az ő gazdája elvesztése után, s azért gondolá, jó lenne elmennie bátyjához tanácsot kérni. Elmegy, elbeszéli a gazdáján történt szerencsétlenségét; feleli erre a bátyja: föl fog támadni még az életre a te gazdád és az enyém, mert az aranyhaju leány azon lesz; csak te térj vissza. Visszatért a csikó azon helyre, hol Jánost felkötötték, oda érkezett nem sokára az aranyhajú leány, és megkapván kését, levágja Jánost és megkeni, s azonnal fölébred. Ekkor János boszút akar állani az aranyországi vén királynén, azért mindjárt kihúzott a patkóból egy szeget, s tüstént ott termett a csikónak a bátyja, az aranytátos, s monda neki: ülj fel és menjünk. A vén királyné udvarába beugrat János: No, te vén asszony, jöjj az én halálomnak elkövetett helyére és boszut állok rajtad. A vén banya, ugymint az aranyországi királyné, nem késedelmeskedett, hanem a rendelt helyen megjelent; János mindjárt el kezdette vele a verekedést, és utoljára győzedelmeskedett s összedarabolta, és azután a jelenvaló fejedelmek Aranyország királyának koronázták. – Ezen verekedésnél jelen volt a gyémánthajú király leány, a ki Jánost föllöttébb kedvelte.
Most már János volt Réz-, Ezüst- és Aranyország királya. Megunta a sok bujdosást. Miután koronázásának vége lett, a fejedelmek mindnyájan, kiki a maga országába, visszatért: itten gondolkozik magában János, hogy most mitevő legyen? el nem tudta határozni dolgát; kiment tehát egy erdőbe a paripáján lovaglani, és ismét mély gondolkozásokba ereszti magát. Egykor gondolja magában: bár csak itt volna a keresztanyám, hogy adna nekem tanácsot, mitévő legyek. Alig végezte el e gondolatját, s ime szeme előtt látja a keresztanyját. No, fiam János, hogyan vagy? – Igen jól vagyok, de most nem tudom, mittévő legyek. – Nem egyebet, hanem a gyémánthajú leányt, ki az én néném leánya, ki reád születésed napjától várakozik, meg fogod kéretni, és azon a nyert országaidon fogsz uralkodni. Megyünk tehát, fiam János, a gyémántvárhoz.
És mihelyt Jánost meglátta a gyémántországi királyné az ő húgával jönni, mindjárt eleibe ment, és őt mint jövendőbeli vejét örömmel fogadta; a leány meg nem tartóztathatta magát, hogy Jánost meg ne ölelje, sok sűrű könyhullatásokat ejtve, ezen kedves Jánosáért vérzett szíve nem szólhatott.
Ezek után János a gyémánthajú leányt elvette feleségének, és megesküdtek; az esküvés után elmentek mindnyájan a János édesanyjához, ki őt nagy örömmel fogadta. Igy tehát odahaza levén mint egy külsőországi király, a városban levő főuraknak vendégséget adatott, melyre maga a király, ki a városban lakott, megjelent. Ott sok mindenféle beszélgetés jött elől, de János legkissebbet sem szólt végbevitt dolgairól. Csodálták a felesége ékességét, csodálták az ő réz, ezüst, arany és gyémánt szőrű paripáit. Miután a vendégségnek vége szakadt, akkor János az ő rezidenciáját a királynak ajándékozta, és elment édesanyjával a felesége országába; ott országolván sok ideig, számos szép magzatokkal dicsekedett.
