Egy királynak volt három leánya, akik már nagyra felnőttek, és még sem eresztette az atyjok a napvilágra. Egyszer az öregbik a királyhoz ment, és azt mondja neki: Fölséges király, szerelmes atyám, már én tizennyolc esztendős vagyok, és a napfényt még sem láttam, azért könyörgök felségednek, hogy hadd mehessek sétálni. Felel a király: Édes leányom, az meglehet, hanem hogyha kimégy, többet vissza nem jöhetsz. A leány nem gondolt azzal, hanem elment egy tó mellé sétálni. Egy nagy sárkány kijött a vízből, s a leányt elvitte. A király várta a leányát, de az csak ott maradt. Azután a középső is mikor tizennyolc esztendős volt, az atyjához ment, és mondá neki: Fölséges király, édes atyám, azért könyörgök, hogy hadd mehessek sétálni. Az atyja azt mondotta: Édes leányom; hogyha elmégy is nem bánom, de majd te is oda veszel. A leány nem gondolt vele, csak elment az is ahoz a tóhoz, amelynél a nénje elveszett: tehát mikor oda ért, egy nagy írtóztató sárkány a vízből kijött, s a leányt elvitte. A király ezen igen nagy búban esett. Azután nem sokára a kissebbik is az atyjához ment, és monda: Fölséges király, szerelmes atyám, könyörgök, ereszszen sétálni: én már tizennyolc esztendős vagyok, mégis a napot nem láttam: akarnék sétálni. A király megengedte. Az is elment ahoz a tóhoz, a kinél a nénjei elvesztek. Mikor oda ért, azt is egy sárkány elvitte. Már itt a király oly nagy búban esett, hogy magán nem tudott segíteni, csak búsúlt.
Abban a városban volt egy vén asszony, akinek három fia volt, az egyik volt Estve, a másik Éjfél, a harmadik Hajnal. A király kurrentáltatta, hogy aki a leányainak hireket tudja mondani, fele királyságát neki adja. A vén asszony, hogy azt meghallotta, mindjárt gondolta magában: az én fiaim sokat járnak, talán valamelyik tud hírt mondani felőlök. Mikor aztán az Este haza ment, annak enni adott, azután mondá neki: Fiam, már régen nem voltál ide haza, azért maradj, feküdj le, s aludjál. De az Estve azt mondta, hogy ha az Éjfél ide haza ér, nem jól lesz; de még is az anyja szavára megmaradt. Az anyja elbujtatta, és elaludt; azután az Éjfél is haza jött: annak is enni adott, és annak is azt mondotta: Fiam, már régen nem voltál ide haza, feküdj le és aludjál. De az is azt mondotta, hogy ha a Hajnal haza ér, rosszul lesz a dolgom. Felel az anyja: Majd elbujtatlak. Az is lefeküdt, és elaludt. Végre a Hajnal is haza jött, az is evett, és lefeküdt. Mikor már kialudták magokat, mind a hárman fölkeltek, és hogy egymást meglátták, mind a hárman megijedtek. Az anyjok pedig azt mondotta nekik: Látjátok fiaim, mind a hárman az én fiaim vagytok, azért mit féltek egymástól? hanem azt kérdem, hogy nem láttátok-e a király leányait? mert azt mondotta, hogy annak ki híreket hozza a leányoknak, fele királyságát adja. Felel az Estve: Én nem láttam; az Éjfél: Én sem láttam sehol. Azután felel a Hajnal: Én láttam, és nem hogy hirt nem tudnék felőlök mondani, de még haza is hozom őket. Hanem menjen kend a királyhoz, és mondja meg neki, hogy csináltasson egy háromszáz öles láncot, és a végiben hét mázsás karikát. Az anyjok elment a királyhoz, és megbeszélte, hogy az ő Hajnal fia mit mondott. A király nagy hamarsággal valamennyi kovács és lakatos volt mind összehivatta, is megparancsolta nekik, hogy mentűl előbb lehet, a láncot megcsinálják; meg is lett. Azután elmentek az erdőbe mind a hárman. A Hajnal az Estének azt mondja: Eredj, vidd fel a fára ezt a láncot, s kösd meg. Este nem birta felvinni a láncot. Azután az Éjfélnek is mondá, hogy vigye fel s kösse meg. Az Éjfél felvitte s meg is kötötte, azután lejött a fáról. Végre mind a hárman összeesküdtek, hogy míg egy csöpp vér lesz bennök, addig egymást el nem hagyják. Azután az Estének mondja a Hajnal, hogy menjen le a lyukba; az Estve azt mondta hogy ő nem mer lemenni, azután az Éjfélnek mondta, hogy menjen le, de az is csak azt mondta, hogy ő sem megy le: ismét öszveesküdtek, hogy míg ő fel nem jön a lyukból, addig ott legyenek.
Végre a Hajnal lement a föld alá, és ott egy rézvárra bukkant, abban bement, és a király leánya ott volt. Mondá a leány: Jaj kedves Hajnalom! mi hozott ide? menj hamar, mert ha a sárkány haza jön, ezer lelked lesz is, öszveszaggat. Felel a Hajnal: Ő engem öszve nem szaggat, hanem mondd meg azt nekem, hogy micsoda erős az a sárkány? Felel a leány, hogy ha haza jön, egy buzogányt bevet a várba: hogyha az udvarban veti, akkor oda vagy, de ha be nem tudja vetni, akkor nem lesz oly erős; és pedig egy-egy itce pálinka az itala és egy kenyér az étele. Monda a legény: Add nekem a pálinkát és a kenyeret. A leány oda adta, a Hajnal megette. A sárkány mikor ment, egy nagy buzogányt vetett a vár felé nagy haraggal, hanem be nem tudta a várba vetni; a legény kimegy eleibe a sárkánynak, a sárkány nagy haraggal neki, és összementek, de a Hajnal a földhöz vágta, és hat fejét levágta, s így megölte; azután a leányhoz bement, a leány nagy örömmel a nyakába esett és megcsókolta, s azt mondta: Már édes Hajnalom, én a tied vagyok, te pedig az enyim. Azután a Hajnal kérdi: Hát ezt a rézvárat nem lehetne-e elvinni velünk? Felel a leány: Itt van egy rézvessző, azzal vágd meg a várat, és olyan lesz mint a rézalma lett belőle. Azután elmentek a másik várhoz, az meg mind csupa ezüst volt; abba bementek; ott volt a közepső leány; az is megijedt, hogy mi hozta oda őket, mondá: Menj el édes Hajnalom, mert ha ezer lelked lesz is, megöl az uram. A Hajnal kérdi, hogy mit eszik? felel a leány: egy itce pálinkát és két kenyeret. Mondá a Hajnal: Add nekem azt a pálinkát. A leány neki adta és a kenyeret megette, a pálinkát megitta. Egyszer a sárkány a ház falához hajította a buzogányt, a Hajnal pedig kiment és azt is megölte. Azután ezt a várat is az ezüstvesszővel megütötte, és mindjárt egy ezüstalma lett. Végre a harmadikhoz mentek, az is nagyon megijedt, és monda: Menj el édes Hajnalom, mert az én uram oly erős mint a másik kettő, az téged megöl, ha ezer lelked lesz is. Kérdi a Hajnal: Mit eszik a te urad? Felel a leány: Egy itce pálinkát és három kenyeret. Monda a Hajnal: Add ide a pálinkát és a három kenyeret; ezt megette, amazt megitta, azután a sárkányt várta nagy haraggal. Egyszer látja hogy jön egy iszonyú sárkány, akinek tizenkét feje volt; még messzirűl megérezte, hogy valaki van a házánál. Azért nagy haraggal haza megy, és a Hajnal nem volt rest, fölugrik, és úgy a földhöz vágja a sárkányt, hogy csak nem egészen elbukott a földben, a kardját kirántotta, és mind a tizenkét fejét levagdalta; azután nagy örömmel ment a várba. A leányok örömmel fogadták, végre az aranyvesszővel megcsapta a várat és mindjárt aranyalma lett: Azután-elmentek a lyukhoz, elsőben a leányokat felküldötte, utóljára maga ment föl; a király vára mellett feldobta az almákat, és három vár lett, úgymint arany, ezüst, és réz; azután mindenik a maga várába ment lakni. Reggel hogy a király fölkölt csak elálmélkodott rajta, hogy micsoda szép várak épültek az ő vára mellett, mindjárt oda ment, és hogy látta leányait, nagy örömmel készültek a lakodalomhoz, annak megtörténte után most is élnek, ha meg nem holtak.
