A mester. – Meg kell lennie!… el kell intéznünk ezt a Zomotori Gelbet! Kivánom!… Tehát, igen, azt akartam mondani, hogy fel fogom tárni maga előtt őszintén… miért ne?!… Nekem nincs mit eltitkolnom, kivéve, ha számításból titkolózom… a mit én cselekszem, az csak helyes és nagystilű lehet. Másnál talán szegényes stréberségnek tűnnék fel az, a mit tenni szándékozom, alantas haszonlesésnek, kapzsiságnak; de nekem jogom van felülemelkedni a bárgyúk megrovásán s minden tekinteten. A világ nekem sakktábla, az emberek figurák; játszom ezekkel a parányi alakokkal, s ha mozdulataim kicsinyeseknek tűnnek fel, játékom nagyszerű. És en mindenből hasznot húzok, még a játékomból, még a mulatságomból is; felhasználom a figuráimat, aztán eldobom őket, de csak azután, amikor már belevontam őket érdekkörömbe, megdolgoztattam őket a czéljaimra, s besöpörtem a hasznot. Kifacsarom őket és el vannak dobva. Felülemelkedem mindenen, a mi a tuczatemberek számára erkölcsi parancs, s az Übermenschek érthető czinizmusával teszem túl magamat a gyöngébbek kritikáján. Mert engem minden megillet, a mit megkívánok, s czéljaimat s útjaimat egyaránt tetszésem szerint választom.
Blanka. – Ez az első eset az életemben, hogy valamit nem tudok elképzelni.
A mester. – Hallja tehát. Ezen az estélyen ott lesz a szép sikervári Straussné is.
Blanka (elszörnyed, de némi kellemes borzongást érez). – Jézusom!… Remélem, ezzel nem azt akarja mondani, hogy…?! És még elmondja nekem!… Istenem, milyen ember!… Kegyetlen és hatalmas, mint a halál!… Milyen ember, milyen ember!… Ó, ne taposson a szivemre! Nem, nem, ez nem igaz!… Mondd, hogy álmodom!
A mester (mosolyogva). – Gyermek! Hiszen akkor nem mondanám el! Nem mondanám el számításból; a rezon és kényelem-szeretetem nem engedné. És miért gyötörném magát szükségtelenül?! Az asszony ugyan csak arra való, hogy a zsenit szórakoztassa, de én nem szakítok le minden rózsát. Ah, istenem, egyéb dolgom is van! Nem, édesem, a sikervári Straussné nekem csak egy bábu, egy sakkfigurácska… még csak nem is játékszer, mint egy gitár, vagy élvezeti czikk, mint egy pohár tokaji… hanem csak egy tárgy… egy eszköz, melynek hasznát veszem, teszem fel azt: egy szőnyeg, egy madár, vagy egy őszi alkony. Na, megnyugtattam?
Blanka. – Akkor most már egy cseppet sem értem,
A mester. – Mindjárt meg fogja érteni. A sikervári Straussné ma a legszebb asszony Budapesten. És nemcsak a legszebb, hanem a legdivatosabb is. Ha valaki a legnépesebb útczákon mindennap öreg minisztereket, fiatal majoreskókat, törzstiszteket és megőrült házasembereket vezet az orruknál fogva, ez nálunk már nagy dolog. Ez már majdnem annyi, mintha az illető, hogy úgy mondjam, akkreditált metressze volna egy főherczegnek. Már most világos, ugy-e, hogy ez a szép és divatos asszony nem fogja elmulasztani a nem is várt nagy sikernek, a dicsőségnek ezt a korszakát, s rövid időn megszerzi nagyszámú bámulóinak azt az örömet, hogy ezek ott láthassák a műcsarnok falán az ő arczképét is, a büsztéjét, lehetőleg vagy lehetetlenül dekolletáltan, már valamelyik legközelebbi, az őszi vagy a tavaszi tárlat alkalmával?!… Ez oly természetes, oly szükségképpi következése az ő divatosságának, hogy az időt is ki lehet számítani, amikorra az arczképnek el kell készülnie. Nos hát, maga tudni fogja, hogy Vászonkőy, a ki a vetélytársamnak képzeli magát, beleházasodott a sikervári Strauss családjába. Természetesen nem lesz olyan bolond, hogy ki ne használja a családi összeköttetést, s ne igyekezzék kiintrikálni magának a szép rokon arczképét. Ha én nem vigyázok, okvetetlenül el is harácsolná előlem. De én ezt nem fogom engedni.
