106.

Oh be esik, oh be borul,
 Oh be fázom bal oldalról;
 Oh be fázik az a karom,
 Kivel rózsámat takarom.

Vásáros-Namény.

107.

Elindulok hosszu utra,
 Kiről, rózsám, ne várj vissza;
 Hosszu utnak mennyi pora,
 Szívemnek annyi bánatja.
Árok előtt nőtt czédrusfa,
 Nem vétettem neked soha,
 Ha én vétettem valaha,
 Megbocsáss nekem, rózsafa.
Ékes madár, be elhagyál,
 Békeséges utakon járj;
 Csendes folyóvizet igyál,
 Rózsám, rólam gondolkozzál.
Én nem bánom, élj kedvedre,
 Csakhogy meg ne bánd végtére,
 Nem élsz még mindig kedvedre,
 Még bú is szállhat szívedre.

Vásáros-Namény.

108.

Barna kis lány udvara,
 Kövicscsel van kirakva,
 Legény, ne járj éjtszaka,
 Ébredezik a gazda.
Megfogja a hajadat,
 Rimánkodhatsz ott magad.
 Barna kis lány, eredj ki,
 Vár a rózsád oda ki.
Nem gondolom, hogy várna,
 Gyenge szívem dobogna.

Vásáros-Namény.

109.

Kapum előtt jár a posta,
 Levelemet még sem hozta,
 Hogy a rózsám él-e, hal-e
 Vagy jó egészségben van-e?
Se nem élek, se nem halok,
 Mert csak rólad gondolkozok.

Vásáros-Namény.

110.

Édes anyám rózsafája,
 Engem nyitott egyik ága.
 Bár engem se nyitott volna,
 Maradtam volna bimbóban.
Elmehetsz már én mellettem,
 Szeretőt tarthatsz felőlem,
 Ne félj, hogy megirigyeljem,
 Soha szemedre se vetem.
Édes anyám mondta nekem,
 Minek a szerető nekem?
 Felgondolom gyengeségem,
 Tudni sem kéne azt nékem.

Vásáros-Namény.


111.

Erdő, erdő, oh be szép zöld erdő!
 Közepiben két szál gyenge vessző;
 Gulya, ménes legel benne,
 Barna rózsám az őrzője.
 Hej rózsa, rózsa,
 Rózsa, barna rózsa!
Kaszás csillag jár fel a réteken,
 Nem házasodom meg én e télen;
 Megvár engem az a rózsa,
 Ki két orczámat csókolja,
 Hej rózsa, rózsa,
 Rózsa, barna rózsa!
Ugyan rózsám, mit vétettem én neked,
 Hogy ugy megszomorítottad szívemet?
 Sírok bús gerlicze módra,
 Nem felelek minden szódra,
 Ne hagyj el, galambom,
 Nagy árvaságomra.

Vásáros-Namény.

112.

Esik eső, bugyborékol,
 Szól a kakas, kukorékol,
 Oh, be csalárd az a kakas,
 Éjfélre szól, hajnal hasad.
Hajnal hasad, csillag ragyog,
 A rózsámnál még sem vagyok,
 Bizonyságom a kapufél,
 Hogy mindig ott ér az éjfél.

Vásáros-Namény.


113.

Elszakadt a buza töve,
 Nincsen a legénynek szeme;
 Ha szeme vón, szégyenlene,
 Kettőt, hármat nem szeretne.
 Megérhetné egy rózsával,
 Vagy én velem vagy egy mással.

Vásáros-Namény.

114.

Piros a konkoly virága,
 A szép legény mindig rózsa;
 Megházasodik, elhervad,
 Legénységétől elmarad.
Hegytetőn terem a bokor,
 A legényeké a pokol;
 Magas fán terem a zöld ág,
 A lányoké a mennyország.
Ne higy akkor a legénynek,
 Mikor azt mondja: szeretlek;
 Mikor kezed a kezébe,
 Akkor is más van eszébe.

