A nagyszombati nyomdát különben 1584-ben Rudolf király, mint az első katolikus nyomdát külön pártfogásába vette és a többi nyomdák működését a régebbi királyi rendeletre való hivatkozással megszüntette. Ez az intézkedés azonban csak írott malaszt maradt.

Telegdy Miklós halála után, 1586-ban, az esztergomi székes-káptalan tulajdonába ment át a nyomda. Későbben pedig Forgách Ferenc a jezsuitáknak adományozta, kik azt 1635-ben «akadémiai nyomda» címmel ruházták fel. Itt nyomtatták Pázmány Péter műveit, többek között a híres «Igazságra vezető Kalauz»-t, fényes és pazar kiállításban. E könyv első kiadása 816 folio-lapon 1613-ban Pozsonyban jelent meg; 2-ik kiadása 1623-ban és 3-ik kiadása 1637-ben. Ez utóbbi nyomatott Nagyszombatban.

Tekintélyes nyomdahely volt a XVI. század végén Vizsoly is. Itt 1585–1588 között a főurak pártfogása mellett Mantskovics Bálint állított fel nyomdát. A nyomda Károli Gáspár vezetése alatt működött, ki technikailag is értett a könyvnyomtatáshoz. A nyomda legelső, de egyszersmind e század legnagyszerűbb műve Károli Gáspár 2 folio-kötetes biblia fordítása volt, mely ezzel a záradékkal látott napvilágot: «Mantskovit Bálint nyomtatása által Visolban kezdettetett böjtelőszombaton, az az 18. napján böjtelő havának, 1589. esztendőben. És elvégeztetett Istennek kegyelmességéből, 20. napján szent Jakab havának, Krisztus Urunk születése után ennyi esztendőben: 1590. Kiből dicsértessék az Urunk állandó szent neve, mind örökkön örökké. Amen.» A vizsolyi biblia irodalomtörténeti szempontból még ma is nevezetes könyv, mert ez a szentírás első teljes magyar fordítása, mely magában foglalja az apokrif könyveket is. A nyomda 1625-ben Kolozsvárra került.

Kisebb nyomdák működtek ebben az időben a következő helyeken: Abrudbánya (1569), Komjáti (1570), Szempte (1573), Alsólendva (1573), Eperjes (1573), Nedelic (1574), Varasd (1574), Pápa (1577), Szászváros (1582), Keresztur (1610), és Simánd (1610).

Pozsony első könyvnyomtatója Waló János volt, kitől azonban csak egy nyomda-termék maradt reánk 1594-ből. Egy német nyelvű «Zeitung», mely a törökök megveretését hozta hírül.

Az első állandó nyomdát Pozsonyban 1604-ben Forgách Ferenc primás állította fel, mely a protestantizmus ellensúlyozását célozta. E nyomdából került ki 1643-ban az «Asszonyunk Szűz Máriának Három külömb időre való Szolosmája» című imakönyv, mely az akkori magyar könyvnyomtatás remekei közé tartozott. A nyomda 1666-ban szűnt meg.

A magyar könyvnyomtatás első virágzása Lipsai Rhéda Pál felléptével kezdődött, ki 1596-ban Debreczenben állított fel nyomdát. 1619-ig működött s ezen idő alatt tekintélyes szerepet játszott nemcsak Debreczenben, de egész Magyarországon, mert termékei szép haladásról tettek tanuságot. 1607-ben nyomtatta Károlyi Péter «Elementae Grammaticae Græcae» című művét, az első debreczeni könyvet, melyben görög betük is használtattak. Rhéda Pál halála után, 1620 március 20-án, két fia, Pál és Péter vették át a nyomdát, 1630-ban pedig vétel útján a város tulajdona lett.

Kassa, Felsőmagyarország fővárosa, csak a XVII. század elején lett nyomdahely. Első könyvnyomtatója a bártfai Klösz-családból került ki. Kassa város tanácsa ugyanis felszólította a bártfai könyvnyomtatót, hogy helyezze át nyomdáját Kassára, de az vejét, Fischer Jánost ajánlotta a tanács jóindulatába. Ezek után Fischer János 1610-ben felállította Kassa első nyomdáját. Kassa város 1613. évi december 5-iki jegyzőkönyve szerint «az könyvnyomtató küldött az becsületes tanácsnak egy kötés új kalendáriumot ajándékon; az becsületes tanács is igért neki 4 köböl gabonát». Az említett kalendárium az 1614. évre szólott. 1614-ben bekövetkezett halálával özvegye állott a nyomda élén, vezetését pedig Feszt János tanult könyvnyomtatóra bízta. Őt követte 1621-ben Moller Miklós, ki Bethlen Gábor fejedelem tipográfusának nevezte magát. Utána Schultz Dániel vezette a nyomdát, majd özvegye, egészen 1640-ig. Schultz Dánielné halála után a nyomda csak vegetált, 1645-ben pedig az örökösök Kassa városának lekötötték adósság fejében. A nyomda 1653-ban a város kezéből vétel útján Geversz Bálint tulajdonába került. Geversz Bálint a nyomda felszerelésére úgy látszik, nagy gondot fordított, mert 1657-ben a nyomdának a latin és német betükön kívül voltak görög betüi is, sőt betüöntőkészülékkel és ehhez való matricákkal is bírt. Ezeken kívül működött még Kassán Szeverini Márk (1658–1662), Türsch Dávid (1663–1668); ennek özvegye (1668–1669), Erich Ericusz (1669–1670), Bositz István (1671–1683) és Schultz János (1691).

