Az egyetemi nyomda nyomdajegye 1824-ből.
Közben, 1777-ben, áthelyezték a nagyszombati egyetemi nyomdát Budára, mely «M. kir. egyetemi nyomda» név alatt még ma is fennáll s hazánk tekintélyesebb nyomdái közé tartozik. A nyomdát mindjárt kezdetben Mária Terézia a legmesszebbmenő szabadalmakkal ruházta fel és csakhamar irányadó tényezője lett a magyar könyvnyomtatásnak. – A budai egyetemi nyomda már abban az időben bírt saját betűöntődével és csinos metszésű betűivel számos vidéki nyomdát is ellátott. Sőt a stereotip (öntött) lemezekkel való nyomtatást is e nyomda kezdte meg nálunk.
A magyar könyvnyomtatás elterjedésére kétségkívül kedvező hatással volt II. József 1783-ban kiadott rezoluciója, mely a nyomdák szaporítását tűzte ki célul, bár a cenzurát továbbra is fenntartotta. II. József különben még trónörökös korában maga is megtanulta a könyvnyomtatást Trattner János Tamás bécsi nyomdájában. És amikor birodalmában utazott, sohasem mulasztotta el a nyomdákat és könyvtárakat megtekinteni. Így nálunk Pesten, Debreczenben és Nagyszebenben tüntetett ki magas látogatásával könyvnyomtatókat.
Kisebb nyomdák működtek e korszakban Aradon, Balázsfalván, Beszterczebányán, Debreczenben (városi nyomda), Diószegen, Egerben (itt 1756-ban gróf Barkóczy Ferenc püspök felállította a püspöki nyomdát, mely «érseki nyomda» név alatt még ma is fennáll); Eperjesen, Eszéken, Esztergomban, Fiumében, Kalocsán, Kaposvárott, Károlyvárosban, Kecskeméten, Keszthelyen, Kézdivásárhelyen, Kismartonban, Kőszegen, Lőcsén, Magyaróvárott, Máramarosszigeten, Maros-Vásárhelyen (hol 1786-ban Kapronczay Nyerges Ádám állította fel az első nyomdát, ki kora egyik legügyesebb betűvésője volt); Medgyesen, Miskolczon, Nagybecskereken, Nagyenyeden, Nagyszebenben (hol 1773-tól 1789-ig id. Hochmeiszter Márton, 1789-től 1837-ig pedig ifj. Hochmeiszter Márton működött és irányította az erdélyi könyvnyomtatást); Nyitrán, Pápán, Pécsett, Puchón, Rozsnyón, Sárospatakon, Selmeczbányán, Szabadkán, Szakolczán, Szarvason, Szatmár-Németin, Szegeden, Székesfehérvárott, Szekszárdon, Szombathelyen (hol 1794-ben Sziessz Antal kiadta Mikes Kelemen törökországi levelei-t); Temesvárott (első nyomdáját 1771-ben Heimerl Mátyás állította fel), Ujvidéken, Ungvárott, Váczott, Veszprémben, Zalaegerszegen és Zsolnán.
Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az itt felsorolt helyeken a legtöbb nyomda a XVIII. század végén keletkezett, tehát – mint látni – II. József rezoluciója következtében.
Ezekután áttérhetünk a híres Trattner könyvnyomtató-család működésének ismertetésére.
A család nyomdájának alapját Trattner János Tamás (szül. 1717 november 11-én Gyimótfalván, Kőszeg mellett) vetette meg, amikor 1748-ban Bécsben egy kis nyomdát vásárolt. Szorgalmával és becsületes működésével rövidesen Mária Terézia kegyét is megnyerte. Így azután 1752-ben a tanügyek szabályozása alkalmával az összes tankönyvek nyomtatását ő reá bízták. Ekkor már 32 sajtóval működött és papirszükségletét saját két papirmalma fedezte. Későbben pedig fióknyomdákat létesített. 1774-ben Varazsdon, 1776-ban Zágrábban és 1783-ban Pesten. Működéséért számos kitüntetésben részesült és II. Lipót magyar nemességre emelte. Meghalt 1798 julius 31-én.
Pesti fióknyomdáját még 1789-ben Trattner Mátyásnak, egy távoli rokonának ajándékozta, ki azt 1813-ig vezette. Ez évben fiának, Trattner János Tamásnak adta át a nyomdát, ki megteremtette azután jó hírnevét. A fiatal Trattner János Tamás ugyanis magyar szellemben neveltetett s így meleg rokonszenvvel viseltetett a magyar nyelv és irodalom iránt. Nagy barátságban állott az akkori irodalom jeleseivel, s így természetesen műveiket mind nála nyomtatták.
Különösen Kazinczy Ferenccel állott élénk összeköttetésben, kivel több izben ellentétbe is került. Kazinczy Ferencnek ugyanis rendkívül finom ízlése volt s nem egyszer adta bizonyítékát annak, hogy értett a könyvnyomtatási esztétikához. De viszont Trattner János Tamás is igen képzett és finom ízlésű könyvnyomtató volt, tehát nem szivesen vette a tanácsokat. Ezt Kazinczy Ferenc jól tudván, kivánságait igen kíméletesen közölte vele, de ha valami nem tetszett neki, azt mégsem hallgatta el. Az az egy bizonyos, hogy Kazinczy Ferenc kritikája jótékony hatással volt a könyvnyomtatás technikai fejlődésére.
Trattner János Tamás nemcsak mint könyvnyomtató, de mint könyvkiadó is fejtett ki nagy tevékenységet. Könyvkiadói működésével azonban csak a következő fejezetben fogunk bővebben foglalkozni.
Hogy az akkori magyar könyvnyomtatás állapotáról némileg tiszta képet nyerjünk, hadd álljon itt Trattner János Tamás a «Tudományos Gyüjtemény» 1817. évi 12. füzetében megjelent «Magyarországi Könyvnyomtató Mühelyek 1817-dikbeli állapotjok» című cikkének bevezetése: «Nemzetünknek Előmenetelét a Tudományokban legjobban mutatják Anyai nyelvünkön készült és időről időre készülendő új Könyvek és Könyvnyomtató Mühelyek állapotjok. – Az új Könyvek a Tudományos Gyüjteményben és két Magyar Ujságainkban mindenkor hirdettetnek, de a mi Könyvnyomtató Mühelyeink állapotjaikról még eddig senki nem írt; és csupán csak az írhat, a ki a Müvészségben járatos, és tulajdon tapasztalásából minden Mühelynek állapotját esmeri. Én erre már egynehány Esztendő olta figyelmemet forditottam; – meglehet, hogy néhány hibákkal dolgoztam ki, de ha a sok foglalatosságaim megengedik, minden Esztendőben ujonnan kidolgozva ezzel Hazámnak kedveskedni akarok; és igy a bécsúszott hibákat megjobbítván talán a jövendő korra nézve is hasznos lehet aztat látni, hogy hogyan szaporodott vagy kevesűlt az új Könyvek. Könyvnyomtató Mühelyek, Szedők, Nyomtatók s Papiros feldolgoztatásának számok. – Valóban, ha az egy Esztendő alatt nálunk készült Magyar és más nyelveken vitt kinyomtatott Könyveket összveszámítjuk, öröm nélkül nem nézheti a jó Hazafi, annyival inkább, ha rövideden előhozom Litteraturánknak okozandó hátráltatásait; úgy mint, Először: sehol nintsenek annyi kirekesztő Engedelmek (Exclusiva Privilegia) mint nálunk; itten a Könyvnyomtató egy fillér bizonyos haszonra számot nem tarthat, mert a mit vennének, azt nékik nyomtatni nem szabad; illyenek a Katholikus Oskolás Könyvek, Schematismus, még az Abc-ék is, mellyekre a Kir. Universitásnak Kirekesztő Engedelme vagyon; tudjuk pedig, hogy legtöbb a Katholikus Oskola, és igy ezen Könyveknek legnagyobb kelete is vagyon. Másodszor: ugyan a Kir. Universitás Könyvnyomtató Mühelynek kirekesztő szabadsága vagyon a Zsidó és Serbus nyelven írt könyvekre, a Serbus Nemzet mostanában igen sokat nyomtattat, ebből is tehát az Intézet igen szép hasznot veszen. Harmadszor: a Debretzenyi Könyvnyomtató Mühely három Esztendő előtt a Reformatus új Énekes Könyvre Kirekesztő Szabadságot nyert, (hány Esztendőre? nintsen a Privilegiumban kitéve, de hihető, hogy szerentsénkre csak 6 vagy 10 Esztendőre adatott) az új Énekes Könyvet új Énekekkel imitt amott feltserélték, sokakat pedig kihagytak, úgy, hogy az a réginél szinte 10 árkussal kevesebbet teszen; a régi Énekes Könyvnek olly jó kellette volt, hogy 7–8 helyen folyvást nyomtattatott; csak Füskúti Landerer Mihály maga Esztendőnként 3000 eladott, az egész Énekes Könyvet pedig, a melly 47 árkust tett, betűket öszveszedve tartotta, hogy annál oltsóbban adhassa. – E három előhozott Artikulusok csupán csak a mostanában Birtokos Uraknak hajtanak bizonyos hasznot, a többi Könyvnyomtatók, hogy mit és mennyit nyomtatnak, megmutatja ezen írásom: ezek többnyire tsak Kalendariumot nyomtatnak, de e mellett is szinte semmi nyereségök nintsen, mert szinte minden Könyvnyomtatónak lévén, oltsón adni kéntelenittetnek, tsak hogy keljen; ebből pedig nagy nehezen élhetnek a mi Könyvnyomtatóink. – Csekély itéletem szerint jó volna arra is figyelmezni, hogy a Könyvnyomtató Mühelyek csak a Litteratura előmeneteléhez képest szaporitatnának; különben ha erre nem tekintetik (mint eddig), nem élhetnek, és ezen leghasznosabb szabad Művészség lealatsonyittatik, e Státusban pedig felette ártalmas, ha szükséggel küzködnek, mert a Királynak és Hazájának árthat, ha az egyenes utat eltéveszti. – A hol szegény a Könyvnyomtató, ottan a Tudósnak nintsen semmi megjutalmaztatása fáradságának; ismét van az, hogy több originalis Munkák nem készülnek, mert hogyan dolgozhatna nálunk egy tudós valamely originális jó Munkát, mellyhez három négy Esztendő szükséges, ha ezután eladáskor nyomtatott árkusért Váltó Cédulákban legfeljebb 10 forintot kaphat, még pedig ezt is nagy nehezen, mert kivévén egy pár Nyomtatót, ingyen sem vállalhatják a többiek.»
