Volt hajdan egy királyi városba egy kereskedő, ki atyjától reá maradt temérdek kincseit takarékossága s okossága által még temérdekebbekkel szaporítá. Mint a milliomosok szoktak, ő is nem csak a legnagyobb familiákkal, hanem még magával a királyi udvarral is barátságba élt. Már számos esztendőt töltött feleségével, midőn házasságuk elvégre egyetlenegy leánygyermekkel megáldatott. Volt azonban neki egy szegény sorsú, de hűségéről ismeretes gazdája, kinek számos férfi gyermekei levén, azok közül egyet, amelyik csaknem egyidős volt leányával, magához vett nevelés végett, azt ígérvén, hogy, ha magát jól viseli, idővel fiának s fele jószága örökösének választja. A két gyermeket együtt nevelték s taníták, és a mindenkori együttlét annyira öszveszoktatta s annyira megszerettette őket egymással, hogy valóban testvéri vonzalommal viseltettek egymáshoz, s egymás nélkül még feküdni sem akartak. A kereskedő, előre gyanítván hogy e két gyermek végtére öszvekerül – mit ő azonban nem akart, mivel leányát sokkal nagyobb familiájú gróf számára nevelte – föltevé magában hogy végkép elválasztja őket egymástól. Szégyenlette ugyan a fiút atyjához visszaküldeni, s azért azon fertelmes gondolatra vetemedett, hogy titkon elveszítse. Nem szólván azért senkinek semmit szándékáról, kihítta a fiút az erdőre, mintha ott valami nagy dolga volna, s még a a gyermeknek, hogy annál örömestebb elhagyja a kis leányt, egy kis madarat ígért ajándékba. Örűlve hogy majd ezzel is kedveskedhetik a kis leánynak, kiment a fiú fogadott atyjával az erdőre, hol is midőn egy sűrűségbe értek volna, atyja hátra kötözte kezét, s egy lehúzott fagalyhoz kötte, mely őtet derekánál fogva felcsaptatta. Nem esett meg szíve a síránkozó gyermek jajgatásán és sikoltozásán, s örűlve, hogy már ő el fog itt veszni, házához visszatért. A kérdezősködő kis leánynak s feleségének azt felelte, hogy eltévedt tőle s hiába kereste, sehol sem találta, s kérte feleségét, ne is kerestessék tovább, s nyugodjék meg halálán, mert ő sok embert fogadott már keresésére, de mind hiába. Azonban a király vadászai arra járván, meghallották a már halállal küszködő gyermek sikoltásait, s megszabadítván kötéseiből, a királyi udvarba bevitték, s a történteket a királynak tudtára adták. A király neveltette a gyermeket, s midőn jeles tulajdonságait észrevette és szerencsétlenségét megtudta, tulajdon tizenhat esztendős fiának rendelte inasáúl. Már több év telt el, s a fiú tizennyolc esztendős lett, s bár nem merte kinyilatkoztatni, szeretett leánybarátjának emlékezete soha ki nem fogyott szivéből. A királyi udvarba gyakran bejáró kereskedő reá ismert a fiúra, s keményen elhatározta magában, hogy csak azért is elfogja veszteni. Feleségével tehát ezután még keményebben bánt mint eddig, megparancsolta neki, hogy amit ő ezután akár szavával akár írásával parancsoland neki, annak okát sohase kérdve, szentül teljesítse. Egy estve elmegy a királyi udvarba, s ott tetteti mintha hirtelen rosszul lett volna. Mindjárt orvost rendelnek mellé s külön szobát adnak számára. Reggelre viradva papirost és tintát kéret, hogy tudtára adja feleségének betegségét, s kéri hogy a királyfi tulajdon inasától küldje el levelét feleségéhez. A levélben pedig ez volt irva: hogy ezen ífjút egy hűséges cseléde által, mihelyt oda ér, ölesse meg, senkinek semmit ne szóljon s a holttestet a pince legtitkosabb rejtekébe rejtse el míg ő haza mehet. E levelet kezéhez vévén az ífju, nem tudván hogy abban halála van parancsolva, nagy örömek közt siet vele az ő kedves leánya s anyja udvarába. Menet megéhezvén, betér egy vendégfogadóba, s ott rá esmer régi legjobb pajtásai egyikére, a fogadós fiára, ki akkor mint nagy tanuló oda haza volt, az ő egész hajdani szeretetét jól tudta. Ez ebédre tartóztatta őtet, s a jóllakás után, minthogy az ífju, szokása ellen örömébe sokat ivott, jó ízűen elaludt, ekkor ezen barátja elveszi tőle a levelet mit eddig hasztalan kért, s midőn benne azon rettentő sorokat olvassa, papirost vett elő, egy hasonló levelet készít, s abban ezt írja: feleségem, az ífju ismét előkerűlt, s miután a királyi udvarba is nagy becsületet nyert, vőmnek választom s neked parancsolom, hogy levelem vételével papot hívatván, leányommal eskesd öszve, s jó barátimat összehivatván, nagy vendégséget készíttess, s a lakodalom mindaddig tartson, míg én haza nem megyek. – Ezzel a levelet a másik helyére oda teszi, s barátját felkölti hogy siessen a kereskedő udvarába. Az ífjú, semmit sem tudván a dologból, miután oda ért, átadja a levelet a kereskedő feleségének; ez, megolvasván azt, behivatja leányát, s mindkettőjöknek tudtára adja férje parancsolatját. Mint midőn a mennykövekkel megterhelt felhőket elválasztja a szél, s az aranyozott fellegek közt ragyogó pompában kitűnik a fényes nap: olyan sugarai derűltek az örömnek a két ífjú szívében, eloszolván abból a bánatnak zivatarai. Örök hűséget esküdtek mindjárt egymásnak, s a nagy pompával készűlt vendégségre s mulatságra a közellevők meghivattak.
Már öt nap tölt el, midőn az ífjú vissza nem téréséből halálát tökéletesen hívő kereskedő felgyógyúlt s haza menni kivánkozott; udvari kocsin vitték. Nagyon megütközött, midőn házához közeledve, meghallja a nagy muzsikaszót, s elérvén udvara kapujához, s az ott ki s be járó nép közűl egyet megszólítván, kérdi ezen vígság okát. Majd megüté a guta, midőn elbeszélték, hogy leánya már az ífjú feleségévé lett; nem tudott magának tanácsot adni, mivel leányát sajnálván, annak kedvéért és már nyilván nem veszthette el az ífjút. Belépvén a mulatóházba, a vendégeknek eloszlást, a muzsikának bevégzést parancsol komor ábrázattal és szikrázó szemekkel. Ekkor hívatja feleségét, s mennydörgő hangon kérdi tőle, mit tett s hogy merte azt cselekedni? A felesége a maga mentségére előmutatja a levelet, mit a kereskedő látván, az ífjúra támad s őtet csalásáért mindenféle kínokkal fenyegeti. Hiába menti ártatlanságát az ífjú, s végre kimondja utolsó akaratját a kereskedő, mely is ez volt: Te gazfi, kitakarodjál udvaromból s fejed vesztesége alatt soha felém se jőj addig, míg meg nem tudod, melyik az a szerencsés óra; te pedig, becstelen leány, a legelvetettebb állapotban fogsz mint egy cudar udvaromban szolgálni, sepregetni s a legalábbvaló kötelességeket télen nyáron mezítláb véghez vinni mindaddig, míg férjed visszajő. Minden jószágomat idegeneknek fogom ajándékozni, soha egyitek se vesz legkissebb részt is belőle. – Kénytelen kelletlen, szót kellett fogadni; az ífjú elvándorlott síránkozva, felesége pedig a legutólsó s legpiszkosabb szolgálók közzé rendeltetett. Fájdalmas szívvel vettek egymástól búcsút, s az ífju megkérte, hogy várja őtet, mert ha pokolig kell is vándorolni, mégis megtudja, melyik a szerencsés óra.
