Hát egyszer találnak egy kis várost, ahol megállottak tizenöt napra, és Károly minden cselédjeinek azt mondotta: vegyetek pénzt a mennyire szükségetek vagyon, és vacsoráljatok magatoknak, mert oly derekasan igyekeztetek. Azalatt a fejér személyek ruhát csináltattak magoknak és régenti szép színöket visszanyerték, kivált a princeszné, ki felette szép volt, Károly pedig a városban csináltatott két gyűrőt, egyet magának, másikat pedig William princesznének. No már tizenöt napok elfolyása után elutaztak Amsterdám városa felé, ahonnan volt. Amidőn már közelgettek, a cselédjeinek azt parancsolta, hogy három ágyút süssenek el, hogy tudhassa az atyja az ő eljövetelét. A városba nem tudták mire vélni ezen lövést; a király tehát megijedt, és minthogy katonasága nem volt épen otthon, kiüttetett egy fejér zászlót, hogy szabadon bejőjön a városba. Amidőn már bementek a városba, látta a király hogy ez nem ellenség volna; kivált amidőn azon szép hozott princesznét meglátta, és hogy az aranyakat is látta hogyan hordják háza felé, azt gondolta hogy ez valami nagy vitéz, azért is nagy lövésekkel tisztelte. Az atyja nem bánta hogy portékát nem hozott, sőt megörűlt, hogy oly külső országbeli szép pénzeket hozott; kiváltképen pedig mikor Károly azt mondotta az atyjának, hogy ezen megszabadított princesznét feleségűl fogja venni. Ezen főkép a princeszné örvendezett, s azt mondotta nekie, úgymint Károlynak: hallod-e, el kellene már minekünk az én atyám országába menni; hanem minekelőtte elmennénk, lásd, íme ezen fakó lovat én festettem: menj el, és akarhol találsz efélét, hozd haza. El is ment itten a Károly fel s alá az országba, de sehol sem látott olyanformát. Egyszer, amidőn már visszajönne, lát egy öreg embert egy kocsival, és azt két befogott lovak ki nem tudták húzni a sárból. Azzal leszáll Károly a maga lováról, és befogta a kocsiába, s így kihúzta azt. Azon idő alatt azon szegény embernek a hátramaradt csikaja elérkezett; Károly ezt meglátta, gondolja magába: efélét még nem láttam; ezzel kiveszi a lefestett lovat, és egész hasonlatossága megvolt, és azon embernek száz aranyat adott érette anyjostól együtt; de minthogy az ember sajnálta csikaját, és ezt észrevette Károly, ugyanazért adott nekie még kétszáz aranyakat; azután hazament a vett csikóval, és megmutatta a princesznének, aki is ugyanaztat mondotta, hogy a csikó épen olyan mint az én atyámé volt. Hanem – mondja a princeszné – édes Károlyom, add jó cselédnek keze alá, s hadd pihenje ki magát; azután el fogsz, menni Párisba az én atyámhoz, és adok magaddal egy levelet, amelyben meg lesz írva hogy ki szabadított meg és hol, és az is meg lesz írva, hogy jőjön ő ide hozzám: különben ha én megyek elébb oda, szerencsés nem leszek.

Amidőn már a csikó valami fél esztendeig nyugodott, elindúlt Károly, és egy dereglyén a vizen ment egész Franciaországig, de lovacskáját is magával elvitte, és a királyi ruhát. A szárazra ottan kiment, kikötötte dereglyéjét, és felöltözködött királyi ruhájába, avval felült a lovára: aki ezt meglátta, mind azt mondották, hogy ő lenne a párisi király. Amidőn beért a városba; s már a rezidencia alatt leszállott volna, a lovat meg sem kötötte, csak úgy hagyta, hogy lejövetelekor annál hamarébb elindúlhasson, mivel nem akarta magát megismertetni. Felment tehát a királyhoz, és általadja neki a levelet, és köszön nekie, amelyet nagy örömmutatással viszonozott a király; Károly pedig ezzel lejött, és elnyargalt. Amidőn a király felnyitotta a levelet, mindjárt olvasta az elein, hegy ez az ífju az, ki engem azon szégyentől megszabadított; hanem jőjön érettem, és keressen meg: itt vagyok Amsterdám városába. Amidőn már megértették a levelet, azonnal utána küldött a király, a Károly után, és minthogy még tengerre nem szállhatott, magokkal elvitték a király eleibe, s ez azt mondotta nekie: mint mertél a házamtól oly hamar elindúlni? minthogy oly nagy érdemet tettél, és azt megjutalmaznom tartozom. Én mostanába el nem mehetek oda, hanem hat gyalog regementet adok egy generálissal, és úgy hozzátok fel leányomat. Itten mindjárt gályára ültek, és amint közelgettek már Amsterdám városához, kéri Károly a commandírozó generálist, hogy parancsolja a vele jött katonáknak, lőjenek el három ágyúkat, amelyet el is lőttek. Itten a király ismét azt gondolta hogy a Károly megint nyert volna valamely országot; ő pedig újonnan az atyjához jön, s amint már a szárazra kiszálltak valamennyire, a William princeszné elejekbe jött, és azt mondotta nekie: édes Károlyom, most már nem voltál szerencsés, mivel az atyám nem jöhetett el. Itten a generális a kereskedő házába bekvártélyoztatott, a többi katonaságok pedig a városba, és míg itt voltak, mindég ingyen éltek, semmit nem fizettek ételökért; de minthogy a princesznének nem volt már maradása, egyszer csak rábeszéllette Károlyt, és elindúltak Franciaországba az atyjához; a király pedig legnagyobb pompával városából kikisértette, és szüléinek azt mondotta elmenetele előtt hogy majd eljönnek meglátogatni.

A princeszné, Károly és a generális egy gályán mentek. A többi között, amidőn a tengeren mennének, belé szeret a generális a princesznébe, és gondolja magába: ha én Károlyt el nem veszejtem, úgy tehát el nem érhetem kívánságomat. Így amidőn már jó messze voltak Amsterdám városától, egyszerre tanáltak egy szigetre, ahol szép sétáló hely volt; a Károly itten kiment sétálni, ezt meglátta a generális, azonnal parancsolta legényeinek, hogy onnan tovább menjenek, minthogy sok vadállatok vagynak itten, és még valami kárt tehetnek a gályán; azt pedig senki sem vette észre, mint aki akkor strázsán állt, de azt a generális megesküdtette, és megajándékozta hogy csak senkinek se szóljon, és ha hazánkba érünk azonnal feljebb viszlek. Úgy onnan elindúltak, anélkül hogy Károly észre vette volna; a leány pedig az útnak alkalmatossága alatt elaludt; amidőn már felkelt, és kereste Károlyt, és kérdezte a többieket hogy hol volna, senki róla legkissebbet sem szólhatott: abban a gondolkozásban volt a princeszné, hogy a tengerbe ugrott volna; de feltette magába hogy ő Károlyról soha megfelejtkezni nem fog. Amidőn már haza értek volna, a királynak kérdése legelőször is a Károlynak hollétele volt; de a generális azt felelte: nem tudom; a leánytól amidőn kérdezte, a sem tudott felőle semmit. Amint a többi közt jó ideig otthon lett volna, szomorkodik szerette Károlya után, minthogy ő szabadította meg anélkül is azon szégyentől; a generális egykor kérette őtet, de ő azt felelte: ő nem megy férjhez, mivel Károlyát várja; az atyjának pedig mondotta: hogy adjon neki egy esztendőt, egy hónapot és egy napot; hogy utána várakozhasson, és a város végire csináltatott egy kocsmát Károly nevire, hogy akárki jön, mindeneket kívánsága szerént és ingyen adjanak nekie, és a princeszné mindennap oda kiment, és a maga szobájába siratta őtet, és a gyűrőit csókolta, akin a Károly neve rajta volt.

Károly már egy esztendeje hogy ottan azon a magányos szigeten csak gyükerekkel élt, és soha senkit arra menni nem látott; hanem egyszer csak lát egy öreg embert jönni, akinek is int, hogy jönne feléje. Amidőn oda ment volt, az öreg azt mondja: Károly, szállj be csónakomba. Erre szinte megváltozott Károly, és kérdi tőle: hogy tudod jó öreg, hogy engem úgy neveznek? ki vagy? Engemet jól esmersz, csak a nevemet megmondjam. Ezzel általvitte őtet az öreg, és Károlynak három aranyat adott, és mondotta nekie: Én vagyok azon ember, a kit Törökországba magad költségén a templomajtó mellett felállított halott testben megszabadítottál: én neked köszönhetem ezt, azért már most eridj Paris városába; a szeretőd még sem ment férjhez, hanem a város végin csináltatott nevedre egy kocsmát, s ottan ingyen minden ember akármit akar kaphat, aki csak nevedet tudja említeni. A princeszné mindennap kijár: így tehát eridj oda, szerencsés leszel. Ezzel elbucsúztak egymástól, Károly köszönte az öregnek jó akaratját, és elindúlt Páris felé.

