Midőn a szakács, hoszu kés kezében, a vágószékre huzandó állathoz lopódzott, és már harmadszor zengé ma keserves dalát, hallván ezt a kiküldött, ijedten a királyhoz szaladt elbeszélni, mit látott és hallott. – Ekkor maga a király megy megtudni, vajjon igaz-e? A kis őz most kétszerte keservesebben sirt, mint máskor, s könyezve dalolta:
Erre a király előlépett rejtekéből, s a faggatott őz neki mindent kivallott, elmondta, miként hurczolták ki nénjét ágyából a boszorkány és kapus, s miként lökték a mélységbe. Alig végezte beszédét a szép állat, azonnal a roppant czethal a kut fenekéről kivonatott, s annak felhasitott gyomrából a valóságos királynét hétszerte szebben, mint annakelőtte, maga a férj emelte ki, s diadallal vezeté be. Luczindát pedig anyjával s a kapussal együtt négy részre daraboltatva, vára négy szögletére feszittette, hogy mindenki példát venne rólok. Az őzike nénje őt a czethal gyomrában talált kenőcscsel megmosván, előbbi alakját visszanyerte.
Igy mind hárman maig is élnek, ha meg nem haltak. Holnap kerekedjenek egy tojáshéjba, s legyenek a te vendégeid. –
Nem csak a tanult embernek van esze; van valami a köz ember lapos kalapja alatt is. Egyszer három diák megunta a kinlógyium kenyerét, elindult vándorolni: azt gondolván, hogy a szerencsén majd keresztül futnak valahol, s valami országban királyok lehetnek.
Nem addig van a! Mennek, mendegélnek, hol egymás mellett, mint az urak szoktak, hol egymás után, mint a drótosok. Utjokban találkoztak egy szegény emberrel, ki egy uraság gazdája volt.
A nagy urak mindig becsületesebben mennek el az ember mellett, mint az amollyan kopczihérek, kik azt sem tudják, ki volt apjok; hol volt az a ház, a mellyben legelőször szoptak.
A diákok dévajkodva mentek el a gazda ember mellett, s egyik uti pálczájával a lába szárát megcserditette; s hozzá igy szólott: Töksi bácsi, hány hét e világ?
Mával is kevesebb, nagy jó uram, mond az ember egész emberséggel.
Hol terem az erkölcs? kérdi a második csufondározva.
Megterem a virág a gazban is, nagy jó uram, válaszol a jó ember egész becsülettel.
Mi van a paraszt kalapja alatt? kérdi a harmadik csintalan.
Tessék bejőni, kérem alázatosan, a zsidóhoz, majd megmutatom ott, mond fél haraggal a becsületes gazda.
A diákok egymásra néztek, és a gazda ember után a korcsmába szállingóztak.
A szegény ember jó előre bement a zsidóhoz, hogy neki öt forintig mindig hordja a bort, és mikor öt forint ára lejár a diákok garatján, intsen neki.
A zsidó takarosan hordta a bort; a diákok ittak isten igazába; egyik a szentirásból okoskodott, másik káromkodott, harmadik a zsidónét fogdosta, amugy diákosan.
Mikor az öt forint lejár, a zsidó int. – A diákok kérdezik egymást, ha kifizethetik-e? de egyiknél sem volt egy árva garajczár se.
Majd megfizet ez a rosz kalap, szól hetvenkedve a gazda ember, s kalapját megrázván, egy tallér penderedett az iró asztalra. Lám, legátus uraim! van valami a paraszt kalap alatt. A diákok összesugtak s a kalapra alkudozni kezdtek a szegény paraszttal.
Nekem, már öregszerü ember vagyok! nem igen kell több temetésem napjaig öt száz bankó forintnál, – annyiért odadom az uraknak a kalapot, annak az a virtussága, ha megrázintják, mindig tallér esik belőle.
Elmentek a diákok a falu urához, s a zsidó szakállára kértek tőle öt száz forintot. Erős kontraktus mellett, a zsidó kezessége alatt, adott a falu ura a tudós utazóknak öt száz forintot, kik azt odadták a kalapért a szegény embernek. A gazda ember mosolyogva haza kullogott, s az öt száz forintot interesre adta.
Hegyen, völgyön lakodalom volt a diák desentoroknak; a legelső korcsma már az övék volt; ittak mint az ökörcsorda; mikor fizetésre került a dolog, kiugrott belőle az utolsó tallér; mert a jó embernek csak annyi volt a lelke körül. Örültek a diákok, s folytatták a kegyes elmélkedést. – Ismét felmutatja a zsidó a leirott táblát, mellyen alul egy ötös szám látszott. A diák megrázta a kalapot: de az nem fizetett többet. A zsidó ledolgoztatta a diákokkal az étel, ital árát, csak akkor eresztette utjokra őket.
Nagy haraggal siettek a diákok a faluba, hol a szegény emberrel találkoztak. A falu végin egy erdő volt, ott barkácsolt a gazda ember, tartván szemmel az urdolgásokat. A mint meglátja a három diákot, egyszerre fürészt kapott elő, s félig bereszelt egy nagy fát, a mellé oda állott, s vállát erősen a fa alá feszité. Mikor már egy kiáltásra voltak hozzá az utasok, erősen kiabált rájok, hogy jőnének segiteni, mert a fa rá akar dülni; a fa alatt kincs van; hogy könnyebben hozzá lehessen jutni, vagy könnyebben ki lehessen ásni, ő megfürészelte: de mélyebben ment már belé a fürész, a mint akarta; ha eláll mellőle, ledül, összetörik, őt is oda öli; ha istent ismernek, jőjenek, vessék alá vállaikat, ő haza szalad kötélért, felszalad a fára, s többed magával eldönti a fát, arra nyugot felé, mert a kincs itt keleten fekszik, a hol ő áll.
A diákok nem ismerték meg a nagyon elpirosodott embert, mind hárman alá vetették vállaikat a fának, az ember pedig sietett haza, hogy többed magával visszajőjön.
De neki gonosz volt a zuzája! nem jött biz ő vissza sem délre, sem ozsonnára; csak hogy elmehetett, és elbujhatott! Jól el is buvott már, de felesége mindenütt meglelte; ugyanazért mindig más helyet keresett, mert ő tudta, hogy a diák okosabb az asszonynál, legalább az ő feleségénél. Utoljára addig bujkált emide, amoda, hogy a házban az asztalon találta magát.
Nem azt mondom én apjok! szól a ház gazdasszonya, mint ha meghalt volna kend, teritsük ki kendet izibe; ha eljőnek is azok a garabonczások, csak nem bántják talán a holt embert.
Mondasz valamit, anyjok! ennél a tiszttartó sem tudott volna okosabbat gondolni, monda örvendezve az ember, nem hiába akartam én már a te fejedet régen bezsindelyeztetni; a te eszed ollyan éles, mint a borotva. Hirtelen teritő deszkákat hordtak be, s a jó ember felfeküdt rájuk, s onnan beszélgetett a feleségéhez.
A diákok kifáradtak a várakozásban, s egyenként csendesen ott hagyták a fát, mellynek kidülésétől féltek, pedig azt tizen sem tudták volna kidönteni. Egyenesen a hamis ember házának tartottak. A mint a küszöbhöz értek: látták, hogy egy asszony térdepelve a pitvarban sir.
Mi bajod jó asszony? kérdi a legokosabbnak látszó diák.
Isten nyugtassa meg! megholt az én uram! engem egyedül hagyott.
Sohse szánja kend, mert igen kutya ember volt! De ne menjen szárazon tőlem a más világra, szól egyik diák, megnyugtatom utoljára. – S felkapván a halott botját az ajtónyilásból, végig huzott a szegény ember köldökén.
A halott sem hagyott többet ütni hasára, leugrott a teritőrül, s térdre esett a diákok előtt, s hálálkodva igy szólott hozzájok: oh hogy mind a három isten áldja meg kigyelmeteket, legátus uraimék, az a három isten, kit már én szinről szinre láttam! – Ezentúl leszek már én gazdag ember! soha se tudtam én, miért ugrott fel tegnap előtt a döglött kutya az árokból a kert alatt, hát biz a botom ért hozzá, mellyet a varju után hajitottam, melly annak fél szemét már kivájta; csudálom, hogy ugrott fel a garád alól a tekintetes ur paripája, melly ezelőtt három héttel döglött meg vértályogban, hát az én mágyikus botom ért hozzá, mikor róla a kutyákat kergettem, mellyel fél oldalát már takarosan felpanizálták. Oh édes istenem! az én botomnak feltámasztó ereje van! – Nem adnám én azt a világ minden kincseért! Add oda, feleség, minden kincsemet legatus uraméknak; nekem már nem kell semmi, van nekem mindenem. A tekintetes itt az udvarban most haldoklik, ha meghal, egyszeribe lesz ezer forintom, mert olcsóbbért csakugyan nem támasztom fel; ha meghal a király, megyek s lesz millió forintom! annyit adnak egy jó király feltámasztásaért.