Blanka (egy kicsit elhűlve). – Le akarja festeni a sikervári Straussnét?! És ez az egész?!… (A fejét rázza.) Non capisco, non capisco! De hiszen maga a felét se győzi lefesteni azoknak, a kik versenyeznek ezért a szerencséért!… és biztos, hogy nemsokára levelet kapunk, a melyikből kiderül, hogy a Dalai Láma is magával óhajtaná lefestetni magát. De hát akkor mit törődik maga a sikervári Straussnéval, és mit bánja, hogy Vászonkőy fogja e lepingálni, vagy egy másik kis éhes?!… Hadd éljenek azok is!… és kicsoda, micsoda ez a sikervári Straussné? Magának Hekuba!
A mester. – Ohó, az nem úgy van. Először is, a mint mondom, a sikervári Straussné ma egyike azoknak a személyeknek, a kik leginkább en vue vannak; aktuális, egyelőre nem fog kimenni a divatból, felül van. Ha egy czímtáblafestő állítaná ki, az arczképe akkor is foglalkoztatni fogja az embereket, és a vernissage-on maga száz embertől fogja hallani: »Szép, szép… de látta-e a Strauasné portraitját?!…« Vászonkőy pedig veszedelmes fráter. Annyit beszél az emberek gyomrába, olyan elbizakodott pofákat vág, mikor a legszemtelenebb reklámokat csapja magának, úgy tudja portáltatni a Vontcsövyekkel a kis rongyait, szóval úgy tudja adminisztrálni magát, hogy mindíg találkoznak állatok, a kik elhiszik neki, hogy ő valaki. Már most, ha… teszem fel… az őszi tárlaton az emberek azt fogják látni, hogy a sikervári Straussnét, a ki ott az ő minisztereivel és majoreskóival mindent le fog galoppolni: Vászonkőy állította ki – akkor a ludak így fognak gágogni és a disznók így fognak röfögni: »Lám, lám, a Vászonkőy kezd kifejlődni!… Lám, lám, a Vászonkőy kezd fölébe kerekedni a mestereknek!…« És lesznek, a kik keresni fogják: mi az, hogy a sikervári Straussné az ő minisztereivel és majoreskóival nem én hozzám jött magát lefestetni? A Vászonkőynek pedig gondja lesz rá elterjeszteni, hogy engem mellőztek, mert én már kezdek öreg lenni, és egyéb gazságot. És ilyenkor mindíg akad egy pár betörő, a ki agyonsajnálja az embert: »A Nap már kezd lealkonyodni… Kezd kimenni a divatból… a clou már kiesett a kezéből… szóval ez már nem a zenit!…« Már pedig én a zeniten akarok maradni, s nem engedem, hogy a divatosságomat kilopják a zsebemből. És biztosítom magát, hogy Vászonkőy nem fog vigyorogni.
Blanka. – Hogy jön magához egy Vászonkőy?
A mester. – Na hát én is ezt mondom. De azt észre kell venni, hogy ezeknek a tehetségtelen majmoknak volt annyi eszök, hogy ellopták a kniffemet. És azóta még rám is liczitálnak. Ha például hozzájok jön a vasorrú bába, úgy kistafirozzák és kipreparálják, hogy a közönség egész herczignek találja az öreg méltóságos asszonyt. A tömeg ebből azt következteti, hogy ők már a nyomomban vannak. Persze a szószt, azt nem tudják utánam csinálni, de ezt a tömeg már nem érti.
Blanka (még folyvást gyanakodva). – E szerint magát boszantaná az, hogyha ezt a szép asszonyt nem festhetné le?…
A mester. – Természetesen. Mindenkit én akarok lefesteni, a ki valaki. Az ördögöt is én akarom lefesteni, ha az ördög divatban van. A nagy művésznek olyannak kell lennie, mint a primadonnának: folyton foglalkoztatnia kell a publikumot, mindíg az előtérben kell állania, nem szabad oda eresztenie senkit, el kell vennie a többiektől minden valamirevaló szerepet, mert a ki pihen, az nem létezik, azt elfelejtik, és ha helyettem valaki tapsot csikar ki a publikumtól, az ellopott tőlem egy darab kenyeret, a mit én ehetnék meg.