Ezen fölötte érdekes bevezetés után következik az 1817-ben működő nyomdák leírása, melynek folyamán saját nyomdájáról ezt írja: «Pesten, Trattner János Tamás nyomtat mindenféle Nyelveken Váltó, maga költségén pedig a régi Könyvek mellett, felette sok új Magyar Munkákat, az Irókat meg is jutalmaztatja, itt készül az egyik Magyar Ujság: Hazai s Külföldi Tudósítások T. Kultsár István Úr által; Nemzeti Gazda Tek. K. S. Pethe Ferentz T. B. Úr által és a Tudományos Gyűjtemény; úgy nem különben egy Magyar és Német Kalendáriom Negyed, egy Magyar Nyóltzad Rétben: tart 2 Correctort, 23 Szedőt, 20 Nyomtatót, 6 Könyvrakókat; Esztendőn által feldolgoztathat 648 Báll Papirost.»
Trattner János Tamásnak az 1817-iki magyar nyomdákról összeállított kimutatása végeredményben azt mutatja, hogy Magyarországon abban az évben 38 nyomda, 5 korrektor, 12 művezető, 101 szedő, 140 nyomó, 18 könyvrakó volt és összesen 3887 bála papirt dolgoztak fel. Feltünő azonban, hogy ebből a kimutatásból Trattner János Tamás kihagyta az erdélyi és a horvát- és szlavonországi nyomdákat; ha ezeket tehát még hozzáadjuk, akkor hazánkban abban az évben 50 nyomda volt és legalább 160 szedő, a feldolgozott papirt pedig 5000 bálára tehetjük.
Trattner János Tamás nyomdáját egyre jobban fejlesztette. 1816-ban megvette a kegyesrendiek birtokában lévő kalocsai nyomdát s ezzel sajtóit 15-re szaporította.
A fennebbiekből láthatjuk, hogy Trattner János Tamás közhasznú és a műveltség terjedését jelentékenyen előmozdító tevékenységet fejtett ki. Meg is kapta érte az elismerést. I. Ferenc király «Petrózai» előnévvel a magyar nemesi rangra emelte, Krassó- és Szatmár megye rendei pedig táblabírói címmel tisztelték meg.
Trattner János Tamás működése mindössze 11 évig tartott. 1824 március 24-én, életének 34. évében elhúnyt. Azután ismét atyja, Trattner Mátyás vette át a nyomdát, de 1827 december 1-én már átadta vejének, károlypatyi és vasvári Károlyi István kir. táblai ügyvédnek, ki nemes ambicióval haladt a boldogult sógora által egyengetett ösvényen.
Károlyi István 1831-ben megkapta a privilegiumot és a nyomdát «Trattner-Károlyi» név alatt vezette tovább. A nyomda emelése és régi jó hírnevének megőrzése körül sokat fáradozott. Ő hozatta legelőször Pestre 1840-ben a gyorssajtót, melyet 1814-ben König Frigyes talált fel és melyet Londonban alkalmaztak először. És hogy a kor igényeinek, a nyomtatványok kiállítása tekintetében mindjobban megfelelhessen, kézi vassajtóit is folyvást szaporította, úgy hogy néhány év mulva a fasajtókat egészen mellőzhette.
Azonban a szabadságharc után nyomdája hanyatlani kezdett és mindinkább visszamaradt.
Károlyi István 1863 április 27-én halt meg, 69 éves korában. Halála után a család egy tanult könyvnyomtatóval kezeltette a nyomdát, de minthogy vállalkozó nem volt, a nyomda hanyatlása mind szembeötlőbb lett. A család ezt látván, 1867 elején eladta a nyomdát Bucsánszky Alajos pesti könyvnyomtatónak, ki azt már meglévő nyomdájával, melyet 1849-ben állított fel, egyesítette.
Így ért véget az a nyomda, mely a magyar irodalom ujjászületésének idejében oly nagy nevezetességre emelkedett.
Most pedig folytassuk a Landerer könyvnyomtató-család működésének ismertetését.
Landerer Lajos Mihály virágzó nyomdáit 1795-ben fia, Landerer Mihály vette át, ki azokat atyja szellemében vezette tovább. A kassai nyomdát azonban 1798-ban a család egyik tagjának, Landerer Ferencnek adta át, ő pedig a pesti és a pozsonyi nyomdát tartotta meg. Egyedül Pozsonyban 8 sajtóval működött s pesti nyomdája is meglehetősen emelkedett.
Landerer Mihály 1809-ben elhalálozván, nyomdáit fia, Landerer Lajos örökölte, ki ekkor még kiskorú volt. Így a nyomdák vezetését egyelőre Blöszl Józsefre bízták. Landerer Lajos 1824-ben elérvén nagykorúságát, a nyomdákat saját kezelése alá vette.
Tevékenységét mindjárt azzal kezdte, hogy a pozsonyi sajtók számát 9-ről 2-re szállította le és az onnan elvett 7 sajtóval pesti nyomdáját nagyobbította, ami amellett szól, hogy már akkor is fősúlyt fektetett Pestre. Pozsonyi nyomdáját ezentúl csak az országgyűlések tartama alatt szaporította néhány sajtóval.
Landerer Mihály.
Landerer Lajos rendkívül buzgó könyvnyomtató volt. Minden a könyvnyomtatás terén felmerülő újítást azonnal alkalmazott és 1833-ban a szines nyomást is ő kezdte meg nálunk.
Fénykorát nyomdája 1840-ben érte el, amikor társas viszonyba lépett Heckenaszt Gusztáv könyvkiadóval. Innen kezdve azután a cég «Landerer és Heckenaszt»-ra változott. A nyomda berendezésére nagy gondot fordítottak s minden törekvésük oda irányult, hogy a technikai haladással lépést tartsanak.
Fontos szerephez jutott a nyomda az 1848-iki mozgalmas időkben. Ugyanis itt nyomatta a márciusi ifjúság a szabadsajtó első termékeit: az ismeretes 12 pontot és Petőfi Sándor «Talpra magyar!» című lelkes költeményét. És ez olyan történelmi momentum, mely örök időkön át hirdetni fogja a Landerer és Heckenaszt nevet.
Az 1848-iki nemzeti kormány egy bankjegynyomda felállítása végett szintén Landerer Lajoshoz fordult, melyet ő a célnak megfelelően gyorsan be is rendezett. A bankjegynyomda ideiglenes technikai vezetését is Landerer Lajosra bízta a kormány s hogy e megtisztelő bizalomnak tökéletesen megfelelt, arról tanuskodnak az úgynevezett «Kossuth-bankók». Ez volt utolsó nevezetesebb alkotása. S minthogy ez évtől kezdve az országgyűlések már Pesten tartattak, pozsonyi nyomdájukat eladták az ottani művezetőnek, Schreiber Alajosnak.
Landerer Lajos.
Heckenaszt Gusztáv.
A szabadsajtó első termékeit nyomtató prés.
Landerer Lajos 1854 február 1-én, életének 54-ik évében meghalt. Ő vele kihalt a leghíresebb és legnagyobb magyar könyvnyomtató-család. Halála után az egész üzletet Heckenaszt Gusztáv vette át s Landerer Lajos örököseivel barátságosan kiegyezvén, egyedül kezelte. 1863-ig «Landerer és Heckenaszt» cég alatt, de azontúl már saját neve alatt folytatta. – 1873-ban pedig az egész vállalatot az e célra alakult részvénytársaság, a «Franklin-Társulat» vette meg.
A nemzeti kormány 1849-ben még egy nyomdát állított «Álladalmi nyomda» címen, melyben a hivatalos lap és a kormányrendeletek készültek. Berendezése a kolozsvári r. k. liceum-nyomda Debreczenbe szállított felszereléséből került ki. A nyomdát a kormány magával vitte Szegedre, utóbb Aradra is. A szabadságharc végével pedig megszünt. Állítólag az egész nyomdát Aradon a Marosba sülyesztették.
A nagyobb nyomdák sorába emelkedett az a nyomda is, melyet 1848-ban Eiszenfelsz Rudolf állított fel s mely 1850-ben Emich Gusztáv, a hírneves könyvkiadó tulajdonába ment át. Emich Gusztáv a nyomdát a kor igényeinek megfelelően szerelte fel és folyton nagyobbította. 1868-ban pedig könyvkiadó-üzletével együtt eladta az «Athenæum» cím alatt alakult részvénytársaságnak.
Emich Gusztáv.
A pesti nyomdák közül még felemlítendők:
Beimel József (1830–1852) és Kozma Vazul (1846–1852). 1853-ban e két nyomda egyesült és «Beimel és Kozma» cég alatt működött 1862-ig. Ez évben Beimel József kivált a cégből és ennek következtében Kozma Vazul saját neve alatt vezette tovább, de csak 1864-ig. Ekkor a nyomda végképen megszünt. Azonban nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy e nyomdában készült 1857-ben a «Szent-István-Társulat» által kiadott «Szent Erzsébet legenda» című mű, mely technikai szempontból még ma is egyik értékes terméke a magyar könyvnyomtatásnak.