Soha se okoskodjál jó ember! kiáltának egyszerre mind hárman a teritőrül feltámasztott gazdára, tedd el pénzedet pokolba, botod kezünkben marad, ha megszakadsz sem adnók vissza; majd tudjuk mi, hol kell ezt használni. És a nélkül, hogy hallgatnának a még mindig erősebben kiabáló ember kérésére, a botot vállukra vették, s mentek vele kincseket keresni.
A csélcsap gazda örült, hogy illy okosságot találhatott, s hogy igy ellenségeit nyakáról letudhatta.
A halottélesztő három gavar ment dalolva, fütyölve; egyszer a mint egy kis faluból kiérnek, meglátnak egy roppant várost, mellynek végén ollyan nagy halotti kiséret jött ki, hogy hosza vége nem volt. Tót ágast állott az öröm a legátusokban, képzelve előre, milly csomó pénz üti most tenyeröket. A mint a kisérettel találkoznak, kiáltnak a halottvivőknek: hó megáljatok! ki ez a halott? mi rangu? mit adnak érte, ha feltámasztjuk?
Egy gyászos asszony, ki talpig bakacsinba volt öltözve, s egy derék ifju ur, egészen fekete ruhában, állott kisirt szemekkel a diákok elibe.
Ez a lány grófkisasszony, szólott a gyászos asszonyság, ennek az ifju herczegnek a mátkája; a mit kértek, annyit adunk, csak támaszszátok fel.
Az egyik diák egyszerre felrugta az aranyos koporsót, a másik csak ugy könnyedén nyakszirton legyinti a grófkisasszonyt, és a halott, torokfájásban halván meg, minthogy torka az ütésre kifakadt, fölkelt, fölállott örömére a grófnénak, s a derék herczegnek.
A gyászének vig nótává vált, a trombiták csakugyan recsegtették az ugrós nótákat, s a három diák legelül ugyancsak hegyezte. A diákokat grófilag megvendégelték, s harmad nap mulva annyi aranyat adtak nekiek, a mennyit elbirtak. Egész világon hirök ment a támasztóknak; hivták őket minden felé, de mig pénzökből tartott, addig sehová sem mentek. A zsidónak megfizették az öt száz forintot interesével együtt, mit a rosz kalapért kellett fizetni a földesuraságnak; a botadó gazdát is ugyan csak megajándékozták, ki a dolgokat magában szivesen kaczagta.
Egyszer hire futamodott, hogy meghalt az ország királya, kiért a királygyermekek fél világot oda igértek. A három jó madár kocsiba ül, s megy nagy kényesen az ország fővárosába. Már vinni akarták a király testét a kriptába, mikor a halottélesztők megérkeztek. Tüstént felrugta egyik a koporsót, másik gyengén kezdi legyezgetni a király holttestét; de az felkelni nem akart, erősebben kezdi rajta jártatni a botot; mikor egyik kifáradt a püfölésben, a másik kezdett a támasztáshoz; de a király csak halott maradt; már egészen széjjelverték a kegyetlenek az öreg király holt tetemeit, midőn a herczegek megharagudván a gonoszokra, azokat elfogatták, megkötöztették, s halálra itélték.
Más nap előhozták a rabokat, hogy kivégezzék. Megkérdezték tőlök, ki hitette el velök azt, hogy azon botnak támasztó ereje van? s tettek-e már valahol vele csudát, hogy a király szent testéhez mertek vele közelíteni?
A megrémült foglyok elmondták a szegény ember, és a grófkisasszony történetét; megmondták azt is, hogy a grófkisasszonynak csak a nyakát kellett egy kissé megütni, s tüstént felült; s azt is megmondták, hogy egy botot vettek egy szegény embertől, ki már őket egy izben csuful megcsalta egy rosz kalappal.
A tapasztalatlan ifjaknak megkegyelmeztek a királyi herczegek, de olly feltétel alatt, ha a hamis parasztot kézre kerítik, s hozzájok viszik, hogy megölethessék.
Tüstént elindultak a megcsalatott ifjak, s három hét alatt a gonosz gazdát a király palotájába vitték. Három óra alatt lefolyt az ember törvénye, s rá az határoztatott, hogy zsákba kötve a vizbe lökjék, melly a város közepén foly el.
Bekötötték a szegény embert egy nagy zsákba, vitték a vízbe. Mikor egy templom előtt vitték, épen akkor a templomban reggeli misét tartottak; a zsákvivők lelökték a rabot az utfélre a templom előtt, ők meg bementek az isten házába, hogy a bünös lelkeért imádkozzanak.
Épen akkor hajtották az utczában a csordát, mikor a halálra sentencziázott rab ott feküdt a zsákba kötve. Elővette a zsákos gazda ismét hamis eszét, s erős hangon igy kezdett kiabálni: azért sem leszek király a megholt király helyett; inkább kész vagyok meghalni; sem irni, sem olvasni nem tudok, hát hogy lehessek én király?
Mit beszélsz te ember? mond a csordás megállva a zsák felett; király nem akarsz lenni? – mert irni olvasni nem tudsz! Jer csak, hajtsd azt a csordát! majd leszek én király, tudok én irni, olvasni, mint az örökélet! – Ezzel kioldta a zsákot, a rabot belőle kieresztette, maga belé bujt; a gonosz csontu ember pedig elhajtotta a csordát.
A miséről a zsákvivők kijöttek, a zsákot saroglyára tették, s vitték a vizre. Hiába kiálta a szegény csordás, hogy ne vessék vizbe, lesz már ő király, – megtanul irni, s olvasni is; bevetették biz őtet a vizbe, hogy most is ott van, ha ki nem fogták valahol. – A gazda ember pedig hajtotta a csordát a város alatt, hogy annál szabadabban menjen velök hazájába.
A három diák kiszabadult, s megnyugodva siettek kirabolni a szegény ember házát, mellyet ők annyira felgazdagitottak. De mint csodálkoztak, midőn épen azon város alatt, hol ő a vizbe vettetett, találkoztak ugyancsak ő véle a sokszor vizre vitt diákok.
Isten áldja meg legatus uraimékat, hogy engem e városba hozattak s a vizbe vetettek; látják, milly gyönyörű csordát hajtottam ki a viz alól! – van még ott ezer csorda is illyen, csak ember kell, a ki kihajtsa! egy ember egyszerre csak egy csordát hajthat ki; én mihelyt ez elfogy, másér megyek.
A diákok, kik látva látták, mikor ezt az embert a vizbe lökték, hitték a mit mondott, s kérték vezesse őket oda, honnan e csordát elhajtotta. Ő is kimutatta a viznek azon részit, melly legmélyebb volt. – A legerősebb diák legelébb úgrott a vizbe, s figyelmeztette pajtásait, hogy ha ő int, menjenek utána. A mint haldoklott, a fél keze felvetődött, s rángatódzása közben ollyan mozdulatokat tett, mintha integetne; ezt a többiek meglátták, s rohantak utána a mélységbe, s néhány percz alatt mind hármok a viz alá merült, s a csordákkal együtt oda maradt.
A figlár ember pedig megszabadulván üldözőitől nyugodtan kisérte csordáját hazája felé; az útban többnyire minden marháját eladogatta, s jó pénzzel megrakodva ment feleségéhez, kivel most is él, ha meg nem holt.
Az országuton megy tiz ezer kocsi, minden kocsin tiz ezer hordó, minden hordóban tiz ezer zacskó, minden zacskóban tiz ezer mákszem, minden mákszemben tiz ezer mennykő. Mind e mennydörgős mennykő üssön belé abba, a ki az óperencziából hozott mesémre nem vigyáz!
Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy szegény legény, a kinek egy fiatal csinos felesége volt. Mind a ketten szerették egymást, csak az volt a bajok, hogy szegények voltak; mert egyiknek sem volt semmie se. Illyenkor aztán történt, hogy néha egy kicsit öszvepöröltek, és szemére hányták egymásnak, hogy egyiknek sem volt semmie. De azért szerették egymást.
Egyszer estve az asszony előbb jött haza, mint férje, és a konyhában a padkán tüzet rakott, ámbár nem igen volt mit főzni. Legalább egy kis levest főzök uramnak; mire haza jön, elkészül, gondolta magában. De alig tette föl a bográcsot a tüzhöz, és a tüzre néhány hasáb fát, hogy a viz annál hamarább felforrjon, ura már haza jött, és ő is felesége mellé a padkára ült. Ott melegedtek a tüznél, mert már hideg ősz volt. A szomszéd faluban épen az nap kezdték a szüretet.