Blanka. – Hiszen nem tudna megenni annyi kenyeret.
A mester. – Az mindegy, hogy mit csinálok vele. Hát elszárad a kenyér. De nem szabad engedni, hogy más is szóhoz jusson, mert a nyakunkra nő. Mindíg ott kell lenni a közönség pulzusánál. Tele kell kiáltani a publikum fülét, bele kell lőni a gyomrába, hogy itt vagyunk, hogy élni és uralkodni akarunk, hogy csak mi vagyunk, az egész világon egyedül csak mi, senki és semmi egyéb; a mi pedig rajtunk kívül van, az egy tekintetre se érdemes. Mert, ha csak rövid időre, ha csak egy-két embert engedünk magunk elé: a publikum megfeledkezik rólunk, nekik adja oda, a mi nekünk jár, és utóljára a mi számunkra kenyér se marad.
Blanka. – Maga úgy beszél, mintha küzdenie kellene az érvényesülésért, mintha még nem érkezett volna meg. De hiszen magának már semmire sincs szüksége! Gazdag ember; én is gazdag vagyok. Akár soha se vegyen palettát a kezébe. Ha fest, passzióból teszi. Hogy a zsenijének élhessen, és annak, a mi a legnagyobb gyönyörűsége. Hogy gyönyörűséget szerezzen másoknak is.
A mester. – Csak nem gondolja ezt komolyan? Törődöm is én másokkal! Festek, mert ezzel könnyen szerzem a pénzt, és punktum. Nem vagyok szegény, de még többet akarok szerezni. A vagyonból soha se elég. Ha van: akkor még többet akarunk. Az ember mindíg akar valamit. Passzióból, én!… Nekem nincsenek passzióim, mert én nem vagyok regényes kisasszony. Művész vagyok. A művésznek pedig számítónak kell lennie. Gondolnia kell rá, hogy akármit csinál: keresztülgázolhatnak rajta a konkurrensei és egy szép napon kimegy a divatból. Gondoskodnia kell róla, hogy ez a nap készen találja. Ki kell használnia a rendelkezésére álló időt, hogy ama bizonyos napig a lehető legnagyobb vagyont halmozza össze. Ha a művész felhagy minden számítással: akkor már nincs a zeniten, akkor a zsenijének vége, mert a tehetségeink közül a számítás hagyja el utóljára az embert. Ha már számítás sincs bennünk: akkor minden patkány elhagyta a sülyedő hajót.
Blanka. – És így maga egész életében, vagy legalább addig, míg kimegy a divatból, rabszolgája lesz a publikumnak?
A mester. – Az ember hozzászokik ehhez. Én már fel se veszem. Nekem ez az élet.
Blanka. – No nekem egy kicsit nehéz lesz ebbe beleszoknom.
A mester. – Majd bele fog tanulni. Hozzászoktatom, úgy, hogy észre se fogja venni.
Blanka. – És ez az estély már szoktatás akar lenni?
A mester. – Nem csupán az.
Blanka. – Képtelen vagyok kitalálni, hogy mi szüksége volna ott ránk? Azt még megtudom érteni, hogy maga elmegy. Véletlenül találkozni fog a Straussnéval, kedves lesz hozza, a Straussné el lesz ragadtatva, hogy a híres mester így kitünteti, s ezzel a Vászonkőy terve el van fujva.
A mester. – Nem, ez nem elég. Maguknak ott kell lenniök, hogy a föllépésem annál impozánsabb legyen. És azután magára vár a legnagyobb szerep. Ha én a menyasszonyom jelenlétében rendkívül kitüntetem a szép sikervári Straussnét, ez mindenesetre valami, de csak félmunka. Magának még kedvesebbnek kell lennie a szép asszonyhoz, mint a milyen én leszek; mert a maga kedvessége nála még többet nyom a latban. Straussné ég a vágytól, hogy egy lépcsőfokkal feljebb emelkedhessék, s ha azt képzelheti, hogy most már belejutott a maguk körébe: ez iszonyúan boldoggá fogja, tenni. Azután maga lesz az, a ki az ideát szuggerálja neki; ehhez női ügyesség kell, mert hiszen én kéretni akarom magamat, sőt egy kicsit habozni is fogok, a nagyobb hatás kedvéért. De magának nem lesz nehéz a sikervári Straussnét szuggerálnia; beszélgetni fognak a maga portraitjáról… meg hogy az ő szépsége milyen nagy hatást tett rám… stb., stb.… De hisz ezt magára bízom.