Lukács László szintén 1848-ban állított fel nyomdát és gőzerőre rendezte be; ez volt hazánkban az első gőzerőre berendezett nyomda. 1854-ben a nyomda Herz János birtokába jutott, kinek keze alatt nagy lendületnek indult. Későbben azonban hanyatlani kezdett és 1881-ben megszünt.
Ugyancsak 1848-ban állított fel nyomdát Müller Adolf, melyet nemsokára reá testvére, Müller Emil vett át. 1863-ban a nyomda vétel útján Khór és Wein birtokába került. E nyomdában nyomtatták a «Pester Lloyd»-ot, melynek előállításához 1876-ban e nyomda hozatta meg elsőnek a körforgó-gyorssajtókat. A nyomda jelenleg a «Lloyd-Társulat» tulajdona.
1860 körül Hornyánszky Viktor állított nyomdát, mely mint elsőrangú nyomda ma is fennáll.
A magyar könyvnyomtatás harmadik korszakát azzal zárjuk le, hogy 1866-ban Budapesten 17, vidéken 88 nyomda működött.
Az 1867-iki kiegyezés után az alkotmányos rend helyreállításával hazánkban a viszonyok jobbra fordultak és ezzel minden téren rohamos fejlődés mutatkozott.
Ezen fejlődési korban azután a magyar könyvnyomtatás is elérte azt az időpontot, mely kedvezőbb helyzetbe terelte további terjedését és technikai tökéletesbítését.
Ma, a magyar könyvnyomtatás már hatalmasan fellendült s a könyveken és egyéb nyomdai termékeken meglátszik már, hogy a könyvnyomtatás e korszakban óriási, szinte beláthatatlan mellékágazatokkal gyarapodott. S ha még hozzávesszük a modern tanulmányokat, azt mondhatjuk, hogy a könyvnyomtatás e korszakban alaposan megváltozott.
A mellékágazatok közül mindenesetre kiemelkedett a kő- és színes nyomás. A kőnyomást még 1806-ban Szenefelder Alajos találta fel, ki Münchenben állította fel az első kőnyomdát. A kőnyomtatás azóta természetesen nagyfokú átalakuláson ment keresztül és ma már a tökély oly magas fokára emelkedett, hogy a grafikai ágak terén szinte uralkodó szerepet játszik. A színes nyomáshoz kétségkívül legalkalmasabb a kőnyomtatás.
A háromszínű nyomással nálunk először Veress Ferenc foglalkozott, ki 1854-ben fotografiai műtermet nyitott.
De nem szabad megfeledkeznünk az egyéb magyar technikai találmányokról sem. Szedőgépet például már 1839-ben talált fel nálunk Kliegl József bajai egyén, ki azt Pozsonyban kiállítván, nagy feltünést keltett. 1870-ben újból jelentkezett egy szedőgéppel, de az már nagyban különbözött a régitől; az új, rendkívül komplikált gépnél már az elektromosságnak is akadt szerepe. 1887-ben Méray-Horváth Károly is konstruált egy szedőgépet.
Az első magyar gyártmányú gyorssajtó pedig Röck István gépgyárából került ki 1859-ben.
Nyomdáinkban ma már hatalmas rotációs-gépek és a legmodernebb kőrforgó-gyorssajtók vannak működésben, melyeknél tökéletesebb gépeket már nem igen várhatunk.
Mai nagyobb és minden modern felszereléssel ellátott nyomdáink közül felemlítjük a következőket:
Franklin-Társulat nyomdája. Elsőrangú műintézet. Termékeiről általánosan hangoztatják, hogy a Franklin-Társulattól megszokott ízléssel vannak kiállítva. És ez Hirsch Lipót, az intézet egykori igazgatójának az érdeme, ki szaktudásával és céltudatos vezetés által emelte a nyomdát mai nivójára.
Pesti könyvnyomda részv.-társ. 1868-ban alapította Klapka György, Falk Miksa és Falk Zsigmond 540,000 K alaptőkével.
Pallas irodalmi és nyomdai részv.-társ. 1884-ben keletkezett a régi Wilckens-féle nyomdából.
M. kir. államnyomda. Alapját a Temesvárott 1851-ben felállított cs. kir. fiókállamnyomda képezte. A pénzügyminiszter ezt a fióknyomdát Budára helyezte át és újra szervezte. Az újjászervezés alkalmából kapta a nyomda hivatalos nevét: M. kir. államnyomda. Magánrendeléseket nem vállal. Egyedüli kiadványa az «Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben» című nagyszabású mű.
Athenaeum részv.-társ. nyomdája. 1868 óta áll fenn, mint részvénytársaság, azelőtt Emich Gusztávé volt. Ma elsőrangú műintézet.
Kertész József mintaszerű nyomdáját a hatvanas években rendezte be. Azonban 1881-ben eladta és újat létesített, mely még ma is fennáll. Az ő nevéhez fűződik a mesterszedés megteremtése hazánkban.
Wodianer F. és Fiai nyomdája. 1856-ban állította fel Wodianer Fülöp. 1890-ben fia, Wodianer Hugó vette át, és szakszerű vezetéssel csakhamar a fővárosi nagyobb nyomdák nivójára emelte.
Mennyire fejlődött a magyar könyvnyomtatás az utolsó 25 évben, azt mutatja a következő statisztika: 1888-ban volt Budapesten 70, vidéken 293 nyomda; 1913 végén Budapesten 251, környékén 22, vidéken 395 városban 946 nyomda.
Ez volna a magyar könyvnyomtatás rövid története, mely bár nem mondható teljesnek, de az adott keretben némileg mégis tájékoztat a könyvnyomtatás mindenkori állásáról és fejlődési menetéről.
Már a legrégibb korban foglalkoztak az emberek azzal, hogy milyen eszközökkel lehetne a fontosabb eseményeket az utókor számára maradandó formában megörökíteni. E gondolattal való foglalkozás eredményezte azután az írás feltalálását. Az első kisérletet jelírásnak nevezi a történelem, mert csupa jelekből állott. Minden tárgy, személy vagy állat megjelölésére volt egy meghatározott jel. Utána következett a képirás. Az meg olyan volt, hogy minden fogalomra egy-egy képet alkalmaztak. Csak nagy későn, mikor az írás mindjobban tökéletesedett és egyszerűbbé vált: képződött az úgynevezett betűírás.
Az eszköz a gondolatok megörökítésére tehát megvolt. Mi sem természetesebb, hogy így azután szellemi élet is fejlődött ki. A szellemi élet első nyomait az egyiptomi népeknél találjuk. Sőt a legrégibb könyvgyüjtemény, melyről a történelem említést tesz, szintén egyiptomi. Oszimanduász thébéi király tulajdonát képezte s a memfiszi mauzoleumban levő könyvtárában volt elhelyezve, ezzel a nem mindennapos felírással: «A lélek orvossága». Itt röviden megjegyezzük, hogy az akkori könyvnek nem volt olyan alakja, mint a későbbi kor könyvének, mikor a ma is ismert alakját vette fel, hanem tekercsalakú volt s így könyv helyett inkább kéziratnak nevezhető.
Ugyancsak pezsgő szellemi életet a görögöknél találhatunk, mely kétségkívül sok tehetséges írót hozott felszínre, kik gazdag irodalmat teremtettek. Különösen sok komédia-költőjük volt, kik rengeteg vígjátékot írtak össze. Úgyszintén a történelem terén is fellépett sok görög tudós.
Az uralkodók és némely főemberek birtokában hatalmas könyvtárak voltak, melyek közül nem egy több ezerre menő tekerccsel dicsekedhetett.
A kéziratokkal való kereskedést a görögök űzték először. Athénben már Kr. e. az V. században, Szokrátesz idejében, a Dioniszusz-féle szinház orkesztrájában kötöttek a mai könyvkereskedelemhez hasonló üzleteket. Legtöbbnyire az athéni és szamoszi könyvtár fölösleges kéziratait árusították. Idővel pedig annyira fellendült a kéziratkereskedelem, hogy a könyvtárakból származó kéziratokkal nem tudták a könyvgyűjtés szenvedélyét kielégíteni. A kéziratoknak több példányban való lemásolása vált tehát szükségessé. A másolást a kéziratkereskedők rendszerint maguk végezték.
A rómaiaknál a szellemi élet kezdetben igen alacsony fokon állott. Csak Kr. e. a III. században a görög műveltség elterjedésével s mikor már a magasabb társadalmi illem is megkívánta a jó és változatos könyvtár bírását, vett nagyobb lendületet az irodalom.
A kéziratkereskedelem Rómában azonban csak a köztársaság utolsó éveiben kezdődött. Az írók saját műveiket több példányban lemásoltatták és csereviszonyba léptek. Kiváló példájuk volt maga Cicero, ki különben már kiadóval is dicsekedhetett. Kiadója Pomponiusz Attikusz volt, ki következő műveit hozta forgalomba: «A szónokról, taszkuláni tanulmányok, levelezés, beszédek Ligeoriusz mellett és Antoniusz ellen.» Attikusz korában már a másolás is gyorsabban ment. A másolók rabszolgák sorából kerültek ki, kiknek az írás volt foglalkozásuk. E célra külön műhelyt rendeztek be s ott az egyik tollba mondása után írtak a többiek.
