Reggelre kelvén, Lámeket kivitték a város falain a lelkek, és felöltöztették a legszebb hercegi ruhába, mely az ő szépségit hétszereztette; akkor előlhozták neki a huszonnégy szüzeket, mindegyik kezébe tartotta a kivánt kincset, az ármáda nagyságának vége hossza nem volt, a bandák harsogtak mindenféle szép nótákat: így ment ő legnagyobb pompával a városba. Kinek midőn hírit megvitték volna a szultánnak, nagyon elcsudálkozott és megfélemlett. Ekkor fogván leányának kezét, mengyen Lámek eleibe; de midőn meglátta volna Florentína a szép Lámeket, egészen elfelejtkezett régi szerető hercegiről, hanem Lámeknek hódolt szívéből, és kezét nyújtotta; a szultán is Lámeknek barátságos csókot nyomott homlokára, és leányát néki tüstént általadta. Másnapra hagyatott a pompás menyegző.
Estve nagy vacsora után a törökök módja szerint ment Lámek a szép Florentinával egy szobába, ahol midőn Florentina elaludt, Lámek kiment szobájából, és megnyitván a lakatot, eljöttek a föld alatt való lelkek, a kiknek parancsolta, hogy Szakszavárát mind hegyestől neki lakásúl ide hozzák. Ezen parancsolatját mindjárt teljesítvén, a drága épületet mindenestől elhozták, Konstantinápol egyik nagy piacára helyheztették, a hegynek teteire tették a huszonnégy contignációs rezidenciát, amelynek még az ajtóragasztója is mind aranyból volt; s ebbe a drága épületbe tették Lámeket szerelmes párjával egyűtt. Reggel midőn a szultán felkelt, és kinézett az ablakon, tehát látja ezt a drága fényes épületet; nagy sietséggel megyen a palotának meglátására; de midőn ő felfele ment volna, már akkor a legszebb cédruslugasokon alá s felsétált Lámek a szép Florentinával. Felvezették tehát a szultánt is, és mindeneket megmutogattak neki, ahol azután egy hosszas lakodalmat és ünnepet ülltek.
Míg ezek még folytak Konstantinápolba, addig mindenfelé elterjedett a híre ennek a hatalmas Lámeknek, hogy hozzá fogható sem gazdaságra, sem tündérségre nincsen. Végre meghallotta a vén Matadáj is, mindjárt észre vette, hogy nem más, hanem az ő fogadott fia légyen az; azért megnyitja a könyvet, és a tüzi lelkek eljöttek, és parancsolta nekik, hogy őtet Konstantinápolba vigyék: akik is megfogván, ragadták őtet Konstantinápolba. Midőn oda ért, bamúlva csudálta a nagy gazdag épületet, kinek még alatta való kősziklái is mind aranyból voltak, felmegy Matadáj a hegyre, hogy körülnézze a palotát, és legnagyobb szerencséjére Lámek otthon nem volt, mert vadászni ment az öreg szultánnal. Nagy hamarsággal parancsolja a tüzi lelkeknek hogy az épületet gyújtsák meg, de úgy hogy egyik oltsa, másik gyújtsa, hogy nagy kár ne legyen. Hogy a tűz kigyúlladott az épületben, nagy lárma támadott, és a jószágot kezdték kihordani: akor Matadáj is a tüzi lelkek igazitása után berohan a kilencedik szobába, ahol egy vas almáriomban volt a lakat bezárva. A zárokat tehát leverte, és a legdrágább lakatot magához vette. Ekkorára a tűz elaludt, ő pedig alig várta a besetétedést; megnyitotta tehát a lakatot, és nagy morgással előjöttek a föld alatt való lelkek, kiknek parancsolta, hogy a drága palotát mindenestől vigyék a tulsó óperenciás tengereken túl, csak Lámeket hagyják ott. Ezek fogván a várat, mindenestől nagy messze elvitték, csak szegény Lámeket magát hagyták a földön. Reggel Lámek felébredett, és nagyon megijedett, hogy a jószága kedves feleségével együtt elveszett. A szultánnak is fülibe ment ez a nagy hír, mire Lámeket megfogatta és vasba verette. Másnap hát csak viszik szegény Lámeket a vesztőhelyre, hogy mint gonosztevőt megzsinórozzák. Amint már kisérték őtet kifelé, eszébe jutott neki az ujjában lévő gyűrűnek ereje; nagy hirtelen megfordítja az ujjába, és azonnal mellette támad negyvennyolc rettenetes óriás, és a kísérő katonákat mind széthordják, és kérdezik uroktól, hogy mit parancsolna? az pedig mondja hogy őtet vigyék egyenesen az ő elrablott épületjéhez és az ő kedves feleségéhez. Ezek felkapják, és viszik őtet egyenesen az óperenciás tengereken túl, amely oly erősen be volt kerítve, hogy még a madarak sem tudtak egyenesen hozzá berepülni.
Ekkor a levegői lelkek hoztak némely füveket, és megkenték Lámek ábrázatját, és oly öreg képet mutatott, hogy senki őtet meg nem esmerhette volna, és adtak neki két pakéta porokat hogy, ha beszélhet Florentinával, tehát adja azt a port neki oly feltétellel, hogy első alkalmatossággal adja be Matadájnak, melytől az majd elaluszik, és hogyha elaludt, mondják a lelkek, hogy a nyakába lévő lakatot és könyvet hozza el: ha ezt, úgy mondd feleségednek, megteszed, tüstént meglátod Lámekedet. Lámek tehát mint egy öreg szarándok felmegy; amint a várnak udvarába bement volna, a cselédek tudtára adták Florentinának hogy egy csudálatos ajtatos öreg szarándok volna itt a várban. Florentina nagy sietséggel megyen az udvarba, és örvendve könnyes szemekkel köszönti a szarándokot, és panaszolja neki az ő rettenetes baját; mondja neki Lámek: Hogyha megfogadod szavamat, tehát szerencséssé teszed mind magadat, mind Lámekedet. Mondja neki Florentina, hogy bár akármit parancsol, tehát szivesen fogja teljesíteni. Lámek tehát elbeszéllette az egész dolgot mint neki a lelkektől meghagyattatott; Florentina, kezéhez vette a porokat, és a keblibe tette, az öreget pedig megajándékozta bőven.
Midőn már az asztalhoz leültek mind a ketten, ő és Matadáj, tehát nyájasan kezd ehez beszélni, akin Matadáj szörnyen örvendett, és végre, midőn felvett Florentina egy pohár bort és Matadájra köszönti, és kiitta, Matadáj ezen nagyon örvendett. Egykor leejtette Florentina a villáját, mely után Matadáj lenyúlt, és felvette; addig Florentina az elrendelt port a Matadáj poharába egyvelítette, melyet az csakhamar kihörpölt, és mind megitta. Ez után mindjárt nagy álomba merűlt; melyet látván Florentina, nagy hamar hozzája ment, és a lakatot meg a könyvet, mely a nyakában volt, tőle elvette, és szél módjára levitte az öreg szarándoknak. Midőn Lámek meglátta, csakhamar megkente magát a lelkektől adatott zsírral, kitől megífjodott, és az elébbi szép ábrázatja helyre jött: melyen nagyon megörvendett hív felesége, és nyakába borúlt. Ekkor Lámek megnyitotta a lakatot, és a lelkek elöljöttek, és parancsolatját várták, ő pedig meghagyta nekik, hogy mentűl elébb vigyék őtet mindenestől Konstantinápolban, melyet mindjárt teljesítettek is. Reggelre látván a szultán az ő vejének rettentő ereit visszajönni, hozzája megy, és lábaihoz borúl, kegyelemért esedezik, hogy ne ölné meg őtet azért a gonosz cselekedetiért, melyet vele cselekedett: Lámek felemelte a földről, és megbocsátott neki mindeneket; azután a vén Matadájt hozatta elő, akit álmából feltámasztván, nyársba húzatott, és így ő kegyetlenűl végzé életét. Lámek pedig számos esztendeig élt kedves párjával, a lakatra pedig azután nagyobb gondja volt, mint ennekelőtte, mert ő is mindég mint valamely órát egy arany láncon a nyakába hordozta. Midőn pedig Lámek feleségivel boldogúl végezte volna életét, az arany Szakszavára is a lakattal együtt eltünt.
Egy embernek volt két fia és egy leánya. Az apjok csakhamar elhalt, csak anyjok viselte gondjokat. Egyszer a kissebbik elment szántani, és azt mondá a húgának, hogy ebédet vigyen neki. A húga azt mondá: Hogyan akadok reád? A legény azt mondá: Majd hogyha ki megyek szántani, itt a ház előtt a földnek vetem az ekét, és odáig szántok; azon eljöhetsz. Aval elment szántani, és szántott.
Mikor az ebéddel a húga utána akart menni, hát az ördög is szántott másfelé, tudniillik a legénynek a szántásátul fogva a maga házáig. Mikor a leány oda érkezett, azon ment amit az ördög szántott, és csak egyszer az ördög házához érkezett. Látván a ördögöt, kérdi, hogy nem látott-e egy legényt erre szántani? Az ördög mondja, hogy ő nem látott ott senkit szántani, de jőj be a házamba. A leány bemegy, s az ördög elvette feleséginek a leányt s ez ott maradt.
Azalatt a bátyja nehezen várta az ebédet, haza ment haragosan, mondja az anyjának, hogy miért nem küldött ebédet neki? Az anyja mondja: Hát a húgod nem vitt ebédet? hiszen már régen elküldtem utánad. A legény evett, azután elment a húgát keresni, és ment a szántáson: hát látja hogy másfelé is vagyon szántás; elmegy a szántáson egész az ördög házáig, és kérdi, hogy nem látott-e egy leányt? Az ördög azt mondá, hogy ottben van, csak menjen be. Bemegy, hát látja a húgát; ez mondja neki: Jaj csak menj ki hamar, mert ha az uram bejön, összeszaggat; de a legény nem ment ki. Bemegy az ördög és parancsol harminc akó bort magának, és a sógorának is hasonlóképen annyit, és egy-egy ökröt, és összeültek enni, de a legény nem tudta megenni, az ördög megette, azután mondja: No sógor, most birkozzunk, amelyik előbb földhöz tudja a másikat vágni, az lesz a nyertes. Összemennek hát birkozni; az ördög földhöz vágta a legényt: mindjárt pokolba esett. Azután a másik testvér is elment keresni őket; az is oda talált, s az is úgy járt mint a bátyja.