Vásáros-Namény.

115.

Szépen ragyog a hajnali csillag,
 Szeretőm ablakom alatt ballag,
 Édes anyám, ereszsz ki hozzája,
 Gyenge szivem megszakad utána.
Rózsi lányom, kicsiny vagy szeretni,
 Ráérsz még te főkötőt feltenni,
 Hidd el, fiam, addig tart világod,
 Mig a legény kérni jár utánad.
Rózsi lelkem, jer az ablakodra,
 Hogy teszek egy csókot ajakadra,
 Ezer búval van életem tele,
 Egyszerre mind temessem el vele.
Hallod, anyám, millyen szépen hí ki,
 Koszorút is kötöttem már neki,
 Olly jól illik kerek kalapjára,
 Mint a csókja lányod orczájára.
Rózsi lányom, ne higy a legénynek,
 Addig szeret, mig nem tart övének,
 Hogyha egyszer fejed bekötötte,
 Veréssel kezdődik szeretete.
Hiszen apám kendet is megverte,
 Ugy-e, anyám? mégis csak szerette,
 Ha kend megvolt, én is csak megleszek,
 Azért biz én csak hozzája megyek.
Rózsi lelkem, te enyém, én tiéd,
 Megesküszünk majd pünköst ünnepén,
 Hidd el, rózsám, olly jó leszek hozzád,
 Mint tulajdon édes apád, anyád.
Hallod anyám, mit fogad a lelkem,
 Hiszed immár gyönyör lesz életem.
 Édes anyám, ereszsz ki hozzája,
 Gyenge szivem meghasad utána.

Pécska.


116.

Szerettelek, rózsám, nagyon,
 De már annak vége vagyon.
 Vége vagyon már mindennek,
 Hosszu utaim végének.
Tudod, rózsám, mit fogadtál,
 Mikor kis kertben sétáltál?
 Rózsabokor mellé álltál,
 Virágot is onnan adtál.

Sümeg.

117.

Elmegyek én szeretőmhöz,
 Felköltöm én mély álmábul.
 Ébredj, rózsám, mély álmodbul,
 Hadd bucsuzzam városodtul.
Elmennél-e, itt hagynál-e?
 Vagy hogy szived nem fájna-e?
 Ha kő volna, meghasadna,
 Öveg volna, elpattanna.
Irigylették, ha rád néztem,
 Bánták, ha veled beszéltem,
 Vagy ha házadba bémentem,
 És a felé nézegettem.
Verje isten azt a szivet,
 A ki kettőt, hármat szeret,
 Nám én csak egyet szeretek,
 Mégis eleget szenvedek.
Én istenem, add azt érnem,
 Kit szeretek, azzal élnem.
 Ha azt nem engeded érnem,
 Nem is kivánom életem.

Sümeg.

118.

Már mi nálunk igy köszönnek:
 Adjon isten engem kendnek!
 Én pedig ezt igy fogadom!
 Köszönöm, édes galambom.
Már mi nálunk az a szokás,
 Nem is leány, ha nem ragyás,
 Illik neki rettenetes,
 Ha egy kissé himlőhelyes.
Ugy meg vagyok határozva,
 Mint a csikó kantározva.
 Szabadságom be van zárva,
 Mint a madár kalitkába.
Megégett a réten a nád,
 Mindig szerettem a barnát.
 Megégett a cserfatőke,
 Szebb a barna, mint a szőke.

Jászság.

119.

Amott egy kis patak csereg,
 A mellett csókoltalak meg,
 Mig csak az ki nem apad,
 Hív leszel, azt fogadtad.
Szép a fülemile madár,
 Be régen nem láttalak már.
 Vennék egy olly pántlikát,
 A millyet senki sem lát.
Hajladoz a széltől a nád,
 Hajlandó a szivem hozzád.
 De ha elhagysz valaha,
 Meghalok bánatomba.
Jó ízű a ma sült lepény,
 Nincsen náladnál szebb legény.
 Illik a szádra a csók,
 Mint a szegletbe a pók.

