Harminczhárom kocsi szalma
Rothadjon el az ágyadba!
Harminczhárom esztendeig
Lakjad az ágyad fenekit!

Három alma, meg egy fél:
Kérettelek, nem jöttél,
Ha nem jöttél, ott vesztél,
Lányok anyjává lettél.
Ej, haj, nem bánom,
Nékem is lesz virágom,
Ej, haj.
Leszakasztom a nyáron!

Három éle van a sásnak,
Szebb szeretőm van mint másnak.
Bárcsak ilyen szép ne volna,
Hogy irigyem egy se volna!

Háromszor is elindultam, elmentem,
De hozzátok soha be nem mehettem:
A kapuba úgy elfogott valami –
Azt az érzést ki se lehet mondani!

Három tallért kerestem,
Tornyos nyoszolyát vettem,
Majd meglássuk, estére
Ki ül az ágy szélére?
Szőke-e, vagy a barna?
Vagy a – szivem fájdalma?

Három vasárnapja negyedikre fordul
M’óta vigasztalást nem kaptam babámtul,
Jöjj el még estére, vigasztalj meg engem,
Szomoruságomba bátorits meg engem!

Ha szüröm lesz, aszondom:
Bizony megházasodom!
Ha szép feleségem lesz,
Bizony belé takarom,
Utczu belé, meg-meg belé,
Bizony belé takarom!

Házad előtt nem járok már,
Ajtódat se zörgetem már;
Legyél másnál oly keserves
Mint én nálam voltál kedves!

Hat mázsa buzogány,
Huzd rá te czigány!
Van még a zsebembe annyi:
Birok a dádénak adni!

Hej, dunna, dunna, dunna!
Kimaradtunk alóla.
Lesz még olyan éjszaka,
Megpihenünk alatta.

Hej, hogyha én asszony leszek,
Kerek ujju szoknyát veszek,
Kerek leszek mint a retek,
Nem mondom meg, kit szeretek.

Hej, huj, haj,
Letörött a galy
Felmásztam a fára az almáért,
Nem adnám az anyját a lányáért!

Hej, rózsa, rózsa, piros vagy,
Hajnali csillag, fényes vagy,
Te pedig, rózsám, enyim vagy,
Te pedig, rózsám, enyim vagy!

Hires község Madaras,
Ott a leány hat garas.
Azon alul nem adják,
Inkább magnak meghagyják.

Hires Szeged városának csak hirit hallottam,
De nem is hittem volna, hogy a földjét tapossam!
Tizenhárom esztendeje már mióta rab vagyok,
Tizenhárom fontos vasat már el is szaggatok!

Hitvány legény vagy te, pajtás,
Hogy szeretőre nem találsz.
Lám, én csak úgy hévizálok,
Mégis ölöget találok.

Hörcsök bujjon a mentédbe,
Láttam, ki ült az öledbe!
– Akárki ült az ölembe,
Mégis te voltál eszembe!

Huzd rá czigány, az angyalát!
Most járom az apád torát.
Ha nem ütöd czimbalmodat,
Majd ütöm én a hátadat!

Huzd rá czigány azt a nótát,
A kit régen megtanultál!
Hadd ugorjak kettőt-hármat,
Szeretőmmel járok tánczot.

Igyunk egyet, kedves testvér,
Míg a gőzös ide nem ér;
Ha a gőzös azt’ ide ér:
Isten hozzád, kedves testvér!

Inkább fekszem rózsám mellé
Mint az árva csalán mellé,
Mert az árva csalán megcsip,
De a rózsám fölmelegit.

Irigyek, irigyek,
Átkozott csúf népek!
Mért irigyeltétek
Az én szeretőmet?!

Istenem, országom, régi szabadságom,
Hol találom immár sok szép mulatságom?
Hogyha elgondolom egész életemet,
Betöltik a könyek mind a két szememet.

Isten hozzád, édes eszem,
Már ma hasznodat nem veszem.
Kiöntlek ürge módjára,
Bornemiszák bosszujára.

Isten hozzád kedves kis angyalom,
Mert már nekem el kell masiroznom!
Három zsandár hozott egy levelet:
Ferencz József hivatott engemet.

Itt minálunk a lányok rózsabokron nyilnak,
Hej, egy kis szöszkét Virág Juliskának hívnak;
Láttam is szép személyét, hallottam szép hangját,
Talán meg is halok én, ha nekem nem adják.