A kedveltebb íróknak meglehetősen sok példányt kellett újabb műveikből másoltatni, mert hálás olvasóik mindjárt szétkapkodták. Voltak írók, mint például Ovidiusz és Propertiusz, kik nyiltan dicsekedtek azzal, hogy műveiket az egész föld kerekségén olvassák: «Öregek s ifjak, leányok s asszonyok, Róma s a tartományok, a szenátus s a hadsereg egyaránt kedvelik költeményeinket.» Egyébként az új művek másolását igen sietve kellett végeztetniök, mert könnyen megesett, hogy valamelyik versenytárs egy-egy példánnyal hamarosan átkelt Hiszpániába vagy Afrikába s ott gyorsan eszközölt másolatokkal vidéken megelőzte a mű íróját vagy annak kiadóját. A vidéki olvasók ugyanis sokkal buzgóbbak voltak az elkényeztetett központnál s ezt a versenytársak kihasználták. Ez magyarázza meg azt, hogy egyes írók világhirét egyenesen a vidéki kéziratkereskedelem állapította meg.
A római kéziratkereskedelem igazi lendületét a császárság ezüstkorában érte el. A főbb városnegyedekben egymásután nyiltak kéziratkereskedések. A középületek pedig tele voltak hirdetésekkel. Ez időből ismeretes cégek: a Szosziusz testvérek (Horáciusz kiadói), Triklon, Dorusz és Juvenalisz Rariszt. Ez utóbbinak egy érdekes feljegyzése maradt reánk: «A gyermek mielőtt elmondja leckéjét, a pad alá tartja könyvét s alattomban mégegyszer átfut rajta.» Ebből arra lehet következtetni, hogy Rómában a tankönyvekkel is élénk kereskedést űztek.
Az ókorban felpezsdült szellemi élet a római birodalom bukásával jóval aláhanyatlott. Míg az ókorban a rabszolgák százai, a középkor első századaiban már csak a kolostorok magas falai mögött a szerzetesek foglalkoztak a kéziratok másolásával. Így tehát a szerzetesek voltak a műveltség fenntartói és részben fejlesztői. Csakhogy az ő általuk készített másolatok nem voltak oly könnyen megszerezhetők, mint az ókoriak, a kéziratkereskedelem virágzásának idején. Ritkák és drágák voltak. Mindazonáltal el kell ismernünk, hogy páratlan szorgalommal másolgatták le az ókorból fennmaradt kéziratokat, mintegy helyreállítani igyekezvén ezáltal azt az alig elképzelhető veszteséget, melyet a világirodalom több ókori könyvtár elégése következtében szenvedett. Azonban nemcsak a kolostorokban, de a fejedelmek udvaraiban is készítettek másolatokat, de csak magánhasználatra.
A szellemi élet újabb fellendülése csak a VIII. században észlelhető. Ekkor a nyugaton Nagy Károly frank király fáradozott a tudomány és műveltség emelésén. Halála után fia, «Jámbor» Lajos uralkodása alatt a pártviszályok a frank birodalmat megingatták s az apja által kezdett törekvések dugába dőltek. A romokból felvirágzott azonban egy új élet Németországban, mely a tudományra és műveltségre kétségkívül nagyjelentőségű kihatással volt.
A XII. században, az egyetemek alapításakor, már nagyobb arányokban folytatták a kéziratok másolását. Eleinte csak az egyetemi, de későbben már minden nagyobb városban voltak másolók. S ezzel kezdetét vette a rendszeres kéziratkereskedelem is. Legelőször Olaszországban tüntek fel kéziratkereskedők; utána Franciaországban és Angolországban. Mind a három helyen meglehetős nagy mértékben űzték a kéziratokkal való kereskedést. Legtöbben közülük a másolást is maguk végezték, sőt kéziratokat lemásolás végett ki is kölcsönöztek. Németországban eleinte leginkább a tanítók kezében volt a kéziratkereskedelem. Későbben azután a levélfestők vagy levélnyomtatók és a formametszők voltak azok, kik kisebb füzetek és egyes lapok készítésével foglalkoztak s azokat főkép vásárok alkalmával hozták a nép között forgalomba.
A középkori kéziratkereskedelem a XV. században érte el virágzását. Ekkor az egyetemi városokban a kézirat-szükséglet egyre nagyobbodott, a főurak és gazdag könyvkedvelők könyvtárakat alapítottak, melyek közül a legnevezetesebb mindenesetre az V. Miklós pápa által alapított vatikáni könyvtár Rómában.
Magyarországon a kéziratkereskedelemnek – sajnos – semmi nyoma. Pedig a középkorban hazánk sem állott az utolsó helyen a szellemi műveltség terén. A XIII. században már egyetemünk volt Veszprémben, a XIV. században Pécsett és Budán. Könyvtáraink is voltak szép számban. Az iskolák, a püspökök, a vagyonosabb kolostorok és könyvkedvelő főurak bírtak könyvtárakkal. S így szinte érthetetlen, hogy magyar kéziratkereskedelemről semmi feljegyzést sem találunk, holott külföldön minden egyetemi városban voltak kéziratkereskedők. Nagyon valószínű, hogy a mi egyetemeink külföldön szerezték be tan- és egyéb könyveiket és pedig ama kalmárok által, kik áruikkal Zárát, Velencét, Bécset, Prágát és Krakót is szokták volt látogatni. Arról azonban vannak adataink, hogy hazánkban is voltak a XIV. és XV. században kéziratmásolók és betűfestők. Az ismertek száma körülbelül százra tehető. Csakhogy ezek leginkább elzárkózva a kolostorokban és a főurak házaiban dolgoztak s valószínűleg csak az ottani könyvtárak számára.
A könyvnyomtatás feltalálása után alapját vetették a könyvkereskedelemnek is. Noha a könyvnyomtatás mellett folytatták még egy ideig a kéziratok másolását, mert a vagyonosabb könyvgyűjtők sokkal jobban szerették a díszesen ékesített kéziratot, mint a nyomtatott könyvet. Idegenkedtek tőle s nem igen vettek róla tudomást. Végre azonban mégis csak diadalmaskodott a nyomtatott könyv és a kéziratokra ráborult az örök alkonyat. Szóval, a maradiság helyébe a haladás lépett.
A szellemi haladás egészen új életet hozott felszínre. Ezen új élet első hirnöke a reneszánsz volt, mely Olaszországból kiindulva, csakhamar átcsapott Európa többi művelt országaiba is. A reneszánsz a szabad szellem jegyében erős küzdelmet folytatott a skolaszticizmus ellen. Ennek jótékony hatását természetesen a könyvnyomtatás és a könyvkereskedelem érezte legjobban.
Kezdetben a könyvnyomtatók voltak egyszersmind a könyvkiadók is. Későbben azonban már kizárólagos könyvkiadók és könyvkereskedők léptek fel. Értve ezalatt azokat, kiknek nyomdájuk nem volt. Németországban, a könyvnyomtatás őshazájában, Fuszt és Schöffer voltak az első nagyobb könyvkiadók és könyvkereskedők. A könyvkiadás terén nagyarányú tevékenységet fejtettek ki s mindenesetre méltó hely illeti meg őket a könyv történetében. Hiszen ők voltak azok, kik a nyomtatott könyvet elsőnek bocsátották útjára s igyekeztek számára állandó piacot létesíteni nemcsak hazájukban, de idegen országokban is. Így többek között Párisban és a Keleti-tenger mellékén fióküzleteket állítottak fel, hogy a könyv elterjedését minél szélesebb körben biztosítsák. Hasonló szellemben működött Birckmann Ferenc Kölnben, ki működését 1507-ben kezdte. Könyvkiadó-üzletét a család mindenkori tagjai közel 200 évig folytatták, miáltal jelentős szerephez juttatták a kölni könyvkereskedelmet. Sorukat követte Froben János, ki 1491-ben alapította könyvkiadó-üzletét. Főleg arról nevezetes, hogy a remekírók helyes kiadásaira törekedett s hogy kiadványait művészies kiállításban hozta forgalomba. Jelentékeny könyvkiadó volt még Rinmann János Augszburgban. Működésének ideje alatt 146 művet adott ki, melyekkel évente beutazta az országot. A legjelentékenyebb német könyvkiadó és könyvkereskedő azonban kétségkívül Koberger Antal volt Nürnbergben. Könyvkiadói tevékenysége (1473-tól 1513-ig) és az a mód, mellyel kiadványait terjesztette, láthatóan irányították a könyvkereskedelmet. Ő volt az első könyvkiadó, ki vándor-könyvkereskedőkkel bejáratta Olaszországot, Ausztriát, Magyarországot és Lengyelországot. S hogy a könyveknek ily módon való terjesztése bevált, bizonyítja az, hogy aránylag kevés kiadványaival – számuk 220 – óriási vagyont szerzett.
Itt említjük meg, hogy a vándor-könyvkereskedők voltak azok, kik a könyvnyomtatást és könyvkereskedelmet a külföldön meghonosították. Igy elsősorban Olaszországban, Franciaországban és Angolországban.
Luther fellépésével az irodalom és a könyvkereskedelem újabb irányba terelődött. Előtte ugyanis a skolasztikusok és a humanisták uralták az irodalmat, de Luther a reformáció behozatalával egészen új irodalmat teremtett és ez lett azután a győztes. A reformációval új könyvkiadók is léptek fel, kik Luther és annak követői szolgálatába állottak. Semmi kétség tehát aziránt, hogy a reformáció csak hasznára vált a könyvkereskedelemnek, mert a nyomában keletkezett gazdag irodalom újabb rétegét hódította meg a közönségnek, megszaporította a könyvkiadók számát s biztosította későbbi fejlődését.