Tudod-e mi ujság, feleségem? igy kérdezte az asszonyt.
Nem tudom biz én, semmit se hallottam. Hát mondja meg, hogy mi?
Hát a mint jöttem most az uraság kukoriczaföldéről, messziről a sötétben is észrevettem, hogy az úton valami fekete folt van. De nem tudtam kivenni, hogy micsoda. Közelebb jöttem, hát uram fia! mi volt? Egy szép aranyos kis kocsi, benne egy szép asszony ült, elül meg szép négy fekete kutya befogva.
Tréfál kend, szakasztá félbe az asszony.
Nem tréfálok biz én, valóságos igaz. Tudod, millyen sáros határunkban az út. Hát bizony a kutyák a kocsival megakadtak, sehogy se birtak tovább menni. Az asszony meg nem mert kiszállani a sárba, hogy aranyos ruháját be ne piszkítsa. Én a mint megláttam, el akartam szaladni, mert valami gonosz léleknek tartottam. De ő utánam kiáltott és kért, hogy segítsem ki a sárból, semmi bajom se lesz, meg is jutalmaz. Gondoltam magamban, hogy bizony jól esnék, ha segítene szegénységünkön, és segitségemmel a kutyák kihuzták a sárból. Ekkor az asszony kérdezte, hogy házas vagyok-e. Megmondtam neki. Hát gazdag vagy-e? kérdezte tovább. Dehogy vagyok! alig van két szegényebb ember falunkban. No tehát ezen segithetünk. Feleségednek három kivánságát fogom teljesíteni. Ezzel elment, mintha csak sárkányok ragadták volna. Tündér volt.
Az ugyan rá szedte kendet!
Majd meglátjuk. Próbálj csak valamit kivánni, édes feleségem! Erre az asszony hamarjában kimondta: bár csak volna egy kolbászunk, ezen a szép parázson ugyan csak megsülne.
Alig mondta ki, már is leszállt a kéményből egy lábas, benne akkora kolbász, hogy akár kertet lehetett volna keríteni vele.
Ez helyes, helyes! kiáltottak mind a ketten, a másik két kivánságot okosabban kell használnunk. Be jó dolgunk lesz akkor. Mindjárt veszek két tinót, meg két lovat, egy malaczot is veszünk; igy beszélt a férfi. E közt levette kalapjáról pipáját, hátáról kihuzta a zacskót és megtömte. Most rá akart gyujtani, de ollyan ügyetlenül vette az üszköt, hogy a lábast kolbászostul feldönté.
Az istenért, a kolbász! Ugyan mit csinál kend? Bár az orrára nőtt volna kendnek, igy kiáltott a megijedt asszony, és a kolbászt ki akarta kapni a tüz közül. De az akkor már férje orrán lógott, le egészen lába ujjaig. – Uram teremtőm! segíts, igy kiáltott megint az asszony. – Lásd bolond, oda a második kivánság, mondá ura. – Hát ezzel mit csinálunk?
Leveszszük, mondá az aszszony.
Le biz az ördögöt! hisz egészen ide nőtt az orromhoz, nem lehet ezt levenni.
Hát levágjuk, máskép nem segithetünk.
Dehogy engedem, dehogy hagyom a testemet vágni a világ minden kincseért sem. De tudod-e mit feleségem? Még egy kivánságunk van hátra. Kivánd, hogy a kolbász viszszamenjen a lábasba. Akkor megint jól lesz minden.
Az aszszony meg igy felelt: hát a tinó, meg a ló, meg a malacz akkor hol marad?
De hiszen illyen bajuszszal csak nem járhatok, te se csókolsz meg, ha kolbász lóg le az orromról.
Sokáig igy pöröltek, utoljára csakugyan rábirta az asszonyt, hogy azt kivánja, hogy a kolbász viszszamenjen a lábasba. – De ezzel oda volt a három kivánság, és ők most is ollyan szegények, mint azelőtt. – Azonban a kolbászt jó izüen megették; de mivel most átlátták, hogy pörölésök volt az oka, hogy nem lett se tinójok, se lovok, se malaczuk, megegyeztek abban, hogy ezután jobb békeségben fognak élni. Nem is pöröltek azután soha. Jobban is ment dolguk, és idővel tinót is, lovat is, malaczot is szereztek, mert szorgalmatosak és takarékosak voltak.
Hol volt, hol nem volt, az operencziás tengeren is tul volt egy bolhaugrással, egy veréblépéssel egy gazda ember, kinek felesége is volt; volt kettejöknek egy fiok; ők azt Pihárinak nevezték. Ez a Pihári makranczos egy fiu volt. Egyszer az apa, meg az asszony mezőre mentek dolgozni, a fiut otthon hagyták ház őrzeni, s megparancsolták neki, hogy délben, meg estve a disznónak meg a tyukoknak enni adjon; osztán mikor estére harangoznak, a tüzhöz vizet tegyen, a tüzhelyet meg a házat seperje meg, az ólat hányja ki. – A fiú arra csak annyit mondott, hogy „jól van, jól!“ –
A szülék napestig dolgoznak, estve haza jőnek a dologból; a fiút nem kapják otthon; tűvé tesznek a faluban mindent, sehol sem lelik, utoljára megkapták a faluvégen, egy kis házban, hol ő az oda való lánynyal szerelmeteskedett. Megharagudott az apja keservesen, a fiút haza kergette; otthon az ajtót egy szolgafával betámasztotta, a szíj ostort elővette, s megrakta amugy magyar miskásan, hogy szintúgy csürgött csattogott minden a házban. Mikor untig fáradtig jártatta háta pecsenyéjén a suhogó bátyját14), hogy a vér csak úgy csatornázott végig a lába szárán, megpihent az apa és többet nem ütött; hanem azt kérdé tőle: félsz-e már most tőlem? Teszed-e másszor, a mit ma tettél? Fogadod-e ezután az apád szavát? – A fiu nem sirt, hanem makranczosan azt duhogta: sem nem félek, sem nem fogadom meg, a mit kend parancsol; úgy, csak azért sem!
No fiam! mondá az apja, soha se kellesz nekem többé! Koránt se ollyan fia voltam én szegény édes apám uramnak, az isten nyugtassa meg, ha a forgószélbe esik is a pora! mégis, a mit mondott, úgy néztem, úgy megfogadtam, mintha a tiszteletes mondta volna a katékrából! Eredj, fiam, eb a lelked! a merre szemeddel látsz, nekem többé nem kellesz se testemnek se lelkemnek; nesze itt egy butykos pálinka, meg egy kenyér, loholj a szél után, a merre a talu repül. Ha apádtól sem félsz, addig üldözzön az isten ostora, mig félszet nem kapsz. –
A fiu nagy dünnyögve elballagott; nem is köszönt senkinek. A mint ment, mendegélt, talált egy korcsmát, abban háromszáz katonát… A mint a korcsmába hág, egyenesen az asztalfőnek tartott, s levágta magát az asztalra, hogy a pálinkás üveg mind egy szálig tánczra kerekedett. A katonák csak egymásra néztek, s neki iszonykodtak, hogy kilökjék őt az ivó házból: akkor Pihári talpra ugrik, kalapját az asztal alá vágja, öklével megüti a gerendát, szintúgy omlott belőle a szúpor, s nagy hegyesen elkiáltja magát: ki a legény a korcsmában? kinek van kedve velem megbirkózni? jöjjön, ha a gyermekét akarja tartani!! Erősen verte jobb kezével a mellét, de a balban a pálinkás butykost tartotta, s abból a bámuló katonákat sortában megkinálta. – Jól meg húzták a butykost az oltott lábu katonák, s egymás után szép énekszóval mind egy szálig szépen elaludtak.
Ekkor a korcsmároshoz fordult Pihári s kérdte őt: tudna-e valahol ezen a világon ollyan helyet találni, hol ő félszet kaphatna? –
De tudnék ám! felelt a korcsmáros gyanakodó képpel; van itt hét mérföldnyire egy király, van annak egy elátkozott vára, mellyben éjjelenként hét esztendeig ördögök tanyáznak, ki oda nappal megy, annak semmi baja, de éjtszaka az ördögök izre porra szaggatják. –
Pihári elindult a királyhoz, s két óra alatt ozsonnatájon várába érkezett. Mikor a királyhoz bement, se nem kopogtatott, se meg nem hajtotta magát, hogy czipellőt csókoljon, sem a kalapját nem billentette, csak bokáját ütötte öszsze, s igy szólt: szerencsés jó napot kivánok az urnak! s az asztal mellé kényesen oda bigyesztette magát. –
A király elébb soha se tudta, miféle vakmerő emberrel van ügye, s nagyon megzavarodott; de utóbb neki bátorodva kérdte tőle: ki vagy, mi vagy? ki hozott ide? mi járatban vagy?