Volt hol nem volt, még a hetedhét tengereken is túl volt egyszer egy vitéz, melyet Zöldikének hívtak. Ez oly rettenetes erővel birt, hogy magához hasonlót e világon nem tartott. Midőn már minden vitézeken kifogott a maga királyának országában, tehát elvégezte magában, hogy elmegyen világgá, és egy olyan vitézt keres, ki az ő társaságára méltó lenne. Lovat nyergel tehát és kardját felköti, és azzal útnak indúl. Járkál, útazik, rettenetes messze földre, végre egy magos hegyre érkezik, melyről bámészkodva széttekint, és egy felséges gyönyörű rétet lát, melynek közepében egy szép sátor volt, mely drága mesterséggel ki volt cifrázva, a rét pedig arany virágokat virágzott, és gyémánt gyöngyöket termett. Midőn így szemlélné ezt a szép rétet, lefelé ballagott, és amint a szélibe ért volna, tehát lát egy patakot vérrel teljesen folyni. Csodálkozott ezen Zöldike, hogy honnan eredt az a sok vér? Ezek után iparkodik a sátorhoz. Midőn már a sátor mellett lett volna, látja hogy a sátort egy mezítelen kard sétálta körül melyen is ő megrettent, és szemlélvén a kardot, hát látja, ez volt reá írva: Csak egytől félek, nézegetvén a kardot, hát épen olyan mint az övé; erre kihúzza a maga kardját, és tekinti, s ezen viszont ez az irás termett: Én senkitől sem félek. Midőn ezt elolvassa, letette a maga kardját, és ez is hasonlóképen sétált; ezután felhajtá a sátor kárpitját és lát bent egy derék embert feküdni; ő is tehát nagy bátorsággal bement, és egy nyoszolyára leheveredett, és szerencsésen elaludt. Ezután kevés idő múlva felébredett a sátornak birtokosa, és látja hogy a sátorban egy idegen aluszik, melyen megbosszankodik, és meg akarta ölni, de viszont eszébe jutott: Hiszen ő is megölhetett volna engemet, mikor ide bejött hozzám, és engemet alva talált. És ahogy kiment, látta odaki hogy még egy kard sétál az övé mellett, és hozzá közelít a kard felé, és nem bátorkodott hozzá nyúlni, hanem nyughatatlanúl várta míg Zöldike felkél, mely is, midőn már kialudta magát, tehát felébred, és látja hogy már a sátor birtokossa mellette sétál, és mondá: Hallod-e, jó barátom, miképen bátorkodtál az én engedelmem nélkül itt a sátorban lefeküdni? Kinek mond Zöldike: Barátom, én mint egy vitéz bátorkodom akárkinek is a szállásán lefeküdni. Monda viszont a birtokos: No ha már úgy van, tehát jer, és tedd meg velem vitézi próbádat. Ezek után mind a ketten kimentek a sátorból, és felkapták kardjaikat, és rettenetes csattogással öszvekapván, vitéz erejeket kiki mutatta! végre Zöldike meggyőzvén a birtokost, összecsókolkoztak, és egymásnak örökös hűséget esküdtek, hogy egymást soha el nem hagyják semmi nyomorúságokban. Ezek után bemennek a sátorba, és egymás egészségeért poharakat ürítettek; végre mond a fekete vitéz (mivel így hívták a sátor birtokossát): Látod, édes jó barátom, ez a drága szép rét énnekem minden nap megvirágzik és a drága gyöngyöket meg is termi; de mi haszna, én nem tudom hogy honnan, de csak elég az hozzá hogy mindennap katonaság jön annyi mint a fűszál, és elrabolják azt a drágaságot tőlem; de bátor én eleget vágom őket mint a kaszás a füvet, még sem segíthetek, mert ámbár a vér mindig patakmódra foly, de én is csak bele fáradok, s végre fel kell hagynom velek, és a jószágomat nekik általengedni; mert hogyha három nap mindig vagdalnám is úgy mint a kaszás a füvet, még sem fogyna el. Monda neki Zöldike: No barátom, majd meglátjuk reggel a dolgot hogy hanyan vannak, vagy hogy honnan szaporodnak. Ez ilyen beszélgetés közben megvirradt, és látták távulról hogy fűszálként szaporodnak a kis katonák. Itt a két hatalmas vitéz előfogta őket, és úgy vágták mint a jó kaszás a füvet; végre Zöldike nagyon hatalmasan közibök vágott a buzogányával, és behatott a táborokba; végre lát egy kis kunyhót vászon ponyvából összegalabítva: hozzá közelít hát, és látja hogy egy vén asszony vászont sző, és valahányszor vet, annyiszor egy csapat katonaság ugrik ki a kunyhóból. Megharagszik ekkor Zöldike, és a buzogányával úgy oda vág a vén asszony felé, hogy a három arasztos állát, mindjárt letörte. Megijedt ezen a vasorrú bába, ki is hirtelen sátorát az ölibe fogta, és szaladásba kereste életinek megtartását. Ezek után a hátra lévő katonaságot hamar lekaszálták, és mind a ketten egy akarattal a vasorrú után indúltak, hogy valahol őtet megfoghassák.
Midőn a vérnyomon így mendegéltek, tehát látták hogy a vérnyom egy nagy kősziklába vezetett, mert a vasorrúnak az álla bőven vérzett. Midőn a kősziklának a nyílásához közel értek, kardot húzván nagy bátorsággal bementek. Midőn a barlangban már nagyon messze mentek volna, tehát láttak egy nagyon szép tágas márvány garádicsot, és ezen befelé indultak mindég a vérnyomon, és midőn már egész három napig mentek, tehát végre egy szép gyepet értek, melyen megindulván, és mindég szüntelen a vérnyomon menvén, végre távulról meglátnak egy nagyon szép házat, melyhez midőn közelítettek, eleikben jön egy szép leány ki is midőn köszöntötte, nyájas ajakkal mondja hogy jönnének be egy kevés nyugodalomra. Ezek pedig kérdezték, hogy nem látta-e a vasorrú bábát erre menni? aki is mondá, hogy már nem igen messze vagyon ide lakása, nem soká oda értek. Ezek után bementek a leány kérésére, és ez eleikbe hozott ételt és italt, és barátságosan megkínálta őket; ezek pedig kérdezvén hogy miképen vagyon hogy épen maga lakik ebben az épületben? mondá a leány: Az én atyám ennek az országnak királya volt: de midőn ez az átkozott vasorrú ide jött, tehát a népünket mind elvesztette, az atyámat szolgájává tette, magamat pedig itt hagyott; nem tudom, hogy még engemet is nem fog-e elveszíteni: bár csak az isten adná, hogy valamikép ezt az átkozott vassorrút valaki elveszítené: akkor én is boldognak mondhatnám magamat.
Monda ekkor Zöldike: tudod barátom, én most elmegyek, és a vasorrút kivégzem hogy ha lehet; hanem elébb itt hagyom a fejér kendőmet, és hogyha vércseppeket fogsz egyszer rajta látni, tehát indulj utánnam, és keress fel, mert akkor tudhatod hogy nagy szerencsétlenségben járok, és ha lehet, segíts rajtam.
Ezek után megcsókolván a barátját, tőle elbucsuzott.
Elindult most a zöld vitéz, és nem sok idő múlva meglátja távolrúl a vasorrúnak fényes rezidenciáját. Midőn haza ért, lát kint szomorúan üldögelni egy tisztes öreg embert; köszön neki, a ki is fogadja könnyes szemekkel, és megöleli a zöld vitézt és monda: Oh csakhogy láthatok még is embert, aki is oly igen régtől fogva kivántam már látni. Monda Zöldike: Hallod-e barátom, mondd meg énnekem, itthon vagyon-e az a vasorrú? Emez pedig mondá, hogy elment a Veres tengereken túl gyógyító füvet szedni magának, mivel az állát valaki levágta a más világon. Kinek mond a Zöldike: Hallod-e jó öreg, azt én cselekedtem, hanem még az életit is akarom venni; csak mondd meg hogy mikor jön ő haza, hogy bizonynyal tudhassam. Monda az öreg: Hallod-e hatalmas vitéz, figyelmezz szavaimra, akkor szerencsés leszel. Majd ha ő haza jön, tehát marasztani fog ebédre, és te bátorságossan megmaradhatsz, és ehetel bátran minden ételéből! de ha egyszer ebéd után a szobából ki fog menni, te mindjárt utána indulj, mert ha mindjárt utána nem indulsz, tehát szerencsétlen leszel, minutum alatt annyi katonát hoz rád fegyverrel, hogy ha még oly erővel birsz is, meg nem szabadúlhatsz. Bevitte azután a vitézt a szobába, és italt ad nekie. Ezennközben haza ért a vasorrú bába is, és meglátja a zöldvitézt, és nyájasan köszöntvén, marasztalja őtet ebédre; midőn ebédeltek, kérdi a vasorrú, hogy miért utazik, holott már tudta, de még is tudakozta tőle. Ebéd után kifordúlván a szobából, tetteti magát hogy neki különös dolga volna, de a vitéz utána indúl hirtelen, és midőn a szobát rányitotta volna, a vasorrú már a szövéshez akart fogni, akit is azon a helyen mind székestül együtt összeaprított. Ezzel kiment az öreghez s monda neki: No jó öreg, én már kivégeztem a te ellenségedet a világból, nem fog már az többé neked ártani; kinek azután elbeszélte az öreg az ő sok bújait, és hogyan pusztitotta el a vasorrú az ő egész birodalmát. Ezek után estve lett, és mind a ketten nyugvásra mentek.
Reggelre kelvén, kimegy Zöldike a fris levegőre, és midőn a tágas mezőségen sétált, meglát távuról egy gyönyörű sétáló helyet, amely csupa cédrusfából volt, és egy szép fris forrás hűvösíttette, a forrásnak feneke pedig aranyfövenyt termett. Ezt látván Zöldike, nagyon csodálkozott ennek a szép helynek a környékén: ilyen andalgásaiban leült egy sürű bokorba a szép pázsitra. Nem sok idő múlva lát hét fejér hattyút a forrás mellé leszállani, és megrázkodván lett mindegyikből egy-egy hajnali szépségű leány, de egyik koronát viselt fejébe: ez szebb vold mindegyiknél; ezek után megfürdvén, viszont hattyúképekben elrepültek. Ezt hogy meglátta Zöldike, nem tudta mire vélni ezt a tündéri látományt. Ily képzelődései között tehát visszafelé ment, és feltette magában, hogy akarmint teszi szerit, de őneki ezt a kimondhatatlan szépséget meg kell nyerni és magáévá tenni. Ilyen gondolkozásában haza ért az öreghez, kinek elbeszéllette, hogy és miként járt, kinek monda az öreg: Bár ne láttad volna, jó fiam, ezt, mert az leszen neked végső veszedelmed, mert nincsen olyan erő, hogy azt megfoghassa, hanem ha te az én szavamat megfogadod, akor szerencsés lehetsz még, és őtet elfoghatod, és magadévá teheted, Zöldike mindenre igéri magát, csak hogy tanácsoljon neki az öreg olyast, amikép azt a leírhatatlan szépséget magaéva tehesse. Mondá az öreg: No hát figyelmezz szavaimra. Eredj holnap reggel viszont a forráshoz, és ott ahol fürdöttek, vagyon egy nagy kő, és mellette egy bokor, rejtsd magad a bokorba, és midőn látod, hogy az akit te óhajtasz, a koronáját leteszi fejéről a kőre, tehát ragadd el a koronát, és szaladj vele ide; de azt mondom, hogy ha szaladásban fogsz lenni, akarmit mond és igér, tehát vissza ne tekints, mert hogyha visszatekintesz, ha ezer lelked lesz is, meg kell halnod: hanem csak te jöj: majd eljön ő is te veled egész ide hozzám, azután bánjál vele amint tetszik.