Mikor már Párisba beért, míg pénziben tartott, addig beszállott a kocsmába, és kért magának egy különös szobát; amidőn már harmadnapja hogy ottan a maga pénzin éldegél, épen akkor eresztette el obsittal katonáit a francia király. A többi közt egy arra ment, és egyik kezébe az obsit, a másikba pedig négy krajcár; és itten káromkodik: ilyenadta teremtette! huszonnégy esztendeje hogy már szolgálom királyomat, és csak négy krajcárral fizetett ki. Ezt a Károly meglátta, s felhítta magához, és kérdi tőle: mi bajod? az mindeneket elbeszélt nekie; erre mondja nekie Károly: miért nem kér kend tőle többet? kértem én, de többet nem adott. No várjon kend, adja ide mundúrját, és elmegyek én a kend személyébe, és addig maradjon itten. S elment katona ruhába a kocsmába, és mondotta nekiek: adjatok enni s inni, pénzt is, mivel nagy szükségem vagyon reá, a Károly nevére. – A kocsmáros kérdi: mennyi kell? feleli: három tucat arany, adjon. Amelyet megis kapott, s úgy visszament kvártélyára, s az öreg obsitosnak azt mondotta: lássa kend, itten kaptam három tucatot; de várjon kend holnapig, még egyszer el fogok menni; talántán jól el fog sülni a puska.

Azon a napon kiment a princeszné a kocsmába, és kérdi tőlök volt-e itten valaki, aki Károlyról említést tett volna? Igen is volt egy obsitos katona, akinek kívánságát és kérését be is teljesítettük. Másnap ismét elmegyen oda, és újonnan Károly nevére enni, inni és hat tucat aranyat kér, és azt is megadták nekie; mondja hát Károly az öreg katonának: no lássa kend, a király megint adott hat tucatot, de várjon kend még egy napig, mivel engemet biztattak. A princeszné ismét amidőn kiment a kocsmába, kérdezte: nem kért-e valaki Károly nevire valamit? felelik megintlen: a katona itt volt, és annak megadtuk amit kért. A princeszné sírt rítt, és kérte istenét hogy, ha még életben volna, hozná eleibe, mivel már az idő vége felé jár, s így férjhez kell mennem. Harmadik nap is elment oda Károly katonaruhába, és kér ismét Károly nevére enni és inni, és tizenkét tucat aranyat, máskülönben azon aranyos pohárból kívánkozott inni, amelyből a princeszné szokott ivogatni. Eleintén ugyan nem akartak nekie belőle hagyni, de minthogy a katona azt felelte: senki kérését meg nem vethetik ha Károly nevére kérnek, így tehát tele töltötték borral, és félig kiitta, a gyűrőit pedig bele tette, és így szólt: mondjátok meg a princesznének, hogy a Károly nevére kérem, igya meg ezen bort. Amidőn elment a katona, nézik nem él-e valamely huncutsággal? hát amint nézik, a pohárba látják az arany gyűrőt, örűlnek hogy meg nem itta mind, már mostanába, ha megitta volna, elvitte volna magával a gyűrőt is, melyet tegnap, amidőn ivott belőle a princeszné, tehát benne hagyott. Már most Károly a katonai ruhába haza ment kvártélyába, és általadja az öreg valóságos katonának azt, és mondja nekie: no öreg, itt van, kifizették kendet, többet nem kap, menjen isten hírével. Erre azt mondja az öreg katona: ha már ezt nekem kidolgozta, legyen fele magáé; de ezt megköszönte Károly, és el nem vette, és mondotta nekie: van énnekem amiből megéljek; és így elment a katona, ő pedig felöltözködött a maga ruhájába.

A princeszné amidőn megintlen a kocsmába menne kérdezősködni: nem volt-e itten valaki Károly nevére kérni, mondják: volt megintlen az öreg katona; de a felséges princeszné poharából kívánkozott inni; amelyet oda is adtunk, de azt mondotta, hogy a Károly nevére kéreti, igya meg ezen fél pohár bort; jó hogy egészen meg sem is itta, felséged gyűrője benne volt. Erre azt mondja a princeszné: micsoda gyűrő? az enyim a kezemen vagyon; de ez is olyan épen, mutassátok. Hát akkor látja hogy a Károlynak adott gyűrője az; ezen igen nagyon megörűlt, és megitta hagyott borát, és tudakozta tőlök: micsoda katona volt az? Huszonnégy esztendős szolga volt, és elment haza, és hogy többé már nem is fog jönni.

Ezzel a princeszné elmén haza atyjához, és mondja nekie hogy Károly életben vagyon még; hanem az eleresztett katonákat húzassa be, hogy megnézhesse őket. Amelyek nem is sokára megérkeztek. Amidőn már együtt voltak, mind rendre nézegette őket; de egyik se volt közűlük; erre azt mondja a princeszné: halljátok-e, öregek, nem volt-e valamelyitek ruhája máson? Itten fél az öreg katona megmondani, de minthogy másodszor is kérdezte, és emberségire fogadta, hogy semmi bántása nem lesz: csak mondják meg; erre az öreg katona azt kiáltja: felséges princeszné, én nem bánom akár micsoda bántásom lenne is, én ruhámat egyszer odadtam egy fiatal úrnak, aki itten a város szélin a kocsmába vagyon. És mit adott neked? Azt sem tudom hogy honnan hozta, annyi meg annyi aranyokat adott. Ezen embert már most jól megajándékozta a princeszné, s a többit is, hogy visszafáradoztak, és úgy elmentek ezzel mindjárt. A király befogat a hintóba négy lovat, és nagy pompával oda mentek egy óbesterrel; de amidőn a kocsmárost megkérdezték, hogy volna-e itten egy vidéki, megmutatta, de már akkor becsukta magát. Mondják nekie, hogy nyitná fel az ajtót, és zörgetnek, erre azt mondja: menjetek, tolvaj nem vagyok, sem rosz ember, tehát hagyjatok békét. Nem, nem, a király küldött érette. De minthogy semmit nem vehettek rajta, visszamentek megjelenteni, hogy mint vagyon a dolog. A princeszné azonnal maga elment egy főkulcscsal. Amidőn oda ért, kinyitotta azzal, és mihent beért a szobába, Károly kirántotta a kardját, és egynehányat reá vert, és mondja nekie: ha ki nem mégy, mindjárt keresztül szúrlak. Erre azt feleli a princeszné: édes Károlyom, nem bánom, én szívesen meghalok kezed által, úgy is te szabadítottál meg. Ezen szavaira felemelte őtet Károly, és megcsókolta őtet, és mondja: ne gondold te azt, kedvesem, hogy azért vertelek volna, talán méregből, de csak hogy mely szeretettel légy erántam, tapasztaljam. Ezzel haza mentek, és elbeszélte a generális cselekedetit; azonnal életét elvétette a király, és így nagy lakodalmat tartottak, mulatoztak, örűltek a megszabadított leányon, valamint a Károly visszakerülésin is; így azután elmentek Károly szüléihez is mindnyájan, és ezek kereskedést többé nem folytattak, hanem velök együtt Párisba lakni mentek, és ottan éltek nagy megegyezéssel több jó esztendőket, míg meg nem haltak. Így van tehát az irígyeknek a dolgok mint generális urunknak járt ki: vegyen kiki magának példát.

XXII. A SZALMAKIRÁLY.

Volt egyszer egy király, akinek három gyermeke és három leánya vala. Ezen három gyermek gyakorta ki szokott járni sétálni, és láttak több fényes születésűeknek fiait testvéreikkel sétálni; ők azt fájlalták azon okból, hogy nekiek az ő testvéreikkel sétálni szabad nem volt; azért is öszvebeszélgettek mind a hárman, hogy ők testvéreiket ki fogják kérni az ő atyjoktól. Haza is mentek, és atyjokat kérték. Legelsőben is a legöregebbik ment be, és kérte atyját, hogy engedné meg néha hogy testvéreikkel kimehessenek sétálni; ezért a király igen megharagudott, kihúzta a kardját, és utána hajította; a fia nem kíméllette lábait, hanem elszaladt. Másnap ismét a közepső megyen el, de amidőn fölfedezte, hasonlóképen úgy járt mint a bátyja. A legfiatalabb kérdi a két testvérét: hát édes testvéreim, megnyertétek-e a kérésteket, avagy mit szólt az atyánk? Felelik nekie: mi, édes öcsénk, meg nem nyerhettük azon szabadságot, és nem is ígérte meg. Így tehát majd megpróbálom én is a szerencsémet. Elment a legkissebbik az atyjához és beköszön mély alázatossággal, és kéri, hogy engedje meg édes uram atyám, hogy testvér nénéinkkel szabad legyen sétálni. A királyatya épen akkor ebédelt, és a két bátyja már anélkül is felindította őtet haragra, és mostanába még hathatósabban neheztelte kérését: felkapja a kést, és utána hajította nagy méreggel, mely is köntösinek szélin keresztül ütődött, és a szobaajtóba megállott. Erre a gyermek kihúzza a kést az ajtóból, és visszament vele atyjához: ha uram atyámnak úgy tetszik, én kész vagyok érettek áldozatúl lenni. Az atyja mint okos ember látja hogy olyan bátor, s valaha jó vitéz lehet belőle; mindazonáltal mondja fiának: nemde tudjátok, hogy meg vagyon jövendőlve, hogy ha azon három testvéreiteket kieresztem, el fognak ragadtatni, ami igen nagy fájdalmamra lenne. Feleli a gyermek: kedves atyám, azok még nem tudják ezen világba mi a jó avagy rosz, holott a tömlöcnél is erősebb helyen vagynak; azért kérem, legalább némely időre engedje meg, hogy szabad legyen velünk nekiek kijönni! A király sok könyörgések után megengedte, de csak két órára, és úgy, hogy ha elragadtatnak a testvérid, teneked is meg kell halni – azért mostanában szabadon kimehettek velek. Megköszönte édes atyjának a szívességét, és nagy örömmel elment két bátyjához, és tudtokra adta nekik a megnyert engedelmet.

