Volt egyszer egy szegény ember, Rák volt az ő neve. Ez a szegény ember egyszer bevitt a városba egy szekér fát, azt eladta egy doktornak. A doktor éppen asztalnál ült, mikor a fa árát kifizette s a szegény ember majd felfalta szemével a sok finom ételt, italt, mi az asztalon volt. Gondolta magában: hej, de jó dolga van a doktoroknak! Ha én is doktor lehetnék, bezzeg nekem is úri dolgom lenne, enném, innám egész nap, nem volna nálam boldogabb!
Mit gondolt, mit nem, elég az, hogy kérdi a doktortól:
– Ugyan bizony, nem lehetne-e belőlem doktor?
– Hogyne lehetne, felelt a doktor. Nincs annál könnyebb. Először is vegyen egy ábécés könyvet, azt; tudja kend, a melyikbe elől egy kakas van pingálva; adja el kend az ökrét, szekerét s vegyen rajta doktori ruhát s mindent, ami a doktorsághoz kell. Különösen pápaszemet el ne felejtsen venni kend. Akkor mutat még csak igazi doktort. Aztán csináltasson egy nagy táblát, arra írassa rá: Itt lakik a mindentudó doktor s ezt a táblát szegezze ki a kapujára.
Hazamegy a paraszt s utolsó betűig úgy tesz, mint a doktor tanácsolta. Bezzeg hogy híre ment a mindentudó doktornak hetedhét ország ellen, még azon is egy sánta arasszal túl. Hírét vitték mindenfelé, hogy tud Rák uram mindent, olyan titok nincs a világon, hogy ő ki ne találja. Nincs bizony.
Történik egyszer, hogy egy nagy úrnak ellopták a pénzét. Mikor már semmiképen sem találták, valaki elmondja a nagy úrnak, hogy van itt meg itt egy mindentudó doktor, úgy hívják, hogy Rák, ezt hozassa magához, majd megmondja, hogy hol a pénz. Nosza, kétszer sem mondatja ezt a nagy úr, befogat, mindentudó doktorhoz hajtat, bemegy hozzá, kérdi, igaz-e, amit róla beszélnek.
– Mind egy szóig igaz, mondotta Rák uram.
Egyszeribe megegyeznek s Rák uramat elviszik a nagy úr kastélyába, vele a feleségét is, ott mindjárt beültetik őket a legszebb szobába, asztalt terítnek, Rák uram s a felesége melléje telepednek. Ahogy leültek, jön az első inas egy tál étellel s Rák uram meglöki a feleségét.
– Itt az első.
Az inas majd kiejtette kezéből a tálat, úgy megijedt. Azt hitte, a mindentudó doktor azt akarta mondani: itt az első tolvaj.
Bezzeg ő volt a tolvaj, no meg a többi inas.
Kimegy az inas s mondja a többinek: – Végünk van! A doktor mindent tud. Amint beléptem, azt mondta a feleségének: ez az első!
A másik inas nem is akart bemenni, de mégis csak be kellett mennie. Ahogy belépett a tállal, Rák uram meglökte a feleségét:
– Ez a második!
Isten csudája, hogy az inas el nem ejtette a tálat, úgy megijedt.
– Végünk van, mondotta odaki, ez az ember csakugyan mindent tud. Mikor én beléptem, azt mondta: ez a második.
Éppen így járt a harmadik is.
A negyedik inasnak egy lefödött tálat kellett bevinni; bement az úr is, mert próbára akarta tenni, hadd lám, tudja-e a doktor, hogy mi van a tálban. Hej, izzadt szegény doktor, vakarta fejét s nagykínjában elsóhajtotta magát: no, szegény Rák!
– Úgy van, mondotta az úr nagy örömmel, – csakugyan rák van benne. Na most már hiszem, hogy azt is tudja, hol a pénz.
Azzal az úr kiment, de jöttek mindjárt az inasok, kihívták a doktort, közrefogták, s bevallották, hogy ők négyen lopták el a pénzt; részt adnak neki belőle, csak ne árúlja el őket. Meg is mutatták neki, hogy hová rejtették el a pénzt.
Azzal bement Rák uram a szobájába. Ott volt megint az úr s kérdezte: nos, mi ujság, doktor úr?
Rák uram leült az asztal mellé, elévette az ábécés könyvét, a homlokára feltolta a pápaszemet s mondta:
– Mindjárt megnézem ebben a könyvben.
Közben – hogy szavamat ne felejtsem – az ötödik inas elbújt a kemencében, hallani akarta, hogy vajjon csakugyan tud-e mindent a doktor. Rák uram elkezdte forgatni a könyvet előre, hátra, kereste a kakas képet. Jó sokáig nem találta a kakast s mérgesen ráütött a könyvre.
– Pedig itt vagy benne, elé kell kerűlnöd.
Az ötödik inas azt hitte, hogy róla van szó, kiugrott a kemencéből szörnyű ijedten s elkiáltotta magát: Csakugyan mindent tud!
Erre Rák uram becsapta a könyvet, elvezette az urat oda, a hová az inasok a pénzt rejtették, az úr is jól megfizette, az inasok is jól megfizették, alig birták el, annyi pénzt kapott.
Igy volt, vége volt, mese volt. Aki nem hiszi, járjon utána.