Nagy fordulóponthoz jutott azonban a könyvkereskedelem, mikor a frankfurti vásárhoz csatlakozott. Az első könyvvásárt a XV. század utolsó éveiben tartották meg. A frankfurti vásár a könyvek eladására igen jó talajnak bizonyult, mivel oda a világ minden részéből látogattak el az emberek. Igy a könyvvásár idővel hatalmassá fejlődött s évről-évre többen keresték fel. De nem hagyhatjuk említés nélkül a frankfurti után megindult lipcsei könyvvásárt sem, melyet leginkább akkor kezdtek látogatni, mikor Lipcse a vallásos vitatkozások központja lett. S itt a könyvkiadók és könyvkereskedők szabadabban is űzhették a könyvek eladását mint Frankfurtban, hol a szigorú cenzura működésüket nagyon megszorította. Későbben már jegyzéket is adtak ki a könyvvásáron megjelent könyvkiadókról és kiadványaik számáról. Az első könyvvásári jegyzék 1564-ben adatott ki s innentől kezdve minden évben rendszeresen bocsátották közre.
XV. és XVI századbeli könyvkereskedelemről megrajzolt kép tehát azt mutatja, hogy a rendszeres könyvkereskedelem őshazája és kiindulópontja: Németország volt.
Hazánkban Mátyás király idejében Budán, a könyvnyomtatás behozatalával tüntek fel az első könyvkereskedők, kik egyszersmind könyvkiadók is voltak. Kiadói működésük leginkább vallástani, iskolai és történeti könyvekre szorítkozott. Minthogy azonban első nyomdánk rövid fennállás után megszünt s újabb nyomda 1534-ig nem alapíttatott, kiadványaikat külföldön, többnyire Velencében, Nürnbergben és Bécsben nyomatták.
Az első budai könyvkereskedők időszaki sorrendben a következők voltak:
Feger Tibold (1484–1494). Első kiadványa az esztergomi breviarium volt, melyet Mihály, milkói püspök megbizása folytán 1484-ben adott ki. Ezenkívül még 4 kiadványa ismeretes. A legértékesebb ezek közül Turóczi János krónikája; megjelent 1488-ban.
Ruem György (1490–1493). Kornisz Benedek drivasztumi püspök és nagyváradi kanonok meghivására Németországból jött Budára.
Paep (Pap) János (1498–1515). Egyike volt a legtevékenyebb budai könyvkereskedőknek. Hét kiadvány – misekönyvek és ehhez hasonlók – látott működése alatt napvilágot, melyek csinosan és ízlésesen vannak kiállítva. Ismerjük 1509-ből keltezett végrendeletét, melyből az látszik, hogy leginkább velencei könyvnyomtatókkal állott összeköttetésben, mert három ottani könyvnyomtatót: Giunta Lukács Antalt, Lichtenstein Pétert és Frankfurter Miklóst említi mint hitelezőit. De felemlíti Alantszee Lénárd és Schreiringer Márton bécsi könyvkiadókat is, kiknek könyvekért tartozott. Valószínű, hogy még 1509-ben elhunyt, mert ez év december 10-én özvegye a végrendeletet láttamoztatta a budai tanács által. Adataink szerint üzlete 1515-ig állott fenn.
Kaym Orbán (1503–1519). Kiadványainak nagy része tankönyvekből állott, ami azt mutatja, hogy hazánk akkori középiskolai tanítása már olyan fejlett volt, hogy érdemesnek mutatkozott tankönyvek kiadásával foglalkozni. S bizonyára több hasznot is hajtottak, mint a költséges új misekönyvek és breviariumok.
Várdai István (1511). A budai könyvkereskedők sorában az egyedüli, ki születésére nézve magyar volt. Könyvkereskedését azonban vajmi csekély sikerrel alapíthatta, mert mindössze csak egy kiadványa ismeretes 1511-ből és azontúl neve többé nem fordul elő.
Nagybányai Heckel István (1512–1514). Emlékét négy kiadványa tartotta fönn.
Schaller Jakab (1512–1515). Előbbivel egy időben lépett fel és ugyancsak négy kiadványa volt.
Murariusz Antal (1513). Ez évben kezde meg működését s valószínű, hogy tovább nem is folytatta. Egy kiadványa volt.
Milcher Mátyás (1514). Szintén csak egy évig volt budai könyvkereskedő és emlékét egy kiadvány őrzi.
Kaym Orbán örökösei (1520). Kaym Orbán 1519–1520 között elhalálozván, örökösei a könyvkereskedést 1520-ban folytatták, de úgy látszik, nagyon rövid ideig. Költségükön egy kiadványt adtak ki.
Sessardiai (Szegszárdi?) Lénárd (1523). Csak ez évben gyakorolta a könyvkereskedést s nevét csupán egy kiadványáról ismerjük.
Gryneusz György (1524). Németországból jött Budára és Luther vallását dicsőitő könyvek árusításával foglalkozott. Róla sokáig azt tartották, hogy II. Lajos király 1524-iki törvénycikke értelmében az új hit terjesztése miatt könyveivel együtt máglyán elégettetett. Ezt a balhiedelmet azonban Fraknói Vilmos «Mária magyar királyné állása a reformáció irányában» című akadémiai értekezésében hiteles adatok alapján megcáfolja és világosan kimutatja, hogy Gryneusszal ez meg nem történt.
Prischwitz Mihály (1524–1525). Gryneusz Györggyel egy időben alapította könyvkereskedését, azonban nálánál valamivel szerencsésebb volt, mert könyvkereskedését Budán 1525-ig zavartalanul folytathatta és három kiadványa is volt.
A budai könyvkereskedők működése azonban csak 1525-ig tartott, mert 1526-ban a mohácsi vész és az arra bekövetkezett török uralom mindennek véget vetett. Buda is a törökök birtokába jutván, megszünt Magyarország fővárosa lenni s így az ottani könyvkereskedelem teljesen lehetetlenné vált s majdnem két évszázadon át szünetelt.
E korszakban Felsőmagyarországon és Erdélyben is voltak könyvkereskedők. Igy Kassán már 1493-ban volt könyvkereskedő. Reh Henrih (puchfürer), ki az ez időbeli városi jegyzőkönyvek szerint az említett évben tilalmat tett Prewsz János javaira és könyveire. Prewsz János adósságát 1495-ben Szeidel István, Kassa város jegyzője kifizette s így valószínűleg magához váltotta a könyveket is.
Egy Márk nevű könyvkereskedő volt 1529-ben Eperjesen, Johannesz bibliopola (puchfürer) 1506-ban Nagyszebenben, ki 1522-ben Segesvárott is megfordult.
Ezek voltak a magyar könyvkereskedelem első úttörői.
A mohácsi vész után szomorú életre virradt a magyar nemzet. A győztes török bár elhagyta az országot, de a nemzet kebelében aggasztó körülmények újabb veszélyt idéztek elő. A csatában elesett II. Lajos királlyal sírba szállt az utolsó magyar Jagelló s ennek folytán a királyválasztás kérdése került szőnyegre, mely a pártviszályokat igen elmérgesítette. A Habsburg-házból származó Ferdinánd főherceg és Szapolyai János voltak a jelöltek. Mind a kettőt meg is választották és az ország ketté szakadt. A két király folytonos harcokat vívott egymással s ez alkalmat adott a törökök ismételt beavatkozására. János király 1540-ben bekövetkezett halála után a török Budát és Magyarország középső részét foglalta el. Nemsokára Erdély is különvált.
A török hódoltság a magyar nemzetet gazdaságilag pusztította és társadalmilag sülyesztette; de erkölcsi és szellemi erejét nem törhette meg. Sőt azok a folytonos küzdelmek, melyeket alkotmányáért és függetlenségeért két felé is vivott, oly mértékben fokozták erkölcsi és szellemi erejét, hogy a magyar műveltség fejlődésére csak döntőleg hatottak. És ha politikailag sivárak és szomorúak is voltak az állapotok a hódoltság idejében, a szellemi élet terén mégis a kiterjedtebb és mélyebben járó nyugati kultura hatása volt észlelhető.
Ebben az időben kezdődött hazánkban az irodalom újkora. Legfőbb irányítója természetesen a reformáció volt, mely általános eszmemozgalmat idézett elő, új, mindenkit érdeklő vallási irodalmat teremtett és újból működésbe hozta a könyvnyomtatást. Innen kezdve vált tehát általánossá a magyar irodalom és innen kezdve beszélhetünk tulajdonképeni magyar szellemi életről.
A könyvnyomtatás befolyásáról a magyar műveltség fejlődésére és az irodalom elterjedésére e helyen nem szólunk. Megtettük ezt már az előbbi fejezetben. Feladatunkhoz hiven most csak az akkori könyvkereskedelmet vázoljuk.
Mint fennebb láttuk, a magyar könyvkereskedelem első korszakát a mohácsi vész zárta le. Második korszakának az 1526–1711-ig terjedő időt állapítottuk meg és pedig azért, mert az 1711-ik év, mint a szatmári békekötés ideje, a magyar irodalom és könyvnyomtatás történetében is határvonalat képez.
E korszakban azonban még igen kevés volt a mai értelemben vett könyvkereskedő. Legtöbbnyire a könyvnyomtatók voltak egyszersmind a könyvkiadók és könyvkereskedők is. Az általuk saját költségen kiadott könyvek azonban kizárólag gyakorlati célt szolgáltak. Az akkori legtöbb könyv megjelenése s általában az irodalom virágzása a főuraknak köszönhető, kik anyagi támogatásukkal ezt lehetővé tették. Hiszen a legtöbb ez időbeli könyv címlapján olvashatjuk, hogy «nyomtattatott N. N. költségével». A gazdagabb írók természetesen saját költségükön nyomatták ki műveiket, a szegényebbek pedig pártfogót kerestek, ki a költségeket fedezze. S legtöbbnyire találtak is.