Csakugyan ebéd után el is mentek azon bezárt helyre, ahol testvéreik voltak, és úgy megfogott mindegyik egyet – és azután kimentek a rózsás kertbe sétálni. Amidőn kinyitották az ajtaját, azonnal a legöregebbiket a Nap elkapta, a közepsőt a Hold kapta el, és a legkissebbiket a Szél. Ezen a rettenetes eseten bezzeg megijedt a három férfi testvér, de legfőképen a legkissebbik, minthogy fogadta, hogy őt vissza fogja ismét hozni őket. Kényteleníttetett tehát a legkissebbik atyjának az egész dolgot megjelenteni; és amidőn ez megértette leányainak elragadtatását, mindjárt siralomházba parancsolta őtet tenni, és összehivatta a tanácsosait a király, és kérdezi tőlök, hogy micsoda büntetést érdemel meg a fia ezen elbeszéllett cselekedetiért? A tanácsosok, kik közzűlök akasztófára, kik pedig agyonlövetésre szentenciázták. Ezen tanácsban volt egy öreg király, mely is még mindég a kimondott szentencián hallgatott: amidőn már a megérdemlett büntetésit kimondották, felszólal az öreg király: érdemes uraimék, azért a gyermek nem méltó a halálra, mivelhogy ha ő tudta volna minden bizonynyal hogy elragadtatnak, nem vitte volna őket ki sétálni, de minthogy meg volt jövendőlve az ő elragadtatások, lehet hogy jobb helyütt vannak, mint voltak, azért csak azt ítélem én felőle hogy csapják ki őtet a királynak országából, és soha ne legyen szabad nekie visszajönni és ezen javaslásra reá is állottak, és leírva a szentenciát, elküldötték az édes atyjának, aki is, amidőn elolvasta, aláírta amit végeztek; és csakugyan országából ki is csapták a legfiatalabbat.

Azonban a királyné sajnálta a legkissebb fiát; de mit tehetett felőle? jobban sopánkodott még utána, mínt a három leánya után, mivel gondolta magában: szegény! idegen országokba mely nehezen fog ő tengelődni, és, ami még több, a vadak is megehetik őtet! Az anyja tehát egy szolgájától örök emlékezetűl egy aranyórát és jó nagy summa pénzt küldött utána azon parancsolattal, hogy ha ő valahol megszorúl, avagy édes anyját látni kívánja, tehát csak nyissa fel óráját, azzal mindég megvigasztalhatja magát. És azon óra egy kis tarisznyába be is pakoltatott a pénzzel együtt, és úgy kezéhez szolgáltatták.

Már most a legkissebbik királyfi megy a maga útján, megy bújdosik mezőkön erdőkön, nincsen maradása sem hegyen sem völgyön, és ha eszébe jutott nevelése, akkor bánkódásába majd hogy meg nem halt. Azon utazásába tanált egy hegynek oldalában egy barlangot, amely igen mélyen beszolgált, s végit nem láthatta. Gondolta magába: akar ily szomorúan élek, akar kimúljak, de még is ezen barlangba bemegyek, és mindaddig, míg csak végit nem érem, megyek. Ment is valami tizenkét napokig; itten jó messziről hát látja egyszer hogy valami lent világít; azt gondolta, hogy mire oda ér, ki is ér a lyukból. Amint közelebb jut, hát látja, hogy egy kősziklából ház vagyon kivágva, benéz az ablakján, hát lát tizenkét szál gyertyát égni, a mely mellett egy szakállas öreg asszony imádkozott, amelyen nagyon bámult, holott a homlokán csak egy szemét látta. Még is bement hozzá, és mindjárt anyjának nevezi. Feleli az öreg asszony: isten hozott királyfi, már két hete hogy várlak, és fenem a fogamat reád: majd megeszlek. Mondja a királyfi: édes öreg anyám, ugyan mit tudna rajtam enni, holott nincsen rajtam annyi hús, mint a bőregeren. Köszönd, gyermek, hogy így feleltél, mondá az anyók: mivel tizenkét fiam van nehéz kereskedők: különben azoknak lettél volna vacsoráúl elkészítve; de így már ne félj, megmarad az életed; és valami jó vacsorát ad nekie is, és lefeküdt aludni, a királyfi is vele együtt. Azon idő alatt, míg ők aludtak, előjött a tizenkét zsivány, és felköltik az anyjokat. A legkissebbik még be se jött az ajtón, már megérezte, hogy vagyon valami idegen a szobába; mondja: édes anyám, micsoda nyers szag vagyon a szobába? hiszen régen meg kelletett volna már azt sütni? Feleli az öreg anyjok: ő igen helyesen megfelelt szavaimnak, s más különben is szerencsétlenségén sajnálkoztam, azért fiaim, titeket is arra kérlek, engedjetek meg nekie. Azután a tizenkét zsiványnak vacsorájokat eleikbe adta az öreg anyjok, és azon királyfi is fel akarják költeni, de minthogy nagyon álmos volt, nem is lehetett felkölteni. Vacsora után megparancsolták az öreg anyjoknak, hogy jó módon igazítsa el a háztól a királyfit, mivel külömben el kell nekie veszni azon lyukba. Amidőn felébredt a királyfi, fölöstökömöt adott nekie az öreg asszony, és útnak készűl; megállítja őtet az anyók, és mondá: hallod-e édes királyfim, ezen tanácsadásomat kövesd, melyet fogok mondani: most hét esztendeje volt itten egy királynak a kertészfia, ki is oly termetű s ábrázatú volt mint magad, s Péternek hítták. Azért menj te is azon városba, amely a lyuk végin látszik, és igyenest menj a királynak kertészihez, és valljad magadat kertészfiának lenni. Most pedig adok egy halállovat, és egy széllámpást: erre a lóra ülj fel, és menj isten hírivel, mert te innen sok ideig ki nem érnél gyalog. Amidőn pedig a lyuk szájához érsz, akaszd fel a széllámpást a lónak nyakába, és balra ne térj, hanem jobbra. Úgy is esett e dolog, felállt a lóra, és veszi a lámpást a kezibe, egy gondolat alatt kiér, akkor leszáll a lóról, és felakasztja a lámpást a lónak nyakába, és visszaereszti; maga pedig gyalog továbbá ment. Meg is tartotta az anyók javaslását, és jobbra tért, de az útja igen homokos volt, amennyit előre ment, annyit hátra is csúszott; nem külömben a nagy melegség nagyon megizzasztotta úgy, hogy nem győzte már kitartani szomjuságát; a földre esett, azután felveti szemeit az ég felé, hogy micsoda kegyetlen pusztán kell nekie szomjúságtól meghalnia, gondolatjában búcsút vett minden rokonátul is: ekkor jut eszibe anyjától kapott adománya: kiveszi az aranyórát, felhúzza, és gondolja, hogy mikor múlik a világból. Amint már most kinyitja az órát, kiugrik belőle egy inas, és mondja: felséges királyfi: mit parancsol? Itten ez szinte megijedt, hogy mint egy idegen embert látott; csak azt feleli: mostanába semmit sem parancsolok, és ismét becsukja az óráját és az inas eltűnt. Gondolja magába a királyfi: talán jó volna még egyszer kinyitni az órát, és valósággal ki is nyitotta, és az inas megint kiugrott, s kérdezte: mit parancsol a királyfi? feleli: nem egyebet, hanem legyen itt étel ital elég egy három lábú aranyasztalon. Alig hogy kimondotta, hát már minden készen volt; a királyfi elsőbb is ivott, és úgy aztán kedve szerént jól is lakott, becsukta óráját, és tovább ment.