Volt egyszer egy ember, János volt a neve; ennek felesége, Kati volt a neve. Mondja egyszer János:
– Hallod-e, Kati, megyek szántani, aztán estére legyen jó vacsora: kolbász s bor melléje. Értetted-e?
– Csak menjen kend, mondotta Kati, olyan vacsorával várom, hogy a király is megtörűlné utána a száját.
Elment János, Kati meg otthon maradott. Egész nap őgyelgett előre, hátra, aztán este felé neki készülődött a vacsorának. Egy nagy darab kolbászt belehajított a lábosba, s hogy elkezdett sisteregni, sustorogni, eszébe jut, hogy bor is kell ám. Uccú, ott hagyta a kolbászt a tűzhelyen, leszaladt a pincébe, csapra ütötte a hordót, az üveget alája tette. Csorgott a bor, már szinte tele is volt az üveg, az ám, de eszébe jut, hátha míg a bort ereszti, a kutya elviszi a kolbászt. Hopp! ott hagyja az üveget, szalad fel a konyhába s hát csakugyan jól sejtette: a kutya éppen szaladt a kolbászszal. Nosza, utána! Szaladt árkon-bokron át, kergette a kutyát, a falún keresztűl, a mezőre ki, még az erdőbe is ki, de szaladhatott, bezzeg nem érte utól. Úgy elfáradt, hogy a nyelve is kilógott, mit volt, mit nem tenni, megfordúlt, nagy lassan hazatámolygott. Útközben jut eszébe, hogy, jaj Istenem, eddig a bor mind elfolyt, mert a csapot nem zárta el. Haza ér, lemegy a pincébe s hát a pince földjén csakúgy folyt a bor: bokáig járt benne! Egy csepp nem sok, annyi sem maradt a hordóban.
– Jaj, Istenem, Istenem, mit csináljak? Mit mond az uram, ha ezt meglátja!? – kesergett, búcsálódott Kati.
Gondol ide, gondol oda, – hopp! megvan. Volt a pincében egy zsák búzaliszt, azzal szépen behintette a pince földjét.
– No lám, mondotta magában, de szép fehér, de szép tiszta most a pince földje! Tudom, megörűl János, ha ezt látja!
Jön haza este felé János s kérdi:
– No, Kati, mi ujság?
– Ó, lelkem uram, renyekedett Kati, kolbászt akartam sütni kiednek, de míg borért jártam, az alatt a kutya elvitte. Utána szaladtam, de az alatt meg a bor mind egy cseppig elfolyt. De ne búsúljon kelmed, mert a pince földjét a búzaliszttel behintettem s most olyan szép, olyan tiszta a pince, akárcsak egy kápolna!
– Kati, Kati, csóválta János a fejét, mikor jő meg az eszed? A kolbászt elviszi a kutya, a bort elfolyatod s az utolsó zsák lisztünkkel behinted a pince földjét. Ó, Kati, Kati!
– Ó, lelkem uram, hát mért nem mondta elébb, hogy mit kell tennem! – sápítozott a félkegyelmű asszony.
Gondolja magában János: ha az asszony ilyen félkegyelmű, mégis csak vigyázni kell, mert különben minden elpusztúl a háznál. Volt neki egy summácska pénze, azt aranyra váltatta s mondta Katinak:
– Né Kati, látod-e. Ezek sárga krajczárok. Beleteszem egy fazékba, kiviszem az istállóba, ott a hídlás alá elásom, de nehogy hozzá merj nyúlni, mert bizony mondom, megkeserűlöd.
– Hát én hogy nyúlnék hozzá! – fogadkozott Kati. – Mit gondol kelmed rólam?
Na, jó, János elásta az aranyait. Telt, múlt az idő, elment János hazúlról s a míg odajárt, beállít két ember Katihoz: fazekat, csuprot, tányért s mit árultak s kérdezték, hogy vesz-e?
– Vennék jó szívvel, – mondotta Kati, – de nincs pénzem. Hanem ha sárga krajcárt elfogadnak, akkor veszek.
– Sárga krajczár? Hadd lássuk!
– Menjenek az istállóba, ott van a hídlás alatt egy fazékban, nekem nem szabad oda mennem.
Hiszen egyéb sem kellett a huncfutoknak, mentek az istállóba, kiásták a fazekat s a tiszta színaranyat zsebrevágták, azzal elillantak, a sok fazekat, meg csuprot ott hagyták. Csak mikor a sok fazék ott maradt, akkor kezdett gondolkozni Kati, hogy hát mit is csinál velök, mert a konyhán volt elég. Mit gondolt, mit nem, valamennyi fazéknak kiütötte a fenekét s sorba felakasztotta a kerítésre, a lécekre s erősen tetszett neki, hogy a kerítést mennyire megszabja, szépíti az a sok fazék, meg csupor.
Haza jön János, látja a fazekakat, kérdi Katit:
– Mit csináltál, Kati?
– Én bizony, lelkem uram, fazekat vettem a sárga krajcárokért, de én nem mentem ám az istállóba, a fazekasok vették ki a hídlás alól s el is vitték.
– Ó, Kati, Kati, mit tettél! Hiszen az színarany volt mind. Ez volt az egész vagyonunk. No, ezt mégsem kellett volna tenned!
– Hát én azt nem tudtam, – mentegetődzött Kati – mért nem mondta kelmed?
