Miklós (megilletődve). – Maga fene leány, Elza!

III.
SZERVUSZ, SZERELEM!

– Történik: a Nádor-utczai palota nagy szalonjában, délután három órakor. Elza és unokatestvére: Berzsenyi Zoltán élénken vitatkoznak. –

Zoltán. – Azt mondtad, hogy ma megint kiizzadsz száz bükköt. Nem talán, hanem feltétlenül.

Elza. – De ha nincs! Mindössze hatvanhét forintom van. Oda adok hatvanat, s a többit megkapod jövőre.

Zoltán. – Csak add ide nyugodtan mind a hatvanhetet. Marad százharminczhárom.

Elza (pénzt vesz ki a tárczájából s leolvassa az asztalra). – … Negyvenöt, ötven, hatvan, hatvanöt, hat, hét… Te, van még húsz krajczárom! Odaadjam?

Zoltán. – Czigány vagyok én, hogy hatosokkal akarsz kifizetni?!

Elza. – Csak ne légy olyan büszke, a mikor kiszipolyozol egy szegény nőt, a ki tulajdonképpen egy fityinggel se tartozik neked.

Zoltán. – Hja, barátom, ha nem akarsz fizetni, akkor ne adj nekem ilyen megbízásokat; az ilyen megbízások pénzbe kerülnek! Vagy azt hiszed, hogy Ede, a főpinczér, meg Móni, a fiákeres, majd itéletnapig fognak várakozni?! Na, akkor jól ismered őket!

Elza. – Ha én teneked azt mondtam, hogy az összes költségeket viselni fogom, ebből nem következik, hogy egy hétig minden fiákeres-ló vederből igya a pezsgőt, és hogy azonnal teletömd a pénzemmel a Káposztának a zsebét. Ha olyan helyre legény vagy, szeressen téged a Káposzta kisasszony önzetlenebbül.

Zoltán. – Csak mondd ezt a Káposztának! (Az egyik tizest nézegeti.) Te, nem rossz ez a tizes?

Elza. – Mért? Mert egy kicsit elhasznált? A Káposztának így is jó lesz.

Zoltán. – Ha ezzel azt akarod mondani… Különben a ki fizet, az mondhat akármit. Szerintem: a ki fizet, az úr. Hát jól van, a többi százharminczhárom bika maradjon szombatra. Ámbár jobb volna, hogyha becsapnál valamit.

Elza. – Nekem nem olyan sürgős. Gyere csak szombaton.

Zoltán (elteszi a pénzt). – Akkor hát szervusz.

Elza. – Szervusz.

(Zoltán el.)

Elza (elővesz egy könyvet az asztalról). – Hol is hagytam el?… Igaz, megjegyeztem a lapot. (Olvasni kezd:)

(Katicza jelenik meg az ajtóban.)

Katicza (bizalmas mosolygással). – A hadnagy úr van itt! Nem tudom mért, azt mondta, jelentsem be.

Elza. – Ah!… Legyen szerencsém! (Leteszi a könyvet s feláll. Katicza kimegy s egy fél percz multán Telegdy Miklós lép a szobába. Az arcza rideg; tartása katonás.)

Miklós (némán köszön, lassan előre lépked, s egy levelet tesz az asztalra). – Mi ez?

Elza. – Hohó, hadnagy úr, ne olyan konfidens hangon! Meghalt a gyerek, vége a komaságnak.

Miklós. – Nekem nincs kedvem viczczelni. Azt mondja meg, hogy: mi ez?

Elza. – Én nem viczczelek, hanem rendreutasítom önt, a hogy érdemli. A kérdésére pedig azt válaszolom, hogy: ez, kérem, egy levél, melyben tudtára adtam, azt hiszem: magyar nyelven, hogy köztünk vége mindennek, örökre.

Miklós. – Mivel pedig ez nagy szó, s mivel a kislányos tréfáknak és kislányos szeszélyeknek is megvan a maga határa: legyen szabad érdeklődnöm, hogy: miért?

Elza. – Mert nem szeretem magát. Ennyi az egész.

Miklós. – Heteken és hónapokon át ennek az ellenkezőjét mondta. Nekem tehát van okom föltenni, hogy most maga nem mond igazat.

Elza. – Heteken és hónapokon át hittem, hogy szeretem… ez igaz. Ámbár néha voltak kételyeim és én becsületesen beszámoltam ezekkel is… De most már tudom, hogy nem szeretem. Bizonyosan tudom, hogy nem szeretem. Tehát megírtam… az igaz, egy kicsit röviden… hogy nem lehetek a felesége…

Miklós. – És erre most jön rá, két nappal az eljegyzés után?!…

Elza. – Két nappal az eljegyzés után, vagy két nappal az esküvő előtt, vagy akár két nappal az esküvő után… ez nem változtat azon, hogy levonjam az összes konzekvencziákat. Mindenesetre okosabb, hogy most jöttem rá… mert ha ez két nappal az esküvő után történik, biztosíthatom, hogy rosszabb volna, és nem csak én rám nézve.

Miklós (látván, hogy az eset komolyabb, mint hitte). – Kedves Elza! Maga most nem beszél komolyan; magából csak a harag beszél. Valami történt… el sem képzelhetem, hogy micsoda… a mi igen megbosszantotta… és a miért meg akar szekirozni… Azt gondolta magában: no, rá fogok ijeszteni erre a huszárra!… de ez a huszár egy cseppet se ijedős. Tudja, hogy csak neki volna oka a haragra, és előre kijelenti, hogy jövőre a szeszélyeket nem fogja tűrni. De fölteszi, hogy valami félreértés okozhatta ezt a szeszélyeskedést, és hinni akarja, hogy az egész makranczosság csak faxni, a minő hölgyecskéknél előfordul. Azért, bár a rend az, hogy a rossz kislányokkal szigorúan kell bánni, ez egyszer nem úgy felel a levélre, a hogy kellene, hanem megvárja a magyarázatot. Szóval, iparkodjunk nyugodtan beszélni.

Elza. – Iparkodjunk nyugodtan beszélni.

Miklós. – Nos hát, én egy szót se hiszek abból, hogy maga engem már nem szeret; ezt csak most mondja, dühében, az ellenkezőt pedig már nem egyszer mondta, s nekem mindenesetre kellemesebb az ellenkezőt hinni. Ez egy. A másik az, hogy én is szeretem magát (Elza a fejét rázza); ezt maga igen jól tudja… Mi több: maga nekem már a jegyesem… E szerint megkövetelhetem, hogy feleljen a kérdéseimre nyugodtan. Mit jelent ez a komédia? Miért haragszik? Mi izgatta fel?

Elza. – Édes barátom, maga téved. Én komolyan beszélek; rémkomolyan. És nem is haragszom, csak átkozottul szomorú vagyok.

Miklós. – Ez nem felvilágosítás.

Elza. – Ha egyszer jónak látja illendő hangon kérni: megkaphatja a fölvilágosítást. Azt már nem tudom, hogy kielégítőnek fogja-e találni?… De elmondhatom, a mit tudni óhajt, föltéve, hogy nem ilyen nyers hangon kivánja, és nem beszél velem úgy, mint egy hadbíró a katona-szökevénynyel. Mondom, hogy ennek a hangnak már semmi értelme. Mától fogva idegenek vagyunk, és ez az erélyes hang nem hat rám többé, a mióta tudom, hogy csakis a hangja erélyes.

Miklós. – Igyekszem nyugodt maradni…

Elza. – Tegye azt, barátom.

Miklós. – … és még egyszer kérem, szépen kérem, mondja el: mi történt? mi izgatta fel?

Elza. – Nem izgatott fel semmi és nem történt semmi nevezetes. Valami történt – majd elmondom – de az eset jelentéktelen. Az esetnek csak annyi szerepe van, hogy felnyitotta a szemem. Ön türelmetlen, kedves barátom? Rosszul teszi, ha türelmetlenkedik, mert akkor soha se fog megtudni semmit.

Miklós. – Csak azt akartam mondani…

Elza. – Lám, már csakugyan nyugodtabb! Igaza van, mért ne beszélhetnénk a dologról minden szenvedélyesség nélkül, barátságosan?!… hisz alighanem utóljára diskurálunk. Azt akarta mondani, ugy-e, hogy az esetet szeretné hallani?! Türelem, édes barátom, egy kevés türelem! A baj nem ezzel az esettel kezdődött; ezzel elvégződött.

Miklós (még folyvást reménykedve, s a helyzethez mért feszességgel). – Kérem, már nem mondtam semmit! Egyszerűen hallgatom, a mit szíves lesz velem közölni.

