A MAGYAR NÉP MŰVÉSZETE

ELSŐ KÖTET

A KALOTASZEGI MAGYAR NÉP MŰVÉSZETE

SZÁMOS SZAKÉRTŐ ÉS MŰVÉSZ KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL

IRTA

MALONYAY DEZSŐ

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1907

Minden jog fentartva

Franklin-Társulat nyomdája.

BEVEZETÉS

A magyar politikai életben, társadalmi, irodalmi és művészeti téren oly hatalmasan, olyan tudatosan s reméljük, annyira termékenyítően talán még soha sem lüktetett a nemzeti érzés, mint manapság. Politikai és mívelődési törekvéseink mindinkább gazdagodnak nemzeti tartalomban s kultúrmunkánkat egyre erősebben jellemzi a nemzeti büszkeség, amelyhez jogot az a meggyőződésünk ád, hogy a magyar az ő erkölcsi és szellemi gazdagságával – miután a multban már tanúbizonyságot tett történelmi jelentőségéről – nagy jövendőre hivatott.

E hivatást betölteni: ez a mi nemzeti törekvéseink célja, ez vezet bennünket, amikor a magyar népben szunnyadó erőt ébresztgetjük, szorgalmazva annak fokozatos fejlesztését is.

A természettudományi gondolkozás – állítólag az emberi haladás e nagy diadala – eleinte szívósan tiltakozott a nemzeti eszme ellen, még pedig az úgynevezett egyetemes emberi boldogság érdekében; apránkint azonban, az elméletek gyakorlati csődje után, megértettük, hogy az emberiség magasabb céljai mégis csak leghamarább és legbiztosabban valósíthatók meg az egyes nemzetek keretein belül. Ma már átalánosan valljuk, hogy amint a természet különböző tehetséggel látta el az egyes embert s e tehetségek a különböző viszonyokhoz mérten különbözően fejlődnek, úgy az egyes népek, az egyes nemzetek is különböző tehetségekkel vannak felruházva s e tehetségek, különböző viszonyaik szerint, különbözően fejlődnek. Valamint egyenlő joga van minden egyes embernek, hogy erejét s tehetségét szabadon fejlessze mindaddig, amíg embertársa erejének és tehetségének szabad fejlődését nem akadályozza, úgy hasonló jog illet meg minden egyes nemzetet. Ennyi, és ez a nemzet jogosultsága. Az az ezerféle sajátosság ugyanis, – amelyeknek végtelen és végtelenül jellemző sorozata a fajok kiválása folytán, az éghajlat s az állami berendezkedések különfélesége révén, minden népnél más és más módon fejlődve ki, más és másfélekép is érvényesül, – sokkal határozottabb és önállóbb egyéniséget ád az egyes nemzeteknek, semhogy az egyetemes emberi boldogságért közösen küzdő haladás nélkülözhetné azt az erőt, amelyet a nemzeti eszme rejt magában. Hogyan nélkülözhetné tehát azt az erőt, – mely részint a biztató mult emlékeiből, részint az igérkező jövő reménységéből táplálkozva, legszilajabban s legtermékenyítőbben ragadja meg a néplélek alkotó kedvét, – hogyan nélkülözhetné maga a nemzet? Hiszen a nemzet csupán a népben szunnyadó erkölcsi és szellemi gazdagsággal, csakis e gazdagság fejlesztésével és értékesítésével szolgálhatja a haladást, – elismerést biztosítva ezáltal úgy az ő nemzeti léte jogosultságának, valamint jövendőkre szóló történelmi hivatásának is.

Nem elfogult, nem önös, vagy fenhéjázó sovénség, ha így okoskodik a magyar. Élni akarunk, igazi életet, a magunk magyar életét akarjuk élni, természet szerint, jog szerint.

Nem mintha áltatnók magunkat, hogy csak egy pillanatra is kiléphetnénk a kor s az emberiség haladásának közösségéből, – de az emberi fejlődés átalános törvényeinek való meghódolás mellett minket a mi államjogi és politikai helyzetünk parancsoló erővel kényszerít, hogy mennél teljesebben megkeressük és megtaláljuk önmagunkat. Mert másra kire számíthatunk? Testvéreink nincsenek s hol vannak barátaink? Szorongattatásaink s élethalál-harcaink közepette ki törődött valaha a mi megmentésünkkel? Ki hordta szivén érvényesülésünket, boldogulásunkat? És itt vagyunk mégis. A magunk erejéből, a magunk böcsületéből, – ami csalhatatlan záloga annak is, hogy itt is leszünk, – annál erősebbek, életteljesebbek, a nagy míveltségnek, az egyetemes emberi boldogságnak annál fegyverzettebb harcosai és annál méltóbb osztályosai, mennél inkább magyarok tudunk lenni, igaz, öntudatos, kemény magyarok.

Kis tüzet elolt minden szellő, a nagy tüzet a vihar is csak éleszti. Az izzó, a lobogó nemzeti érzést szítja a veszedelem, de ha gyatrán pislákol csak, elhamvad a szellőtől is. Pedig, ma aligha van még Európában nép, amelynek nemzeti életét sajátságos államjogi helyzete oly veszedelmesen fenyegetné, mint fenyegeti a magyarét. Fenyeget ez a veszedelem állandóan. Szerencsénkre: a nemzeti hevület nálunk elemi erővel tüzelte a lelkeket akkor is, amikor az, látszólag, egész Európában szinte kihamvadt a népek érzéséből. A fokozatos népesedéssel karöltve járó vándormozgalmak s a törvényes házasság lehetősége valamennyi keresztény nép között, csaknem végkép nivellálták Európában a fajkülönbséget; a kereszténység, mint vallás, nem támogatta a nemzeti különállást, mert – eltekintve az «egy akol, egy pásztor» egyenesen nemzetköziességet hirdető parancsától – a kereszténység sehol sem vehette föl azokat a nemzeti sajátosságokat, amelyeket az ókori vallások mindenütt megőriztek s amelyek azokat a pogány vallásokat szinte az állami intézmény alkotó részéve avatták. Megszünt az egyes népek elszigeteltsége is; a vasút, a kereskedés, a sajtó mind közelebb hozták egymáshoz a népeket, a folytonos és egyre közvetetlenebb érintkezés még inkább megnehezítette a nemzeti sajátosságok megőrzését. A jellemző nemzeti erkölcsök és szokások rohamosan tünnek el, mindinkább hasonlítunk egymáshoz, a nyelvkülönbségen kívül hova-tovább alig marad a nemzeti jellegnek egyéb dokumentuma, mint a mult emlékei s a művészi alkotások, illetőleg ez alkotásokon a művészi sajátosság.