Jászság.

120.

Ne szomorkodj, légy vig,
 Nem lesz ez mindég így.
 Ki megszomorított,
 Meg is vigasztal még.
Rab vagyok, rab vagyok,
 Szabadulást várok.
 A jó isten tudja,
 Mikor szabadúlok.
Légy erős szivedben,
 Szomorú ügyedben,
 Hidd el, a jó isten
 Nem hágy ez inségben.
Én is, hogy szerettem,
 Mennyi kínt szenvedtem!
 S mikor nem is véltem,
 Boldoggá lett éltem.
Légy hát türödelmes,
 Szenvedő szerelmes.
 Az ég megkegyelmez,
 Csak reá figyelmezz.

Jászság.


121.

Álom, álom-e vagy valóság?
 A mit látok, mind mulandóság.
 E ritka szépség, látom, én vagyok,
 Örömemben majd elájulok.
Czukorban, téjben, mézben feredek,
 Bibor-bársonyba öltözködhetek.
 Száz szolgát, s szobaleányt tarthatok,
 Üveges hintóban járhatok.

Jászság.

122.

Te kis rózsám, szép kis rózsám,
 Be szépen nevetsz rám,
 Szerelemszin orczáddal
 Az alélt lelkeket,
 Bágyadt tetemeken,
 Hogy ujitod csókoddal.
Én kedvesem, szép kedvesem!
 Igy bájolsz te engem
 Angyali kellemeddel.
 A te vidámságod,
 Édes mosolygásod
 Paradicsomba emel.

Jászság.

123.

Tudod-e galambom, minap mit fogadtál?
 Hogy a boglya mellett nekem csókot adtál.
 Többet is igértél, ha együtt lehetünk,
 Ha sok ránk vigyázó szemtől nem félhetünk.
Még azt is igérted: magadhoz vezetel,
 Ha öreg nénédtől titkon kiszökhetel.
 De ez arany napot mind hiába várom,
 Látom, nem tetszik fel hajnali sugárom.
Pedig ugy szeretlek, mint a lágy kenyeret,
 Sohajtok éretted egy nap százezeret.
 Kérlek hát, galambom, ha béestveledik,
 Jer ki, ha vén nénéd ágyba heveredik.
A kert hátuljánál fogok én rád lesni,
 De ne késs, mert nagyon nehezen fog esni.
 Ne félj, hogy megfázzál, jó subám betakar,
 Nem fázik az ugy is, ki csókolni akar.
 Ölembe viszlek el, rózsám, a tanyára,
 S ismét visszahozlak hajnal hasadtára.

Jászság.

124.

Szabad a madárnak három ágra szállni,
 Szabad a legénynek három lányhoz járni.
Az egyikhez elmegy, a másiknál ott hál,
 Harmadiknak mondja, hogy sehová sem jár.
Nincsen e világon nagyobb nyomorúság,
 Ki megházasodik, ej nem szereti egymást.
Könnyebb a tevének tű fokán átbujni,
 Mint két szerelmesnek egymástúl elválni.

Csallóköz.

125.

Fuj a szellő barna felhő tornyátul,
 Az én rózsám eprezni van Sajón tul,
 Gyere vissza, barna rózsám, ne eprezz,
 Százszor mondtam, de nem hitted, eső lesz.
Mennydörög a záporeső, szakadoz,
 Sajó vize árkán felül dagadoz.
 Ne félj, rózsám, az én karom általnyul,
 Ide haza hozlak másik partjárul.

Csallóköz.

126.

Csókolj engem, kedves rózsám,
 Adósod nem marad a szám;
 Ha igy velem mulatozol,
 Reggel szebben pirosodol.
Szép szemed lesz hajnalcsillag,
 Piros hajnal lész az ajkad;
 Te pedig majd, kedves rózsám,
 Mint fényes nap, simulsz hozzám.

Hegyalja.

127.