Elza. – Hát, kedves barátom, csak egy csekélység történt, a min maga talán nevetni fog; én is nevettem volna rajta, ha nem érint ilyen közelről…

Miklós. – Mindjárt gondoltam.

Elza. – Hogy megérthesse, miképpen vezethetett ez a jelentéktelen história arra, hogy két nappal az eljegyzés után egyszerre csak felmondjam a barátságot és szakítsak magával mindenkorra, értse meg: minden korra… hogy megérthesse, miért csinált az a kis eset az én lelkemben olyan nagy revolúcziót, előre kell bocsátanom egyet-mást.

Miklós. – Hallgatom.

Elza. – Először is: el kell mondanom valamit, a miről még sohase szóltam magának… Én már régen tudom, kedves barátom, hogy maga nem szeret engem. (Miklós tiltakozó mozdulatot tesz.) Sohase tagadja! Maga nem szeret engem; de el akart venni, mert jó parti vagyok, s azt remélte, hogy kellemes feleség lesz belőlem: szimpatikus, vidám, és olyan, a kit nem kell szégyellni. Én ezt régen tudom; maga egy párszor vigyázatlanul nyilatkozott a terveiről, s én mindenről a legpontosabban értesültem…

Miklós. – Maga a pletykálóktól és a detektivektől akarta megtudni, hogy szeretem-e?

Elza. – Ne vitatkozzunk erről; nem csak tudom ezt: láttam!… Nagyon messzire vezetne, ha rendre elmondanám, hogy miből láttam. Azért nem fogom felsorolni a megfigyeléseimet; ez különben is kissé megszégyenítő volna rám nézve… Elég az hozzá, már régen tudom, hogy nem szeret, hogy… mondjuk ki a meztelen igazságot!… hogy csak az aranypotykát látta bennem.

Miklós. – És maga ilyen bagázsnak néz engem?!

Elza. – Ne sértődjék meg; nem akarom sértegetni. A mint láthatja, ha fájt is ez a bizonyosság, azért nem következtettem belőle semmi olyast, a mi bánthatná az érzékenységét… a szomorú fölfedezés nem változtatta meg a viszonyunkat… még csak nem is szóltam róla magának… Én ugyan sehogyse tudom megérteni, hogyan házasodhatik meg valaki érdekből, de sajnos, egy cseppet se vagyok naiv perszóna, és tudom, hogy megcselekszik ezt a legkorrektebb urak is, a hölgyekről nem is beszélve… tudom, hogy ez világ sora… és nem botránkoztat meg a dolog, akkor se, ha az én bőrömre megy.

Miklós. – Maga szépeket mond rólam! De megigértem, hogy nyugodtan fogom végighallgatni…

Elza. – Higyje el, jól teszi, mert különben sokat kellene törnie a fejét, és mégse találná ki: mi az, hogy az előbb még nem volt semmi bajom, és aztán tessék… egyszerre csak vége a kalandnak?!… Hát így történt, kedves barátom, hogy a mi bajunk már régi eredetű… Ha nem beszéltem róla, tulajdonítsa annak, hogy alattomos természetű vagyok… És mért maczeráltam volna magát a fölfedezésemmel, ha egyszer azt határoztam el, hogy túlteszem magamat rajta?! Ez a fölfedezés fölért egy jó pofonnal… de akkor én voltam kettőnk közül a gyöngébb. Nem mondom, hogy minden habozás nélkül s nyugodtan vágtam zsebre… ó nem! Egy kicsit lázongtam, az igaz. Azt kérdeztem magamtól: lehetséges-e, hogy annyi szív, amennyit én viszek a vásárra, ne érdemeljen többet?! És így berzenkedtem: az nem lehet, hogy ész, erő és oly szent akarat… vagy igaz, hisz ez a Szózat!… Azt akartam mondani, hogy: ész, kedvesség csinosság, jóság és oly szent akarat!… ez mind sifli?!… legfeljebb ráadásnak számít?!… pénz beszél, kutya ugat?!… De ha lázongtam is egy darabig, a vége az lett, hogy belenyugodtam a sorsomba. Emlékszik, mit mondtam egyszer magának? Hogy két dolgot soha se tudnék megbocsátani: ha nem szeretne úgy, a hogy én értem a szerelmet, és ha nem szeretne sehogy sem, hanem csak az aranypotykát látná bennem… Nos, szégyenszemre meg kell vallanom, hogy megbocsátottam mind a kettőt. Oly gyönge voltam, hogy tudva, látva, mennyivel többre becsüli szép szememnél, eleven lelkemnél, becsületes szívemnél a hozományomat, a készpénzt, a sok piszkos bankót, megbocsátottam ezt is!

Miklós. – Elza!

Elza. – Mert azt hittem, hogy: szeretem. Mindent elmondok. Így gondolkoztam… sajátságos menyasszonyálmok, nem igaz?!… a kit szeretek, hideg lelkű, önző, kemény akaratú ember, a renaissance-kalandorok örök fajtájából, a ki minden áron csak vagyont és hatalmat akar, a ki engem csak eszköznek tekint, a kinek minden nő, maga a szerelem is csak eszköz… De azt hittem, hogy rabja vagyok ennek az erős akaratú embernek, daczára mindeneknek, daczára az istenségnek, daczára önmagamnak!… És elhallgatott az erkölcsiség-érzetem, mely az ilyen szövetkezést bűnösnek látja, elhallgatott a méltóság-érzésem, mely a lenézésre csak alázattal tudott felelni, elhallgatott megbántott vonzalmam is, melyet csak izgatott, hevített az, hogy szeretetlenséggel kellett találkoznia. Mert ilyen silányak vagyunk. És abban, reménykedtem, hogy később, mint engedelmes Grizeldisz, majd csak meghódítom szegény szép szememmel, lenézett eleven lelkemmel, és a hozományommal ugyan föl nem érő, de azért nem egészen értéktelen becsületes szívemmel.

Miklós. – Maga nagyon visszaél azzal…

Elza. – Nem, de abban igaza van, hogy kár ilyen messzire galoppoznom. Hát hagyjuk ezt. Van még egy másik dolog is, a mit előre kell bocsátanom, és ez a legfontosabb. Szerencsére, vagy szerencsétlenségre, nem tudom, az, hogy maga nem szeretett engem, csak a kisebbik baj volt. A nagyobbik baj az volt…

Miklós. – Hogy maga nem szeretett engem.

Elza. – Nem egészen jól mondja, de csakugyan erről van szó. Előbb is voltak kételyeim!… hűségesen el is mondtam magának… hogy az a vonzalom, a mit maga iránt érzek, az-e, a minek lennie kellene?… az igazi-e, vagy csak olyan képzelődéses nyugtalanság, a minő előjön az életben több példányban is?… Azt hiszem, tudtomon kívül, ezért nem siettettem, sőt ezért halasztgattam mindig későbbre az eljegyzést, a mi már magasfokú nyilvánosság… Hanem a keserves fölfedezés után a kételyeim egyre sűrűbben jelentkeztek. Először le voltam sujtva, meg voltam alázva, be voltam véve, de mikor a krizis elmult, tisztábban láttam magát, mint előbb. És egyre gyakrabban megtörtént, hogy maga nem imponált nekem. Nem beszélem el az apró eseteket… maga se találná kellemesnek ezt a számadást… legyen elég annyi, hogy a szomorú tapasztalat után is hűséges és megadással teli Grizeldisz válhatott volna belőlem, de ehhez meg kellett volna maradnia annak az akaraterős, elszánt és félelem nélkül való ritternek, a kinek az első időkben képzeltem. Nos, már jó ideje kezdtem sejteni, hogy maga nem olyan vakmerő legény, mint a milyennek mutatja magát. Most jövök az esethez.

Miklós. – Végre.

Elza. – Az a jelentéktelen história már több nappal ezelőtt történt, de én csak tegnap tudtam meg. A dátum mellékes. A fődolog az, hogy reggeli négy óra tájban történt, a Skóczia nevezetű éjjeli kávéházban, illetőleg utóbb, a kávéház előtt.

Miklós (megkönnyebülten). – No, ott ugyan semmi se történt.

Elza. – Mondom, hogy semmi nevezetes. Maga éjfél után ment a kávéházba, egy kicsit becsípetten…

Miklós. – Ez az a nagy dolog? Becsíptem én, ha tudni akarja, már azóta is, s tudtommal, a mikor magát megismertem, nem tettem tökjózansági fogadalmat. Egyébként akkor este maguknál ittam; s mondhatnám, hogy maga itatott le.