Már most beért tulajdon azon városba melyről neki az öreg beszélt, s ott a király felől tudakozódott; meg is mutatták nekie. Bemegy a kertészhez, és ez nagy örömmel fogadja őtet: Isten hozott fiam Péter, azt gondoltam már hogy oda vesztél. A nagy öröm közt bevezeti a házba, egyről másról tudakozódik, a melyekre is a királyfi igen alkalmatosan megfelelt. Csak arra kérem, egy különös szobát adjon nekem uramatyám, monda, mivel az én kitanúlt mesterségemhez ez illik. Amelyet is megkapott; s minthogy már ideje volt a nyugvásnak, lefeküdt ő is, és mintegy éjféltájban ismét kinyitja az óráját, ahonnend az inas kiugrott, és kérdezi: mit parancsol felséges királyfi? Azt hogy nekem olyan virágot készíts, akinek párját nem lehet tanálni, és azt tedd aztán az asztalra. Amidőn már megviradt, kivánta Péter fiát meglátni az öreg; be tanált hát nézni az ablakán, de a nagy világosság majdhogy a szemefényit el nem vette. Tűzbe gondolta lenni Péter, fiát, reá kiált: gyere ki Péter. Péter feleli: ne tartson semmitől, mivel semmi bajom sincsen. Az öreg kinyitja az ajtót, és bemegy hozzája; hát akkor látja az elkészített virágot, amilyennek párját soha sem látott. Mondja fiának: valóban, szép, és jól kitanúltad mesterségedet, nem hiába hét esztendeig vándorlottál. Arra azt feleli atyjának: ezen virágot, édes atyám, nevembe adja a legöregebbik királyleánynak; amelyet által is adott, akinek nagy öröme volt benne, s kérdi, hogy hol vette volna azon virágot? Mondotta, hogy az ő tulajdon Péter fia csinálta azt. Itt jól megnézte azon virágot a király leánya; hát látja, hogy igen mesterségesen reá van írva: aki ezen virágot meg akarja venni, egy országot adjon érette. Ebből észre vette ő azt, mely okból nyújtja nekie ajándékúl, holott másnak ily drágán adná; de még is abba hagyta a kérdésit. Következő nap ismét olyan virágot csináltatott a királyfi, ez még kecsegtetőbb volt mint az első, amelyre reá volt írva, hogy két országot ér; azt a testvérinek adta ajándékúl. Szinte harmadik nap még gyönyörűbbet csináltatott, amely negyedfél országot ért, és a harmadik testvérinek adta.

Történt egykor, hogy bált tartott a király, s arra a külső országokból is összehivatta a fő fejedelmeket. Azon idő alatt a legöregebbik mutatja virágját a húgainak, és azt gondolta hogy csak magának vagyon az; de a két testvére is amidőn a magokét megmutatta, csak akkor bámúlt a virágoknak szépségén; és egymás közt megegyeztek, hogy azon virágokat parádénak felteszik fejökre, hogy mint fognak rajta csodálkozni a bálba. Amelyet fel is tettek, és a nagy világosság úgy elvette a gyertyáknak világát, hogy csak épen ezen virágoknak volt erejek. Amidőn ezeket meglátták a vendégek, azt gondolták, hogy az egész szoba tűzben vagyon; némelyek közzűlök megijedtek, némelyek pediglen csudálkoztak szépségeken, és azután amint már vége lett a bálnak, hazájokba ment mindegyik.

Kévés idő múlva kedvek lett volna a király leányainak férjhez menni; az atyjok ki is publikáltatta, hogy mindenféle embereknek szabad megjelenni. Amidőn már öszvejöttek mindnyájan, a két testvér hamar választott magának társat; de a legfiatalabb nem tanált magának; ezek után az udvari népet is kihivatta, amely megis jelentetett, hogy itt volna már; de a szobaleány azt mondja: felséges kisasszony a jelentés nem igaz, mivel Péter a kertész fia még a kertbe dolgozik. Erre mindjárt Péter után küldték, aki is azonnal megjelent. Amint a kis királyleány valamennyieket megnézett volna, hát a többi közzül Pétert választotta magának; ezek után öszveesküdtek valamennyien, és lakodalmat nagyot tartottak, és úgy mulatták örvendetesen magokat, míg tartott.

Mind ezeknek elmúlása után, egy minister találkozott, aki haragudott Péterre, hogy a kis királyleányt férjűl vette, holott ő jobban megérdemlette volna; ugyanazon okból is gondolkozott, hogy mint veszthetné ki a világból. A többi között volt a királynak egy nagy kősziklája a rezidencia előtt, amelyre sem gyalog, annál inkább kocsin fel nem lehetett menni. A minister gondolta, hogy ha ő el fogja valamely ravaszság által a király előtt árulni, úgy tehát elvesztik, és majd felesegűl megkapja a kis királyleányt: tehát azt fogta rá, hogy ő a feleségit tegnap gyalázatosan kiszidta volna a kertbe, és hogy a felesége azt mondotta volna: én nem is tudom mint szerethettem beléd, talán mesterségedért? amelyre felelte volna Péter, hogy nem csak tégedet, hanem aki az atyád háza előtt kőszikla vagyon, egy éjtszaka elhordatnám, és a helyét felszántatnám, és buzával bevettetném, és learattatnám: végtére még kalácsot is ehetne az atyád belőle. Amidőn ezeket kihallgatta volna a király, magához hivatja a Pétert, és mondja neki: mit cselekedtél tegnap, és mit mondottál? ha mindazokat el nem végzed, úgy oda lesz az életed. Péter, minthogy efelől nem tudott semmit, egy kevés hallgatás múlva kérdezi a királytól: mi lehet az? Feleli vissza nagy haraggal: jól tudod te a tegnapi cselekedetedet feleségeddel, és hogy mit mondottál, és elbeszéllette nekie, amint feljebb említettük. Ezek után a Péter nagy szomorúan elment, és gondolkozott arról, hogy ki lehetett az a csalárd, aki őtet így elárulta. A többi között felnyitotta óráját, és az inasát kérdezi: hogy meglehetne-e ezt cselekedni? amelyre is feleli: igenis? Azután szomorúan mutatta magát, és amidőn a felesége kérdezte volna: mi bajod, elbeszéllette nekie; aki is nem győzött rajta eleget csudálkozni. Azonban éjtszaka idején eztet mind megcsinálta az inas, és azt mondotta nekie: aki tereád eztet fogta, háromszor ki fogja lelni e hideg: arról megismerheted azon ravasz embert, és úgy, aki neked vermet ásni igyekezett, maga esik bele. Amidőn már megvirradt volna, hát látják hogy a parancsolt dolog véghez vitetett; jelentették a királynak, aki is lehetetlennek állította; de amidőn kijött megnézni, mondja: csudálatos csinálmány! és Péter az elvesztett becsületit kettősen visszakapta.

Itten ezen a minister igen mérgelődött, hogy gondolatjában megcsalatkozott, de ismét nagyobb hazugságot formált reá, hogy a Péter tegnap veszekedett volna feleségivel, és megintlen elárúlta a király előtt még rútabbúl mint elsőben: tudniillik hogy kiszidta őtet, és azt mondotta felesége: nem hiszem hogy ördögi mesterséggel, nem birnál, de Péter felelte volna, hogy nem csak tégedet nem tudtalak volna elvenni, hanem azon kősziklát is vissza tudnám tenni, amely a rezidencia előtt volt, és a tetein egy szalmaszálon rezidenciát építeni, és a, rezidenciától fogva egész a király házaig aranyhidat csinálni. A király ezek titán behivatta Pétert, és elbeszéllette nagy haragosan nekie, és ha azt nem teljesíted, halál fia leszel. Itten a Péter igen nagyon megijedt, és nagy szomorúan hazament. A felesége amint kérdezte volna: mi bajod vagyon? feleli: mi haszna lehet annak, ha én azt nekem megmondom, te arról nem segíthetsz. Azonnal félre ment, és óráját kinyitotta azzal a kérdéssel, hogy lehet-e ezt csinálni? a melyre is felelte: Igen is, csak te ne búsúlj édes gazdám: aki ezt reád fogta, két holnapokig mindég fogja rázni a hideg. Más napra kelve a dolog, jelentik a királynak, hogy a parancsolt dolog kész volna. Eztet nem hitte el, hanem azon szolgát, aki azon jelentést tette, nagyon megsebesítette; ismét a másik is bement hozzá, és jelenti: még annak sem hitte el; hanem mindazonáltal még is kiment maga is megnézni hogy igaz-e? hát látja hogy valósággal úgy vagyon. Nagyon csudálkozott ezen a király, a Péter pedig a feleségével együtt fent volt a szalmarezidenciába. Amidőn felébredtek, szét tekintenek, hát az egész tartományt belátják, hogy magok is csudálkoztak ezen a szépségen. Itten tehát karon fogva elmentek az atyjához, aki is épen akkor kint állott, és az aranyhidon csudálkozott. Már most Péter feleségivel együtt felhítták a rezidenciába; amint már mentek a garádicsokon, nem győzött a fortélyos mesterségeken eleget csudálkozni; az ebéden is ott megmaradtak, és ebéd után a király a Péterrel elment vadászni, és csak épen abba tanálták kedveket.