Megesküdtem az egekre,
 Mind a három istenekre:
 Atya, fiú, szentlélekre,
 Téged szeretlek örökre.
Megérem még azt az időt,
 Azt a boldog, vig esztendőt,
 Kedvesemmel vacsorálok,
 Véle kedvemre sétálok.
Esküszöm is mindezekre,
 Hogy hiv leszek mind örökre.
 Ha az én szivem változott,
 Legyek én akkor átkozott.

Hegyalja.


128.

Nézd, angyalkám, mint hervadok,
 Szemem miként sirdogál,
 Nézd, érted, hogy ellankadok,
 Mint egy gyenge virágszál.
Kérlek, tölts balzsamot sebhedt
 Lelkemre hív kezedből,
 Vagy egy szánakozó cseppet,
 Gördits szép szemecskédből.

Hegyalja.

129.

Nem iszom bort, csak a szőllő levét,
 De azt is ugy, ha megszűrik elébb.
 Szeretem én a barna menyecskét,
 De azt is ugy, ha megcsókol elébb.
Nem iszom bort, fogadásom tartja,
 Iszom vizet, ha a rózsám adja,
 De azt is ugy, ha szájából adja,
 Mint gerlicze, ha párját itatja.

Hegyalja.

130.

Már én a tiszántúl maradok,
 A hol egy madárszót sem hallok.
 Bár csak egy madárszót hallanék,
 Kivel a babámnak izennék.

Hegyalja.


131.

Udvaromon csépelik a zabot,
 Kis kertemben rakják az asztagot.
 Barna kis lány, csak addig várakozz,
 Mig korcsmáros egy itcze bort felhoz.
Ha kicséplik, felmérem a zabot,
 Ha behordnak, tetézek asztagot.
 Barna kis lány, sima csókod tüze
 Lesz majd szemes asztagom teteje!

Hegyalja.

132.

Kicsapott a Körös az alföldre,
 Isten hozzád, galambom, örökre.
 Már én hozzád nem is fogok járni,
 Jaj de nehéz, meg kell tőled válni!
Ha örökre el kell tőled válni,
 S ha búmban tán meg is fogok halni,
 Ültess egy szép rózsát a síromra,
 Megkönyezlek minden viradóra!

Hegyalja.

133.

Van szeretőm, János nevű,
 Van szép ökre, daru nevü.
 Selyem neki az ostora,
 Zöld pántlika a csapója,
 Kapum előtt csattogatja,
 S szegény szivem hasogatja.

Székelyföld.


134.

Nézz ki, rózsám, ablakodból,
 Most indulok a városból,
 Nézz utánam keservesen,
 Vagy látsz többet, vagy soha sem.
Szerettelek, de nem hitted,
 Hű szerelmem megvetetted,
 Megvetetted, s eltaszitál,
 Engem búbánatnak adtál.
Megérem még azt az időt,
 Sirva mégy el kapum előtt.
 Szólok hozzád egyet, kettőt,
 De azt sem ugy, mint azelőtt.

Székelyföld.

135.

Gyászban derült én reggelem,
 Szomorúan jött éjjelem.
 Nekem a legtisztább estve,
 Gyász szinre van érted festve.
Ellenem fúnak a szelek,
 Enyhelyet is alig lelek,
 Kedvem semmiben sem telik,
 Bumat minden nap nevelik.
A kinek kedvében jártam,
 A kitől legtöbb jót vártam:
 Rágalmazó nyelvek mellett
 Az is ellenségemmé lett.

Székelyföld.


136.

Hej páva! hej páva!
 Királyné pávája!
 Ha én páva volnék,
 Jobb reggel felkelnék.
Jobb reggel felkelnék,
 Folyóvizre mennék,
 Szépen megmosdanám,
 Tollam hullogatnám.
Tollam hullogatnám,
 Hogy kapja meg a lány,
 Hű szeretőjének
 Kalapjára éknek.
Mert tollad, szép páva!
 Gyöngy, mint rózsám szája,
 S valahányszor látnám,
 Mindig öt gondolnám.