Elza. – Bánom is én, hogy becsípett! És ha az ifjúi kedélynek a szolidabb evés-ivás után szüksége van a fűszeresebb társalgásra, ez még nem nagy hiba. Szóval, maga arájától elbúcsúzván, lelki szükségét érezte a fesztelenebb vidámságnak, s betért a Skóczia-kávéházba. Ott, miután néhány ismerős hölgy társaságában számos gyomor-erősítőt kebelezett be, jónak látta helyet foglalni egy másik asztalnál, a melynél a következők ültek: a félbenmaradt Mancsi, a ki az nap versenyt nyert, s ennek örömére megtörte a fösvénységi fogadalmát; az általam igen kevéssé előnyösen ismert Chlopitzky főhadnagy, a ki akkor már ott tartott, hogy csak a léghajózásról kívánt értekezni; egy gazdag szerb úri ember, nem tudom micsoda Ics vagy Vics, skócziai nyelven: a szép Misa, a ki igen sokat köpködött, de végül készségesen fizetett; és Brezovácz kapitány, a kit az ital Don Juanjának vagy Bolygó Hollandijának lehetne nevezni, mert bár éjjel-nappal folyton iszik, hogy föllelje az igazi részegséget, hasztalanul és reménytelenül bolyong a legkülönbözőbb folyadékok tengerén, kedvére soha se tudja leinni magát, minthogy délután egy órakor mégis csak illik lefeküdni. Szép társaság!

Miklós. – Hát a Skóczia-kávéházban nem is mulathat az ember a herczegprímással.

Elza. – Térjünk át a társaság szebbik felére. A hölgyek közül ott voltak: a Snapszi, magának egy régi barátnője, a ki már sokat tapasztalt, de a kinek mind e mai napig maga maradt a herczpinkerlije; Aszfalt Betti kisasszony, az ismert élőkép-művésznő; a szeretetreméltó kis Gömböcz; a dallamos nevű Fincsi Tincsi; végül egy ifjú hölgy, a kinek a neve házias erényeket sejtet, röviden: a Káposzta.

Miklós. – Ejnye be kitünően van informálva!

Elza. – Kitünően vagyok informálva az összes részletekről, de ezeket el fogja engedni. Maradjunk csak a tárgynál. Az eset mindössze ez: négy óra tájban, mikor a társaság már kiment a kávéházból, s a fiákerek előtt nagy volt a tanakodás, hogy merre tartsanak, a Snapszi gyöngéden kérte magát, kísérje el haza. Bizonynyal félt egyedül haza menni, mert már egy kicsit későre járt az idő. De maga azt felelte: »Snapszikám, most nem viszlek haza, mert nekem most vigyáznom kell magamra.«

Miklós. – Nahát!

Elza. – Sejtettem, hogy magának erre ilyenforma lesz a megjegyzése. Azért még azt is hozzá tehetném, hogy maga enyhíteni akarván a válás keserűségét, megnyugtatta a Snapszikát és így vígasztalta: »Nem lesz ez mindig így; jövőre már jobb világ lesz«, szó szerint nem tudom, mit mondott.

Miklós. – Ez már nem igaz.

Elza. – Helyes, hogy letagadja; úgy illik. De nem fontos, hogy mondta-e ezt, vagy csak gondolta; nem ezen van a súly. Engem csak az érdekel, a mit maga se tagad, hogy maga most vigyáz magára. Az, a mit a jövőre nézve mondott, a messzi jövőre nézve, a mely már nem következik be, engem nem boszant és nem ingerel. Világ sora, hogy a fiatal férjek, mikor jóllaktak a tisztasággal, visszaáhítoznak a Snapszikákhoz, és az a perfidia, mely előre számol ezzel a vágygyal, nem szokatlan az olyan legényeknél, a minőnek magát mostanáig képzeltem. Azt hiszem, annak idején, mint engedelmes Grizeldisz, egy kis sírás után, szépen beletörődtem volna, hogy vissza kellett térnie a Snapszikákhoz, mert a tisztaság egyhangú és a Snapszikák változatosak. Ez nem lényeges.

Miklós. – Akkor hát nem értem, hogy min botránkozott meg.

Elza. – Nem botránkoztam meg semmin, csak az, hogy maga most vigyáz magára, felnyitotta a szemem.

Miklós. – Édes Istenem, erről egy kicsit bajos beszélni. De maga nagyon okos leány, és igen jól tudja, hogy egy fiatal ember, az nem szent, és ha egy tiszta flamménak él is, olyankor, a mikor becsíp és nem tudom hová kerül, a melegben, a kávéház gőzében, hatással van rá a vidámság, a nevetés, a tréfa, a megszokás, a bor s a többi.

Elza. – Igen; a szent lángot bezárja a szívébe, kétszer is ráfordítja a kulcsot, és elmegy a Skóczia-kávéházba.

Miklós. – És ha ilyenkor eltántorodik, ennek semmi köze a tiszta érzelmeihez. Nézze, Elza, ezt maga nem tudhatja… ez olyan dolog, a miben a férfiakat nem szabad szigorúan itélni meg… És magának, a milyen okos leány, még azt is meg kellene bocsátania, ha véletlenül megfeledkeztem volna magamról… No, és jól tudja, hogy semmi se történt! Nem követtem el semmiféle bűnt; csak diskuráltam.

Elza. – Maga nem ért engem. A bűnt, azt én megbocsátom! A mit nem bocsátok meg, az a gyávaság.

Miklós (elképpedve). – Azt nem bocsátja meg, hogy nem mentem el a Snapszival?

Elza. – A szavait nem bocsátom meg, hogy: most vigyáz magára… Ez a pár szó feltárta előttem a maga egész gondolkodását. Miért vigyáz magára? – nem keresem. Félt, hogy meglátják a Snapszival kettesben?… vagy másféle következésektől tartott?… semmi közöm hozzá. Szóval, nem merte megtenni azt, a mihez kedve lett volna; gyáva volt hozzá, mert nem bízott magában, hogy le tudja győzni azokat a bajokat, a melyek a kalandból származhatnak. Félt, hogy el talál szalasztani engem; mert érezte, hogy még nem ura a szituácziónak. Elárulta a gyöngeségét; s ha kevés dolog van, a mit a férjnek vagy a vőlegénynek nem lehet megbocsátani… ha csak egy ilyen dolog van, ez: a gyöngeség.

Miklós. – Még most sem értem.

Elza. – Ez a pár szó végképpen felvilágosított. A napnál világosabbá tette előttem, a mit egyébként már régen nem kell bizonyítani, hogy maga nem szeret engem. Lássa, én el tudom képzelni, hogy egy férfi, a ki engem szeret, tőlem messze beleszédül valami szamárságba. De az ilyen aztán vakon rohan a szamárságba; nem latolgatja a következéseket, és nem fél, hogy elveszít, mert érzi, hogy a szerelme olyan erősség, a melylyel mindig a hatalmában tart, vagy legalább mindig vissza tud hódítani. Az igaz, hogy az ilyen aztán nem siet a menyasszonyától a Skóczia-kávéházba, mert a Snapszik társaságát nem kívánja a szíve. A váratlan kisértés talán elkábítja, de nem keresi a kisértést. Az ilyennek, azt hiszem, meg tudnék bocsátani…

Miklós. – Lárifári. Maga bizarr leány, és bizarr czímet talál rá, hogy nekem szemrehányásokat tehessen. Hanem maga is csak azért haragszik, a miért a többiek. Azért haragszik, mert elmentem a Skóczia-kávéházba.

Elza. – Nem. S ha éppen provokál erre, elmondok valamit. Egyszer siettem hazafelé, mert már három óra elmult, s maga háromra igérkezett. A Katicza nyit ajtót, s mikor ránéztem az arczára, megijedtem. Ugy ki volt kelve magából, hogy szánalom volt ránézni. Azt hittem, hogy meghalt apja, anyja, de kiderült, hogy: senki sincs a házban, csak éppen a hadnagy úr vár rám a szalonban. Az esetet szomorúnak találtam, de érthetőnek és megbocsátottam. Még csak egy légies czélzást se engedtem meg magamnak; az igaz, hogy akkor még szerettem magát, vagy legalább azt hittem, hogy szeretem, és úgy gondolkoztam, hogy ha az akarni tudó emberek mindenütt szíveken gázolnak, a merre csak megfordulnak, ez egészen természetes.

Miklós. – Ezt az esetet maga se hiszi.