Több időknek elfolyása után sétálni megy Péter. A minister betegségéből felgyógyúlt, s észrevette, hogy Péter nem volna odahaza; elment tehát a feleségihez, és mondja nekie: felséges királyné, azon sohonnaiból lett király nem érdemlett volna királyságot hanem akasztófát, mivel, ha meggondoljátok, tik szalmakirályok vagytok, és már a városban is úgy foly a híretek, mivel a rezidenciátok is szalmán áll, ezt pedig a te urad mind ördögi mesterséggel teszi: azért nem ís illik hogy vele élj, mert téged is ördöggé tesz. Vedd be tanácsomat, felséges királyné; és ha haza jön az urad, mondd meg nekie bátran hogy: te avagy magad vagy ördög, avagy az ördögökkel határos. Alig hogy elvégezte beszédjét, hát ime jön Péter; itten a minister elbújt az ajtó megé. Péter belépett a házba, és a felesége eleibe ugrott: no te átkozott, most tanúltam ki az ördögi mesterségedet, avagy talán magad is a vagy, mivel mindenütt szalmakirálynak csúfolnak, minthogy ezen dolgot nem más mint az ördögöknek kellett csinálni. Azonban kinyitja Péter előtte az óráját, és inasát bizonyságra híja: már mostanában mondd meg feleségemnek, ördögi mesterség-e ez? feleli ez: nem, hanem egyedűl isten segítsége által vagyon. Azonba az órát felakasztja a szegre; ezt pedig jól látta a minister, és csak azon gondolkozott, hogy mint lophatná el ő aztat; egész éjtszaka idején ottan maradt az ajtó megett, és várt mind addig, míg csak el nem aludtak; amidőn hallotta őket hortyogni, lassan oda ment, és levette a szegről az órát, és elmegy ki a rezidencia elibe, kinyitja az órát: hát kiugrik belőle az inas: mit parancsolsz, te ravasz, uramnak elárulója? Én semmit egyebet, mint hogy ezen rezidenciát az aranyhíddal úgy elvedd, mintha soha itt se lett volna; és ezen királyt, aki az ágyban fekszik, hadd itten a kősziklán, és engemet a királynéval együtt vígy el. Már innét elmult a rezidencia; másnap felkel Péter; hát látja magát a kősziklán feküdni; ezen nagyon megszomorodott, feleségét, rezidenciáját, nem külömben az óráját felette nagyon sajnálta. Péternek királyi atyja is felkél, hát látja hogy se aranyhíd, se rezidencia nincsen, és ezt nagyon sajnálta. Felküldi tehát a cselédjit a kősziklára lajtorján, hogy amit tanálnak ottan, hozzák le; tehát látják Péter uramat ottan lenni: azonnal lehozták. Ez a királylyal még csak szólni sem tudott szomorúságában, csakhogy a minister elvitte, oda van mindene. Akkor mondja az atyja: ne búsúlj fiam Péter, viszek én még teneked házas társul valakit, csak ne epeszd magadat; de Péter feleli, hogy nekem nem kell, ha azok oda vagynak akik voltak; magam is addig búsúlok, míg reájok nem akadok. A király meg nem tarthatta őtet; útra valót adott nekie négy társzeker pénzt, és amellé őrízetűl katonaságot, és így elment.

Amidőn már a városból kiért volna, nem messze egy kápolnát tanált; mindjárt azon a helyen három társzeker pénzzel gőbölyöket vett, az ó törvény szerint megégette áldozatúl, a negyedik társzeker pénzt pediglen a katonaságnak kiosztotta, s maga útnak eredett. Amint már sokáig ment volna éjjel és nappal, sok idő múlva elérkezett a Nap anyjához, s már messziről meglátta az elragadott öregebb nénjét; de ő nem ismerte, hanem az megismerte öcscsit, aki is eleibe kijött, és megcsókolta, s kérdi tőle: hol jársz édes öcsém, amidőn itten még csak a madarak se laknak? Feleli a testvére: engemet a nyomorúság hozott ide. Ezt meglátván a Nap anyja, fenyegeti leányát, hogy minek adja magát az idegen emberhez? Mondá a leány, hogy soha sem látott volna a kend fia engemet, ha ez az öcsém nem lett volna, mivel ez kért ki bennünket sétálni, és így az akkori alkalmatosságnál kapott el a kend fia. Ő szegény azért is lett bújdosóva. Mondja az anyja: adj nekie enni és inni, és mondd hogy várja meg sógorát, míg hazajönne. Estve felé lett az idő, hát haza jön a Nap fia; még messziről meglátta hogy itt vagyon a sógora, egymásnak köszönésit szívesen fogadták, s kérdi tőle: miért fáradsz ilyen messze, sógor! Feleli a Péter: kedves sógor uram, tudom hogy eleget jár-kel a világba: ha látta valahol a rezidenciámat és aranyhidamat: azért fáradozok. Mondá a Nap fia: sógor, láttam amidőn felépűlt, és magam is csudálkoztam szépségén, de már többet nem tudok semmit felőle hogy hová lett; azért, sógor, elkísérlek egész a Holdvilágig, ahol a közepső testvérhúgodat megtanálod: talán ő többet fog róla mondani, minthogy éjtszaka is jár. Elmentek tehát a Holdvilághoz; ott is meglátta a húga, hogy jön a testvérbátyja, örömmel kiszaladott eleibe, s megölelte, s kérdi: hogy mi vetett ennyire tégedet? Meglátta ezt a Hold anyja, kezdi pírongatni a leányt, hogy nem elégszik be az én fiammal, hanem még jövevényhez adod magadat? Feleli: hiszen ez az én testvérbátyám, ki miérettünk bújdosik, mivel ha ő nem lett volna, a kend fia engemet soha se látott volna. Akkor a Hold anyja is sziviből fogadta és marasztotta őtet, csak hogy várja meg a sógorát. Csakugyan kevés idő múlva elől is jött az, meglátja a feleséginek bátyját, szivesen fogadta, és megtudván hogy miért fáradoz, ő is mondja hogy látta, de már nem tudja, hogy mostan hol lehetne? Azért, sógor, menj el a Szél anyjához, az talán többet mondhat felőle. Amidőn már odaért, ismét meglátja a testvérhúga hogy jön, kiszalad eleibe, és szánakozott fáradozásán, mivel látta hogy ővégette fáradoz; ezt meglátja a Szél anyja, reá kiált: mit akarsz te idegen emberekkel, nem éred te be az én fiammal? Mondja a leány: hiszen ez az én testvérbátyám, ennek köszönheti a kend fia is hogy engemet megkapott, mivel ha ez nem lett volna, bizonynyal soha nem is látott volna a férjem. Az anyja is sajnálta őtet, amidőn tudta, hogy testvérbátyja lenne, mindenekkel kedveskedett nekie, s marasztotta, míg a fia haza jönne. Nem sokára haza is jött a Szél, s látja a sógorát házánál lenni: nagy örömmel egymásnak köszöntésit elfogadták, és a bújdosásáról kérdezősködik: keservesen előlszámlálta Péter minden esetit, nem különben ékes rezidenciájáról is: kedves édes sógorom, még benned vagyon minden reménységem, azért igazíts az én elszámlált történeteimnek megtanálására, mivel nem csak nyilván való jószágokat, hanem még rejtek helyeket is megjársz: mondd meg, láttad-e valahol rezidenciámat? Mondja a Szél: tiszta szivemből megmondanám, és segítenék rajtad, de én bizony azon időtől fogva nem láttam, amióta onnét elvitték. Ezen szavakra majdhogy el nem ájult: hogyha már ő sem tud felőle, ki fog hát valamit tudni? Minthogy így epesztette magát a Péter, összehíja a Szél, cselédjeit, hogy körűlbelül a világot összenézzék, és ha megláthatnák valahol azon rezidenciát, mindenütt mindeneket jól megvizsgáljanak, ezek pedig addig véghez menjenek míg a vacsora elkészül. Csakugyan elindúltak a Szelek, várakat, kastélyokat összerontottak, amelyben gondolták volna elrejtve lenni azon rezidenciát, és csakugyan hamarsággal visszatértenek, de sem egyik sem másik valamely legkissebb hírt sem hozhatott, felőle. Így még jobban elszomorodott a Péter mint elébb, hozzá ülnek a vacsorához, esznek, de a Péternek bánatjába enni sem volt kedve, hanem csak a halálról gondolkodott. Vígasztalására mondja Péternek a Szél: kedves sógorkám, már hét esztendőtől fogva egy Szél nevezetű ló neveltetett itten fel számodra, hacsak azon rá nem találsz, különben nem tudom hogy mint teszel reá szert. Itten megszólítja a legkedvesebb fiát a Szél, hogy menne fel az egeknek urához, és azt kérdezné meg, nem tudna-e valamit az ékes rezidencia felől? Nagy hamarsággal véghez is vitte ezen parancsolatot, de feleletűl szinte csak azt hozta, hogy az egek ura sem tud felőle legkissebbet is; de minthogy a Péter onnét hazulról elindúlván, azon gőbölyöket áldozatul felajánlotta, tehát érette azon kegyelmet kapta, hogy akar földet avagy kősziklát azon vesszővel megvág, mindegyik megnyílik előtte, és parancsolá a Szél fiának: add Péternek. Még vége se volt a vacsorának, már ime gyön a Szélnek fia nagy zúgással, és azon aranyvesszőnek erejét elbeszéllette a mondott mód szerint. Más napra kelvén a dolog, a Péter király felserken álmából, húgától és rokonaitól elbucsúzik, s fel-ül a Szél lóra, viszi az aranyvesszőt a kezibe, és úgy megeresztette a Szél lovat, hogy egy gondolat alatt a tengernek hetvenötödik szigetébe tanálta magát, mely oly magas volt, hogy a szemnek világossága sem szolgált annyira, és az oldalain láncformán gyémántok csüggtek. Itten már tovább nem mehetett, és vissza sem akart menni: tehát megvágja ezen aranyvesszővel ezt a rettenetes kősziklát, és mindjárt előtte megnyillott a kőszikla, és utját befele vette. Alig hogy két három pillantatok alatt, már az egerek országába ért, azaz, a harmincadik világba. Látván messziről egy bástyát, avagy várat; oda igyekezett; tehát látja mind falai, mind teteje csak szalonnából volt és disznólábból, körülötte pedig az őrállók mind egerekből volnának. A többiek közül, egyet kérdezvén, hogy mit csinálnak itten, avagy kié ezen vár, feleli ezen egér őrálló, hogy az ő királyok rezidenciája volna. Péter meggondolta magát, és bement egyenesen a királyhoz, megfogja az ajtó kilincsének madzagját, amely kolbászból volt, s ki akarja nyítni: hát csak a kezibe maradt: Itten az ajtón csak kaparász, és be nem tudott menni. Az egerek királya ezt meghallotta, ministerjét küldi, hogy nézze meg ki zörög az ajtón: látja a minister hogy egy rettenetes nagy ember volt, s az ajtó madzagja kezibe csüng. Szalad tehát a királyhoz, és jelenti, hogy valami nagy állat akarna bejönni; azonban Péter bement, és meghajtotta magát az egerek királya előtt, aki is őtet szívesen fogadta. Péter mondja: hallod-e felséges király, ha a rezidenciámat megtéríted, tehát öt esztendőre való gabonát adok számotokra. Feleli az egerek királya: barátom, én többet ennél nem hallottam a rezidenciának hollételiről, hanem légy várakozással, míg a népemet öszvecsődítem: ha azok közzűl valamelyik tudja, úgy kezed közé kerítem. Az egerek királya csakhamarsággal népeit öszvecsődíti: annyian voltak az egerek, hogy amennyire csak látott, mind egerek voltak. Akkor kiadja parancsolatba, hogy ha valaki csak hírit avagy hollételit tudná a rezidenciának, nagy tísztséget és ajándékot kap. Itten az egerek közt nagy zúgás történt, mind azt kiáltja: nem láttam, és nem tudom; már itten sem maradhatott tehát Péter, hanem tovább ment. Azon idő alatt érkezik egy kopasz egér, aki is jelenti magát királyának, hogy tudna valamit a rezidencia felől. Akkora király megharagudott, hogy mi okból nem jelentette előbb? Feleli az egér, hogy igen szoros helyen vagyon, ő is életivel játszott, hogy kiszabadúlhatott onnat: csak erről is felgondolhatja felséged, minthogy a ruhám is elrongyosodott, és már hét esztendeje mióta felségednek parancsolatját nem hallottam. Tudniillik a kvártély ajtajára hozták azon rezidenciát, és azon időtől fogva mindég kínlódtam, és épen mostanában ástam ki magamat. Erre az egerek királya mindjárt Péter után küldött, aki is nagy örömmel visszajött; mondá nekie az egerek királya: ezzel az öreg katonámmal fogsz elmenni, mivel ez tudja rezidenciádnak hollételit. Az egér reá tekint, s mondja: Felséges király, ez lehetetlen hogy velem oda bejőjön; de a király reá rivankodott, hogy ha oda nem vezeted ezen jámbort, mindjárt agyon lövetlek; és csakugyan el is ment Péter az egérrel. Kérdezi már most Péter az egértől: hogy mimódon volna azon rezidencia, avagy hogy állna? nem külömben az órájáról is tudakozódott, meg a feleségéről? Az egér azt mondja, hogy egy szalmaszálon van a rezidencia, abban egy férfi és egy asszony lakik, az órát pedig az mindég a nyakába hordozza: de lehetetlen hogy te énvelem oda jöhess, holott magamnak is szorúltságot kellett szenvednem. Mondá Péter: én nem is kívánok oda menni csakhogy az órámat megkaphassam. Az egér mondja: csak legyen békével, elhozom én azt az aranyóráját.