Egyszer volt egy királyi város, és abban a királyi városban volt egy szép királyfi, és annak volt egy hiteles inasa. És kiment a királyfi az inasával sétálni a kenderes kertek alá, és ott három testvérleány kendert nőtt, és a legnagyobbik azt mondá: ha őtet a királyfi elvenné feleségűl, hát ő egy szál kenderből csinálna annyi fejérruhát, hogy az egész ármádia megérné vele három esztendeig; a másik pedig azt mondá, hogy egy szem búzából csinálna annyi kenyeret, hogy az ármádia megérné vele négy esztendeig; a harmadik pedig azt mondá, hogy ha őt a királyfi elvenné, tehát szülne két aranyhajú magzatot. És ezeket az inas mind hallotta, s mondá a királyfinak, mivelhogy oly hiteles inasa volt: Felséges királyfi, egy újságot hallottam a sétálásunk között, hogy azon három leány közűl, ki a kendert nőtte, meglátván felségedet, azt mondta a legidősb: ha engem a királyfi elvenne feleségül, egy szál kenderből csinálnék annyi fejérruhát, hogy az egész ármádiának elegendő lenne három esztendeig; a másik pedig azt mondá, hogy ő sütne egy szem búzából annyi kenyeret, hogy az ármádiának elegendő lenne négy esztendeig; a legkissebb pedig azt mondá, ha őt elvenné feleségének, tehát ő szülne két aranyhajú magzatot. – Ez mind jó volna, kedves szolgám, feleli a királyfi; de mégis legjobban tetszik nekem az, ki a két aranyhajú magzatot szülné. – Már most pedig azon volt a királyfi, mennél hamarább megláthassa az ő jövendőbeli mátkáját; befogatott a hintóba s elhozatá, és elvette feleségének, félesztendeig volt vele, s következett, hogy háborút kelle tartania más fejdelemmel s el kelle mennie. Tehát lakott az udvarában egy banya, arra bízta feleségét, hogy reá legnagyobb gondot viselne. Mikor a királyfi távol vala, következett a királyné gyermekszülése, és mikor megszülte a két aranyhajú gyermeket, a vén banya mindjárt egy elkészített ládába tette s a tengerre ereszté, a királyné alá pedig két kopókölyköt teve. Nem vette észre a királyné hogy magzataival mit csináltak, mivel nagy fájdalmak között magán kivűl volt. Mi okból cselekedte ezt a vén banya? abból, hogy volt neki egy hajadon leánya, tehát azt akarta volna a királynak feleségűl adni. Itten a királyné a két kopót mint saját gyermekeit neveli; az udvari tanácsnok megírta a királynak, mily magzatokat hozott a világra az ő felesége. Hagyjuk a királyt a sok bú között.
A ládába tétetett két gyermek megy a tengeren; a partján lakozó molnár minden pénteken és szombaton halásztatott a szegények számára; e tájban pénteken és szombaton egész délig halásztatott, és semmit sem foghatott; délután kiveté a hállóját, hát mindjárt a kis láda belé akadt. Mihelyt érzi hogy valami volna hállójába, azonnak kihúzta, s látta benne a ládát; ennek igen megörűlt s hazavitte a feleségének s felbontá; hát benne találja a két aranyhajú gyermeket, kik arany almával játszodoztak akkor is. A molnár mindjárt dajkát fogadott nekik; az egyik, gyermek volt, a másik leány; amaz többet nőtt egy holnap alatt, mint más gyermek esztendő alatt. Annakutána hogy a gyermekek felkaptak, iskolába jártatta őket a molnár, s mikor már jól kitanúlt mind a gyermek mind a leány, a molnárné a leánykát kifogta az iskolából, mivel annak nagyobb tudományra szüksége nincs, hanem a gyermek folytassa tovább is az iskolát. Mivelhogy a leánykát már most a molnárnénak mintegy segítségül odahaza tarták, elküldé a kútra korsóval vízért; alig tett néhány lépést, eltöri a korsót. A szép kis leányka nagy sírással visszajő, kérdezi az anyamolnárné, mert azt vélte anyjának, oly sírva látván, s vigasztalá: ne sírj, leányom, vedd azt a másik korsót s menj el vízért. Elmegy ismét, és mikor már megtöltött korsóval visszatért volna, amint a pitvarajtót be akarná csukni, akkor üti az ajtóhoz, és ime megint eltöri a korsót. Itten mondá a molnárné: már bizony ha magam lánya volnál, ennyi tett vigyázatlanságodért megbüntettelek volna. A leányka jól hallá s ujra igen elszomorodott, hogy nem tudná ki az apja s kicsoda anyja. A gyermek haza jön az iskolából, mindjárt előbeszéli magok között a leányka a testvérének, hogyan járt a korsóval s mit mondott anyjok, hogy ha saját magzata volna, azon tett kárért már megbüntette volna. Igy tehát mind a két gyermek átlátta a molnárné beszédéből, hogy ők nem lennének az ő magzatai, eltökélték tehát magokban, hogy minél elébb el fognak innen menni s addig bujdosni, míg csak az ő igaz atyjokra s anyjokra reá nem találnak. Itten a két gyermek harmadnap mondja a molnárnak és molnárnénak, hogy elmennek, mivel fel akarják keresni szüleiket. A két öreg sír és eleget marasztá, de mind haszontalan, minthogy nem volt mást tenni, erővel nem tartóztathatta, hanem útnak eresztette őket három pogácsával és három márjással.