Ne feledjük: a mi önálló nemzeti egyéniségünket veszélyezteti még az is, hogy itt több fajta nép szorult össze egy államba. Már pedig az ilyen összezártság nem igen válik a nemzeti jelleg erősbödésének javára; a közös éghajlat, a közös intézmények s a társadalmi élet és érintkezés ezer befolyása révén a nemzetiségek közelebb jutnak ugyan egymáshoz és közelebb mihozzánk, de viszont mi is ugyanily mértékben vagyunk kitéve a kölcsönös hatásnak s a nemzeti jelleg tisztasága megsínyli ezt. Az eszmék és nézetek sajátos és egyéni alakulásának egyik alapoka már ott van magában a nyelvkülönbségben, – nemzeti tulajdonságaink megőrzése és fejlesztése tehát már csak annál inkább szükséges. Külön jogot nyilván csak külön egyéniség követelhet és teremthet magának. A nemzeti jogosultság fogalmának gyakorlati megvalósítására tehát elengedhetetlen, hogy az, aminek számára nemzet név alatt jogosultságot követelünk, az mindenekelőtt határozott, sajátos egyéniség legyen és ilyenül meg is maradjon.

Nemzeti egyéniségünket, a mi helyzetünkben, a multak emléke – ha ez a mult még oly dicső volt is – a kegyelet mélabús emlékezetével meg nem védelmezi. Nem ment meg bennünket, bármint óvjuk, maga a nyelvbéli különbözőség sem, jóllehet a nyelv hatalmas bástyája a nemzeti különállásnak s huzamosan megbir a legádázabb pusztító szándékkal is. Történelmünk szolgál erre példákkal. De a nemzet nyelve se győzhetetlen. Nemzeti jellegünkben meg nem véd, magyar voltunkban meg nem tart, csak maga az alkotásokban nyilvánuló eleven élet, csak a saját erős kulturánk, csak a haladó és fejlődő magyar műveltség.

A nemzeti kultúrák remekei közül való a művészet, s azt mernők állítani: igazán művészi remekkel csak a nemzeti erejök teljességében lévő kultúrák szolgáltak. És milyen hálás nemzetének a művészet!… Eötvös József báró, aki pedig államférfiú is volt, nemcsak művész, meggyőződéssel hirdette, hogy egy-egy népdal olykor nagyobb befolyással volt az állam sorsára, mint a legpompásabb államtudományi elméletek.

A művészet gyakorlati értékének bizonyítására szót vesztegetni ma már talán fölösleges, – de minthogy mi a magyar nép művészetét és kizárólag a képzőművészet keretei közt megnyilatkozó művészetét óhajtjuk e munka folyamán bemutatni: eleve hangsúlyozni kivánjuk, mi értéke van nemzeti szempontból ennek a népi művészetnek.

Meg kell állapítanunk, hogy mint minden művészetnek, a képzőművészetnek nemzeti értéke is kizárólag csak attól függ, hogy a művész mily gazdagon és milyen tökéletességgel tudja szóhoz juttatni alkotó temperamentumát, mely része ama nép alkotó temperamentumának, amelyből ő származik.

E megállapításra szükség van, nemcsak azért, mert hatásában a képzőművészet, természeténél fogva, sokkal kevésbé közvetetlen, mint az irodalom, vagy a zene, hanem azért is, mert éppen a magyar képzőművészet még fiatalabb, semhogy nemzeti formái idáig egységes stilussá tömörülhettek volna, semhogy a nemzetinek minősíthető művészeti őselemek tudományosan megállapítva, vagy csak összegyűjtve is volnának.

Ez a bizonytalanság, vagyis inkább ez a tájékozatlanság adott módot s ád módot még ma is arra a sok visszaélésre, amit főleg a magyar képzőművészet terén a nemzeti művészet oly népszerű lobogója alatt elkövetnek azok a könnyelműek és szélhámosok, akik minden reformkorszakban pazarul burjánzanak. A művészet valódi céljával homlokegyenest ellenkező és a művészet értékét csökkentő ama megalkuvást, mely a hazai témáknak még kontár kézzel való érintését is magyar érzésnek és egyben művészi erénynek tudja be, saját üzleti céljaikra kihasználták nálunk is az élelmes félművészek, felcifrázva munkájukat magyaros sallanggal. Pedig éppen a magyarság művészi tartalmának és művészi értékének megőrzése szempontjából, éppen mert fajtánknak, a magyar életnek és viseletnek, a hazai vidéknek eleddig jóformán parlagon hevert festőiségét is ki kell aknáznunk nemzeti művészetünk érdekében, – utasítsuk vissza ridegen ezt a szélhámosságot. Nem esik sem a jogos nemzeti önérzet, sem a komoly néprajzi tudomány rovására, ha kimondjuk, hogy a magyar paraszt holmija, háza, temploma, a magyar parasztélet környezete és jelenetei lehetnek igen érdekes és becses dokumentumok tudományos néprajzi szempontból, de művészi értéke csak annak a népi alkotásnak van, amelyben festői, plasztikai, szerkesztésbeli, vagy diszítési szépségekben nyilvánul meg a nép alkotó temperamentuma; művészi hasznát csak annak a népi holminak vesszük, amelyet ösztönszerű, naiv, de annál egészségesebb szépérzékkel alkot és diszít a mi csudálatosan művész parasztunk. Kissé erőszakosan ugyan, de éppen ennek folytán és erre a célra kérjük ki e munka során a népművészetet az etnografiától.