Blanka. – Hm. (Egy kissé merengővó válik.)
A mester. – Nos?
Blanka (némi vonakodás után). – Hiszen ha parancsolja!… (Hirtelen elhallgat.)
A mester (szigorúan). – De hát mi baja?
Blanka (mintha egy láthatatlan lényhez beszélne, a ki ott ül előtte, a szőnyegen). – És én, a ki azt képzeltem, hogy úgy fogunk élni, mint a híres szeretők!… távol a világtól, mindíg édes-kettesben!… a legszebb tájakon, messze elkerülve a kiváncsiak tekintetét!… a víz csobogását hallgatva és csak suttogva beszélve, mint George Sand és Musset Veneziában!… vagy mint Mario, a tenor, és felesége, Giulietta Grisi, a nagy énekesnő, a kik az embereknek csak énekeltek, mint a fülemüle és a pacsirta, azután elbujtak a világtól és éjszaka éltek, estétől reggelig, ezer gyertyával világított, fejedelmi termekben, nappal pedig aludtak, hogy ne kellessen látniok az embereket!…
A mester (boszúsan). – Ugyan kérem, hagyjon fel ezekkel a gyerekességekkel! Én nem tréfálok.
Blanka (még folyvást elmélázva). – Én sem.
A mester (szárazon). – Ezzel azt akarja mondani, hogy hiába beszéltem és nem teljesíti a kérésemet?
Blanka. – Nem; nem azt akarom mondani… Ha kívánja: megteszem. (Fölkel.)
A mester (szintén fölkel, azután le s fel járkál). – Persze, hogy kívánom. A rezon egyenesen ránk parancsolja ezt. Az ilyen kislányos álmodozásokkal szakítani kell. Jegyezze meg magának, kedvesem, hogy akármilyen szépnek tűnik fel maga előtt ez a sok összeolvasott holmi, már régen vége annak a világnak, a mikor bársonyzekés semmirekellők, a kik művészeknek nevezték magukat, összeültek könnyelmű grizettekkel, és egy darabig danolásztak, azután éhen haltak. Ma dolgozni kell és ujra dolgozni, kikaparni a sikert, és kaparni akkor is, mikor az embernek már megvan a betevő falatja. És jegyezze meg magának azt is, hogy egy feleségnek csak akkor van értéke, ha szövetségese és segítőtársa férjének, ha magáévá teszi férjének az ambiczióit, terveit, stratégiai finesszeit, egész gondolkozását; ha előmozdítja férje szándékait, kezére jár a férjének, fárad érte, reprezentál neki és portálja a világban a közös érdeket. A híres szeretők! A szeretőért, édesem, nem kell messzire menni; ezért nem volna érdemes megházasodni. A feleség értéke ott kezdődik, ha egyetért a férjével, ha vele egy czélra tör, ha helyesli és magáévá teszi férjének a plánumait, ha tovább szövi, a mit férjének az elméje szőni kezdett, s ha zúgolódás nélkül, belátásból, asszonyi ügyességgel teszi meg azt, a mit a férje rábíz. Igen, ha olyan feleségem van, a ki szép, jó, a kit a világ adorál, s a ki a világban minden lépésével, minden mosolyával, minden szavával az én érdekemet őrzi, gondozza, viszi előbbre: ennek már van értelme! Nézze, édesem, magának igen sok hibája van…
Blanka (rátekint a mesterre). – Például?