Búsan megy hetedhét ország ellen, senkinek semmit sem szólván bajáról egyebet, csakhogy a szerencsés órát keresi. Roppant utazásai után lát egy nagy várost, betér, minthogy királyi udvarban neveltetett, megkeresi a király inasait, akik szívesen fogadták s még a királynak is elbeszélték útja célját. A király felhívatta, s megajándékozván, ezt mondta neki: no, fiam, ha te oly emberre akadsz aki neked megmondja melyik a szerencsés óra: kérd meg tőle, mi annak az oka, hogy az én kertemben van egy legfáinabb ízű s tiszta forrás, ez már két esztendeje úgy megromlott, hogy vize ihatatlan s vér foly belőle minden pénteken; ha ezt megtudod, akkor jőj vissza, nagyon megajándékozlak. – Ezt magára vállalván, megy tovább megint hetedhét ország ellen, s ér egy királyi várost, ide is betérvén, a királyi szolgák szívesen fogadták s itt is a királyhoz vezeték. Ez a király is, megtudván útazása okát, megbízta: Ha, fiam, úgymond, megtudod a szerencsés órát, kérdezd meg mi annak az oka hogy van nekem egy leányom, aki már három év óta szüntelen ágyban fekszik, és semmiféle tanult orvosok ki nem tudják gyógyítani? ha erre nekem visszajövet megfelelsz, nagyon megajándékozlak. Itt is nyervén útravalót megy hetedhét ország ellen, s ismét talál egy királyi várost, abba is betér s itt is szivesen fogadják a királyi szolgák, s a királyhoz vezetik. A király kéri őtet, hogy ha megtalálja a szerencsés óra megmondóját, kérdje meg tőle, hol van az ő egyetlenegy kedves leánya, aki ezelőtt tizenhét évvel elraboltatott s azóta soha többé nyomába nem akadhat. Ha te, úgymond, fiam, ezt meg tudod mondani, igen nagy ajándékot fogsz kapni tőlem. – Ezzel megy tovább, s talál egy erdőben egy magányos kunyhót s abban egy ősz öreg embert. Kérdi tőle a köszönés után: ugyan, öreg apám, nem tudja-e hol találhatnék én oly embert, aki megmondaná, melyik e világon a szerencsés óra? – Én bizony, fiam, ezt az egyet nem tudom megmondani, nem is tudja e földi emberek közűl senki; hanem van, nem messze ide, egy barlang, ahonnan az alsó világra eljuthatni, menj el oda, és, ha mersz, menj le az alvilágba, annak a királya, tudom, megmondja neked melyik a szerencsés óra. – Az ífju, nem gondolván semmi veszélylyel, egyenesen a barlangnak tart, s mikor eléri, a rettentő setétség közt lassan lassan halad, míg egyszer, a kénkő világánál szétnézvén: meglátja az alvilág kapuját. Odaérvén, látja hogy silbakon egy német áll, kit már a régiség moha ellepett; ősz haja, hószín szakálla véghetetlen időket ábrázoltak. Ehez elérvén, kéri, bocsássa be, mivel egyedül az alvilág királya tudja neki megmondani amiért ő fárad, tudnillik melyik a szerencsés óra. – No te más világ lakosa, mond a német, ha ezt meg tudja mondani, kérd meg tőle azt is, hogy mivel én már sok száz év óta állok itt, mondja meg azt is, meddig fogok még állani? – Bebocsáttatván a kapun, egy szobába ér, melynek ajtaján kivűl még két ajtót kinyitván, belép egy pompás terembe, melyben egy gyönyörű kisasszonyt pillantott meg. Ez, megismervén, hogy ez felsőbb világi ember, még maga szólítja meg: ugyan, atyámfia, úgymond, hol jársz s mit keressz itt, hol a madár sem jár, minden ember elvesz aki csak bejönne, de én, ámbár már tizenhét éve itt vagyok, soha semmi emberi teremtést még nem láttam. – Az ífju elbeszéli neki útazása okát és szomorú esetét, és sorjában mind elmondta mit az útjába eső királyok reá bíztak. Beszédéből megérté hogy épen az ő atyjánál is volt, s kinyilatkoztatá hogy ő az, kit ezelőtt tizenhét évvel elrablott az atyja kis kertjében a dajka öléből ez az alvilág ura. Hanem, ugymond, ha lehet ne félj semmit, mert én tőle valahogy mind ezeket meg fogom kérdezni. Most ugyan várom, s tudom mindjárt itthon lesz, s téged, ha meglát, egyszerre elveszít; hanem ne félj, főzök én számodra oly fürdőt, melyben ha megfürdöl, meg nem érzi szagodat s így észre sem vesz. – Megfüröszti hát, és megkeni még különös illatokkal, s így bebújtatta az ágy alá, melyen ő az alvilág urával feküdt. Ez haza érkezvén, nehány vaspogácsát megeszik, azután csakhamar lefeküsznek. Az alvilág ura elaludt, de sem az idegen sem a királykisasszony nem. Egyszer éjfélkor felkölti a kisasszony az alvilág urát, s mondja neki: no hallod, régóta kérsz már hogy legyek feleséged; megteszem s örökké foglak szeretni, ha álmomat mit most álmodtam, megmagyarázod. Ezen igéretre mindent teljesített volna örömest a király, most is tehát kéri őtet, mondja el előtte álmát. A kisasszony tehát így kezdi: azt álmodtam hogy a mogol király kertjében járkálván, nagy vita történt azon, hogy ugyan melyik a szerencsés óra; a király hívatván bölcseit, mindegyiktől sorra kérdezte, de egy sem tudta megfejteni. – No hallod-e, úgy mint most üt tizenkettőt, az a legszerencsésebb óra. – Ismét láttam, úgymond, álmomban, hogy azon szép kertben volt egy kristályforrás, mely már három év óta ihatatlan vízzel csergedez s minden pénteken vér foly belőle. – Ennek az oka, úgymond, az, hogy a király leánya titkon házasságon kivül gyermeket szült, nehogy észrevegyék, e forrás mellé egy kriptába dugatta, aki még most is el s gyönyörű gyermek; ha azt onnan kivennék, azonnal kitisztulna a forrás. – No jól van, úgymond, ezt köszönöm de még egyet kérdek. Álmomban mintha lettem volna egy király udvarában, kinek egy szép leánya már három év óta szűntelen ágyba fetreng, senki se tudja kigyógyítani; ugyan, hallod, mi lehet az ő betegségének az oka? – Ez a leány, ugymond az alvilág ura, hajdan szépségében s ífjuságában elbízván magát, annyira kevélykedett, hogy mikor áldozni ment husvétkor a templomba, a pap kezéből elvette ugyan a néki adatott ostyát, de szájába tenni s megenni nem akarván, a székek alá lökte; az ott levő varasbéka e szentséget szájába vette s az oltár alá bújt vele, ettől annyira meghízott már, hogy onnan többé ki nem jöhet hacsak az oltárt szét nem bontják. Ez a kevély leány tehát mindaddig ágyba sínlődik, míg azon szent ostyát, mely most is a varasbéka szájában van, ki nem veszi s meg nem eszi; mihelyt ezt megteszi, azonnal meg fog gyógyúlni. – Itten mindketten elhallgattak, az alvilág ura el is aludt ismét, de a királykisasszony a még hátralévő kérdéseket hozta emlékezetébe, hogy azokat ismét megfejtesse vele. Csakhamar tehát ismét nagyot sóhajt, mintha álmában tette volna, s felköltvén az alvilág urát, kéri, legyen oly jó, hogy még a mostani álmát magyarázza meg. – No, úgymond, csakhogy ne vonogasd magad többé és házastársammá légy, megfejtem, csak mondd el hamarjába. – Azt álmodtam, mintha lettem volna egy ázsiai király udvarában, aki felette szomorún panaszolkodott hogy neki egy kedves kis leánya ezelőtt tizenhét esztendővel a kis kertben a dajka öléből hirtelen nem tudta miféle gonosz lélek által elraboltatott, azóta hiába keresteti hetedhét országok ellen, sehol nem tud reá akadni. – Erre elmosolyodván a lélek, így szól: ez a kedves gyermek, hallod, épen te vagy, kinek szépsége engem is már akkor szeretetre buzdított, sokat is jártam utánad; szerencsémre minthogy igen síró és nyűgös voltál, épen akkor találtam oda menni, midőn a dajkád mondta: bár csak elvinne az ördög, mert sohase tudja veled a sírást elhagyatni. Ekkor tehát elragadtalak, azóta itt vagy, s velem is maradsz már mindörökké. – No ez mind semmi, felele a királykisasszony, én már ezen nem búsúlok, csak ezt mondd meg még: ugy tetszik mintha álmomban ezen alvilágba jöttem volna, s a kapun őrt állt volna egy vén, már öszvetöpörödött német, kitől mikor kérdém, mióta, és meddig áll itt? ezt felelte: azt tudom hogy már sok száz esztendő elrepűlt fejem felett mióta itt vagyok, de én azt szeretném tudni, meddig leszek még itt? – Erre megszólal az alvilág ura: különös álmaid vannak, édesem; de hiszen még ez egyet megmondom. Ez a felsőbb világban hajdan mint igazságtalan s minden vétkekbe ülő főpap erre van kárhoztatva, nem is hagyhatja el helyét mind addig, míg itt az én országomban két ártatlan lelkü emberi teremtés egymás kezét meg nem fogja s egymást meg nem csókolja. – Ekkor az ágy alatt eddig kushodó ífjú kibúvik onnan, s megfogván a királykisasszony kezét, hevesen megcsókolja őtet. Ezt meghallván az ördög: no, úgy mond, te hitetlen, bezzeg addig magyaráztattad velem álmaidat, hogy amit soha meg sem álmodtam, rajtam beteljesedett, s elértem a szerencsétlen órát, mivel hatalmam eddig tartott, s már most én fogok a vén német helyett silbakon állani mindörökké. Takarodjatok hát haza a felső világba, de vigyázzatok, mert ha még valaha kiszabadúlhatok, jaj nektek, még a maradékaitoknak is. – Nem gondoltak ezzel, se az ífjú ki célját tökéletesen elérte, se a királykisasszony, ki már az atyja udvarát mintegy képzelte maga előtt. Kivezette őket a szabadítást háladatosan köszönő vén silbak a felső világig, ott végbúcsút vett tőlök, mire egyenesen a királykisasszony atyjának városába tartottak. Odaérvén, miután az ífjú elbeszélte, mi módon szabadította meg kedves leányát, a király, háladatos köszönések után, kinyilatkoztatta, hogy leányát egyedűl neki adja mint akinek köszöni egyedűl, hogy megkerűlt megint. E végre generálisi formaruhával ajándékozta meg s nagy tiszteletet kivánt iránta mindentől udvarában; de ő kijelentette, hogy már azt nem teheti, mert házas, sőt inkább kéri hogy minél hamarább elbocsássák. Nehezen esett ugyan ez, de mivel meg kellett lenni, elbocsátták, adván mellé háromszáz válogatott vitézt és három szekér pénzt ajándékba. Igy elindúlván, halad mindaddig, míg sok útazásai közben elér a másik királyi városba, hova beszáll, s igen kedvesen fogadtatott a királytól. Elbeszélte neki mily szerencsés utat tett, s hogy mit mondott a leánya betegsége felől az ördög. Ekkor az oltár egyszerre szét bontódott, s alatta csakugyan megtalálták a varasbékát és szájában a szent ostyát; a békát meglővén, szájából kivették az ostyát; s minekutána a beteg királykisasszony megette, egyben meggyógyúlt; hajdani szépségét és deliségét visszanyerte. A király, érezvén mely sokkal tartozik ezen ífjunak, háladatossága jeléűl leánya kezét ajánlotta, de amely kedvező feltételt a már generálisi méltóságra jutott ífjú el nem fogadott, kijelentvén, hogy mint már házas, tartozik minél elébb sietni régen elhagyott feleségéhez. Ekkor a király megajándékozta hat szekér pénzzel és hatszáz válogatott vitézt adott mellé. Itt is elvégezvén dolgát, tovább ment, s el is ért a harmadik királyi udvarba is, hol igen nyájasan fogadták, s elbeszélvén, mit mondott az ördög a forrás tisztává való tétele felől, ezt mindjárt megpróbálták. A forrást kitisztították s a mellette ásott sírboltból csakugyan kivették a már akkor meghalt kisdedet, mit látván a király leánya, nem tagadhatott, s vétkét megvallván, egy hercegfit mondott az egész szerencsétlenség okának.