Vagyok apámnak elkergetett fia; azt mondja a legény, az ördögök hoztak, s azokat akarom megverni, megszalajtani. –
Épen jó helyen jársz – szóla örömmel a király, – van nekem egy igen szép, de hét esztendőre elátkozott, váram, az ördögök birják; nappal ugyan ellakhatik benne az árva gyermek is, de éjtszaka? nincsen ember, a ki benne életben maradjon; mindent széjjeltépnek benne az ördögök. Már tiz ezer katonám elveszett benne; ha te három éjtszaka váramban meghálnál s benne élve maradnál és váramat megtisztítanád a gonosz lelkektől: akkor fiu, ember vagy a talpadon, jó csillag alatt születtél, kérhetsz, a mit kivánsz; fele királyságom, a legszebbik lányom a tied lesz.
Pihári mindezekre csak kaczagott; csak illegette magát az aranyos széken. – „Sok kéne ahoz uram, monda későbben a királynak, sok kéne még ahoz, hogy az ördögök a várból elinaljanak; kéne ahoz huszonhat szekér fa, huszonhat szekér kalács, huszonhat szekér gyertya, huszonhat hordó bor.“
A király mindent rendesen beszállított a várba, s estére Pihári számára abban a legszebb szobát kitakaríttatá.
Pihári csordahajtáskor bekovártélyozta magát a várba, a fát mind egy szálig meggyujtotta, a gyertyákat is; a borokat szobájába hömpölygette, a kalácsot mind felszeldelte. Maga legelébb is mindenképen jóllakott, azután egy hajtókában egy palacz bort megivott, ismét máshoz kezdett, s köszöngette magára igy beszélvén: isten éltessen Pihári! itt légy ember, Pihári! itthon vagy te itt is, Pihári!
A mint az üveget a szájától harmadikszor elveszi, úgy berúgja háza ajtaját egy kis ördög, melly igen borzas volt, mellynek szakálla három rőf is lehetett, hogy az száz darabra is szakadozott, s mormogva igy beszélt: hogy merészeltél ide jőni, hová csak az ördög jöhet szabadon, honnan csak ördög mehet ki elevenen; ha ezer lelked lesz is, meg kell halnod; nem félsz, hogy mindjárt össze-visszatéplek?
Ide vele! szól Pihári kiürítve palaczkját, megválik, ki kettőnk közül a derekabb legény, gyere, ha még viszsza akarsz pokolba menni, fogj meg. –
A kis ördög belé csimpalykodott Piháriba, s úgy oda vágta a fényes padláshoz, hogy szintúgy nyekkent. Pihári felugrik, összeüti bokáját, bevesz egy pár itczét a kegyelemből, megfogja az ördögöt, úgy vágja az ablak vas rácsához, hogy az agyvelő mind kilocscsant a fejéből. Még egy pár itczét megivott az ördögrontó legény, lefeküdt, s a selyem ágyban reggelig édesdeden aludt.
A király hallotta éjtszaka várában a nagy dörömbözést, hallotta az ördög bőgését, mellyre a halálharang félre verődött. Még sötét reggel eljött a király szolgája megtudni: hányadán van Pihári? Pihárit a szolga még aludva találta, s látta hogy csüngeti véres kezét az ágyról.
Pihári akkor kelt fel, mikor már a nap a hasára sütött. Felkelvén megmosdott és imádkozott annak rendi szerint; akkor nap ki se ment a házból, hanem készült és készíttetett mindent éjszakára. – Minden kész lett a legvastagabb tőkétől a legvéknyabb szálkáig. – Mikor már öreg éjszaka volt, leült asztalá mellé, s a mint szokása szerint köszöntgeti maga felé az itczéseket, egy vastag ördög nagy dörömbölés közt berugja háza ajtaját, hogy az ezer meg ezer darabra szakadt. Héjh csunya egy ördög volt az! – két szeme ollyan nagy volt, mint egy egy taligakerék, s mindeniket mit egy tenyérnyi vastagságon vér futotta körűl; – a szája, – a szája mint egy repedt ég, mikor belőle tüzes isten nyila szalad ki; magassága ollyan volt, hogy nyolcz rét görnyedve bujt be a házba; a fogai úgy állottak, mint egy kidült bedült házoldal, az oldalbordái úgy látszottak mint egy felfordult kaszás szekér, a képe ollyan volt, mint egy hegy, mellyet a záporeső összevissza árkolt, völgyelt; az egyik lába mint az ököré, másik mint a strucz madáré: nagyot toppantott a réti csuda, s Pihárit, mikor épen iszik, igy szólítja meg: hát te vagy az a hitvány kurafi, a ki a mult estve szép öcsémet megölted? azért egyszeriben keservesen kilakolsz. – Ekkor megfogja a bámuló Pihárit, s ugy oda teremti a pagyimentomra, hogy egy fél óraig lélek se jött belé; de fél óra mulva felugrik Pihári a deszkáról, karjára tekergeti az ördög szakállát, úgy vágja a vár oldalához a tiz öles ördögöt, hogy a fal egyszeriben kidült; a gonosz lélek ketté tört; azzal lefeküdt, de még elébb megivott három czilinder bort s édesdebben aludt, mint akárki.
A mint más nap fél délben fölkelt, mosdott és imádkozott, a mint ő szokta. Alig nézett széjjel, már ott volt az estve; ismét mindent összehordatott, nagy teketóriával neki ült az enni és inni valónak; gondolta magában, vagy eszem iszom többet, vagy soha sem; azért hát csak hozzá látok. – A mint falatozás közben így elmélkedik és szép csendeskén iszkorál, egyszer hallja, hogy jő a legöregebb ördög, melly olly nagyokat dübbengetett, hogy lépései alatt csak úgy porlott a márványkő a tornáczban; megrugja az ajtót, mellyen Pihárihoz lehetett bemenni, ugy hogy az milliom darabra pozdorjázott. – A mint belépett, már a szarva, melly a homlokából állott ki, a ház átellenben levő oldalát szórta ki felé, savó szeme a jobb válla hegyén ragyogott, két füle ollyan volt, mint egy három hónapos csökös tinó lehúzott bőre, ujjain araszos köröm volt, egyebe nem fért be a várszobába. Haragosan kiáltott Pihárira, hogy menjen vele s birkozzanak meg a vár kapujában, de csak úgy menjen, ha bizik az inában, mert kutyakinnal fogja megölni; miért vesztette el két gyermekét, kikkel ő az egész világot akarta meggyőzni.
Pihári nem késett. Felölelt egy átalagot, mellyben igen jó beczkói bor volt, mellytől az ördög is megfutamodik, egy zsák kalácsot vállára vetett, szemközt állott az ördöggel a várkapuban. A mint terhét lerakta, feltekintett az ördög fejéhez, melly ollyan volt, mint egy görög láda, – s mégis csak ollyannak látszott, mint egy kenyérkovász, mert igen magasan beért az ájerbe. Leguggolt a hosszu ördög, mikor Pihárit megfogta, s mikor az őt felemelte, ő a falu tornyát is talpa alatt látta, a magasságból úgy csapta le Pihárit az ördög, hogy térdig haladt be a földbe. – Pihári elájult, s félig meddig meghalt; mikor látta hogy most mindjárt egészen meghal, egyet rúgott, s a földből magasan felszökött, összeütötte mezít lábát, – mert csizmája a földben maradt, – felhajtja hirtelen az átalag bort, bekap sebesen harmadfél kalácsot, a borból egy pofával az ördög szeme közé köp, az szeme világát azonnal elvesztette. Ő is derekon kapja a hoszu Luczifert, de karjával körül nem érhette,… kapja magát, kihúz kalapja mellől egy anglius tűt, túlteszi azt az ördög derekán, megfogja a tű két végét, megszorítja az ördögöt amugy istenesen, s úgy nyomja a földbe, hogy csak a két keze, meg a nyaka látszott ki a kövek közül. Ekkor kap az oldalához, hogy kardját kirántsa, de minthogy ott soha kard nem volt, futott a várba a fegyveres kamarába; onnét kihozott egy mészáros bárdot, s azzal az ördög nyakába belé vágott. Mikor már az ördög feje le akart esni nyakáról, így szólította meg Pihárit: még illyen derék fiút mint te, soha nem láttam; megérdemled, hogy neked tanácsot adjak. No hát ide hallgass. A mint bemégy lakó házadba a várban, ott bal oldalon van egy fekete ajtó, azon nyiss be, ott van a király kassája, azt örzöttük mi! a mint oda belépsz, hunyd be szemedet, markolj a kincsbe kilenczszer, rakd zsebeidbe; mikor kijősz, az ajtónyiláson látsz egy kis csuprot, abból mosdjál meg, akkor amit akarsz mindent megcsinálhatsz, mivé akarsz, azzá változhatol. Ezeket mondván, szemét száját megtörölte, s meghalt. –
De Pihárinak volt esze, hogy nem ment a szobába, mellybe az ördög küldte; tudta ő, mi van a vas kádban; abban parázs tüz volt, mellytől a mi meggyult, azt eloltani nem lehetett, nem volt ő bolond magát megégetni! a csuporba meg választó viz volt; nem volt ő bolond, hogy azzal megmosdjék, hogy szemét elveszítse! –
Mikor a sárkányfejü ördögök fogait a király udvarán rakásra hordta, a királyhoz bement, s azt mondta: uram király! mindent elvégeztem.