Felsőmagyarország másik kulturvárosában, Lőcsén, 1617-ben Schultz Dániel állított fel nyomdát, ki azonban csak rövid ideig működött. 1623-ban Kassára ment. Schultz Dániel távozása után Brewer (Breuer) Lőrinc lett Lőcse könyvnyomtatója 1623-tól 1662-ig. Működésének ideje alatt elég sok könyvet állított elő s ezáltal csakhamar a nagytekintélyű könyvnyomtatók sorába emelkedett. 1641 óta voltak görög betüi is. 1665-ben Gyöngyösi János nála nyomatta «Vellus Aureum Beatificandae Animae» című latin művét, melyért 138·50 frtot fizetett. Csak az a kár, hogy nem lehetett megállapítani, hány példányban nyomatott. Ez a fennmaradt nyugtából sem tűnik ki, melynek szövege így szól: «Én Samuel Brewer Löchei Typhographus tenore præsentium megh vallom, hogy a Nemzetes Szabó Márton wram, Palatinus wram eő Nagysága Murányi tisztartója, azon könyv felől, az kit Rudus Pater Joannes Chrisostomus eő Nagyságának dedikálta jámborul megh contentalta kézpénzel fl 138·50. Die 2. Januarii Ao. 1666. Idem qui supra. – Ita est fr. Chrysostomus de Gyöngyös m. p.» Halála után fia, János hasonló szellemben vezette a nyomdát.

A lőcsei nyomda papirszükségletét – Ballagi Aladár dr. szerint – már hazai papirmalom elégíthette ki. Lőcse közelében a város birtokát képezett szepesmegyei Tepliczen 1613-ban kezdte meg működését a Spilenberger Sámuel lőcsei orvos által felállított második magyar papirmalom. A régi tepliczi papir vízjegye nyomtatványon: hármas halomból kiemelkedő kettős kereszt, melyre kétfelülről oroszlánok ágaskodnak; fölötte kilencágú korona.

Gyulafehérvárott, ahol már a múlt században is volt nyomda, 1620-ban Bethlen Gábor felállította a nagy fejedelmi nyomdát, melynek vezetői Válaszuti András és Mezleni Márton voltak. Későbben I. Rákóczi György és neje, Lorántffy Zsuzsánna fejlesztették s csakhamar jelentős szerephez juttatták a nyomdát. Ebben az időben Effmurt Jakab és Major Márton voltak a vezetők. Alattuk a nyomda alig győzte «az ő Nagyságok s egyes buzgó uraságok rendeletére kinyomásra küldött magyar s oláh művek elkészítését».

Szabó Károly «Régi magyar könyvtár» című művében 26 magyar nyelvű, többnyire vallásos és pedagógiai tartalmú művet sorol fel, melyek ebben az időben a gyulafehérvári fejedelmi nyomdában készültek. Legkiválóbb ezek közül a «Graduál» (Énekeskönyv) volt. Felette érdekes, amit erről Szilágyi Sándor «I. Rákóczi György» című művében ír: «A protestánsok énekeskönyvei az összes hívek használatára szolgálván, egyszerű alakban láttak világot. A közhasználatban lévő énekeskönyvnek sok fogyatkozása volt. Bethlen udvari papjának, Geleji Katona Istvánnak ösztönzésére a püspök, Keserüy Dayka István, hozzá fogott annak kijavításához s kiegészítéséhez. A himnuszokat kiigazítá, rimekbe szedte s énekhez alkalmazá, a hiányokat külömböző példányokból pótolta. Bethlennek megtetszett ez a munka, leiratta és fényesen beköttette. Természetes csak egy példány volt meg: a fejedelmi templomban. De Rákóczi azt akarta, hogy az összes egyházakban egyforma legyen a kultusz, mi csak úgy volt elérhető, ha azt minden egyház megkapja s «elméjét ottan annak kinyomatására bírta». Megbízta a püspököt, készítse sajtó alá, de a püspök mindjárt a munka elején meghalt s így annak befejezése Gelejire, mint a püspök munkatársára maradt. Geleji a kéziratot új javítás alá vette, hagyott ki belőle, toldott hozzá, azt mintegy negyedrésznyivel öregbíté. A fejedelem saját költségén kinyomatta. Minthogy a katolikusok Graduáljának nagy ívrétű alakját választá, a betüket és hangjegyeket külön kellett hozzáönteni. Nem a hívek, hanem az egyház használatára volt szánva. Kétszáz példányban volt nyomva, ajándékul kétszáz egyháznak. A példányokba a fejedelem beírta a maga nevét, és jeligéjét s azután szétküldte azokat.»

A fejedelemnek azonban sok baja lehetett könyvnyomtatóival, mert amint egy bizalmas emberének panaszolja, «a Graduált két sajtón nyomják s még sem tudnak vele elkészülni». Végre is úgy segített a dolgon, hogy a lengyel király útlevelével Hamburgon át, Hollandiából hozatott könyvnyomtatókat s a «Graduál» 1636 elején elkészült.

1639-ben pedig Brassai Márton volt a nyomda vezetője. Neve azonban nem igen ismeretes, mert a könyveken nem használta. Hogy ez időben ő volt a nyomda vezetője, azt Geleji Katona Istvánnak I. Rákóczi György fejedelemhez 1639 december 12-én írt leveléből tudjuk: «Ngodnak jelentettem Bisterfeldius wram által az én concióimnak nyomtatásokban való nagy fogyatkozását, de Marci Brassóból eljött s Istennek hála Albert is ismét feléledett, mert megint hozzá kezdtek.» Brassai Márton, úgy látszik, igen tevékeny és szorgalmas könyvnyomtató volt, miáltal nem kis mértékben kiérdemelte I. Rákóczi György fejedelem megelégedését, ki 1651-ben nemességre emelte.

1640 körül I. Rákóczi György, ugyancsak Gyulafehérvárott oláh nyomtatványok készítésére külön nyomdát rendeztetett be, ahol 1641-ben kinyomatta az oláh bibliát, 1642-ben pedig az oláh kálvinista kátét.

Sárospatakon, eme nevezetes helyen, I. Rákóczi György neje, Lorántffy Zsuzsánna felállította 1650-ben a második fejedelmi nyomdát, melyet 1657-ig Remiusz György vezetett. Utóda Rozsnyai János volt, közhasznú tevékenységét azonban csak 1671-ig fejthette ki, mert ez évben a jezsuiták a főiskolát és a nyomdát szétűzték.