Amint oda érkezett éjféltájon az egér, feküdve tanálta mind a kettőt, lerágja nyakából az aranyláncot, és kiviszi. Az óra petyegésit hallotta, s mondja: ne lármázz, a régi gazdádnak viszlek, és hamarjában Péterhez érkezvén, általadja nekie, a Péter legelsőbb is óráját megcsókolta, és úgy kinyitotta: ki is ugrott belőle mindjárt az inas, és kérdi: mit parancsolsz régi jó gazdám? Azt, édes szolgám, hogy ezen egereknek öt esztendőre való gabonát készíts, és adjad királyoknak által; máskülönben azon ministert, aki eddig is feleségemmel élt, vidd fel oly kősziklára, hogy ha megfordúl, mindjárt lebukjék, és kitörje a nyakát; a rezidenciát pedig feleségemmel együtt a régi helyre vitesd. Mindezeket megcselekedte Péter hív inassa, és azután, amidőn megreggeledett, magas csalárd minister egy magos irtóztató kősziklán maradott; amint felébredt volt, ijedtében megfordúlt, és lebukott a földre, ahol is ravasz lelkét mindjárt kiadta, s így lett vége az irigy ministernek.

Már mostanában, minthogy reggelre mindenek a maga régi helyén voltak, amidőn felkelt a király, kinézett az ablakon az időt nézni: hát látja a rezidenciát és az aranyhidat ott lenni; örömiben azt se tudta hogy mitévő legyen; de ő mindjárt felöltözködött, és elment azon rezidenciába, és kérdezi hogy ki vagyon idehaza? Mondják, hogy valamennyien. Nagy örömkiáltással szalad a Péter szobaajtajáig, és nagyon zörgetett, csakhogy nyissa fel: itten felnyitotta: hát látja Péter hogy a királyatyja, aki is előtte leborúlt, és csókolta kezeit; felesége hasonlóképen az ágyból kiugrott, és úgy örűltek, csakhogy az isten őket még egyszer együve vezérelhette: bizonynyal soha többé senki megcsalni nem fogja.

Itten elbeszéllették a királynak egész történeteket, hogy mint és hol voltak, megmondották azt is, hogy minister uramat fent hagyták, aki is már valósággal agyon is ütötte magát; arra mondja a király: ha mindjárt el sem veszett volna is, majd megmutattam volna én nekie hamissága büntetésit; de jobb is, ha kezembe nem kerűl többé. Péternek fájdalmára esett ezen útazás, de azonban az istennek még sem tudott elegendő hálát adni, csakhogy ő ezen alkalmatossággal elragadott testvéreit láthatta. Itten már ők csendesen és istenesen együtt éltenek. Péter nagyobb gondviseléssel volt órájára, és az öreg király sem hitt ezek után minden hiábavaló csevegéseknek, s így éltek mindnyájan a legjobb békességben. Azután Péter is elbeszéllette a maga történetét, hogy micsoda nemzetségből való, s miért lett ily szerencsétlen, amelyet valóban elegendőkép megmutattak az ő szép magaviseleti. Akkor csudálkozott a király és a felesége a szegénynek szerencsétlenségén, s így ő soha többé atyja házához vissza nem ment, s testvérjei sem; a két bátyja pediglen atyjok házánál ha élnek, még most is együtt vannak.

XXIII. EGY SZEGÉNY HALÁSZRÓL.

Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még az óperenciás tengeren is túl. Kidűlt bedűlt kemencének egy csepp oldala se volt, még is ezt a mesét sütötték benne. Volt egy halász, amely szegénységét két kezi keresményiből táplálta, a tengerbe naponként halászott, és amit tudott fogni, azt elvitte a királynak az udvarába és ott eladta.

Egyszer a király nagy vendégséget tartván, sok főrendeket meghívott; hívatta a halászt, és mondja neki, hogy menjen, és fogjon most neki valami különös halat, mert én, úgymond, most nagy vendégséget adok, tehát kívánom hogy nekem valami szép hallal szolgálj asztalomra, hogyha pedig nem hozol, tehát ezután ne várd többé semmi kegyelmemet. Elment ezzel a szegény halász, és jókor reggel megvetette a hállóját a tengerbe, és dolgozik, dolgozik, de nem hogy valami különös halat hozott volna, de még csak nem is foghatott. Midőn így szomorúan már egy egész napot töltött volna a tengeren minden haszon nélkűl, estve felé kihúzta a hállóját, és nagy szomorúan a parton szárogatta. Mi lett a dologból? nem egyéb egy nagy fortélyos hazugságnál. Jön hozzája végre egy vadász, és mondá neki: hallod-e te szegény ember, mit búsúlsz oly nagyon? Kinek mondá a szegény halász, hogy mely parancsolatot vett a királytól, és nem teljesítheti. Melyre mondja a vadász: hallod-e jó ember, én téged megsegítlek, hogyha nekem megígéred amit tőled fogok kérni. Kinek mondja emez: kérj ami szegénységemtől kitelik, mindent adok. Mondja neki a vadász: hogyha te nekem ide adod azt, amit te még a házadnál nem tudsz lenni, tehát megsegítlek. Elgondolja magát a szegény, amie otthon volt mindenét számba vette, végre mondja hogy: nem bánom legyen a tiéd. Ekkor a vadász hoz elő egy kis kutyabőrt, és megírja a contractust az embernek vérivel melyet a kis ujjából eresztett volt; a szegény ember maga keze írásával nevét is végre alája írván: midőn ezt elvégezték, ekkor mondja a vadász, hogy vesse meg most a hállóját a tengerbe; melyet emez bevetett, és ím oly csudálatos nagy halat fogott és húzott ki a partra, melyet ő még annakelőtte sohase hallott, se nem látott. A vadász végre eltávozván, a halász a rendelt szekerire felrakta a csudahalakat, és viszi nagy örömmel a király udvarába. Melyet a király látván, nagyon örvendett, és jól megajándékozta a halászt, még további nagy kegyelmét is ígérte a szegény embernek. Ekkor haza megy nagy gazdag ajándékával a szegény halász, megbeszélli a feleségének a dolgot, hogy mint járt a vadászszal, akin az asszony elhalaványodva mondja, hogy: az első szülött gyermekedet, úgymond, az ördögnek adtad, melyet csak ezelőtt három nappal érzék a méhembe. A szegény ember is nagyon elbúsúlván magát, haját tépte bújába, de már, mondja, hogy a meglett dolgot nem lehet megmásolni.