Megköszöni Zöldike az öregnek jó akaratját, és nagy nehezen várja a naplementét; s még hajnal előtt kimenvén elrejtette magát a megmondott helyen, és várta a szerencsés kimenetelt. Végre eljöttek a tündérek, és viszont levetkeztek; Zöldike pedig kiugorván a bokorból, elragadá a koronát a szikláról, és szalad vele nagy sebességgel. Ezt észre vevén a szép tündér, utána indúl, és monda: Hallod-e kedves Zöldikém, ne szaladj tőlem, úgy is tereád várakoztam már régen mint leghatalmasabb vitézre; nézzed csak a te kedvesedet! ne hadd magad után szaladni. Ezen szép szavakra visszatekint Zöldike, a szép tündér pedig már sarkában volt, és a koronát elkapta tőle, és őtet arcúl csapta, és monda: No te szemtelen! miérthogy így bántál velem, tehát légy az én forrástavam mellett egy vak aranyszarvú szarvas; aki is mindjárt egy szép aranyszarvú szarvas lett, de mind a két szemére megvakúlt, és a tündérek onnand eltávoztak mindjárt.
Ezek így történvén, a fekete vitéznél pedig a fejér kendőből vércseppek látszottak csepegni; ez mindjárt megnyergelte paripáját, és indúl kedves barátjának felkeresésére. Végre el is ért a vasorrúnak a házához, kit is az öreg ősz ember nagy nyájassággal fogadott. Kérdi az öreget, hogy nem látott-e itt egy ily meg ily formájú vitézt? akinek az öreg mindent szórul szóra elbeszéllett; mondá hogy: már őtet máskép meg nem látod, míg te is a tóhoz nem mégy, és ott a forrás mellett őtet le nem vágod, és hogyha levágtad, tehát a testit vessed a forrásvízbe, amelyből is ő ép és egészségesen fel fog támadni. Megköszönte az öregnek a jó akaratját a fekete vitéz és elindúlt, és reá talált a forrásra; épen akkor is az ő barátja mint szarvas ott futkosott; hozzá közelítvén úgy vágta a szarvast a kardjával, hogy a nyaka mindjárt elszakadt a testiből, és megfürösztötte a forrásba, és még szebb ember lett belőle mint azelőtt volt. Ez köszöni a jó barátjának jó akaratját, hogy őtet ebből a szörnyűségből kiszabadította. Ezek után haza mentek mind a ketten az öreghez, aki is örvendezett, hogy még viszont láthatja az ő megszabadítóját.
Másnap viszont mondja Zöldike az öregnek, hogy ő még el fog menni, és még egyszer meg fogja próbálni a szerencsét. Kérte az öreg hogy ne menjen, mert viszont szerencsétlenül fog járni, de ő nem maradhatott, hanem más nap barátjának ellenére is elment, és viszont midőn elrejtése után a koronát elkapta volna, szalad vele, de a szép kisasszony megint utána, és kéri, hogy ne vinné el a koronáját, mert úgy mond, a te szerelmed térden állva könyörög; sajnáld meg a te jövendőbeli kedvesedet, és add ide a sajátomat: már a nélkül is csak a tiéd vagyok. Megsajnálván őtet Zöldike, visszanézett, és a tündér elkapta a koronát, és monda: Mivel oly édes a te gondolatod, tehát legyen belőled a Bakhus erdeiben egy kas, és belőled a méz szüntelen folyjon, és soha meg ne álljon; és Zöldike elragadtatott, és úgy lett amint a szép tündér megátkozta.
Viszont a fekete vitéznek a kendőjén vércseppek voltak; és mindjárt észre vette, hogy a barátja megint bajba van, de már most az öreg sem tudta, hol és merre lenné? Itt felkészül, és elbúcsúzik az öregtől, és elútazott. Azt meg tudta mondani az öreg hogy mivé változott, de hogy merre légyen az a tartomány, azt meg nem mondhatta. Így útazott a vitéz keresni barátját hegy völgyön egyiránt, kérdezi a városokba a Bakhus erdeit, de senki neki arról hírt nem tudott mondani. Midőn már így útazna sok ideig, végre talál egy nagy vadon pusztára, melynek közepibe volt egy kunyhó, és a kunyhó előtt ült egy rettenetes ember, kinek három rőf volt a szakálla, és a homlokán egy szeme volt; aki is meglátván a vitézt, még távulról mondja: Mit keresel itt te fekete vitéz? Kinek monda a fekete vitéz: Én barátomat keresem, aki is el van átkozva, és mint egy kasból foly a méz belőle a Bakhus erdeibe. Hogyha nekem azt meg tudnád mondani, örökös köszönetemet tenném. Kinek monda az egyszemű: Én barátom azt nem tudom, de várj, majd jobbágyamait összehivom, és megkérdezem őket; talán tud valamelyik róla valamit mondani neked. Ezek után elővett egy nagy vadászkürtöt, és oly hathatósan kezdett a világ négy részei felé fúni, hogy még a föld is megindult alatta; ezzel annyi méhcsoportok jöttek, hogy már nem volt füszál, a hova leszállhattak volna a méhek. Kezdi tehát egyenként számlálni a méheket, de még egy méh hibázott, melyet nem várhatván be, azt gondolták hogy megszökött, kiadta tehát a parancsolatot az egyszemű, és mondá nekik nagy felhangon: Halljátok, ti már az egész világ részeit bejártátok, nem tudjátok-e hogy merre vagyon Bakhus erdeje? Ott kell lenni egy kasnak, melyből a méz patakmódra foly ki. Hogyha valamelyitek nekem azt megmondaná, annak nagy kegyelme lenne előttem. De itt senki sem tanálkozott, aki megmondaná neki. Végre előljött az az egy hátra maradott méh, és nagyon meg volt terhelve és nem jöhetett, tehát kérdi tőle az egyszemű: Hát te hol maradtál? Monda a méh: Kegyelmes uram, hallgasd meg szavamat: én most egy nagy erdőbe voltam, és ott nagy kasra találtam, amelyből magából foly a méz és ott megterheltem magamat nagyon, tehát azért nem jöhettem. Ezt hallván a vitéz, monda: No uram, én épen azért járok, hogy azt megtalálhassam. Ezzel parancsolá a méhek királya, hogy ezt az embert, úgy mond, mindjárt vezesd a legközelebb való úton oda. Ezt megköszönvén a vitéz az egyszeműnek, elment a méhecske után amely is kevés napok alatt elvezette őtet. Midőn már oda ért, elbocsátotta a méhecskét, maga pedig közelít a kashoz, és fogta a kardját és keresztül vágta a kast, és azonnal felkölt Zöldike, es monda? Óh kedves barátom, hogy szolgálhassam meg én neked ezeket a sok fáradságaidat? Midőn már sok idő múlva elértek a vasorrúnak a házához, az öreg a legnagyobb barátsággal fogadá őket, és a legjobb ízű étkeket hozta elejekbe, és ételközben monda: Nem-e megmondottam, édes jó barátom, hogy, ha szómat nem fogadod, mely szerencsétlenűl fogsz járni? Monda neki Zöldike: De bár már kétszer megpróbáltam, még harmadszor is megpróbálom. Másnapra kelvén, viszont elrejtette magát a megmondott helyen; és midőn a szép tündér megjelent, és koronáját viszont elragadta, a szép kisasszony utána eredett; de bármint könyörgött és mit igért, még sem nézett Zöldike vissza; így szerencsésen egészen haza vitte a koronát; a leány pedig mindenhol nyomába volt, és otthon a koronát az öreg kezibe adá, aki azt nagy hirtelen a tűzbe vetette, hogy többé vissza ne vehesse. Ekkor monda a szép leányzó: No már most, kedves Zöldikém, én a tiéd, te az enyém. Így Zöldike a nyert szépet elvette, és vele megesküdött; a fekete vitéz pedig a másik előbbeni királykisasszonyt vette el, és a más világon nem félvén többé a vasorrú bábától, a legboldogabb életet élték.
Volt egyszer egy szegény ember, kinek egész gazdasága egy kaszából állott, és egy fenkőből. Midőn egyszer egy erdőben egy tó mellett kaszált volna, tehát egyszer amint már a kaszája nagyon eléletlenedett volna, tehát elment a közel lévő tóhoz, és megmártotta a követ, és kezdette a kaszáját köszörűlni. Amint itt a dolgát végezte volna, tehát kijön a tóból egy sánta ördög, és kérdi tőle hogy mit mível? A szegény ember megrettent az ördögnek szavára, és az fenkövet a tóba ejtette; és megharagszik, és mondja: No ilyen adta ördögje, már most hogyha ezt a kincset, melyet én most beejtettem, ki nem hozod, tehát ezt a vizet most mindjárt kihordom a helyiből; melyen nagyon megijedvén az ördög, mondá: Hallod-e barátom, ne hordd ki ezt a tavat, mert ez a pokol ajtaja; inkább adok neked egy véka aranyat. Ezt hallván a szegény ember, mondá: No csak hozd elő te a mit igértél, mert hogyha nem hozod, tehát mindjárt kihordom ezt a tavat; melyen még jobban megijedett az ördög, és mondá hogy: no mindjárt kihozom; és azzal lement a víz fenekére, és kihozta nagyhamar a véka aranyat, melyet nagy örömmel elvett a szegény ember; az ördög pedig elment a Belzebughoz, és mond: Hallod-e uram, most megmentettem az egész pokolt az nagy veszedelemtől, amiért, is adtam egy véka aranyat. Melyet hallván a Belzebug, monda: Hallod-e, tégedet nagyon megcsalt az a szegény ember; hanem hogyha azt a kincset mindjárt vissza nem hozod, tehát megbotoztatlak, mivel úgy mond, az a jószág amit neked mondott hogy elvesztett, az csak egy fenkőből állott, melyet a pokol drabantjai már visszahoztak.