A könyvnyomtatásban ebben az időben majdnem a XVII. század végéig tartó hanyatlás állott be. Nemcsak nálunk, de egész Európában. Kivétel csak Hollandia volt, ahol az Elzevir család a könyvnyomtatást éppen akkor a virágzás és művészet legnagyobb, szinte bámulatos fokára emelte. És ezen időbeli néhány jelesebb könyvnyomtatóinkat mi is Hollandiának köszönhetjük. Itt képezte ki magát Szenczi Kertész Ábrahám, ki 1640-ben Nagy-Váradon állított fel nyomdát, mellyel Nagy-Váradnak török kézre jutásáig, 1660-ig, tevékenyen működött; Töltési István, ki 1683-ban a debreczeni városi nyomda vezetését vette át és Misztótfalusi Kis Miklós, ki 1693-ban Kolozsvárott állított fel nyomdát.

A hanyatlás korában nagyon sok magyar író külföldön nyomatta műveit. Legtöbbet Szenczi Molnár Albert nyomatott. Frankfurtban Szauer János nyomdájában ő maga is korrektor, majd Openheimben Galler János nyomdájában felügyelő volt és itt nyomtatott 1612-iki zsoltárfordítása is.

A XVII. század folyamán keletkezett kisebb nyomdákat a következőkben foglaljuk össze: Németujvár (1619), Pápa (1624), Trencsén (1637), Tejfalú (1638), Brassóban, ahol 1534 óta állandóan volt könyvnyomtatás, 1630-tól Hermann Mihály fejtett ki nagy tevékenységet s sorát e században még számosan követték; Csepreg (1643), Nagyszeben (1663), Zsolna (1665), Lorétom (1670), Sopronban 1673-ban Dobner Sebestyén Ferdinánd állította fel az első nyomdát, mely a század végéig működött; Szászsebes (1683), Keresd (1683), Zágráb (1690), és Késmárk (1705).

Bártfán 1668-tól Szambuch György vezetése alatt városi nyomda működött. A nyomda 1672-ben megszünt, azonban 1701-ben Scholtz Tamás újra életre keltette és fenntartotta 1715-ig. Ekkor a kassai jezsuiták vásárolták meg és kassai nyomdájukkal egyesítették.

Szenczi Kertész Ábrahám, minthogy Nagy-Váradról távozni kényszerült, nyomdáját 1660-ban Kolozsvárra tette át, majd innen 1663-ban Nagyszebenbe. Közben több kisebb nyomda működött Kolozsvárott, 1672-ben pedig felállította I. Apafi Mihály fejedelem a híres ref. főtanodai nyomdát, melyről a «Magyar Könyvszemle» 1882. évfolyamában a következőket olvassuk: «A Szenczi Kertész Ábrahám-féle s megszakadás útján fiskusra szállott, valamint a gyulafehérvári országos nyomdát I. Apafi Mihály 1672-ben és 1673-ban a kolozsvári főtanodának adományozta. Ezekhez járult a Gilányi Jakab által vásárolt s felerészben a főtanodának, felében a kolozsvári ev. ref. egyháznak ajándékozott tipográfia, melyet Bacsesdi Sára, előbb Székely László, később gróf Haller István hitvese, Tótfalusi Kis Miklós által megigazítatott s 560 m. forintért tőle 1702-ben kiváltván, az egy ideig külön használtatott.»

A ref. főtanodai nyomda első vezetője 1672-től 1684-ig Veresegyházi Mihály volt, ki már 1668-ban mint a fejedelem udvari könyvnyomtatója szerepelt. Ebből az időből ismerjük konvencióját, mely szerint kötelezte magát, hogy a fejedelem számára felényi fizetésért dolgozik, az artikulusokat pedig ingyen nyomatja. A konvenció teljes szövege így hangzik: «Conventio nobilis Michælis Veresegyházi, typographi nostri, annus incipit 27. September 1668. Lészen készpénz fizetése per annum másfélszáz forint. Ruházatára hét sing gránátposztó. Huszonöt kis köböl buzája. Két negyvenes bora. Fél köböl kásája. Fél köböl borsója. Három disznó. Hat bárány. Tizenhat itce vaj vagy itcéjéért 25 pénz. Tizenhat itce méz vagy annak is itcéjéért 25 pénz. Azonkívül mikor számunkra munkálkodik, felényi fizetést adunk, mint mások szoktak adni. Artikulusokért pedig semmit nem adván neki, ajándékon tartozzék kinyomtatni. Dato in civitate nostra Alba Julia etc. Michael Abafi.» Ez a konvenció mindenesetre igen jellemző az akkori viszonyokra nézve.

Pozsonyban, ahol a könyvnyomtatás mindenkor a fejlődés magasabb fokán állott, 1669-ben Gründer Gottfried állított fel újabb nyomdát és nagyarányú tevékenységet fejtett ki. Gründer Gottfried protestáns vallású volt s ezért nyomdáját 1671-ben bezárták. A katolikus egyház ugyanis panaszt emelt ellene, hogy számos polemikus könyvet adott ki a katolicizmus ellen.

A katolikusok, úgy látszik, mindenáron ki akarták szorítani a protestáns érzelmű könyvnyomtatókat. Elkeseredett harcot vívtak ellenük, de bármihez folyamodtak is, erősségüket már nem tudták ledönteni. A katolikusok újabb fegyvere az 1676-ban Csiksomlyón Kájoni János rendfőnök által felállított kolostori nyomda volt. Leginkább vallásos tárgyú műveket nyomtatott, melyek az erdélyi keresztény műveltség terjesztését célozták. A nyomda egészen a XIX. század közepéig működött.

Töltési István, ki 1683-ban Rozsnyai Jánost váltotta fel a debreczeni városi nyomda vezetésében, a város költségén 1681-ben Hollandiába ment, hogy ott a könyvnyomtatást és betüöntést a legtökéletesebben elsajátítsa. Hazajövetele után a városi nyomdát mindjárt új metszésű betükkel szerelte fel, de 1686-ban már végleg távozott Debreczenből. Komáromba ment, hol saját nyomdát állított fel.

Töltési István távozása után a debreczeni városi nyomdát Kassai Pál vezette 1686-tól 1694-ig, majd özvegye 1696-ig. Utána Vincze György következett 1697-től 1704-ig. Ezen idő alatt súlyos katasztrófa érte Debreczen városát a nyomdával együtt. Ugyanis 1704 október 21-én a várost ellenséges német csapatok rohanták meg és feldúlták. Ez alkalommal nemcsak a főiskolai könyvtár és a nyomda ment tönkre, hanem az öreg tanácsházban elrejtett sárospataki nyomda felszerelése is. A veszély elmultával azonban a nyomdát hamarosan helyreállították.