Különbség egyes művészek között csak a művészi értékben lehet s ez az érték aszerint emelkedik, amint a művész saját kora művészi áramlatainak az élén halad, vagy ha éppen korát is megelőzi; – nemzeti érzésben, ezt akarjuk hinni, egyenlők mindannyian. Hiszen a művészben, aki magyar, úgy-e, nem is lehet más hit, más érzés, csak magyar? Nem is lehet. Nem, ha ugyan időközben el nem idegenedik utánzott idegen külsőségek révén. Mert ez a veszedelem, éppen mint magát a nemzetet, megnyomoríthatja a művészt is. Ezért szükséges, hogy a művész mindaddig itthon maradjon, amíg művészi egyénisége fejletlen, ezért szorgalmazzuk, hogy a magyar művész, mielőtt megismerkednék az idegen művészetekkel, megtanulna saját nemzetének jellemző kifejezéseit.

De ha – amint magunk is bevalljuk – a magyar képzőművészet nemzeti formái nemcsak hogy egységes stilussá tömörítve, de tudományosan megállapítva, sőt még csak összegyűjtve sincsenek, hol veszi a magyar művész a kifejezési módokat, amelyek nemzeti jellemünknek a jegyei? Hogyan keressük ki az eddig oly sok osztrák, német, bajor, olasz, francia és angol hatás alatt fejlődött hazai képzőművészetből, az idegen utánzás folytán annyira meghamisított és elkorcsosított formák közül azokat az elemeket, amelyek eredeti mivoltukban nem fejezhettek volna ki egyebet, mint a magyar művészi alkotó hevületnek egyéni megnyilatkozásait? Mert ha van nemzeti jelleme a magyarnak – mint ahogyan van minden nemzetnek – benne kell annak lennie, látnunk, éreznünk kell azt a vonalak lendületében, a szinek harmóniáiban, a plasztikai formák változatában csakúgy, mint ahogyan kicsendül az a magyar népdal ritmusából; benne kell annak lennie a kompozicióban, a szerkezetben, a fölépítésben csakúgy, mint ahogyan benne van a magyar prozódiában, a magyar nóta belső ritmusában, dallamának jellemző felépítésében.

És benne is van.

Ott kell keresni, ahol még megtalálhatjuk: a nép művészetében. Ott, ahol költészetünk is rátalált zamatos és eredeti magyarságára.

Keressük a magyar paraszt építkezésében, házának berendezésében, templomának diszítésében, viseletének színösszetételeiben, faragcsalásában, szövésében, fonásában, varrogatásaiban, üde, dévaj, mindig arányos és anyaghoz alkalmazkodó diszítő kedvének, szín- és formaérzésének megnyilvánulásaiban, – bízvást kereshetjük s megtaláljuk ezerféle művészi kezemunkájában. Művészet, – mert hiszen egészséges alkotó kedvének, ösztönszerű szépérzésének eredménye, – művészet mindaz, ami ily módon a magyar paraszt keze alól kikerül, kezdve kerítésének fonásától magafaragta sírkövéig; művészet, s annál becsesebb, mert aránylag szűk körre szorulva, életének oly kicsinyke keretei között, háza, földje, temploma és temetője körében adja ki mindazt, ami alkotó kedvétől és tehetségétől telik s e kicsiny keretek közt művészetének tartalmassága az idők, nagy idők folyamán úgy meggyarapodott, egyszerűsége annyira áttisztult, hogy a maga nemességében helyenkint megközelíti a klasszikus kulturák alkotásait. Olyan a művészete, mint ő maga, ahol még érintetlenül maga tudott maradni a magyar paraszt. Nem ismerünk egyszerűségében nemesebb, egységesebb, arányosabb életet. Tiszteletet gerjesztő békés egységben telik le az egész, egy hivatása van és azt betölti a végső célig arkaikus méltósággal; egész lényében, egyetlen mozdulatában sincs egy parányi hazugság s a legteljesebb harmóniában van önmagával és környezetével, bölcsőtől a sírig.

Ezt az egyszerű, szűzi tisztaságában megbecsülhetetlen, mert nemzeti természetünkre és mivoltunkra egyedül jellemző művészetet gyűjtögetjük össze s mutatjuk be e munka folyamán.

Az eredet és a kialakulások kérdésének ezerösvényű útvesztőjét kerüljük; nem avatkozunk a fajok keveredése, az idegen szomszédság és egyéb kölcsönhatások folytán támadható vitákba sem, – sőt óvakodunk akármilyen tudományos rendszernek eleve való fölállításától is, nehogy a mi igénytelen anyaggyűjtő munkánk elé magunk vessünk gátakat.

Ha úgy tetszik, csak egyszerű képeskönyv ez, a magyar nép művészkedéséről beszámoló képeskönyv.

Ahogy Kriza János a «Vadrózsák»-at szedegette örök-üde bokrétába, amint népköltészetünk gyűjtői böngésznek a rég leszedett, már-már ugarba vesző tőkéken, – mi is úgy cselekszünk, csak annyit akarunk s bár annyira vihetnők. Kutatjuk azt, ami már kallódik, összekeresgéljük ami még van, mentjük a pusztulástól, hogy megőrizhessük, hogy bemutassuk, megismertessük és meg is szerettessük minél több magyar emberrel: népünk művészetének azokat a termékeit, amelyek, hitünk szerint, a magyar művészetben, iparban, minden munkánkban hasznosíthatók lennének s amit össze kell szedni, föl kell dolgozni, mielőtt pótolhatatlanul és végleg el nem pusztulnak a pótolhatatlan magyar paraszttal együtt.

Amit itt nyújtunk, az még nem a magyar stilus. Lelkesít azonban bennünket az a tudat, hogy nehány szekér hasznavehető matériát mi is hozunk. A magyar művészek föladata, hogy kikeressék az így gyűjtött anyagból az értékes és fejlesztésre alkalmas részt, azt fölhasználva s nyomukon ők maguk is átkutatva a népi művészet kincstárát, végre is biztosabban szolgálják és segítsék elő azt a természetes evoluciót, amelynek során – s csakis így – eljuthatunk a sovárogva várt nemzeti stilushoz, a nemzeti kifejeződés módjaihoz.