Mentek ők az úton, s előltaláltak egy öreg koldúst; ez kérte, hogy a mivel az isten megáldotta őket, azzal segítenék. A leányka mondja: adjunk ennek az öregnek egy pogácsát, és egy márjást. És igy elmentek tovább. Alig mennek, ismét elejekbe akadt egy öreg koldús, s kérte hogy a mivel őket az isten megáldotta, azzal segítenék. A leányka ismét mondá hogy adjanak neki egy pogácsát és egy márjást. Már most csak egy pogácsa és egy márjás maradt. Mennek ismét tovább, alig hogy mennek kétszáz lépést, elejekbe akad a harmadik koldús, s hasonlóképen kéri, hogy a mivel őket megáldotta az isten, azzal segítenék. Itten a leány megint mondja: adjuk neki még azt a pogácsát és azt a márjást. Igy már minden eleség és pénz nélkül maradt a két gyermek. Folytatják tovább is az útjokat; egyszer megéhezik a leányka és mond: bátyám ehetném, nézd a tarisznyát, ha, volna benne egy kis kenyérmorzsa, azt is jóízűen megenném. Megtekinti a gyermek, a tarisznyát s benne látja mind a három pogácsát és a három márjást; leültek tehát a fa alá s kenyereztek. Itten jön hozzájok két öreg ember s kérdezi őket, hogy mi járatban volnának; mondják, hogy atyjokat s anyjokat keresnék. Felele nekik a két öreg: fiaim, jót tettetek három koldussal, annak jutalmát veenditek s reá akadtok szüléitekre. Ekkor az egyik öreg elkiáltja magát: Jankalovics jer elé! Jankalovics mindjárt ott termett, s mondá neki az öreg ember: no Jankalovics, e két gyermekkel ismertesd meg az atyját és anyját, két lélekért. Erre Jankalovics keresztül fordúlt a fején s lett belőle egy szép paripa, s mond a királyfinak: királyfi, ülj reám mind húgostól, s szólj, úgy vigyelek-e mint a szél vagy pedig mint a gondolat? Csak azon vette észre magát a királyfi, mikor a város alá vitte, ahol király atyja lakott.
A királynét pedig, mihelyt a király a háborúból megjött, meg nem öleté, hanem egy bivalbőrbe varratta s a templom elébe tétette oly parancsolat alatt, hogy minden bemenő a templomba a királynéra fújná az orrát és reá köpne; s napjában csak egyszer kapott eledelt. Igy nyomorgott a szegény királyné, a vén banyának a leánya pedig lett a királyné.
Azon említett város alatt, ahová vitte őket Jankalovics, sátort húztak, s mondta nekik Jankalovics: tudjátok-e mit? ma háromszor mennek a templomba; mikor ti beléptek, ne cselekedjétek amit a többiek, mert ott a templom előtt van egy asszony bivalbőrbe bevarrva, s mindenki leköpi a király parancsolatjából, de ti ne tegyétek, hanem jól vigyázzatok magatokra hogy ne aredáljanak, s mielőtt a pap elvégezne a misét, jőjetek ki, mert máskép a király megaredáltat benneteket.
A király mindjárt, mihelyt meglátta, csodálta ennek a két gyermeknek szépségét, s szemmel tartá, hogy parancsolatját nem teljesíték; de ők nem várták el a mise végezetét, s mielőtt a király észrevette volna, már akkor eltávoztak s kimentek a Jankalovicshoz. Mond ez nekik: No még tizenegy órakor elmentek a templomba, de most még annyi időt se késsetek, mert a király még patrolokat is állíttat, hogy kézre keríthessen benneteket.