No, búsultak, tűnődtek, most már mit csináljanak. Azt mondja Kati:
– Menjünk a tolvajok után. Hátha még utolérjük s megkapjuk az aranyunkat!
– Igazad van, – mondta János – gyerünk a tolvajok után. Tarisznyálj fel kenyeret, vajat, sajtot, hogy legyen mit együnk az úton.
Kati egy nagy tarisznyát tele rakott kenyérrel, vajjal, sajttal, aztán elindúltak. Elől ment János, Kati utána, hátán a tarisznya. Világ sűrű kincseért sem ment volna Kati elől, mert azt gondolta: ha megfordulnak, akkor ő lesz elől s azzal is kevesebbet kell mennie. Hej, de okos asszony volt Kati!
Na, mennek, mendegélnek, egy nagy hegy alá érkeznek, annak neki vágnak, elől János, hátúl Kati. Egyszer csak megáll Kati, nézi, nézi a kerékvágást jobbról, balról s elkezd magában tűnődni, sóhajtozni: – Istenem, Istenem, né hogy kettévágódott a föld s hogy össze-vissza van nyomkodva, – na, ez sem gyógyúl meg világéletében! Megsajnálta a földet s hogy ezentúl ne fájjon neki olyan erősen a keréknyomása, vajjal kikente a kerékvágás mind a két oldalát. Amint a kerékvágást kenegette, a tarisznyából kiesett egy sajt s hopp! gurult le a lejtőn, meg sem állott a hegy aljáig.
Mondja Kati:
– Na, én már egyszer megtettem ezt az útat, többet nem teszem meg, hadd menjen utána egy másik sajt s az hozza vissza!
Kivett egy sajtot a tarisznyából, utána gurította az elsőnek. De bizony a sajtok nem jöttek vissza s Kati utánuk lódított még egyet, hátha hárman, társaságban, szivesebben jőnek vissza. Hiszen várhatta, nem jöttek azok vissza.
– Ej, ej, – tűnődött Kati – hát ezeket mi lelte? Talán bizony a harmadik sajt elvesztette az útat s nem talált rájok? Na, utánuk küldöm a negyediket is.
Utána küldötte a negyediket, aztán az ötödiket, a hatodikat – ennél több nem volt. Várta, várta sokáig s merthogy nem jöttek vissza, ő bizony tovább eredt: nem bolond, hogy utánuk szaladjon!
Eközben János leült egy fa tövében, várta Katit, hogy jöjjön a tarisznyával, mert éhes volt erősen. Jön Kati nagy szuszogva, lihegve, leűl ő is János mellé.
– No, Kati, vedd elé a vajat s a sajtot, falatozzunk.
Vette volna, ha lett volna, de nem volt egyéb száraz kenyérnél.
– Hát a vaj s a sajt hová lett? – kérdé János.
– Ó, lelkem uram, a vajjal megkentem a kerékvágás mindakét oldalát, hátha akkor a kerék nem sérti olyan erősen. Egy sajt legurúlt a lejtőn, a többit utána küldöttem, mindjárt jönnek, lelkem Jánosom.
– Ó, Kati, ezt nem kellett volna tenned!
– Hát mért nem mondotta kigyelmed?
Ha nincs vaj, ha nincs sajt, jó a száraz kenyér is, neki láttak hát a száraz kenyérnek. Amint esznek, eddegélnek, mondja János:
– Ugyan bizony bezártad az ajtót, mikor eljöttünk?
– Nem biz’ én, mert kelmed nem mondta.
– No, akkor csak szaladj haza, zárd be az ajtót, s hozz magaddal valami ennivalót.
Haza megy Kati s gondolja magában: – Az én uram bizonyosan nem szereti a sajtot, meg a vajat, majd viszek neki egy tarisznya kökényt s egy korsó ecetet. Az lesz csak a jó.
Tele rakta a tarisznyát kökénnyel, megtöltött egy korsót ecettel, aztán az ajtót kiemelte a sarkából s a vállára vette. Gondolta, ha magával viszi az ajtót, akkor azt senki ki nem nyithatja s be nem mehet a házba. Azzal elindúlt az ura után, de lassan ment, hogyne ment volna lassan, mikor alig birta az ajtót.
– No, sebaj, – gondolta magában – legalább kipihenheti magát az én lelkem Jánosom.
Hát csak ment, mendegélt, nagy szuszogással kiér a hegy tetejére s mondja roppant örvendezéssel Jánosnak:
– No, lelkem uram, itt az ajtó, elhoztam, most már maga is megőrizheti a házat.
– Ó, Kati, Kati, de okos asszony vagy te! – kiáltott fel János. – Most már csak az nem megy be a házba, a ki nem akar. Hát jó, ha már elhoztad, csak hozzad tovább is, vissza nem megyünk.
– Én igen, jó szívvel, – mondotta Kati – csak a tarisznyát, meg a korsót vigye kend, mert az nekem nagyon nehéz!