Székelyföld.

137.

Hazám! hazám! édes hazám!
 Bár csak határod láthatnám!
 Látom füstjét, de csak alig.
 Hogy az égen lengedezik.
 Édes anyám, gyujts gyertyára,
 Haza érek vacsorára.
 Forralj nekem édes tejet,
 Morzsolj belé zsemlyebelet.
 Hogy egyem egy vig vacsorát,
 A mit édes anyám csinált.

Székelyföld.


138.

Az a madár micsa madár,
 Ki kertembe szólani jár?
 Én istenem, hogy tud élni,
 Mikor ő nem tud beszélni!
 Én jól tudok beszéleni,
 Mégis alig tudok élni.

Székelyföld.

139.

Tótfaluban jártam az estve,
 Azt is az én rózsám megleste.
 Még ma mindig hányta szememre:
 Hol voltál te rózsám, az estve?
Nem ültem én ott is sokáig,
 Éjfél után három óráig.
 Nem csináltam én ott egyebet,
 Vállára tettem két kezemet.
Megöleltem karcsu derekát,
 Megcsókoltam piros ajakát;
 Édes rózsám, kérlek tégedet,
 Ne pirongass azért engemet.
Mert majd sokat sirok, busúlok,
 Meghasad a szivem, meghalok.

Székelyföld.


140.

Ha nem tudod rózsám, hol lakom,
 Jere velem, majd megmutatom.
 Kicsin az én lakom, nem nagy vár,
 Téged a szerelem oda vár.
Ezt a kerek erdőt járom én,
 Ezt a barna kis lányt várom én.
 Ez a barna kis lány ibolya,
 Én vagyok a vigasztalója.

Székelyföld.

141.

Ne küldj rózsám, a mezőre,
 Mert elsül az orczám bőre;
 S ha elvesztem szép szinemet,
 Nem csókolsz szívből engemet.
Ne küldj rózsám, a templomba,
 Ha nem követsz engem nyomba.
 Mert ha szemem felemelem,
 Sok legény néz szembe velem,
Ne küldj rózsám, a vásárba,
 Sok eladó van ott nyárba,
 Ha engem is annak néznek,
 Hát ha tőled eligéznek?
„Menj el, rózsám, a mezőre,
 Ha elsül is orczád bőre,
 Ugy is barna szép képedet,
 Csókolom a jó lelkedet.
Menj el rózsám, a templomba,
 Követlek én téged nyomba.
 S ha a szemed felemeled,
 A választást bennem leled.
Menj el rózsám, a vásárba,
 S ne ereszkedj mindjárt árba,
 Minden lépteden én nézlek,
 S mások elől eligézlek.“

Székelyföld.

142.

Elment az én rózsám
 Idegen országra;
 Azt izente vissza
 Hogy menjek utána.
Ha én aztat tudnám:
 Mellyik uton ment el,
 Azt én felszántanám
 Aranyos ekével.
Azt én be is vetném
 Apró szemű gyöngygyel,
 El is boronálnám
 Sűrü könyeimmel.
Azt én meggyászolnám
 Délig feketével,
 Délután pediglen
 Patyolat fehérrel.

Székelyföld.


143.

Sárga sinór, selyem sujtás,
 Hová megyünk estve pajtás?
 „Ide fel a guzsalyasig,
 Ott mulatunk jó hajnalig.“
Hej! pajtás hej! liktáriom!
 Szeretetnél jobb az álom;
 Mert az álom nyugodalom,
 A szeretet szívfájdalom.
A guzsalyas messze innen,
 Ne fáradjunk oda ingyen.
 A leányoknak hívsége
 Vékony, mint a fonal vége.

Székelyföld.

144.

Fáj a szivem szivedért,
 A te két szép szemedért.
 Azért se mindegyikért,
 Csak az én édesemért.
A te szemed fekete,
 Az én szivem belepte.
 A te szemed tiszta kék,
 Az én szívem érte ég.