Elza. – Ha ez is legenda, úgy igazán nem sok illuzióm marad. Mert a Snapszi-eset, mondhatom, nagyon lehűtött. Őszintén szólva, kómikusnak találtam magát, kedves barátom, a mint régi hajlandóságainak megfelelőleg folyton a Skóczia-kávéház körül ólálkodik, de nem meri levonni a konzekvencziákat, mert fél, hogy sokba fog fájni a mulatság, és vár, vár, mig a menyasszony egyre halogatja az esküvő napját, a mikor felvirradna a Snapszinak is. Nevetnem kellett, és leesett a hályog a szememről. Rájöttem, hogy a ki talán sok szenvedésre kárhoztatott volna, a kitől féltem, s a ki az akaraterejével, a nyers önzésével, sőt a szivtelenségével is sokáig imponált nekem, a kit tehát minden bűnével örökre szerethettem volna, voltaképpen igen polgárias alak, a ki maga is fél, mert nem gondol magáról olyan szépeket, a minőket én. Rosszul vigyázott magára, barátom, hiába vigyázott annyit! Gyöngeségen kaptam rajta magát, mulatságosnak találtam a helyzetét… és nem tudom szeretni többé.

Miklós. – Akkor soha se szeretett, és ezt megmondhatta volna korábban is.

Elza. – Nem, július 14-ikétől október 23-ikáig határozottan szerettem; följegyeztem a naptárba. És volt egy nap, a mikor nagyon szerettem. Augusztus huszonhetedikén. Emlékszik? Ostendeban voltunk. Augusztus 24-ikén megcsókolt, és ezért három napi szobaáristomra ítéltem. Megtartotta a szavát és a negyedik napig nem jött le a szobájából. Egész nap az ablaknál állt s nézte a harmadik emeletről a többieket, a kik mulatnak. Akkor, a harmadik este, a mint fel-felnéztem s láttam, hogy még folyvást az ablakból les, de megállja, hogy nem jön le: nagyon szerettem. Ha akkor beleugrik a tengerbe, utána ugrottam volna. Jól tette, hogy nem ugrott bele; nem lett volna érdemes.

Miklós. – És maga engem olyan szamárnak tart, a ki elhiszi, hogy most már mindennek vége közöttünk?!…

Elza. – Majd meglátja, ha nem hiszi. Miért? Mert egy kicsit bolondos az eset? Tudhatja, hogy minél bolondabb, tőlem annál könnyebben kitelik.

Miklós. – Maga nem annyira exczentrikus, hogy a heczcz kedvéért addig truczczoljon, míg elveszítem a kedvemet, s igazán elválunk.

Elza. – De annyira exczentrikus vagyok. Nem tagadom le, fáj egy kicsit, hogy így végződik a regényünk… én alapomban véve szentimentális teremtés vagyok. Hanem már így van. Ki tehet róla? Senki. Ennek így kellett történnie.

Miklós. – Furcsa história voina, annyi bizonyos. Mit gondol, mit szólna hozzá a családja? És a világ? Csak az imént mondta, hogy az eljegyzés már magas fokú nyilvánosság…

Elza. – Azzal ne törődjék. Mindent magamra vállalok.

Miklós. – Úgy látszik, ma már nem beszélhetünk okosan. Mit csináljak?! Megvárom, a míg lecsillapodik. Holnap ujra eljövök; remélem, jobb hangulatban fogom találni.

Elza. – Csak jöjjön; nem leszek itthon.

Miklós. – De Elza!…

Elza. – Még csak azt akarom mondani, hogy akkor, Ostendeban, tudja, a harmadik este… akkor igazán kedves volt! És most búcsút veszek magától.

Miklós. – Én is, de csak a holnapi viszontlátásig.

Elza. – Én örökre. Adieu.

Miklós. – Majd meglátjuk.

Elza. – Majd meglátjuk.

(Miklós szalutál és elmegy.)

Elza (ujra előveszi a könyvet s megkeresi az utóljára olvasott lapot. Még egyszer elolvassa:)

(Leteszi a könyvet s kimegy az erkélyre. Nem pillant le az utczára, hanem maga elé néz, mintha a levegőben látna valamit. Alighanem egy kis Ámort lát ott, a ki egy nagy pakktáskát czipel, mert azt suttogja:) – Szervusz, szerelmem, szervusz!

IV.
TÉVEDÉS A SZEMÉLYBEN.

– Történik: Berzsenyi báró német-ujlaki kastélyának parkjában. Idő: szeptember vége felé, délután hat órakor. A pavillon terasszán: a báró, a báróné és Blanka. –

A báró (Blankához). – Mért ne ajándékozhassak én egy szivart valakinek? És ha az illető feleségül veszi a leányomat, annál jobb.

Blanka (vállat von).

A báró. – Az egészben a legsajnálatosabb az, hogy ma már a csibék tanítják ki a tyúkot, a ki megőszült és mindig tudta, hogy mit csináljon.

(Elza jön, automobil-kosztümben.)

Elza. – Nini, mit látok! Azt látom, hogy nem látok vendéget! Végre egyedül vagytok?!… egészen egyedül?!… És ez a hölgy!… mi történt vele, hogy úgy tesz, mintha az orra vére folynék?

A báró (Elzához). – Gyermekem, hagyd a tréfálkozást, mert az ügy rendkívül komoly. A te jó nővéred férjhez megy.

Elza (nem nagy meglepetéssel). – Ah… Józsa Gyuri, mi?

Blanka (gúnyosan). – Páratlan éleslátás!

Elza (anyjához). – Megkérte, hivatalosan?

A báróné. – Ebben a pillanatban.

Elza. – És megkapta a boldogító igent?

A báróné. – Szeretném tudni, miért ne kapta volna meg?

Elza. – Ó, semmi kifogásom!…

Blanka (gúnyosan). – No, hála istennek!

Elza. – … csak abból, hogy ilyen rövidesen belementetek ebbe a szép frigybe, úgy veszem észre, hogy – igen helyesen – lesrófoltátok az igényeket.

Blanka. – Ugyan?! A kis kedves úgy találja…

A báró. – Ne veszekedjetek folytonosan…

A báróné (Elzához). – Már miért srófoltuk volna le? Te talán neki jobb partira számítsz?

Elza. – Az adott viszonyok közt nem. De hisz éppen ez az! Azelőtt nem akartatok szóba állani, csak főherczegekkel…

A báró. – Kicsoda? Én?

A báróné. – Hagyd őt, Jacques, és ne is felelj neki. Ez olyan csak azért is beszéd, és ha ő róla volna szó, nem jönne elő nem tudom miféle főherczegekkel…

Blanka. – Hanem kijelentené, hogy ő egyelőre imádja az éhenkórász katonát, és punktum.

Elza. – Ti félreértetek engem. Én nem mondom, hogy Józsa Gyuri nem jó parti, sőt! És senki se örül jobban nálam, hogy egy kicsit engedtetek a negyvennyolczból; miért ne?!… Tudtommal mindig azon az állásponton voltam, hogy jönne bár a vőlegény Mexicóból, legyen a neve Kohn Mór, vagy a mit akartok, a kérdés csak az, hogy szeretetreméltónak találom-e?

Blanka. – Ezt csak tessék rám bízni.

Elza. – Ó, nem kételkedem az érzelmeidben! És tiszta szívből gratulálok neked is, de főképpen magamnak. Mert éppen ideje volt.

Blanka. – Minek volt ideje?

Elza. – Hogy férjhez menj. Őszintén szólva, kezdtem attól tartani, hogy végképpen itthon cseppensz.

Blanka. – Ahhoz se volna semmi közöd.

Elza. – Bocsánat, ez nem egészen így van. A te ügyeid, sajnos, hatással vannak az én ügyeimre is. És te egy kissé messzire mentél azon az úton…

Blanka. – Halljátok?! Én messzire mentem!… Mért nem mondod mindjárt…

Elza. – … azon az úton, mely elriasztja a legbátrabb kisérőket is. Legyünk őszinték. Nem beszélek első menyasszonyságodról; mindenkit érhet haleset. De mi történik? A helyett, hogy férjhez mennél Perényihez, a szeszgyároshoz, leczkéket veszel a színjátszásból Perényitől, az operette-komikustól, mert a papát egy monológ előadásával akarod meglepni a nevenapján… És alig hogy ezt a szerencsétlen ötletet kellőképpen félremagyarázzák, szindarabokat írsz együtt egy szerkesztővel, a ki minden jóravaló és jól öltözködő embert elriaszt a házból… Szó a mi szó, én már attól tartottam, hogy miattad én se fogok férjhez menni, s nekem ez a Józsa Gyuri valóságos megváltás.