Ők tehát tizenegy órakor mennek ismét a templomba, és a király mindjárt szembe vette őket, mihelyt a templomba léptek, s kivált azért, hogy azon személyt, ki a templom előtt bivalbőrbe varrva kitéve volt, meg nem köpék. Ben vannak tehát a templomban, áll a mise; de ők, amint megparancsolta Jankalovics, még annyi ideig sem maradtak ben mint először, tehát a király ismét nem végezhette el föltett szándékát, megint nem foghatta meg őket. Mikor harmadszor kellene megint menni a templomba, megmondá nekik Jankalovics: már most megaredál benneteket, mert nem fog bemenni a templomba, hanem katonákkal vár be titeket a templomajtóban; hanem azért meg ne ijedjetek, s ha kérdezi miért nem tartjátok meg a királyi parancsolatot, feleljétek, hogy ti mint idegenek nem tudjátok a parancsolatot és szokást; és ha vacsorára hivand magához a király, azt feleljétek neki, hogy nem vagytok érdemesek e tisztességre. Ugy is lett. Mivel a királynak igen nagyon megtetszett a két gyermek, mondá nekik, hogy szívesen várná vacsorára, tehát ne vessék meg udvarát. A két gyermek ajánlkozott hogy elmegy, de vacsora előtt még kimentek Jankalovicshoz, s ez mondá nekik: ugy-e hogy megaredáltatott s meghítt benneteket vacsorára a király? Menjetek el, és majd mikor a vacsora fölött beszélget veletek s igérni fog mindent, de ti ne kérjetek egyebet csak annyi helyet, mennyit inastok egy fertályóra alatt cigánykerékkel körülkerül. Ugy lett. Erre a király azt igérte hogy nem amennyit egy fertályóra alatt hanem a mennyit három nap alatt körül kerül cigánykerékkel, ad nekik. A két gyermek vacsora után visszament Jankalovicshoz, s kérdi tőlök Jankalovics: megigérte-e a király? – Meg, és nem csak annyit, hanem a mennyit harmadnapig be tudsz hányni cigánykerékkel. A király alig várta hogy az éjszaka felviradjon, hogy annak a két szép gyermeknek tett igéretét beteljesítse, s felviradtkor feleségestől anyósostól a gyermekek sátorához ment. Kiált a királyfi: Jankalovics, jer elő. Jankalovics mindjárt ott termett, s parancsolja neki, a királyfi: no amennyit eltehetsz egy fertályóra alatt. És akkor neki indúlt Jankalovics, s háromszáz kilencven kilenc mérföldet hányt be a kitűzött idő alatt. Akkor esett le a vén banyának s a leányának az álla, mikor meglátta Jankalovicsnak az ő nagy próbáját, s mondá leányának: az eszi meg a te fejedet és az enyémet is, kinek helyt adtál a határodon; hanem vagy dicsértél meg vagy nem valaha valakit, de dicsérd meg ezt a két gyermeket, és mondd, hogy nem láttál soha ily gyönyörű szép két gyermeket mint ők, és ily szép sík földet mint amilyent a királytól kaptak, hanem van a forró tengerek között egy szép aranyvár: hogyha azt a szép aranyvárat erre a szép sík földre tehetnék, akkor lenne még szép.
Azután pedig hogy a király feleségestől anyósostól elment, kérdi Jankalovics a királyfitól: mit beszélt neki az a vén banya? – Azt mondá, hogy van a forró tengerek közt egy aranyvár, hogyha azt e sík földre tehetnénk, akkor lenne még gyönyörű ez a szép sík föld mit a királytól kaptunk. – Feleli Jankalovics: legkissebb az aranyvárat ide hozni; s alig várja már az estvét, s mikor az estveli hajnal múlt elfelé, keresztül bukott a fején, lett belőle egy paripa, és mondja a királyfinak: ülj reám, királyfi! és mikor a királyfi gondolta hogy vajmi keveset haladtak még, hát már akkor az aranyvárnál voltak, és Jankalovics neki ment az aranyvárnak s mindjárt öszvekapta s takarodott arra a sík földre, és mindjárt kiállítá az aranyvárat, úgy amint a forró tengerek közt állott, és az egész városnak nagy világosságot adott. Észbevette azt a vén banya s mondá a leányának: az eszi meg a te fejedet meg az enyémet is, mert elhozta Jankalovics az aranyvárat, mit tizenkét sárkány őrizett. Így tehát a vén banya ezuttal el nem veszthetvén a királyfit, pakolt mindjárt a leányával s a királylyal a gyermekekhez, és mikor oda értek, mondá: sohasem láttam még ily két szép gyermeket és ily szép aranyvárat ily szép sík földön; de – folytatá – van még a veres tengerek között egy aranysátor, hogyha még azt az aranysátort ez arany rezidencia eleibe tehetné, még sokkal szebb lenne mint most. Ezt a sátort pedig huszonnégy sárkány őrizte, mert a vén banya csak azon volt, hogy Jankalovicsot a királyfival elveszíthesse.