A király az egész dolog felől hallgatást kért, s egyszersmind kérte a generálist, vegye el leányát feleségül, jegybe igérvén egész birodalmát. De az ífjú ezt sem fogadta el, megmondván itt is, hogy már házas. Igy, miután néhány napig mulatott, kapván ajándékba ismét hat szekér pénzt és hatszáz vitézt kisérőűl, sietett egyenesen hazájába. Több napi útazása után odaért, s mint egy idegen országi generális maga a kereskedőnél kért szállást, s már másfél ezerre szaporodott kísérőit a városba szállásoltatta. Igen kedvesen fogadta a kereskedő nagy méltóságú vendégét s akkor estve őtet és katonáit gazdagon megvendégelte. De a generális szeme minden ki és bejövőre vígyázott szűntelen, ha valahol kedvesét megláthatná, de minden szemessége híába esett. Másnapra virradván, a gazdag fölöstökömölés után, a kereskedő meg akarván pompás udvarát s kertjét mutatni a generálisnak, lehítta a felső emeletből sétálni. Kész szívvel ment, gondolván, hogy talán az alsó cselédek között megláthatja hitvesét. Úgy is lett. Hogy az ismeretes szép alak a rongyok közt szemébe tűnt, csak alig állhatta meg hogy mindjárt pompásan fel ne öltöztesse s magához ne vegye. De várakozott ebédig, hogy majd akkor csínosan előhozza dolgát. Katonáit tehát ebédre mind beparancsolja az udvarba, hogy fegyveresen jelenjenek meg, a legfelsőbb főtisztnek pedig szorosan meghagyja, hogy, amit mondani fog, embereivel tüstént teljesítse.
Ebédhez ülvén, kérdi mindjárt a generális a kereskedőtől, ki legyen az a kellemes vonásokkal ékeskedő leány, kit odalen az udvarban oly alávaló öltözetben láttak; talán jobb sorsra tartja érdemesnek. Ekkor a kereskedő elbeszéllette hogy az különben saját leánya, miként vette feleségűl az ő akarata s tudta nélkűl egy koldus fiu; ő, azon megbosszankodván, miként küldötte el a szerencsés órát keresni, tudván hogy sohatöbbé vissza nem jön; felesége pedig arra van általa bűntetve, hogy mindaddig a legalábbvaló cselédek közt kénytelen szolgálatot tenni udvarában; már két holnap múlva hét eszt. lesz mióta ez történt, s ha ez kitelik, ismét kegyelmébe fogadja leányát. Ezt hallván a generális, kívánta a személyt látni; kit mindjárt egészen megfürösztve s régi ruháiba csínosan felöltözve, be is vittek hozzá. Maga mellé ültetvén, nyájas beszélgetésbe eredt vele; de a leány, egyformán szomorú lévén, valahányszor férjét kérdezte tőle, mindannyiszor sírt és sohajtozott. Tovább már nem állhatván, kérte a generális, nézzen reá, ha nem olyan volt-e? Azonnal rá ismert, nevéről szólította, s ezer csókjaival tetézte. A kőbálványnyá vált kereskedő, csak bámult eddig, mikor egyszer a generális ketté szakasztá a csendességet, s így szól: hallod-e te kereskedő, olvasd meg, hányat üt az óra. – Ez felel: tizenkettőt, – No, ugymond, elküldtél, a szerencsés órát keresni; mert én vagyok az az ífjú, ki e személy férjévé lettem, ámbár tudtod nélkűl, mint mondod. Megtaláltam, melyik a szerencsés óra, tudnillik az, a melyik most ütött, a tizenkettedik. Hanem már most te szedd föl magad s keresd föl nekem a szerencsétlen órát; takarodj a házból, parancsolom, azonnal. A katonák egyben kivezették a városból, s miután a király is helybehagyta cselekedetét, az egész jószágát elfoglalta, s újra feltalált kedves feleségével élték a viszontlátás édes örömei közt a legkedvezőbb esztendőket, s tán most is élnek ha meg nem haltak.
Volt egyszer a világon egy nagy gazdag ember, annak az embernek volt három fia, ketteje igen szép ember volt, a harmadik pedig hamupepejke volt. Az ember nagyon elöregedett, s mondta a fiainak: kérlek, kedves fiaim, legyetek olyan jók, hegy én ha meghalok, három éjtszaka engem strázsáljatok a temetőbe, idővel hasznát fogjátok venni. Csakugyan az ember nem sokára meg is halálozott, és a fiai eltemettették. Legelső éjtszaka mondja a kissebbik: kedves bátyám, most terajtad vagyon a sor, eredj ki az atyámhoz. Feleli a bátyja: ha megholt, feküdjék ott, én csak nem megyek. Mondta a kissebbik: no édes bátyám, kimegyek én. Ki is ment a kissebbik, apja sírjára állott, s ott van tizenegy óráig. Tizenegy órakor megrázkódik vele a föld úgy, hogy neki még a haja szála is felállt; ekkor kijön az atyja: hol vagy te átkozott? Itt vagyok, atyám. Hát a nagyobbik bátyád hol van? Odahaza. Mivel engem ki nem jött strázsálni, nem akarja magának szerencséjét, tehát a tied lesz, fiam, mind a háromnak a szerencséje: itt vagyon fiam, neked adom ezen rosz kantárt, rázd meg, mindenkor ott terem egy rézszőrű paripa; és most, fiam, a te jó hűségedért ezzel ember lehetsz. Akkor az atyja bement a sírjába, a legény pedig haza menvén, a nagyobbik bátyja kérdezi: no hát mit kaptál nagy hűségedért? Én, bátyám, nem kaptam semmit, hanem aztat megcselekszem amit az atyám testamentomba hagyott. A másik éjtszaka is hasonlóképen járt, akkor is kapott egy kantárt, amely csupa ezüst volt; akkor is hazament, a két bátyja őtet kinevette, hogy ő holtnak a szavára éjtszakánként strázsára jár. Harmadik éjtszaka is hasonlóképen kapott egy aranyos kantárt; akkor megmondta neki az atyja: itt van még, fiam, egy trombita, ha ebbe bele fújsz, amit csak kívánsz, mindenfele beteljesedik. Akkor ő haza ment, s bele ült a hamuba.
Volt egy hét országos király, melynek volt három szép eladó leánya, és a leányok mind a három férhez menni való volt, de soha senki nem akarta elvenni. Hét országába kikurrentáltatta hát, hogy aki lóhátrul aranykoszorúját és aranygyűrőjét a bástya tetejéről leveszi, annak adja egyik leányát és fele királyságát. Eztet ők is meghallották; felindúl a két bátya paripásan, mondván az öcscsöknek: gyere te, fertelmes, nézzed legalább, hogy ugratunk fel a bástya tetejébe, hogy ha megkaphatnánk azon aranykoszorút, tehát akkor fél királyok leszünk. Mondá neki a hamupepejke: csak tik eredjetek. Elment a két bátyja, ő pedig akkor kiment az istállóba, megrázta a rosz kantárt, ott terem a rézszőrű paripa: mit parancsolsz kedves gazdám? jól tudom szándékodat: itt van egy rézruha, öltözz fel bele. Felöltözik, körülnézi magát, látja hogy ő sohasem látott olyan szép vitézt mint jómaga. Mondja neki a lova: hogy menjek édes gazdám? úgy-e mint a szél, vagy mint a gondolat? Csak úgy, édes lovam, hogy se neked, se nekem káromra ne legyen. Megindúl akkor a ló, úgy megyen vele mint a madár; két óra alatta királyi udvarhoz ért, de ő ott meg sem állott, csak felreppent a bástya tetejére, és elvitte a koszorút, és az aranygyűrőt. A királykisasszony, a legnagyobbik, úgy örűlt, hogy örömibe a haját majd kitépte, hogy micsoda szép vitéz vitte el az ő koszorúját, hanem azt nem tudta hogy ki legyen az.
Akkor a vitéz haza ment, eleresztette a lovát, beleült a hamuba, a koszorút pedig behajította a sutba. Itten haza jött a két bátyja, mondván neki: na te nemzetséggyalázó, nem láttál olyan szép vitézt, mint mi láttunk? Mondja nekik a hamupepejke: hamarább láttam én azt mint ti. Hogy láttad volna te azt hamarább, mikor mi ott voltunk? Ó te bolond, látod azt a nagy fűzfát? arról néztem. Mondja a közbülsőnek a nagyobbik: eredj öcsém, vágd le azt a fát ahonnan ő nézi, ilyen-adta nemzetséggyalázója! melyet az öcscse le is vágott. Más nap ismét felnyergelte paripáját a két bátya, mondván: menjünk el tehát még most egyszer próbára; az öcscsének pedig: gyere te is velünk, legalább meglátod azt a szép királyfit; melyre felelt neki: én nem megyek, meglátom én azt úgy is. Midőn a bátyja elment, akkor megrázza az ezüstös kantárt, ott terem az ezüstszőrű paripa, mondván neki a paripa: mit parancsolsz édes gazdám? Egyebet semmit, csakhogy azon ezüstruhába legyek felöltözve, hogy megnyerhessem a közbülső királykisasszonynak aranykoszorúját és gyűrőjét. Midőn felült paripájára: édes gazdám, mond az: hogy menjek veled, mint a szól, vagy mint a gondolat? Édes lovam, csak úgy, hogy tebenned kár ne legyen, s énbennem. Akkor megindúl vele a paripa, úgy megyen mint a madár; midőn felért a bástyára, elvitte a koszorút és az aranygyűrőt. Kinek volt nagyobb kedve, mint a közbülső királykisasszonynak? mondván a két testvérének: látjátok micsoda szép vitéz vitte el a koszorúmat? De az öreg király ezen vitézt látván szép öltözetibe, mondja leányainak: szép szerencse szállott reátok, melyet nem is reménylettem volna. Az öreg király kiáltja a vitéznek: megálljon felséges királyfi, hadd tudjam meg, ki legyen neve? De arra Hamupepejke szónak sem állott, elnyargalt haza. Az ő két testvére látta ezen vitézt, de meg nem esmerte.