Vállalkozásunk tehát a következő: keresünk hazánkban, a nép körében, lehetőleg mennél többet abból, amiben fajunk szépérzéke – a meséiben, dalaiban, szokásaiban, sőt babonájában is kifejeződő költői érzését kiegészítőleg – a legjellemzőbben nyilvánul. Célunk: fölkutatni a magyar művészi alkotókedv ösztönszerű érvényesülésének kezdetleges próbálkozásaitól kezdve, el a már fejlettebb motivumokig lehetőleg mennél többet; menteni az elkallódástól azt, amink van és így a nemzeti jelleg megőrzésében erősíteni, irányítani, fejleszteni fajunk alkotókedvét; megmutatni, bizonyítani és igazolni fajunk művészeti érzékének, rátermettségének és készségének sajátosságát, erejét, becsét s ezzel közvetve és közvetetlenül segíteni a nemzeti elem érvényesülését izlésünkben, művészetünkben és iparunkban; gyarapítani a nemzeti önbizalmat, tanítani a magunk többrebecsülését, valamint megbecsülését annak, ami a miénk, gátat vetni az idegenből özönlő művészeti és iparművészeti nivelláció elé, – ez vállalkozásunknak erkölcsi tartalma és ez a célunk.

Sorra vesszük hazánk magyarlakta részeit, annál tüzetesebben, mennél exponáltabb az illető vidék, s röviden ismertetve, jellemezve az ott lakó népet: leírjuk és képekben bemutatjuk templomát, temetőjét, házát, otthonát, kertjét, őt magát, ruhaviseletét, házi és munkaeszközeit, megkeresve mindezeken azt, amivel ösztönszerűleg és tudva szépérzékét elégíti ki. Megkeressük, legalább is nyomozzuk népünk izlésének eredetét; kutatjuk szín- és formaérzésének természetét s irányát; sorraszedjük a magyar építés mintáit és a magyar diszítési elemeket. Különösen foglalkozunk a művészkedő népi ipar magyar termékeivel, vizsgálva kitűzött célunkhoz mérten a szövést, az agyag-, a fa-, csont-, bőr- és fémművességet, ahogy azt a nép még míveli. És tőle magától, a néptől kérjük magyarázását annak, hogy amit csinál, miért csinálja úgy, ahogy csinálja, s e közvetetlen forrásból szerzett, de minden naivságuk mellett is jellemző adatokat egészítjük ki a saját magyarázatainkkal. Törekvésünk, hogy e munkát túlságos elmélet ne terhelje, de minden részében személyesen megkeresett és ellenőrzött, szigorúan hű, pontos, a tudós számára is föltétlenül megbízható, becsületes adatok felhasználásával készüljön az egész. Olyan könyvet akarunk csinálni, hogy építőink, képfaragóink, festőink, műiparosaink közvetetlenül is hasznát vehessék, egyben pedig szolgálja, közvetve, iparunkat és kereskedelmünket; segítsen a megismerés által magán a népen, segítsen azzal is, hogy ismertetvén az egyes vidékek háziipari tevékenységét, amiben művészetük leginkább nyer kifejezést, érdeklődésünk révén fokozzuk az ő öntudatos működésüket, hogy nemzeti alapon megindult közgazdasági törekvéseinkbe kapcsolhassuk népfajunk különböző sajátos tehetségeit.

Az a törekvésünk, hogy vigye ez a mű is, minden betűjével, a magyar zamatot, a magyar szellemet, a magyar lelket kultúránkba. Nincs olyan porcikája a magyar eredetiségnek, aminek elveszése, aminek parlagon hagyása és meg nem őrzése pótolhatatlan vesztesége ne lenne mívelődésünk nemzeti jellegének, így tehát egész kulturánknak. Mennyi veszett már el!… Mentsük, a mi még megmenthető.

Vállalt munkánkat öt év alatt óhajtanók befejezni, adván az öt év folyamán öt ilyen kötetet, mint ez az első.

Ennek az első kötetnek az anyagát Erdélyben, a kalotaszegi falvakban gyűjtöttük; az erdélyi székelység és Torockó művészetével foglalkozunk a második kötetben; a harmadik kötetünkben a dunántúli magyarság művészetéről lesz szó, a negyedik és ötödik kötetben kerül sor a nagy Alföldre, a Felvidékre s az északkeleti Hegyaljára.

Nemzeti közérdeket óhajtván szolgálni a magunk kis cselekvésével is, kötelességünk ismételten számon adni, mely ideák irányítottak bennünket, e dolog elvégzésére vállalkozván.

A művészetek történetében világosan kifejeződésre jut az a jelenség, hogy a művészetek megujhodása és föllendülése mindig akkor vette kezdetét, amikor a nemzeti sajátosságok fölismerése, azoknak megbecsülése és érvényesítése révén a fajbéli elemek ősformái, illetve, érintetlenül megőrzött népi elemei vegyültek a magukat túlélt iskolai hagyományok közé. A nemzeti nyelv, poézis, egész irodalmunk, zenénk, ott kezdi új és nagy jövőre hivatott életét, amikor a néphez fordult fölfrissülésért, meggazdagodásért. Képzőművészetünk és ipari művészetünk a külföldi nemzetek versenyre buzdító hatása alatt sokáig a külföldről vette ihletét és formanyelvét, ebben pedig már eleve ott volt az a biztos veszedelem, hogy mi a versenyben csak vesztesek lehetünk: művészetünkben hijja lesz az éltető eredetiségnek. Ma már maga a külföld követeli tőlünk, hogy szellemi termelésünkben ne csak azt adogassuk szüntelen, amit tőle vettünk a kezdéshez kölcsön, de bizonyítsuk életképességünket, ha van, a magunk teremtő ösztönének, saját tudásunknak érvényesítésével. Az egészséges fejlesztés alapja adva vagyon. Népünk, sok viszontagsága között és a gyorsan nivelláló modern kor sodrában sem veszítette még el művészeti őserejét, ha a viszonyok súlya alatt vergődve is, de alkot folyton: kincsei, a nemzeti művészet alapelemei és művészetünk nagy jövőjének forrásai megvannak, csak meg kell keresni, csak sürgősen kell megkeresni (mert veszti már a nép boldog jó kedvét, kénytelen szükségleteit és naiv fényűzését a gyáripar olcsóbb termékeivel kielégíteni) és be kell vinni minden művészi magyar holmit a nemzet közismeretébe és oda kell adni valamennyit a művészeteknek még idejekorán, hogy vegyék hasznát. És ha arról van szó, hogy idegen hatásokat hogyan kell a mi magyarságunkban felolvasztani, hát azt is jó lesz a mi népművészetünktől megtanulni.