Ezek után elindúl nagy szomorúan a sánta ördög, és elment a szegény emberhez, s monda: Hallod-e barátom, add vissza nekem a pénzt, melyet neked adtam. Monda a szegény ember: Én neked azt vissza nem adhatom, hanemha te oly nagy szelet eresztesz, mint én. Monda az ördög: No hát megállj, megpróbálom, s elkezdi az ördög a dolgát annyira, hogy a szegény embert a szél felemelte, melyet midőn látott az ördög, monda a szegény embernek: Hallod-e, miért emelkedel oly magassan? Melyre monda a szegény ember hogy: a lyukakat, melyek a ház fölében vagynak, be akarom dugni, hogy te itt fúlj meg. Ezt hallván, elmegy az ördög, és monda a Plútónak: Uram, azt az embert nem győzhettem meg, mert így és így bánt velem, még a szobába meg akart fojtani. Megharagudván az ördög; monda: Eredj vissza, és a te átkod szerint kezdd őtet átkozni. S elment ezek után az ördög a szegény emberhez, és monda: No te szegény ember, már most tégedet úgy megátkozlak, hogy a ruha sem marad rajtad, hanem hogyha te is engemet meg nem átkozol, tehát én elviszem az egész kincset tőled. Melyet látván az ember, egészen elnémult, és monda: No tehát átkozz ha tudsz. Ezzel elkezdette az ördög az átkát, és úgy szidta a szegény embert, hogy a ruha mind lehullott róla. Monda az ördög: No már én nem tudok többé átkozni, hanem add elő amit már most te tudsz. Ezek után bemegy a szegény ember az ördöggel egy kis szobába, ahol volt egy kendergereben felakasztva, levette a gerebent a szegről, és az ördögöt a falhoz állitotta, és monda neki: No már te engem oly nagyon megátkoztál, tehát már most én kezdek átkozni. Melyet látván az ördög, monda: No kezdd el, tudom hogy úgy csak meg nem tudsz átkozni, mint én megátkoztalak. A szegény ember tehát veszi a gerebent, közelít az ördöghöz és monda: Verjen meg téged a Péntek, és bele vágta az ördögbe a gerebent irgalmatlanúl. Mond ekkor az ördög: Hallod-e barátom, a második átkod is oly kegyetlen fog lenni? Monda a szegény ember: No csak hallgasd az átkomat; viszont a gerebent bele vágja az ördögnek a melyibe, és monda: Verjen meg a Szombat is. Melyet már az ördög nem állhatott hanem mondá a szegény embernek: Hallod-e barátom, én a te átkodat ki nem állhatom, hanem ereszsz ki, és én elmenek dolgomra. Monda a szegény ember: Nem úgy van az mert, te is háromszor átkoztál, és én is háromszor átkozlak; ezzel viszont, eléfogja a gerebent, és mond: Verjen meg téged a Vasárnap is, és újra bele vágta a gerebent, és az ördög kezde kiabálni: Óh mely nagyon kemény átkod van barátom; ereszsz el, én többé hozzád nem jövök. Ezek után az ördög eltávozik, és mond a Plútónak: Hallod-e barátom és uram! nincs oly átok aki azon kifogjon, mert én úgy megátkoztam, hogy már a ruha is lehullott róla: de ellenben ő is úgy megátkozott engemet, hogy már énrólam a hús is le kezdett potyogni. Megharagudván a Plútó, mondja: Eredj és verd agyon mindjárt, mert hogyha nem teszed ezt, tehát majd segítek én, rajtad. Ezek után megyen az ördög a szegény emberhez, és mond: Hallod-e barátom, hogyha te nekem a pénzt vissza nem adod, én ezzel a nagy póznával agyon verlek, amit most velem hoztam. Monda a szegény ember: No hallod, nem bánom, gyere verj agyon azon szobába, ahol megátkoztalak. Monda az ördög: Én nem bánom. Midőn már elindultak, tehát az ördög bedugta előre a hosszú póznát az ablakon, és midőn bementek a kis szobába, tehát bezárja a szegény ember az ajtót, és veszi a bunkós botját, és monda az ördögnek: No kutya-fitta ördögje, már most, hogyha nem takarodol tőlem, tehát agyon verlek. Melyet hallván az ördög, monda: Majd megtanítlak, csak a pénzemet vissza ne add. Ezek után veszi a szegény ember a bunkósbotot, és kezdi a ördögöt abrakolni: az ördög is kapkod a nagy póznájához, de nem ért vele semmit, mivel az ablakon kivül volt a fele a dorongjának; így a szegény ember jól megverte bunkós botjával az ördögöt, és az ördög elszaladván, monda a Plútónak: Uram könyörűlj, mert már Belzebug nem akar könyörögni dolgomon. Melyet egész törvénybe felvettek az ördögi társaságok, és a sánta ördögöt hat esztendei sáncra irták, hogy pokol tornácába egész hat esztendeig dolgozzék. Így lett végi az ördögi törvénynek, es az égig magasztalta a törvény a szegény embernek az okosságát; így a szegény ember nagy boldogságban élt, egész életének esztendeiben.
Egy királynak három fiai voltak; és a király oly gazdag volt, hogy egy várat csináltatott szalonnábul. Egyszer a szalonnát meglopták. A király nagyon megharagudott hogy ki lopja az ő szalonnáját? azért strázsát rendelt oda hogy őrizzék, de senki meg nem mert közölök maradni a helyén. A király nagyon búcsúlt, hogy senki meg nem őrizhette várát; hát az öregebbik fia azt mondá: Fölséges király, én elmegyek, és megpróbálom ha megőrizhetem azt? és elment a strázsahelyre. Amint ott állott, hát látja éjféltájban, hogy egy szörnyű nagy sárkány ment oda és fölkap egy darab szalonnát, s elmegy vele. A királyfi haza szalad ijedségében, és semmit sem tudott mondani felőle. Másnap a közepső is elment, az is szintén úgy járt mint a bátyja; az is haza futott. Harmadik éjtszakára a fiatalabbik ment a szalonnát őrizni: az is ott várakozik hogy mi történik vele hát látja hogy egy szörnyű nagy sárkány megy a szalonnát lopni. A sárkány elmegy a szalonnával, az ífju pedig mindenütt utána, hogy hová viszi: hát látja hogy egy lyukba beereszkedik, ő pedig haza megy, s az atyjának megbeszélli, hogy mit látott.
Más nap elmegy a kovácshoz, és csináltat magának egy negyven mázsás botot; azzal haza megy, s a bátyjainak mondja: No most gyertek velem, eresszetek engem abba a lyukba, majd megkeresem a mi tolvajunkat. Hát csakugyan el is mentek mind a hárman a lyukhoz, s a fiatalabbik öcscsöket leeresztik. Mikor már jó messzi lement volna a föld alatt, oly szép világosságot látott, mint a napfény, és lát egy szép várat, a mely egész a földig rézbűl volt csinálva; bemegy abba a várba, és lát egy gyönyörű szép leányt a várba, a leány mondá neki: Jaj szegény ífju, mit keressz itt? menj hamar oda, ahonnét jöttél, mert az uram egy nagy irtóztató sárkány, hogyha haza jön, megöl, ha ezer lelked legyen is. Az ífju azt mondja: Én nem megyek nálad nélkül, ha meg kell is halnom. Akkor a leány egy üveget ad neki, s azt mondja: No hát igyál ebbül, ha iszol, hétezer ember erejével birsz. Akkor a királyfi az italt megitta. Hát a sárkány nagy haraggal jön, és megütköznek egymással; de az ífju csakhamar megölte; azután bemegy a leányhoz, és mond neki: Én megöltem az uradat, már most enyém vagy, jőj velem. A leány azt mondá: Jaj! nekem még két öcsém van, azokat is oly átkozott sárkány birja: szabadítsd ki azokat is körmei közül. Kérdi az ífju: Hát hol vannak ezek, mutasd meg. Akkor mutat neki két várat, oly szépek voltak, hogy messzéről is tündököltek. És csakhamar elmegy s egy ezüst várat talál, és bemegy a várba, s lát egy szép leányt, aki sokkal szebb volt mint az első; akkor a leány azt mondja neki: Jaj szerencsétlen ífju, mit keressz itt? menj hamar oda honnat jöttél, mert ha az uram haza jön, megöl ha ezer lelked legyen is. Mond az ífju: A nénédet már megszabadítottam: téged is meg akarlak szabadítani. Akkor a leány egy üveget adott neki, és azt mondá: Igyál ebbül, nyolc ezer ember erejével birsz. A királyfi az italt megitta. Hát jön a sárkány nagy haraggal, mert megérezte, hogy idegen ember van a várában; az ífju csakhamar eleibe megy, összeütköznek, azt is csakhamar megölte. A leány, mikor látta hogy győzedelmes lett, nagyon örvendett rajta, eleibe futott, és nyakába borúlt, s azt mondá: Az isten hozott tégedet ide, jó ífju, hogy minket megszabadíts; mind a hárman király leányai vagyunk, és atyánktúl ezek az átkozott állatok elragadtak: hanem még az öcsénk abban a másik várban vagyon: ha lehet, azt is szabadítsd, de az a legsúlyosabb lesz, mert annak az ura legerősebb, kilenc feje vagyon neki; hanem kérlek csak menj, és szabadítsd meg azt is. És nagy sietséggel elmegy az ífju a harmadik várhoz, s látja hogy ez aranybúl van, bemegy abba, s látja a leányt, és mindjárt fölgerjedt szerelmire; a leány pedig azt mondá: Jaj mit keressz szerencsétlen ífju itt ezen az elátkozott földön? Menj hamar innen, mert meghalok ha az uram téged megöl, mert téged a szívem szeretni kezd. Az uram egy erős sárkány, ha haza jön, megöl. Mond az ífju: Inkább meghalok, mint nálad nélkül éljek; a nénéidet már megszabadítottam, már most nálad nélkül el nem megyek. Akkor monda a leány: Fogd ezen gyűrűt, mert ennek több ereje vagyon, mint amit az én nénéim adtak neked; hogyha elfáradsz, fordítsd meg az ujjodban, és mintha csak akkor kezdenéd el a verekedést, úgy tetszik. Akkor hozzá készült az ütközethez, és a sárkány oly mérgesen jött, hogy haragjába ordított, és csak összecsaptak, s úgyannyira verekedtek, hogy mind a kettő a földre esett, s ott hogy eszibe jutott a királyfinak, hogy a gyűrűt meg kellenék fordítani, csakhamar meg is fordítá az ujjában, és mindjárt erős lett, hogy az erő a földről felemelte, s fölugrott; de a sárkány is mérgesen fölemelkedett, újra összecsaptak: a sárkánynak mind a kilenc fejéből úgy jött a láng, hogy szegényt majd megfojtotta, de ő is megharagudott ám, s ime nyolc fejét levágta a sárkánynak, és magát is megölte; azután bement a várba, és összeölelték és csokolták egymást az ífju s a leány.