Székelyföld.


145.

Kertem alatt foly a Tisza,
 A vize szép s elég tiszta,
 Eredj kis lány, hozz belőle,
 Hadd muljék a szomjam tőle.
Tisza vize nem zavaros,
 Az én rózsám szép takaros.
 Nem adnám a félvilágért,
 Nem senkinek birtokáért.

146.

Be szépen szól a muzsika,
 Mi lesz belőlünk valaha?
 Lesz belőlünk árva madár,
 Minden falu szélin leszáll.
Be szépen szól a klarinét,
 De szeretem a csaplárnét;
 Megöl az a nézésével,
 Megcsal a szép szemeivel.
Haragszik rám a szomszédom,
 Hogy ugy nem mondom: galambom.
 Ne haragudj rám szomszédom,
 Majd ugy mondom: hogy galambom!

147.

Bodor füst száll erdőbe,
 Még ma eső lesz belőle.
 Megázik a virágszálom,
 Virágszálom, szép angyalom.
Hej, de messze van a vágás,
 Ott virágzik a szép hajtás.
 Szeretsz-e soká galambom?
 Hej nem tudom, hej nem tudom.

148.

Gyócs ingem, gyócs gatyám mi haszna nekem már,
 Ha a szívem belül fekete gyászban jár.
Nem megyek el már a kapud előtt többet,
 Nem látom, a kinél nem szült anya szebbet.
Nem mondják már nekem, gyere be violám,
 Gyere be violám, csókold meg az orczám.
Én is megcsókolom vasárnap délután,
 Vasárnap délután, kétszer egymás után.
Kinra születtem én, búra nevelkedtem,
 Beborúlt örökre az ég is felettem.

BORDALOK.

149.

Bacchus köszöntője.

(Bacchus csapos hordón keresztbe vetett lábbal ül, korhely féle öltözetben, kezében csudálatos hoszú töklopót, szőlőt s poharat tartván, fejét fedő kis veres kakastollas csákója félre csapva; minden évben kapásbál alkalmával az utczán zene kiséretében, kardos legények őrködése mellett, meghordoztatik, előtte két fehérbe öltözött szűz leány szőlőtőkét, zöld hajtású venyigét, s néhány érett szőlőgerezdet visz.)

Servus, Bacchus urunk!
 Légy mostan mi velünk,
 Kit most mint borgazdát,
 Akképen tisztelünk.
 Tudod, nyáron által
 Hogy mi sok port nyelünk,
 A mint szárad torkunk,
 Aként kapanyelünk.
A te jó kulcsárod,
 A hiv Ganymedes
 Mondja, hogy pinczédben
 Van sok jó bor, édes.
 Hogy megihatja azt
 Akármelly negédes,
 Sőt ha jól felhörpent,
 Akkor szós, beszédes.
Kérünk, tegyed velünk
 Mostan tehát aztat,
 Töltesd kulcsároddal
 Tele poharunkat,
 Áztasd meg elepedt
 És szomjú torkunkat,
 Hív szolgálatodra
 Ajánljuk magunkat.

(Az utcán mondandó vers.)

A tőről.

Im vigyük a hév nyár megérlelt zsengéjét,
 Mellytől óvá az ur csapkodó vesszőjét,
 Vegyük hát jó szívvel jó izű gyümölcsét,
 Csákánynyal, kapával ástuk, véstük tövét.

Hajnaljáráskor.