Az édes anyjok azalatt oda haza siránkozott, hogy már se fia se leánya nincsen; azután mindig imádkozott, hogy az isten csak egy gyermeket adna neki, ha csak akkora lesz is mint egy babszem. Egyszer egy babot talált kint az utcán; amint megette, mindjárt nagy változást érezett. Hát nagyon szégyenlette az asszony, hogy ura nincs, és mégis teherbe van; és nem sokára meg is lett a gyermek, és ép oly kicsi volt mint más gyermek, de mindjárt futott és beszélt. És mert olyan kicsi volt, Kökény Matyinak hítták a faluba. Egyszer az asszony szomorú volt, és kérdezte a kis fiu, hogy mért oly szomorú? az asszony mondá: Nekem három gyermekem volt, és mind a három elveszett, nem tudom hogy hová lettek. – A fia azt mondá: majd elmegyek én, és megkeresem őket. Akkor elmegy a kovácshoz, mondja neki, hogy csináljon egy negyvennyolc mázsás kalapácsot. A kovács nem tudott kedve szerint valót csinálni, kapja a kalapácsot és a kovácsot agyon üti vele, és megy a másik kovácshoz, az csinált neki kedve szerint való kalapácsot, azt mindjárt a gatya pártázatjába dugta, és elmegy a bátyjait keresni, és épen oda talált menni az ördög házához. Az ördög odakint sétált, és kérdi hogy mit keres? Azt mondja, hogy nem látott-e valahol két legényt és egy leányt? Felel neki az ördög: láttam, odaben vannak, csak menj be. Ez bemegy, és látja a nénje, és mondja: Jaj szegény! miért jöttél ide, majd neked is ítt kell maradnod. Akkor bemegy az ördög is, és annak is parancsol harminc akó bort és egy ökröt, s leültek és ettek, és még az ördög hozzá sem kezdett jól az evéshez, már Kökény Matyi megette az ökröt s a bort is megitta. Az ördög azt mondja neki: Na sógor, most ettél s ittál is, menjünk birkozni, aki a másikat előbb földhöz vágja, az lesz a nyertes. Kimennek hát, de Kökény Matyi úgy a földhöz vágta ördög uramat, hogy majd a szeme is kiugrott. És kapja a kalapácsát, az ördögöt agyon verte, a két bátyját és a nénjét az anyjához haza vitte, azután együtt éltek, és mai nap is együtt élnek, ha meg nem haltak.
Volt egy király, és annak egy jobbágya, akinek egy szép fia nevelkedett, kit a király úgy megszeretett, hogy fölvette komorniknak. A legény egyszer azt gondolta magában: Jó volna a király leányát megpróbálnom: hogyha hozzám jönne, elvenném feleségemnek. A legény haza ment az apjához, és a király az udvarmestert oda küldte, hogy kérdje meg: miért nem akar haza menni? A legény azt feleli hogy ha a király a leányát neki adja, úgy bemegy szolgálni. Az udvarmester megmondja a királynak; akkor a király a komornyikhoz visszaküldött: hogyha annyi pénze van mint a királynak, úgy neki adják a királyleányt.
Elment hát a legény egy nagy erdőbe; ott egy zöld ruhás ember hozzá megy és kérdi, hogy mit keres? A legény azt mondá neki: Én szolgálatot keresek. A zöld ember mondja: Jőj hozzám, nálam jó szolgálatot kapsz; és elment vele. Akkor mondja a zöld ember: Halod-e, ezt a helyet jól megjegyezd magadnak, hogy ha visszahozlak, megismerd; akkor fölkapta, és úgy elrepűlt vele, mintha a szél vitte volna őket. És egy házba vitte, és mindent megmutatott neki, hogy melyik lesz a szobája, hanem egy ajtót mutatott neki, és azt mondá: Ebbe a szobába, azt megmondom, be ne menj, mert ha bemégy, onnan soha ki nem jöhetsz. Azután az istállóba vezette, és a lovait megmutatta neki; két nagy fekete ló volt az istállóban; azután egy ládát fölnyitott neki, és a ládában szén volt; a zöld ember azt mondá ezt etesd a lovakkal, és tisztogasd őket, mert én elmegyek, és három fertály esztendeig nem jövök haza. Azután elment.
A legény jól forgatta otthon a gazdaságot. Egyszer azt az ajtót vizsgálta, amelyet az ura megtiltott neki, fel is nyitotta, be is ment a szobába: hát ott lát egy szép leányt, aki épen az ő falujából való volt. Elréműl a leány, ahogy meglátja, mert megismerte, és mondá neki: Jaj miért jöttél ide, többé el nem mehetsz, itt kell örökre maradnod mint énnekem. De én segítek rajtad, ha te is segítesz rajtam; és egy kést adott neki, és mondá: Majd ha téged elvisz vissza, csak vígyázz, hogy megösmerd azon helyet ahol téged fölvett, mert másként itt kell maradnod, és ha egyszer ott lesztek, akkor ott neked pénzt hord, és mikor már elég pénzed lesz, akkor ezzel a késsel kerítsd be, azután nem jöhet ki, hanem az ujjában lévő gyűrűjét kérjed tőle, és ha az ujjodat kéri, azt be ne nyújtsd neki, mert elszakasztja, hanem ezt a kést nyújtsd neki, hadd tegye arra; azután még se ereszd ki, hanem kérd meg hogy mi hasznát lehet annak venni, azután ha megmondja, a késsel húzd keresztűl; akkor elmehet. Hanem azt mondom, hogy ha karácson bőjtje lesz, akkor tedd magadat beteggé, és majd mindent hord, kávét, ételt és pálinkát, te pedig semmit se egyél egész hét óráig, akkor ehetel és ihatol; és most láss hozzá, hogy kimehess. A legény mindenkép próbálta, hogy ha kimehetne, de épen semmiképen sem mehetett ki; azután látta hogy a gerenda alatt három könyv vagyon; leveszi a könyvet, látja hogy semmi sincs benne; a másikat nézi, abban sem volt semmi; azután a harmadikat nézi, abban sokféle irás volt írva, és olvassa; mikor a vége felé olvasott, látja hogy az ajtó magátul megnyillott. Fölteszi hát a könyvet, és kimegy a szobábul nagy sietve a lovaihoz, azokat éteti és tisztogatja, s úgy várja az urát; mikor pedig enni akart, mindig ott volt az étel. Az ura haza ment, és mindenét tisztán találta, amin nagyon örűlt.
Eljött azután karácson bőjtje is. A legény előtte való nap beteggé tette magát; az ura mindent hordott neki, valamit kivánt tőle, kávét, szilvapálinkát, hogy csak egy kicsint igyék mindjárt jobban lesz, de ő semmiből sem ivott sem evett: csak mikor hét óra eljött, akkor evett. Az ura bemegy a szobába, hát már a leány nem volt benn, mivel kiszabadúlt, mert a legény kibőjtölte érte azon napot. Kimegy hát az ura nagy haraggal hozzá, és mondja neki: Most látom, hogy te nagyon okos ember vagy, mert engem megcsaltál: ha én azt tudtam volna, másként vigyáztam volna reád; de ő semmit sem tartott, gondolván hogy azon egynehány napot még kitölti nála; és hogy az ideje eljött, mondja neki: Én az én időmet, kiszolgáltam, most vígy engem oda ahonnan elhoztál. Ekkor az ördög fölkapta, és vitte mint a szél; ő pedig mindég vigyázott azon helyre, ahonnan elvitte; és mikor már ott voltak, kiáltott neki hogy megálljon, ott van az a hely, hol beszegődött hozzá. Az ördög tehát etette, és adott neki egy zsák pénzt, s azt mondá neki: Elég-e? Ő pedig azt mondá: Nem elég, csak hozz még többet; akkor elment az ördög és még két annyit vitt neki; de akkor is csak azt mondta, hogy még nem elég: és harmadszor három annyit adott neki, és mikor kitöltötte volna a pénzt, a legény azon késsel bekeritette őtet s az ördög nem mehetett ki a keritésbűl. Akkor mondja neki: Már engem még jobban meg akarsz csalni? csak ereszsz ki ezen várból, annyi pénzt hozok neked valamennyi kell; a legény pedig mondá: Én ki nem eresztelek addig, míg a gyűrűt az ujjadból nekem nem adod; az ördög mondá: Úgy is tudtam, hogy még attól is megfosztasz, nyújtsd ide az ujjodat, ha illik-e belé? Mondá a legény: Az ujjamat nem adom, hanem tedd erre a késre, úgy elveszem. Az ördög rá tette a gyűrűt, és a legény az ujjában dugta, s az ördög mondá neki: No most ereszsz ki, a gyűrűt is megkaptad. A legény azt mondá: No most még azt mondd meg, hogy mi haszna vagyon ennek a gyűrűnek? Az ördög mondá: Ha az a leány nem mondta, én sem mondom. Monda a legény: Én ugyan, ha nem mondod is, megtalálom a hasznát, hanem teneked örökre itt kell maradnod. Azzal elment. Az ördög kiáltott utána mondván: Jőj vissza, megmondom. Akkor visszament, s az ördög monda neki: Ennek a gyűrűnek oly ereje vagyon, hogy ha megszorítod, mindnyájunknak neked kell szolgálni. Akkor a legény a késsel keresztűlmetszette a várat, az ördög mindjárt kijöhetett belőle. Akkor azt mondá a legény; Hát ezen pénzemet hogy tudom haza vinni? Az ördög azt mondá: Ne féltsd, megőrzöm én azt, te csak menj haza. Ő pedig haza ment az apjához, és kérdi tőle, vannak-e erős ökrei? Az apja azt mondá: Vannak erősek, mért kérded? Ő pedig azt mondá: Keressen kend vagy tizenkét szekeret holnapra, az erdőre megyek. Az apja keresett huszonnégy szekeret, és elment a huszonnégy szekér, s ugyan annyi pénzt vittek haza.