Akkor mondá ez: Ne most ez az arany vessző, vágd meg vele a várat; és megvágá a várat a vesszővel, és aranyalma lett belőle, kit a tarisznyájába tett; a leány azt mondá: Látod, most alma, de ha akarod hogy vár legyen, vesd fel az ég felé, mindjárt vár lesz belőle. Azután az ezüst várhoz mentek, és ott is úgy cselekedett, és a harmadiknál szinte úgy. Azután mind a hármat a lyukhoz vezette, és legelsőben az öregbiket a kötélre ültette, azt felhúzták a bátyjai, és hogy látták hogy oly szép, mindenik akarta feleséginek elvenni: azután a közepsőt húzták fel, az még sokkal szebb volt mint az első, azon is veszekedtek; azután harmadszor a fiatalabbikat húzták föl: az még sokkal szebb volt mint az elsők; akkor mindenik ezt akarta; végre összebeszéltek, s mondák: most húzzuk fel az öcsénket, de azután ereszszük vissza, hadd haljon meg, mert ha egészen fölhúzzuk, elveszi tőlünk a szebbiket. Leeresztik tehát a kötelet, az ífju pedig így gondolkozott oda len: hogyha botját magával együtt a kötélre köti, nem tudják fölhúzni, azért csak a botot kötötte a kötélre; mikor egy darabig fölhúzták, visszaeresztették: akkor vette esziben a bátyjai álnokságát. A bátyjai azt gondolták hogy meghalt, azért haza vitték a leányokat, és mindenik a kisebbiket akarta elvenni, hanem a leány azt mondotta: Várakozzatok három esztendeig, akkor meglátom. Azok nagy szomorúsággal várakoztak három esztendeig. Az öcscsök pedig járkált a föld alatt.
Egyszer akadt egy vén asszonyra, a kitől kérdezte, mondván: Öreg anyám, nem tudna kend rajtam segiteni, hogy én innét hazámba mehetnék? A vén asszony azt mondá: Fiam, én rajtad nem segíthetek másként, hanem itt van egy griffmadár, akinek tojásai vannak; és minden esztendőben a záporeső agyon verte; és most nem sokára lesz a zápor; azért menj föl és ülj rájok, hogyha megtarthatod, az majd elvisz a hazádba. Ő csakhamar fölment a fára, és a griffmadár tojásaira ült, és mikor a zápor jött, nem verhette agyon őket: a griff nagy sikoltással röpült, mert azt gondolta hogy a tojásait az eső agyonverte. És mikor oda ért, látta hogy az ífju a tojásain ült, és monda: Amit akarsz, én megcselekszem. Akkor azt mondá az ífju: Én mást nem kivánok, hanem engem az én váramba vigyél az atyámhoz. Erre a griff egy ökröt készített, ezt a körme közé fogta, azt meg hátára ültette: úgy elröpült a tengeren keresztűl egész a határig, és ott letette; ez pedig megköszönte neki; azzal egymástul elváltak.
Akkor bement a királyfi a városba mint egy mesterlegény, s mindjárt akadt egy szabóhoz. A szabó kérdezte, hogy tudna-e menyasszonynak való szép ruhát varrni? mert épen akkor akart a lakodalom lenni, de a leány azt mondotta hogy előbb oly ruhát csináltasson a király neki, mint a milyet ő az ő várában viselt. Azért sok mesterembert kerestek, de senki sem akadt, aki végbe tudta volna kivánságát vinni, és oly ruhát csinálni neki. Az a szabó nagyon örűlt, hogy az ífju magára vállalta a munkát; ez pedig egész nap aludt, hanem mikor az ura már lefeküdt, akkor kiment, az arany almát feldobta, mindjárt vár lett belőle, bemegy a várba, a legszebbik ruháját kihozta belőle, azután a vesszővel megcsapta, megint csak alma lett a várbul, megint bemegy s lefekszik. Reggel felkel az ura, és hozzá megy, hogy ha kész-e a ruha? adja elől a ruhát. A szabó csak elcsudálkozott rajta, mely szép, beviszi a királyhoz, a leány mindjárt rá ismert, az mindjárt tetszett neki, mert tudta hogy már nem messzi van az ő mátkája. A legény azután vargához ment, ott beállott, és ott is szinte úgy cselekedett. A leány azt mondá: már most ruhám is van, cipőm is van, de gyűrűmnek is kell lenni, amit felváltok a mátkámmal. A király a várban aranykovácsot tartott, akkor pedig ahoz mene mint ötvös legény, és munkát keresett. A gazda azt mondta: Nekem ugyan most legény nem kell, hanem ha olyant találnék, aki a királykissaszonynak kedve szerint való gyűrűt csinálna, azt megfogadnám. Ő azt mondá: Ne búsúljon az úr, mert amit én csinálok, az, bizony tudom, hogy tetszeni fog. Akkor megfogadta, és a királykisasszonynak megjelentette, hogy most kapott oly legényt, aki kedve szerint való gyűrűt tud csinálni. A leány megörült. Mikor már az éjtszaka eljött, akkor a királyfi kiment, és az almát feldobta, s vár lett belőle, onnan a legszebbik gyűrűt kivette, azután lefeküdt. Más nap korán a királyleány a műhelybe ment, a gyűrűt megnézni ha kész-e? a legényt megösmerte, és a nyakába borúlt, és megcsókolta, és mindjárt be akarta vezetni, hanem azt mondotta: Én holnap reggelig nem jelentem magamat: hanem akkor igen, és te se szólj senkinek addig: s úgy elváltak egymástúl. És másnap reggel az almákat feldobta, és három vár lett: akkor felöltözött királyi ruhába, és úgy ment be a várba a bátyjaihoz. Ezek bezzeg megijedtek, de ő szépen mondá nekik: Látjátok bátyáim, ti rosz atyafiak vagytok, engem meg akartatok ölni, hanem az isten nem engedte: most pedig én mindeneket megbocsátok nektek. A bátyjai is megkövették, hogy bocsásson meg nekik, és tegyen rendelést köztök, hogy hogyan lesznek. Akkor azt mondá az öregbiknek: Te vagy az öregbik, fogd az öregbik leányt, s vidd a rézvárba, a másik a közepsőt vigye az ezüstvárba: én megyek a kissebbikkel az aranyvárba. Így megegyezvén szépen, most is úgy gazdálkodnak, ha még meg nem haltak.
Volt egyszer egy szegény ember, akinek közönséges gazdasága volt, de semmi magzatja még nem volt. És mondja egyszer az asszony, hogy az isten bár csak őnekik akkora gyermeket adna is, mint egy babszem, azt is jó neven venné, és nagy örömet találna abban is. Kevés idő múlván megszólítja az asszony az urát, hogy őtet az isten meghallgatta. Eljárván az idő, megszületett egy kis fickó, aki is midőn megszületett, akkora volt mint egy öreg bab, és egyet ugorván, mondá, az anyjának: Adjatok kenyeret, mert már régen éhezem. Ezek megrémültek, mondván, hogy ez nem tiszta dolog; de a kis fickó csak hajtotta hogy ehetnék; kit mindjárt azután megkereszteltek, és Jankónak hívtak. Azután adtak nekie kenyeret, s monda az atyjának: Atyám, én elmegyek a kukoricaföldre, és ott fogok szántani. Mondja neki az atyja: Hallod-e, fiam, gyenge vagy te még ahoz. Mondja a kis Jankó: Atyám, te fogod az eke szarvát, én pedig majd hajtogatom az ökröket. Másnap az öreg befogja ökreit, a kis Jankó pedig bele ült az ökörnek a fülibe, és onnan kiabált az ökröknek. Midőn már kiértek a szántóföldre, és ott hallgat az ökörnek a fülibe, és az ostorával pattogatott, arra megyen hintóval egy úr. Épen az országút mellett szántogattak. Akkor hallván az úr hogy kiabál valaki; és nem lát senkit az ökrök körűl, oda megyen és kiált: Hallod-e hol vagy, aki az ökröket hajtogatod? Mond a kis Jankó: Itt vagyok; mi bajod ilyenadta? gyere ide az ökör fülihez. Az úr leszállván, oda megyen az ökrökhöz, és nézi a kis Jankót; hát nagyon megtetszik neki a Jankónak nagyon furcsa termete, és kérdi hogy az atyja hol vagyon? Azt mondja nagy haraggal Jankó: Nem látod-e hogy az ekénél amott forog? Oda menvén az uraság, mondja a paraszt gazdának: Hallod-e jó ember, nem adnád nekem el ezt a kis gyermeket? én neked jó pénzt adok. Mondá a szegény ember hogy: addig nem adhatom, míg a feleségemmel nem beszéllek. Mondá az uraság: Majd elmegyek hozzád, és felkereslek.
Hát haza megyen a szegény ember, és mondja a feleségének, kinek mond a feleség: Hallod uram, azt ne cselekedd, mert tudod hogy az a mi gyermekünk. Épen akkor ott járt Jankó és mondá az atyjának: Atyám csak adjon el engemet, mert itten leszek én három nap múlván, akarhova zár. Ezen megegyeztek és eladták a szegény Jankót az uraságnak. Ez mint legdrágább kincset a többi aranyai közzé a pénzes ládába zárta. Midőn aztán onnat elutaztak tehát Jankó belülről kinyitotta a zárt, és a ládából hányta kifelé az aranyokat, és midőn már maga is kiugrott volna, haza szalad az atyjához, mondván: Csak gyere hamar, mert így van a dolog, hanem hozz magaddal egy zsákot. A szegény ember pedig siet a fia után, és bámészkodva nézi, és szedi a sok aranyokat, és haza vitték, és nagy gazdák lettek a sok pénzből.