Blanka. – Te beszélsz így? Te, a ki először mindenkit megbotránkoztatsz azzal, hogy férjhez akarsz menni egy hozományvadász hadnagyhoz, és aztán, mikor már a legtökéletesebben affisíroztad magadat a vőlegényeddel, egyszerre csak kijelented, hogy ezentúl nem az uniformisban fogod keresni a boldogságot?…

A báróné. – Azért mondotok egymásnak ilyen szépeket, hogy engem felizgassatok és azonnal elájuljak?!…

Elza. – De, mamuskám, ne haragudjál, hisz én csak azt akartam mondani…

A báró. – Arról, hogy ti mindig veszekedtek, nekem egy anekdota jut eszembe, melyet tegnap hallottam. Tudniillik van két ujság, és ezeket egy nyomdában írják, de mindig veszekednek, mert az egyik kormánypárti, a másik viszont ellenzéki. Egy alkalommal az egyik ujság azt írta… hogy mit, az most szóról-szóra nem jut eszembe. Elég az hozzá, hogy a másik ujság erre igen gorombán felelt, persze a szavakat már nem tudom. Szóval az anekdotának csak a poentje érdekes, de ezt már elfelejtettem.

Elza. – Hát felejtsük el mi is az egészet; úgy sincs értelme, hogy utólag veszekedjünk. Különben megjegyzem, hogy eszem ágában se volt panaszkodni, csak azt akartam kifejezni, hogy mennyire örülök. És hozzátehetem, hogy egy kicsit irigylem is ezt az ellenséges testvért, mert Józsa Gyuri igen derék ember, s végre-valahára az első kérő, a kiről bizonyos, hogy nem a pénzünkre utazik.

Blanka. – Nincsen szüksége rá.

A báróné. – Mint rendes ember, pontosan megismertette atyáddal anyagi helyzetét. Nemcsak vagyonos, hanem határozottan gazdag.

A báró. – Prima földek, egy krajczár teher nélkül…

A báróné. – Atyád után a megyének első nagybirtokosa. Testvérek közt is megér annyit a vagyona, a mennyi a Blanka hozománya.

Elza. – És szép ember, kutya teringettét!

A báróné. – Elegáns alak, a ki reprezentál. Van föllépése. De a fődolog az, hogy megnyerő modorú, egészséges, fiatal ember.

Elza. – Huszonnyolcz körül lehet, mi?

A báró. – Csak huszonhat, a mit én ily fontos lépésnél keveslek. De végre is nem kiskorú; és aztán nincs neki egy zsugori apja, a ki ilyen alkalmakkor úgy alkudoznék, mint egy czigány, mert árva fiú, de önrendelkező, miért is teljesen rám bízta a házassági szerződést.

A báróné. – Nem kérdezted, Jacques, hogy a megyebeli és más családok közül kikkel van rokonságban?

A báró. – Erről nem volt szó. De midőn a legszegényebb dzsentri is rokona a főispánnak, neki, mint gazdag földesúrnak, annyi rokona van, a mennyit akar.

Elza. – Azt se tudod bizonyosan, hogy nemes ember-e?

A báró. – Gyermekem, én mint szabadelvű ember az ilyen hiábavalóságokra nem adok semmit. Én a dzsentrit a földtől származtatom, és nem az ősöktől, a kik talán éhen haltak. A köznemes és az egyszerű ember előttem mindegy, mert én az egyenlőség híve vagyok, és az én családom most már így is, úgy is az arisztokracziához fog tartozni. Annyira nem lehet elzárkozni a hazafias érdemek elől, hogy az én hazafiasan megszerzett rangom az unokáimra ne legyen átvihető. Különben mért ne volna dzsentri?

Elza. – Csak kérdem. A neve ugyan jól hangzik… szeretem, hogy nem hívják Kinizsinek, Zrinyinek vagy Frangepánnak… de a mai világban már mindenki gyanus, a ki él. (Egy pillanatra az egész társaság elkomorodik.) Végre is mi csak kevés ideje ismerjük… a környéken még kevés az összeköttetésünk…

A báró (aggodalmasan). – Mit akarsz ezzel mondani?

Blanka. – Nevetséges! A mióta mind a ketten megjártuk, te már mindenütt csak kalandorokat látsz…

Elza. – Pardon, ne tessék félremagyarázni a szavaimat! Ki beszél itt kalandorokról? Nekem feltünt, hogy ez a Józsa Gyuri igen művelt ember… egy cseppet se typus… mondhatnám: vidéken nem igen látni efféle alakokat; de ennyi az egész. És azt kérdeztem, hogy a dzsentri-társaságból való-e? Ehhez ő nekem túlságosan ájropéer… azt mondanám, hogy egy kissé latájner… de nem akarom Blankát megsérteni. Szóval csak azt akartam mondani, hogy Blankának nagy a szerencséje. Százat lehetett volna tenni egy ellen, hogy nem kap magához méltó férjet. És tessék, ez a Józsa Gyuri maga a tökéletesség, a kivel annyit beszélhet irodalomról és művészetről, a mennyit akar. Fogadni mertem volna, hogy Blanka olyanhoz megy feleségül, a ki őt sohase fogja megérteni; mert a kik őt eddig megértették, azokon nem igen láttam tisztességes kabátot. És lám, olyan férjet kap, a ki minden tekintetben elfogadható, és a mellett fölöslegessé teszi Rejtvényit.

A báró. – Na, látod, miket beszélsz itt össze-vissza! Most jut eszembe, hogy a telekkönyvbe be van írva a nemesi neve: jóléti Józsa György.

Elza. – Jóléti?

A báró. – Vagy más egyéb, nem tudom. De be van írva.

Elza. – Annál jobb; egy kő esik le a szívemről. Mert azt igazán nem szerettem volna, ha kiderül, hogy tulajdonképpen ő se Arkádiában született…

Blanka. – Micsoda gondolat!

Elza. – Hogy egészen őszinte legyek, nekem feltünt, hogy igen snájdig ember. Sőt túlságosan snájdig. Mikor a tisztek átjöttek vadászni, minden áron bele akart kötni a főhadnagyba.

A báró. – Fiatal ember, hát snájdig. Fiatal koromban én is snájdig voltam. És ha volna egy huszárönkéntes fiam, a ki jól forgatja a kardot, még most, öreg napjaimra is, meglehet, pofon vágtam volna az én manageremet, a ki állítólag őrnagy legyen, vagy őrnagy lett volna, ha ki nem lép a hadseregből.

Blanka (Elzához). – És mit következtetsz ebből?

Elza. – Semmit. Csak mondom. Nekem ő túlságosan snájdig, feltünően reakczionárius, s mig egyrészt túlságosan ájropéer, másrészt, a szavajárásában, túlságosan népies.

Blanka. – Nagyon sok hibát találsz benne, de szép, hogy figyelemre, és ilyen túlságos figyelemre méltattad.

Elza. – Sohase féltékenykedjél. Nagyon derék fiú, de nem az én zsánerem.

A báróné. – Nem hagyok rosszat beszélni róla, mert nagyító üveggel se lehet hibákat találni benne, és ez nagy szó egy anyától.

A báró. – Perfekt fiatal ember, és a lovakhoz úgy ért, hogy ez meg fog lepni.

Blanka. – Nekem beszélhetsz róla akármit, én csak mosolyogni fogok. Mindig ilyennek képzeltem, a kit szeressek, és ez nekem elég.

Elza. – Én csak egyet nem értek. Azt, hogy ez az örvendetes esemény miért hangolt le benneteket? A boldog ara, mielőtt én egy kicsit felvillanyoztam, egészen el volt szontyolodva.

A báróné. – Micsoda kifejezések!

Blanka. – És még ő beszél népiességről!

A báró. – Hogy ne képzelj be magadnak nem tudom mit, el kell mondanom neked, hogy egyébről volt szó, és nem bánom, add elő a véleményedet. Az eset a következő. Én egy szivart adtam a vőlegénynek, és mikor meggyujtotta, szívélyesen megkináltam, hogy tegyen el még egyet a zsebébe.

Blanka. – De, papa, egy urat nem lehet összetéveszteni a levélhordóval. Ezt meg lehet tenni, nem bánom, a gyakornokoddal, a kinek nem igen telik szivarra…

A báró. – Te ehhez nem értesz, mert ez egy hetven krajczáros szivar volt. Azt hiszed, megbolondultam, hogy az én gyakornokomnak egy hetven krajczáros szivart adjak?!