Mikor ő haza ment, a kantárt a lónak a fejéből kihúzta, a ló elment a maga dolgára, ő pedig bele ült a hamuba. Hazajött a két bátyja, mondván neki: na te nemzetséggyalázó, nem láttad a mostani szép vitézt? Melyre felelt neki a hamupepejke: nekem az mindegy, elébb láttam én azt mint ti. Melyre mondván a bátyja, honnan láttad volna te azt? felelt neki: látod azt a nagy kéményt? arról néztem én. Mondja a nagyobbik az öcscsének: eredj öcsém, vágd le azt a kéményt, ne nézze többé róla; melyre a közbülső meg is cselekedte, a nagy kéményt mindjárt levágta. Eztet a hamupepejke igen nevette; s mondá magába: nézd el milyen bolond ez a két bátyám, milyen károkat teszen. Harmadik nap pedig hasonlóképen lett mint ezen a két napon; akkor is a harmadik királykisasszonynak koszorúját és gyűrőjét elvitte Hamupepejke, de hozzá is szaladt a lóval, és megcsókolta a kissebbik királykisasszonyt; annak pedig olyan esze volt, hogy egy kis ollót vett a kezébe, és a legénynek a félhuncutkáját levágta, hogy arról megesmerhesse.
Hamupepejke akkor is hazament, lovát eleresztette, s így hallgatásban vala. Tovább hogy már a király nem győzte várni ezen három vejét, mikor jönnek az ő három leányáért, mondá: kurrenst eresztek az országba. Midőn mindenfele küldött, hogy aki a gyűrőjét és koszorúját elvitte, tehát hozza vissza, és jelentse magát; még is senki aztat vissza nem hozta; összehivatott tehát egész országából mindenféle férfiút: akik tizenöt esztendőn felűl voltak hatvan esztendőkig, mind jelen legyenek, mert a kissebbik leány mondotta az atyjának: én, atyám, megesmerem, mert a hajából elvágtam, tehát arról mindenkor meg fogom esmerni. Melyre ez a sok nép ottan meg is jelent: a három princeszné sorba vizsgálta, de a sok nép közzűl egyet sem esmert meg. Ekkor mondja a kissebbik princeszné: atyám, ezek között nincsen, kérdje meg atyám, hogy nincs-e még valakinek othonn valami testvére? Felelvén a két nagyobbik bátya: nekem még van egy testvérem, hanem az nem arra való, mert az most is a hamuba ül; melyre felelte a kisasszony: minél hamarább ide kell híni, hadd lássam őtet. El is hítták, abba a fertelmes ruhába oda is ment: meglátván a kisasszony, mondja az atyjának: atyám, ez az a vitéz, ki engemet megnyert. Feleli a király: eredj te haszontalan, nem hogy a házamba beereszteném, hanem még a tyúkólba se adok neki helyet. Feleli a kisasszony: édes atyám, vizsgáltasd meg csak őtet; melyre az atyja meg is vizsgáltatta; meg is tanálták nála mind a három jószágot, ekkor mindjárt papot, hóhért és vaskalapot hoztak; a pap eskette, hóhér seprőzte, olyan lakodalmat csináltak, hogy semmit sem volt mit enni. Akkor a király őtet beküldte egy külön szobába, kibe ennekelőtte cselédje lakott; a királykisasszony keservesen sírt, mondván neki: szívemnek szép szerelme, add ki magadat hogy te vagy az a vitéz, aki az aranyszőrű paripán a koszorúmat megnyerted; hogyha engemet nem szerettél, tehát minek jöttél hozzám? Azalatt az idő alatt a királynak két nagyobbik leányát két hercegfi elvitte, és ez a két nagyobbik leány igen nevette a kissebbik testvérét, mondván neki: na hiszen igen szép urad van, mindig a hamuba ül; akkor feleli a kisasszony neki: amit az isten adott, be kell vele érni, legyen a tietek szép, megelégszem én a magaméval; melyre itt ez továbbra is így folyt.
Hogy egyszer a két nagyobbik sógora kimentek vadászni, mondják a hamupepejkének: gyere ki, sógor, te is; melyre felelt vissza: adjatok hát egy lovat, majd elmengyek. Megnyergeltek neki egy rosz lovat, akire ő felült, s megyen a sógorával kifelé; tanál egy sarat, melybe bele döjti a lovat, a két sógora igen neveti, hogy az ő sógorok a lóval a sárba kínlódik; elnyargal a két sógora, ő pedig megrázza a rézkantárt, ott terem a rézszőrű paripa: mit parancsolsz, édes gazdám? Egyebet nem parancsolok, csak hogy legyen tebelőled egy selyemsátor, énbelőlem pedig egy öreg ember, és valamennyi vad ebbe a határba van, mind előttem feküdjék, hogy abból egy se hibázzék. Mind ez meg is történt; a két sógora azalatt bejárta az egész határt, sehol egy vadat se kaptak; mikor jönnének haza felé, megtanálják ezt a selyem sátort, mondván egyik a másiknak: Nézd el pajtás, mind itt van a vad, azért nem tanáltunk mi semmit. Ekkor köszönnek, az öreg ember fogadja; mondják neki: hallja öreg úr, adjon nekünk egy pár vadat, adunk érette kétezer forintot. Feleli neki az öreg ember: az egész királyságtokért sem adok; hanem ha egy béjogot a farotokra hagytok sütni, akkor adok, de aztat sem elevenen, hanem dögölve. Ekkor mondják neki: itten van hát, süssön, nem bánjuk; melyre meg is cselekedte. A sógorok a pár vadat viszik hazafelé, Hamupepejke pedig egy pár őzet madzagra kötött, s vezeti haza fele; mikor megtanálja a sárba a lovat, megnyúzza, a bőrét a hátára veszi, s a két sógora igen nevette: nézd el a mi sógorunk a lóbőrt a hátán viszi haza, hanem különben milyen szép őzet viszen haza felé. Ez elviszi a bőrt, lelöki az udvarban, mondván a feleségének: itt van ez a bőr, vidd el atyádnak, jó lesz asztalkendőnek; ezt az őzet pedig vezesd be hozzá, add, által neki, mondjad hogy én hoztam; melyet a kisasszony meg is cselekedett, s az eleven őzet atyjához vezette. Ekkor a király igen csodálkozott, hogy a másik veje döglött őzet hozott, ő pedig elevent; másnap kicsinynyel jobb früstököt kapott, mint annakelőtte, mert gondolta a király, hogy valami törik ki belőle, s ez más nap is, harmadik nap is hasonlóképen történt meg.
Itten továbbá a királyra Burkusországból ellenség jött, és csak akkor vette észre, mikor már neki országába bent volt; akkor megijedt a király, mondván magába: jaj istenem, mit csináljak most? rajtam az ellenség, nincs katonaságom, aki van is, nagyon messze vagyon. Erre a kissebbik princeszné mondja az urának: na szívem, végünk van, rajtunk az ellenség, hanem kérlek téged, mutasd ki még egyszer vitézségedet, hogy nyerhessünk teveled híres nevet; melyre mondá neki Hamupepejke: eridj hát, mondjad atyámnak: adjon egy rosz lovat, meg egy rosz kardot, majd talán szerencsések leszünk ebbe a háborúba. A király meg is cselekedte ezt, neki lovat, kardot, mindent adott; a kevés népével a király elindúlt, és a három vejével. Midőn elhagyták a várost, tanáltak egy sarat, Hamupepejke a lovát a sárba dőjtötte; a király haragjában majd kitépte a haját, hogy a veje a lóval kínlódik; a had mellette elmenvén, igen nagyon nevette; mondták: ez a vitéz elkergeti az ellenséget, ki a lovát most is a sárba nyúzza! Mikor Hamupepejke már jól látta, a nép elhaladt, megrázza az aranykantárt, ott terem az aranyszőrű paripa: mit parancsolsz, édes gazdám? Egyebet nem parancsolok, hanem abba az aranyöltözetbe legyek felöltözve, amelyikbe voltam a királykisasszonyt megnyerni. Akkor mindjárt az ő kívánsága beteljesedett; megfúj akkor egy trombitát; ott terem tizenkét óriás; mit parancsolsz felséges királyunk? Egyebet nem parancsolok, hanem csak legyen nekem tizenkét regementem, mind fekete lovon, szép bandával, komor nézése legyen az embereknek, nagy bajúszok, veres csákójok, szóval vitézek legyenek. Melyre ez mind be is teljesedett. Ment tehát nagy muzsikaszóval a hada után, melyet meghallván az atyja: jaj istenem, elől is ellenség, hátul is! ó most hova legyek? Mondja az adjutánsának: eridj el, kérdd meg tőle, hogy segítségemre jön-e, vagy ellenem? Az adjutáns meg is kérdezte, de itten mondja neki a vitéz: nem megyek ellene hanem segítségére, azon kérem a királyt hogy a maga népit hátráltassa meg, mert ő mengyen az ő népével az ellenséggel szembe. Ő tehát előre ment, és úgy megverte az ellenséget, hogy hírmondónak se maradt belőle; gondolá a burkus király, hogy ezek nem emberek hanem valóságos eleven ördögök; melyre pardont kért mindjárt, hogy soha többé vele háborút nem tart; és frígyet kötvén vele, vissza fordítja népét. Elmegy Hamupepejke az atyjához, mondván: felséges király, soha többé a burkus király nem fog veled háborút tartani; de az atyja őtet nem esmerte, mondván: kérlek, szép vitéz, ezen jó tettedért gyere országomba, a katonádnak szállást tartást adok két hónapig. Melyre mond neki a vitéz: felséged, nem szükséges, mert nekem menni kell haza, az ellenség engem is körülfogott, attól kell magamat őrízni. Hogyha nem kell neked az én ajándékom, itt van: neked adom a tajtékpipámat, gyűrőmet, aranyvirágos kendőmet: valaha meglátlak, megesmerlek róla.
Visszament tehát Hamupepejke a maga népével, elérte azt a sarat, hol a lova feküdt, az aranyszőrű paripát ott eleresztette, hozzáfogott a lóhoz, megnyúzta, egészen haza vitte a bőrt. Mikor arra ment a had, és meglátta a nyúzott lovat, mindjárt gondolták hogy itt a a király veje nyúzta meg a lovat; melyre haza ment a had, kiki a maga helyére. Meglátván a király a vejét otthon űlni: na te szép madár, bezzeg eljöttél háborúba, nem hogy még hasznot tettél volna, hanem kárt: megnyúztad a lovat, csak a bőrét hoztad haza nem vagy érdemes, hogy királyi udvaromba lakjál. Melyre feleli neki: tudom hogy felséged bizony meg nem nyerte azon háborút, meg nem engedi hogy udvarába lakjak. De hát adjon még három napot, hogy legyen itt megmaradásom. Melyre mondá neki a király maradj meg hát három nap itten, hanem nekem házamba be ne jőj, mert ha meglátlak, minden búmat és bánatomat megemlítem.