Izeg a vér, mozog is,
Ahol nem gondolnád is.
Hej, van nekem szép szeretőm
Ebben az utczában is!

Jaj annak a fának,
Kit fejszével vágnak;
Jaj annak a lánynak,
Kit mindig gyaláznak.
Engemet is gyaláz
Egy semmirevaló,
Ássa ki a szemét
Két fekete holló!

Jaj de fázom egy ümögbe,
Takarj rózsám a szürödbe!
– A szürőmnek nagy az ára,
Nem takarlak be hiába!

Jaj istenem, rendelj szállást,
Mert meguntam a bujdosást,
Idegen földön a lakást,
Éjjel-nappal a sok sirást!

János gazda, eladó a tanyája,
Hát a földje ki van-e már táblázva?
Selyem szoknyát visel a felesége,
Zsidónak termi a buzát a földje.

Jobb a bor, jobb a bor
Jobb a pálinkánál;
A magyar menyecske
A német leánynál!

Jobb a papné, mint a pap,
Mert a pap csak pirongat,
De a papné csókot ad,
Pogácsával tartogat.

Jobb az isten minden papnál,
Teli erszény száz barátnál.
Gazdálkodj és imádkozz:
A konyhádra többet hoz.

Jobb szerettem volna
Kossuth fényes kardját,
Mint a kit a német adott,
Panganétos puskát.

Jól meggondold, rózsám, házasságod dolgát,
Hogy kivel kötöd be két szemed világát.
Mert nem tarka kendő, hogy megfordíthatnád,
S nem is kölcsönkenyér, hogy visszaadhatnád!

Kapum előtt folyik csendes árok,
Oda járnak fürödni a lányok.
Édesanyám, kifogom a párom,
Nem élem én búval a világom.

Kerek szeme van a kukoriczának,
Jaj, de álnok szive van a leánynak!
Más ujjamra fordítom a gyürümet,
Fölkeresem a régi szeretőmet.

Két bőre van a czigánynak
Mint a kordovány csizmának;
Szép szine van a leánynak,
Mint a pünkösdi rózsának.

Két legényem, két bojtárom,
Mégis rozsdás a bográcsom,
De nem a sok lopott hustól,
Hanem a nagy – lustaságtól.

Két szeretőt megtartani nagy dolog,
Attól félek mindkettőből kifogyok.
Jobb lesz nekem, ha csak egyet szeretek,
Annak, tudom, igazságot tehetek.

Kicsiny vagyok én,
Majd megnövök én,
Mint a tüdő a fazékbul,
Kidagadok én!

Kis kertemben rózsa nyílik,
Barna rózsám hozzám illik.
Mi haszna, ha hozzám illik,
Ha nem lehet velem mindig!

Kis koromba árvaságra jutottam,
Jaj de hamar más karjára maradtam!
Megtanultam, hogy kell tűrni, szenvedni,
Jaj, de nehéz e világba megélni!

Kis menyecske, szép menyecske,
Mért nem jöttél tegnap este?
Ha az este jöttél volna
Egypár csókot kaptál volna.

Kiszáradt a bodzafa. Hm!
Hol hálunk az éjszaka? Hm!
Ajtó mellett a padon, Hm!
A te gyenge karodon. Hm!
Vaj nálatok, vaj nálunk, Hm!
Hol jobb helyet találunk. Hm!

Kiszáradt a vadalmafa,
Nem terem több alma rajta.
Kedves babám gyönge karja
Nem ölel meg több hajnalba!

Ki van a szekerem rudja,
Merre felé, isten tudja!
Vagy lefelé, vagy fölfelé,
Vagy a rózsám háza felé!

Kizöldelt már a szegedi erdő,
Abba nyilt föl három nyírfa-vessző.
Három vesszőt hároman ültettük,
Ezt a kis lányt de sokan szerettük!

Komám asszony, mért oly kényes?
A kend ura csak egy béres,
Lám az enyim csizmadia,
Lábamon a piros csizma!

Korán reggel jókor fel kell öltözni.
A templomba esküvőre kell menni.
Jaj istenem, hogy kell vele esküdni.
Ha nem tudom tiszta szívből szeretni!

Korcsmárosné, hallja kend,
Tíz liter bort hozzon kend!
Zsebembe van az ára –
Vágom az asztalára!