Hát mit kérsz tőlem? – mondá a király.
Semmit uram, csak egy arany tüszűt, felelte Pihári. –
A király egy aranynyal megpakolt tüszűt kötött a Pihári derekára. – Pihári egyszerre oda hagyta a királyt városostul együtt, s ment utazni egyes egyedűl. A mint megyen mendegél, eleibe akad egy koldus, s neki ezt mondja: hová sietsz ollyan nagyon, arany tüszűs legény?
Biz én magam sem tudom, – válaszolt Pihári, szeretnék valahol ollyan helyet találni, hol én félszet kaphatnék; mert én csak azután lehetek boldog, addig nem. –
Hát, ha csak az a bajod, mond a koldus, látod hogy fénylik amott egy vár, annak van egy szomorú királya;… csak oda menj, megmondja ő a többit… Nem akarlak előre elijeszteni. –
Pihári megköszönte a koldus szivességét, s vetett neki harmincz aranyat, indult a vár felé, s a királyhoz érkezvén, megmondá, mi járatban van.
A király előbb Pihárit nagyon bolond embernek gondolta, hogy ő a veszedelmet keresi; de mikor látta, hogy kérése és igérete mellett ugyancsak megáll, megölelte őt, s mindent igért neki, csak kedves várát szabadítsa ki a tündér kisaszszonyok kezéből. –
Még ezelőtt százhetven esztendővel adta a nagyatyám zálogba ezt a gyönyörü várat a tündér lányoknak három száz esztendőre, még száz harmincz esztendő van hátra; akkor telik ki a zálog ideje, igen szeretném, ha még életemben kidisputálhatnám belőle a tündéreket.
Ha életembe kerül is, király uram! mondá Pihári, – mégis visszaveszem kezeikből váradat. Tizenhat szekér fát, hordó bort, gyertyát és kalácsot hordatott öszsze a várban, estve a számára kisepert szobába beült, a fát, gyertyát meggyújtotta, s kezdé magát szokása szerint vendégelni. Éjfél tájban a kő padláson keresztül egy szőrös kéz nyújtózott alá, s már szinte fejét markolta meg Pihárinak; de Pihári nem szokott megijedni a maga árnyékától, s amúgy szegény emberesen úgy megszorította a kisértet szőrös kezét, hogy a bőre a kezében maradt, s igy kiáltott rá haragosan: ne csak a kezedet, hanem magadat is mutasd, ha legény vagy! –
Legény nem vagyok – szóla egy gyönyörü hangu rózsaszáj, – mellyet Pihári a kő padláson keresztül látott mosolyogni, mellyet mikor meglátott, egyszeribe kilelte a szerelemhideg, erősebb vagyok én minden legényeknél, bár te náladnál ne lehetnék erősebb. – Ekkor egy pillanat alatt minden gyertya és fa kialudt, a kalácsok hulladoztak az asztalról, a boros üvegek töredeztek, s igen nagy lett a sötétség. Hát egyszer csak világosodik a szoba, mintha a hajnal jött volna belé hálni éjszakára; soha se tudta Pihári, mitől illyen fényes az ő sötét háza, mellyben ezelőtt a sötétet harapni lehetett volna, hát négy tündér lány áll a szoba négy szögletében! azoknak szemeik ragyogtak, attól volt a ház ollyan világos, az ötödik lány, a legkisebbik, a legszebbik a ház közepére állott, Pihárit derekon ölelte; mint a villámlás úgy szaladt Pihárival a szögletben álló tündérhez, az lökte őt a másodikhoz, az a harmadikhoz, az a negyedikhez ollyan sebesen, hogy a házban forgószél kerekedett. Midőn szegény Pihárival már szinte egy óraig igy lapdáztak, ő se vette tréfára a dolgot, középre ugrott a napnyugoti szegeletből, megragadta a legkisebbik tündért, azt az ágyba vágta, s mellé simult nagy jámboran. A házban tüstént sötét lett, mert a négy tündér eltünt a vári szobából.
A fiatal tündér lány igen megszerette Pihárit, mert Pihári szép legény is volt. Nagyon reszketett a tündér menyasszony, mert félt, hogy kedvese megtalál halni a sok szenvedés miatt, mellyel testvérei megkinozták: ugyanazért minden lehelletére és mozdúlására figyelmezett, csókjaival erősítette a lankadó legényt, s arany hajával talpát is betakarta, hogy a tündér erő által új erőt nyerjen.
Mikor a szépséges tündér lány észrevette, hogy Pihári már megél, így szólította meg őt: csudálkozom szivem, szép szerelmem, hogy meg nem haltál, mikor már itt száz meg száz emberből kihajtottuk a lelket; kérlek, ha neked tetszem, végy el engem magadnak feleségképen; birjuk ketten ezt a várat. – Nem ezt fogadtam én a királynak, szép galambom, – mond Pihári, – el kell innen távoznotok még ma, nem holnap, én addig boldog nem lehetek senkivel, veled se, mig valaki ugyancsak meg nem tanít arra, mi a félsz, nekem addig mindig mennem kell, ezzel apám átkozott meg engem. –
Elvehetnél pedig engem, szóla üveghangon a tündér lány, én tiszta lélek vagyok, én hiven tudok szeretni. Nézd csak, milly szépen hajnallik, mint az örökélet, nekem nappal föld felett járnom s feküdnöm nem szabad, mégis elfeküdném ártatlan oldalad mellett estig is, ha tudnám, hogy meg kell is érted halnom! kérlek, óh ne menj el, esküdjünk meg reggel, mikor a nap felkel.
Pihárinak az Alkorán se beszélhetett volna eleget, ő mindenre csak a vállát rázta, s a fejét lógatta. – Hiába! a kit az isten megver, nincsen annak addig tepedelme, mig az isten ostorának csapója a bünös ember hátán el nem kopik! –
Sirva adott Pihárinak egy pikszist a tündér kisasszony, s őt keservesen megsiratván, s kedve szerint száz meg százszor megcsókolgatván, elhagyta. – Pihári sem állhatta ki a dicsőséget, sirt, mikor a várat elhagyta, mint a záporeső. A királyhoz el se ment, hogy annak győzedelmét hirül adja, hanem ment ország világ sirdogálva bujdokolni. – Fél napig nagyon sebesen gyalogolt, s igen megfáradott; egy kis dombon leheveredett. Gondolkozott a szép tündérről, melly egészen a szivéig ette be magát; eszébe jutott az arany katulya, s azt tüszűje mellől kivette… Sokáig nyitogatta a kis fényes eszközt, de nyitjára sehogy se tudott találni: ekkor meg nyom rajta egy kis arany sorófot, egyszerre felpattan a pikszis fedele, s belőle egy kis tüzkigyó a Pihári orczájára ugrik, s ott széjelpattan; ettől Pihári úgy megijedt, hogy a rosz mindjárt kitörte! – Miután feljózanodott, igy beszélgetett Pihári magában: no jó Pihári, nem érsz már egy jó pipadohányt se; mennyi sokon keresztülmentél már, és meg nem tudtál ijedni, e haszontalanságtól mennyire meg tudtál rémülni! –
Ezzel félbeszakasztotta bolyongását, viszszament a királyhoz, megmondta neki, hogy várát megváltotta a tündérektől; azokat meggyőzte, s a várból egyen kivül kipusztította.
Királyságom felét igértem annak, és egyetlen szép leányomat, mondá az örvendező király; ha ezek neked tetszenek, derék ifjú! egyszerre átveheted!
Nekem, uram király! nem kell se fele királyságod, se szép lányod; én váraddal együtt azt a tündért választottam magamnak, a mellyiket az öt közűl élve hagytam. –
Jól van, derék ifjú! mond a király, ha azzal lehetsz boldog, azt sem ellenzem; de nekem megengedsz annyit, hogy holnap, hajnal előtt meglátogassalak, hogy megtudhassam, kit tettem boldoggá általad, és ki tehetett tégedet boldoggá.
Örömest, uram király! – mondá Pihári, – téged kérlek fel örömatyának, ha holnap esküvőmet tartom.