A mester. – Például: nem pontos; sohasem pontos. Egy kicsit rendetlen is; valósággal bohém természetű. Fogalma sincs a pénzről s minden érdeket elhanyagol. Nem elég komoly gondolkozású, mondhatni: könnyelmű; egy cseppet se számító, nem eléggé körültekintő, s czéltudatos, kitartó munkásságra igen kevéssé hajlandó. Aztán meg rabja a hangulatainak, fegyelmezni magát nem képes. Föllengős gondolkozású, a komoly dolgok nem érdeklik annyira, mint a gyerekességek…
Blanka. – Istenem, mennyi hibám van!…
A mester. – Azért nem mondok le arról a reményről, hogy igen jó feleséget formálok magából. De ennek föltétele van: a durczásság nélkül való szófogadás. A feleség olyan legyen, mint a katona: engedelmeskedjék rezonirozás nélkül. Aztán meg bele kell törődni abba a gondolatba, hogy: a világban élünk, következésképpen, ha józanok akarunk maradni, meg kell fordulnunk mindenféle parketten, s a farkasokkal, ha nem is kell együtt üvöltöznünk, mindenesetre le kell főznünk őket. Tehát, ha én, mondjuk, már elvettem magát, s maga egyszerre nem akar nekem reprezentálni, hanem nem tudom micsoda puszta szigetre vágyódik, ahol turbékolni szeretne, s mert nem viszem oda magát, bezárkozik otthon és agyonsírja az életemet: akkor én rettenetesen meg leszek csalva. Maga persze, a milyen elkényeztetett gyerek, azt képzeli, hogy magát minden szeszélyre feljogosítja a hozománya. Nézzünk hát szembe ezzel a hozománynyal. Egy millió forint, vagyis két millió korona, a naivak előtt bizonyára hangzatos összeg, de ez a millió a kritika szemüvegén át nézve, nem egészen negyvenezer forint évi jövedelemmé zsugorodik össze. Nem egészen negyvenezer forinttá, mondom, mert az értékpapirok nagyobbik része ugyan négy százalékos, de vannak három és fél százalékos papirok is. És itt közbevetőleg meg kell jegyeznem, hogy az öreg úr igen helytelenül járt el, a mikor, túlzott óvatosságból, ilyen antik módon helyezte el a maguk vagyonát, és még helytelenebbül jár el, a mikor, nem számolva a haladottabb kor igényeivel, hallani sem akar a hozomány előnyösebb elhelyezéséről. Az öreg úr régi módi ember; azok közül való, a kik nyugodtabban aludtak el, ha este csókkal búcsúzhattak el a készpénztől, a kik sohasem értették meg, hogy az igazi vagyon, a nagy vagyon: a számító koczkázat, persze az okosan számító koczkázat. Az öreg úrnak nincs üzleti érzéke.
Blanka. – A papának nincs üzleti érzéke?
A mester. – Igen; ezt én mondom: a művész. És hozzáteszem: igazán érthetetlen, hogy az öreg úr hogyan gazdagodhatott meg. Neki, az ő rendszerével, tönkre kellett volna mennie, vagy ott kellene tartania, hogy most egy kis vityillója meg egy kevés homokja volna a Mátyásföldön. Elég az hozzá: nem egészen negyvenezer forint az, a mire maga az álmait alapítja. Kérem, nem szemrehányásképpen mondom. De nézze, édesem, mi hasznom nekem ebből a névleges, mondjuk: negyvenezer forintból, a melyre támaszkodva, maga feljogosítva érzi magát szeszélyeskedni, durczáskodni, sírni?! Magának a toalettjei, a szórakozásai, ez meg az, el fognak vinni, keveset mondok, huszonötezer forintot. Már most, ha maga olyan életmódot oktrojál rám, a mely elvon a világtól, a melynek az eredménye az lesz, hogy húszezer forinttal kevesebbet szerzek évenkint: akkor, ugy-e, maga nem hoz nekem annyit, mint a mennyibe kerül?!… (Bejön egy inas).
Az inas. – Ő fensége Lipót Szaniszló udvarmestere…
A mester. – Vezesse be a kis szalonba és mondja meg neki, hogy mindjárt ott leszek.
(Az idillnek hamarosan vége. A jegyesek elbúcsúznak.)
A mester (mikor magára maradt.) – Egy kicsit ostoba, de kényelmes feleség lesz, mert úgy csavarom az ujjamra, a hogy akarom.
Blanka (a lépcsőn). – Számító, mint egy krajzler, sőt vérfagyasztóan számító, mint egy hóhér! Szerencsére, akkorákat anzágol, hogy nem lehet más, mint nagy, nagy művész! De azért mégis úgy rémlik nekem, hogy: das ist die wahre Liebe nicht!