Miután a vén banya a királylyal és leányával haza ment, kérdi Jankalovics a királyfitól, mit mondott az a vén banya? feleli a királyfi: nem egyebet, Jankalovics, hanem hogy a veres tengerek között van egy aranysátor, hogyha még azt az aranyvár eleibe tehetnénk, tehát akkor lenne még szép. – Mond Jankalovics: Legkissebb az. Mihelyt az estveli hajnal múlik elfelé, Jankalovics keresztűl bukik a fején s lett belőle egy paripa, és mondá a királyfinak: ülj reám, királyfi. Még azt gondolta a királyfi hogy még jó meg sem indúltak, mikor már a veres tengerek közt, az aranysátornál voltak. De Jankalovicsnak nem lehetett az aranysátorhoz közel menni, hanem a királyfit küldötte csak: az aranyláncokat vagdald el, mondá neki, ne gondolj az oszlopokkal, hanem kapd öszve a sátort s takarodj vele. Amint kijött a királyfi a sátorral, felült tüstént lovára, s ment az aranyvár felé. Mihelyt oda ért, már akkor a huszonnégy aranyágas ott várta; mindjárt kihúzta tehát az aranysátort, s az még nagyobb világosságot tett mint az aranyvár magában.
A vén banya mivelhogy nyughatatlan volt s mindig azon törte a fejét, mi móddal veszíthetné el a királyfit Jankalovicscsal együtt: mindjárt észrevette mihelyt kihúzta a királyfi az aranysátort; mondja tehát leányának: kelj föl, mert elhozta Jankalovics az aranysátort, hanem vagy dicsértél meg valaha valakit vagy nem, de megdicsérd ám ezt a két gyermeket. Azzal kiment leányostól és vőstől, s mondá a leány: sohasem láttam ily szép két gyermeket, s ily szép aranyvárat aranysátorostól. Mondá a vén banya: van még a jeges tengerek között egy aranyhíd, hogyha még azt ide hozatnák, még százszor szebb lenne mint most. Ezek után elment vőstől és leányostól a városba. Monda Jankalovics: mit mondott, királyfi, a vén banya? – Nem egyebet, hanem hogy a jeges tengerek közt van egy aranyhíd, hogyha még azt ide hozhatnánk, akkor még százszor szebb lenne az aranyvár. – – Felele Jankalovics: az legkissebb. Mikor tehát elmulik az esthajnal, Jankalovics keresztűl bukik a fején és lesz belőle egy paripa, és mondá a királyfinak: ülj reám, királyfi. És mikor a királyfi nem is remélte, már akkor a jeges tengerek között voltak az aranyhíd mellett, mit harminchat sárkány őrizett. Mondá neki Jankalovics: királyfi, szedd öszve a hidat, és jőj el vele. És minél hamarább felült a lovára, és minél hamarább az aranyvárhoz sietett, és minél hamarább igyekezett az aranyhidat az aranysátor eleibe kihúzni.