Ezek így lévén, más nap elküldi a szerencsés legény a királyhoz hogy pénze elég van, most adja neki a leányát. A király egy tanácsossát küldi oda, hogy vizsgálja meg, ha igaz-e az? Ez elment, és azt mondta a királynak: Felséges király! pénze több van mint fölségednek. A király gondolkozott, hogy hol vette azt a sok pénzt? azután azt üzente neki, hogy csináltasson olyan várat mint a királyé. A legény csak azt várta hogy beestveledjék, akkor kiment, és a gyűrűt megszorította, s az ördögök mindjárt ott voltak, és azt kérdték: Mit parancsol az ífju úr? Ő pedig megparancsolta hogy reggelre még szebb várat csináljanak mint a királyé volt; akkor beküldte az apját a királyhoz, hogy megvan a vár, most adja neki a leányát. A király ismét azt üzente neki, hogy most olyan hidat csináltasson, hogy egyik várbul a másikba összejárhassanak. Más napra az is meglett. A legény újolag beküldte az apját hogy a leányt adják neki. Akkor a király azt mondá: Még egy kert szükséges, azt is csináltasson; más napra a kert is készen volt, még sokkal szebb mint a királyé, pedig oly csunya helyen csinálták, hogy egyebet nem láttak, csak a sok követ; ide az ördögök mind elhordták és földet hoztak helyébe és oly szép kertet csináltak, hogy a király kertje még csak árnyékában sem állott. Akkor megint beküldte az apját a királyhoz, hogy a leányát adja neki. A király tehát neki adta a leányát. Azonban a leány a török basa fiát szerette, de úgy hogy senki sem tudta, csak maga a leány. A legény tehát elvette a király leányát, és nagy lakodalmat csináltak, nyolcan az ördögök közől voltak a muzsikusok. Mikor a vacsorának már vége volt, akkor lefeküdtek; azt kérdi a menyasszony: Ugyan szívem, mondd meg nekem, hogyan tudtad te azt a sokat oly kevés idő alatt megcsináltatni? Ő pedig mindjárt kivallotta, és ezután elaludt, a felesége pedig a gyűrűt lehúzta az ujjáról, és a maga ujjába dugta; azután kiment, és a gyűrűt megszorította, s az ördögök mindjárt ott voltak, és kérdezték tüle, hogy mit parancsol nekik? Ő pedig mondá nekik: Most engem vigyetek Törökországba a szeretőmhöz. Az ördögök felfogták, s nagy sebesen Törökországba vitték a basa fiához; a szegény vőlegény pedig az ágyba aludt. Jókor reggel felkél; hát látja hogy a felesége elszökött, a gyűrűjét is ellopta, el is vitte, amin ő nagyon búsúlt. A muzsikusok muzsikaszóval mentek az ajtóra, de ő bújában az ajtót sem nyitotta meg; azután a király bement a szobába, és nem látja a leányát; kérdi, hogy hová tette; ő pedig azt feleli, hogy elszökött, és engemet is meglopott, mert a gyűrűmet is ellopta. De a király azt mondta: Nem szökött el, hanem megölted, és eltemetted, de holnap felakasztatlak, ha elő nem állítod a leányomat. Mindjárt megfogatta aztán, és tömlöcre vettette; azután a muzsikusok oda mentek, és a királynak azt mondták: Ereszsze el fölséged, mink nyolcan itt maradunk helyette, ő pedig hadd keresse, és meg is találja. A király tehát elereszti, és a nyolc muzsikust rekesztette be helyette. Az egyik pedig hozzá megy, és azt mondja neki: Tudod-e most mit csinálj? Öltözzél fel vadásznak, és csak menj Törökország felé; hanem azt nem mondták neki hogy hol van, pedig magoknak kellett elvinni. Akkor megindúlt nagy sietve, és ment Törökország felé; az úton lát egy szép fekete macskát, kapja a puskát és agyon akarja lőni; a macska azt mondja neki: Ne lőj agyon, majd segítek rajtad; és elment vele. Azután lát egy szép rókát, azt is agyon akarta lőni, az is megszólamlott hozzá, s monda: Ne lőj agyon, még segíthetek rajtad; azt sem lőtte agyon, az is elment vele. Azután meg tovább megy, és lát egy csúnya egeret, azt is agyon akarja lőni, az is azt mondja neki: ne lőj agyon, még segítek rajtad; az is elment velek. Akkor már negyed magával volt: a macska, a róka, és az egér; mind a hárman az ördögök közül valók voltak. Azután a tengerparton megállottak; a róka azt mondja neki: Te maradj itt, rakj tüzet, majd mink beúszunk a tengeren a várba, mert ott lesz a gyűrű; a róka mondja a macskának: te fogd a farkamat, a te farkadat fogja az egér, úszszunk csakhamar. És csakhamar beúsztak a várhoz. A róka azt mondja: Menj be macska az egérrel, hozzátok ki a gyűrűt. A macska az egeret a hasa alá fogta, úgy ment az ablakban, ott rítt, sírt; meglátta a törők, beeresztette, s nagyon örűlt neki, mert sok egér volt a szobában; a macska az egeret elejtette, utána futott és kergette, a török és a király leánya épen akkor a gyűrűt vizsgálták az asztalnál, az egér futkos, a macska utána, ezek is a gyűrűt ott hagyták, szaladtak, hogy meg segítik fogni; az egér fölszalad az asztalra, a gyűrűt felkapja, a macska meg a gyertyát eloltotta, sötét lett, s az ablakot kitörték, és a gyűrűt elvitték. A király leánya mindjárt nagyon, búsúlt a gyűrűért; a macska és egér pedig nagy örömmel futottak a rókához. A róka azt mondja nekik: No most melyik fogja a gyűrűt? Én nehéz vagyok, elmerűlök, az egér el nem birja: fogd te macska, hanem vigyázz, hogy el ne veszítsd. Akkor megindúltak, és sietve úsztak, de a macska szájába víz ment, a gyűrűt elejtette a vízbe, azután búsúltak, hogy hogyan találják meg: az urokhoz nem mertek menni, a parton bújdostak tehát, és látnak iszonyú sok rákot. A macska kérdi, hogy minn versengenek? azt mondja a rák: királyt akarunk tenni, de nem tudunk: A macska fölszalad egy fára, s azt mondja nekik: Az ki ide tud jönni, az lesz a királytok; a rákok próbáltak felmenni, hanem egy sem tudott; utóljára egy fiatal próbált, fel is ment, a macska megkapta, és a többi rák kiáltott hogy a királyokat ereszsze el. Én pedig el nem eresztem, mondá a macska, míg egy gyűrűt, melyet a tengerbe ejtettem, fel nem hoztok. A rákok az egész tengert elfogták, a gyűrűt előhozták, a macska a királyokat szépen levitte, és nekik adta; azok a gyűrűt a macskának adták, a macska nagy örömmel vitte a gyűrűt a rókához, és együtt mind a hárman nagy örömmel az urokhoz vitték a gyűrűt. Az csakhamar az ujjában dugta és megszorította, és mindjárt ott termett tizenkét ördög, és az mondák: Mit parancsol az ífju úr? ő pedig azt mondá: Fogjatok fel engem és vigyetek az ipamhoz. Akkor felfogták, nagy hirtelenséggel a királyhoz vitték, ő bemegy az ipájához, és kérdi tőle a király: hát a feleséged hol van? Törökországban, monda, most is a török basa fiával van. A király megharagudt, mondá: Mért nem hoztad el mind a kettőt? Felel az ífju: Majd reggelre itt lesznek, és pedig együtt fekve megláthatd. Másnap reggel oda vitette mind a kettőt, a király megfogatta mind kettőjöket, de még is a törököt eleresztette, hanem a leányát kivitette, és fejét vétette, az ífjat pedig magához vette, s mint saját gyermekét s örökösit mai napig is tartja.
Volt egy királyné, aki minden órában más színben változott, egy órában fejér, másikban sárga, harmadikban zöld, és így más-más színt mutatott a képe. Annak pediglen volt egy igen szép fia, aki az anyjának egyszer azt mondá: Asszonyanyám, én már azon szép időt elértem, melyben meg kell házasodnom; azért adjon nekem pénzt, és egy regement huszárt mellém, akik engem kisérjenek. Felel neki az anyja: Kedves fiam, azt tűled meg nem fogom, csak menj el, és végy pénzt magaddal a mennyit akarsz, hanem azt megmondom, hogy addig haza ne jőj, míg oly feleséget nem kapsz, aki minden órában változik a színiben mint én is. A fia megfogadta a szavát az anyjának, és magához vett tizenkét szeker pénzt, és egy regement katonát, úgy oztán megindúlt, országokat járt; már messzí országokba elérkezett, de sohul olyant nem talált, mint az ő anyja volt. Már pénzek is elfogyott, hogy nem élhettek; és nem mehettek tovább; azért vissza kellett nekik fordúlni haza felé. Mikor haza érkeztek, elbeszélte az anyjának, hogy sehol oly személyre nem találhat mint az anyja, azért haza kelletett jönnie. Az anyja azt mondja neki: Kedves fiam, még egyszer menj el, és vígy több pénzt magaddal, talán még is akadsz olyan személyre mint én vagyok. A királyfi nagy bújában huszonnégy szeker pénzt vitt magával és egy regement huszárt, s nagy búban ment messzi országba.
Egyszer talált egy városba menni, ahol egy halottat akartak eltemetni, és mikor a tetőhöz érkeztek vele, a holttestet letették és nagy durungokkal verték. Ezt a királyfi hogy meglátta, nagyon sajnálkodott rajta, oda ment, és kérdezte, hogy miért verik azt a holttestet azok pedig felelének neki, hogy éltében sok adósságot tett, és senkinek meg nem fizetett, azért verik holta után a testet. Mond a királyfi: Csak ne verjétek, a mi adósságot tett, inkább mind megfizetem. Hogy ezt mondta, a testet mindjárt eltemették. Azután kifizette minden adósságát úgy, hogy a huszonnégy szeker pénz mind rá ment, és a katonái lovait is mind oda adta az adósoknak, hogy csak békével maradjanak; azután az városba ment szállásra, más nap pediglen a katonáit mind visszaküldötte, és maga útnak indúlt. Mikor a temetőhöz érkezett, a temetőből egy ember fölkelt, és hozzá megy, s mondja neki: Uram, tudom hogy szolgád nincsen, azért fogadj meg engem, én híven szolgállak. Felel a királyfi: Barátom, én meg nem fogadhatlak téged, mert pénzem nincsen, és most haza megyek. Felel az ember: Nekem fizetés nem kell, hanem én még is felkeresem azt a személyt, akit az anyád kiván. A királyfi nagy álmélkodva megfogadja, és elmegy vele más uton.