Ebből iparunk és kereskedelmünk húz közvetett hasznot: termelésünk lesz eredetibb, tehát keresettebb, tehát jövedelmezőbb.

Összekapcsolódik ez a nép erkölcsi és anyagi jólétének gyarapításával; mert ha a nép tudatára ébred a háziiparában kifejeződő művészet elismert szépségének és hasznosságának, korcsmai züllés helyett csakhamar szívesebben fordul a kedvét is szolgáló munkához, ami, jól tudhatjuk, természetében van. Bizzunk talán abban is, hogy a magyar föld népe a saját kisgazdaságát a kifejlődő háziiparhoz szükséges nyerstermékek mívelése révén intenzivebbé tehetné, sok elkallódó munkaerőt hasznosíthatna; a munkája révén feléje irányuló figyelem és érdeklődés folytán pedig önérzetében, a vagyonos elem iránt való bizalmában erősbödik, nemesbedik és boldogabbá lesz.

Nem hihet s nem hisz boldogulásunkban, aki erre, lemosolyogván, azt mondja: ábrándozás!

Nem ábrándozás ez.

Aminthogy az sem ábrándozás, hogy hasonló munkákkal, közvetetve, nemzeterősítő politikánkat is szolgálhatjuk. Szolgáljuk már azzal is, ami hasznot a magyar kulturának, a magyar faj munkaképességének, faji öntudatra ébredésünknek hajtunk véle. Szolgálhatjuk az államalkotó magyar faj közé ékelődött nemzetiségek előtt kialakuló kulturális tekintély szervezésével; szolgálhatjuk a fajbéli ellentálló erő jelentékeny fokozása által; végül – hogy egyebekre ki ne terjeszkedjünk, bár igen közvetetlenül érdekelheti a nemzetiségi politika különböző irányú vonatkozásait – hasonló munkák segíthetik megőrizni, védeni, erősíteni éppen azt, ami magyarságunknak minden mástól különböző sajátossága lévén, vesztével éppen magyarságunk gyöngül meg és veszhet el.

Itt az első kötet.

Erdélylyel, a legexponáltabb hazarészszel kezdtük, lévén az eredeti sajátosság pusztulásának veszedelme ott a legfenyegetőbb.

Munkám elején kedves kötelességem köszönetet mondani nagyrabecsült érdemes barátomnak, Berczik Árpádnak; ő buzdított, hogy munkához lássak, karonfogott s ő kopogtatott vélem a minden nemzeti ügy szolgálatában áldozatkész Franklin-Társulatnál.

A programot, a munkatervet K. Lippich Elekkel együtt készítettük; a vezető eszméket együtt állapítottuk meg; nincs egy lépésünk, amelyet nélküle tettünk, kezdve a legelsőtől s ha Isten éltet bennünket, vélünk marad az utolsóig. A magyar kultusz-kormány gondosan megmérvén vállalkozásunk fajsúlyát, kiemelendő áldozatkészséggel fordult ügyünk felé, s hogy a munka erkölcsi biztosítékait fokozza, a minisztérium művészeti szakreferensét, Koronghi Lippich Elek dr. tanácsost, megbízta dolgunk ellenőrzésével.

A kereskedelemügyi m. kir. minisztérium is gondjaiba vette ügyünket, mit hálásan kiemelvén, köszönetünket nem hallgathatjuk el Szterényi József kereskedelemügyi államtitkár úrral szemben; a földmívelésügyi minisztérium körében Bartóky József miniszteri tanácsos úr volt ügyünk pártfogója.

Ehez az első kötethez javamunkájukkal járultak dolgozótársaim: Edvi-Illés Aladár, Juhász Árpád, Kriesch Aladár festőművészek, Medgyaszay István építőművész, Telegdy Árpád bánffi-hunyadi rajztanár, Groó István, az Orsz. Iparművészeti iskola tanára, és Rózsa Miklós dr. író; föstöttek, rajzoltak, vélünk együtt fényképeztek és gyűjtöttek, segítettek a megírásban és a szerkesztésben.

Együtt hiszünk a dolgunkban.

Budapest, 1906 január 1.

A NÉPMŰVÉSZETRŐL

A művészetek eredetének rejtelmeit máig se oldatták meg, bár a tudomány sokat foglalkozik feszegetésükkel. Több okoskodás áll előtérben. Igen érdekes a Darwiné. Ő a szépérzést s e réven a művészetek fogamzását nemi alapon magyarázza: a nőstény hajlandóságáért küzdvén, az állatvilágban is rendesen a legszebb, a legformásabb, a fürgébb és ügyesebb hím a győztes. Ebből az alapfelfogásból indult ki Grant Allen is, az ember esztétikai érzésének fejlődéséről írott munkájában, – szerinte is, a nemek vonzalmán és viszonyán alapul az eredendő, az ősi szépérzés. Ez az elmélet azonban sokszorosan adósunk marad a művészetek keletkezésének megmagyarázásával; nem tudja, például, okát adni annak sem, hogy mi az összefüggés a nemi-kiválás és ama nem vitatható tény között, hogy a magánosan élő ősember is rajzolgat már, amikor alakokat karcol kőbe, fába, a rénszarvas agancsának lapjára. Hogy a magánosan élő ősember is ismerte a szerelmet?… Iromba állatalakjaival aligha gondolhatott szerelmi hódításra.