Elindúltak, mentek, mendegéltek, aztán erdőbe értek, ott keresték a tolvajokat, de nem találták. Eközben beesteledett, fáradtak voltak, álmosak is voltak, néztek erre, néztek arra, hogy hol tölthessék az éjszakát. Ők bizony felmásztak egy fenyőfára s ott szépen elhelyezkedtek. Alig helyezkednek el, jön egy sereg zsivány s éppen az alá a fa alá ülnek le, ahol János, meg Kati üldögélt, ott nagy tüzet raknak s azzal elészedik a mit tél-túl raboltak, hogy megosztozkodjanak rajta. Gondolja magában János: – Hiszen éppen jó helyre jöttetek, majd elbánok én veletek! Szép lassan leereszkedett a fa másik oldalán, a zsebjeit teleszedte kővel: majd azzal agyonveri a zsiványokat. Hát csakugyan egymásután dobálta le a köveket, de egyik sem talált. Megszólal egy zsivány:
– Ugy tetszik nekem, hogy nemsokára virrad, mert a szél hajigálja le a fenyő-almákat.
Ezalatt Kati folyton a vállán tartotta az ajtót, a nyakában a tarisznyát, a kezében a korsót s azt mondja Jánosnak:
– Hallod, lelkem uram, én nem tudom tovább tartani a kökényt, ledobálom.
– Ne, lelkem Katim, ne, mert még észre vesznek a zsiványok.
– Le kell dobnom, lelkem uram, nem bírom tartani tovább.
– Ördög vigye a dolgodat, hát csak dobjad.
Abban a szempillantásban elkezdett potyogni a kökény az ágak közt. Mondja egy zsivány:
– Úgy látszik, ez a fa tele van madárral, mert erősen potyogtatnak ránk.
Egy kevés idő múlva, merthogy erősen nyomta a vállát az ajtó, mondja Kati:
– Jaj, lelkem uram, ki kell öntenem az ecetet is, nem birom tovább.
– Ne öntsd ki, Kati, mert észre vesznek a zsiványok.
– De én nem tudom tovább tartani!
– Ördög vigye a dolgodat, hát öntsd ki!
Azzal kiöntötte az ecetet s az mind egy cseppig a zsiványokra csepegett.
– Esik a harmat, – szólalt meg egyik zsivány.
Egy kis idő múlva megint megszólal Kati:
– Az ajtó nyomná úgy a vállamat? Az lehetetlen! A biz’a mégis az lehet. Lelkem uram, ledobom az ajtót is.
– Ne dobd le, Kati, mert akkor csakugyan észrevesznek a zsiványok!
– Már én dobom, mert tovább nem birom.
– Hát dobjad, gyilkos teremtette, bánom is én!
Még ki sem mondta jóformán, már Kati eleresztette az ajtót, az meg szörnyű zuhanással, csörtetéssel lesuppant a zsiványokra. Hej, lett erre rettentő ijedelem!
– Az ördög, az ördög! – kiabáltak a zsiványok s szaladtak, mintha a szemüket vették volna.
Mikor aztán hírük, nyomuk sem maradt, János is, Kati is leszálltak a fáról, a tenger kincset, mit a fa alatt találtak, felszedték, haza vitték s attól kezdve úgy élt a két félkegyelmü, mint a hal a vízben.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Valaha régen, mikor még Krisztus a földön járt, történt, hogy egy este nagyon fáradtan ért Krisztus urunk egy faluba. Mindjárt a falu végén két ház volt szembe egymással, szép magas kőház az egyik, alacsony kis faház a másik. Gondolta Krisztus urunk, hogy bemegy a szép házba, ott bizonyosan gazdag ember lakik, az könnyebben adhat szállást. Oda megy, kopogtat az ajtón, a gazdag ember kinyitja az ablakot s kiszól: Ki az, mit keres itt?
– Szegény vándor vagyok, felelt Jézus Krisztus – szállást keresek az éjszakára.
Jól megnézte tetőtől-talpig a gazdag ember Jézus Krisztust s merthogy látta, hogy csakugyan szegény ember (kopott, avatag köpenyeg volt rajta) azt mondta nagy nyersen:
– Hiszen egyéb sem kellene, hogy minden jöttmentnek szállást adjak, elmehetnék koldulni. Keress másutt szállást.
A szegény és a gazdag ember.
Azzal becsapta az ablakot. Krisztus urunk egy pillanatig ott állott egy helyben, aztán ment a szegény ember házához s kopogtatott az ajtón. Abban a szempillantásban kinyilt az ajtó, a szegény ember betessékelte a vándort s szives szeretettel marasztotta éjjeli szállásra. Jó szivvel fogadta az asszony is s még ugyan kérte az engedelmet, hogy ők bizony szegény emberek, gazdag vacsorával nem traktálhatják meg, de a mit Isten adott, szivesen megosztják vele. Mindjárt feltett egy fazék burgonyát a tűzhelyre s míg a burgonya főtt, azalatt megfejte egyetlen kecskéjét. Mikor aztán megfőtt a burgonya, az asszony asztalt terített, hárman melléje telepedtek s Jézus Krisztusnak ugyancsak ízlett a sovány vacsora, mert látta, hogy jó szívvel adják s hogy ezeknek az embereknek csakúgy ragyog az arcán a megelégedés.
Vacsora után félreszólítja az asszony az urát s mondja neki:
– Hallá-e, ma szalmát terítek a földre, azon hálunk, az ágyat pedig átengedjük a vándornak. Látszik rajta, hogy nagyon fáradt, törődött szegény, hadd pihenje ki magát.
– Helyes, helyes, mondta a szegény ember s mindjárt fel is ajánlotta a vendégnek az ágyat. Jézus Krisztus huzódozott, hogy így meg úgy, csak feküdjenek ők az ágyba, mert ők már öregek, de hiába, mégis csak neki kellett az ágyba feküdni, a háziak pedig a szalmán töltötték az éjjelt.