– Elza szobája a Nádor-utczai palotában. Délután három óra. Soroksáry Miska gróf, a ki hosszabb útról érkezett, már egy negyedóra óta beszélget a menyasszonyával. –
Miska. – Ó, az én históriám, az nem valami érdekes! Mondtam már magának régebben, hogy a mi családunkban a Mancsi volt a fővárományos. Az én erbtantijaimnak és erbonklijaimnak ő volt a Lieblingje, azonkívül neki külön onklijai is voltak, még pedig a javából. Nekem csak egy komoly várandóságom volt: a csillagkeresztes tantimtól; az is megfelezte a vagyonkáját köztem és a Mancsi között. Mert a Mancsi egyebet se csinált, csak sorra járta az öregeket s folyton dorombolt a fülükbe, úgy hogy végül behizelegte magát minden említésreméltó Wertheimba. Megjegyzendő, hogy az én családomban csak egy nagyon gazdag ember volt: a Samu bácsi. Ez a Mancsit tette általános örökösévé, pedig a Mancsi az anyja felől is nagy vagyonokat húzott be… vagy éppen azért. Minket a vén barom holmi pipagyüjteményekkel elégített ki. De engem nemcsak ő főzött le, hanem mindenki, a ki csak kitagadhatott. Én hát igen csehül néztem ki, a Mancsit pedig ellenkezőleg üldözte a disznó. Mintha pestis dúlt volna a családban, két vagy három áldásos év elsöpörte az összes öregeket, s a Mancsinak minden este egy uj örökség volt a párnája alatt. De nemcsak az öregek költöztek el udvarias sietséggel, azok is rakásra hullottak, a kikkel a Mancsinak osztozkodnia kellett volna. A gyerekek belefultak a tóba, a felnőttekkel egy pár rövid betegség végzett. Hamarosan, alig telt bele egy hónap, ketten maradtunk a családból: a Mancsi egy latifundiummal, és én egy pipagyüjteménynyel. De most hallgasson ide! Most jön az, a mire senki se gondolt azok közül, a kik engem, mint vélt szamarat, kitagadtak. A Mancsi, a ki éppen ezer évig élt volna, vagy egy pár év mulva már számos gyermek hátrahagyásával mult volna ki a világból, három nappal az esküvője előtt felül egy automobilra, a sötétségben neki megy nem tudom micsodának, és a következő pillanatban ő nem volt többé a Mancsi, hanem csak egy nagy darab palacsinta.
Elza. – Borzasztó!
Miska. – No, nem olyan borzasztó! Az én gyászomat legalább jelentékenyen mérsékli az, hogy ugyanabban a pillanatban én már nem csupán egy pipagyüjtemény, hanem egyszersmind egy latifundium tulajdonosa voltam. Különben ne sajnálja a Mancsit; ő jól járt. Ha élve marad, meglehet, valami dölyfös mágnás lett volna belőle, egy utálatos vén oligarcha… így pedig az ég magához vette angyalnak.
Elza. – De az csak borzasztó, hogy mennyi szerencsétlenség történik az automobillal?!
Miska. – Hja, ez a világrend! A mágnások már túlságosan elsokasodtak, de szerencsére fölfedezték az automobilt. Társadalmi törvény, kimutatta, gondolom Malthus, vagy valaki más, hogy mikor a társadalmat az a veszedelem fenyegeti, hogy az emberek tulságosan el fognak szaporodni és kénytelenek lesznek megenni egymást, olyankor a társadalom mindig megkorrigálja művét, s háborukkal, az epidemiák felkarolásával, vagy elmés fölfedezésekkel segít a bajon és elhárítja a fenyegető veszedelmet.
Elza. – Úgy veszem észre, maga nincs nagyon megilletődve!
Miska. – Édes istenem! Maga roppant jó teremtés, nekem az egyetlen barátném, a ki tökéletesen megért engemet… Maga előtt csak nem fogok képeket mutatni!… Egy második unokatestvér!… De ne beszéljünk ezekről a piszkos anyagi ügyekről. Beszéljünk magukról. Hogy’ vannak? Azt mondta az előbb, hogy a Blanka vőlegény nélkül maradt. De hát mi van a pemzli-emberrel?
Elza. – A pemzli-embernek útilaput kötöttünk a talpa alá, és kitettük a szűrét.
Miska. – Ne mondja! De hát miért? Történt valami?