A XVII. század leghíresebb és legtevékenyebb könyvnyomtatója, Misztótfalusi Kis Miklós volt. Hogy könyvnyomtatói munkásságát kellően értékelni tudjuk, szükséges, hogy életének történetével kissé részletesebben foglalkozzunk.

M. Kis Miklós 1650-ben a Nagybánya mellett fekvő Alsó-Misz-Tótfaluban született. Szülei szegények voltak s így nem igen volt módjukban fiúkat iskoláztatni. S ha véletlenül nem akadt volna pártfogója, M. Kis Miklós hazai irodalmunk és könyvnyomtatásunk nagy kárára, talán örökre elveszett volna.

Horthi István, alsó-misz-tótfalusi ref. lelkész, ki felismerte tehetségét segítette a tanulásban. Előbb a helybeli, majd a nagyenyedi híres kollégiumba adta. Ez utóbbi helyen cipókiosztó lett, ami abban az időben megtisztelő állás volt. Innen pedig Fogarasra került, mint református tanító, hová időközben pártfogója is átment papnak.

Itt Horthi Istvánnak ismét alkalma volt rendkívüli tehetségéről és szorgalmáról meggyőződni s ezért felhívta reá Tofeusz Mihály erdélyi református püspök figyelmét. Mikor azután 1680-ban 350 tallérnyi, az akkori szokás szerint, kéregetés útján gyüjtött pénzével Amszterdamba ment, hogy mint főiskolás papságra készüljön, a püspök a fejedelem tudtával megbízta, hogy az ott nyomandó biblia javítására is ügyeljen fel. Itt azonban belátta, hogy a biblia nyomtatása, hibás szövegének javítása sok időt igényel s legalább másfél évet kell csupán a nyomdában töltenie Amszterdamban, – mialatt természetesen a főiskolai előadásokra nem járhat – megfogadta tehát egykori tanára Pápai Páriz Ferencnek tanácsát s a könyvnyomtatás tanulásához fogott. Mestert fogadott, kinek félévre 200 forintot fizetett s elhatározta, hogy nemcsak a nyomtatást és betüöntést sajátítja el, hanem az öntéshez szükséges betüminták metszését is, hogy a bibliát saját maga által öntött betükkel nyomathassa ki. E célra és a biblia kinyomatására hazulról 2500 aranyat kért. Csakhogy ezt az összeget nem kapta meg. Ekkor elhatározta, hogy amit egy ország nem mer megcsináltatni, megcsinálja ő a maga erejéből.

M. Kis Miklós ügyessége a betüöntésben akkora lett, hogy mesterét is meghaladta és féltékennyé tette azt. Ilyen körülmények között mindenesetre nagy jövőre lett volna kilátása, ha ott marad Hollandiában. Csakhogy nem maradt. Egyedüli vágya az volt, hogy a biblia nyomását befejezze és azután hazajöjjön. A nagy művet 1690-ben befejezvén, Lengyelországon keresztül hazajött, mintegy 40,000 forint értékű bibliakészletével.

Mikor hazaérkezett Erdélybe, a fejedelem szívesen fogadta. Bibliája igen megtetszett neki s ezért megigérte, hogy Kolozsvárott nyomdát állíttat fel számára. Könyvnyomtatói működését 1693-ban Kolozsvárott meg is kezdte, hol 1702-ig a könyvnyomtatás mellett élénk irodalmi tevékenységet is fejtett ki. Mint a református egyház hivatalos könyvnyomtatójának, nyomtatott műveinek tekintélyes részét a református és unitárius imádságos könyvek, zsoltárok, katekizmusok, halotti beszédek és búcsúztatók képezték. Emellett azonban több kisebb iskolai földrajzon és olvasókönyvön kívül, számos latin és magyar nyelvű tudományos művet is állított elő. A nevezetesebbek ezek: Werbőczy István «Hármaskönyvé»-nek egyik 4-rétű kiadása, «a Haza fiainak szükségekre és hasznokra, deákul s magyarul kinyomtattva», továbbá egy másik híres régi könyv, a Haller «Hármas Istoriá»-ja, szintén 4-rétben és egy 12-rétű igen gondos szedésű «Arithmetika» Menyői Tolvaj Ferenctől. Pápai Páriz Ferenc volt tanárának is több nagyobb művét nyomtatta. Így «Az emberi test nyavalyáinak okairól, fészkeiről» és az «Idvességes és szükséges elmélkedés arról, mikép kellessék keresztyén embernek élni» című orvosi és filozófiai tartalmú műveit.

A nyomdájából kikerült művek eléggé bizonyították M. Kis Miklós korát megelőző ízlését, szakértelmét és különösen nyomdájának gazdag felszerelését.

Azonban minden törekvése és áldozatkészsége s minden ügyessége mellett nem igen talált elismerésre hazájában. Kétszer volt kénytelen védekezni a megtámadtatások ellen. Először 1697-ben a latin «Apologia bibliorum»-ban, a bibliájának irályát kifogásoló ortodoxia ellen, másodszor pedig 1698-ban magyarul «A maga személyének, életének, és különös cselekedetének mentségé»-ben. Ebben védekezett az ellene szórt vádak ellen s korjellemző azon nyilatkozata, hogy bár az általa nyomtatott zsoltárt 1 tallér helyett 10 sustákon (20 garason), a bibliát 12 forint helyett 5-ön adta: e művek mégsem váltak kelendőkké – szabott áruk miatt; «mert az a nemzet semminek limitált árához nem szokván, nem állhatja meg, hogy mégis el ne kunyoráljon benne: úgy hogy, ha a bibliát 2 pénzen tartanám, mégis a magyar 1 pénzen kérné». Keserűségében azt is mondja, hogy «az igazgatásnak változásával bejött sok húzás-vonás» neje örökétől megfosztotta; s ezért azután ellenei s némely főurak közzsinat elé idézték, hol az utóbbi vád visszavonására kényszerítették s mindkét iratnak példányait beszedték.