Kossuth Lajos azt irta a levélbe:
Takarodjon el a német, fenébe,
Vigye el a strikkölt czipőt, fa kupát,
Vele együtt lapos szőrű kalapját!

Körtefa, körtefa, gyöngyösi körtefa,
A szegény katona megpihen alatta,
Karddal szántja földjét, vérrel boronálja,
Mégis ő felségét igazán szolgálja.

Leányom, leányom,
Diákot ne szeress,
Diákból kispap lesz,
Az téged el nem vesz!

Loptam ökröt, loptam lovat,
Mégse csörgettem a vasat.
Most loptam egy pej szamarat,
Azért csörgetem a vasat.

Magas a nyárfa teteje,
Sárgul, hervad a levele,
Én is olyan hervadt vagyok,
Hej, a szeretőm elhagyott!

Magas hegyen van a mi házunk,
Tubarózsa nyilik minálunk;
Ha fehér kell, fehért, fehért is adok,
Ha piros kell, – magam itt vagyok!

Magyar Pécskán, az alvégben, egy házba’
Szép menyecske buslakodik magába.
Vigasztalnám, de nem merem, nem merem,
Pedig majd megöl érte a szerelem!

Már a nap is leáldozott az égrűl,
De a bánat nem mén le a szivemrűl;
Olyan bánat fekszik az én szivemen,
Három hajó nem vinné el a vizen.

Már Aradon megfújják a trombitát,
Minden huszár nyergelje fel a lovát.
Nyergeld, huszár, nyergeld fel a lovadat,
Császár előtt mutogatod magadat!

Már ha elmégy, édes rózsám, kivánom,
Hogy előtted a rét rózsává váljon,
A zöld fű is édes almát teremjen,
A te szived holtig el ne feledjen!

Már minálunk kis kalapot viselnek,
A legények házasodni nem mernek,
Mert mind olyan a mostani menyecske:
Szép az ura, de még szebbet szeretne.

Masiroznak a szentesi huszárok,
Édes anyám, én is közéjük állok,
Adnak lovat, adnak szénát, zabot is,
Piros barna kis lányt is!

Meg akarnám én azt tudni:
El fog-e kend engem venni?
– Nem is kell azt emlegetni,
Soha sem lesz abból semmi!

Még azt mondja az osztrák:
Nem lesz több Magyarország.
Hej, hazudik az osztrák:
Mindig lesz Magyarország!

Még azt mondja nekem az édes anyám:
Kutya vérű, nem élsz te már igazán!
– Isten tudja, édes anyám, hogy élek,
Egy igazért két lopottat cserélek.

Még azt mondják, hogy én korhely vagyok,
Éjjel-nappal a korcsmában lakok;
Ne hányja azt senki a szememre,
Ha iszok is, a magam pénzire!

Megfogtam az eke szarvát,
Felszántottam kertem alját.
Ne teremjen földi-borzát,
Hanem csak mind bazsarózsát.

Meghalok Csurgóért, de nem a váráért,
Hej, nem a váráért, csak egyik utczáért,
De nem az utczáért, csak egyik házáért,
Ebben növekedett barna galambomért!

Megizenem a babámnak levélbe,
Hogy előttem senkit meg ne öleljen,
Mert nehéz azt igaz szivnek elnézni,
Mikor látja, kedvesét más öleli.

Meg kell a buzának érni,
Mert minden nap új szél éri.
Meg kell szivemnek hasadni,
Mert mindennap új bú éri.

Megzörgettem a galambom ablakát,
Éppen akkor vetette föl az ágyát,
Éppen akkor vetette föl az ágyát,
Rozmarinnal söprötte ki szobáját.

Mért ragyog a sok csillag az égen?
Mért nyilik a sok virág a réten?
Miért dalol a sok madár az erdőn,
Ha nincs nekem igazszivű szeretőm?

Mezitláb a czigánylegény,
Ugy didereg, fázik szegény!
Majd kizöldül fa levele
Betakarózhatik vele!

Mikor a világra jöttem,
Nem törődött senki vélem.
Bölcsőm volt a zöld mező,
Keresztelőm az eső.

Mikor megyek az oltárhoz esküdni,
Egyik könnyem a másikat ott éri.
Jaj, istenem, hogy lehet itt esküdni,
Soh’se tudom tiszta szívből szeretni!