Egyszer az urának mondja: Uram, csak jőj utánam, majd én elmegyek szállást csinálni. Akkor elmegy egy elátkozott várba, aki tele volt ördöggel, és mondja: Halljátok ördögök: most jön az én uram, aki titeket el akar ebbül a várbul űzni; hanem fogadjátok számát majd titeket én egy kamarába elzárlak, úgy megmaradtok. Az ördögök engedtek neki, és az urát oda bekvártélyozta; ott hált a királyfi azon éjjel. Más nap megmutatta neki az útat hogy merre menjen; az urát útnak ereszti, maga pedig ott maradt. Akkor az ördögöket kiereszti, az ördögök pedig nagyon megörűltek, hogy őket megtartotta; azért azt kérdezték tüle, hogy mit kiván tűlök? mindent megtesznek neki, hogy űket megtartotta. Volt pedig abban a várban egy rozsdás puska és egy köpönyeg melyet az ördögök őriztek; azt kérte tűlök, mert már tudta hogy mire valók; az ördögök pedig örömest neki adták. A köpönyeget magára vette, a puskát pedig a vállára vetette, azzal az ura után ment mint a szél. Mikor az urát elérte, beszélt vele! de az ura őtet nem látta; azért kérdezte az ura: Hol vagy én szolgám, hogy nem látlak? és velem beszélsz. Akkor a köpönyeget magárul levetette, és látható lett. Akkor az urának monda: Uram, itt vagyon az város, amelyben a te feleségedet föltaláljuk, azért vigyázz magadra; abban a városban pedig egy ördöngös király van, akinek ördögök szolgáltak volt; annak egy szép leánya van; azért oda mentek, és a királyt köszöntötték, és megmondták neki, hogy mit akarnak; a király leánya pedig nagyon örűlt, mert igen szép legény volt a királyfi. Azért a király azt mondja: Na nem bánom, hanem három próbát tegyünk, hogyha azt meg tudod tenni, a leányom a tiéd; hogyha pedig meg nem tudod tenni, az ördögökkel összeszaggattatlak. Azért elsőben egy pár arany papucsot vett elől a király, és mondja az ördögöknek: Ezt vigyétek a tenger szigetiben, és abban a ládában csukjátok. A szolgája pedig mindenütt az ördögök után ment a köpönyegben, az ördögök nem láthaták, mert a köpönyeg rajta volt, azért a papucsot a ládába tették, a királyfi szolgája pedig kivette a ládábul, és haza vitte, s az urának odaadta. Másnap az ífju király az ördöngös királyhoz vitte a papucsot; ez monda neki: Felséges király, tetszésed szerint a papucs itt van. Felel a király: No itt van egy pár arany kés, azt vigyétek a tenger szigetébe, és jól becsukjátok. Az ördögök kapták a pár kést, és elvitték a tenger szigetébe, de mind hiába, mert az ífju király szolgája mindenütt a nyomokban volt, és alighogy a ládába tették, már ez kivette és az urának haza vitte. Más nap azt is az öreg királynak általadta. Harmadszor a leánynak az ujjáról egy gyűrűt húzott le, azt adta az ördögnek, azzal is az ördögök nagy hamarsággal a tenger szigetibe mentek, ládába vetették, hanem azt is csakhamar az urának visszahozta a szolga, az ífju király pedig nagy örömmel az ördöngös királynak adta; akkor monda neki: Én ördögi erővel bírok, de te meg egész ördög vagy, mert azt mind megcselekedted, amit semmiféle ember sem tudott volna megcselekedni: azért legyen a leányom a tied.
Más nap a leányt elvitték, és mikor az uton mentek, egy temetőhöz érkeztek; hát azt mondja a szolga az urának: Uram, már most én itt maradok, hanem azt tudod hogy a leányt ketten nyertük; már most fele az enyim, fele a tied; azért most kétfelé szakasztom. A királyfi könyörgött neki, hogy azt ne mívelje, de ő arra nem engedett; csak kétfelé szakasztá: tehát kigyó s béka esett ki belőle, és akkor megint összetette, és sokkal szebb lett mint előbb volt, és azt mondá: Uram, már most elviheted, ez lesz olyan mint az édes anyád; ez is minden órában változik a színiben. Már most élhetsz vele. Én ezt azért cselekedtem veled, hogy azt a jót cselekedted velem, mert én voltam az az ember, akit holtom után vertek. Már elkárhoztam volna, hanem te megváltottál engem. Akkor eltűnt előle: az ífju király pedig elment a hazájába, és elvette feleségének; így lett vége mindennek.
Volt egy juhásznak egy kutyája, aki egy kősziklás hegy alatt egy lyukban megkölykezett. A juhász egy párt örömest meghagyott volna kölykeiből, ugyanazért mindig lesték hogy hova jár a kutya, míg egyszer csak megtalálták, de senki sem mert hozzá menni: mindjárt morgott az emberre. Azért, mikor haza ment a kutya enni, akkor a gazdája megfogta és megkötözte, azután egy bojtárjával, a ki kilenc esztendős volt, elment a lyukhoz. Mivel pedig a lyuk szűk volt, maga nem mehetett be, hanem a bojtárját küldötte be, hogy a kis kutyákat hozza ki a lyukbul. A gyermek bebújt a lyukba, de a kis kölykek mind beljebb mentek abba úgy annyira, hogy egy pincébe lepotyogtak. A gyermek kimegy, és beszéli a gazdájának, hogy egy pincébe lepotyogtak, a gazdája egy kötelen leeresztette a gyermeket a pincébe, tüzi szerszámot is adott magával. Mikor a bojtár a pincében tüzet ütött és gyertyát gyújtott, hát látja hogy sok hordó bor van a pincében, de már az hordók fája el volt rothadva, csak a bőribe volt a bor; a gyermek a késit a hordóba lökte, tehát bor folyt belőle; a gyermek ivott, azután megborosúlt, jobb kedve lett neki, s összejárta a pincét: hát sok pénzre talált, a mely éllel volt hordóba rakva. Erre a gyermek a kutyákat csakhamar fölhuzatta, azután az ingét levetette, és teli rakta pénzzel, azt is fölhuzatta gazdájával; utóljára magát húzatá föl, s beszéli a gazdájának hogy mit látott. Míg így beszélnének, a lyukbul egy fekete ember jött ki, és mondja neki: Na! köszönd istenednek, hogy odabe nem értelek, mert ha ezer lelked lett volna is, még is összeszaggattalak volna. Ezzel a lyukba visszament; ezek pedig a pénzzel haza mentek: a juhász valami keveset adott a gyermeknek, a többet magának tartotta.
A juhász még nyolc esztendeig élt, azután megholt; a legény azután is csak juhászmesterségében maradt. Egyszer a pénze elfogyott, hát a pajtásával a korcsmába mentek: mindkettő nagyon búsúlt, hogy a korcsmárosnak már igen sokkal adósok, azért ez az ífju mondá pajtásának: Pajtás, hogyha neked bátorságod volna, én tudok sok pénzt, az nekünk jó volna. A pajtása azt mondá neki: Nekem van bátorságom, csak menjünk! El is mentek mind a ketten a lyukhoz, s egy kötelet megkötöttek a kőhöz, azon leereszkedtek mind a ketten; legelsőben a borbul jól ittak, azután beszélgettek együtt. Egyszer csak jött a fekete ember, és nagy haraggal azt mondja: Na te fickó, nemde megmondtam, hogy többet ide ne jőj? most összeszaggatlak. E pedig a borbul jól bevett, mely nagy bátorságot adott neki, azt mondja a fekete embernek: No ilyen teremtette! gyere, szaggass össze, majd megtanítlak ne búsúlj, úgy összeváglak, hogy pornak is apró leszel. Mivelhogy a juhászlegény oly nagy bátorságot mutatott, mondja a fekete ember neki: Na fiam, mivel oly bátor vagy, menj le az alsó pincébe, ott van az én uram: hogyha jó kedvibe találod, ez a kincs mind a tied: ha pedig haragszik, oda az életed. Felel az ífju neki: Vagy haragszik vagy nem, elmegyek; hogyha valamit akar, összevagdalom mint a répát. Le is ment, a pincébe; ott ült az öreg, monda az öregnek: Jó napot apó; felel az öreg: Isten hozott fiam, te vagy az én nagy szerencsém, hogy ily nagy bátorsággal bíró ember vagy: most megváltottál, azért legyen a tied minden ami itt vagyon, és fogd a baltádat, és üsd meg itt a falat. És megüti a legény: hát mindjárt egy világos garádics volt előtte, akin fölmehettek; az öreg pedig eltünt, és senkit sem találtak; akkor feljöttek a pincébűl, és a királyhoz mentek, s megbeszélték neki, hogy hogyan jártak. A király a kincset általvette, és a két juhászlegénynek adott annyit amennyit kivántak egész életekre, s így szabadúlt meg a szegény szenvedő lélek, és az a kincs is fölszabadúlt.
Volt egy szegény embernek egy fia, aki az apjának azt mondta: Apám, látom hogy szegény módon kell élnünk, azért én elmegyek szerencsét próbálni, majd talán jobb lesz dolgom. Az apja elbocsátotta, s a legény elmegy, és nagy darab országot bejár, de sehol magának való szolgálatot nem talált. Egyszer egy juhászhoz megy, és attul kérdi, ha nem volna-e szolgálatra szüksége? Felel a juhász: Én téged megfogadlak, hogyha esztendeig kitartod, hogy a kárvallástul megmaradsz; én adok kilenc birkát, de azt megmondom, hogy a tóba ne ereszd a birkákat, mert a szőrök megaranyosúl, úgy oztán hasznát nem vehetem a szőröknek – mert abban a városban az arany nem volt kelendő, hanem csak a szőr. A legény kihajtja a birkákat, és egész kilenc hónapig megőrizte a juhokat, s a tóba nem eresztette; hanem hogy kilenc hónap kitelt, egyszer elaludt; a birkák mindjárt a tóba szaladtak, s a szőrök megaranyosúlt. A legény fölébred, s nagyon megijedt, hogy az birkák mind aranyszőrüek. Félt haza hajtani őket, hogy a gazdája megveri, hogy oly nagy kárt tett; sokat gondolkodott, de végtére még is csak haza hajtotta. Hogy a gazdája meglátta a birkákat, nagyon haragudott, hogy már mit csináljon? végtére három juhot neki adott, és azt mondá: Mivel te nem tudtál vigyázni a juhokra, azért csak három juhot kapsz; most elmehetsz amerre akarsz.