Egyszer midőn disznót öltek volna, és az atyja Jankónak a vágószéken kolbászt töltött, mondja neki: Fiam eredj el innét, mert a kolbász közé keveredel és betöltelek a kolbászba. Jankó nem fogadott szót, és a vágótőkén amint ült, elaludt, és a kezével az atyja bele keverte a hús közé, és a kolbászba töltötte. Jön épen akkor oda egy koldus és kéreget alamizsnát: és épen azt a kolbászt adták neki, a melyikbe Jankó volt. A koldus megköszöni, és elmegy. Midőn a falun kivül ment, Jankó felfázott a kolbászba, mivel nagyon hideg volt; kiásta tehát magát nagy hirtelen, de a tarisznyából nem tudott kijönni. Észre veszi hogy őtet valaki veszi, kiabál hát hogy ereszsze ki a koldus; a szegény koldus körülnézi magát, hogy honnan kiáltoznak neki, de semmit sem látott. Midőn ismét tovább ment volna, megint kiáltoz a kis Jankó hogy ereszsze ki; de ez mivel sehol semmit nem látott, azt gondolta, hogy valami gyerek valami gödörből kiáltoz utána. Végre mondá Jankó: Hallod-e, itt vagyok a tarisznyádba: hanem ereszsz ki, mert, ha ki nem eresztesz, mindjárt rosszúl jársz. A koldus levette a tarisznyáját a hátáról, és kifordítja; megharagszik Jankó, hogy őtet a nagy hóba rázta ki, fogta a koldusnak a botját, és úgy vágta a koldushoz, hogy a szegény koldus csak úgy szédelgett; azután haza megy, és megpanaszolja az atyjának hogy és mikép járt, melyet az atyja nagyon sajnállott.
Egyszer viszont Jankó a kamrába egy puha gyapjas juhbőrön ült. Épen akkor ért oda egy bőrrel kereskedő zsidó, és kérdi hogy nem volna-e valami bőr eladó; ezek pedig mondották hogy vagyon, melyeket mind egyig meg is vett a zsidó. Midőn már a zsidó elvitte volna a bőröket, egyszer éjtszaka a kocsin felérez a kis Jankó, és észre veszi hogy őtet kocsin viszik: megharagszik hogy ki telte őtet a kocsira? és kiabált, hogy őtet ne vigye, hanem: állj meg, úgymond, hadd szálljak le. A zsidó körülnézi magát, és senkit sem látott; és viszont Jankó kezd kiáltozni, hogy álljon meg. A zsidó egészen elréműlt és megijedt, hogy valóba ördög, leugrott a kocsiról, és elszalad magába; Jankó pedig a lovakat maga haza hajtotta, és többé nem ment aludni oly helyekre, mert félt, hogy talán egyszer majd a vízbe vetik, és el kell neki veszni.
A hajdan idők lefolyásiba volt egy igen nagyon megöregedett király és királyné. Már ezek nem messze voltak életek végétől, és semmi gyönyörűséget már nem éreztek, mivelhogy életek napjait szüntelen azon való búsongásban töltötték, hogy nekiek semmi gyermekek nem volna, akire a birodalmat hagyhatnák. Egyszer ezen való búsúltába a vén királyné így gondolkodik magába: hogy nem bánná ha akármicsoda rút formájú gyermeke lenne is, csak épen hogy maga után örököst tudna hagyni: akkor megnyúgodott szívvel végezné élete folyását. Mikor így aggódik magába a királyné, bemegyen hozzá egy bűbájos asszony, egy csomó virágot megszagoltat az öreg királynéval, s ez abba a minutumba teherbe esett. Kevés idő múlva szül oztán egy kigyót fiu helyett. Itt minden tanácsosokat és bűbájosokat behivata a király, hogy mitevő legyen a kígyóval? Jobbnak itélték hogy meghagyják, és végére várjanak a dolognak inkább, mint hogy megöljék. A kigyó napról napra jobban nevekedett.
Egyszer, mikor a kigyó már valami hét esztendős volt, szüntelen egy nagy fára járt fütyölni. A király mindenektől tudakozta hogy mi lenne annak oka, hogy az ő kigyója szüntelen fütyölne, de még csak gyanítani se tudta senki, hanem azon bűbájos asszony, aki a virágot a királynéval megszagoltatta, azt mondá, hogy a kigyó házasodni akarna. Itt a királynak nagy gond támadt a fejébe, hogy hol lelnének ennek feleséget. Egy igen vén, és leányságába maradott királyleányt adának neki feleségül, de ezt a kigyó mindjárt a legelső éjtszaka megölte. Nem tudták hát mitevők legyenek; hanem egy abban a városban levő szegény embernek egy szép és jó erkölcsű leányát vevék meg szüleitől a kigyó feleségének. Ezen személyhez a kigyó a legszelídebb és nyájasabb volt: együtt voltak egy darab ideig, soha a kigyó nem tágított a feleségitől, hanem mindenkor vele volt. Néhány napok eltelése után észre vette a kigyó felesége, hogy a férje éjtszakára kigyóbőrét mindég leteszi, és a legszebb királyfi leszen belőle, milyennél szebbet még csak nem is lehet képzelni. Ezt a kigyó felesége megmondá az öreg királynénak; ez mindjárt azon mesterkedett, hogy miképen tudná tőle azt ellopni. Egy éjtszaka igen erősen befűttetett egy vas kemencét, és alattomban az öreg királyné belopódzott éjtszaka a fiu szobájába, és a feje mellől ellopta a kigyó bőrruháját. Felébredvén a kigyóbőrt viselő királyfi, s nem találván sehol a ruháját, minthogy már az anyja megégette, akkor így szól feleségének: Engem soha nem láttok többé, ha nem tudtál még egy keveset hallgatni, míg az idő eltelt volna. Most maradj magadnak, és azt kivánom hogy míg engem fel nem keresel, és én reád kezemet nem teszem, soha addig magzatod, melyet mostan viselsz, meg ne szülhessed.
Annakutánna elbújdosott a királyfi; ment sok országokon keresztűl mind addig, míg a tündérek országába nem ért. Itt a tündérkirálynéval megesmerkedvén, elvette feleségűl; az ide haza maradott felesége pedig szüntelen búsongott. A szűlés ideje is megjöve, de minthogy megátkozta férje, nem tudta megszülni magzatját. Elhatározta tehát magában, hogy addig soha meg nem áll, míg a férjét fel nem találja. Elindult, és sok útazásai után eljuta a szelek királyához. Kérdezte a szelek királynéját, ha nem tudná-e hogy merre lenne egy országát oda hagyó, és magát is bujdosásra elszánt királyfi? Amire a szelek királynéja így szóla: A világnak nagyobb részét egy óra alatt befutám, de sehol járásomba észre nem vettem. Innét hát vég búcsút vett a bujdosó királyfi felesége, és utjára ment: de minekelőtte a szelek királyának lakhelyét elhagyta volna, a szelek királynéja megajándékozta egy arany orsóval, ezt mondván, hogy ha feltalálja párját, használja az ajándékot, ahogy tudhatja. Innen folytatá utját a holdvilág felé, ahova eljutván, ismét kérdezte a férje hollételét: de itten csak anyit hallott hogy sehol sem vették észre járásába. Amint itten a jó szállásadást megköszönte, egy arany fonó rokkát kapott ajándékba. Azután eljutott a nap kastélyához, ahol hasonlóképen kérdezte, hogy nem vett-e észre valahol valamely vándorló királyfit? Melyre a nap így szóla: láttam bizony én, és tudom is hogy hol van a te urad, a kigyóformát viselő királyfi. Tűndérországba lakik ő, és már a tündérkirálynénak hitves párja. Nem sok idők lefolyása után oda fogsz érni; hanem ime egy arany karszéket adok neked, és mikor oda fogsz érni, ülj a király kapujába, és ott áruljad ezen eszközöket, amelyeket ajándékba kaptál; de akarmennyi pénzzel kinálnak, ne vedd el, hanem csak azt mondjad, hogy ha megengedi a királyné hogy az éjtszaka a királylyal legyek, úgy oda adom az arany orsót. Másnap eljuta az utazó királyné a tündérek királynéja városába, ahol épen a királyi udvarba lévő leányok a király és királyné fejér ruháit mosták. Egy leánya mosás közben mindég sírt. Kérdi az utazó királyné, hogy miért sírna? Azt feleli, hogy a királynak van ime egy kendője, ami átokkal adatott neki, hogy azt addig soha ki ne tudhassa mosatni úgy, hogy a benne lévő vér kimenjen, míg a maga kedvese, akit elhagyott, keze között ki nem mossa. Ezen kendő ki nem mosásáért sokan életeket vesztették, és tudom hogy más nap engem is el fog a királyné veszteni mivel hiába mosom, nincsen semmi haszna. Ekkor az utazó királyné míndjárt megesmerte tulajdon kendőjét, és megbizonyosodott a felől, hogy a királya ottan légyen. Mindjárt elvevé a királyné a leánytól a kendőt, és egy keves mosás után egészen kiment belőle minden pecsét. Ekkor csak szemébe néztek minden szolgálók, nem győzték csodálni hogy olyan jó mosó lenne, megköszönték szivességét hogy annyit megmentett közűlök a haláltól. Annakutánna szegény útazó királyné az ajándékba nyert arany orsóval a király kapujába leült, és ottan árulta. Ezt a királynénak hírűl vitték; mire is a királyné