Végre eljön az idő, melybe megszületik a gyermek; volt pedig egy szép fiú gyermek. Már most mit csináljanak? a gyermeket nevelni kell, vagy akarják vagy se. A gyermek tehát nevelkedik, oskolába is kezd járni, és nagyon elmésen tanúlt; úgy hogy a tanítói is az ífjat nagyon kedvelték. Már a gyermek a nagyobb oskolákban tanúl, mivel idejével esze is nevelkedett; látja az ífju hogy az ő atyja, midőn ebédhez ülnek, hogyha rátekint, mindig könnyes szemekkel másfele fordítja ábrázatját; számtalanszor kérdi atyja szomorúságát; de atyja semmifélekép meg nem mondja neki, mért legyen oly igen bús. Megpanaszolja végre az ífju, hogy van az ő atyjával, a tanítómesterinek, ez pedig javasolta nekie, úgymond: végy egy hólyagot, és töltsd meg vérrel a mészárszékbe, és hogyha haza mégy, tehát tedd a ruhád alá, és kérd az atyádat, hogy miért oly szomorú? Hogyha nem akarja megmondani, tehát üsd a kést a hónod alá, azután majd meglátod hogy mit fog szólani. Melyett meg is cselekedett. Midőn aztán kérdezte: miért oly nagyon szomorú, és az atyja elfordúlván nem szólott, fogja az ífju a kést az asztalról, és magába szúrta, és tetteté magát, hogy eldűlt, és a hólyagból nagyon folyt a vér; melyet látván az atyja, mondja nagy szóval: legalább nem látom hogy éltedben elvészsz, anélkül is már most magad magadat adád neki. Melyet hallván az ífju, felugrott, és elhagyja az atyját, és ment a tanítójához, és megpanaszolta az atyjának az ő dolgát, hogy őtet az ördögnek adta legyen; melyet hallván az okos tanító, bátorította az ífjat, hogy ezen ne búsúljon. Nem sok idő múlva a papi rendbe helyheztetik az ífjat, és midőn már eljött a huszonnegyedik esztendő melybe meg volt határozva, hogy őtet az ördög elvigye, már három esztendős pap volt, midőn eljött az elrendelt idő, megrakták a papok őtet sokféle szentelt eszközökkel, és általadták az atyjának hogy vigye el, és várja azon a helyen, ahol általadta őtet. Az öreg elvezette a fiát nagy búval, és midőn kiértek volt, a vadász már készen várta, és minden várakozás nélkül elkapta a keziből, és felvette a hátára, és szél módjára vele eltünt. Igy repűlt a szegény baráttal az ördög huszonnégy óra folyásáig, de mivel meg volt rakva szentelt eszközökkel, tovább nem vihette, mert egészen a földre nyomta őtet a papi teher: megharagudott tehát, a földre vetette, és a contractusát a szeme közé hajította, mondván: nekem nem kellesz, és maga elnyargalt.

Itt körülnézte magát az ífju, és sehol sem látott mást mint a nagy síván homokot. Megy mendegél így a nagy pusztába, végre besetétedett, és fáradtan egy homokdombnak az oldalába lefeküdt, és elaludt. Midőn így aludt volna, hozzája jön egy vén asszony, és felköltötte őtet, és mondja neki, hogy ne feküdjön ott, hanem jőjön utána, és elvezeti a maga szállására. Ezen megörűlt a pap, hogy még is egy emberi teremtést lát: felkel, és követi az öreg banyát. Midőn vagy két minutáig minden szózat nélkül vezette, megnyílt előttök egy kis domb, és mondja az öreg asszony, hogy követné őtet és ne félne, mert itt vagyon, úgymond, az én szállásom. Midőn már mindaketten bementek volna, bámészkodva nézi az ífju pap, mely rendesen munkált épület legyen itt a föld alatt. Bevezette őtet a banya egy kis rendes szobába, melybe nem volt egyéb egy asztal és egy ágynál, és nehány ócska székek; leülteti az öreg az ífjat, és kérdi hogy enne-e valamit, aki is mond, hogy igen, mert éhes legyen a gyomra. Elment a vén asszony, és hozott neki jó erősítő italt, és meleg fáin ételt, melyhez ülvén, bátran evett és ivott. Midőn már jóllakott volt, mondja a vén asszony: hallod-e, fiam, te mind magadat, mind engemet szerencséssé tehetnél, hogyha te szavamat fogadnád. Kérdi az ífju, hogy csak mondja, bátor akármi legyen is, szívesen fogja teljesíteni. Kinek monda az öreg: no hát hallgasd meg szavamat: Hogyha te három éjtszakát itt ebbe a kis szobába el tudsz tölteni, tehát magadat nagy állapotba fogod emelni, hanem úgy, hogy akarmit csinálnak veled, te minden szó nélkül álljad, akik akarmit beszéljenek is hozzád, te ne szólj egy szót is, csak hallgass; de kérlek végre, mond az öreg, hogyha gondolod hogy állhatatlan fogsz lenni, tehát inkább mondd meg hogy nem, mert bizonyomra mondom, hogy mind magadat, mind pedig engemet nagyobb szerencsétlenségbe ejtesz szóllásoddal. Az ífju gondolván, hogy már mindegy, úgy is csak ebben kell elveszni, ebbe a cakók nélkül való nagy pusztába; ígéri az asszonynak állhatatosságát. Ezzel hoz neki még az asszony egy butelia bort hogy igyék, és semmitől ne féljen, és eltávozván magába hagyja az ífjat. Midőn már tizenegy óra lett volna, jön egy sereg cimbora nagy dorbézolással a szobába, ő pedig feküdt már az ágyába; és ezek nagy kurjongással ettek ittak, és hítták az ífju jövevényt is, hogy jőjön, velök mulasson és ne búsúljon: de ő csak hallgatással volt, egy szót sem szóllott. Végre megfogják őtet, és mint valamely haramiák lerántották őtet az ágyáról, és jól megagyalták, azzal ott hagyták. Másnap reggel jött a vén asszony, akinek már nem oly ráncos volt az arculatja mint tegnap, és kérdi tőle, hogy mint aludt? aki is elpanaszolja az egész dolgot, de az öreg bátorítván hogy ne félne, még azt a hátralevő két éjtszakát is csak töltse oly állhatatosan, ne szóljon, mert meg nem bánja cselekedetit; egész nap hordatott neki, süttetett főzetett, és bátorította hogy ne félne. Végre bekövetkezett a második éjtszaka, és viszont lefeküdt ágyára, és eljöttek a gonoszok, és még jobban megverték őtet, mint az első éjtszaka. Reggel eljött a vén asszony, aki még fiatalabb volt, mint a más napokba, úgy hogy mintegy harminc esztendős asszonynak látszatott; kérdvén tőle: hogy és mint aludt? ki is viszont elpanaszolta a baját, hogy mely kegyetlenűl verték és hurcolták őtet mint a dögöt a földön; az öreg újra bátorítván hogy ne félne, mert már csak egy éjtszaka vagyon még hátra, azután szerencsés lészsz. Itt fel akart öltözni, de a papi ruháját már nem találta, hanem ahelyett volt már egy generálisi ruha, kard és minden, melyet ő magára vett, és körülnézi magát, és tetszik ez a nagy tiszti ruha nekie; azután ételéhez ült, melyet midőn elköltött volna, kimegy a szobájából, hogy a föld alatt való boltozatot megnézze; s bámészkodva látja, hogy ő egy királyi palotába vagyon; kimegy az udvarra, látja a strázsán álló katonákat, kiknek csak fejek mozgott, egyéb testek kő volt; mindeneket körűlnézett, de csak kőnek találta. Ezzel visszamegy a szobájába, ahol készen várta őtet már az asszonya egy szép női barna ruhába. Egészen más érzések találtattak az ífjuba, midőn meglátta asszonyának óránként ífjodó szépségét; végre besetétedik, és bátorította viszont az asszony hogy még ezen az egy éjtszakán vígyázzon magára. Ezzel elhagyván őtet, viszont tizenegy órakor eljöttek a kegyetlenkedők, és most már nem úgy mint a más éjtszaka bántak vele, hanem ízenként kezdték széjelszedni az ífju testét, de ő mindezekre is semmit sem szólt; egészen elhalva, szétroncsolva hagyták őtet a ház közepén feküdve. Éjféltájban eljött az asszony, és összeszedé a testét, megkente holmi olajjal, és összeforrott, viszont helyre állott mint azelőtt volt. Midőn felnyitotta a szemeit, látta maga előtt a régi asszonyát állani, de már ő nem volt vén asszony, hanem egy legszebb fiatal személy volt, kinek is királyi méltóság ragyogott a homlokán. Ezt látván az ífju, minden fájdalmait elfelejtette, és az asszonynak kezét nyújtván reá mosolygott. Mondá az asszony: tartóztasd, fiam, forró kívánságaidat, mert nem olyat érdemlesz te meg mint én vagyok, hanem különb személy nyújtja neked holnap a kezét, szívével együtt. Lefeküdvén végre az asszonynak kérésére, minthogy nyugvásra volna szüksége, ott hagyta őtet az asszony, és az ífju elaludt.