A legény elmegy, s a három juhot maga előtt hajtotta. Mikor egy erdőbe ért volna, eleibe ment egy öreg ősz ember, s monda neki: Édes fiam, ugyan hol vetted ezt a szép három juhot? Felel a legény: Édes öreg bátyám, azért én egész esztendeig szolgáltam, ez lett a bérem. Felel az öreg ember: Édes fiam, adj nekem is egyet, neked kettő marad, nekem is hadd legyen egy, neked az isten megfizeti. A legény oda ad egyet, azután a kettőt odébb hajtja. Az öreg megint eleibe kerül, kéri az egyiket tűle, hogy az isten megfizeti neki; a legény azt mondá: Na édes bátyám, már egy öreg embernek egyet adtam, ezt pedig neked adom; s neki adta; azután az egyet tovább hajtotta. Az öreg megint csak eleibe megy, s azt mondja neki: Édes fiam, micsoda szép juhod vagyon, hol vetted? Felel a legény: Édes öreg bátyám; én esztendeig szolgáltam, a bérem három ilyen birka volt, hanem kettőt már elajándékoztam, most már csak egy van. Felel az öreg: Édes fiam, add nekem a birkádat, azzal neked sokat kell vesződnöd, azután könnyebben mehetsz magad, neked az isten megfizet. Felel a legény: Bátyám, én a juhot neked adom, hanem azt megmondom, hogy az isten most mindjárt fizesse meg, mert nem várakozhatok. Felel az öreg: No fiam, kérj amit akarsz, én mindent megadok a mit kérsz. Felel a legény: Adj nekem egy olyan hegedűt, melyet ha meghúzok, még a madár is táncoljon; és egy puskát, hogy ha én akármire lövök, ne durranjon, de még is agyon lőhessem amit akarok. Az öreg mindent megadott neki amit kért, azután egymástul elváltak.
A legény amint egy erdőn megyen, lát egy zsidót, s előlveszi a hegedűjét, és hegedűl. A zsegény zsidónak nagy bútyora volt a hátán, még is úgy kellett táncolnia, hogy a nyelvét is kivetette, és könyörgött hogy ne muzsikáljon. Azután elhagyta a hegedűlést, s azt mondá a zsidónak: Eredj a sürübe, ott sok madár van, szedd fel, majd én lelövöm. A puskáját rá fogja, és lőtt; a madarak mind ott maradtak, a zsidó beszalad a sűrübe, szedi a madarakat a legény pedig veszi a hegedűt, s a zsidónak táncolni kellett, hogy a bokrok a ruháját mind leszaggatták; azután elhagyta a hegedűlést. A zsidó vérbe maradt, úgy ment a városba, és az uraknak mondá: Uraim, itt az erdőn egy legény van, fogassák meg, mert azt cselekedte, hogy én oly véres lettem; de ne hagyják hegedűlni, mert mindig kell táncolni hogyha az hegedűl, azért az urak mindjárt paripára ültek, és a zsidóval együtt az erdőre mentek. A legény hát látja hogy jönnek, előlveszi a hegedűt, s hegedűl, az uraknak pedig lovaikkal együtt kellett táncolni; végre könyörögtek hogy hagyja el, semmi baja sem lesz. A zsidó pedig magát egy törzsökhöz kötözte, hogy ne táncolhasson, de az mind hiában volt, mert a kötelet is elszaggatta, még is kellett neki táncolni; de mivel az urak könyörögtek hogy ne muzsikáljon, azért elhagyta: úgy az urak haza mentek.
A legény pedig elment más országba egy királynál szolgálatot keresni. Hogy magát bejelentette a királynak, a király azt mondá neki: Fiam, nekem egy leányom vagyon, hogyha azt meg tudod nevettetni, úgy megfogadlak szolgámnak. Felel a legény: Fölséges király, hogyha én akarom, nem hogy nevet, de még táncolni is fog. Felel a király: Az én leányom még soha sem nevetett, hanem hogyha meg tudod nevettetni és megtáncoltatni is, fele királyságom és a leányom a tied. A legény nem volt rest, a király szavaira előlveszi hegedűjét, s hegedűl: a leány pedig elsőben elkezd nevetni, azután kapja az atyját, úgy táncolnak hogy majd megződűlnek: a legény a muzsikálást elhagyja, a király pedig mindjárt papot hivat, s a leányával összeadja. A legény első nap vele jól összeegyezett, de más nap hát megint csak olyan szomorú volt mint azelőtt; a legény hogy látta szomorúságát, előlveszi hegedűjét, mindjárt nevetett és táncolt, azután valahányszor szomorú volt, mindjárt csak muzsikált, hogy kedve legyen, s azután így vígan éltek.
Volt egy faluban egy szegény ember, aki semmimódon sem szedhette föl magát, csak mindig szegény maradt; gyermekei voltak, de még kenyeret sem tudott nekik adni. Egyszer nagy bújában elmegy hogy koldul; bemegy egy vendégfogadóba; könyörög hogy adjanak neki szállást és enni valót; a korcsmáros pedig megverte, úgy oztán kidobta a szobábúl; az asszony pedig egy kevéssé jobb volt mint maga, azért mikor a korcsmáros lefeküdt, az asszony kenyeret és egy kis bort is adott neki, úgy oztán lefeküdt. Más nap felkel, elmegy az erdőre, és egy favágó öreg ősz embert talál ott; az öreg ember hogy látta, mindjárt elhagyta a favágást, hozzá megy, és kenyeret ad neki, azután azt mondja neki: Tudom hogy szegény ember vagy, azért adok neked egy abroszt: hogyha azt leteríted, enni és inni elég lesz rajta, hanem vigyázz rá, hogy el ne csalják tűled. A szegény ember elmegy haza felé, és azon korcsmába bemegy, az asztalt megteríti, mindjárt elég enni és inni való volt rajta; a korcsmáros gondolja magába: majd elcsalom tűle hogyha lehet; hát éjtszakára szállást adott neki: Add nekem ezt az abroszt; majd elteszem, mert ellopják tűled. Az szegény odaadja neki az abroszt, és más nap, mikor kéri tüle, a korcsmárosné egy más abroszt adott neki, avval haza ment. A gyermekei ríttak hogy nagyon, mondá a feleséginek: Na édes feleségem, ne busúlj, most hoztam eleget enni és inni; akkor előlveszi az abroszt, az asztalt megteríti, de semmi sem lett rajta, mert a korcsmárosné kicserélte. Akkor az ember elszomorodott, a felesége pedig káromkodott, hogy miért tartja bolondnak. Felel neki az ura: Édes feleségem, engem megcsaltak, hanem majd elmegyek, talán még mást kapok. Elmegy hát abba a korcsmába, gondolta hogy a korcsmáros majd jól tartja, de megcsalódott, mert a korcsmáros hogy meglátta, nem hogy megkinálta valamivel, inkább kiverte, a szobába se szenvedte meg; hanem mikor a korcsmáros lefeküdt, az asszony behívta, kenyeret és egy kis bort adott neki, azután lefeküdt.
Másnap elmegy az erdőre ahoz az öreg emberhez, kérdi az öreg: Na fiam, mi bajod? Felel neki: Tegnap bementem a korcsmába, a korcsmáros elcsalta tűlem az abroszt hogy elteszi mert ellopják, más nap pedig elcserélte, mást adott, az enyimet pedig megtartotta. Akkor az öreg ember egy bárányt adott neki, és monda: Ez a bárány olyan, hogy ha megrázod, a szőri közül sok arany foly ki, menj el, próbáld meg, és menj abba a korcsmába, hanem vigyázz hogy meg ne csaljon a korcsmáros. Elmegy a szegény ember, a bárányt megpróbálta, hogyha igaz-e? megrázta, és annyi arany folyt ki belőle, hogy a szegény ember csudálkozott rajta; azután felszedte az aranyat; avval elmegy a korcsmába; mindjárt kér hogy adjanak neki enni és inni, a korcsmáros adott neki amit kért, azután kifizette mind aranynyal. Kérdi a korcsmáros: Hol vetted azt a sok aranyat? Felel a szegény: Az isten adta nekem, hanem egy bárányt is adott, a kibül arany foly, ha megrázzák; ha nem hiszed, nézd. Akkor előlveszi a bárányt, megrázza, és sok arany folyt ki a szőribül. A korcsmáros hogy ezt látta, gondolta: hohó! ez jó lesz nekem, majd elcsalom tűle; akkor azt mondá neki: Atyámfia, a bárányod megdöglik a szobában, hanem rekeszszük az istállóba az én bárányim közibe, holnap elvihetedt. A szegény ember ráállott. Más nap a korcsmáros, nem azt, hanem más bárányt adott neki, azzal elmegy haza. A feleséginek mondja: Ne félj most feleségem, elég pénzt hoztam. A felesége alig várhatta hogy lássa, és mikor meg akarta próbálni, tehát semmit sem kapott. Akor látta, hogy megint meg van csalódva; a felesége pedig szidta s mocskolta, hogy miért játszik vele? Az embernek pedig még volt aranya, azt a feleségének adja, maga pedig elmegy.