A német Lazarus a pihenési és a szórakozási elemet minősíti alapvetőnek a művészetek keletkezésében. Ugyanezt az elméletet szőtték tovább, változatosan tarkítva, Spencer is, meg Groos is, – de azt az esetet, például, hogy eme úgynevezett játékot, a művészetet, nem egyszer végkimerülésig űzi a pihenésében szórakozó ember, nemcsak hogy a játékelmélet meg nem magyarázza, de még Spencer «erőfölöslege» sem. Schiller föltevése szerint is, a gyermek játékából fejlődött az ember művészkedése; Conrad Lange az illúzió szükségletéből, Ribot a képzelet alkotnivágyó ős erejéből, Taine a környezetsugallta utánzási szükségletből magyarázza a fejlődést.

A legújabb elmélet – amelyet talán biológiai, vagy hasznossági elméletnek nevezhetnénk – a színérzéket és formaérzéket, legelemibb ténykedésében, valamely ősrégi hasznosság folytán legteljesebben kifejlett idegpálya üzemének tekinti, mely eredeti hasznosságát a fejlődés folyamán elveszítvén, egyre szélesebbkörű és mind újabb örömökkel társult s ezek az örömérzetek már esztétikai gyönyörűségek voltak. Ennek az elméletnek meg van legalább is az az érdeme, hogy megmagyarázza azt az örömet, amelyet bizonyos geometriai formák és a részarányosság keltenek az emberben; merthogy ezek csakugyan «szépséghatások», az nyilvánvaló, hiszen diszítéseiben ezeket az elemi motivumokat a legkezdetlegesebb nép is alkalmazza.

A népművészet tanulmányozása közben, mind elfogadhatóbbnak találjuk azt a föltevést, hogy a geometriai diszítésekben nyilvánuló örömérzet bizonyos olyan ősrégi jelek és ábrázolások megszokásában leli magyarázatát, amelyek valaha hasznossági okokból keletkezve és évezredeken át alkalmazva, annyira befészkelték magukat az emberek lelkébe, hogy látásuk, ismerős voltuk örömet szerzett akkor is, amikor hasznossági rendeltetésök már régen megszünt; a kezdetleges házieszközök eredeti formáit s vonaldiszítéseit ma is alkalmazza a nép, a primitiv ízlésű ember égetendő agyagedényeire is rákarcolja, rányomkodja azokat a mintákat, amelyeket fonott kosárba s kasba helyezett agyagedényein évezredeken át megszokott. E kérdéssel behatóan és érdekesen foglalkozik Jászi Oszkár, «Művészet és Erkölcs» című munkájában. Idézzük, nem azért, hogy véle a fejlődési folyamat messzire elvezető útjára térjünk, de mert szükségünk van annak a megállapítására, hogy a kezdetleges ember, tehát a kezdetleges diszítő művészet is, legszívesebben azokat a formákat alkalmazza, amelyek legeredendőbb szükségleteivel vannak összefüggésben s amelyekben, ennélfogva, legősibb örömét is lelte. A falusi ember, az öntudatlanul s ösztönszerűen művészkedő nép elsősorban azokat a díszítési elemeket alkalmazza, amelyek valamelyes vonatkozásban vannak az ő foglalkozásával és az őt körülvevő természettel. E kezdetleges szépérzésbe – amely már nemesebb, mint az, mely csak a táplálkozás és a nemi vonzódás örömeiből fakad – a fejlődés folyamán egyre szövevényesebb elemek vegyülnek: szóhoz jut a fajszeretet, érvényesül a vallás szentsége, a hazafiúi érzéssel együtt nyilvánul meg, s talán ez a legerősebben, a kenyéradó föld szeretete.

A fejlődés folyamán azonban, marad minden nép művészetében mégis valami sajátosan közös vonás, ami bizonyos egységes jelleget ád minden egyes nép művészetének. Ez az egységesség az illető nép nemzeti jellegében gyökeredzik; hogy ez a nemzeti jelleg micsoda és miként kerül a művészetbe, arról már szólottunk, – a kérdés most az: hogy az egységes nemzeti jelleg keretében mint jut önálló és külön jelleghez egy-egy vidék művészete?

Az egyéni alkotó szabadság, a föltaláló, képzelő és teremtő erő, vagy akár a csapongó szeszély, nemcsak hogy egyebünnen nem fakadhat, mint az illető egyén környezetéből és a környezethez fűződő, a környezet költötte eszmetársulásokból, – de ami mindezt irányítván, egyszersmind korlátozza is, az szintén csak a környezet. A falu pedig, – annak az egyszerű művésznek, a népművésznek környezete, – már elszigetelt helyzete folytán is, sokkal maradibb, lassabban haladó, régihez ragaszkodóbb, semhogy az egyéni szabadságot korlátok közé ne fogná, korlátok közé fogván így a közös termelést is. Ez ád olyan önálló és külön jelleget egyes falvak s az egymásra utaltabb vidékek munkájára, de viszont, ez akadályozza meg olyan szerencsésen, hogy egyesek hitbuzgósága, vagy korlátozottsága eredeti jellegétől végképp megfoszthassa a népművészetet. A célszerűségi elem is tetemesen hozzájárult, hogy a népművészeti alkotások, bizonyos kedvezően elszigetelt területeken, eredeti és közös jellegükben mind máig megmaradhattak; a művészileg tökéletlenebb munkát se löki suttba a falu, ha valamelyes hasznát veheti. Megóvja a parasztot a művészi kicsapongásoktól a szokás is, a falu könyörtelen közízlése. Hiszen művészetről, művészkedésről, műalkotásról szó sincs a faluban, mesterségről van szó s az első kérdés, az első föltétel: érti-e mesterségét az atyafi? A többi, ami nékünk művészet, az nékik már csak a ráadás, az a hasznavehető, a jó, a célszerű holminak csak a cifrája. A fő, hogy az iga föl ne törje a bivaly nyakát, azután következik, hogy milyen színes, mennyire hímes az az iga; a fő, hogy a sulyok helyesen marokra álljon a mosóasszony kezében, – hogy milyen díszes, az már a szerelmes legény szíveskedése, téli időtöltés, amikor a földmíves embernek nincs egyéb okosabb dolga, hát öli az időt, faricskál.