* * *

(Egy hónap mulva, ugyanott. A báróné, Elza és Blanka.)

Elza. – Nini, a papa már megjött!

A báróné. – Úgy látszik, nem találta otthon.

Blanka. – Ez igen boszantó volna.

A báróné. – Csak nem kell idegeskedni.

Blanka. – Neked könnyü. Ha idejön, mielőtt a papával találkozott, kiüzensz, hogy gyöngélkedel, és pont. De én nem tehetem ezt, és mit tudjak mondani neki?

A báró (a kastély felől jön). – Na, visszacsináltam a partit!

A báróné. – Igazán? Megtörtént?

Blanka. – Beszéltél vele?

A báró. – Beszéltem és minden rendben van.

Blanka. – Hála Istennek!

A báró. – Azt az egyet meg kell adni neki, hogy értelmes fiatal ember. Belátta, hogy igazunk van, és nem csinált szczénát.

A báróné. – Még csak az kellett volna.

A báró. – No, én azt hittem, hogy szemrehányásokat fog tenni, és jobban szerettem volna egy ügyvédre bízni a dolgot. De ti azt kivántátok, hogy így legyen, és én igen kellemetlenül éreztem magamat.

Elza. – Azzal tartoztunk neki, hogy magad beszélj vele.

A báró. – Igen, de hogyan elkezdeni? Elég az hozzá, hogy mikor kezet fogtunk és azt mondta, hogy: »De azért jó szomszédok maradunk?« – jobban örültem, mint egyszer se azóta, hogy az én ősi kastélyomat megvásároltam, az 1368-ban kelt adománylevéllel és a később Ferencz császártól kapott kápolnával.

Blanka. – Hála istennek! Hála istennek!

Elza. – Ejnye, be örvendezel! Ez az a nagy szerelem?

Blanka. – Miféle nagy szerelem? Én azt sohase mondtam, hogy szeretem. Kedves embernek találtam, elfogadható partinak, s mert szüleimnek az volt a kivánsága… Ki gondolta volna akkor, hogy ez a házasság lehetetlen? És most se mondom, hogy nem sajnálom szegényt, de örülök, mert kellemetlenségektől tartottam… aztán meg nem szolgáltatott rá okot, hogy megsértsük… kivált az ő érdekében örülök, hogy simán ment a dolog. Bántott volna, ha ez őt boldogtalanná teszi…

A báróné. – Én nem sajnálom, mert nem kellett volna bennünket félrevezetnie. Ha nem jut eszébe, hogy a dzsentrit adja, megtakaríthatta volna nekünk ezt a kellemetlenséget.

A báró. – Sajátlag nem állította magáról, hogy ősi családból való, de tekintve pökhendi viseletét, melylyel minden katonatisztbe belekötött, ki gondolta volna, hogy nemesi előnevét csupán atyja szerezte?

A báróné. – Elza már akkor észrevette, hogy a ki ennyire krakéler, az talán fitogtatni akar egy olyan származást, a melylyel nem bir, és én emlékszem, hogy te is, Jacques, nem titkoltad el, hogy vajon egy ilyen tacskó képes lesz-e boldogítni leányunkat? És én nem is értem, hogyan tudtam legyőzni az ellenszenvemet, melyet szüffizáns modora keltett bennem. Nem mondtam mindig, hogy a föllépése valami csodálatos?

Elza. – Blankának az tetszett benne, hogy szép ember…

Blanka. – No, szépnek nem mondhatni; jó arczú, ennyi az egész. Akkor is mondtam, hogy az ilyen egészséges, kissé rusztikusan piros-pozsgás arcz nekem nem zsánerem; határozottan emlékszem, hogy ezt a kifejezést használtam.

Elza. – Vagy talán azzal keltette fel az érdeklődésedet, hogy folyvást irodalomról és művészetről beszélt veled, mert az bizonyos, hogy ebben túltesz magán a nagy Rejtvényin is.

Blanka. – Ez túlzás. Sok könyvet összeolvasott, jót-rosszat, de az ízlése nem túlságosan finom. Az igazat megvallva, nekem nem imponált annyira, mint neked. Téged talán mulattattak a népies kifejezései…

Elza. – No, valami nagyon elmés embernek nem találtam, mert minden ötlete abból állott, hogy derüre-borura használta ezt a szót: »ellenben«, de most is derék fiúnak tartom.

A báróné. – Az lehetséges, hogy derék fiú, de én nagyon úntam az ő rabbinus-anekdotáit, s ilyen anekdotákat csak az szokott mondani, a ki el akarja hitetni a világgal, hogy ő nem tudom milyen előkelő származású.

A báró. – Nekem csak az nem tetszett, hogy a lóversenyekről igen badar dolgokat állított.

Elza. – De az bizonyos, hogy rendes ember és egyébként elfogadható parti lett volna.

A báró. – Ez előttem nem számít. Van valamije, de végre is nem gazdag ember; még annyi vagyona sincs, a mennyi Blankának a hozománya. Senki se kivánhatja tőlem, hogy én hamarjában meghaljak, de ha netalán a Blanka örökségéről lenne szó, ehhez az ő birtokocskája nem is jöhet ugyanegy napon. És szerettem, hogy nincsenek adósságai, de az már nem tetszett nekem, hogy hetvenkrajczáros szivarokat szí.

Blanka. – Mégis, azt megvárhatta tőlünk, hogy a visszavonulásunk ne történjék sértő formában. Kiméletesen adtad elő a dolgot? Találtál szavakat, melyek ne bántsák az érzékenységét?

A báró. – Minden a legszerencsésebben folyt le. Elmondtam neki, hogy tévedés volt a személyben, mert mi nem tudtuk, hogy az ő atyja még egy olyan valláshoz tartozott, a mely nem a mienk. Erre ő azt felelte, hogy ez igaz, de ő azt hitte, hogy ez a vallás nem egészen ismeretlen előttünk s mint ilyen, tekintve, hogy már elévült, nem fog személye iránt ellenszenvet kelteni. Megmagyaráztam neki, hogy az eb éppen itt van eltemetve, mert ha én egy meggyökerezett herczeg, teszem fel, egy Lichtenstein vagyok, akkor én megengedhetem magamnak azt a fényűzést, hogy felülemelkedem a kicsinyes előitéleteken, de mint uj főnemesnek, alkalmazkodnom kell bizonyos tekintetekhez, melyeket különben nem helyeslek. Erről egy kissé csevegtünk, és ő, azt hiszem, megértette, hogy ha én felküzdöttem magamat a legfelsőbb körökbe, ez nem azért történt, hogy én ezen saját legfelsőbb köreim érzékenységét egy, a társadalmi előhaladás szempontjából nem helyeselhető lépéssel megsérteni kivánjam.

Blanka. – Kérdezősködött rólam?

A báró. – Igen, és őszintén elmondtam, hogy te is tévedtél a saját személyedben, mert szívbeli érzelemnek vélelmezted azt, a mi ellenkezőleg csak magas foku tisztelet és semmit se jelentő nagyrabecsülés volt. Erre ő kijelentette, hogy ez már más, és hogy a te elhatározásod előtt meg kell hajolnia.

Blanka. – Félek, hogy megbántottad.

A báró. – Dehogy! A legbarátságosabban értekeztünk, és mikor ő szivarral kinált, fölkértem, engedje meg, hogy én kinálhassam meg őt, mint idősebb. Semmiképpen se akarta elfogadni és azt mondta, hogy most ő lenne a házigazda, de én erőszakkal a kabátjának a külső zsebébe dugtam, hogy biztosítsam őt változatlan barátságomról.

Blanka. – De, papa, ez már mégis sok!

Elza. – Annyi bizonyos, hogy ezt nem kellett volna tenned.

A báró. – Miért? Mert visszament a parti? Megjegyzem, hogy a szivar csak kilencz-krajczáros volt.

V.
A KIS DISRAELI.

– Történik: Berzsenyi báró német-ujlaki kastélyában, a nagy vadászatok idején. Színhely: a téli kert; óra: déjeuner után. Elza és a kis Disraeli egy játékasztalka mellett ülnek és kaszinót játszanak. A kis Disraeli elnevezés alatt Dr. Izsó Alfréd, ügyvéd és orsz. képviselő értendő. Az elnevezést a következők magyarázzák: 1. Természettől göndör és gyönyörűen ápolt hollófürtök, melyek a fiatal honatya vonzó egyéniségének eddigelé legnagyobb érdekességét és legfőbb varázsát alkotják. 2. Feltünően s kissé talán keresetten elegáns öltözködés, mely Izsó drt utczai alakká és a fiatalabb bonvivantok irigysége tárgyává teszi. 3. Egy sokat emlegetett parlamenti szűzbeszéd, melyet a legszebb première-közönség nagy várakozással és feszült figyelemmel hallgatott, melybe azonban Izsó dr. belesült. Ez a bukás zajosabb volt és többet ért bármely sikernél. –

A kis Disraeli. – Atánszjont kérek… öt, hat, hét pikk, az egy… nyolcz van a táblán… és a nagy kaszinó… ausz!