Adjunk dicséretet jótevő urunknak,
 Hogy megadá izét s erejét borunknak,
 Mellyel vidámságot szerzünk mi magunknak,
 S vigságot okozunk felebarátinknak.
Cselekedje az ur, hogy mind a magvető,
 Mind a szőllőmives legyenek szerető,
 Kedves hű barátok és senki kivető
 Ne legyen közöttök s csalárd hitegető.
A többek közt e ház érdemes gazdáját,
 Asszonyát és ennek hűséges dajkáját,
 Áldja meg az isten a familiáját,
 Ott érhesse az uj az ó szalonnáját.
Im itt áll most Bacchus,
 Nézzétek emberek,
 Kinek szüksége van
 S izzad a tenyerek.
Neki gondja vagyon
 Minden emberekre,
 A kik csak a kapát
 Foghatják kezekre.
Teremtette isten
 Sikon a hegyeket,
 S plántáltatta erre
 A szőlővesszőket.
De minthogy a szőlőt
 Munka után adja,
 Magának sokallta,
 Bacchusnak átadta;
Elvállalta aztat,
 És pártfogója lett;
 A ki őt kedveli,
 Adjon hát az kezet.
Ő vidámságot ad
 Az emberi szívnek,
 Ha tövét munkálja
 A szőlővesszőnek.
Igyekszik ő mindig
 Gondját is viselni,
 S a szőlőszemeket,
 Tövön megérlelni.
Ne szomorkodjatok,
 Ti kiket kapára
 Fogott a természet
 S juttatott e sorsra.
Hogy kapát vagy ásót
 Nyomott markotokba,
 Mert édes leve foly
 Ennek gyomrotokba.
Ha teli látjátok
 Csengő poharatok,
 Cselekszi ezeket
 A ti jó Bacchustok.
Most is tele vagyon
 Jó öblös hordója,
 S tölti jó uj borát
 Csengő poharába.

150.

Hegyaljai kapásdal.

Muszka, polyák, lengyel, görög,
 Czigány, zsidó, magyar, török,
 Kiknek a „kétágú“ tetszik
 S erejéhez igen bizik:
Katona, kántor avagy pap,
 Mihelyt a kapanyelhez kap,
 Kapásnak, ha kezébe csap,
 Czéhünkbe vétetik az nap.
A ki csak a kapát birja,
 Azt ez a czéh mind beirja,
 Mert itten próbahét nincsen,
 Mindent be kell venni ingyen.
Kundschaft és más keresztlevél
 Csak abból áll: igyál, egyél,
 A remek is épen annyi,
 Csak a kapát bird vagdalni.
Sőt több czéhek kit kivernek,
 Azok is itt bevétetnek,
 Hozzánk lesznek egyenlővé,
 Azért nem teszszük elsővé.
Mátyás-napkor már a vinczlér
 Erős legényeket szemlél,
 Hívja őket áldomásra,
 A szakmányfelvállalásra.
Gergely, József ha érkezik,
 Minden munkás örvendezik,
 Veszen kapát a vállára,
 Ugy megy a szőlőmunkára.
Rajta tehát szőlőmíves,
 Ásd a tövet, nyissad és metszd;
 Akár dudvás, akár kemény,
 Itt kell már a derék legény.
Huzd rá vond rá, megkell lenni,
 A szakmánypénzt fel kell venni,
 Majd a zsidónak is adunk,
 Ha megkapjuk a szakmányunk.
Pajtás, azon ügyekezzünk,
 Hogy minden nap végezhessünk,
 Ugy is egy legény a „zsidó“,
 Az akasztófára való.
Atyamestereket1) tartunk,
 A hová herbergre járunk,
 Jó szívvel fogadnak minket:
 „Isten hozta kelmeteket!“
„Mi tetszik? parancsoljanak,
 Pálinkát vagy bort hozzanak,“
 – S csak akkor jut az eszünkbe:
 Nincs szakmánypénz a zsebünkbe.
Befizettük a cassába,
 Ott van az asztalfiába;
 Azt sem tudjuk hogy hány órát
 Ütött, – kérjük a vacsorát.

Feleségünk s gyermekinket,
 Kiugrassuk s szid bennünket:
 Te pokol tüzére való!
 A ki nevelt, a sem volt jó.
Éljen a kapésczéh sokára
 A ki ért ma az ő czéljára.
 Éltök sokáig terjedjen,
 Hirök, nevök növekedjen
 Egész Hegyaljában.