Reggelre viradván az idő, felébredt az ífju, és hallja hogy kívűl harangoznak, dobolnak, trombitálnak, lövöldöznek: nem tudta mire vélni a dolgot, mert ezt még nem hallotta. Bejöttek hét óratájban hét cifrán öltözött szolgák, akik a legszebb öltöző ruhákat hozták nekie, és midőn felöltöztették volna őtet rendesen, nagy számmal jöttek hozzá az urak, és köszöntötték mint új királyjokat: végre jöttek két püspökök, akik vezettek egy hasonlíthatatlan szép szüzet, és üdvözletöket elvégezvén, kérték, hogy méltóztatnék velek a templomba jönni. Midőn kivezették, felültek egy legdrágább hintóba, és mentek a templomba a megkoronázásnak cerimóniájára; azután megesküdött a legszebb hívével, és haza vitetett. Ottan azután elbeszéllették nekie, hogy micsoda átokból szabadította meg háromszáz mérföldnyire tartó országokat. Ezek után élt az ő legszebb feleségével legszebb életet.

Egyszer azonban eszébe jutottak nekie a szüléi, és mondja feleséginek, hogy még egyszer szeretné látni kedves szüléit. Mondja neki a felesége, hogy azt teheted, bátor nagyon messze vagyon ide; de még is az én anyám tégedet haza tétet huszonnégy óra alatt; hanem, kérlek kedvesem, hogyha egyszer haza találsz érni, vigyázz magadra, az én szépségem felől senkinek egy szót se szólj, mert ha szóllasz, tehát az én szépségemet többé meg nem látod. Ezt hallván, fogadást tett a feleséginek, hogy ő senkinek semmit nem szól az ő szépsége felől; azután hintóba fogtak, és királyhoz illő készülettel, inasokkal elindúl. Kevés idő múlva meglátta hazájának tornyait, bátor ezer mérföldek voltak. Midőn már haza ért, nagy csudálkozás fogja el szüléit, hogy az ő fiok oly rövid idő alatt oly szörnyű nagy uraságra kapott; kérdezték tőle: hogy és miként kapta azt a nagy uraságot, melyet mind elbeszéllett; végre még azt is, hogy őnekie mely tündér szép felesége vagyon. Az estve is elérkezik, és feküdni mentek mindnyájan; és reggelre felköltek, hát a Rózsakirály is öltözködni akar, és im fájdalom! az ő drága ruhája helyett a régi papi köntösét találta, egy pár vas saruval, melyeken ez volt írva, egyiken: nem tudtál hallgatni; a másikon: akkor látod meg az én szépségemet, mikor ezeket el fogod nyőni. Ezen nagyon megkeseredvén, az atyjára átkokat hagyván, csak magában elbújdosott.

Ily nagy szomorúságába járt hetedhét országon, hegyeken, völgyeken; egész három fertály esztendeig járkált; végre ért egy nagy erdőbe, melybe szomorúan bújdosván, egy kis házhoz jutott az erdőbe, mely ház előtt sepregetett egy vén asszony. Köszön a vén asszonynak, aki is fogadta; kéri az ífju, hogy egy éjtszaka szállást adnának nekie, melyre mondá a vén asszony nekie, hogy én, kedves fiam, neked szállást adhatnék; de az én uram a levegői szél, és oly rettenetes erős ember, hogy hozzá foghatóbb nincsen az emberi nemzet között; és ő az embereket, a tiféléteket épen nem szenvedheti; azonban megállj, hogyha lehetséges, még is segítek rajtad, mert sajnálom szörnyű megcsalattatásodat. Ezzel bedugta őtet az ágy alá, és reá tolt egy teknőt, hogy az ura meg ne találja. Egyszer este felé jön nagy zúgással a Szél haza, és még távolról kiáltozott, hogy ki van a házamnál? add elő; az asszony kéri az öreget, hogy ne bántsa, mert egy szerencsétlen útas; mondja az ura: hozd elő, úgymond, hadd beszéllek a fejével; melyet midőn, előhozott az asszony, kérdi tőle: hogy honnan való legyen, amire ez egészen elbeszéllette hogy és mint járt, miként nyerte a szép örökséget, és mint csalattatott meg; amely szavait a Szél elhitte, és nagyon sajnállotta, és bevitte a konyhába, és adván neki holmi madárhúst és bort, ezek után lefektette. Reggelig csakugyan aludt; ekkor felkelvén a Szél megkente vassaruját valami repülő zsirral, és adván neki valami csekély írást, mondá: ezt vidd el, az öcsémnek add által, és mondd meg hogy én kérem, ha lehet, segítsen rajtad. Még máma könnyen oda érsz, mert úgy mégy mint a gondolat ezekkel a sarukkal. Úgy is lett. Mert alig indúlt el, már nem látta többé az erdőnek hírét se.

Este felé már távulról meglátta a másik ífju Szelet, mert ez már sokkal fiatalabb volt mint a másik; midőn hozzája érkezett, megtekintvén, haragos szemekkel mondja: hogy honnan jön és hová megyen? kinek ez megmondotta az egész dolgot, végre általadta neki a bátyjától hozott levelet; melyet nagy örömmel olvasván, mondja az ífjunak: hallod-e, én tudom a te új országodat, épen tegnap is az udvarodba voltam, és ott fújtam a nagy rezidenciádnak a teteiről, és tudom is hogy mi újság vagyon az udvarodba; melyet tudom hogyha meg fogsz hallani, nem igen fogsz rajta örűlni. Kérvén az ífju hogy beszéllené el neki az udvarban lévő újságot, erre mond a Szél: no hallod-e: a te feleséged hozzád hűségtelen lett, és másnap, azaz holnap, fognak esküdni; de te ne félj, mert én attól téged megszabadítlak, hogy te is a feleségednek a lakodalmán jelen légy. Ezek után bevitte házába, és étellel kínálta, azután nyugvásra fektette. Reggelre kelvén, jó idején felkőlti, és ad reá egy füstszínű inget, és mondja neki: már most ebbe senki tégedet nem lát: és ad kezébe egy kardot, mondván, hogy ebbe a kardba vagyon háromszáz embererő; ezzel felvette a hátára, és rettenetesen repűlt vele úgy, hogy midőn a nap reggel felsütött, már a város falai alatt letette; ekkor mondá: eredj most a városba, és várd mikor esküdni mennek; azután tégy amint akarsz és neked fog tetszeni, hanem, hogyha a dolgodat elvégezted, nekem az inget és a kardot ide hozd. Ezzel elindúl, és a városban mindenhol kiabálta hogy az elveszett királytok megérkezett, amelyen a nép nagyon megzendűlt, és mindenhol a híre elfutamodott, maga pedig megyen a palotába, ahol a legszebb szobába látja a feleségét egy fiatal úrnak karjai között; mire nagyon megboszankodott, és nagy szóval mondja: hát vajon te érdemletted-e meg ezt a helyet, hogy itten magadat múlatod? Ezen nagyon megijedtek mind a ketten, és a felesége térdre esik előtte, és mondja: engedj meg, én megszabadítóm, mert talán már csak a lelked jár itt. Hidd el, úgymond, még én nem is tudtam effelől semmit, mind az anyámnak a ravasz mestersége, hogy te ennyit szenvedtél. Ezek után a herceget a felesége mellől elküldötte. Ezekre a nagy lármákra bejött a vén anyók; ennek egy szikrát sem irgalmazott, hanem minden irgalom nélkül ketté vágta; ezek után hivatja minden úri rendeit, és megmutatta nekiek magát; és mondá a feleséginek hogy: nézd, a vassaruidat még nem nyőttem el, melyeket nekem küldöttél; ezek után elbeszéllette minden nagy fáradságait; azután a feleségivel még egyszer a templomba ment, és megesküdött újra, és békességben bírta az országát, míg életének el nem jött boldog vége.