De a vén banya viradtát sem várja, kinéz az ablakon, hát látja hogy Jankalovics elhozta az aranyhidat; és mondja a leányának: Kelj fel, leányom, az eszi meg a te fejedet és az enyémet, kinek helyt adál a határodon, mert elhozta Jankalovics az aranyhidat; hanem vagy dicsértél meg valakit vagy nem, ezt a két gyermeket megdicsérd. És kimennek megint, s mondá a vén banya: soha sem láttam ily szép két magzatot ily aranyhajjal, és ily aranyvárat aranysátorral és híddal; hanem van a zöld királynak huszonnégy aranyalmafája, ha még azt a huszonnégy fát ide a híd eleibe tehetnénk, ó mely sokkal szebb volna. Ezek után elmegy ismét vissza vőstől, leányostól a városba. Kérdi mindjárt Jankalovics, mit mondott az a vén banya? feleli a királyfi: nem egyebet, hanem a zöld királynak van huszonnégy aranyalmafája, hogyha azt a huszonnégy fát ide a híd eleibe lehetne tenni, mennyivel díszesebb lenne. – Mondja Jankalovics: az csekély dolog. Alig várja, hogy múljék el az estveli hajnal, keresztül bukik a fején, s lett belőle egy ló, s mond a királyfinak: ülj reám. Azt gondolta a királyfi, hogy még nem igen haladtak, és már akkor az aranyalmafáknál voltak. Mindegyik alatt külön-külön két-két sárkány, huszonnégy fejű, volt: de Jankalovics álomszellőt fújt reájok, s mind elaludtak, akkor neki ment Jankalovics az aranyalmafáknak, mind a huszonnégyet fölszedte, azzal visszafordúlt és az aranyhíd eleibe rakta sorjában.
Itten a vén banya az egész éjtszakát virasztotta, örömmel látta volna Jankalovicsnak és a királyfinak vesztét, s látja hogy a huszonnégy almafa az aranyhíd előtt volna. Monda: kelj fel, leányom, az eszi meg a te fejedet és enyémet, kinek helyt adtál határodban, mert elhozta Jankalovics a huszonnégy aranyalmafát. Hanem vagy dicsértél meg valaha valakit vagy sem, de ezt a két szép gyermeket újra megdicsérd. Kimegy reggel a vén banya vőstől és leányostól együtt, és mondja: sohasem láttam életemben ily szép aranyhajú gyermekeket, ily szép aranyvárat aranysátorral, aranyhíddal és ily szép huszonnégy aranyalmafákkal; de még van a fekete tengerek között egy muzsikafa, ha még azt ide hozhatná, hát még százszorta különb volna. Elment a vén banya a városba; most már, gondolta, minden bizonynyal vége mind Jankalovicsnak mind pedig a királyfinak. Itten kérdi Jankalovics, mit mondott a királyfinak a vén banya? Hogy a fekete tengerek között van egy muzsikafa, ha még azon fából hozhatnánk egy ágat, akkor lenne igen szép a mi várunk. Mondja Jankalovics: mindent megtettünk, de azt, nem tudom, hogy fogjuk megtenni. Alig várja Jankalovics hogy az estveli hajnal elmúljék, keresztül fordúl a fején s lett belőle egy szép paripa, s mondja a királyfinak: ülj reám, királyfi. És mennek mendegélnek igen nagy darab földet, és mikor már a Világ-vámjától három mérföldre voltak, azt mondja neki: királyfi, szállj le most rólam. Akkor leszállt a királyfi, s Jankalovics a földhöz vágja magát s lett belőle egy mákszem, mit az ő parancsolatára, a királyfi a zsebébe tett. És monda Jankalovics: no, királyfi, vagy dicsértél meg valaha valakit, vagy nem, de megdicsérd a Világ-vámját. Elérkeznek a Világ-vámjához, mert a királyfi úgy ment mint a gondolat, s köszönti: adjon isten szerencsés jó estvét, édes öreg apám uram. – És az öreg fogadván: adjon az isten teneked is, édes fiam. – Mond a királyfi: sohasem láttam ily szép vén embert mint kend, édes öreg apám Világ-vámja. – Felele a Világ-vámja: én is már háromszáz kilencven kilenc esztendeje mióta Világ-vámja vagyok, sok szép ífju keresztűl ment rajtam, hanem még én sem láttam ily szép ífjat, mint te vagy, kedves fiam. No ne félj semmit, te szerencsés leszesz járásodban, miben igyekszel.