M. Kis Miklós 1702-ben, mint a hazaszeretet és irodalom mártirja halt meg. Pápai Páriz Ferenc versekben írta meg életrajzát, melyet «Életnek képe, példás emlékezetre méltó neve a Nemzetes, Tiszteletes, Tudós M. Tótfalusi Kis Miklós Uramnak» cím alatt az özvegy azután ki is nyomtatott s amelyben M. Kis Miklós tehetségét a többek között így méltatja:

Ezt az elismerést méltán megérdemelte.

E korszakot azonban nem zárhatjuk le anélkül, hogy meg ne emlékezzünk a nagyszombati katolikus nyomdának II. Rákóczi Ferenc idejében való szerepléséről. Ugyanis abban az időben ez a nyomda gondoskodott a szabadságharc nyomtatványairól. Itt nyomtatták egyéb proklamációk és szabályzatokon kívül II. Rákóczi Ferencnek fegyverre szólító manifesztumát; továbbá 1704-ben egy másik manifesztumát «Az Ausztriai Ház erőszakoskodása alól való felszabadulásáért fogott Magyar fegyvernek ártatlanságáról»; 1706-ban a «Hadi regulák azaz artikulusok a vitézlő rend számára» és végül pedig II. Rákóczi Ferencnek imádságát, mely által «a birodalom alatt lévő vitézlő Magyar nép és az ő kegyelmes Urát s Fejedelmét a buzgó imádkozásban követni megtanullya».

Bár II. Rákóczi Ferenc az I. Lipót által Magyarországba behozott cenzurát 1703-ban megszüntette és a sajtót szabadnak tekintette, azt azonban mégsem tűrte, hogy az országban az ő hatalma alá került részeiben a magyar nemzetet gyalázó, vagy ennek szabadságküzdelmeit kisebbítő, elferdítő, meghamisító nyomtatványok jelenjenek meg.

Ilyen volt pedig a Brewer-féle nyomdából kikerült híres «Lőcsei kalendárium»-nak az 1705. évre szóló folyama, mely valami labancos embertől szerkesztve, benne a megelőzött 1704-iki év hazai eredményei császári szellemben adattak elő. Az 1704. év december havában Lipótvárát ostromló II. Rákóczi Ferenc ennek tudomására jutván, december 20-án Galgócz várából kelt rendeletet intézett felsőmagyarországi tábornokához, Berthóthy Ferenchez, vizsgálatot és az említett naptár példányainak lefoglalását parancsolván. Az érdekes fejedelmi rendelet kivonatosan így szól: «Die 20. X-bris Bertóti Ferenc úrnak, hogy a lőcsei typographus miért nyomtattatta a kalendáriumban a históriát nemzetünk prostitutiójára és maga hitetlenségének indiciumjára? azt investigálja, minden munkáit penig supprimálja, bennünket aziránt voltaképpen tudósítson.»

A magyar könyvnyomtatás 1712-től a kiegyezésig. (1712–1867.)

A magyar könyvnyomtatásnak ezen harmadik korszakát 1848-ig a privilegiumok korának nevezhetjük. Mindjárt e korszak elején, 1715-ben III. Károly Bécsben kelt kiáltványával elrendelte, hogy: «Tiltatik oly könyvnyomtatók letelepedése, kik nem becsületes és tisztességes egyének, valamint azok, kik vonakodnának az általunk rendelt eskü letétele által minket arról biztosítani, hogy a birodalmi rendeleteket mindig szigorúan megtartani el nem mulasztandják. Meghagyjuk, hogy minden nyomdához értelmes és tudományos cenzorok neveztessenek, kiknek kötelességükké tétessék, hogy a nyomtatványok figyelmes átolvasása után azokat az író, költő, kiadó és könyvnyomtató kereszt- és vezetékneve, valamint az évszám és város megnevezése nélkül sajtó alá bocsátani vagy eladni ne engedjék, ellenkező esetben a kiadó, író és könyvnyomtató vagyonával, becsületével, testével, ingóságaival, vagy vérével kiméletlenül bűnhödni fog». Ezek mellett a rendszabályok mellett működtek a magyar könyvnyomtatók több mint egy századon át. Bár a XVIII. század végén Mária Terézia s később fia, II. József enyhítettek a szigorú rendszabályokon, de végleg mégsem törölték el.

A cenzurát, mely 1540 óta kisebb, majd nagyobb mérvben állandóan működött, intézményileg III. Károly hozta be. Azelőtt privilegium nélkül is működhettek a nyomdák, de alatta már nem.

A privilegiumok behozatala azonban korántsem vált hasznára a magyar irodalomnak. Mindjárt e korszak elején hanyatlás állott be és a magyar irodalom a pusztán szükségleti irodalom nivójára sülyedt. Azonban ez a jelenség részben az akkori közviszonyokkal is hozható kapcsolatba. De a latin irodalom virágzóbbá vált. Ugyanis ebben az időben a jezsuita nyomdák fejtettek ki nagy tevékenységet és igyekeztek befolyásukat minél szélesebb körben biztosítani. Ez abban is megnyilvánult, hogy könyveiket a múlt századbeliektől eltérőleg sokkal kisebb, könnyebben kezelhető alakban állították elő, bizonyára azzal a célzattal, hogy olcsóbban adhassák és ezáltal a közönség nagyobb rétegét megnyerjék.

A XVIII. század elején, de különösen második felében, amikor Mária Terézia a jezsuita-rendet feloszlatta és nyomdáikat megszüntette, egész sereg német könyvnyomtató vándorolt be, kik azután a mindmélyebbre ható szellemi műveltség terjedésével és a csendesebb politikai idők beálltával hazánk nagyobb városaiban felállították nyomdáikat, melyek közül néhány még ma is működik.

Hogy a magyar könyvnyomtatás a XVIII. század végén nagyobb arányú lendületet vett, mutatja az is, hogy ekkor már mintegy 40 helyen létezett papirmalom, de azok együttesen nem készítettek annyi papirt, hogy a belszükségletre elég lett volna.

A XIX. század elején a magyar könyvnyomtatásban már nekilendült a művészi irány. Ezt mindenesetre nagy részben előmozdították az újabb találmányok és a modernebb gépek alkalmazása.