Akkoriban, de még a későbbi időben is, szokásban volt, hogy a könyvnyomtatók és könyvkereskedők kiadványaikkal, különösen vásárok alkalmával, beutaztatták az országot s ilyenkor a könyvkötők is csatlakoztak hozzájuk, átvevén kiadványaikból egy nagyobb mennyiséget árusítás végett.
A nagyobb, de inkább királyi városokban a könyvnyomtatók rendszerint könyvkereskedést is tartottak, hogy az akkoriban divó csereüzletet könnyebben lebonyolíthassák.
Amint a rendelkezésünkre álló adatokból kitünik, ebben az időben különösen Felsőmagyarországnak és Erdélynek volt élénk könyvkereskedelme. És ez érthető is, mert a XVI. században épen Felsőmagyarországnak és Erdélynek volt a külfölddel virágzó kereskedelmi összeköttetése, mely a könyvkereskedelemre is kiterjedt.
Igy Kassán 1535-ben egy Márton nevű könyvkereskedő volt, kivel 1542 és 1543-ban Eperjesen is találkozunk. Utóbbi helyen azonban már több sáfrányt és borsot adott el, mint könyvet. Eperjesen 1542-ben egy Ambrus nevű könyvkereskedő is volt. 1547-ben pedig Guttler Gáspár volt Eperjes könyvkereskedője, ki Kassával is állott üzleti összeköttetésben. Guttler Gáspár 1561-ben Gyulafehérvárott fogságba került és ez év augusztus 16-án maga János Zsigmond fejedelem tudatta Eperjes városával, hogy kiszabadulása iránt intézkedni fog. A fejedelem igéretét be is váltotta, mert már 1562-ben ismét Eperjesen volt. Későbben azután kivándorolt Boroszlóba.
Bártfán az első könyvkereskedő Dudling Kristóf volt, kinek nevével 1548-ban találkozunk először. 1550-ből pedig egy kiadványát is ismerjük: Batizi András «Keresztyén tudományokról való rövid könyvecské»-jét, melyet sokáig használtak a református iskolákban. E könyv bevezetésében azt írja a szerző, hogy felkereste őt Wittembergben, hol akkor tartózkodott «az bártfai Kristof, magyarországhi jámbor könyváros» s kérte őt, hogy ha valamit magyarul írt volna, «kibocsátaná». «Mert mostan a nyomorott Magyarországhban nagy sok keresztyén atyafiak kivánnának magyar nyelven iratatni egy rövid könyvecskét, melyből az keresztyéni tudomány első fundamentomit megtanulhatnák» stb. A bevezetésben említett bártfai Kristóf nem más, mint Dudling Kristóf, Bártfa első könyvkereskedője. Azok a feljegyzések, melyek Dudling Kristófról fennmaradtak, nem épen kedvező színben tüntetik fel. Megtudjuk belőlük, hogy Dudling Kristóf üzleti összeköttetésben állott Goltz Móric wittembergi könyvkereskedővel, ki neki Melanchton Fülöp bártfai bíró közbenjárására 110 forint ára könyveket adott el hitelbe és hogy kötelezte magát, hogy 40 forintot még 1548-ban Keresztelő Szent János napjára, 70 forintot pedig még ugyanazon év Szent Mihály napjára fog lefizetni. Ezen kötelezettségét, úgy látszik, nem tartotta be, mert 1552-ben Goltz Móric örököse és veje, Rhuel Konrád ezen tartozás behajtására a wittembergi egyetem közbenjárását kérte; az egyetem meg is tette a szükséges lépéseket, de sikertelenül. 1556-ban Rhuel Konrád egyenesen Bártfa város tanácsához intézett levelet, melyben felszólítja a várost, hogy szorítsa Dudling Kristófot arra, hogy tegyen eleget kötelezettségének, mert különben az ő költségén külön követet fog Wittembergből Bártfára küldeni és az adósság behajtásával megbízni. Arról azonban már nem szólnak a feljegyzések, hogy az ügy miként nyert elintézést. Az egész dolog ugyan semmi történelmi vonatkozással nem bír, mindazonáltal érdemesnek tartottuk felemlíteni, már azért is, hogy lássuk, milyen körülményes eszközökhöz folyamodtak abban az időben valamely követelés behajtása miatt. De láthatjuk ebből azt is, hogy a XVI. században sem volt jobb dolguk a könyvkereskedőknek, mint amilyen ma van számos vidéki könyvkereskedőnek.
Könyvkereskedők, kikről közelebbi adataink nincsenek, voltak: Selmeczbányán 1549-ben Fabri Márton, Brassóban 1550-ben Valentin, Nagyszebenben 1562-ben Schutth János és a XVI. század végén Wildt György özvegye, ki hét évre kapott engedélyt, hogy külföldről könyveket hozathat és azokat árusíthatja. 1560–1570 között pedig Fröhlich Ambrus bécsi könyvkereskedő tartott Debreczenben könyvraktárt. Fontos volna azonban tudni, hogy milyeneket.
1573-ban megjelent az első magyar világi tárgyú elbeszélés: Poncianusz históriája. Csakhogy – sajnos – nem magyar könyvkiadó, hanem Eberusz Balázs bécsi könyvnyomtató kiadásában. Mint a könyv latin nyelvű előszavában elmondja, ő fordította le magyarra s Eck gróf győri kapitány és pozsonyi főispánnak ajánlotta házassága alkalmából. E könyv a következő században már hazánkban is megjelent. 1633-tól 1679-ig négy kiadást ért Brewer Lőrinc lőcsei könyvnyomtatónál.
Bártfa második könyvkereskedője Gutgeszell Dávid volt, ki 1578-ban felállította az első bártfai nyomdát. Adatainkból azonban kitünik, hogy a könyvkereskedést már akkor űzte, amikor nyomdája még nem volt. Ugyanis 1571-ben nyomatta Schaffenberg Kriszpin boroszlói kiadó-könyvnyomtatónál Stöcker Lénárd «Scripsit etiam Apophtegmata illustrium virorum expositione Latina et Rytmis Germanicis illustrata anno Christi» című művét és azonkívül nevezettől könyveket is vásárolt.
Az akkori időben majdnem minden könyvkiadó adott ki kalendáriumot. Igy Gutgeszell Dávid is. Egy feljegyzésünkből tudjuk, hogy az 1579-iki évre szóló kalendáriumból, mely már saját nyomdájában készült, Kassa város tanácsának több tiszteletpéldányt küldött, melyekért a tanács 10 rénes forintot utalványozott.
Szoros, üzleti összeköttetés állhatott fenn ebben az időben a krakói és bártfai könyvkereskedők között, mert Petri György bártfai preszbiter könyveinek nagy része, melyeket kétségkívül a helybeli könyvkereskedők útján szerzett be, Krakóból valók. Petri György könyvgyüjteménye 56 nagyrészt bekötött, ívrétű kötetből állott és az egészet igen csekély összegre, 96 forintra becsülte. A nyomtatott könyvek ezidőbeli áráról hazánkban adataink ugyan nincsenek, de annyit mondhatunk, hogy eszerint a könyvek igen olcsók voltak.
Kassán 1583-ban ismét találkozunk könyvkereskedővel. Gallen Jánossal, kinek könyvkészletét ez évben bekövetkezett halálával hivatalosan összeírták. A leltár szerint a könyvek legnagyobb része latin és német nyelvűek voltak, de akadtak csekély számban magyar nyelvűek is, melyek leginkább a reformátorok irataiból, históriákból és krónikákból, tehát a biblia és történeti tárgyú verses művekből állottak. Ebből arra lehet következtetni, hogy a könyvkereskedők is buzgó terjesztői voltak a reformáció iratainak.
Tevékeny könyvnyomtató és könyvkereskedő volt ebben az időben Manliusz János, ki 1582-ben Laibachból jött Magyarországba. Hazájából kiutasították, mert elvállalta a krajnai protestánsok bibliájának nyomtatását. Manliusz János ezekután a szomszéd Magyarországon nézett szét s minthogy ekkor nálunk igen kevés nyomda működött, jövendőbeli működésének színhelyét itt meg is találta. És pedig hazánk dunántúli részén, Németujvárott, hol egyáltalában nem volt nyomda.
Manliusz János Magyarországon 1582-től 1604-ig, tehát 23 évig működött. A könyveken használt impresszumai szerint ezalatt az idő alatt a következő helyeken fordult meg: Németujvár (1582–1584, 1588, 1595–1597), Varasd (1587), Monyorókerék (1587–1592), Sic (1592–1593), Sárvár (1600, 1602), Keresztúr (1598, 1601, 1603, 1604). A folytonos helyváltoztatásoknak okát abban véljük feltalálni, hogy a cenzura részéről állandó üldöztetésnek volt kitéve, s ezért volt kénytelen nyomdáját egyik helyről a másikra áttenni. Az 1585, 1586, 1594 és 1599-iki évekből nem ismerünk tőle semmiféle nyomtatványt. Igen valószinű, hogy ezekben az években mint könyvkereskedő kiadványainak terjesztésével és árusításával foglalkozott, bejárván a vásárok alkalmával az ország nagyobb városait, hol egyszersmind lebonyolította a többi kiadó-könyvnyomtatókkal a szokásos csereüzletet is. Sőt az sem lehetetlen, hogy a frankfurti vagy lipcsei könyvvásárra is ellátogatott, mert a Schwetschke által összeállított könyvvásári jegyzékek már ebből az időből is mutatnak ki magyarországi nyomdatermékeket.