A falu egységes jellegű művészetét a közös munkálkodás teremtette s így formálódtak azok a helyi különlegességek, amelyek azután falunkint önállóan, szinte függetlenül fejlődtek tovább. Egy-egy házban, egy-egy udvaron találkozunk egyénibb ízléssel, találunk változásokat, eltéréseket, de összeütközésbe ez sem kerül soha a közös helyi felfogással. A falvak festői voltát nyilván abban leljük, hogy jóformán mindenik falu más- és másmilyen, ha van is rajtuk helyi jelleg; annak a falusi embernek eszeágában sincs, hogy szépíteni akarja a természetet, viszont, szabad fejlődésében sem akadályozza s csak azt irtja, ami valamely gazdasági szempontból akadálylyá válik. Soha paraszt ember, például, fát nem ültet esztétikai célból, – de fáit, szabad, természetes kifejlődésükben nem is zavarja, nem idomítja.

Meg kell értenünk a nép alkotási ösztönének indító erőit, ha művészetét meg akarjuk érteni. Érzéseinek a paraszt, kivált a szűkszavú, a nyugodt természetű, a nemesen zárkózott magyar paraszt nehezen ád kifejezést, nem is igen tud hozzá, de meg, mintha a férfiasság rovására menne, ugyancsak módjával árulja el azt, ami a szivében van. Ez a bájosan naiv esetlenség nyilatkozik meg művészi, soha ne feledjük, öntudatlanul művészi munkájában is. Nincs meghatóbb, mint amikor a szerelmes parasztlegény egy-egy magafaragta hímes sulykon, egy-egy díszes kapatisztítón, egy-egy cifrázott gereblyenyélen vallja kezdetleges művészkedésével a választott hajadonnak, hogy «szeretlek»… És éppen az ilyen szeretettel, az ilyen érzéssel készült holmi a legbecsesebb művészi szempontból is.

Az idők folyamán sokat és nagyot változik a falu s a falu művészete is. A templom, a kastély, a szomszédos város, fejleszt a nép művészetén, de aztán annál többet árt is neki. Vegyük Kalotaszeget. Elszomorító, siralmas az, hogy amint a falvak során közeledünk Jegenyén, Egeresen át Kolozsvár felé, mennyire szürkül s minden részében, házaiban, utcaajtóiban, holmijában, viseletében, mennyire eltucatosodik a szép színes, az a művészi világ. Öli a város, öli a nép művészetét az olcsó, a rikító, a kófic gyáripar; szokásait, erkölcsét, gyönyörűséges viseletét eszi a város; a kolozsvári határban már halottjait is csak olyan tucatmódra temeti s nyoma sincs a bokrétás, lobogó pántlikás fejfának a temetőben.

A városi művészet ugyan eredetileg a falutól tanul formanyelvet, teknikát, de csakhamar a saját szükségletei, saját ízlése szerint módosítja s vezet a város, – a falu a városba jár tanulni. Szerencse, hogy számos anyagi, hasznossági külső ok mellett, a paraszt már természeténél, életmódjánál fogva is, oly konzervativ hajlandóságú, hogy mégsem veszett ki teljesen a nép művészetéből minden jellegzetes sajátosság. A paraszt nem szivesen válik meg kipróbált holmijától, házi s gazdasági eszközeit nem szivesen cseréli. A város egyre új és újabb formákat vesz át s eszel ki, – a falu hű az egyszer már elfogadotthoz, a megszokotthoz, és legföljebb csak azt módositja, ha ferdítve is. Érdekes példák vannak erre az épületdíszítésben; Brassó vidékéről ágazva, a Székelyföldön, Lövétén, Homoród-Almáson, Karácsonyfalván, Oklándon, Ujfalun, Zsomboron, Mirkvásáron át, a vasúti állomásig, Homoród-Kőhalomig, valóságos parasztbarokk fejlődött ki. Befolyással voltak a politikai és vallási ellentétek; egy-egy szabadabb, önállóbb szellemű faluban feltünik valami erősebb tehetség s elárasztja virágzásával az egész környéket; általában, ahol teljesebb a politikai szabadság, ahol gazdasági függetlenség, vallási béke van s a falu elég távol esik a várostól, ott önérzetes a paraszt, ott megbecsüli, szereti otthonát, földjét és ott bizonyosan találunk önálló, eredeti, ma is virágzó népművészetre. Hogy az eléggé független, olykor dúsgazdag alföldi falvakban miért oly kevés a művészet, – erre a kellő helyen keressük meg a választ.

Végzetesen nagyot változtatott a falvak jellegén és jellemén, tehát művészetükön is, a vasút. A XIX. század közepe óta rohamosan satnyul a nép művészete, veszíti eredetiségét, üdeségét, bájos közvetetlenségét, annyira, hogy ma már jóformán csak a vasúttól messzire eső helyeken lehet szó egészséges népművészetről, de teljesen érintetlenül talán seholsem maradt minálunk. Az összehasonlító, mívelt ízlés híjján, de meg a kinálkozó olcsóbbság révén is, a paraszt nem a szépet, nem a jobbat, tehát nem a drágábbat választja a városi holmiból, hanem az olcsóbbat, a cifrát, a feltünőt, a mutatósat, tehát a mindenféleképp hitványabbat. Az is baj volt, hogy a mult században akkor, amikor a falu annyira közelebb jutott a városhoz, a városi iparművészet is satnya, cifra s hazug külsőség volt, kopott hagyomány, minden eredetiség nélkül. A városi módihajhászat, az idegen portéka után való mohó kapkodás, a parvenű ízlés állhatatlansága mételyezte meg a falu tiszta levegőjét is, – az igazi paraszt, művészetével együtt, szinte elpusztult tőle.