Azonban nagyjelentőségű kimenetele volt a magyar könyvnyomtatás további fejlődésére az 1848-iki márciusi eseményeknek, melyek a sajtót szabaddá tették.

Ezen rövid általános vázolás után lássuk mármost e harmadik korszak nevesebb könyvnyomtatóit és nyomdáit.

A XVIII. század folyamán a legnagyobb tevékenységet a kassai és a nagyszombati akadémiai nyomda fejtette ki, mely nyomdák a jezsuiták kezében voltak. Különösen utóbbi az említett időszak alatt annyit termelt, mint a többi összes magyarországi nyomdák együttvéve. Működésüknek Mária Terézia vetett véget, ki a jezsuita-rendet 1773-ban feloszlatta.

Kolozsvárott a ref. főtanoda egyesített nyomdája működött. Ugyanis Misztótfalusi Kis Miklós halálával örököseitől gróf Bánffy Miklós vette meg a nyomdát és átadta a ref. főtanodának és eklézsiának egyenlő joggal való haszonélvezetre. Ez a nyomda a már létező ref. főtanodai nyomdával egyesíttetett, melyet azután Telegdi Pap Sámuel vett haszonbérbe és vezetett 1731-ig. A nyomda majdnem a XIX. század végéig volt a ref. főtanoda birtokában és végleges feloszlatásáig állandóan képzett könyvnyomtatók vezették. De a mindenkori bérlők, illetve vezetők felsorolását és működésük vázolását mellőzzük. Az egyháztanács 1710–1742. évi jegyzőkönyvéből azonban mégis ideiktatjuk a nyomda vizsgálatára vonatkozó pontját, mely szerint, «meghagyatik, hogy a Collegium Curatorai egyetértve a püspökkel, a Typographia számára cedált házat primo quoquo tempore vizsgálja meg, azon három rendbeli Typographica Officináknak kivántató épületeket és commoditásokat intézze el: mennyi securitással állíttathatik fel, a Consistoriumot informálja, azalatt az Isten hírével hozzáfogván, azt minél hamarabb felállítsa és mindenik rendbeli Typographia distincte ac specifice hitelesen minden hozzátartozó eszközöket registráltatván s a betüket speciesek és gradusok szerént megvizsgáltatván és a fennlevő defficultások iránt tiszt. Superintendens atyánkfiával megegyezvén, oda ugyancsak a Szathmári Sándor uram kezébe és directiója alá resignálja, egyszóval a Typographia felállításában Isten dicsőségére mindeneket kövessen el; meghagyván, hogy azokra jó gondot viseljen, az exemplárokat jobban mint eddig, correcte és nitide igyekezzék kibocsátani, és evégre coadjutora Pataki József mellett jó erkölcsű, serény és accuratos legényeket tartson». A személyzetre vonatkozó utasítás az, mely a legjobban megragadta figyelmünket. Arra enged ugyanis következtetni, hogy az egyháztanács pontos és gyors munkát követelt és hogy efölött szigorú ellenőrzést is gyakorolt.

Mint már fennebb említettük, Töltési István Debreczenből Komáromba ment. Itt még 1686-ban saját nyomdát állított fel. Komáromi működésének egyik nevezetes mozzanata, hogy 1705-ben szabadalmat kapott az ismert «Komáromi Kalendárium» kiadására. Nyomdája 1718-ban szünt meg. Utána 1721-ben Turóczi Mihály működött itten, majd 1740-ben Schmid János Miklós, kinek 1736-ban Sopronban volt nyomdája. Komáromban azután majdnem 50 évig nem volt nyomda. Csak 1789-ben állított fel itten fióknyomdát Weber Simon Péter pozsonyi könyvnyomtató, mely 1795-ben Weinmüller Bálint birtokába ment át.

Pozsonynak, úgy mint a múlt században, e században is voltak kiváló könyvnyomtatói. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Pozsonyban 40 évig szünetelt a könyvnyomtatás és csak 1715-ben állított fel ismét nyomdát Royer János Pál, ki külföldről vándorolt be. A nyomda azonban csak 1720-ban kezdte meg működését, mert akkor kapta meg az engedélyt. Itten nyomtatta Bél Mátyás «Nova Posoniensis» című lapját, melyet 1721-ben indított meg és 2 évig tartott fenn. Royer János Pál 1737-ben bekövetkezett halálával a nyomdát özvegye vezette 1740-ig. Utána pedig veje, Bauer Károly József 1743-ig. Azután Royer Ferenc Antal birtokába jutott, kitől 1750-ben Landerer János Mihály budai könyvnyomtató vette meg.

Ezekután áttérhetünk a Landerer könyvnyomtató család budai nyomdájának történetére.

Az eddig elmondottakból tudjuk, hogy Budán, mióta az ottani, de egyszersmind hazánk első nyomdája megszünt, újabb nyomda nem volt. A második budai nyomdát 1724-ben, tehát 251 évvel az első után, Landerer János állította fel.

Mielőtt azonban tovább mennénk, nem lesz érdektelen felemlíteni, hogy Heyll Quirinusz német könyvnyomtató már 1689-ben foglalkozott egy Budán felállítandó nyomdának a tervével, de a folyamodványára kapott kedvezőtlen válasz következtében szándékáról lemondott. Hogy miképen jutott Heyll Quirinusz erre az eszmére és mi okozta visszalépését, annak érdekes történetét Takáts Sándor «Egy budai könyvnyomda felállításának terve 1689-ben» című cikke nyomán (megjelent a «Magyar Könyvszemle» 1905. évfolyamában) a következőkben adjuk:

Mint ismeretes Budavár visszafoglalása után hazánk iránt a külföldön általános érdeklődés mutatkozott. Külföldi írók sokat írtak hazánkról, így Heyll Quirinusz is célul tűzte ki hazánknak a külföldön való megismertetését. Mint maga írja, sokat hallott a hatalmas Magyarországról, sógora, Franz Bernhardin von Buching, ki Budán tüzérhadnagy volt, szintén sok szépet írt neki ez országról. Igen sok világi és egyházi férfiú is melegen ajánlotta neki a török iga alól felszabadult magyar földet, ahová oly sok derék német család vándorolt és vándorol naponként. Ezen körülmények arra ösztökélték őt, hogy nagy és teljesen újonnan berendezett nyomdájával és annak egész személyzetével Budára költözzék. A királyhoz intézett folyamodványában elmondta, hogy célja Magyarországon a tudománynak és művészetnek előmozdítása. Az első mű, amit Budán ki akar adni: Magyarország teljes leírása, magyar, német és latin nyelven. Arra kérte tehát a királyt, támogassa e nagy vállalatát évi 200 tallérral s adjon neki privilégiumot, hogy ő és utódai békében űzhessék mesterségüket, amely valóságos szellemi kincse lesz e szép országnak.