Manliusz János könyvkiadói tevékenysége felől a legjobban tájékoztat az általa kiadott és nyomtatott könyvek száma. Adataink szerint 56 kiadványa volt. Ezek legnagyobb része protestáns vallású mű, ami hű tükre annak a kornak, melyben napvilágot láttak. Kiadványai közül 37 a saját költségén, 19 pedig mások költségén nyomtatott mű. Ha nyelvek szerint csoportosítjuk a következő képet nyerjük: magyar 36, latin 15, német 5. Utóbbiak között van egy «Newe Zeitung aus Ungern» című német ujság, melyet 1587-ben Monyorókeréken adott ki. Ez a legrégibb ezideig ismert német ujság, mely hazánkban nyomatott. Örvendetes azonban annak megállapítása, hogy Manliusz János mint könyvkiadó a magyar irodalom szolgálatában állott.
Ime, egy külföldről bevándorolt könyvnyomtató és könyvkereskedő, ki mint e kor legkiválóbb magyar könyvkiadója hagyta hátra emlékét.
A «Irodalomtörténeti Közlemények» III. évfolyamában leközölve találjuk Zimmermann Mihály bécsi könyvnyomtató és kiadó-könyvkereskedő latin levelét, melyet 1562 február 16-án intézett Nádasdy Ferenchez, Vas és Sopron megye főispánjához. E levél igazolja, hogy ebben az időben hazánk dunántúli, de más részén sem igen voltak könyvkereskedők és az a kevés, aki volt is, nem volt olyan élelmes, hogy a magyar irodalompártoló főurakat magának mint vevőket biztosította volna. Zimmermann Mihály leveléből kiviláglik, hogy Nádasdy Ferenccel való összeköttetése már régebbi. Levelében ugyanis megköszöni Nádasdy Ferencnek egy hozzá intézett levelét és az ahhoz csatolva volt összeget, melyet azonban nem tekint vételárnak, hanem inkább csak ajándékba küldöttnek. A levél további része pedig így szól: «Hallván, hogy Uraságod édes atyja Sárvárott iskolát alapított, miután én Uraságod megbízásából s pártfogása mellett, boldogult Melanchthon Fülöpnek grammatikáiból (t. i. a görögből és latinból) nagy mennyiségű példányokat nyomattam s kiadtam: ennélfogva bátor vagyok Uraságodat megkérni, kegyeskedjék szokott bőkezűségében s nagylelkűségében könyveimből bizonyos számú példányokat jutányos áron átvenni, miáltal Uraságod engemet nagyon megörvendeztetne stb.»
Nem hagyhatjuk azonban említés nélkül, hogy a XVI. században a szerzők maguk is foglalkoztak műveik árusításával, illetve terjesztésével. Kitünik az abból, hogy Pomariusz Kr. az általa készített Besztercze térképét ismerőseinek megküldvén, kéri őket, hogy az érte járó összeget majd küldjék meg neki.
Fennebb említettük, hogy a könyvnyomtatók mellett a könyvkötők is foglalkoztak könyvek árusításával; sőt némelyike könyvek kiadását sem tartotta utolsó dolognak. Ezt igazolja Zechel Gergely pozsonyi könyvkötő, ki 1633-ban egy magyar kalendáriumot adott ki, melyet Pázmány Péternek ajánlott. Sajátos stílusánál és érdekes tartalmánál fogva talán nem lesz érdektelen, ha a Pázmány Péternek szóló ajánlást egész terjedelemben, az eredeti helyesírással itt leközöljük: «Az Szentseges Romai Annya Szentegyhaz cardinallyanak Pazmany Peternec Esztergomi Erseknec, Magyar Orszagh Primásánac és fő Cancellariusának, az fölséges masodik Ferdinand Romai Csaszarnak és Magyar Orszagi Kiralynac völsö Tanatsanák etc. Nekem Mindenkoron Kegyelmes Uramnac Istentől minden Lölki és testi jókat kévanok. Sok és külömb féle értelemben vadnac az emberec, Nagysagos és Kegyelmes Uram és kérdéseket is tamasztanac, mi legyen az esztendöknec, Holdoknac, Napoknak és ez földön ennyi soc valtozásoknac, Zurzavaroknak és egyenetlenségeknec, oka. Ugy hogy némellyec azt, czac nem oktalanul vac szerenczénec tulaidonéttyac, némellyec azt természet folyasánac, nemellyec fatalibus periodis ordscriballyac azt, nemellyec pedig az éghnec erőségheinec és azoknac influentiainac az melyekről az Astrologusoc Calendariomakban itéletet tesznec. De mindazaltal legigazibb itélet azoké, az kic azt, az hatalmas Istennec akarattyánac és megvizsgálhatatlan itéleténec tulaydonéttyác, az ki valamit teremtetett és szerzet, azt ugyan azon erejében, mindenható erejével és bölczeségével s igaz itéletével odahajtya vala hova akarja. Minthogy szoktanac az tudos és bölcz Mathematicusoc és Philosophus Astrologusoc, Theologusoknak itelettyeket helybe hagyván magoc tudomanyoc szerint, ugy mint Istentöl adatattal, meg az bölcz Salamon-is Sap. 8. diczekedet, minden esztendőben az időknec valtozásokrol eghnec forgosibol és irasibol, ez földön lakozoknac állapottyokrol uy Calendariumokat et praxes Astrologicus conscribalni és ki ereszteni; az mint M. Bandarkovitz Janos-is, az Crakai Academiaban a Philosophianac Doctora, Professora és ordinarius Astronomusa, irt az jövő 1634. esztendőre való ilyen praxin Astrologicam és Calendariumot, mellyet én Magyar nyelvre forditatvan magam költségével ki nyomtattam és az Nagyságod tekintetes és nevezetes Uri neve alat az körösztyéneknec hasznokra kiboczatattam. – Minekokaért Nagysagodat, mint Kegyelmes Uramat, kérem alazatossan, méltoztasséc Nagyságod, ezt az én kisded munkamat tölem alázatos szolgajátol kedvessen mind elvenni s-mind megolvasni. – Nagysagodat pedig a Kegyes Isten sokaig éltesse, az ő szent nevénec tisztességére az keresztyén Anya szent egyháznac épülésére megnyomorodot… édes Hazanknac elő menetelére és meghmaradására, árvaknac és ügye fogyot szegényeknec vigasztalására, kedves és kévanatos jó egességben. Költ Pozsonyban Sz. Mihály napján, 1633 Esztendőben. Nagyságodnak alázatos szolgája Zechel Gergely, Posoni Polgar és Könv-kötő.»
Ezen ajánló-sorok inkább nyelvészeti szempontból érdemelnek figyelmet, de bennünket meg abból a szempontból érdekelnek, hogy reá mutatnak, mily fontos és nagyjelentőségű kiadvány volt e korban a kalendárium.
E korból még a következő könyvkereskedőket ismerjük: Kassán Szeiberlich János (1667–1676), Budán Ring Tivadar (1706) és Pesten Kirchhoffer Ferenc (1703).
A XVII. századbeli magyar könyvárakra vonatkozólag is vannak feljegyzéseink. Egyik feljegyzésünk Weber Bálint modori ev. lelkész könyveire vonatkozik. Nevezett 1608-ban elhalálozván, az utána maradt könyveket a város javára lefoglalták és jegyzéket készítettek róluk a becsárakkal együtt. A jegyzék összesen 50 könyvet sorol fel, melyek ív-, negyed- és nyolcadrét szerint vannak összeállítva. A becsárak 20 dénár és 2 forint között váltakoznak, melyek az akkori viszonyokhoz és a mostani könyvárakhoz képest eléggé méltányosnak mondhatók. Másik feljegyzésünk szerint Kamuti Farkasné, Jászbriny Zsófia asszony Cseffey Lászlónak Kolozsvárott 1657-ben 10 könyvet 12 magyar forintért adott el. E néhány példa épen elég arra, hogy fogalmat alkothassunk magunknak az akkori könyvárakról és ezzel kapcsolatban a könyvkereskedők anyagi helyzetéről.
Kétségkívül, hogy a XVII. század végén és a XVIII. század elején a jezsuiták kassai és nagyszombati rendháza fejtett ki nagy könyvkiadói tevékenységet. Természetes azonban, hogy nagyszámú kiadványaik közül a latin nyelvű hittudományi művek vannak túlsúlyban, de találunk köztük tankönyveket és egyéb világi tudományos, sőt népies műveket is, melyek egyik legérdekesebbje a «Szakácsmesterségnek könyvecskéje».
A jezsuiták nagyszombati rendházának nyomdája 1710-ben kiadványairól jegyzéket adott ki, mely nevezetesen két szempontból érdemel figyelmet. Először, hogy kellően tájékoztat a nyomda ezidőbeli kiadványainak állományáról, másodszor pedig azért, mert a legrégibb magyar könyvjegyzék, melyről tudomásunk van. Ez azonban nem zárja ki azt hogy az előbbi, talán már a legelső magyar könyvkereskedőknek ne lettek volna könyvjegyzékei. Sőt egész bizonyosra vehetjük, hogy voltak. Mert amint tudjuk, a legelső németországi könyvkereskedők és könyvkiadók, de már az ókorban a római kéziratkereskedők is, adtak ki egylapos könyvhirdetéseket. Már pedig az szinte hihetetlen, hogy a legelső magyar könyvkereskedők nem ismerték volna ennek a nélkülözhetetlen terjesztési-eszköznek a fontosságát. Feltesszük, hogy nálunk csak az a sajnálatos körülmény forog fenn, hogy ezekből a legelső magyar könyvhirdetésekből egyetlen példány sem maradt reánk, ami műveltségtörténetünkre nézve mindenesetre súlyos veszteség.