A király más nap hajnalban elment meglátogatni vára birtokosát s annak tündér ifju asszonyát. – Kit talált ott? Egyetlen leányát! ki a tündér lányokkal azért állott czimborába, hogy azokat megölethesse, s apja várát magának megnyerhesse.
Nem lehet kimondani a király örömét, midőn lányát látta tulajdon várában! Összeszólittatott papot, hóhért, vaskalapot; ettek, ittak, mulatoztak; estve lefeküdtek, hogy azóta mit mivelnek, nem tudom, mert onnan mindent kizártak, a többek közt engem is; mert ha ki nem zártak volna, most is ott ugrálnék örömömben!
A tengereken tul volt egy igen szegény ember, annak volt tizenöt apró lány gyermeke, ki őszi, ki tavaszi, egyik kisebb a másiknál, egyik rongyosabb a másiknál; igen szegényül éldegéltek. – A szegény apa tizenheted magával csak tizenhét tő kolompérból élt esztendőt által. – Egyszer már annyira kifogytak eleségből, hogy testig lelkig semmit nem találtak a ház körül; már kicsibe mult, hogy rakásra nem haltak. – A szegény ember mit nem gondol? Egyszer csak azt látják a gyermekek, meg az anyjok, hogy az apjok néhány sült kolompért a tarisznyába rak, azt egy boton a hátára akasztja. Nem szól egy szót is, csak elballagat magának. – Régen feltette magában, hogy el fog menni panaszra az istenhez. Most hát egyenesen oda indult. A mint ment, mendegélt nagy sohajtozva, utjába esik egy korcsma, betér a csaplároshoz, s köszön: jó napot adjon isten, csapláros ur! Adjon isten neked is, szegény ember, mondta a csapláros, – mi járatban vagy?
Én bizony, mondá a szegény ember, megyek heted hét ország ellen az istenhez panaszra, mert én igen szegény vagyok.
A korcsmáros igen nagy szivvel fogadta a szegényt, enni, inni adott neki mindent, a mi csak kellett. A mint jóllakott a szegény ember, tovább bötyörékelt. Hát a mint töprenkedve ment, mert szegény cselédeit szánta, azon veszi magát észre, hogy egy nagy rengeteg erdőnek áll a közepén. – Meghökken, a mint széjjelnéz, és fánál egyebet nem lát. Hát egyszer eleibe áll egy tisztességes öreg ősz ember, s azt kérdi tőle: hol jársz itt te szegény ember, a hol a madárnak is csak a vadja jár?
Állj félre előlem, jó barátom, mondja a fáradt szegény, veled semmi közöm; én megyek heted hét ország ellen egyenesen az istenhez, bepanaszlom neki sorsomat; csak két kezem van, azzal reggeltől estig untalan dolgoztam, tizenöt gyermeknek nem győztem eleget keresni. A ki az ég madarát táplálja, s a mező liliomait öltözteti, gyermekeimet sem engedi meztelenül halni el éhen!
Igen jó helyen beszélsz, – felel az ősz öreg, – az én kamarámból él a koldus, az én erszényemből költenek a királyok, én teszem koldusokká a gazdagokat, én ültetem hintóba az igazán élő szegények és koldusok fiait és unokáit, ihol van egy kis asztal, ezt ha akarod, a tarisznyádban is elhordhatod.
Hát mit csináljak én e bakatella jószággal, – vág közbe a szegény, – megenném én, megenné az én cselédem a földről is, csak volna mit?
Várd végére az okos szót, ha ketté vágod, magadnak csinálsz bajt – dorgálta őt az ősz öreg; akármit adnak a szegénynek, köszönje meg; kinek kevés nem kell, annak sokat sem adnak; ha kevés becsü dolgot jól használunk, sokszor többet ér az a drágánál! Ennek a kis asztalnak ollyan ereje van, hogy ha azt mondod neki: terülj, édes kis asztalom! mindjárt tele lesz étellel és itallal, millyen szemednek szádnak tetszik, ha nem hiszed, próbáld meg. – Megpróbálja a szegény ember. – Hát nagy örömére minden étel ollyan termett a kis asztalon, millyet ő legjobban szeretett. Jól is lakott róla első intrátában ugy, hogy még életében ugy jól nem lakott. Megköszönte az öregnek a szivességet.
Az öreg ember, a mint az erdőbe távozott, azt mondta a szegénynek: mindent megad a jó isten azoknak, a kik őtet és egymást szeretik, még pedig akkor, mikor legjobban rászorúlnak.
A szegény ember egy tapodtat se ment, sietett haza éhes felesége és gyermekeihez. – A korcsmánál elsötétedett és szállást kért. – A korcsmáros kérdezte tőle: nem ehetnék vagy ihatnék-e?
Nem biz én, felelt a szegény ember, csak egy kis pihenésre van szükségem, idős ember vagyok; igy gyalog szerben nagyon elfáradtam.
A hamis lelkü korcsmáros egyszeribe gyanakodni kezdett, hogy lehet az, gondolta magában, hogy ez az ember nem ehetnék? már azóta bizony, mióta innen elment, megéhezhetett; meglesem, alig ha valamihez nem jutok általa, s ollyan szobát nyitott ki neki, mellyen a tolvajlyuk volt. –
A szegény ember alig várta, hogy beléphessen, mindjárt elővette a kis asztalt, terülj édes kis asztalom! ezt mondá neki, és a kis asztalon kenyér, bor, étel annyi lett, mint az itélet. Ő evett, a mennyi bele fért; mikor már egészen jóllakott, ezt mondta: borulj édes asztalkám, – erre is az ősz ember tanította, s az étel, ital eltünt az asztalról.
Ezt a korcsmáros a tolvajlyukon mind kihallgatta és kinézte. Mikor a szegény ember elaludt, kilopta az asztalkát, s azon éjjel az asztalossal más épen ollyan kis asztalt csináltatott, s oda tette azt a szegény ember mellé. Reggel jól volt még lakva a szegény ember, rá se nézett az asztalkára, csak felkapta, s a korcsmáros szivességét megköszönve, annak minden jót kivánt, sietett háza népe közé. Még messziről meghallotta, mint sirnak éhes gyermekei, még messziről kiabált hozzájok: ne sirjatok, királykisasszonyok lesztek, én meg apátok, király.
A gyermekek elbámultak; felesége nyakát ölelte által.
A mint a házba bement a szegény ember, az asztalkát a ház közepén megállította, s mosolyogva igy szólt: terülj édes kis asztalom. De az asztal üresen maradt. – Megint kérte asztalát, megint semmi sem lett rajta; harmadszor mérgesen parancsolt rá, harmadszor is csak üres maradt. Akkor megharagudott az ember, összetörte az asztalt, s tűzre vetette. Gyermekei sirtak. Ő ki nem állhatta az éhesek sirását, ismét utnak indult – panaszra az istenhez.
A korcsmároshoz öreg estve érkezett; az őt untig étette és itatta. Hajnalban már oda hagyta a szegény a szállást. – A rengeteg közepén ismét a tisztes öreggel találkozott, ki őt utjában megállította.
Legázollak! már neked nem hiszek! ajándékodat csak egyszer kétszer lehet használni. Megyek az istenhez, annak áldása soha el nem apad előlünk, mihelyt arra magunkat érdemesekké teszszük. – Nézz csak ide! – mondá a tisztes öreg, ki kezében egy fehér kecskét tartott, mellynek farkát megcsavarta. – Hát szeme szája eláll a szegény embernek, midőn a gyepen temérdek aranyat lát elömölve, de még jobban elcsudálkozott akkor, mikor az ősz öreg a kecske farkát csavarította, s az arany ott a hol kiömlött, a kecskébe visszament. Ha istenhez igaz maradsz, neked adom e kecskét, sokszor ezt ne sanyargasd, csak annyit végy ki belőle, mennyi egy napra elég, mi egy nap el nem kél, el ne vesztegesd, bocsásd ismét oda, honnan vetted, ott más nap csak ugyan megtalálod. Ezzel átadta a kecskét a szegény embernek, s annak jó utat kivánva eltünt az erdőben.
A szegény ember későn érkezett a korcsmába, s bement épen azon szobába, hol már tudtán kivül kárt vallott. Az ajtót gondosan bereteszelte, s kecskéjével próbát tett éjfélben. – A mint farkát jobb oldalra csavarítja, ugy ömlik ki belőle a gyönyörű drága arany, hogy még az asztalról is folyt le felé. – De az ördög soha sem alszik. – A korcsmáros leskelődött, mindent látott. Kiment a kecskenyájba, abból egyet épen ollyant választott, mint a szegény ember kecskéje. Mikor a korcsmáros a kecskével haza került, akkor már a szálló visszaszivatta kecskéjével az aranyat, s jóllakván örömmel és vadcseresznyével, mit a zöld erdőben szedegetett, nagyon elaludt. A korcsmáros tudta az ajtónyilást, lábujhegyen besullogott az alvó emberhez, annak kecskéjét elvette, s helyette a magáét tette.