Jókor reggel felkeltek s az asszony reggelit főzött a vendégnek, köménymag levest – egyéb bizony nem tellett, de Krisztus urunknak ez igazán jól esett, mert látta, hogy jó szívvel adják. Reggeli után útra készűlődött Krisztus urunk, megköszönte a szállást, a szives vendéglátást, de mikor éppen indulóban volt, azt mondja a szegény embereknek:
– Ti olyan jó szívvel láttatok el engem, hogy azt én soha el nem felejtem. Kívánjatok tőlem háromféle dolgot s én azt teljesítem.
Mondta az ember:
– Mit kivánhatnék egyebet az örök üdvösségnél? Na meg azt, hogy mind a ketten egészségesek legyünk s meglegyen a mi mindennapi kenyerünk. Nem is tudnám, hogy mit kivánjak harmadikúl.
Mondta Jézus Krisztus:
– Kívándd, hogy e helyett a régi ház helyett új házad legyen.
Felelt a szegény ember:
– Ha kigyelmednek módjában van az, bizony szívesen venném.
Még jó formán körűl sem nézhettek, már ott állott a régi helyett az új ház, szép magas kőház s azzal Krisztus urunk Istennek ajánlotta őket, ment tovább az ő vándorútján.
Eközben fölkelt a gazdag ember is, kinézett az ablakon s im látja, hogy az ő házával szemben egy új kőház van, szebb az övénél. Ámult, bámult a gazdag ember, nem mert hinni a szemének, szólítja a feleségét:
– Nézz csak ide, mi történt. Tegnap még egy rozoga kis házikó állott itt, most meg egy szép, piros, cserepes kőház. Szaladj át s tudakold meg, hogy s mint esett ez a dolog.
Átszalad az asszony, kérdi a szegény embert – hát itt mi történt? Az meg elbeszélte:
– Itt bizony az történt, szomszéd asszony, hogy tegnap este itt járt egy vándor ember, annak szállást adtunk s reggel, mikor bucsúzott, azt mondta: kívánjunk három dolgot s ő mind a hármat teljesíti.
– S ugyan bizony mit kért kegyelmed?
– Az örök üdvösséget; egészséget a mindennapi kenyér mellett s végezetűl egy új házat.
Szalad vissza az asszony, mondja az urának, hogy mit hallott.
– Hej, ha én azt tudtam volna! Ejnye, ejnye, szeretném fejbe ütni magamat. Hogy is tudtam olyan oktalan lenni. Ez a vándor nálam is járt s én bolond fejjel elutasítottam.
– Hamar, üljön lóra, biztatta az asszony, vágtasson utána, hívja vissza, megtraktáljuk s majd kelmednek is teljesíti három kivánságát.
Nosza, kétszer sem mondatta ezt a gazdag ember lóra pattant, csakhamar utólérte Krisztus urunkat, mézes-mázos szavakkal hívta, mentegetődzött, hogy így meg úgy, ő tegnap este is szívesen látta volna, de nem találta az ajtó kulcsát, azalatt meg ő kigyelme elment. De ha még egyszer lesz erre útja, csak térjen be hozzá bátran, jó szívvel látja.
– Jól van mondta Krisztus urunk, ha még egyszer erre járok, betérek kigyelmedhez.
De a gazdag ember addig is szerette volna megtudni, hogy vajjon az ő kívánságát teljesítené-e a vándor. Meg is kérdezte, hogy kívánhat-e ő is három dolgot, mint ahogy a szomszédja.
– Kívánni kívánhat, felelt Krisztus, de jobb lesz, ha nem kíván.
De, gondolta magában a gazdag ember, ő mégis csak kieszel valami jót, hármat, olyat, ami még gazdagabbá teszi.
– Hát csak menjen haza kigyelmed, mondotta Krisztus urunk s három kívánsága teljesülni fog.
Hej, örűlt a gazdag ember, nagy vígan ügetett hazafelé s mindazon gondolkozott, hogy ugyan mit is kívánjon. Amint ezen gondolkozott, tágra eresztette a kantárszárat, a ló meg elkezdett viháncolni, ugrálni, s ezzel folyton zavarta a gondolkozásban. Ráütött a ló nyakára s csendesítette, de a ló csak ugrált, viháncolt, helytelenkedett. Szörnyű dühös lett a gazdag ember s egyszer csak elkiáltotta magát: ó, hogy a nyakad szakadna meg!
Hiszen csak kívánnia kellett, a ló abban a szempillantásban megbotlott, elesett, a nyaka megszakadt. Úgy elterűlt a földön, hogy többet meg sem mozdúlt.
– No, ez megdöglék, morgolódott a gazdag ember. Az első kívánságom teljesedett. Hanem még van két kivánságom, majd jobban vigyázok ezután.
A kantárt kihúzta a ló fejéből, a nyerget leoldotta a hátáról, a maga hátára kötötte s úgy ment gyalogszerrel hazafelé. Eközben a nap mind feljebb, feljebb lángolt, rekkenő forróság lett, a gazdag ember majd elolvadt, alig lihegett, a nyereg erősen nyomta a hátát s még mindig nem tudta, hogy mit kívánjon. Elgondolta magában, hogy bezzeg de jó dolga van most az ő feleségének. Otthon ül a jó hűvös szobában s nem izzad, mint ő. Ez erősen bosszantotta őt, s hogy hogy nem, azt találta mondani:
– Bárcsak a feleségem ülne a nyergen s ne tudna róla leszállani, a helyett, hogy én a hátamon cipeljem.