Itt marad tehát Hamupepejke; folytatja pedig a király nagy szomorúságát; a királykisasszony azonban igen keservesen sírt, mondván az urának: kedves, szívemnek szép szerelme, add ki vitézségedet, és mutasd meg az én atyámnak, hogy te vagy az a vitéz, ki engemet aranyszőrű paripán megnyertél; melyre mondá Hamupepejke: hogyha engemet nem szerettél, minek esmertél el engemet uradnak? Mondá a királyi princeszné nekie: kérlek, szivem, mi lelte neked a kezedet? hiszen be vagyon kötve. Mondja Hamupepejke: mikor a lovat a sárba nyúztam, akkor a késsel megvágtam az újjamat; melyre mondja a királykisasszony: mutasd meg hát nekem, hogy micsoda seb van rajta; melyre megmutatja feleségének. Meglátván a felesége az aranyvirágos kendőt, melyet az öreg király neki a háborúba adott, mindjárt megesmeri a királykisasszony, mondván nekie: kérlek tégedet, szívem, hol vetted te ezen kendőt? melylyel az öklödbe vagyon kötve? – Feleli nekie Hamupepejke: hallod-e, én akarhol vettem, csakhogy most nálam van. Mindjárt szalad a királykisasszony az atyjához, és bemegy az atyjához, nagy örömmel mondván: Felséges királyatyám, hol vagyon az az aranyvirágos kendője, a kit édes anyám jegyül felségednek adott? Mondá az öreg: kedves leányom, azt én jó barátomnak adtam, ki engemet és az országomat az ellenségtől megoltalmazta. Mondja arra a kisasszony: Felséges királyatyám, az én uramnál van azon kendő és az aranygyűrű, kit felséges királyatyám azon jó barátjának ajándékozott. Mondja az öreg király két generálisának: Eridjetek, hozzátok fel ide, hadd kérdezzem ki őtet, hogy mi okon kapta ő azon ajándékot? Ekkor a két generális felvitte őtet a király szobájába; ez meghajtotta magát előtte: édes fiam, valld ki magadat, hogy világosodjék ki neked nagy vitézséged. Akkor mondja Hamupepejke: megálljon felséges királyatyám, egy félfertály múlva meg fogom mutatni. Akkor kiment a házból, megrázza az aranykantárt, ott terem az aranyszőrű paripa aranyos öltözettel; mikor felöltözik Hamupepejke, a király nem tudott örömébe hová lenni, mondván nekie: kérlek kedves fiam, ne neheztelj öreg fejemre, mert én igen rút dolgot cselekedtem veled. Mondván nekie a veje: nem is haragszom felséges királyatyám. Akkor a király örömébe olyan nagy bált csináltatott, hogy az egész hét országát mind meghivatta: kinek volt nagyobb öröme, mint a királykisasszonynak! Mondja is az atyjának: látja felséges királyatyám, igaz az én szavam, mely be is teljesedett: az én két testvérnéném engemet kicsúfolt, de az isten az én szégyenségemet vidámra fordította, és az én két nénémet földig legyalázta.
Mikor a legtöbb uraságok a szobában voltak, Hamupepejke így szólott: felséges királyok, hercegek, egy újságot mondok: ne sajnálják megnézni ezen két hercegfinek a farát, hogy micsoda béjog van rajta! Melyet meg is cselekedvén, meglátják a két nagy béjogot; mond Hamupepejke: lássa, felséges királyatyám, ezen két hercegfi mikor vadászni ment, vadat nem kaphattak, hogyha én nekiek nem adtam volna; én pedig úgy adtam, hogy a farokra két béjogot sütöttem; a béjogra pedig a volt írva: Én Hamupepejkének örökös jobbágya. Így oztán mondta Hamupepejke: felséges király, engedd meg nekem, egy kérésem vagyon; melyre mindnyájan feleltek: tessék megmondani; erre felelte Hamupepejke: mink mindnyájan nagy rangból valók vagyunk, tehát mi egy tálból a mi jobbágyainkkal nem ehetünk, tehát a jobbágyok menjenek ki a cselédekhez. Ebbe mindnyájan megegyeztek, és a két hercegnek úgy mint jobbágyoknak feleségestől együtt a vendégségből ki kellett menni; ekkor a király a vejének általadta országát egész királyságával; a két hercegfinek pedig egy uraságot adott, és most is élnek, ha meg nem haltak.
Egyszer volt, hol nem volt, egy király, ki szélesen kiterjedő birodalmában nagy boldogan töltötte napjait. Ez valakitől hallván hírét valamely aranymadárnak, hogy több ritkaságai közt ez is feltaláltassék, megparancsolta a fővadászának, hogy neki azt akár élve, akár halva hozza házához, ellenkező esetbe őtet látni sem akarja. Kényteleníttetvén a király parancsolatjának engedelmeskedni a vadász, feleségével útravalót bőven készíttetvén, búcsút vett háza népétől, s elvándorlott hetedhét ország ellen, hogy talán valahol valami hírét fogja hallani az aranymadárnak. Sok összevissza való őgyelgései után is egész útja hasztalan volt, mivel senki sem tudott róla semmit, hogy hol lakna az aranymadár, s így félvén a király szeme eleibe kerűlni, remetévé lett, s így a hűséges szolga magánosságba élte le hátramaradt szomorú napjait.
Volt azonban neki egy tátos fia, ki eljövetelekor még csak nyolc esztendős volt. Ez minekutána felnevelkedett, s megtudta az atyja történetét, elszánta magát, hogy ő fogja elhozni a király előtt annyira kedvelt aranymadarat. Nagy nehezen bocsátotta ugyan őtet útnak az ő szomorú édesanyja, de ő érezvén a maga természet felett való tulajdonságait, elindult hetedhét ország ellen. Járatlan útakon ment mendegélt ő mindenütt, míg egyszer beért egy rengeteg erdőbe, hol a zivataros idő ellen nem talált egyéb helyet hová bújhatott volna, mint egy kőszikla hasadékát; de onnan is kiöblítette őtet a zuhanó zápor. Különös szerencséjére megpillant távolról egy kis kunyhó ablakában lassan pislákoló mécset; arra veszi tehát útját a sűrűség között, s nagynehezen csakugyan ráakad a kis kunyhóra, melyben egy ősz öreg ember melegedett a tűz mellett. Köszöntvén az öreget, szállást kért tőle, aki is jó szívvel fogadta őtet, s nekie egy kis pusztai vacsorát feltett, hogy egyék. Vacsora végivel szól az öreg tudákos: fiam János, úgymond, jól tudom hol jársz, s mit keresel; szerencséd hogy lakásomra akadtál; innen három napi járó földre van egy ezüst erdő, melynek közepén egy tó mellett terül el egy roppant magas fa, amelyen szokott tartózkodni az az aranymadár; menj el oda fiam János, s amit az a madár fog teneked mondani, mind azt beteljesítsd; ne félj, boldog leszel örökké. A tanácsot megfogadván, megindúl a vadász fia, és csakugyan harmadnapra a rézerdőn keresztül menvén, meglátta az ezüsterdőt, ahová mikor elért, vizsgálta mindenütt a nevezett fát, csakugyan rá is akadt végtére, s felnézvén a fára megpillantja az aranymadarat, s térdre esvén segítségül hivott minden bűbájosokat, hogy neki most kedvezzenek. Ekkor felszólal az aranymadárhoz: szállj le, szállj le te gyönyörű madár az én karjaim közzé! szánj meg engemet, aki teérted ennyi országokat bekóborlottam. Az aranymadár azonnal lerepült karjára, s megszólalván, mondja neki: ha már te engemet csakugyan szeretsz, ámbár már félig megváltottál, válts meg már egészen. Menj az aranyerdőbe, ahol egy vén asszony lakik, aki engem elátkozott, szolgáld azt három nap, s ha azon három nap alatt semmit sem eszel, sem iszol, és szűntelen imádkozol, úgy én az átok alól kiszabadúlok; csakhogy arra kérlek, légy mindenkor ébren, hogy mikor én téged meglátogatlak, beszélhessek veled. Ekkor az aranymadár kirepül karjai közzűl, s int neki, hogy arra menjen amerre ő repül. Kevés idő múlva elért az aranyerdőbe a bűbájos asszony lakhelyéhez, s tőle szállást kérvén, kinálta magát, hogy őtet vegye be szolgálatjába. Az öreg asszony egyszerre elbeszélte neki, hogy ő régen várakozik olyan emberre, aki őnála három napot s éjtszakát bőjtölve s imádkozások közt ki tudna tölteni, s ha ő ezt megcselekszi, igen nagy jutalmat kap érte. Felvállalta ezt a mi Jánosunk, s minekutána az öreg bűbájos, hogy senki be ne mehessen kunyhójába, őrtállót is tett az ajtó eleibe, maga kiment most a kunyhóból. Térdre esve könyörgött most János a szabadításért az alsó világ urának, hogy őtet fáradsága jutalmául tegye szerencséssé. De estve hazajövén az öreg, bezárta az ajtót, s álomszellőt fúván János szemére, őtet mély álomba meritette. Éjfélkor megrázkódik az aranymadár, s vált belőle egy remek szépségű angyali teremtés, s ekkor felrúgván egy csipkebokrot, szól hogy jőjön ki az alól hat szép fekete paripa, egy hintó, kocsis, és inas: Előttem, úgymond, világosság, hátul setétség! repűlj velem a bűbájos kunyhója eleibe, hadd beszélhessek az én szerelmesemmel. Egy pillantat alatt ott termett a kunyhó előtt a királykisasszony, s amidőn be nem akarta bocsátani az őrtálló, annak kezébe egy csomó aranyat adván belép, s hát elszomorodva látja, hogy az ő Jánosa elaludt. Minden módokat elkövetett, hogy őtet felkölthesse, de mind hiába; végre eltelvén az egy óra, kénytelen volt elmenni, azt hagyván meg az őrtállónak, hogy adja tudtára Jánosnak az ő ottvoltát, s egyszersmind hagyott neki egy gyűrűt, hogy azt adja által neki. Másnap felébredvén János, hozzá fogott napi tisztéhez, s várta hogy eljő az aranymadár, de minden várakozása hasztalan lett, az őrtálló pedig semmit se szólott a történt dolgokról. Második éjtszaka hasonlókép elment a királykisasszony fejér paripákon, s ismét megnyomván kezét az őrtállónak bement a kunyhóba, de ismét aluva találta, mivel már a bűbájos szellő befogta szemei, azelőtt. Hasztalan igyekezett felébreszteni, s ismét eltelvén az egy óra, eltávozott, s hagyott az őrtállónak az általadás végett egy selyemkendőt; de amelyeket ez mind eltett magának. Harmadnap éjfélkor újra eljött a királykisasszony veres paripákon, és szokás szerint a bemenetelt pénzen megnyervén, Jánosát ismét aluva találta. Igyekezett ugyan őtet minden módon felkölteni, de az lehetetlen volt; sűrű könnyeivel áztatta tehát az ő ruháját, s ott mellette hagyott egy kardot, amelyre a volt írva: minthogy elaludtál, engem meg nem nyerhetsz, hanemha felkeresel az atyám udvarába. Elvárlak tíz esztendeig, igyekezz hogy minél hamarább megláthass. Felébredvén János, egyszersmind kitölt a három nap, melyet a bűbájosnál tartozott szolgálni, s ez ekkor nyilatkoztatta nekie, hogy az az aranymadár a veres királynak egy elátkozott leánya, akit ő félig megváltott, minthogy már sok könyörgéseiért emberi ábrázatját visszanyerte; hanem most keresse fel őtet, talán még feltalálja. Szolgálatja jutalmául pedig adott nekie egy tátoslovat, és mind a gyűrűt, mind a kendőt az őrállótól elvévén, kezéhez adta.