Elza. – Essen le a székről. (Szomorodott szívvel fizet tíz forintot.) No még hat partit.

Disraeli (hidegen). – Arról szó se lehet.

Elza. – No hallja!…

Disraeli. – Hat partit mondtunk, igen, vagy nem?

Elza. – De, nézze, Alfrédkám…

Alfrédka. – Most már csevegjünk egy kissé.

Elza. – Köszönöm, de a maga csevegése nem ér nekem húsz forintot… Húsz forintért megkaphatom Dumas Sándor összes műveit, és az elmésebb ember volt, mint maga…

Alfrédka. – Már pedig én nem játszom tovább, száz és egy okból.

Elza. – Megmondjam a százegyedik okot? Azért nem játszik tovább, mert nyer. Mindig akkor hagyja abba, a mikor nyer.

Alfrédka. – Nem mindig, csak többnyire. Mindenesetre szivesebben nyerek húsz forintot, mint hogy elveszítsek negyvenet. Nem vagyok beteg, hogy vizet hordjak a tengerbe és nap nap után galáns kártyaveszteségekkel szaporítsam a Berzsenyi-vagyont…

Elza. – Na, hogy ennyire snasz fráter legyen!…

Alfrédka. – Inzultál? Akkor hát azért se. Százkettedik ok. És százharmadszor: a ki sír, ha veszít, az ne játszszék. A morál is megköveteli, hogy megbüntessem egy kicsit…

Elza. – Mondhatom, maga sokra fogja vinni. A ki képes vigyázatlan hölgyekről leszedni a fülbevalókat…

Alfrédka. – Hja, a játékban nincs brúder. De, nem bánom, két utolsó partira még hajlandó vagyok, egy föltétel alatt.

Elza. – A föltétel már el van fogadva.

Alfrédka. – Micsoda spiller maga!

Elza. – Bennem minden szenvedély megvan.

Alfrédka. – Mondom, hogy éppen összeillünk.

Elza. – Ahá, már kezdem sejteni a föltételt. Hajlandó két partira, ha kötelezem magamat, hogy együtt kaszinózzuk át az egész életet. Nem, édes Alfréd, ilyen drágán nem kell a két parti. Hanem azért keverjen: kicsi oszt a nagynak.

Alfréd. – Bocsánat, előbb maga volt az első, és most csak folytatjuk… Megjegyzem, hogy egyelőre beérem kevesebbel is.

Elza. – Például?

Alfréd. – Megigéri, hogy a két parti után komolyan fog felelni a kérdéseimre. Az összesekre.

Elza. – Itt a kezem, nem disznóláb. (Játszanak; Elza az egyik partit megnyeri, a másikat elveszíti.) Szóval, ott vagyok, a hol a mádi zsidó.

Alfréd. – Nem, mert most már egy obligó van a nyakán.

Elza. – Igen, ezt kizsarolta. No, hát essünk túl a kihallgatáson, mert én nem vagyok olyan smuczián, mint maga, és levonom a konzekvencziákat.

Alfréd. – Kérek barátságos arczot és több komolyságot.

Elza. – Olyan komoly vagyok, mint a Végzet.

Alfréd. – Akkor hát… először is: gondolkodott az ajánlatomon?

Elza. – No, hallja, maga ezt ajánlatnak nevezi? Én ezt szemtelenségnek nevezem.

Alfréd. – Ugyan miért?

Elza. – Mert az. Maga a multkor ilyenformán rohant meg: »Tisztelt nagysád, én nem szeretem magát; tudom, hogy maga se szeret engem; tehát: legyen a feleségem.«

Alfréd. – Engedelmet, kissé hamisan szinezi a dolgokat. Én őszinte voltam és nem játszottam a szerelmest, de kijelentettem, hogy maga átkozottul tetszik nekem, sőt sokkal inkább, mint a mennyire ezt egy kisasszonynak elmondhatnám.

Elza. – A részletekre nem vagyok kiváncsi.

Alfréd. – Másodszor, ugyanakkor konstatáltam, hogy maga, a ki saját nyilatkozata szerint soha senkit se fog szerelemmel szeretni, ha nem is szeret, de eléggé szível engem.

Elza. – Ne legyen olyan nagyra vele. Mulatságos firmának találom magát, ennyi az egész. De ha én mindenkihez férjhez mennék, a kit mulatságos firmának találok, akkor jól néznék ki.

Alfréd. – Lárifári. Maga rém okos leány, és méltányolja azt, hogy én értelmesebb állat vagyok, mint mindazok, a kik maga körül kastankodnak.

Elza. – Ha úgy volna is, az semmit se jelent. Én Chamberlain Józsefet minden ismerősömnél értelmesebb állatnak tartom, azért még se mennék hozzá feleségül.

Alfréd. – Mert Chamberlain öreg. De én fiatal vagyok. És nemcsak egy x-beliebig csinos és tiszta fiatal ember, hanem egy fiatal Chamberlain!

Elza. – Ez nem egészen bizonyos. Bizonyos csak az, hogy a legelbizakodottabb, legbeképzeltebb és legszüffizánsabb ember, a Lipótvárostól Kamcsatkáig, a mivel, azt hiszem, nem mondtam keveset. És hogy tárgyilagos maradjak, hozzá teszem, hogy én a szüffizáns embereket utálom, maga iránt azonban bizonyos megfoghatatlan elnézéssel viseltetem.

Alfréd. – Lássa, ez az, a mi nekem egy egész életre elég. És miután egy kissé distingváltunk, most már szeretném tudni, hogy miért mondja az én ajánlatomat szemtelennek?

Elza. – Száz és egy okból. Szemtelenség, mindenekelőtt, hogy maga mukkanni is mer. Azért, hogy én soha senkit se fogok szeretni, vagyok olyan leány, a ki megkövetelhetem, hogy engem igenis szeressenek, vadul, őrületesen, szenvedélylyel… vagy kecsesen, ábrándosan, gyöngéden… majd választani fogok a kétféle zsáner közül.

Alfréd. – Ohó! Annak, a ki maga sem tud szeretni, nincs joga szerelmet követelni. Arról nem is beszélek, hogy mennyire be volna csapva az, a ki vadul, őrületesen stb. szeret, a viszonzás reménye nélkül, ez nem az én dolgom. Csak arról beszélek, hogy magának, a ki se kecsesen, se ábrándosan, se sehogyan nem tudna szeretni senkit, jönne bár az illető mindjárt a Grál mondakörből: nincs joga szerelmet követelni. De nincs is értelme, hogy ezt követelje. Ha az ember az intelligencziának bizonyos fokát meghaladta, tisztában van vele, hogy a szerelem humbug; persze nem a természeti szerelmet értem, hanem a többi firlefánczot. Az átlagember fölötti ember már csak jogos önzésénél fogva se képes a naivnak a szerelmére, de egyébként sokkal inkább el van foglalva önmagával, egyéniségének érvényesítésével, hogysem ráérjen az ilyen ostobaságokra is. Hagyjuk a szerelmet a butácska leányoknak, és a lassú, de bizonytalan gondolkozású, jellemes, de híg eszű fiatalembereknek. Ugyan mit érne maga a legtökéletesebb amorózóval, a ki vad, őrületes szenvedélyével, mondjuk például: féltékenységével, zaklatottá, kiállhatatlanná tenné az egész életét, vagy kecses és ábrándos szerelme fönségében folyvást olyan oktalanul viselkednék, hogy magának egész élete csupa szégyenkezésből állana?! Higyje el, ehhez a kabalához nincs mért ragaszkodni. De nem is követelheti meg. A mit maga sem adhat meg senkinek, ne várja meg mástól, főképpen egy értelmes állattól… Egyikünk se naiv lelkületű, kvittek vagyunk, és ha konstatálom, hogy e tekintetben is összeillünk, nem tudom, hogy mivel követtem el szemtelenséget?