Mikor a korcsmába megy, szint azon módon cselekedett vele a korcsmáros mint előbb, kiverte a szobábul. De ismét a korcsmárosné valami kicsint adott neki enni inni. Más nap megint az erdőre megy a szegény ember az öreghez, az öreg ember azt mondja neki: No mi az újság? megint meg vagy csalódva? Felel a szegény: Megcsalt a korcsmáros. Felel az öreg: Most már látom hogy szerencsétlen ember vagy, hanem még egyet próbálok: adok egy tarisznyát, hogyha mondod: ki muzsika; mindjárt muzsika jön ki belőle, és mindennek kell táncolni rajta. Másodszor azt mondd: ki kalapács! és mindjárt két kalapács jön ki, és azkit akarsz, azt megverethetd velek; hanem a korcsmároson kezdd el. Elmegy a szegény ember a korcsmához. Hogy meglátta a korcsmáros, mindjárt gondolta, hogy megint hozott valami újságot: hát kérdi: No mit hoztál most? Felel a szegény ember: Most muzsikát hoztam. Kérdi a korcsmáros: Hát hol van? Mondja az ember: Ki muzsika! azonnal nagy muzsika lett, a korcsmáros mindjárt táncolni kezdett a feleségivel; mikor eleget táncoltak, akkor a szegény azt mondja: Ki kalapács! és üssétek a korcsmárost feleségével együtt. A két kalapács úgy megveri a korcsmárost és a feleségit, hogy majd meghaltak, és addig ütötték, míg az abroszt és a bárányt vissza nem adták neki. Mikor visszakapta mindenét, akkor a tarisznyába küldötte a muzsikát és a kalapácsokat, és haza ment. A felesége kérdi: No hát mit hoztál? Felel ő: Muzsikát hoztam. A felesége szidja, hogy: hogyha mást nem hoztál, az ördög vigyen el azzal is. Kapja tehát a szegény ember a tarisznyát, s mondja: Ki muzsika; és oly muzsika lett, hogy minden zengett, s a felesége és gyermekei táncolni, kezdtek. Mikor már eleget táncoltak, akkor a muzsikát leparancsolta, az asztalt megteríti: tehát minden elég lett rajta. Hát szegények örömmel ettek s ittak, azután mondja a feleséginek: Édes feleségem, még mást is hoztam; a felesége kérdi, hogy: mit hoztál édes férjem? Felel a férj: egy bárányt, és beviszi a bárányt, és megrázza, mindjárt sok arany folyt ki a szőri közül, akkor hát örűlt a felesége, s így lett a szegény emberből nagy gazda: így megsegítette az öreg ember őket.
Egy városban volt egy pék, kinek három szép leánya volt. És a péknek egy szép kertje is volt a király kertje mellett, a király pedig ífju volt. Egyszer kimegy a kertjébe sétálni, hát a pék leányai is épen a kertjekben voltak, s az öregebbik leány azt mondá: Ej édes öcsém, én szeretnék a király kocsisa felesége lenni. Felel a közepső: Én is szeretném hogyha a király inasa felesége lehetnék. Felel a kissebbik: Én pedig szeretném hogyha a király felesége lehetnék, én egyszerre három gyermeket szülnék neki, két princet és egy princesznét, akik mind hármoknak aranyhajok és a homlokokon aranycsillagok lennének. Ezt a király meghallotta, mindjárt haza ment, és a leányokat magához hivatta, és kérdi tülök hogy a kertben mit beszéltek? Az öregebbik azt mondá: Felséges király, én azt mondtam: szeretnék a felséged kocsisa felesége lenni. Felel a király: Jól van. Azután a közepsőtől kérdezi hogy mit beszélt? az is felel: Én, úgymond, azt mondtam, hogy szeretnék a fölséged inasa felesége lenni. Felel a király: Az is meglehet. Hát te kissebbik, mit beszéltél? a kissebbik pedig nagyon félt, nem mert semmit se mondani, hanem a király reá parancsolt, hogy mindent megmondjon amit beszélt. Akkor mond a leány: Én azt mondtam, hogy ha én Fölséged felesége lehetnék, én egyszerre három gyermeket szülnék, két princet és egy princesznét, akiknek aranyhajok és a homlokokon aranycsillag lenne. Felel a király: Hogyha úgy vagyon, tehát legyen úgy. Mindjárt papot hívatott, a kocsissal az öregebbiket, a közepsőt az inassal elvetette, maga pedig a kissebbiket feleségül elvette, és így egy füst alatt mind a háromnak a lakodalma elkészűlt, azután szépen éltek egymással.
Volt pedig a királynak egy vén anyja, az mindig haragudt a fiára és a menyire. Az ifju asszony teherbe esik, és szült később három gyermekeket: két fiat és egy leányt. A bába hogy meglátta a gyermekeket, csak elijedt, hogy aranyszál hajok és homlokokon aranycsillagok ragyognak; befut az öreg asszonyhoz, nagy álmélkodással beszéli neki, a vén királyné pedig a gyermekeket egy szatyorba teteti, és a tengerbe veti, az asszony alá pedig három kutyakölyköt tétetett. Az ifju asszony tudta hogy gyermekeket szült, de nagy álmábul felébredvén, látta hogy kutyák vannak mellette; hát nagyon el kezdett siránkozni, hogy mi történt vele; a király pedig háborúban volt, azért a vén asszony levelet küldött a királynak, hogy a felesége három kutyát szült a világra. Mikor a király ezt meghallotta, nagyon megbosszankodott, és levelet küldött az anyjának, hogy tömlöcre vettesse a feleségit míg haza fog menni. Mikor már a háborúnak végi lett, haza ment a király, és kérdezte hogy s miként vagynak? akkor a vén királyné még jobban elárulta a szegény menyecskét, úgy hogy a király azt parancsolta, hogy az asszony míg él, tömlöcben fog szenvedni. Így aztán a király mindig csak szomorkodott.
Már most a gyermekekhez fordúljunk. Azokat a tenger elvetette egy nagy sziget mellé, ott egy halász kifogta őket, és látja hogy a szatyorban három szép gyermek vagyon, haza viszi tehát, és a feleséginek mutatja hogy micsoda szép gyermekeket talált; a felesége nagyon haragudott, mondván: Minek hozod a más gyermekit, mikor magadnak is elég vagyon? Felel az ura: Hogyan édes feleségem? ha gyermekink vagyunk, ezeket is velek együtt felnevelhetjük, mert valami nagy nemzetbül valók ezek a gyermekek, mert látod hogy aranyszál hajok vagyon, és az homlokokon aranycsillag. Azután csak nevelték a gyermekeket, hanem a halász jobban szerette azt a hármat akit talált, mint a maga saját gyermekit, melyért az asszony még nagyobban haragudott reájok; azért egyszer egy hajóba hányta mind a hármat, s a tengernek eresztette, a víz pedig messzi elvitte, míg egy malomhoz értek. A molnár meglátta őket, és kifogta, és mivelhogy gyermekei nem voltak, igen nagy őrömmel fogadta őket, és megnyíratta mind a hármat, és a parokás hat száz forintot adott neki a hajért; azért a molnár még nagyobban örűlt nekik, és gyakorta megnyiratta őket, és a hajokat eladta. Egyszer a leány észben vette, hogy az ő hajokbul annyi pénzt vásárlanak, azért a bátyjainak ezt mondá: A mi hajunkbul sok pénzt vesznek be, azért én azt mondom: szökjünk el, mi magunk egymást megnyírhatjuk, és adjuk el, vegyünk magunknak egy házat, én majd főzök, tí pedig vadászni járjatok, így elélhetünk mind a hárman. El is szöktek mind a hárman, elmentek egy városban, egy házat vettek, abban laktak, a princek vadászni jártak, a húgok pedig főzött.
Egyszer az erdőn összeakadt a királylyal, ugymint az atyjokkal; hogy a király meglátta a princeket, elcsudálkozott rajta, hogy micsoda szép ífjak, és mindjárt invitálta ebédre mind a kettőt; az ífjak magokat ajánlották hogy elmennek, a király pedig haza ment, s az anyjának megbeszéli hogy mely szép ífjakra talált az erdőben, kiknek aranyhajok, és aranycsillag vagyon az homlokokon. A vén királyné hogy azt hallotta, elijedett mindjárt, azt gondolta, hogy azok lesznek azok a gyermekek, akiket ő a vízben vettetett, azért csakhamar egy pulykát megöletett, azt megtöltette, és a tölteléket méreggel megkeverte, azután elküldötte a szolgálótul abba a városba ahol voltak a princek, hogy azt megegyék. A princeszné csak maga volt oda haza, a szolgálónak hát megköszönte a pulykát, és a királynénak; azonban bemegy a szobába, és a szobába lévén, egy kis kutyája a pulykát megkezdette, és mire kiment, a kutya meg volt dögölve. Azon elijedt, s a bátyjai hogy haza mentek, mindjárt megbeszélte nekik, hogy micsoda ajándékot küldött a király anyja nekik. Ezen az eseten megharagudtak a princek, és nem mentek el a királyhoz ebédre, hanem másnap megint az erdőre vadászni mentek. Megint összveakadtak a királylyal; kérdi tűlök, hogy miért nem mentek el hozzá ebédre? Ezek pedig felelnek neki: Fölséges király, nekünk igen szorgos dolgunk volt, az hátráltatott bennünket. Felel a király: Nohát ma eljőjenek hozzám ebédre; azok pedig magokat ajánlották, hogy elmennek. A király haza ment, és az anyjának mondta, hogy: no ma eljön az a szép két princ, jó ebéd készűljön. A vén királyné pedig egy itce bort küldött, azt is méreggel megcsinálta, a leány elvitte a princesznéhez, az pedig megköszönte, azután kikísérte; a szoba teli volt madarakkal, még oda ki volt, a borbul ittak, s mind megdöglöttek. És hogy a princek haza mentek, megbeszélte nekik hogy: nagy ellenségünk van, mondá, el akarnak veszteni; azért a princek akkor sem mentek ebédre. Harmadik nap megint kimentek vadászni, és a királylyal megint összeakadtak; mond a király nekik: Ugyan nem tudom hogy miért tartotok engem bolondnak, hogy el nem jöttetek ebédre? Felelnek a princek: Mi azért nem mentünk, hogy felséged anyja minket meg akar öletni. Akkor megbeszéltek mindent, hogy mit küldött nekik, a király megharagudott, és haza ment, az anyját tömlöcre vettette, azután kocsira űlt, és elment, mind a hármat magával a várba vitte, ettek ittak, azután kérdi a király, hogy ki gyermeki volnának? Felelnek ezek: Mi nem tudjuk hogy ki az atyánk, és ki szült e világra bennünket. Ekkor a király már tudta hogy az ő fiai. Akkor a vén banya már nem tudott mit mivelni, meg kellett mondani, és mond a fiának: Kedves fiam mivel oly alacsony rendbül házasodtál, azért haragudtam reád, és én cselekedtem mind valami rosz történt a házadnál. Akkor a király haraggal mondá az anyjának: Tehát mit érdemel az, ki a házasokat egymástul elválasztja ily hamissággal, és ily szép gyermekeket úgy el akar veszteni? Felel a vén királyné: Én már magam a sententiát kimondom: azért te engem egy hordóban fenekeltess, és a hordót szögekkel veresd meg, s vitess föl egy nagy hegyre, onnét eresztess a tengerig, ez lesz a bérem. A király nem is késett, csakhamar megcselekedte, végire járt a vén anyjának amint maga kivánta, azután a feleségét fölhozatta a tömlöcbül, megkövette, és bocsánatot kért tűle; az asszony megbocsátott neki, és nagy öröm lett az egész országban. De mivel a bánat megölte az ífju királynét, azért nem sokáig tartott az öröm, s harmadnapra megholt. Ezért a király nagy búba esett, de mivel az ő kedves gyermekeit megtalálta, szomorúságát avval elfelejtette. Igy aztán örömmel élt gyermekeivel, s él mind maig, ha meg nem halt.