Heyll Quirinusz ezen folyamodványához egy iratot is csatolt, melynek cime: «Sonderbahre Motiva des allerunterth. angebetenen Stipendii ad 200 Tall. zu Unterhaltung der neu offerirten Buchdruckerei zu Ofen.» Ebben az iratban elmondta, hogy nyomdájának fönntartása évenként 3–4000 tallérba kerül s így méltán számíthat ezen 200 tallérnyi támogatásra, annál inkább, mivel a közcélokat fogja szolgálni. A könyvek – írja – Magyarországon igen drágák, ezért az ifjúság legnagyobb része minden tanítás nélkül növekszik fel. A pénzt a könyvekért Magyarországból a külföldre viszik. Majd megemlíti, hogy Magyarország leírását rézmetszetekkel fogja kiadni, ami maga sok ezer tallérba fog kerülni.

Úgy látszik azonban, hogy mindez hatástalanul maradt, mert 1690-ben a királyi végzés azt írja, hogy pénz hiányában a kért támogatást nem adhatja. A nyomda felállítása a közjóra ugyan üdvösnek látszik, de a jelen körülmények között kissé mégis korai.

Heyll Quirinusz ezen végzés után tervéről végképen lemondott.

Mikor Landerer János nyomdáját felállította, Buda képe Lady Wortley útinaplója szerint így festett: «Buda egykoron székhelye volt a magyar királyoknak, kiknek palotája a kor leggyönyörűbb épületei közé tartozott, de most egészen le van rombolva, a város egy része nem lévén az utolsó ostrom óta helyreállítva, kivéve a bástyákat és a kastélyt, melyben Ragul, a hadi kormányzó lakott.» Nem csoda tehát, hogy Landerer János 3 évnél tovább nem birta a nyomdát fenntartani. Már 1727-ben kénytelen volt a vagyonos Nottenstein Györgynek átengedni, ki azt 1739-ben bekövetkezett haláláig vezette. Utána özvegye folytatta 1750-ig. Ennek halála után azután az alapító egyik utódának, Landerer Lipót Ferencnek sikerült a nyomdát visszaszerezni és egyszersmind úgy a maga, mint a családja részére Mária Terézia királynőtől a privilégiumot elnyerni. Azonban 1764-ben, 14 évi működés után elhalálozván, 1765-ben örökösei folytatták és csak 1766-ban vette át hasonnevű fia, Landerer Lipót Ferenc és 1771-ig kezelte. Halála után ismét ennek örökösei vették át és 1779-ig egy szakember felügyelete alatt vezették. Ez évben azután az akkor már nagykoruságát elért Landerer Katalin birtokába jutott, ki 1782. és 1783-ban a pesti Royer-féle nyomdát is bérelte.

Landerer Katalin nyomdáját húzamosabb ideig unokaöccse, Landerer Mihály kezelte, mint ügyvezető. Azonban Landerer Mihály közben megismerkedett a Martinovics-összeesküvés néhány tagjával, elsősorban Laczkovics Jánossal, ki a «Polgár és ember» című francia kátét fordította le és bővítésekkel ellátta, valamint a «Reformátorok káté»-ját is megírta. Ismerőseinek befolyása alatt későbben Landerer Mihály is tagja lett a társaságnak és ezzel célukat elérték. Ugyanis könyvnyomtató kellett nekik. A két kátét azután átadták Landerer Mihálynak titkos nyomtatás végett, ki eladás ürügye alatt egy sajtót a pincébe csempészett és mindkét kátét éjnek idején sajátkezűleg ki is nyomtatta.

A Martinovics-összeesküvést azonban felfedezték, tagjait elfogták, köztük természetesen Landerer Mihályt is. A foglyokat Thugut bécsi miniszter rendeletére Bécsbe vitték, de a vármegyék felterjesztésére visszaküldte őket és megengedte, hogy a magyar bíróság itéljen felettük. Landerer Mihályt mint a társaság tagját s mint sajtóvétség elkövetőjét, a magyar kir. tábla csak fogságra, a hétszemélyes tábla azonban halálra itélte, ami általános meglepetést szült, mert eddig nem volt rá eset, hogy a hétszemélyes tábla a magyar kir. tábla itéletét súlyosbította volna. A halálos itéletet azonban a királyi kegyelem ismét 10 évi súlyos börtönre változtatta. Landerer Mihály a börtönből mint munkaképtelen, testben és lélekben megtört nyomorék szabadult ki és még csak néhány évig örvendhetett szabadságának.

Landerer Katalin, ki a történtekről mitsem tudott, a nyomdát minden háborgatás nélkül tovább vezethette. 1802-ben meghalt és ekkor leányára, Landerer Annára szállott a nyomda, ki azt 1833-ban bekövetkezett haláláig Gyurián József művezetővel kezeltette. Ezután a nyomda Gyurián József és Bagó Márton, Landerer egyik rokona kezébe került, kik azt hetenként felváltva kezelték. 1847-ben pedig az egykori Landerer-nyomda egészen Bagó Márton tulajdonába ment át.

E korszak elején a vidéken ugyan lassan terjedt a könyvnyomtatás, de azért teljes stagnálás mégsem állott be.

A kronológikus sorrendet követve, Sopronnál kell megállanunk, hol 1725-ben Streibig Antal József állított fel nyomdát. Egyik legkiválóbb és még ma is értékes műve a «Titulare Calendarium seu Schematismus Regni Hungariæ» volt. Nyomdáját 1730-ban Győrbe tette át, hol az egészen 1852-ig volt a család birtokában.