Útnak indúlván már Jánosunk amerre igazították, elérte a fekete folyó vizet, hol ő, mutatván a gyűrőt és kardot, mindjárt bátran általbocsáttatott. Szintén így ment által a fejér és veres folyóvizeken, ahonnan nem messze egy pusztában álló vendégfogadó tűnt szeme eleibe, s biztatván lovát csakhamar elérték az óhajtott kocsmát. Leszállván most paripájáról, beköti az állásba, s bemenvén a fogadóshoz, magának ebédet, lovának pedig jó abrakot parancsolt. Míg az ebéd elkészül, beszélget a korcsmárossal, hogy nem tudja hány mérföld lehet a veres király lakhelye? aki midőn megmondotta, hogy ide csak egy napi járó föld, ami Jánosunk igen nagyon megörűlt. Tovább tudakozódott még a kocsmárostól, hogy mi újság lehet ottan? ez elbeszéllette hogy a veres királynak van egy hasonlíthatatlan szépségű leánya, kit, mióta haza kerűlt, igen sok princek és királyok kivántak volna elvenni feleségűl; de ő készíttetett egy aranykoszorút, s azt mondta, hogy aki azt leveszi az ő kastélyok tornyának csillagáról lóháton, ahoz fog menni feleségül. Megörvendett ezen hírre János, s kiment mindjárt a lovához, s vitt nekie egy itce jóféle bort. Hallván a ló urának beszédjét, megszólal, s mondja: ne félj, csak egyél, igyál, egy óra múlva kezedben lesz az aranykoszorú. Végezvén az ebédet János, lovát megnyergeli, s ráülvén egy pillantat alatt a királyi kastélynál termett, s ott az udvaron kinn levő királyi familia szeme láttára lekapja az aranykoszorút, s vele elrepült. Szállj le, vitéz, szólt a király, akárki légy, mutasd meg magadat, mert te vagy érdemes leányom kezére. De ez erre nem hallgatván, visszatért a fogadóba, s a maga szobájába bevitte az aranykoszorút. De a király nyughatatlan lévén, mindjárt az udvari vitézeket utána küldötte, hogy mindenütt keressék fel. Senki sem akadt nyomába; de a legífjabb királyfi épen a kocsma felé találván menni, oda betért, és kérdezősködött, ha nem láttak-e egy ilyen meg ilyen lovon ülő vitézt? A kocsmáros megmondotta, hogy épen nála van a vendégszobába. Ekkor bement hozzá a királyfi, s meglátván az ágyon lévő aranykoszorút, mindjárt megcsókolta őtet, s kérte hogy jőjön atyja udvarába. De János erre azt felelte, hogy addig nem megyen, míg a királykisasszony atyjával anyjával együtt hintón elibe nem megyen. Hallván ezen elhatározását, hirtelen haza ugratott a királyfi, s megjelentette atyjának a vitéz kivánságát. Ezek mindjárt hintóba fogatván, kimentek a vendégfogadóhoz, s ott a királykisasszony rá esmervén az ő szerelmesét-e, elbeszélte atyjának, hogy mimódon váltotta ez őtet ki az átok alól. Ekkor a király, hintóján nagy pompával bevitetvén, a király leányával öszveesküdtette; s nagy fényes vendégséget szerezvén a menyekző inneplésére, a szegény vadászfiu öszvekelt a király leányával, s háboruság nélkül boldog örömek között talán még most is élnek, ha meg nem haltak.
Volt egyszer egy király, akinek volt három fia. A király nem igen nagy urodalommal bírt. Midőn már megöregedett, tehát mondja a fiainak: kedves gyermekim, hogyha én meg találok halni, tehát nekem semmi cerimóniát ne csináljatok, hanem fogjatok két szilaj ökröt egy szekerbe, és az én koporsómat testemmel együtt tegyétek reá; ahol pedig az ökrök meg fognak velem állni, ott temessétek el testemet, és az én testem sírjánál mindegyitek egy éjtszakát figyelmetesen strázsáljatok.
Kevés idő múlva meghalálozott a király, és a fiai az ő meghagyása szerént reá tették egy nagy szekerre, és befogtak egy pár szilaj ökröt, amelyeket útnak bocsátottak, és magok az ífjak lóra ülvén távolról kisérték a szekeret, melyet az ökrök egy nagy erdőbe vittek, és az erdőnek sűrűsége miatt tovább nem mehetvén megállottak. Melyet látván a királyfiak, levették az atyjokat a szekerről, és így sírt ásván neki, eltemették; ezután, a megmondott parancsolat szerént a legöregebb királyfi felállott strázsára, vígyázván az atyja sírja mellett. Éjtszakának idején, épen tizenkét óratáján, jön hozzá egy bozontos medve, és kezdi a sírhalmot ásni, melyet látván az ífju, fogta a puskáját, és meglőtte a medvét; azután a tűzhöz húzta a medvét, és elvágta neki fülét és farkát, melyet eltett a tarsolyába, és így a medvét a sűrűbe húzta; azután megrakván jól a tüzet, húst húzott egy nyársra; melyet midőn megsütött, és már reggel volt, felkölti az öcscseit, és eleikbe teszi a húst. Midőn már jól laktak, felállott a közepső, és ő is huszonnégy óráig strázsálta a sírt; és őhozzá is jött egy nagy oroszlán, melyet szerencsésen meglőtt, és ő is, hasonlóképen ételt készített a testvéreinek és a meglett dologról semmit nem szólott. A legífjabb pedig harmadik nap felállott a strázsára, és midőn már besetétedett és éjtszaka lett, jön hozzá egy nagy hiena, amely kezdi ásni az öregnek a sírját, amelytől megrettent a királyfi, és rá arányozta a puskáját, és elsütötte; de mivel nagyon kemény bőrű volt, tehát a golyóbis nem járta át, hanem neki ugrott a királyfinak, és kezdi rettenetesen mardosni. Megijedvén a királyfi, fogja a kardját, és keményen kezd vagdalkozni a hienával, és egész egy óra folyásaig verekedvén, végre meg tudta győzni a fenevadat. Azalatt míg ő verekedett, egy nagy záporesső támadott, és a tüzet egészen eloltotta; midőn már a hienának szemit és nyelvét elvágta, tehát oda tekint a tűzre, és ime elaluva találta azt. Megfélemedett ezen, hogy ő a bátyjainak ételt nem készíthet, és majd szégyenbe marad; felmegy tehát egy nagy magas fára, ha távulról valahol tüzet láthatna? Midőn már szétnézett a fáról, tehát lát távulról egy nagy világosságot, melyet jól megjegyzett, és midőn lejött a fáról, ment a világosság felé, hogy tüzet hoz. Hát midőn már a világosság fele közelített volna, lát távulról a tűz mellett rettenetes nagy óriásokat. Nem bátorkodott hozzájok közelíteni, hanem felmászott egy nagy fára, és nézi hogy az óriások egy nagy ökröt sütöttek, és egy tíz akós hordót egymásra köszöngetvén ürítettek. Midőn így ettek, fogja a királyfi a puskáját, és céloz, és úgy lőtte ki az egyik kezéből a húst, hogy többé meg sem találta; a másiknak megint, mikor ivott volna, viszont lelőtte a szája elől a poharat; melyet ezek látván, félni kezdettek, és mondja az óriások előljárója fent szóval: hallod-e, akárki légy, jőj el, és mutasd magadat, ne félj, mert semmi bántásod nem lesz. Ekkor lejött a királyfi a fáról, és megyen az óriások felé; midőn az óriások meglátták, magok közzé ültették, s étellel s itallal kínálták őtet. Midőn már jól laktak volt, mondják, az ífjunak: jőjön velek; és mivel, úgymond, oly igen jó puskás vagy; tehát itt ebbe az erdőbe vagyon egy vár, és annak a kapujának a tetein vagyon egy kakas, melyet hogyha lelősz, tehát jól megajándékozunk, mert nem tudunk abba a várba bemenni, mivel ha meglát a kakas bennünket, szét vernek. Reáállott az ífju, és követi az óriásokat, és midőn már a várnak bástyáihoz értek, fogja az ífju a puskáját, és szerencsésen lelőtte a kakast. Ekkor az őrök, semmit nem gyanítván, aludtak, az óriások pedig a falat általlyukasztván, a királyfit előre beküldötték, hogy vizsgálja meg a várnak minden részeit hogy és mint van, és hozna hírt, hogy lehetne-e bátorsággal menni a rablásra. Adtak pedig nekie egy gyertyát a kezibe, mondván: hogyha te akárhova ezzel a gyertyával mégy, tehát