egy szolgálót küldött ki hogy tudakozná meg, mennyiért adná el a királynénak? Amire az így szóla, hogy ő pénzért nem adná, hanem ha megengedi hogy egy éjtszakát a királylyal legyek, úgy általadom. Nem örömest engedte meg a tündérkirályné, de minthogy az újság megszerzése szerelmétől nagyon égett, még is megengedte, így gondolkodván magába, hogy majd álomhozó port fogna a király borába estve tölteni, hogy mélyen aludjék, és semmit se tudjon felőle a király hogy ki volt vele. Úgy is lett; beteljesítette kivánságát az idegennek a tündérkirályné, de semmi haszna és sikere nem lett, mivel az álomporral kevert borból bőven ivott, és még az asztalnál jókor elaludván, elaludva vitték a hálószobájába is, hol már feküdött előbbeni felesége. Ez egész éjjel csak azt mondá urának: Kelj fel, szivemnek szép szerelme, ereszd kezeidet reám, hadd szüljem el aranyhajú fiadat! de minden sirása és epekedése semmibe ment: a király fel nem ébredett. Eltelt így az éjtszaka; és mindjárt hajnalba kiutasították a rezidenciából a szegény asszonyt. Másnap megint a rokkával ült a király kapujába: azt ismét úgy adá által, hogy ha a királyné, a királylyal való lételt meg fogja engedni. Megnyerte másodszor is, és akkor is csak annyi haszna lett, mint az elébbeni hálásának: de a királynak egy oldalszobájába levő inassa egész éjtszaka hallgatta mind a kétszer, hogy valami siránkozó asszony mindég azon kéri, hogy bocsássa reá kezeit, hadd szülje el aranyhajú fiát. A király mondotta inassának: Én nem is tudom, hogy mi lehet az oka, hogy már két éjtszaka annyira álmos voltam, hogy a lételemet sem tudtam, és mindég még az asztalnál elalszom. Amire az inas azt mondotta, hogy hát álmosbort adnak Felségednek innya, és azért aluszik olyan mélyen; hanem ennekutánna jobban vigyázzon magára és tetesse alvását. Úgy is lett. Harmadik és utolsó napra virradt a szegény útazó királyné, szüntelen sírt, hogy minden igyekezete füstbe megyen; úgy gondolkodott, hogy talán megvetésből nem szólott hozzá a férje. Harmadik éjtszaka is megengedte a királyné a hálást, tudván hogy férje semmit sem tudna felőle, mivel soha csak egy szót sem említ. Jól van; a harmadik estveli vacsoránál a király magára vigyázott, és az álmosbort másféle borral felcserélte, és mintha attól volna álmos, elaludt tettetésből. Levevék róla ruháját, és egyenesen vitték a már reá várakozó szerencsétlen királyné mellé, ahol a király a legnagyobb csendességbe volt, tetetvén mintha aludna. Egyszer így szól a régi felesége: Mostan harmadszor és utóljára jöttem hozzád, ne légy oly kegyetlen, hogy siránkozásaim előtt bedugjad füleidet. Szánj meg engemet, sok nyomorúságokat és fájdalmakat szenvedő feleségedet, és bocsássad reám kezeidet: hadd szüljem el nagy reménységű fiadat. Ezt hallván a király, megindúlt szívvel megcsókolá, és minden elébb történt dolgokról egymástól engedelmet kértek, és örök hűséget esküvének. És reggel a király a hűségtelen tündérkirálynét öszvevagdalta és úgy elébbeni hitves feleségével tulajdon országába nagy pompával visszament, és uralkodott kedves feleivel sok számos esztendőkig csendes békességben.
Volt Amszterdam városába egy ördöngös praktikájú zsidó, aki nem csak a földi emberek előtt tudta magát hatalmasnak mutatni, hanem még a levegői és tüzi lelkeknek is tudott hatalmasan parancsolni, úgy, hogy ha előhívta őket, tehát akármely parancsolatokat adott nekik, szívesen és a legnagyobb serénységgel teljesítették. Az ő hatalmas egyik ereje egy könyvbe volt, melyet ha balra megnyitott tehát a tüzi lelkek jöttek elő és engedelmeskedtek neki; más ereje pedig egy gyűrűbe volt, melyet ha a kövivel megfordított az ujjába, tehát a levegői lelkek jöttek szolgálatjára. Az ördöngös varázslót Matadájnak nevezték. Ez evvel a nagy praktikájával és erejével annyi kincset gyűjtött már magának, hogy sem gazdagságra sem erőre hozzá fogható ember nem találtatott. Egykor szobájában üldegelvén, az ő varázsló könyvét elővette, és némely különös dolgokat a könyvből nézvén, magát kecsegtette. Többi között azt is feltalálta, hogy vagyon az indiai setét tengereken túl egy hegy mely alatt fekszik egy megbecsűlhetetlen kincs melynek drágaságát és szépségét emberi elme meg nem foghatja, és hogyha ki annak a kincsnek birtokához juthat, az magát az egész világon leghatalmasabbá teheti. Ezt hogy a Matadáj megtudta, örömibe székiről felugorván, és már a halhatatlan kincs birtokosának gondolva magát, örömiben tapsolt. Csak nagy hamarsággal paripát nyergeltetett, és kisétált a városon kivűl lévő téres mezőre, és midőn a könyvit megnyitotta volna, tehát a tüzi lelkek megjelentek rémesztő nagy sokasággal; kevés vártatva pedig megfordítván közép ujjában lévő gyűrűjét, ennek erejével a levegői lelkeket mind előlcitálta. Midőn a nagy sokaság már mind együtt lett volna, és fűszálként reszketve várták a hatalmas Matadájnak parancsolatját, egyszer megnyitván száját, mennydörgő parancsolatját mindjárt teljesíték, és nekie a föld alatt elrejtett kincsét, azaz megbecsülhetetlen Szaksza várát, mindjárt előlhozzák. Matadájnak erős parancsolatjára a lelkek morgolódó szavakkal sopánkodva mondották, hogy őnekik az nem állana hatalmokban, hogy azt elhozhatnák, mivel az a föld alatt levő lelkeknek vagyon hatalmába, és azok tízszer annyi erővel bírnak, mint ők; hanem ha el akarod hozni, mondották, tehát ennek megszerzéséhez szükséges egy ártatlan zsidó gyermek, melynek Lámek a neve; azután ha a gyermeket megtalálod, tehát majd akkor mit mívelj és miként bánjál vele, megtanítunk, mert nincs olyan erő aki azt a kincset onnan felhozná, egyéb az oly ártatlan gyermek, melyet Lámeknek hívnak. Erre a nagyra vágyó öreg Matadáj, megvakarván a fejét, a lelkeket magától elbocsátotta, maga pedig haza ballagott, de nyugtát sehol sem találta. Így harmad napig magában tünődvén, végtére magában elvégezte azt, hogy elmegy és felkeresi a világban akárhol azt a Lámek nevű gyermeket.
Így tehát lovat fogat a hintajába, és megindúl Ázsiának részeiben keresvén az Izráel népei között a Lámek nevű gyermeket. De sehol nem tudtak ily nevűt találni. Végre sok fáradságai után elkedvetlenedve és a dolog felől egészen kétségbe esve, elérkezik Konstantinápolyba. Amint tehát Konstantinápol utcáin alá s fel járna, és a gyermekeket, akik az utcán játszottak, egyenként kérdezné, hogy melyiket hogy neveznék? és amely gyermek a maga nevét neki megmondotta, tehát megajándékozta azt: ezt látván a gyermekek egymást nevekről kiáltozván, hogy jőnének ide mert ez az öreg úr pénzeket osztogat; végre egy hét esztendős gyermek felszóval kiálta pajtására: Lámek, jöszte ide, kapsz te is ettől az úrtól pénzt. Ezt hallván Matadáj, jobban szemlélte a gyermeket, ki végre hozzá jutván, kérdi tőle: hogyan híják, és az atyja hol lakik? Ki is mondja, hogy őtet Lámeknek hívják, és az atyja ide nem messze (ujjával mutatván) ebbe a házba lakik. Matadáj örömiben egészen magán kivűl ragadtatván, megfogja a gyermek kezét, és kényszeríti hogy vezetné őtet atyjához. A gyermek megörülvén az ajándéknak melyet nekie Matadáj adott, egyenesen az atyjához vezeti, ki szegény sorsú ember lévén nem tudta mire vélni a dolgot hogy kit tiszteljen Matadájban, mivel látta uri személyét és gazdag öltözetit. Kérdezvén tehát nagy alázatosan Matadájt, hogy kihez legyen szerencséje? mondja neki ez, hogy ő idegen országban lévő kereskedő légyen, és mivel most erre járok, tehát semmiképpen el nem mulaszthattam hogy tégedet mint régi őseimről maradott atyámfiát meg ne lássalak, kit már régen feltaláltam irásaimban hogy te nekem atyámfia vagy. Tégedet is, úgymond, boldogítani akarlak mivel nekem az egek eleget adtak: de tudod-e, kedves atyámfia, add ide nekem a fiadat, hadd nevelhessem és taníthassam őtet; hidd el, derék embert építek a fiadból, melyet magad is meg nem fogsz bánni. Az öreg Lámek örvendett, hogy szegény ember létére ily nagy úr neveli fel a fiát: így nagy hamar meglett az egyesség, mivel a szegény sok ajándékokat kapott, a melyen nagyon örvendett.