Alig hogy kimondotta az utolsó szót, a nyereg lerepűlt a hátáról, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
– Tyhűh, ilyen, olyan! szedtevettézett a gazdag ember. Ihol, teljesűlt a második kívánságom is! Most már csakugyan meggondolom, hogy mit kívánjak harmadszor.
Megfutamodott, hogy mihamarabb otthon legyen, beüljön a jó hűvös szobába, ott aztán gondolkozhatik nyugodalmasan. No, hazaér, benyit, s hát mit látnak szemei! A felesége ott ül a nyergen, jajgat, kiabál, erőlködik, ha valahogy letudna szállani, de nem tud!
– Csak maradj ott, mondotta a gazdag ember, mert én a világ minden gazdagságát akarom most kívánni.
– Üssön belé a tüzes mennykő a kend kívánságába, – kiabált az asszony – mit ér nekem a világ minden gazdagsága, ha itt kell ülnöm a nyeregben halálom órájáig! Ha azt kívánta, hogy nyeregre kerűljek, kívánja most, hogy le is kerűljek innét!
Mit volt mit tenni, akarta, nem akarta, nem kívánhatott egyebet. Abban a pillanatban le is szállott az asszony a nyeregből. Mondta az urának:
– Nagy buta kend. Bezzeg másként csináltam volna én!
Bezzeg, hogy ő ott hagyta volna az urát a nyeregben. De nem is volt ettől fogvást békesség, nyugodalom a gazdag ember házában. Annál jobban éltek a szegény emberék: volt egészség, mindennapi kenyér, örök üdvösség, – mi kell még?
Itt sem volt, ott sem volt, de valahol még is volt, volt egyszer egy malom, abban egy molnár, a kinek nem volt sem felesége, sem gyermeke, csak két molnár legény s egy inasocska mellette. Azt mondja egyszer a molnár a legényeknek:
– Halljátok-e, legények, én már megöregedtem, a tűzhely mellett az én helyem. Menjetek el s a melyik a legjobb lovat hozza nekem, annak adom a malmot s egyebet attól nem kivánok, hogy halálom napjáig eltartson engem.
Kaptak a legények ezen az ajánlaton, nosza, felkerekedtek még az nap, nemcsak a nagy legények, de még az inasocska is, pedig ugyancsak csúfolták:
– Hát te, mit akarsz, te? Ülj a góc alá, maradj itthon, soha sem fogsz te lovat szerezni, míg a világ s még két nap.
De beszélhettek, csúfolódhattak, a kicsi inas, a kinek Jancsi volt a neve, velük tartott, botorkált utánok hegyen-völgyön át. Estére egy barlanghoz értek, oda bementek, lefeküdtek, de a két legény csak azt várta, hogy Jancsi elaludjék, kiillantak a barlangból s ott hagyták Jancsit.
A molnárinas és a macska.
Reggel felébred Jancsi, körülnéz, nem lát senkit, elszomorodik erősen: no most mit csináljon. Ő bizony fölkelt, kitapogatott a barlangból, elindúlt egymagában: lesz, ahogy lesz, talán az Isten vele lesz. Amint így mendegélne magában, szembe jön vele egy kis tarka macska s megszólítja:
– Hová, merre, Jancsika?
– Ne is kérdezd, felelt Jancsika, úgy sem tudsz te rajtam segíteni.
– Nem-e? Látod, én tudom, mi a te kivánságod. Egy szép lovat akarsz szerezni. Gyere velem, állj be hozzám szolgálatba s ha hét esztendeig hűséggel szolgálsz, olyan szép lovat adok, hogy nem lesz párja hét puszta határban.
– Hm, gondolja magában Jancsi, ez bizonyosan valami csuda-macska, hátha igazat beszél.
Nem sokat gondolkozott, a macskához beszegődött s ment vele a macska palotácskájába. Hej, de mennyi macska volt ott, édes jó Istenem! Százával ugráltak, viháncoltak a garádicson fel s alá, bent a szobákban, kint az udvaron, mindenfelé. Annyian voltak, hogy a Jancsika szeme nem győzte belepni. Hát még este, mikor asztalhoz ültek. Muzsikáltak, hogy zengett belé a palota, amikor pedig vége volt a vacsorának, a kis tarka macska Jancsi elé szökkent s hívta:
– Jere, Jancsika, táncolj velem.
– Nem, macskával nem táncolok, mondotta Jancsi, azt még sohasem tettem életemben!
– Akkor fektessétek le, parancsolta a többinek a kis tarka macska.
Mindjárt közrefogták, bevezették a hálószobájába, a csizmáját lehúzták s lefektették. Reggel újra bejöttek, felöltöztették, megmosdatták, a farkincájukkal az arcát megtörülgették.
Egy szó, mint száz, Jancsikának jól volt dolga. Gondolta magában, ha már beszegődött, valamit dolgozni is kéne. Adott neki a kis tarka macska egy ezüst baltát, egy arany kaszát s egy gyémánt gereblyét. A baltával fát vágott, a kaszával füvet kaszált a lovaknak (hej, milyen lovak voltak az istállóban!), a gereblyével összegereblyélte a szénát, – na, nem lehetett rá panasz: hogyha jól tartották, dolgozott is érte.