ott mind alusznak. Elvevé az ífju a gyertyát, és a legnagyobb bátorsággal járja a várnak minden részeit; midőn már a rezidenciához ért, melybe volt a királynak lakóhelye, itt is mind bejárta, és csudálva szemlélte a sok drágaságokat, milyeket az atyja házában nem látott soha. Végre midőn már a királykisasszonynak szobájába ért volna, bámulva nézi azt a gyönyörű tündérséget, leginkább pedig hamiskodott magába, midőn eszébe jött, hogy az óriások ezért a gyönyörű szépségért iparkodtak idejönni; de elvégezte magában, hogy akárhogy, de meg fogja ótalmazni minden szerencsétlenségtől. Ezután hozzálátván a kisasszonyhoz, és egy forró csókot nyomván ajakára, levette a maga gyűrőjét, és a kisasszonynak ujjába tette, és a kisasszonyét viszont magához vette; végre pedig a maga leirott képét a kisasszonynak a mellire függesztette, és kivette a bugyillárisát és egynehány rend írást írt, hogy egy idegen királyfi itt volt, és tégedet megszabadított a haláltól, melyet reggel bővebben meg fogsz látni és hallani; már most élj békével: esztendő ilyenkor meg fogsz látni. Ezek után visszament a királyfi, és midőn már a lyukra ért, ahol bejött a várba, és hírt ad az óriásoknak hogy jönnének a lyukon befelé, mert minden békével nyugszik, itt az óriások egyenként másztak a lyukon befelé, és a királyfi mindegyiknek elvette a fejét, és elvágta mindegyiknek a nyelvét. Ezt megcselekedvén, azután ki akart maga bújni a lyukon; de im jön neki szemközt egy rettenetes sárkány, melynek négy feje volt; ezt látván az ífju, kirántja a kardját, levágta szerencsésen a sárkányt, és nyelvének hegyeit elvagdalta; azután maga iparkodik kifelé, hogy még a bátyjaihoz érhessen reggelre. Midőn tehát az erdőbe ment, lát egy hófejérségű, leányt, amely egy gombolyag cérnát tartott a kezibe, és azt lefele gombolította. Meglátja a királyfi, és kérdi tőle, hogy mit mível a leányzó? Mond az, hogy ő volna a hajnal, mert; a földön amerre járok, és ezt a cérnát tekergetem, tehát azon a helyeken megvilágosodik. Mondja nekie a királyfi, hogy meg ne virasztaná még az időt, mert nekem, úgy mond, még reggelig messze kell mennem. Mondja neki a leányzó: azt nem cselekedhetem, mivel nekem nagy a parancsolatom, és azt végbe kell vinnem. Melyet hallván az ífju, kirántotta a nadrágszíját és a leányzót egy fához csatolta vele, maga pedig elsietett. Elérkezvén pedig a nagy tűzhöz, ahol az óriások elébb vígan mulatoztak, veszen ott magának sült húst és bort, és egy jó darab üszköt, és avval szerencsésen a bátyjaihoz ér, és tüzet gerjesztvén a bátyjait felköltötte hogy ennének. Ezek pedig csudálkoztak, hogy oly sokáig meg nem virad, mert egészen három napig meg nem viradt, mivel a királyfi a hajnalt megkötötte. Végre midőn már megviradt, felkerekedvén ők is, és egymásnak semmit nem szólván, mi történt rajtok, haza fele ballagtak.
Nézzük már most, vajon mi történt ott az erdei várban. Volt abban egy megélemedett generális, ki reggel felé kisétált. Látja hogy a bástya alatt feküsznek a nagy rettentő óriások, és egy nagy bálvány sárkány; melyet magának használni akarván, mindjárt megvérezte a testét, és szalad a királyi udvarba, és lármát indít, hogy keljenek fel, mert hogyha ő nem lett volna, tehát az egész udvar elveszett volna. Réműlve hallgatta a király a megtörtént dolgot, és nagy köszönettel fogadta a generálissától, és mondá neki: hogy bátor akármit kér tőle, tehát meg fogja adni neki. Ez pedig a királynak leányát kérte magának feleségül. Midőn azt meghallotta a kisasszony, nagyon elszomorodott, és kérte az atyját, hogy engedné őtet még egy esztendeig leánypártájába, azután szívesen cselekszem uramatyám parancsolatját; a király megígérvén ezt kedves gyermekinek, a generálist kérte hogy addig várakozna, míg leányának kedve leszen a férjhezmenetelre, azaz egy esztendeig. A generális is várakozván esztendeig, midőn már az esztendő eltelt volna, tehát kéri az ígért jutalmat, melyet a király teljesíteni akarván, nagy lakodalmat hirdetett, és a szomszéd királyokat a menyekző ünnepére összehívta. A többek között megjelentek azok a három ífjak is, melyek között volt a dolognak titka.
Midőn már a sok főrendek mind együtt voltak, tehát nagy pompával megesküdtették a kisasszonyt az öreg generálissal; a kisasszony nagy szomorúan várta az ő igazi megszabadítóját, de sehonnan sem érkezett az. Midőn már a nagy fényességű asztalhoz mind leültek, tehát a király nagy fent szóval kezdette a generálist, mint élete megszabadítóját dicsérni, melyet a kisasszony nagyon szomorúan hallgatott. A királyfi, akit feljebb említettünk, épen szemközt ült a kisasszonynyal, kire a kisasszony nagyon figyelmezett, mivel a képe az ífjunak nagyon hasonlított az ereklyéhez, melyet a múlt esztendőben nála hagyott; végre megsajdította a maga gyűrőjét is a királyífjunak az ujjába, melyen eltelt örömmel, és nagy figyelemmel volt az ífju szavaira. Midőn már az ételből megelégedtek, tehát mindegyik vendéget kérte a menyasszony, hogy az életeknek folytáról mindenik valamit beszélne; melyet elkezdvén, sorba mind elbeszéllették ki mit próbált, és rajta mi történt legyen. Végre pedig ezekre a három ífjakra kerűl a sor. Ezek közzűl is az öregebbik beszélli életének sorát, és végre atyjának halálát, hogyan strázsálta annak a sírhalmát, hogy lőtte meg azon nagy medvét. Azután a másik kezdett beszélleni; midőn már ez is elvégezte, tehát elkezdi a legkissebb életének folyását, hogy és mint lőtte meg a nagy hienát az atyja sírhalmán, azután hogy aludt el a tüze a nagy záportól, hogy keresett végre tüzet az óriásnál, egy várkapuról mint lőtte le a kakast, mint ment a várba be, és hogy ölte meg végre a tizenkét óriásokat. Ezt hallván a vén generális: nem hallgathatom, úgymond, már tovább hazug csevegéseidet, hanem hallgass. Mond erre az ífju: én nem hazudok, mert ím itt vannak nálam az óriásoknak nyelvei és fülhegyei. Ezen még jobban megharagszik a generális, és mondja viszont, hogy hallgatna; de a kisasszony bátorítván hogy csak tovább beszélje a dolgot, ezek után mindent előlbeszéllett, a sárkány felől, és hogy ölte meg, ezek után hogy kötötte meg a hajnalt, és hogy nem lett világos három napokig. Végre a kisasszony mondja, hogy a várba nem látott-e még valamit? Mond az ífju: Ó igen is láttam egy hasonlíthatatlan képet, melytől gyűrőt is elhoztam, és a magamét nekie az ujjára húztam, és nyakába akasztottam saját képemet, egynehány rend írást is hagyván nála. Ekkor lehúzta az ujjából a gyűrőt, és odadta az öreg királynak. A király megesmeri a gyűrőbe saját leányának a nevét; ekkor mondá a király: leányom, nem kétségeskedem hogy a dologból te is valamit ne tudnál, mert a dolog téged érdekel. Mondja a kisasszony, hogy igen is, és előlvette a leírott képet, melyet mindeddig a mellébe viselt. Ezt látván a király, nem tudja mitevő legyen; a generális megmutatta, mert kegyelemért esedezett; de őneki azért a gonoszságáért életével kellett fizetni. Ekkor az öröm megkettőztetett, és a kisasszony nagy örömmel összeesküdt a szép ífjuval, és bátyjainak és a más vendégeknek legnagyobb örvendezései közt lakták el a nagy örömnapot. Végre a király általadta nekie birodalmát, ő pedig békességbe és örömbe élt az ő szép feleségével, míg csak életeknek el nem jött végső vége.