Mind azt mondja ez a kis lány: vegyem el,
Azt sem kérdi, hogy én mivel tartom el.
Eltartom én tisztabúza kenyérrel,
Hej! a piros rózsa gyenge levelével.

Mind azt mondják: legyek páva,
A rózsámnak legyek párja.
A tavaszon páva leszek,
A rózsámnak párja leszek.

Mindennek azt kommendálom;
Gyászvirágot ne gyomláljon.
Mert én egyszer azt gyomláltam,
A rózsámtól meg is váltam.

Minek van énreám másnak gondja?
Én nem nézem, ki a más galambja!
Mért járnak az enyém után mások?
Másé után én sohasem járok!

Mink vagyunk a rózsák,
Mink szeretjük egymást,
Szép, piros hajnalban
Megcsókoljuk egymást!

Nagy árnyéka van a fának,
Nagy hire van a szép lánynak.
Ugy folyik annak a hire,
Mint Dunába Garam vize.

Nagy az én rózsám ereje,
Kilencz pandur sem bir vele,
De ha az én szavam hallja,
Sirva borul az asztalra.

Ne busuljon komámasszony,
Csak az isten rozsot adjon!
Addig iszunk, míg egy ló lesz,
Azután a lúg is jó lesz.

Négy ökröt adtam egy lóért,
Negyven tallért egy patkóért,
Csókot adtam egy szép lányért,
El nem hagynám a világért!

Ne kapj olyan nagyon
A német hadnagyon,
Bugyogója vagyon,
Menykő csapja agyon!

Ne készíts nagy palotákat jóbarátid számára
Kik borodra beköszöntnek, ott hagynak elfogytára.
Egy kis lóczára mind ráfér, ki igaz barátod
S utoljára magad maradsz azon is, meglátod!

Nem bánom én, ha rám szakad is az ég,
Ugyis mindig krumpli-leves az ebéd.
Krumpli-leves, mellé meg-meg semmi más,
Vacsorára elég lesz egy – sohajtás!

Nem forog a szent-iványi szitás malom,
Még én meg nem igazgatom;
Szomorú a kis galambom,
Még én még nem vigasztalom.

Nem kell hinni a mostani leánynak
Két szine van mint a jeges almának.
Mer’ a leány olyan mint a jeges fa,
Rásüt a nap, leolvad a jég róla.

Nem kell nekem ez a csárdás szerető,
Van már nekem, adott a jó Teremtő.
Szép is, jó is, szeret engem kedvemre,
Nem vet ez majd annyit az én szememre.

Nem messze van, nem messze van karácsony,
Ez a kis lány, ez a kis lány menyasszony.
Én leszek a, én leszek a vőfélye,
Hej de nem a, de nem a vőlegénye!

Nem szeretlek másért:
Két piros orczádért,
Szemed járásáért,
Szád mosolygásáért.

Ne tőccsetek, ne tőccsetek,
Nem iszom,
Hisz lássátok, hogy a fejem
Sem birom.
Nem is iszom, hogy én a bort
Szeretem,
Azért iszom, mert rávisz a
Szerelem.

Nincsen nagyobb gyötrelem,
Mint a titkos szerelem.
Mert a ki azt próbálja
Nincsen boldog órája.

Nincsen olyan keserűség,
Mint a kikapó feleség.
Nincsen olyan szomorúság,
Mint az egyedül-valóság!

Nincsen pénzem, van erszényem,
Jó bort ihatnám.
Nincsen lovam, van kantárom,
Lovagolhatnám.
Ej, haj! nincs szeretőm,
Házasodhatnám.

Nincs jobb étel a turóslepénynél,
Nincs szebb legény a kovácslegénynél;
Úgy is illik reá a csók,
Mint a szegeletbe a pók.

Nincs már nekem szeretőm,
Csak egy veres keszkenőm!
Gondolom a szeretőm…
Csókolom a keszkenőm.

Nincs szebb virág a leánynál,
De szomorúbb sincsen annál,
Mert nem tudja, ki veszi el,
Kivel veri meg az isten.

Nincs szebb virág mint a fehér liliom,
Nincs szebb leány, mint az én kis galambom.
Nem is adnám egész világ kincséért,
A tengernek valamennyi gyöngyéért!