Mikor aztán letelt a hét esztendő, a kis tarka macska Jancsit beszólította az istállóba: ott állott egymás mellett hét paripa, aranyszőrű mind a hét s mondta neki:
– No, Jancsika, a hét ló közűl azt válaszd, a melyik a szemednek s a szivednek leginkább tetszik. Aztán menj haza, három nap múlva utánad viszem a lovadat.
Jancsika kiválasztotta a legszebb paripát, elbúcsúzott a kicsi tarka macskától s gyalogszerrel szépen haza ballagott. Úgy ment haza, ahogy eljött, ugyanabban a gúnyában, mert a kis tarka macska nem adott mást: azt mondta, csak menjen haza rongyosan, piszkosan, úgy lesz az jó. No, hiszen rongyos is volt Jancsika! Hét esztendő alatt úgy leszakadozott róla a gúnya, hogy csupa ringy-rongy lógott le a testéről. Na, bezzeg otthon voltak a legények is: az egyik szerzett egy vak, a másik egy sánta gebét, de mindegy, valamit mégis szereztek. Hej, hogy kacagtak Jancsikán!
– Ugy-e, megmondtuk, hogy maradj veszteg?
Bemegy Jancsika a malomba, köszön a molnárnak, de az alig fogadja, nem is engedte, hogy leüljön, kikergette a házból s azt mondta: ott a libaól, lakjék abban, ő vele nem űl egy asztal mellé ilyen rongyos, piszkos legény.
– Na, jó, gondolta magában Jancsika, lesz ez még másként is s szó nélkűl kiment az ólba, ott lefeküdt s aludt reggelig, mint a bunda. Éppen akkor reggel volt három napja, hogy eljött a szolgálatból s hát hogy a nap felkelt, jött egy hat lovas, aranyos hintó, mellette egy lovászlegény a hetedik lóval. Megáll a hintó s im, kiszáll belőle egy szépséges, szép királykisasszony; a kis tarka macska volt ez, a kinél Jancsika hét esztendőt szolgált. Kérdi a molnárt:
– Hol van a kis molnárinas?
Feleli a molnár:
– Kint a libaólban. Nem engedjük be a házba, olyan piszkos, olyan rongyos.
– Hát csak szólítsátok elé, parancsolta a királykisasszony.
Ezalatt a hintóból gyönyörű, szép aranyos, gyémántos gúnyát vettek elé, Jancsikát megmosdatták, megfésűlték aranyfésűvel, aztán felöltöztették az aranyos, gyémántos gúnyába: királyfi sem lehetett különb, mint Jancsika. Akkor a királykisasszony látni akarta, hogy lám, milyen lovakat hoztak a molnár legények. Az ám, sánta volt az egyik, vak a másik.
– Vezessétek ide a hetedik paripát, parancsolta a szolgáknak.
– No, még ilyen szép lovat nem láttam világéletemben! kiáltott a molnár.
– Bizony ha nem, hát úgy tudja meg kend, hogy ez a kis molnárinasé.
– Hát akkor övé is a malom, mondotta a molnár.
– Övé bizony az én palotám s nem a kend malma, mondotta a királykisasszony.
Azzal szépen Jancsikával beűltek a hintóba s elhajtattak a palotácskába. Mit mondok, palotácska. Akkora nagy palota lett abból, hogy csak ablaka hetvenhét volt, tiszta ezüst, az ajtaja arany, a grádicsa gyémánt. Ott mindjárt nagy lakodalmat csaptak, hét nap s hét éjjel folyton táncoltak.
Holnap legyenek a ti vendégetek.
Mese, mese, mesét mondok mostan a madarakról, madaraknak rettentő nagy csatájáról…
Úgy volt az, hogy egyszer a medve meg a farkas együtt sétáltak az erdőben s amint fel s alá jártak, gyönyörű szép madáréneket hallanak.
Megáll a medve ámulva, bámulva, szemét-száját eltátja, úgy hallgatja az éneket. Kérdi aztán a farkast:
– Ugyan bizony, farkas koma, miféle madár, aki olyan szépen énekel?
– Ez a madarak királya, mondotta a farkas. Majd elmegyünk hozzá s tiszteletünket tesszük nála.
– Helyes, hagyta rá a medve, úgy sem láttam még királyi palotát, gyerünk.
– Ohó, nem megy az oly könnyen, mondotta a farkas, meg kell várnunk, míg a királyné hazajő.
Egy perc mulva, kettő mulva, jött a királyné, eleséget hozott a csőrében; jött a király is, annak is tele volt a csőre, aztán beröppentek egy fának az odvába: ott volt a palota, akarom mondani a fészek.
A medve mindjárt föl akart menni, de a farkas visszarántotta:
– Ohó, megállj. Várj, míg mind a ketten elmennek.
Jól van, a medve belényugodott s tovább mentek, de előbb jól megnézték a fa odvát, ahol a fészek volt. De hiába, csak nem volt nyugta a medvének s egy kevés idő mulva megint visszafordúltak a fához. Aközben a király s a királyné csakugyan kirepűltek a fészekből, a medve hát fölmászott a fára, benézett a lyukba s látta, hogy öt madár fióka van a fészekben.