S azzal megindúl a királyfi; mikor már három mérföldet ment túl a Világ-vámján, akkor kiugrik Jankalovics a zsebéből és mondja; no jó szerencséd hogy úgy tudtál a Világ-vámjának kedvére beszélni, mert ha megtudta volna hogy én zsebedben vagyok, oly apróra őröl mint a máknak kilenced része. Mert a Világ-vámjának oly fogai voltak mint egy szántó vas, és azon kellett keresztűl menni. Ekkor Jankalovicsból megint ló válott és felűlt reá a királyfi és megindúltak; megint mentek jó darab földet, annyira hogy a fekete tengert elérték, hol a Jankalovics bátyja volt a tengeren. Beköszön a bátyjának: jó szerencsével, bátya. – Hozott a szerencse, öcsém; mert háromszáz kilencven kilenc esztendeje hogy egymást nem láttuk, mivel a Világ-vámjától nem tudtuk megkeresni egymást. Hanem, öcsém, mondd meg, mi járatban vagy s mi okon jöttél hozzám? – Felel Jankalovics: nem egyébért, bátyám, hanem vagy tettél valaha jót vagy nem, tehát most tégy. – Ami telik tőlem, öcsém, éretted mindent. – Nem egyebet, bátyám, hanem hozz nekem a muzsikafából egy darabot, mert én igen elfáradtam. – A Jankalovics bátyja belé űlt a ladikba a fekete tengeren, és úgy meglökte a ladikot az innenső végén, hogy a túlsó részén hat mérföldet csúszott a szárazon, s azzal ment a muzsikafához, leszakít róla egy galyat, s azzal megindúl a ladikja felé. Mikor a galyat belé teszi a ladikba s maga is belé ült, meglöki az evedzőjével ugy, hogy még az innenső részén tizennyolc mérföldet csúszott a szárazon, mivelhogy úgy megijedett. Mert azon egy galy után 68 sárkány rohant. Jó szerencséd, Jankalovics, hogy a tengernek innenső részén meg nem kaptalak, mert sohasem őrölted volna meg senki szerencséjét, mint eddigelé, ordítá utána a sárkány. Akkor megy Jankalovics az öcscséhez, felkölti és mondja: jó szerencsét kívánok az útra, isten hirével már elmehetsz. Jankalovics akkor lóvá vált, és a királyfi reá ült, s útnak indúltak a Világ-vámja felé. Mikor három mérföldnyire voltak tőle, mondja Jankalovics a királyfinak: szállj le rólam, királyfi, mert nekem már nem lehet tovább menni. S leszállt a királyfi, Jankalovics pedig egy mákszemmé vált megint s mondja a királyfinak: vagy dicsérd meg a Világ-vámját vagy nem, de most megdicsérd, mert ha megtudja hogy nálad vagyok, úgy megőröl bennünket mint egy máknak kilenced része. Közeledvén a királyfi a muzsikafával a Világ-vámjához, így szól: adjon isten szerencsés jó reggelt, édes öreg apám; bejártam jobb részét a világnak, és sohasem láttam oly szép vén embert mint maga, öreg apám Világ-vámja. – Felel a Világ-vámja nem tudom, fiam, csúfságból mondod-e vagy nem, mert ha tudnám hogy csúfságból teszed, úgy megőrölnélek mint egy máknak kilenced része. – Mondja a királyfi: nem biz én, öreg apám, mert én nem szoktam csúfolódni hanem igazán beszélni. – S mond a Világ-vámja: Isten hírével elmehetsz, fiam. – Még három mérföldet ment a királyfi gyalog túl a Világ-vámján, akkor kiugrik zsebéből Jankalovics s lóvá válik, és a királyfi felült reá, és mondja a királyfinak: nézz hátra, királyfi és mondd; sohasem láttam oly csúnya vén embert mint te vagy Világ-vámja. És erre a Világ-vámja azt kiáltja: no jó szerencséd, Jankalovics, hogy nem tudtam hogy a királyfinál voltál, mert majd megtanitottalak volna! s azzal mérgében a földhöz vágja magát, és csak a nagy szélvész támadott belőle, és azóta nincs Világ-vámja hogy Jankalovics megcsúfolta. Ezzel útnak indúltak a muzsikafával, s elérték az aranyvárat; mind az egész város fölébredett a fa zengésére. S akkor Jankalovics mind a négy szegletére az aranyvárnak, s mind a huszonnégy almafára egy-egy galyat tett a muzsikafából, kinek zengésétől még a szózat sem hallatszott az aranyvár körül.