Elza. – A vakoknak nem fognak előadást tartani a szinekről és magának se fogom magyarázgatni, hogy a szerelem kérdésében nem gilt se a filozófia, se a jogi tudományok, mert ez egészen más blattra tartozik… szóval, ha ketten nem teszik ugyanazt, az nem ugyanaz. És mért ne találkozhatnék valahol egy Grál-lovag, a kinek nemcsak a szíve van helyén, hanem az esze is?! Erről, Alfrédka, én csak úgy egykönnyen nem fogok letenni, és kikérem magamnak, hogy valaki azt tételezze fel rólam, mintha nekem valamiről le kellene mondanom, hogy valamibe bele kellene nyugodnom, csak azért, mert egy huszárban megutáltam az egész férfinemet és kiábrándultam a szerelemből. Ez nem zárja ki azt, hogy engem érdemes szeretni, egészen az őrültségig; mert olyan vagyok, a milyen. Magának ellenben, édes barátom, egyszerűen spongya van a szíve helyén. Ezt a spongyát nem lehet sokra becsülni, és azért nem illik felajánlani, legalább olyan valakinek nem, a minő én vagyok. Nem vagyunk kvittek és nem illünk össze semmi tekintetben.

Alfréd. – Tegyük fel, hogy csakugyan spongya van a szívem helyén, a mit tagadok. Ez az inkább sajnálni, mint megvetni való állapot nem zárja ki azt, hogy valaki értékéhez képest megbecsülhesse, minden teljes jóval körülvehesse és boldoggá tehesse a feleségét. És meglehet, magának minden jogigénye megvan ahhoz, hogy viharos vagy csöndes, tetszés szerinti és bő választékban kapható szerelmeket ébresszen, de ez ismét nem zárja ki azt, hogy saját elhatározásából raison-házasságot kössön, belátván, hogy a raison-házasságok kevésbbé veszedelmesek és rendesen jobban szoktak sikerülni, mint a szerelmi házasságok. Szóval, még most se látom a szemtelenséget.

Elza. – Maga persze nyugodtan elvenne engem, azzal a tudattal, hogy egy huszárt hordok a szívemben eltemetve.

Alfréd. – Természetesen. Csak maradjon az ott, a hol van. Engem egy eltemetett huszár nem zseniroz.

Elza. – Lássa, ez a megalkuvás is szemtelenség. Annak, a ki bennünket szeret, meg lehet bocsátani egy eltemetett emléket, de annak, a ki nyiltan megmondja, hogy nem szeret, a ki csak szövetséges, de szivében idegen… nem, barátom, ez az alkalmazkodás nem erkölcsös, nem természetes, és nem is magyarázható meg másképpen, csak a legalantasabb, a minden megalázkodásra kész önzéssel.

Alfréd. – Csak kislányok gondolkoznak így. Vannak igen erkölcsös és igen gyöngéd érzésü férfiak, a kik az eltemetett realitást is megbocsátják. Azok például, a kik özvegyeket vesznek feleségül.

Elza. – De azokat valamelyes érzés vezeti. Vagy az irántok tanusított vonzalom, vagy a tulajdon érzésük, a legtöbbször mind a kettő. Magát pedig bevallottan nem vezeti egyéb, csak az a tudat, hogy az én kezem milliókat jelent.

Alfréd. – Nemcsak az: az is. És ne tegye magát, mintha nem ismerné a világot. Ugyan hol talál maga olyan Grál-lovagot, a ki suttyomban vagy nyiltan, titkolt vagy nem titkolt megelégedéssel, szóval egyáltalán ne vegye tudomásul, hogy magának, mondjuk mellesleg, igen csinos hozománya is van?! Én nyíltan, becsületesen megmondom, hogy rám nézve ez a körülmény igen fontos fejezet. Megvallom azt is, hogy ha magának nem volna ilyen szép várandósága, akkor előre le kellene mondanom a kezéről. Akkor is sajnálnám, hogy nem vehetem el magát feleségül, de lehetetlen volna az összeköttetésünk; egyszerűen lehetetlen. Én ezt megmondom nyíltan, a többiek csak gondolják; köztem és az egész világ közt mindössze ez a különbség. És nem tudom, hogy ez a nyíltság mért volna sértő. Az, hogy én csak olyan leányt vehetek feleségül, a kinek nagy hozománya van, szépen megfér azzal, a mi magára nézve csak hízelgő lehet: hogy én a millióinál is többre becsülöm és egész teljességében értékelem a maga egyéniségét.

Elza. – Nos hát, itt van egy ujabb szemtelenség. Ha én a millióknál is többet érek, mert jó és okos vagyok, hogy jön maga én hozzám? Már az is iszonyú arroganczia, hogy rám meri vetni a szemét.

Alfréd. – Pardon, a maga számára én elsőrangú epuzőr vagyok. Egyike a képzelhető legfényesebb partiknak.

Elza. – Maga? A fiatal stréber? Az ügyek nélküli ügyvéd? A fülig adós honatya? Az úgynevezett »kis Disraeli«?

Alfréd. – Igen, én, a fiatal stréber, az úgynevezett kis Disraeli, a kinek azonban olyan jövője van, hogy ez a gúnyos elnevezés lassankint el fogja veszíteni kicsinylő tartalmát, és rajta marad komolyan, más formában, például így: »A magyar Disraeli.«

Elza. – Ejha, de biztos a dolgáról!

Alfréd. – Az én jövőm nem olyan bizonytalan, és a maga helyzete nem oly fényes, mint a milyennek látja. Mérlegeljünk.

Elza. – Mérlegeljünk.

Alfréd. – Nézzük előbb a maga kilátásait. Világos, hogy magának férjhez kell menni, ugy-e? Mert a nő számára az egyedüllét nem élet. Nos, hát ez nem könnyű dolog; hiába vannak milliói, vagy éppen azért. Ha egy kicsit körülnéz a világban, látni fogja, hogy a milliomos leányok éppen olyan nehezen mennek férjhez, mint a legszegényebb leányok; vagy mondjuk pontosabban: a férjhezmenetel dolgában ugyanazokkal a nehézségekkel találkoznak, a melyekkel a többiek. Miért? Mert sokkal több az igényük, és sokkal kevesebb a választásuk, mint a többieknek. Azokat a malőröket, a melyeket a maga körében élő leányok jól ismernek, a melyeket a barátnői kárán maga is megfigyelhetett, nem a véletlen idézi elő. A milliomos leányokra nézve is áll az örök törvény, mely a leányokat általában sujtja s a mely így szól: »Azokhoz, a kik elvennének, nem akarok feleségül menni; az, a kihez hozzá mennék, nem akar elvenni.« Egy neme ez a szelekczió törvényének… És igényeiknek sokasága, finomsága náluk épp úgy megnehezíti e kérdés megoldását, mint a hogy megnehezítik a többiek férjhezmenetelét a materiális akadályok. Vegyük ehhez, hogy nekik is csak kevés a választásuk, mert a világon minden relativ. Sőt szám szerint is kevesebb a választásuk, a társadalmi viszonyok bonyolultságánál fogva. Nézze csak a mágnás-leányokat. Ötven jó partira tíz-tizenkét egyenrangú epuzőr esik. Csak a leggazdagabbaknak van rá esélyök, hogy olyan házasságot köthetnek, a mely mindenben kedvük szerint való; a többieknek bele kell nyugodniok, hogy a papa rangjánál jóval alacsonyabb rangú valakihez kell férjhez menniök, ha nem akarnak koldusgrófot, öreget vagy hülyét választani. A maga világában, legyünk őszinték, még kevesebb az epuzőr. A történelmi nevek viselői közül alig egy-ketten pályáznak s a többiek között vajmi csekély azoknak a száma, a kiket maguk minden tekintetben elfogadhatónak ítélnek. Maga a leggazdagabbak közé tartozik, tehát vannak sanszai. De a milyen kompozit és kiválóan válogatós lény, könnyen megtörténhetik, hogy bele talál választani – egyszer már közel volt hozzá – és olyan megoldással elégszik meg, a mely kevesebbet ér, mint a velem való szövetség. Sőt megtörténhetik, hogy addig válogat, míg végre hoppon marad, a mit nem úgy értek, hogy egyáltalán nem tud férjhez menni, hanem… az évek multán… kénytelen lesz leszállítani az igényeit, és elkeseredve, hajótörötten, mélyen a viszonyain alul fog férjhez menni valakihez, a kit ma észre se venne, a ki semmiféle tekintetben nem lesz elfogadható férj, és a ki bizonyára rettenetesen meg fogja keserülni, hogy maga oly sokáig válogatott és elmulasztotta azt a pillanatot, a mikor még szerencsésen választott volna.