Oh de esik, oh de borul,
Oh de fázom bal oldalrul!
Oh de fázik az a karom,
Kivel rózsámat takarom!

Oh de parányi kis csupor,
De parányi tűznél felforr!
Hej elmulik nagy hirtelen
Ez a parányi szerelem!

Oh, hogy fülemile-
Madár nem lehetek!
Kis kertedbe, rózsám,
Fészket nem verhetek!

Oh te szegény denevér,
Se nem madár, se’ egér,
Az unitárus legény
Se’ pogány, se keresztény.

Olyan szeretőm van nékem,
Hazáig elkisér engem;
Kétszer jön fel a holdvilág
Mikor magától elbocsát.

Orosházi alé alatt,
Három kis lány rózsát arat,
Rózsát arat bokrétának,
Szeretőt keres magának.

Pástyi Örzse háza vége leszakadt.
Tuzok Jóska egy darabbal elszaladt.
Ne bántsa kend, édes anyám, hadd vigye,
Utoljára ugyis a’ lesz a veje!

Piros alma pirosodjál,
Kis legény, ne házasodjál!
Gyönge vagy a házasságra,
Az viszen a más világra!

Pokol kapujába egy nagy cserfa vala,
Annak minden ágán egy-egy varga vala,
A szél megzúdula, a fa meglódula,
Arról a sok varga mind pokolra hulla.

Réten, réten, réten jártam az este,
A vadludat megfogtam a fészkibe,
Körül van a fészke rakva libával,
Mint a szivem a nagy szomorúsággal.

Ritka rendet vágtam,
Sűrű boglyát raktam.
Minden boglya alatt
Egy pár csókot kaptam.

Rózsám tegnap megkéretett,
Édes anyám nem engedett.
Mert nincs rózsámnak egyebe,
Csak a szive s két tenyere!

Sajó vize zavarodik,
A galambom házasodik.
Ki elcsalta, éljen vele,
De ne legyen boldog vele!

Sárga csikó, csengő rajta,
Menyasszonyért megyünk rajta,
Megállunk majd egy utczába,
A galambom udvarába!

Sárga csikóm rézpatkója –
Jegyet váltunk húshagyóra.
Jegybe adom a szivemet,
Te meg nekem a tiedet!

Sárga dinnye, görög dinnye, csipkefa,
A kit adtam, a gyürűmet, add vissza.
Tudom szived álnokságát,
Hozzám való hamisságát!

Sárga virág fekete közepe,
Jaj de gyászos a rózsám élete!
Hogyne volna gyászos az élete:
Mindörökké katona a neve.

Sötét az ég, még csak csillag sem ragyog,
Én istenem, jaj de árva is vagyok!
Árva vagyok, elhagyott a szeretőm,
Bár magához venne a jó Teremtőm!

Sül a liba, sül a kalács,
Papot illet a szentirás,
Urat, urfit a sétálás,
Szegény legényt a vándorlás.

Szabad madár vagy te rózsám,
Mégis ritkán jösz el hozzám.
Ha én olyan szabad volnék:
Éjjel, nappal nálad volnék!

Szánt az eke, szépen pereg a járma,
Jártam hozzád tizenhárom határra.
Tapodtam már én a sarat eleget,
Még sem szánt meg szíved, lelked engemet.

Száraz ágon nincsen levél,
Tisza szélin nincsen legény;
Mind elvitték katonának,
Kit huszárnak, kit bakának.

Száraz ágra ráfutott a fityfene,
Irigyemből ötöt-hatot megenne,
Irigyemből ötöt-hatot megenne,
Akkor nekem több irigyem nem lenne!

Száraz fából könnyű hidat csinálni.
Aj be bajos jó szeretőt találni.
Száraz fahid megbírja a szekeret.
Szőke kis lány csal meg legényt eleget.

Száraz paszuly, száraz paszuly az ágy alatt,
Hej, de réges, réges-régen nem láttalak!
Ha nem látlak vasárnapig,
Megszakad a szivem addig.

Szeged felől beborult az ég alja,
Ez a kis lány a babáját siratja.
Ne sirj, kis lány, ne bánkódjál babádon.
Hisz a madár sem hál mindig egy ágon.

Szentes felől jön egy szeles felhő,
Szaladj kis lány, mert megver az eső.
De te, rózsám, ne szaladj előle,
Itt a subám, betakarlak véle.