Volt hol nem volt, hegyen vőlgyön túl volt, erdőn kösziklákon innen volt, de az óperenciás meg a grőnlándiai tengereken is túl volt; volt Flandriában egy rongyos ringyes város mellett egy nagy szegénységü embernek egy kis házacskája, meg egy szőlleje, mely csak kilenc rendben lévő útból állott, és három cseresnyefából. Midőn az öreg megélemedett létire már érzette gyengeségét, fiainak általadta a csekély gazdaságot. Három gyermeke volt, tehát hárman el nem osztozkodhattak, hanem a szőllőt magok között felosztották; jutott egynek-egynek három rendbeli út szőllő, és egy cseresnye fa.
Elközelgetett már a tavasz, mindenek a szőllőbe munkálkodtak, és a három fiu is elment nem annyira a dologért, minthogy a cseresnyét valaki tőlök el ne lopja, így amint őrzötték a cseresnyét, oda ment hozzájok egy vén koldus, a ki is kérte, hogy adnának neki egy kevés cseresnyét isten nevébe. Ezek egymásra igazították a vén koldust. Végre a legkissebbik, kit Palkónak híttak, mondja neki, hogy ha akar cseresnyét enni, tehát menjen fel a fára, és egyen amennyit akar. Az öreg leveti a szűrit, és felmegy a fára, és eszik amennyit kivánt. Míg ő oda fent ett volna, addig az ífju akié volt a cseresnyefa, kikutatta mi van az öregnek a szűr-ujjába; és talált benne egy gyönyörű sárgaréz sipot; megörűl a vén koldusnak a sípján, és eltette. Lejön az öreg a fáról, és felveszi a szűrit, és mondja a fiúnak: Hogyha volna pénzem, most ugyan megfizetnék a cseresnyéért, hogy magad sem gondolnád. Ekkor mondja az ífju hogy, ha olyan jószívű volna, tehát adnád nekem, úgymond, azt a sípot, amely a szűrödnek ujjába vagyon. Azt mondja a koldus: azt fiam nem adhatom neked, mert az tartogatja fel életemet. Mondja neki az ífju: De öreg, vagy akarod vagy nem, a síp nálam van. Már ezen elkezdte a koldus kérni az ífjut, hogy adná vissza, de ez nem akarja semmiféleképpen neki vissza adni; akkor mondja neki a koldus: Már ha úgy vagyon, legyen a tied, de tudd meg, hogy annak a sípnak az ereje oly nagy, hogy akármely nótát gondolsz magadba, tehát ha a sípot fújod, az oly nótával fog hangzani, s ami több: aki a sípnak hangját fogja hallani, tehát annak kell táncolni. Evvel elmegy az öreg, szerencsét kiván az ífju neki, azután elmegy a bátyjaihoz, és mutatja nekik hogy mit kapott; ezek pedig kinevették hogy miért adja ő a tavaszi termését. Ez pedig mondja nekik: Oh de csak hallgassátok mely gyönyörűen szól, és elkezdi fújni, melyet emezek hallván, felugrándoztak, és a legnagyobb táncot járták. Ezt látván az ifju paraszt, hogy az ő bátyjai mely szépen táncolnak, nagyon nevette őket, és elhagyván a sípolást, mondja bátyjainak: Kedves bátyáim, bírjátok ezt az én részemet is, és én elmenek a világba, és próbálok más szerencsét.
Ezzel elbucsúzik bátyjaitól, és elmegy, heted hét országon bújdosik, hegyeken völgyeken, erdőkön, kősziklákon, még a jeges óperenciás tengeren is túl ment, ment, ment. Érkezvén egy nagy városba, mely városnak nincsen neve, és nagyon megéhezvén, bement egy nagy traktérba, ahol sok uraságok ebédeltek, és a szép muzsika hangjára némelyek pípáztak, némelyek pedig boroztak. Megáll ő is közöttök, és kéri a fogadóst hogy nyújtson neki is valami kevés eledelt, mert igen ehetnék; ezt hallván a fogadás, rútúl kezdi őtet pirongatni; mondván hogy inkább dolgozni menne, mint így csalja a világot. De ő keveset hajtott a korcsmáros szavára, hanem csak ott állott és kunyorált a vendégektől. Ezt látván a kelner, megharagszik, veszi a bikacsököt, és kezdi Palkót fenyegetni hogy, ha el nem távozik, tehát jól megrakja őtet. De ő erre sem hallgatott; hanem midőn látván hogy már több kettőnél, és a kelner veszi a bikacsököt; tehát veszi ő a sípját, és gondol egy stájer nótát, és azon nótán szólt a síp. Ezt hallván a vendégek, egybe fogódzván a fogadóssal együtt stájeres táncot jártak; mivel pedig az asztalok nagyon sűrűn voltak, tehát nem fértek, az asztalokat mindenestől felforgatták, és a sok drága edény mind összetört. Annyira fújta pedig a sípját Palkó, hogy már a vendégek egészen kifáradtak a táncolásban. Kérvén végre a fogadós a Palkót hogy ne fúja a sípját, nem csak hogy ételt ad neki de még máskép is megajándékozza, csak hogy ne sipoljon: ezt hallván Palkó, felhágy a sípolással, és a fáradt vendégek erre amarra eldűledeztek. Ekkor a fogadós Palkónak jól megrakta a tarisznyáját hússal, kenyérrel, és egy nagy üveg bort is adott nekie, csak hogy távozzon a házától.
Így megrakodva jól, tovább ballagott. Palkó elhagyván a várost, megy mendegél hát egész estig, be is setétedik reája, s amint egy nagy erdőben érkezik, rettenetes éjtszaka következett; a szél igen nagy zuhogással fújt, az ég mendörgött, és nagyon villámlott. Így botorkázott szegény Palkó, s az útat egészen elvesztvén, tébolygott; aztán távolról lát egy kevés világosságot, s a felé igyekezvén végre ugyan csak eléri, és csodálkozván örömibe, hogy egy kisded házacskát talált, benéz az ablakon, és lát bent egy igen vén asszonyt hogy a házban foglalatoskodik, kopogtat hát az ablakon, és kéri az öreget, nyitná meg neki az ajtót. Az öreg asszony nagy hamar megnyitván az ajtót, beereszti őtet hajlékába. Mídőn már leültette volna, kérdi hogy és merre, és miért utazik? Palkó pedig mondja a vén banyának, hogy ő szolgálatot keresne; melyet hallván az öreg, mondja: Hogyha szolgálni akarsz, fiam, maradj meg nálam, én is adok neked szolgálatot: három napból fog az esztendőd állani, és csak három kecskebakom vagyon, azokat fogod őrzeni, ha pedig kitelik az időd, tehát a három bak a tied leszen; ha azonban ez idő alatt a bakok tőled el találnak veszni, akkor leveszem a fejedet, és karóba húzom, a beledből és csontjaidból pedig sövényt fogok csinálni. Ezt hallván Palkó, egy kevessé megbátorodott, és mondja magában: Hiszen vagyon nekem oly eszközöm, hogy az ördög sem tudna éppen három nap alatt tőlem elszökni; kezit nyújtja hát a vén anyóknak, és mondja hogy ő megmarad nála. Ekkor ki megy a vén szatyor, és hoz be a fiának egy kevés madárhúst sülve, melyet eleibe tett egy fejér cipóval. Midőn már jól lakott volna, tehát lefekszik Palkő, és békével aluszik egész reggelig; reggelre viradván pedig felöltözik, és az öreg asszony átadja neki a három kecskebakokat. De mely csodálkozása volt Palkónak, midőn látta hogy a bakoknak aranyszarvai és körmei vannak; de még a szőre is csupa arany volt; kezibe vett Palkó egy ostort, és egy botot, és hajtotta maga előtt a kecskéket; de alig távozott el vagy háromszáz lépésnyire a háztól, tehát a bakok vissza akartak menni; fogja hát Palkó az ostorát, és verte a kecskéket, de ez nem használt nekie semmit; végre fogja Palkó a sípját, és kezdett sípolni, melyet hallván a kecskék, rettentő ugrálásokat kezdettek. Így egész estig nem hagyta a kecskéket legelni, hanem mindig táncolni kellett nekik. Estve felé haza hajtotta, és a vén asszony csodálkozott nagyon, hogy a kecskék napközbe haza nem jöttek, és behajtotta végre maga az istállóba, és rettenetesen megverte. Midőn így kinozná a bakokat, tehát elkezdette az egyik, hogy háromszor nagyobb ördög ez mint te, mivel egész nap kéntelenek voltunk táncolni. Mondja a vén asszony, hogy ha holnap haza nem jöttök, tehát a vas doronggal szétverem a fejeteket. Másnap reggel viszont kihajtotta Palkó a kecskéket, és viszont szerencsésen haza, mikor az estve elérkezett. A vén asszonyt majd megette a méreg, hogy a kecskék haza nem jöttek. Harmadik nap viszont kihajtotta Palkó a kecskéket, és viszont vissza akartak jönni, de ő is megfúja a sípját, és a kecskék ugráltak még a fák tetején is. Déltájban pedig kocsik mentek arra, melyek fával meg voltak terhelve, melyet egy pap az erdőn vágatott. Midőn meghallották a sípnak a hangját, tehát leugráltak a kocsikról és táncoltak; az utolsó kocsin ült pedig a pap, ez egy nagy vastag fösvény ember volt: ez is hogy meghallotta a síp hangját, leugrott a kocsiról és táncolt, de mivel nagyon vastag ember lévén hamar elfáradt, kérte Palkót az istenért hagyná el; de ez nem is hallgatott reá, mivel féltette a kecskéit, hogy majd elszöknek ha nem sípol. Végre a pap kérte a kocsisát, hogy kötné a kocsi oldalához; a kocsis fogván a saroglyaláncot, az oldalhoz láncolta a papot, de ott is nyughatatlan volt, mindig mozgott, és a bőrit mind ledörgölte a hátárul. Ez így eltelvén egész estig, estve haza hajtott Palkó a vén banya kvártélyára, és a kocsisok is úgy tovább ballagtak. A vén asszony nem tudott mit mivelni mérgibe, hanem csak hallgatott, mivel már hatalma nem volt Palkón, ez pedig reggel eleibe vette a kecskéket mint saját jószágát, és elhajtotta a vén asszonynak legnagyobb átkai között.