Ami aránylag épen maradt, vagy megmaradt belőle: a népművészet fejlődése különböző vidékek szerint különböző. Vannak vidékek, ahol a falvakban ugyanazt a stilusfejlődést találjuk, mint az illető vidék városaiban; viszont, vannak olyan vidékek, ahol máinapig is egészen kezdetleges, valósággal ősrégi az építkezés, régi minden szerszám, minden holmi, sőt találunk minden ismert stilustól különböző, eredeti formákat. Az egyéni találékonyság az újabb és újabb tapasztalatokkal karöltve, hol gyorsabban, hol lassabban, de változtattak a népművészet jellegén mindenütt. Bizonyos azonban, – s ez általános törvény a népművészetben – hogy a falu művészete mérhetetlenül konzervativebb a városénál. Jellemző erre az a századosan lassú, az a tempós átalakulás, amelynek folytán a hajdan egyetlen helyiségű parasztház több helyiségűvé gyarapszik, – vannak viszont diszítési elemek, amelyek, mint a burján, olyan pazarul lepnek el egyes vidékeket. A renaissanceot, például, nálunk egyes helyeken megkedvelték s helyesen is alkalmazták, másutt viszont a felismerhetetlenségig eltorzították; jellemző azonban a nép teremtő kedvének egészséges voltára, hogy a parasztművészet renaissanceában mindenütt valami sajátságos vidámság nyilatkozik meg, ahol szineket alkalmaz, ott valósággal tobzódik a meleg szinekben s formáinak ötletes, merész, friss fordulataival túltesz a hamar sablonosodó polgári renaissanceon. De hiszen a tiszta, naivul romlatlan néplélek, lehetetlen is, hogy menten ki ne érezte volna a renaissanceból éppen a derűs karaktert; tudjuk, különben, hogy Európa összes államai között, elsőnek mi fogadtuk magunkévá az olasz renaissance-művészetet s az, a kastélyokból, diadalmasan vonult le a magyar nép művészetébe, a pogány és keresztény, az ősrégi és középkori elemek békésen keveredett, egymással pittoreszken megférő társaságába. Ha nem csalódunk, éppen a renaissance elemek jelentkezésével egyidejűleg kezdődik a paraszt-otthon átalakulása, akkor lesz világosabb, kényelmesebb az otthon, akkor kezdenek a külső díszítéssel is többet törődni; cifrábbra faragják a gerendákat, csipkézik, formásítják a zsindelyt, szépítik a ház homlokát, a kezdetlegesen pontozott és mereven vonalozott rajzok tökéletesebb ornamentummá képződnek; a nyers és merev régi szinek között halovány és tört szinek jelentkeznek; diszítenek bévül a házban is, festik a falat, rajzosabb lesz a bútor, formásabb a házieszköz, szabad tere nyilik a paraszt ösztönszerű díszítő kedvének. A változatosságot tetézi a művészkedési kedvvel együtt járó versengési hajlam, mely a közvetetlen szomszédságban élő, a maga szűk kis világára utalt parasztban természetszerűleg még erősebben jelentkezik, mint a városi emberben; egy-egy vidék népművészetét tanulmányozva, azt hihetnők, hogy egyes családok, szomszédos telkek, sőt egyes testvérfalvak szinte vetekednek a művészi feladatok legbonyolultabb, legkülönfélébb megoldásában, garmadával eszelik ki a diszítőelemek új meg új csoportosítását, kifogyhatatlanok a formaújításban s a színpazarlásban, a virtuskodásban, néha egészen a lehetetlen túlzásokig. Ezért, de még amiatt is, mert a parasztművészet minden látható következetesség és megokolható sorrend nélkül változtatta formanyelvét, meglehetősen bajos a régibb emlékek korát megállapítani; a tizennyolcadik s tizenkilencedik század még, néhol, oly tisztán alkalmazza a román és gót elemeket, hogy az illető korra esküdnék az ember. Különben, épp ebben is meglátszik az a különbség, amely a nép érzés- és gondolatvilágát annyira megkülönbözteti a városiak érzés- és gondolatvilágától. A városban gyorsan múlik, hamar hal a szokás, a hazai hagyomány – s a divat pedig nem kiméli a nemzeti érzést sem; város és város között csekély a különbség a falvak között lévő roppant ellentétekhez képest, s mindez megérzik a városi művészeten és meg a falu művészkedésén. A városban, úgyszólván, az ellentétek összeolvadása jellemzi az iparművészetet, a falu művészetében az ellentétek fentartására fejtenek ki szívós erőmegfeszítést.

De még a faluban nincs is akkora hatalma a korszellemnek. Szinte észrevétlenül suhan el fölöttük az idő, legkülönfélébb áramlataival, – viszont, annál erősebben kötik őket a faji s a hazai sajátságok. Megesik, hogy két falu közvetetlenül egymás mellett, mint például Daróc és Bogártelke, két egészen külön világ, erkölcsben, szokásban, művészetében – és viszont, egymástól távol eső falvakban meglepően sok hasonlatosságra bukkanunk, ugyancsak Kalotaszegben. Falun, a művészi kedv, a szépérzék kielégítésében nincs akkora szerepe az anyagi helyzetnek, mint a városban, sőt inkább azt tapasztaljuk, hogy a szegény ember több gondot fordít háza és holmija diszítésére, mint a gazdagabb. Talán mert inkább megbecsüli, inkább dédelgeti azt, ami az övé. Egy-egy vidéknek, mondhatnók, meg van a maga művészi stilusa s mégis akadunk, közben-közben, olyan helységekre, ahol vagy semmi művészet nincsen, vagy pedig merőben eltérő; vannak vidékek, ahol csupa zagyvalék, valóságos zsibvásár a ház és a berendezés; egyes helyeken a legtürelmetlenebb kegyelettel őrzik a régit, holott a szomszédban a legmodernebb kófic holmit szerették meg.