Reggel, uram, még viradta előtt, fölkelt a szegény ember, vitte kecskéjét haza felé. – Haza ért. – Alig várta, hogy megcsavarhassa állatjának farkát, s az aranyokon kenyeret vehessen. Kitette kecskéjét a dunna tetejére; de az sem jobbra, sem balra csavartatva, nem eresztett aranyat. A szegény ember átkozódott, békételenkedett, fenyegetődzött, s felfogadta, hogy ezentúl csak magának az istennek hiszen, másnak senkinek sem. – Kirántotta kecskéje farkát, azt megölte, megfőzette, gyermekeivel megétette, magának egy czimert tett külön belőle, hogy legyen mivel utazni szegény fejének.
Ismét utra kelt, a korcsmába nem tért be, kalapját levette, ment mendegélt énekelve, mint egy prosoncziós (processiós). Az erdő innenső szélén ismét maga előtt látta a tisztes öreg őszt; de azt haragosan félre taszította utjából, s csak egy kicsinybe mult, hogy meg nem kanyogatta. Az ősz öreg öklömnyi dobot vett elő, s arra vagy kétszer rá ütött, hát a a két ütésre két száz katona ugrott ki a dobból. – A szegény ember az erős izmos katonáktól ugy megijedt, hogy azt se tudta hirtelen, mit csináljon? – Az ősz ember figyelmeztette őt, hogy minden ember iránt kötelességgel viseltessék, kivált pedig az ősz emberek iránt, s a dobot neki ajándékozta. – A dobnak volt egy kis verője, mellynek egyik vége fehér, másik veres volt; ha a veres végivel ütött a kis dobra, akkor minden ütésre száz katona ugrott ki abból; ha a fehér végével ütötte, ugyanannyi ment vissza abba. A dob használására jól betanította az öreg a szegényt, s biztatta, hogy ez a kis jószág elvesztett asztalát és kecskéjét is viszszakeríti. Utóljára megáldotta az öreg a szegényt, s egyik az égbe, – mert az öreg az isten maga volt, – másik éhes gyermekeihez sietett.
Haza mentében betért a szegény ember a korcsmároshoz, ki őt igen szivesen látta, leskelődött estenden utána, nincsen-e most valami ispiritusféle a szegénynél; de annak is volt esze, hogy nem fitogtatta többé az isten ajándékát minden gonosz előtt, hanem kebelében tartogatta. – Vacsora után rá perdített a dobra, azonnal kipattant belőle száz erős vitéz; ezek közül kettőt ajtajára állított.
A korcsmárost nem fogta az álom, lábujhegyen besomótogott a házba; de majd a rosz törte ki, mikor észrevette, hogy két erős katona fogdossa amugy mostohásan a nyaka csigáját.
Add vissza gazdánk asztalát és kecskéjét, – mondá a két vitéz, különben, ha ezer lelked lesz is, halál az életeden.
A korcsmáros mindent visszahozott, ha még annyi lett volna is, csak hogy elbocsátották.
A szegény ember elbucsuzván a korcsmárostól, annak ezeket mondta: te gonosz pára, add istennek már a lelkedet, ne gonoszkodjál többé; mert az öreg tisztes ősz, ki nekem a kecskét és az asztalt adta, azt mondta nekem: a mit az isten ád jó kedvében, nem veheti azt el az ördög, vagy ha el veszi is, kinok között adja vissza. Ezzel örökösen oda hagyta a korcsmárost. –
Már csaknem elfeketültek a szegény ember gyermekei a nagy éhségnek miatta, mikorra apjok haza érkezett; de akkor ám megvirradt szegényeknek; mert az asztal terült, a kecske ontotta az aranyat, a mennyi kellett.
A felgazdagodott szegény ember, hogy mások is lássák ő rajta az isten áldását, elküldte feleségét az ország királyához, ki még hét nagy országnak parancsolt azon kivűl, mellyben a szegény ember lakott; azért küldte pedig a királyhoz feleségét, hogy hivja el azt ő hozzá ebédre. –
A király, kutyáit uszította a szegény aszszonyra, s hajdúival rugdostatta le palotájából, de tőle se hogy se tudván megszabadúlni, utoljára megigérte, hogy ha neki ollyan eledelt nem ád, millyennel otthon él, gyermekestül felaggatja őket. –
Mikor a király megérkezett, már akkor az asztal körül volt rakva tiszta aranynyal, az asztalon szintúgy kaczagott a sok drága étel a király szemébe. Úgy jóllakott a király a sok jó ételből, majd kiszakadt mind a két oldala, a kecskét, meg az asztalt ajándékban kérte, hogy a szegény embert ismét pankrótta tehesse. – A dobot nem mutatta a szegény ember senkinek. Alig ment a király a kecskével, meg az asztallal egy czigány mérföldet, már attól valami idegen katonák megfosztották. Visszament a király a szegény emberhez; hát látja, hogy az arany kecske a tornáczban mekeg. –
A király keservesen megharagudott, s fenyegette a szegény embert, hogy hadat viszen házára, s mindenét felprédálja. A szegény ember nem félt semmit, csak annyit mondott a királynak, hogy a mit isten adott, nem veheti azt el az ördög.
Két hét alatt terítve volt a mező katonasággal. A szegény ember is elkezdi verni a kis dobot a pálcza veres végével: annyi katona táborozott ki a dobból, hogy azokkal erdő, mező, hegy, völgy, még a vizek partja is tele lett. A király katonái mind egy lábig elvesztek, a szegény ember katonáinak egy hía se lett. A királyt arany lánczon vitték a szegény emberhez, ki azt csizmatisztítónak tette. – A királyi palotát elfoglalta a szegény ember, s király lett. Becsületesen országolt. Országában még az árva gyermek kezében is hús volt. Most is él, ha meg nem holt.
Egyszer egy időben volt Mátyás királynak egy juhásza, a ki nékie még soha nem hazudott. Az burkusországi király ebéden vala Mátyás királynál, a hol az ebéd felett ezen juhászról gyakran folyt a beszéd, a többi között előhozá Mátyás király, hogy az ő juhászát lehetetlen volna reá venni az hazudásra. Felele a burkus király: fogadást teszek akármibe, a te juhászod kevés idő mulatja után meg fog tégedet hazudtolni. – Mondá Mátyás király: hogyha az én juhászom hazudni fog, fele királyságomat néked adom, ha pedig nem hazudik, te tartozol fele királyságodat nékem általadni. A fogadás megesett, más állapotokról kezdettek az ebéd felett tovább beszélni, és az ebéd után kvártélyára menvén elválása után, fogadását el nem felejtette, éjjel nappal azon volt, hogy nyerhesse meg a tett fogadást, mivel tudta a burkus király, hogy ezen juhász őrizete alatt legel Mátyás király arany szőrü báránya, abban a gondolatban táplálta magát, hogy pénzzel majd megvesztegeti a juhászt, és hazugságra fogja tanitani, gondolván, hogy a szegény juhász a sok pénzért meg fogja cselekedni. Kiméne tehát a legelőre a király, elérkezett a juhászhoz, beköszönt nála mint ösméretlen vidéki ember: jó napot adjon isten te juhász!
J. Isten hozta felségedet! (a juhász megösmérte termetén, hogy ezen vidéki embernek királynak kell lenni, ő tehát illendő tisztelettel állott előtte.)
B. K. Hallod-e te juhász, én te hozzád jöttem, hallottam, hogy itten nálad egy arany szőrű bárány vagyon; én azon bárányt tőled meg akarnám venni, adok érte annyi pénzt, aranyat, ezüstöt, a mennyit csak kivánhatsz magadnak.
J. Eladni legkönnyebb volna azt, sok pénzre nincs szükségem, hanem hogy hazudhatok én királyomnak, a kinek én még soha meg nem hazudtam, hogy hová lett a bárány?
B. K. Az legkönnyebb lészen; megmondhatod, hogy a farkasok elvitték.
J. De mondhat felséged a mit akar, tanácsát én nem fogadhatom, királyomnak hüséges akarok maradni, és neki hazudni nem fogok.
B. K. Tehát semmiféle mód alatt sem egyezhetek meg veled?
J. Kérem felségedet, kiméljen meg kényszeritésével, ha a bárányt meg akarja venni, vegye meg királyomtól, az övé, nékem csak az őrizete vagyon általadva.
Ezek után elméne a burkus király lakásába megszomorodva, már előre látta, hogy ha csak valami jobb tanács elő nem adja magát, fogadását elvesztheti. Gondolkozásba eredett. Megállj! monda magában, az én leányom szépsége, mellynek nap, hold, csillag megállott csudájára, valóban erőt fog venni a juhászon. Azon nyomban hivatja a leányát; a ki belépvén: atyám mit parancsolsz véghez vinni, mit tészel kötelességemmé?