Nagy-Váradon 1741-ben gróf Csáky Miklós püspök felállította a szemináriumi nyomdát. Ez volt az első katolikus nyomda Nagy-Váradon, mely kétségkívül nagy lendületet adott a város szellemi életének. A nyomda első terméke azonban csak 1745-ből való és címe: «Universa philosophia ad Mentem Doctoris subtilis Joannis Scoti.» Mint könyvnyomtató pedig Kállai Gergely van megemlítve, ki későbben Debreczenben a városi nyomda művezetője lett. A nyomda további vezetői közül különösen kettő érdemel figyelmet: Balent Ignác János, ki 1771-től 1786-ig állott a nyomda élén és maga is irogatott. 1781-ben kiadta «Pásztori játékban leábrázolt örvendetes köszöntés» című művét, melynek csengő versei arról tesznek bizonyságot, hogy a képzettebb könyvnyomtatók közé tartozott; és Gottlieb Antal, ki 1804-ben vétel útján a nyomda birtokába jutott.

Mint már érintettük, Royer Ferenc Antal pozsonyi nyomdáját 1750-ben Landerer János Mihály, a budai könyvnyomtatócsalád egyik tagja, ki budai polgár és tanult könyvnyomtató volt, vette meg. Mint a nyomda új tulajdonosa azután Mária Terézia szine elé járult és a privilégium úgy saját, mint utódai részére legkegyelmesebben kiadatott. Kitartó szorgalma és szakképzettsége által a nyomdát csakhamar magas színvonalra emelte. Későbben fióknyomdákat is létesített. Igy 1775-ben megvette a kassai jezsuita rend nyomdáját, 1784-ben pedig a budai Landerer Katalin által bérelt pesti Royer-féle nyomdát vásárolta meg s így egyszerre három helyen volt működő nyomdája. Azonkívül Otúron papirmalma is volt.

Landerer János Mihály, ki tulajdonképen megalapította a család hírnevét, a könyvnyomtatást Pozsonyban 44, Kassán 21 és Pesten 11 évig gyakorolta, míg 1795-ben befejezte érdemekben gazdag életét. A könyvnyomtatás terén szerzett érdemeinek elismeréseül még 1783-ban «Füskúti» előnévvel magyar nemességre emelkedett, ami abban az időben bizony nagy kitüntetés volt.

Még Landerer János Mihály működése alatt Pozsonyban két újabb könyvnyomtató is telepedett le. Az egyik Patzkó Ferenc volt, ki 1770-ben állította fel nyomdáját, de a privilegiumot csak 1775-ben nyerte el. Nála indult meg 1780-ban az első magyar ujság, a «Magyar Hirmondó», melyet Ráth Mátyás szerkesztett. Landerer János Mihály példájára Patzkó Ferenc is létesített 1788-ban Pesten fióknyomdát. A másik Wéber Simon Péter volt, ki 1783-ban állította fel nyomdáját, mely gazdagon fel volt szerelve és műveit igen csinos kiállításban állította elő. Weber Simon Péter főérdeme, hogy működésével hathatósan támogatta a magyar irodalmat. Többek között ő adta ki elsőnek Gvadányi József «Egy falusi nótáriusnak budai utazása» című művét, mely még ma is kedvelt olvasmánya a magyar közönségnek.

Nem kis mértékben járult hozzá a magyar szellemi műveltség terjesztéséhez a nagykárolyi nyomda, melyet 1754-ben gróf Károlyi Ferenc állított fel. A nyomda a lőcsei Brewer-féle nyomda berendezésének egy részéből állott, melyet gróf Károlyi Ferenc megbízásából Pap István vásárolt meg, ki azután a nyomda első vezetője is volt. Pap István Biró Mihály könyvnyomtatót vette magához társul, hogy az elvállalt munkát könnyebben teljesíthessék. A nyomda 1754-ben már működött is, de időközben kitudódott, hogy privilégium nélkül. Emiatt azután sok bajuk támadt. Gróf Károlyi Ferenc azonban felterjesztette eziránti kérvényét, melynek elintézéséig a nyomda szünetelt. A kérvény elintézése majdnem egy évig tartott s Pap István ezalatt igen aggódott. Végre 1755 október 27-én Mária Terézia Bécsben kelt rendeletével gróf Károlyi Ferencnek jogot adott, hogy «a közjó végett – mely az ifjúságnak helyes oktatásából ered – az ő nemzetsége mezővárosában Nagykárolyban nyomdát állíthasson és abban valamint latin, úgy görög egyesültek szolgálatára leendő betükkel könyveket nyomtathasson; örökösei és utódai is nyomtathassanak.» Minthogy tehát a privilégium megvolt, a nyomda 1755 december havában minden akadály nélkül folytatta a megkezdett munkát.

A nagykárolyi nyomda első terméke «A magyar és orosz ábécés könyvek» című mű volt. A következő évben, 1756-ban pedig egy földrajzi művet nyomtatott, melynek címe: «Magyarország versekben való leirása.» E mű már azért is érdekes, mert maga Pap István írta és a cenzor fiának, Zamathy Mihálynak ajánlotta.

A nyomda gróf Károlyiék pártfogása mellett egészen 1827-ig működött, mely idő alatt mindenkor a magyarság és hazafiság érdekét tartotta szem előtt. Bérlői többször változtak. Éble Gábor «Egy magyar nyomda a XVIII. században» című művében a nyomda történetét e szavakkal fejezi be: «Az irodalmi termékek szerzői már e század elejétől kezdve inkább a központi nyomdákat keresték fel és a vidéki intézetek ennek folytán mindinkább apró napi munkák ellátására szoríttattak. Igy történt a nagykárolyival is. A jelentőségét vesztett nyomdát 1827 végén gróf Károlyi György jószágigazgatója a joggal, házzal és belsőséggel együtt 3500 váltóforinton Gönyei Gábornak örökáron eladta.»

Pesten aránylag későn, 1750 körül Heptner János György állította fel az első nyomdát, ki Bécsből származott ide és 1750 november 24-én nyerte el a polgárjogot. A második nyomdát 1758-ban Eitzenberger Ferenc Antal állította fel. A nyomda 1784-ig a család több tagjainak a kezében volt. 1785-ben vétel útján Lettner Gottfried József tulajdonába jutott, ki azonban csak 1788-ig bírta.