– Ez királyi palota? – dörmögött a medve. – No ugyan nyomorúságos egy palota, s hát ezek királyi gyermekek? Hisz ezek közönséges paraszt kölykek!
Hej, szörnyű haragra lobbantak a fiókák erre a gyalázkodó beszédre. Magukon kívül kiabálták, csiripolták:
– Nem vagyunk mi paraszt kölykek, igazi királyi sarjadékok vagyunk, úgy tudd meg, dörmögős medve. Megállj csak, ezt a beszédet még megkeserűlöd!
Meghökkent erre a medve, meg a farkas is, vissza kullogtak a barlangjukba nagy nehéz aggodalomban, hogy hát mi lesz most. Eközben hazatért a madarak királya is, meg a királyné is, de majd holtra réműltek, mikor a gyermekek szörnyű csiripolását hallották. Azt mondta az idősebb, s utána a többi:
– Itt volt a medve s azt mondta, hogy nem vagyunk királyi gyermekek, hanem közönséges parasztkölykök. Valameddig meg nem tudjuk, hogy mi az igaz valóság, sem csőrünket, sem szárnyunkat meg nem mozdítjuk s itt ebben a helyben éhen halunk, de gyalázatban nem élünk.
– Ej, ej, csóválta fejét a király, hát ez miféle beszéd. Király volt nekem apám, nagyapám, még a hetvenhetedik is. Csak csendesűljetek le, majd megmutatom én annak a vén parasztnak, ki s mi vagyok én.
Egy szempillantást sem ült otthon, a kiséretével együtt elröpűlt a medve barlangjához s bekiáltott:
– Hallod-e te, vén méztolvaj, hogy merted megsérteni az én gyermekeimet? Tudd meg, hogy háborút indítok ellened, s jaj neked s egész nemzetségednek!
De már ennek fele sem volt tréfa. Medve koma felcihelődött s hírűl adta a négylábú állatoknak, hogy csak talpra, mert a madarak királya hadat üzent, olyan háború lesz, amilyen még nem volt, mióta a világ – világ. Hiszen csak hadd állottak is talpra, mert a madarak királya egy óra alatt mind összegyűjtötte, ami madár van a világon, nemcsak a madarakat, de még a bogarakat is, a méheket s a legyeket is, mindenféle teremtett állatot, akinek csak szárnya volt.
Mikor összegyülekezett a had, a madarak királya kiküldötte az ökörszemet, hogy lesse ki, tudja ki, az ellenségnek ki lesz a vezére. Elröppent az ökörszem, a medve barlangja mellett egy fán a levél alatt meghúzódott s úgy hallgatódzott. Hát jön a medve nagy mogorván, dirmegve-dörmögve, szólítja a rókát s mondja neki:
– Hallod-e, róka, te vagy a legravaszabb valamennyi állat közt, neked kell vezetned a hadat.
– Jó, mondta a róka, de aztán mi legyen a jel?
Egyik egyet, másik mást mondott, végre is a róka javallott olyat, ami mindenkinek tetszett. Azt mondotta:
– Nekem szép, hosszú, lombos farkam van, beillik ez zászlónak. Ha a farkamat magasba tartom, ez azt jelenti, hogy: utánam! Ha lekonyúl a farkam, akkor: szaladjatok, a merre láttok.
Az ökörszem azonnal visszarepűlt s jelentette, hogy mit hallott.
Na, jó, hát csak jere, róka koma, mondotta a madarak királya, majd lekonyúl a te farkad!
Másnap jókor reggel megkezdődik a csata. Indúlnak a négylábú állatok szörnyű ordítással, (a szamár is köztük volt) rettentő bőgéssel, (az ökör is köztük volt), ég, föld zengett, rengett belé. De indúlnak a madarak is, surrogott, burrogott a levegő a szárnyuk csapásától, csengett, zengett az erdő, – hej, mi lesz itt, Uram Jézus Krisztus! Nosza, a madarak királya egyszeribe kiküld egy pár szarvasbogarat, azok egyenest rácsapnak a rókára, az egyik itt, a másik ott csípi, szúrja a szarvával, megy a róka erre, meg arra, tartja a farkát felfelé, de bizon csak kínnal, bajjal, rohannak utána a többiek, – no hiszen, egyszerre csak lekonyúl a róka farka, uccu neki, vesd el magad, szaladt a négylábú sereg hanyat-homlok, mintha szemét vették volna valamennyinek!
A király s a királyné egyszeribe hazarepűltek s mondták nagy örvendezéssel:
– Na, gyerekek, ne busuljatok, egyetek, igyatok, megnyertük a csatát!
Mondták a gyermekek:
– Addig nem, míg a medve ide nem jő s bocsánatot nem kér tőlünk.
– Igaza van a gyerekeknek, mondotta a király s tüstént repűlt a medve barlangjához, ott beszólt:
– Hallod-e te, vén méztolvaj, gyere a fészkem elé s kérj bocsánatot a gyermekeimtől, különben szörnyű halálnak halálával halatlak meg.
Tetszett, nem tetszett a medvének, oda kullogott a fészek elé s sírva kért bocsánatot a királyi gyermekektől. De már most a gyerekek ettek, ittak, vígan voltak, csengett belé az erdő, egész nap úgy daloltak.
Úgy bizony!