B. K. Nagy dolgot, melly mind engem mind téged a nagy szégyentől szabaditson meg. Vagyon itt Mátyás királynak egy juhásza, a ki az arany szőrű bárányt őrizi, még soha királyának nem hazudott, fogadást tettem fele királyságommal, hogy őtet hazugságra fogom hozni, mellyet semmi módon véghez nem vihetek, ezen dolgot néked kell elvégezni, elmégy a juhászhoz, próbálj szerencsét pénz által megnyerni az arany szőrű bárányt, ha pénznek nem hajol, szépséged által próbálj, és hogy ha testedből kiván, még azt is engedd oda, csak hogy én nékem holnap reggelig az arany szőrü bárány lábam mellett feküdjön.
A királykisasszony tudta atyja kegyetlenségét, nagy szomoruan kiméne az atyjától, felraká az atyjától kapott sok váltó pénzt, és elindula a juhász felé, és estve felé oda ére, s beköszöne a juhászhoz:
L. Jó estvét, te juhász!
J. Isten hozta felségedet illyen későn, – mi dologban jár itt nálam illyen későn?
L. Hallod-e te juhász, az atyám Mátyás királynál vagyon, hozzá sietnék, de az estve miatt elkéstem, és itt hálok meg nálad, ha megengeded.
J. Nagy szerencsémnek fogom tartani felséges kisasszonyt ezen kvártélyomban, mellynek teteje az eget éri, és a jó isten minden nap a széllel kisepreti, felfogadni; de nem az arany szőrű bárány-e az az állapot, melly felségedet ezen különös meglátogatásomra ide vezérlette?
L. Bizony hallod-e megvallom néked, az az oka itt való létemnek, az atyámnak nem akartad adni, de nékem talán csak ide fogod engedni ezen láda pénzért, nézd meg csak jól, melly sok fénylik benne.
J. Sem pénzért, sem szép szóért, s az egész világért sem adhatom, mivel királyomnak nem hazudhatok. – Több beszédek között a királykisasszony előveszi a jó borokat, és itatja a juhászt, midőn látta, hogy jó kedve vagyon a juhásznak, ujontan kéri, és erölteti, a bárányt adja el néki, de a juhász nem hajol kérésére. Minekutána a juhász már a bortól jó kedvbe került, körülnézé a leányt, és nagyon megszereté, a leány észre vette a juhászon a változást, és ujra kéri a bárányt és felelvén a juhász néki: pénzért, szép szóért, egész világért sem adhatom, de hogyha felségeddel ezen éjtszaka meghálhatnék, talán csak nagy nehezen reá adnám magamat.
A leány, mivel látta, hogy a juhász egyéb módot nem talál, és bárány nélkül haza menni nékie nem lehet, mivel félt atyja kegyetlenségétől, reá állott a juhász kivánságára. A juhász, mivel a bor erejétől meg volt verve, nem gondolta dolgának következését, kiméne és behozá az arany szőrü bárányt a leánynak, a melly véle még mulatozott, és sajnálásai után parancsolá a juhásznak megölni és megnyuzni, a husát megfözni és az arany szőrü bőrét néki általadni, melly gondatlan eset hamarjában megtörtént, és a húsa az arany szőrű báránynak a bojtárok eledele lett; a leány a juhászszal nyugodalomra adták magokat egész reggelig.
Felébredvén a kisasszony jókor reggel, a juhász mellől eltevé az arany szőrű bőrt, indula atyja felé nagy sebesen kocsiával, a juhászt még aludva hagyá, beméne az atyja szobájába, ki már nem is alhatott nyughatatlansága miatt, felugorván az ágyból hogy látta az arany szőrű bőrt, megköszöné leányának végbenvitelét ezen dolognak, mellynek ugyan nem tetszett az atyja öröme, mivel néki magának okozott szomoruságot. Az atyja a burkus király mindjárt parancsolá a kocsiba fogni, és igyekezett, hogy mentől hamarább Mátyás királynál lehessen, hogy meghallhassa, miként fogja a juhász őtet meghazudtolni, a kocsi hamar előre huzatott, belé ült leányával, Mátyás királyhoz sietett, a kit is épen a fröstök mellett asztalánál találtak, őket is mindjárt früstökhöz kérte és leülének. S hagyjuk most ezeket mindenféléről beszélgetni, forduljunk a juhászhoz.
A juhász felébredvén látja változását, magában maradott. Kimén, nézi az arany szőrü bárányt, de a juhok és bárányok között nincsen; részegségéből kijózanodván, eszébe jön egész cselekedete, megijed, és bujában el akarja magát veszteni. Meggyőzi magát, gondolván, jobb ha királyához megyen ezen dolgot jelenteni, de hogy és miképen cselekedje ő azt. Nagy szomoruan fejébe teszi nagy kalapját, kezébe veszi botját, indul a palota felé a mezőről, utjában vagyon egy ürgelyuk, megáll előtte, gondolkozik, belé dugja a botját, reá teszi kalapját, hátra mén vagy húsz lépést, és képzeli ezen botot Mátyás király személyének; felé indul, mintha magához a királyhoz menne, ekkép kezdi beszédét:
Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek.
Isten hozott kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?
Nincs egyéb felséged, az arany szőrű bárány elveszett.
Nem igaz, kutya mennykő teremtettét! mert a többi is elveszett volna.
Nem jól van, illyen adta teremtette! mert el nem hiszi.
Felfogá a kalapját, botját, tovább méne; megint talál egy ürgelyukra, belé dugja botját, rá teszi kalapját, hátra mén vagy husz lépést, és ujra képzeli Mátyás király személyét a botban, felé indul ujra, mintha a királyhoz menne, folytatja ekkép:
Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek, –
Isten hozott kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?
Nincs egyéb, felséged, az arany szőrű bárány a kutba döglött.
Nem igaz kutya mennykő teremtettét! mert a többi is elveszett volna benne.
Nem jól van, illyen adta teremtette! ha igy mondom, el nem hiszi.
Felfogá kalapját, botját, ujra tovább méne nagy gondolkozva, már mi tévő légyen ő, megint talál egy ürgelyukat, belé dugja botját, rá teszi kalapját, hátra mén vagy husz lépést, és ujra beszél a tulajdon botjának:
Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek –
Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?
Nincs egyéb: az arany szőrű bárányt megették a farkasok.
Nem igaz kutya mennykő teremtettét! mert a többit is megették volna.
Nem jól van, illyen adta teremtette! mert el nem hiszi.
Felfogja a botját, kalapját, tovább méne, már közel vagyon a király palotájához, nagy félelemben vagyon, és még nem tudja beszédét, talál egy ürgelyukra ujra, belé teszi botját, ráteszi kalapját, és mint az előtt, folytatja beszédét.
Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek.
Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság a juhoknál?
Nincs egyéb: az arany szőrű bőrű bárányt feketeért cseréltem.
Megörüle ezen gondolatján a juhász, hogy ő ezen módon nem fog hazudni a királynak, hanem igazat mond, ugy a mint történt. Felszedé jószágát, bátran kaczagva mégyen be Mátyás királyhoz a palotába, a kit épen a fröstöknél talált, meglátá a burkus király őtet, örült, hogy muszaj lesz néki most meghazudtolni a királyt.
Mátyás király, mihelyt meglátá az ő kedves juhászát, azonnal szólittatá be felé palotájába, beköszön:
Szerencsés jó reggelt kivánok felségteknek.
M. Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?
J. Nincs egyéb felséged, az arany szőrű bőrü bárányt elcseréltem fekete szőrűért.
M. Micsoda fekete bárány lehet az?
J. Ez olly fekete szőrű bárány, mellynek csudájára még felséged is megáll.
M. Hol vagyon? mentül hamarább szeretném látni, vezesd ide!
J. Nem szükséges (reá mutat a burkus király leányára), ez azon gyönyörüséges fekete szőrü bárány, melly a juhaim közé tévedett, és mellyért én az arany szőrü bárányt elcseréltem, s ez nékem e nyájamban a legkedvesebb bárányom.
M. Brávó kedves juhászom! csak hogy nem hazudtál, a nyereségemet te néked adom ajándékul.
A burkus király is egy részt megörült ezen eseten, más részt szomorkodott, s mondá Mátyás királynak: nem csak hogy hallottam, hanem magam is tapasztaltam, hogy a magyarral nincs mit kezdeni, mert a hová más indulni akar, már ő onnan megjött. A burkus király tudván az egész esetet jól, a fele királysága mellett Mátyás király parancsolatjára a leányát is által kelletett engedni nékie. S igy emelkedett fel a juhász nagy garádicsra az emberiség, becsületszeretés, és igazság után.