Egy kevés ideig nagy kecsegtetéssel volt az öreg Matadáj a kis ártatlan Lámekhez, de valami négy hét múlva eszébe jut, hogy már egyszer a dologhoz kellene fogni, és a megmagyarázhatatlan kincset a kezihez venni. Egykor kilovagolván az öreg Matadáj a mezőre, kivitte magával Lámeket is: itt előcitálja a lelkeket, melyeket meglátván Lámek, szörnyűképpen megijedett: de az öreg Matadáj bátorítván őtet, hogy ne féljen, mert csak mind az ő jó barátjai; parancsolja a lelkeknek hogy őtet vigyék és ragadják egész ahoz a hegyhez, melyben Szakszavára el vagyon rejtve. A lelkek fogván őtet Lámekkel együtt letették egészen a hegyoldalba. Ekkor Lámek körűlnézi magát, és látván ezt a szörnyü vidéket, igen kezdett félni, de Matadáj újra bátorította őtet hogy ne félne, mert semmi bántása nem lesz ahol őtet látja. Míg ezek így beszéltek, addig a tűzi lelkek lóganajt szedvén, azzal tüzet gerjesztettek, melyre azután lókörmöket hánytak; mire a tűznek rettenetes nagy füstje kerekedvén, ez a levegőben egy nagy felhőé vált, mely nagy feketeséggel elterjedt az égen, s oly mennydörgés támadt abban, hogy rettentő ropogásával Matadájt is csakhogy le nem ejtette lábáról. A zengés után megnyilt a felhő, és nagy suhanással egy mennykő a kősziklába vágott; a kőszikla nagy ropogással megnyílt, és irtóztató gőz jött belőle, melynek eltávozása után egy szép márványkő garádics termett előttök, mely a kősziklában alá vezetett. Ekkor Matadáj a lelkeknek ösztönözése után a gyermeket kérte, hogy menjen a kősziklának nyílásába alá: melyet a gyermek látván, nagyon megrettent, és félt, szabadkozott, hogy ő nem megyen alá; de Matadáj bátorítván őtet hogy ne féljen, csakhogy a kősziklába menjen le, és a bent levő folyosón midőn keresztülmész, egy kertet érsz, abban egy karbunkulus oszlop áll melyre egy lakat vagyon felakasztva; és csak azt a lakatot hozd ki fiam; és ha azt a lakatot kihozod nekem, akkor haza viszlek atyádhoz, és nagy sorban és jó állapotban helyeztetlek. Ezekre a beszédekre nagyon keveset hallgatott Lámek, mert nagyon félt; akkor odaadja a gyűrűjét Lámek kezibe, és mondja neki: Fiam, hogyha valami bajod leszen, akkor csak fordítsd meg az ujjadba e gyűrűt; tehát ezek az óriások, akiket itt látsz, neked mindjárt segítségedre fognak lenni. Erre is keveset hallgatott; akkor aztán azzal ijesztette Lámeket, hogy ha el nem megy a kősziklába, őtet itt hagyja, és a vadak őtet megeszik. Ezen beszédtől megréműlvén, reá állott szegény Lámek, és bement a kősziklába, hol reszkető félelem fogta el, és egész testiben remegett és fázott. Így ballagván a kősziklának garádicsán, midőn már általment volna a folyosón, kinyílt előtte egy fényességü szép kert, melynek gyümölcsfái csupa gyémánt, karbunkulus, smaragd, és más drágakövekből lévő gyümölcsöt termettek, a kertnek pedig a közepiben egy nagy karbunkulus oszlop állott, melynek magassága hatodfél könyöknit mért, vastagsága pedig egy tíz akós hordóhoz hasonló volt. Ezen kimondhatatlan drágaságon volt függesztve a lakat, melyért Lámeket a vén Matadáj beküldötte. Midőn ezt meglátta, egy kissé örvendett, s minden várakozás nélkül hozzája közelít, és amint hozzá nyúlt, és a nagy fényességű oszlopról levette, egyszerre nagy szélzúgás, rettentő mennydörgés és villámlás fogta el a kertet úgy, hogy szegény Lámek megfélemedett és a nagy rettentő földindulástól a földre esett; de míg ő itt magán kivül a földön hevert, addig a szélvész elcsendesedett; ő pedig lábra állván, a lakatot, mely egy arany láncon függött, a nyakába akasztotta és tántorogva visszafelé indúlt a kertből Midőn így menvén szemlélné a kertnek drága terméseit, és megkivánván őket, minden zsebjeit velök jól megrakná: amint az első gyümölcsöt leszakasztotta, tehát a kősziklának a nyílása, melyen Lámek bement volt, rettentő csattanással becsukódott. Midőn Lámek jól megrakodván visszament a folyosón, a folyosó már nem volt oly világos mint azelőtt: megfélemedett tehát, és szörnyü jajgatásra fakadott, mivel a kimenetelt meg nem találta. Matadáj, aki a kősziklának nyílásánál odafent állott, látta hogy a kőszikla összecsukódott: rettenetes volt tehát a bánatja, mivel nem csak Lámeket minden kincsestől elvesztette, hanem a gyűrő is, melyben egyik ereje lakozott, Lámekkel együtt a hegyben bezáródott. Matadáj tehát, semmi reménysége többé nem levén, s maga szerencsétlenségén bánkódván, magát a tüzi lelkek által, melyeken a könyvinek erejénél fogva még hatalma volt, haza vitette, és elvégezte magában hogy szomorú életét hazájában töltse.
Lámek azalatt a barlangban nagy sínlődéssel jajgatván, számtalanszor Matadájt kiáltozta, de sehonnan semmi segítsége nem jött. Midőn így két napig a setétben alá s feljárkálna, kezeit egybe kúcsolván és fejére emelvén szörnyen sírt. Egyszer valamikép a gyűrű az ujjában megfordúlt, s előtte huszonnégy óriások állottak meg azzal a kérdéssel, hogy a felséges princ mit parancsolna? Lámek e látásokon még jobban megrezzent: de midőn a gyűrűnek ereje eszében jutott, tehát megbátorodott és kéré őket, hogy őtet vigyék ki erről a helyről. Erre a parancsolatra felkapják őtet a lelkek, és kivivén a hegynek oldalába lették, és megint megkérdezték tőle, hogy parancsol-e még valamit? Ő pedig, haza vágyódván, kérte a lelkeket, hogy vinnék őtet Konstantinápolba, ezek pedig, minekelőtte haza vitték volna, tehát meggondolták, mely hatalmas ember lenne ő, mivel, úgy mond, hogyha a lakatot, melyet a kősziklából hoztál haza, felnyitod, tehát ami lelkek a föld alatt vannak, mind királyostól neked engedelmeskednek. Ezek után Lámeket haza vitték, és Konstantinápolon kivűl letették.
Lámek nagy örömmel haza ment az atyjához, és elpanaszolta neki, mely rengetegbe vitte őtet a vén Matadáj: melyet hallván az atyja, nagyon sajnálta a fiát, de máskép örűlt, hogy az ő fia mennyit próbált és nyert legyen. Másnap Lámeket a föld alatt lévő lelkek kivitték az erdőbe, és ott egy kivésett fából csinált váluban egy különös erejű fürdőbe tették, melyből midőn kijött volna, mind nagyságára mind ideire és szépségére megváltozott; de még a mi több, minden főrendekhez illő tudományokkal bővelkedett, s minden idegen országokban lévő nyelveket tudott úgy, hogy hozzá fogható ember sem szépségre, sem tudományra nem volt. Ekkor visszament Lámek az atyjához; de mivel formájából egészen megváltozott, tehát ez meg nem ismerte. Ekkor mondja Lámek az atyjának: Kedves atyám, hallottam hogy Szolimánnak van egy nagyon szép leánya, én őtet megnézem, hogy érdemes-e hozzám vagy sem? Ekkor megindúlt, és a merre a kisasszony sétálni szokott, magát az út mellett egy odvas fába rejtette, mivel a királykisasszony mikor sétálni szokott, akkor senkinek sem volt szabad magát az útfélen mutatni. Így várta Lámek a szép kisasszonyt az odvas fába; és amint a kisasszony nagyon sebesen lovagolt volna, az orra vére megindúlt, és kényteleníttetett a lováról leszállani, és Lámeknek legnagyobb szerencséire azon fához, a melyikbe Lámek volt, támaszkodott, és várta míg az orra vére el fog állani. Lámek az odvas fából nagyon kedvére nézte a szép Florentinát, mivel ez volt a neve a királykisasszonynak; és nyakig bele szeretett. Midőn pedig elment volna a fátul, Lámek is kibújt az odvasból, és haza menvén megbeszéllette az atyjának, mely móddal látta meg a szép kisasszonyt.
Ezek után elővette a drága gyümölcsöket, melyeket magával hozott a hegyből, és beletette egy szép tányérba, és adta az atyjának ilyen szókkal: Mondd hogy én ezeket a szép drágaságokat küldöm a kisasszonynak jegybérűl, hogyha a felséges szultán nekem a leányát ide adná. Az atyja megszomorodván fiának e kérésén, nem akart elmenni a felséghez, de a fia bátorítván őtet hogy csak menjen, és nem lesz semmi bántása, elmegy végre az atyja a szultánhoz, és mondja, hogy ezt az ajándékot az ő fia küldi a felséges kisasszonynak, hogy felséged nekie a leányát feleségűl adná. A császár elbámúlt ezen a véletlen kérésen, de a drágaságot szemlelvén, nagyon elbámult rajta, és meg nem foghatta, hogy honnan kapta volna azt a szegény ember? Összehivatja tehát a tanácsbeli urait; kik is látván a drága kincseket, egy-egy országra becsűlték darabját; de mivel a kisasszony már el volt másnak jegyezve, és a lakodalom is már harmadnapra el volt rendelve: így tehát, hogy az öreget a nyakáról elküldhesse, és a drága ajándék is nála maradhasson, azt mondották neki, hogy ha a fiad ily drága ajándékot hoz holnap ily renddel: hogy huszonnégy leányok egy-egy kosárral hozzanak, és maga a fiad tízenkét inasoktól kísértetve a legszebb ízlésű ruhába jön, megkapja a kisasszonyt. Ezt csak azért mondották a szegény embernek, mivel gondolták, hogy az lehetetlenség oly szegény ember fiától. Az öreg haza menvén, mondja a fiának, hogy mi légyen az újság, Lámek azt figyelmetesen meghallgatta; estve eljötte után pedig, midőn már mind letakarodtak, tehát Lámek kimegy a mezőre, és megnyitván a lakatját, imhol a lelkek sokasága őtet környülvette, és óhajtva várták megszabadító uroknak parancsolatját. Ekkor mondja, hogy neki Szaksza vára kincses kertjiből hozzanak huszonnégy kosár drága gyümölcsöket, és ezeknek vitelére szerezzenek huszonnégy szép leányokat, a kik alkalmasak legyenek a királykisasszony szolgálatjára; őneki pedig huszonnégy szolgákat a legdrágább öltözetbe, és magamnak oly köntöst, amelyet még emberi szem nem látott; magatok pedig öltözzetek a legdrágább katonai ruhába, és magatokból formáljatok egy nagy ármádát; azonkivűl a muzsika legszebb zengése is közöttetek legyen. Ezeket így parancsolván, nyugvásra ment.