Elment most Palkó, és beért egy nagy városba, ahol midőn hajtotta volna a kecskéit, meglátja az a pap aki az erdőben táncolt; hirtelen becsapja szobájának ablakát, hogy netalán megint táncolnia kellene, Palkó tudakozta hogy hol lakna a bíró, amelyet midőn megmutattak neki, bemegy, és szállást kér, magának és kecskéinek. A bíró mivel látta ezeket a drága jószágokat, tehát kérdi, hogy hová hajtaná azt a szép jószágot? Palkó mondotta, hogy ő a királynak hajtaná, mivel annak juhásza. Ezt a bíró hallván, mindjárt a kecskéknek egy tiszta szobát adott. Ebbe a szobába háltak a bírónak három leányai is. Ezek már mind a hárman eladó sorban voltak, és nagy-kényesek. Ezek amint már estve feküdni mentek; hát mondja a legöregebb, hogy nagyon szép volna azoknak a bakoknak a szőreiből nekik bokrétákat csinálni, majd úgy mond, hogyha holnap a templomba elmegyünk, tehát senkinek nem lesz a keblibe oly drága bokrétája, mint nekünk. Így megegyezvén mind a hárman, egy akarattal leszállnak az ágyaikról, és mindegyik egy-egy baknak szőriben ragaszkodván, húzzák a bakok szőreit, de amint megfogták marékban, úgy a kezeik mind ott maradtak, és többé el nem vehették kezeiket rólok. Így ültek mind a hárman oda ragadva egész éjtszaka. Reggel Palkó felkelvén, nevette a leányokat, de mivel, úgy mond, a királyi jószágokat meg akartátok lopni, tehát el kell vele együtt nektek is menni. Így a leányokat a bakokkal együtt elhajtotta. Midőn már a városban egy templom mellett hajtotta, jön egy fiatal szép legény, és oda megy a leányokhoz, az egyiknek a farára üt kezivel mondván: Nem szégyenled magadat egyingbe járni? Ekkor legnagyobb bámulására a legénynek is a keze a leány farán ragadt. Így tovább hajtotta. Midőn meglátta egy vén asszony ezt a gyalázatos legényt, szalad az udvarba, és hoz egy lapátot, melylyel úgy rá vágott a legény farára, hogy a lapát azon ragadt, a nyele pedig a vén asszony kezibe; a vén asszony nem akart utánok menni, tehát Palkó kénytelen volt az ő korbácsával ösztönözni. Midőn már a városból kiment volna, meglátja a kanász, hogy az a vén banya hogy szurkálja azt a legényt, hát megharagszik az öreg szatyorra, és úgy vág a korbácsával az asszony farára, hogy a korbács az asszonyon, a nyele pedig a kanász kezibe maradt; ezzel így történvén, Palkó mind elhajtotta őket, és így ért be egy királyi városban. Behajtja tehát furcsa jószágát a vendégfogadósnak istállójába, maga pedig bement a fogadóba, bort kért, és kérdi hogy micsoda újság vagyon itt a királyi városba? Akik ott ültek, mondják neki, hogy a királynak vagyon egy leánya, ki azt adta kihirdetni, hogy ő csak ahoz megy férhez aki őtet meg tudja nevettetni. Ezt hallván Palkó, mindjárt mondja magába, hogy ő megpróbálja a szerencsét hogy megnevetteti-e vagy sem; másnap tehát jelentette magát a királyi udvarban, ahol mondották nekie, hogy meg lehet próbálni, de oly feltétel alatt, hogy ha meg nem nevetteted, akkor fejeddel fizetsz. Mondja Palkó hogy nem bánja, ha ennek embere nem lesz.
Más napra volt az idő kirendelve hogy jőjön. Ekkor sok urak és főrendek összejöttek, hogy megláthassák ennek az embernek a rettenetes mesterségit, melylyel a királyi kisasszonyt megnevetteti. Palkó tehát eleibe viszi a bakjait, melynek szőrin három leány, a leány farán az ífju legény, a legényen a vén asszony lapátja a vén asszony farán a kanász korbácsa. Ily móddal felhajtotta a cúgot a királyi palotába. Itt midőn a nagy szálába behajtotta volna, mindenek mosolyognak ezen a csoda történeten, de a kisasszony nem is pillantott szemeivel; fogja tehát Palkó a sípját, és kezdi fújni; és fúj rajta egy kalamajkát, melyen el kezdettek mind a bakok mind a hozzá valók táncolni: ezt látván a királykisasszony, nagyon el kezdett kacagni, melyet látván Palkó, eleibe megy, és mélyen meghajtotta magát. Ezt látván a király, nagyon megszomorodott, hogy az ő leánya egy paraszttal nyerettetett meg; tehát válaszoltak Palkónak, hogy holnap jőjön el. Palkó jó ajándékkal eltávozott, s már magáénak tartotta a kisasszonyt, a kecskékhez ragaszkodott személyekét elbocsátotta, a három leánynak ami a markába szőr volt, azt akkor kihúzhatták, és ezzel elmentek. Más nap megjelent Palkó a királyi udvarba, de már akkor azt válaszolták neki, hogy ha a kisasszonyt akarja, tehát vagyon itt a királynak egy medvéje, hogy háljon azzal egy éjtszaka. Palkó erre is reá állott, és elmegy a piacra, és vesz magának egynéhány száz diót és mogyorót, és egy hegedűt; azután haza ment, és megnézi a szállást; tehát a szoba egy asztalos műhely volt, melybe a medve már be volt zárva. Palkó elébb még sok kissebb nagyobb köveket tett a tarisznyájába, azután bement a medvéhez a szobába: ekkor azonban reá lakatolták az ajtót, hogy onnan többé ki ne jöhessen. Leült tehát Palkó, és kezdi a diót törni, melyet látván a medve, megkivánta tőle, kéri hogy adna neki is; Palkó bele nyúl a tarisznyába, és veszen egy vagy két követ, és adja a medvének; ez foga alá vette, de nem tudta megtörni, mivelhogy kő volt; kérte hát Palkót, úgy mond: látom, te erősebb vagy, törd meg; így csalogotta Palkó a medvét annyira hogy már kifogyott a dióból: ekkor elővette a nála lévő hegedűt, és kezd hegedűlni. Mondja a medve: Hallod-e Palkó, nagyon tetszik nekem a muzsika, taníts meg engem: Palkó pedig mondja, hogy nagyon görbe körmeid vannak, azért neked nem lehet. Mond emez: Tehát egyenesítsd meg, úgymond, a körmeimet, csak hogy taníts meg; mondja Palkó: Hallod-e koma, tedd csak ide ebbe az asztalos présbe a kezedet, mindjárt megegyenesedik. A medve koma belé tette a két kezeit a présbe, eme pedig ráhajtotta a srófot; a medve rimánkodik hogy már elég volna, de ez annál jobban szorítja; ekkor elővette a korbácsát, és nagyon megverte a medvét, úgy hogy már pisszenni sem mert; azután kivette a borotváját, megborotválta a medve alfelit, és egy sort vert a medve borotvált részire, és így Palkó lefekszik, és aluszik minden félelem nélkül. Reggel egy szolga megy az ajtóra, hogy megnézi el van-e szaggatva Palkó; de e helyett inkább elcsodálkozott, midőn hallotta a medvét pisszegni, és könyörögni, hogy ott ne járkálnának, mert ha Pál úr felkél, megint megborotvál és megver. Ezt hallotta az inas, egyenesen szalad a királyhoz hogy neki megmondhassa; a király maga megy a dolgot megvizsgálni, de ő is csak úgy találta mint előlmondották; ekkor felnyitották az ajtót, és Pál kijött egésségesen. Pált tehát úri ruhába öltöztették, és a király ebédre marasztotta. Ebéd felett mondja a király: Fiam, a leányom csak az éjjel választja meg melyiteké lesz, tiéd-e, vagy a melletted levő hercegé; mert a melyitekhez lesz reggel a kisasszony fordúlva, azé lészen. Elmegy Palkó a boltban, és veszen ott mindenféle drága fűszerszámokat, és a szakácsot megkérte hogy őneki külön főzzön vacsorára mézes mákos tésztát, melyet midőn megfőzött, és vacsora alatt eleibe tettek Palkónak, azt nagyon megkivánta a mellette lévő herceg is, és kéri hogy engedne neki is belőle valamit kóstolni. Melyet Palkó által is engedett nékie, a herceg pedig mind megette; azután bevitték mind a hármat egy szobába; a kisasszony lefekszik előre, azután a herceg mondja hogy átkozott nagy szorultságban van, pedig ki nem mehet, mivel az ajtó be van zárva; mondja Palkó: Eredj az ajtó megé. Ezt megfogadván a herceg, mivel kénytelen volt vele, Palkó is megy, és a hercegéhez teszi a maga terhét, és egy kis idő múlva leszáll az ágyáról, és megy a ruhájához, és azokat a fűszerszámokat kezdette enni, kiket vett volt a boltba. Kérdi tőle a herceg hogy mit eszik? ez pedig mondja hogy amit ide letettem, mert reggel majd szégyen lesz rajtam ha ezt meglátják. A herceg is felkél, és megeszi az egész rakást. Hajnal felé a kisasszony a herceg felé fordúlván, nem állhatja a rettentő bűzt; elfordúl tehát a Pál felé: ennek pedig a legdrágább illat jött ki a szájából, és így elaludt a kisasszony Pál felé fordúlva. Mikor reggel a király nézte, kérdezte egyszersmind a leányát, hogy miért cselekedte legyen? mondja a kisasszony, hogy rettenetes büdös a szája a hercegnek, neki nem is kell soha más Palkónál egyéb, mert ennek a szájából a legdrágább illat jött ki. Így megnyerte Pál a királyi kisasszonyt, és megesküdött vele, végre az öreg király halála után őtet koronázták meg.