Volt egy kereskedő a világon, akinek nem volt egynél több gyermeke, akit is neveztek Károlynak; – és Amsterdam városába laktak, ahol lakott maga a király is. Amidőn már kitanúlta volt oskoláit ez a Károly, kérdezte apja: micsoda mesterségre adja magát? és ő azt felelte: minthogy ő is már a kereskedést jóformán érti; szeretné maga is azt folytatni. Minthogy pedig az atyjának tizenkét boltja volt, tehát egyik boltjába csakugyan beadta őtet, hogy még jobban bele tanúljon a kereskedésbe; és minthogy más tudományokra is anélkül jó esze volt, ezt is hamarjába kitanúlta volt: ekkor aztán az atyja általadta neki valamennyi tizenkét boltját. Amidőn már a portékák boltjaiból kifogytak, mondotta az atyja: eridj már most portékákat vásárolni; és mondotta nekie: elfogsz menni Törökországba, és ottan vásárolj mindeneket; megrakott nekie tizenkét társzekeret pénzzel, és elindúltak. Amidőn már szárazon továbbá nem mehettek, kénytelenítettek vizen hajón menni; és amidőn már tengeren mentek volna, egyszer kiszállottak a szárazra, ismét egy roppant városba, még pedig szombati nap; ők az ottan való szokást nem tudták ugyan, hogy akik szombaton oda jönnek, vasárnap a városból ki nem mehetnek; azon kocsmáros azonban, ahol be voltak szállva, megmondotta mindezeket nekie, és egyszersmind azt is, hogy itt az a szokás hogy vasárnap minden ember a maga templomába isteni szolgálatot megyen hallgatni. Ezekre Károly megparancsolta cselédjeinek, hogy vasárnap hat órakor valamennyien menjenek templomba, ő pedig maga kilenc órakor fog menni. Amidőn cselédjei elmentek volt már templomba, és az ajtón bementek, ottan volt egy holttest, akit minden embernek meg kellett köpni, és reá ütni. Az ottan fölállított őrállók mondották tehát: üssenek reá, és köpjék meg, amelyet meg is cselekedtek. Amidőn már visszatértek a templomból, haza érkezvén mondották az uroknak: soha ily gyalázatot nem láttunk amilyen itt szokásban vagyon: egy holttesttel mely csúfot tesznek! ha ki bemegy és azt meg nem köpi, tehát befogják. Itten a Károly is elment a templomba; de ő se meg nem köpte, annál inkább reá nem ütött a holttestre; az őr tehát megszólította őtet, hogy ha nem cselekszi, mindjárt megfogják és árestomba teszik; és a Károly azt felelte: mindaddig nem cselekszem, míg csak meg nem tudom, mely okból teszik azt a szégyent a holtemberen. Ezt azonnal megmondották a város bírájának, hogy itten vagyon egy ember, aki ezen itt szokásba bevett köpést tenni nem akarja mindaddig, míg csak meg nem mondjuk, mely okból teszik azon szégyent rajta. A város előljárói tehát a sok adósságokkal és könyvekkel oda mentek hozzája, és azt mondják a Károly kereskedőnek: hogyha te ezt megakarod tudni, sok pénzt készíts elő. Uram, nem bánom, ha minden vagyonomat odadom is, de én ezen gyalázatos szokást nem cselekszem, mivel életében, annál inkább holta után nekem ez az árva nem vétett semmit is. Itten a bíró Károlynak azt mondja: hozasd el a pénzedet, hadd lássuk, elég lesz-e az adósság-kifizetésre. Ezzel mindjárt írt egy kis levelet, és elküldötte a kocsmába, hogy hat társzekér pénzt hozzanak ide. Amidőn már megérkezett a pénz, s a bíró megvizsgálta volna számát, mondja: hallod-e, ez mind kevés; Károly tehát azonnal parancsolta, hogy azon másik hat társzekeret is hozzák el. Amidőn már elérkezett azon megparancsolt pénz is, látták a bírák hogy bizonyosan elég lesz: itten mondják Károlynak: Látod-e, te ember, mert te megakartad tudni, mely okból vagyon ezen szégyen rajta, teneked ezért most meg kell fizetned adósságait. Az éltében igen nagy gazdag ember volt, és kevély, és senkivel jót nem tett, és aki reá is szorúlt azt nem hogy segítette volna, hanem kinevette őtet. Egyszer az isten ezen cselekedetiért megbüntette őtet, és megszegényedett úgyannyira, hogy semmie sem lett, és ezen adósságokat tette; ezért vagyon tehát ezen szégyen rajta. Amidőn már elbeszéllették nekie az okát, mindjárt összehivatták akiknek adóssa volt életében, és minden kocsin két ember olvasta a mondott summákat, hogy kinek mennyit adjanak, de ez mind kevés volt; hanem a tizenkét társzekeret lovastul egyetembe eladta, és abból kielégítette valamennyiöket, úgyannyira, hogy amidőn a temetését is kifizette volna, és eltemettetett, épen csak egy polturája maradt volt.
Amidőn így Károly már haza akart menni, egy öreg koldus jött eleibe, s azt mondja nekie: uram, nekem is tartozik egy polturával; ő hát azt is odaadta nekie; cselédjeit ott hagyta, és maga búbánattal hazája felé ment nagy szegénységgel úgyannyira, hogy már csak koldulással jöhetett haza, minthogy máskep nem élhetett. Az édesszüléi is igen nagyon várták már, mert a portékára nagy szükség volt. Amidőn már közelgetett városa felé, épen akkor az atyja ki tanált sétálni, és összeakadt a fiával; na fiú mindjárt megesmerte az édes atyját, és megszólítja: édes atyám, hol jár itten? Erre mondja az atyja: te vagy Károly fiam? Igen is. No tehát örülök, hogy vagy te? Én ugyan nem jól vagyok, mivel nagy hajótörést kellett szenvednem; a tengeren a zsiványok ránk ütöttek, és mivelhogy fegyverünk nem volt, nem védelmezhettük magunkat, hajóinkat összelövöldözték; engemet a szerencse egy deszkára rá vetett, és azon a deszkán a sziget egyik részére kivetett, és három holnapig ott voltam, és várnom kelletett míg más hajó arra nem jött. – Károlynak atyja, amidőn ezen kigondolt hazugsággal teljes panaszát megértette, sajnálta őtet; én mivelhogy már itten kibeszéllették magokat, az anyjához mentek, és ennek is mindeneket elbeszéllettek. Mondja az anyja: semmi az, csak hogy te magad itthon vagy. A fia megintlen mondja szüléinek: minthogy a portéka, igen szükséges, elmegyek én mostanában; erre az atyja megrakott tizenkét gályát pénzzel, és mondja nekie: menj már mostanában Angliába; minden rendeléseket megtettek, és elindúltak Anglia felé. Ott nem vásárolhattak, hanem tovább kellett nekiek menni; és annyira mentek, hogy Angliába a királyi városhoz közelgettek; de a város emberei azt gondolták hogy ellenség jönne, mindjárt rá ágyúztak, hogy majd öszszetörték hajóikat. Itten, amidőn már gondolkozott Károly, mit tegyen, vissza menjen-e vagy előbbre: mindenkép rosszúl van: egyszer azt tanálja mondani azon káplárnak, aki a hajón főgondviselő volt: mitévő legyünk? Erre az feleli: ez legkevesebb; de hogy mindegyik tudja mint teszen a katonaság, azért hattam. Erre kitett egy fejér zászlót, és úgy a városból követet küldöttek hozzá, és Károly nekiek elbeszélli, hogy ő kereskedő, és vásárolni akarna itten. Erre a követ visszament, s elbeszéllette a város eleinek; ezek után a tenger kapuit megnyitották, és úgy a város alá szálltak.
Ennekutána Károly elmegyen a város commendánsához azon kérésivel, hogy tizenöt napig engedtessék meg nekie itten maradni és bevásárolni: amelyet meg is engedtek. Azalatt kiment Károly a káplárjával a városba. Amidőn már mindeneket megnézett, a város szélire is kiment a királyi rezidenciát meglátni. Ott tehát három fejér személyt lát kikötve egy kőoszlopnál; és itt is látja mely csúfságokat tesznek rajta; hogy ők ketten megköpni nem akarták, megfogták és felvitték a királyhoz. Hallod-e, mondja a király, látod-e, már kilencvenkilenc fej van ottan felakasztva, és ha nem cselekszed, tied lesz a századik. A Károly itt is csak azt mondta: felséges király, addig azt nem cselekszem, míg csak az okát meg nem tudom, mivel énnekem soha semmit se vétettek. Akkor azt mondta nekie a király: ha te azt meg akarod tudni, tehát, ha vagyon sok pénzed, megtudhatod, és életed is megmaradhat. Erre a Károly azt feleli: felséges király! tizenkét gályám teli vagyon pénzzel. Erre a király azt feleli: hogyha vagyon annyi pénzed, hogy az én óriásom be ne birja, úgy tehát megmaradhat pénzed is életed is; de ha be bírja hozni, akkor mind pénzedet, mind életedet elveszted. Károly itten elküldötte a káplárját a gályára, hogy mondja meg a többieknek: a pénzt mind aranyra váltsák fel. Károlyt azalatt a király el nem eresztette, hanem itten elbeszéllette nekie mi okból hogy szenvednek ezen kikötött leányok; az óriásnak pedig huszonnégy bivalbőrből egy zsacskót varratott. No már mostanában elmondom, Károly, hallgasd. Az egyik princeszné, a Franciaországnak leánya; a kettő pedig szobaleány; az apja, amidőn vele háborút tartottam volna, engemet elfogott, és erős helyre tétetett; de minthogy ezen erős óriáson: találkozott, így tehát őtet meggyőztem, és minthogy atyján bosszúmat nem tölthettem, azért tehát ezen leányán kellett e szégyent elkövetnem.
Amidőn már a pénzeket felváltották volna, az aranyakat ismét berakták a Károly hajóiba. Erre Károly, a király, és a magokkal vitt óriás, aki a zsacskót hóna alatt vitte, oda mentek. Amint már odaértek, az óriás csak rakta a zsacskóba az aranyakat, és valami tíz gályából már bele rakta volt, de látta hogy bizony belé nem fér; akkor az óriás felvette a zsacskót, és megrázta, azután a tizenegyediknek aranyait is bele rakta, de ismét látván hogy már több bele nem férhet, lábával is csömöszölte, és úgy a tizenkettediknek a felét is be-berakta; – de egészen már nem rakhatta, mivel tele volt, s így felkapta az óriás a zsacskót, és a király előlment, Károly pedig hátul. Amidőn már Károly látta, hogy az óriás elfárad, minthogy az inai igen reszketnek, akkor fohászkodik az egekhez, hogy el ne hagyja őtet itten, és ne engedje hogy ezen mérges király bosszút állhasson rajta; a pogány király pedig örűlt magában; de amidőn a rezidencia grádicsain nagy erőssen vitte az óriás a zsákot tele aranynyal, az utolsóra midőn fellépni akart volna, visszaesett, és kimúlt a világból. A zsacskó is kilyukadt, amelyen az aranyok egész a kapu ajtajáig lefolytak. Erre azt mondja a király: no Károly, vesztél volna országodba pénzeddel, princesznéddel egyetemben, csak az én erős óriásom élne! Erre mindjárt takarították Károly sok cselédjei a gályába pénzöket, és minthogy azt parancsolta nekik a király hogy siessenek, mert ha huszonnégy óra alatt ki nem mennek országából, mind felakasztatja őket, bezzeg siettek, csak hogy mentül hamarébb berakhassák; Károly pedig káplárjával együtt azalatt az idő alatt a princesznét és a két szobaleányt föleresztették a kikötő-oszloptól, és magokkal a hajóra vitték; melyekkel, amidőn már berakták a pénzt, nagy hamarjában elindúltak. A király újra parancsolta nekiek, hogy úgy evedzzenek, hogy huszonnégy óra alatt országából kimehessenek, különben úgy fognak járni valamint mondotta; ők pedig szerencsésen ki is mentek; így tehát bosszúját a király rajtok nem tölthette.