Visszatérünk azonban a nagyszombati jezsuita-nyomda könyvjegyzékére. Ezen könyvjegyzék nyolcadrét alakban jelent meg s tartalmazza mindazon könyvek címét, melyeket a nyomda 1710-ben forgalomba hozott és árusított. A felvett könyvek legnagyobb része saját kiadványait képezte, de vannak benne olyanok is, melyek másutt jelentek meg. A könyvjegyzékben összesen 390 könyv szerepel s ami ma benne a legértékesebb az az, hogy az árak is jelezve vannak. Igy módunkban van megállapítani, hogy a legdrágább könyv 10 forint, a legolcsóbb 2 dénár volt.
Figyelmet érdemel II. Rákóczi Ferencnek a XVIII. század elején a kassai könyvkötő-céh érdekében kibocsátott védőlevele is, mely így szól: «Kassai céhbeli compactorok alázatos instantiájok mellett előttünk repræsentált privilegialis articulusokbul értjük, hogy a typographusoknak s egyébféle, könyvekkel és papirossal kereskedőknek és céh nélkül való compactoroknak is sokadalmak alkalmatosságával, sőt másként is az említett céhbeli compactorok privilegialis articulusi ellen könyveket és papirost titkon vagy nyilván nem volna szabad árulni. Kiknek ezen alázatos instantiáját kegyelmes tekintetben vévén, ezen privilegialis articulusok ususában őket kegyelmesen manuteneálni kivánjuk továbbvaló dispositióig. Ehhez képest mindazoknak, akik az istansok ily privilegialis artikulusok ususa ellen kész könyveket, papirost és egyéb idejárulható eszközöket árulni szoktak, serio parancsoljuk: se sokadalmakban, sem penig másképen ezen privilegium tenora ellen könyvet, papirost s egyéb idejárulható eszközöket árulni ne merészeljenek, – sőt akik vakmerőségtől viseltetvén, ezen parancsolatnak ellen cselekedni comperiáltatnának, azon sokadalmas helynek tisztei és földesurai az emlitett compactoroknak az illyek ellen assistáljanak.» Ezen védőlevél által ismét csak beigazolva látjuk ama tényt, hogy e kor könyvkötői könyvkereskedők is voltak.
A magyar könyvkereskedelem e harmadik korszaka, épúgy mint a magyar könyvnyomtatásé, 1848-ig a privilegiumok korszakának nevezhető. E korszak elejétől egészen 1770-ig minden téren csend uralkodott. S ezen ne is csodálkozunk, hiszen az előző korszak folytonos harcok és torzsalkodások között telt el, tehát a nemzet pihenni vágyott. Pihent, hogy azután új erővel lásson korszakalkotó munkájához. De a pihenés ideje nagy kárára volt. Azalatt, míg tétlen volt, csaknem egészen elvesztette külső életének és nyelvének jellegét. A magyar nyelv minden térről kiszorult: a társadalmi érintkezésből, a hivatalból és az irodalomból. Helyét a latin nyelv foglalta el. És azt az idegen szellemi életet is, mely a latin irodalomban majdnem a túltermelésig fokozódott, a cenzura tartotta lenyügözve. Igen helyesen írja Grünwald Béla «A régi Magyarország» című művében: «A XVIII. század Magyarországra nem örökölt egy kifejlett nemzeti irodalmat az elmult századok nemzedékeitől. A nemzet géniusza még nem jelent meg az irodalomban és művészetben. De a nyelv, melyen Zrinyi, Balassa, Pázmány Péter és később Mikes Kelemen írt, bízonyítja, hogy van benne erő és báj, hajlékonyság és képesség kifejezni a kor gondolatait és érzelmeit s nem áll hátrább az egykorú németnél s csak a nemzeti élet rendes kifejlődése kellett hozzá, hogy erre a következő korszakban is képes legyen.» És így is lett. 1772-ben bekövetkezett a szellemi ébredés és utána 1790-ben a politikai újjászületés. Az ezzel felszínre került új élet azután útját egyengette a magyar könyvkereskedelemnek is, mint azt alább látni fogjuk.
A XVIII. század folyamán még mindig a könyvnyomtatók és könyvkötők voltak túlnyomó részben a könyvkereskedők.
Az ismert könyvnyomtatók, kikről tudjuk, hogy e században könyvkereskedelemmel is foglalkoztak, ezek voltak: Budán Nottenstein György, Győrött Streibig Gergely, Kalocsán és Érsekujvárott Wagner János József, Kassán Werfer Károly, Kolozsvárott Kollmann Ferenc József, Komáromban Töltési István és Weinmüller Bálint, Lőcsén Brewer Lőrinc özvegye és örökösei, Nagyszebenben Sárdi Sámuel és Barth János, Nagyszombatban a jezsuita nyomda és Jelinek Vendel, Pozsonyban Royer János Pál, Patzkó Ferenc és Weber Simon Péter, Sopronban és Szombathelyen a Sziesz könyvnyomtató család, Váczott Ambró Ferenc Ignác és Gottlieb Antal és Veszprémben Számmer Mihály.
Az itt felsorolt kiadó-könyvnyomtatók saját költségükön nyomtatott kiadványai azonban leginkább ima- és ájtatoskönyvekből, szent és világi énekekből, históriákból, csiziókból és kalendáriumokból állottak, melyeket – bár maguk sem röstelték vásárról-vásárra vinni – többnyire a könyvkötőknek adták el, kik azok terjesztése körül – már a saját érdekükben is – hathatós tevékenységet fejtettek ki. Ők bonyolították le vásárok alkalmával a folyóiratokra és egyéb irodalmi termékekre történt előfizetéseket is. Igy egy 1797-ben Váczott megjelent predikációs könyvben a következő figyelmeztetést olvassuk: «Tudósitás. Akik ezen Prédikátzióknak 2-ik Darabjára előfizetni kivánnak, a jövő József-Napi Pesti vásáron előfizetéseket az az: 25 garasokat vagy hozzám elküldeni, vagy a tudósitásban említett előfizetéseket bé-szedő Uraknál béfizetni méltóztassanak.»
A könyvkötők közül, kik a XVIII. században közreműködtek a hazai irodalom terjesztésénél, a következőkről van tudomásunk: Beszterczén Eckart Péter, Beszterczebányán Grimm Keresztély és Gündl Sámuel, Brassóban Madátsch Mihály, Budán Nudow J. F., Eperjesen Kollár Godofréd, Eszéken Klinger Kristóf, Győrött Müller Ferenc, Ludwig János Mihály, Holtzer Simon «compactor Jauriensis» és Bischell János Frigyes, ki 1736-ban kiadta Rheniusz latin grammatikáját; Hőgészen Neumann Jakab, Kassán Kecskeméthy József és Viszth János. Kassán különben 1750-ben még több könyvkötő is működött s mint tudjuk, már a XVII. században külön céhet képeztek. Kitetszik az Molnár Gergelynek 1750-ben megjelent «Elementa grammaticae latinæ» című tankönyvéből is, melynek címlapján ez áll: «Extant apud compactores Cassoviæ 1750.» Kecskeméten Miskólczi Miklós, Késmárkon Spiner János András, Kolozsvárott Lőcsei Sámuel és Guttmann János, kiről Kazinczy Ferenc is megemlékezik, azt mondván róla, hogy magyar könyveket «a vevő a németül nem értő Guttmannál talál»; Komáromban Túróczi Mihály, ki egyebek között Gyöngyösi István «Csalárd Cupidónak kegyetlenségé»-t adta ki, továbbá Sátor Péter és Fülöp Mihály, kikről az a feljegyzés maradt reánk, hogy összes könyvkészletüket 1740-ben a nagysallói vásáron fegyveres pandurokkal foglalta le a plébános; Lőcsén Kollár János Dávid, Nagyszebenben Eiszer György, Grimm Károly, Löw János és Pos Gottlieb, ki 1776-ban saját költségén kinyomatta a «Mennyország kulcsa» című imakönyvet; Pozsonyban Frank Fridrik, Geiszler Károly, Gollner József, Finszterbach Jakab János, Kämpf Sándor, Spaiszer Ferenc Domokos és Németh Mihály, Rozsnyón Ámon András, Sopronban Fischer Mátyás, Krüg Ferdinánd és Wohlmuth János és Veszprémben Baumeiszter Ferenc.
Külön kell megemlékeznünk Voigt Kristóf tanárról, ki 1712–1713 táján Nagyszebenben alapított könyvkereskedést. Mint ő maga kijelentette, könyvkereskedése olyan, amilyen Erdélyben még nem volt. És ebben talán igaza is volt, mert amint adatainkból kitünik, meglehetős nagy készletet tartott könyvekből. Hogy csak egy példát említsünk: 80 bibliát és 200 új testamentumot tartott egyszerre raktáron. Mindazonáltal a közönség még sem volt vele megelégedve. Többen panaszt is emeltek ellene a városi tanácsnál, aminek a vége az lett, hogy könyvkereskedését meg kellett szüntetnie.
Mária Terézia trónralépte után (1740) már rendszeresebb könyvkereskedők léptek fel, kik a könyvkereskedelmet a könyvnyomtatástól és könyvkötészettől elkülönítve űzték.
Ilyen volt elsősorban Mausz János Gellért, ki 1748-ban Pesten alapított könyvkereskedést. 14 évig működött mint könyvkereskedő és könyvkiadó és ezen idő alatt mindössze csak 7 kiadványt bocsátott közre s azok is a tudós körökben kedvelt latin műveknek az utánnyomatai voltak. Könyvkiadói működése a magyar irodalomra nézve tehát elveszett; azonban a külföldi kiadásoknál aránylag olcsóbb latin utánnyomataival, némi hasznos szolgálatot mégis teljesített. S ezzel ő is hozzájárult azon nagy szellemi átalakulás előkészítéséhez, mely hazánkban – Toldy Ferenc szerint – a deák irodalom művelésével «szerencsésen közvetítette s általánosította az európai tudományos műveltséget».