Elza. – Semmi különös. Csak rendre meggyűlöltette magát mindenkivel, és a mikor már amúgy is lógott, egyszerre kimutatta a foga fehérét. Ekkor láttuk, hogy a fogai iszonyu nagyok és ijesztően feketék.
Miska. – Ez érdekes. Beszélje el részletesen!
Elza. – Már nem is tudom, hogyan és mivel kezdődött a história, csak annyit tudok, hogy én voltam az első, a ki intrikálni kezdett ellene. Ennek a szegény Blankának az a tragikuma, hogy a mikor egyszer-egyszer nagynehezen már a főkötő alá kerülne, jövök én és elhessegetem a kérőt.
Miska. – Az igaz, ez nem előszöri dolog, hogy a Blanka jegyesét maga intrikálja ki a házból.
Elza. – De, sajnos, nekem mindig igazam van, és most se vádol a lelkiismeret. Elég az hozzá, én az első percztől fogva ki nem állhattam ezt az embert. És tudja-e, miért? Mert nagyon furcsán nézett rám.
Miska. – Ejha! És ezt maga sohase mondta el nekem! Miért? Hogy már előre legyen, a mit eltitkolhat előttem?
Elza. – Nem volt mért dicsekednem vele. Szóval a tekintete elárulta, sőt azzal a czinizmussal, mely még a legegyénibb és a legérdekesebb volt benne, valósággal kitálalta, hogy a pénzünk után mindjárt én tetszem neki legjobban a házban. És engem ez felbőszített.
Miska. – No, no! A hódolat mindig hízeleg.
Elza. – Az nem igaz, édes barátom, egyszerűen nem igaz. Tudja, nem akarom vitatni a maga tapasztaltságát és asszonyismeretét… meghajolok előtte… de ezt én jobban tudom, mint maga. Én megengedem azt, hogy az a hódolat, a melyben szerelem nyilatkozik meg, ha csak egy szikrányi szerelem is… többet mondok… megengedem még azt is, hogy az a hódolat, mely kizáróan az én személyemnek szól, akármilyen forrásból fakad, akármilyen alanti embertől jön, és akármilyen formában, mondjuk: akármennyire bántó formában nyilatkozik meg, hogy ez a hódolat azért mégis hízeleg minden némbernek; nagylelkű vagyok, ezt mind megengedem. De van egy hódolat, mely nem nekem szól, csak a státusnak, a melyhez tartozom, a sok milliónak, a kiknek csak egyike vagyok, az egész Damenkapellé-nek. Ez a hódolat nem hízeleg, hanem lealacsonyít. Én láttam ennek az embernek az orráról, hogy neki mindegy: a nagyságos asszony, a kisasszony, a szobaleány, a szakácsné, a dajka, vagy a bába… Olyan világosan láttam, mint a hogy most magát látom, hogy az egész ember csupa étvágy. Meglehet, vannak dámák, a kik ezt érdekesnek találják, de engem ez a vadállatias, sanda tekintet utálattal töltött el.
Miska. – Talán csak zavarba hozta.
Elza. – Eh, édesem, maguk ehhez nem értenek! A legkitanultabb asszonybolondítók se értenek hozzá. Mert ha értenének hozzá, akkor ebből a tudományból már kézikönyveket készítettek volna és az iskolásgyerekek is okulnának belőle. Istennek szent anyja, könyörögj érettünk!… hisz így is jaj annak, a ki nem férfinak született, de akkor még jajabb volna!… Szerencsére a természet a gyöngébb női szervezetnek azt a mimikriséget adta védelmül, hogy mikor maguk úgy vélik: tisztán látják, a nő lelke elbúvik a sok hasonlóság közepett… maguk, képzelődésükben, azt hiszik, hogy folyékonyan olvasnak a lelkünkben s ugyanakkor a nő begubózza magát a gyöngeségébe és egészen mást gondol… a legegyszerűbb nő is.
Miska. – Ez babona. Maguk is csak olyanok, mint mi vagyunk. Abban, a mit a saját lelkemben látok, megtalálom a kulcsot, a mivel kibetűzhetem a maguk gondolkozásának és érzésének minden kínai körmönfontságát.
Elza. – Nem olyanok vagyunk, csak hasonlók. És nem betűzi ki, mert másféle logikával jár utána, mint a milyennel mi élünk. De mért disputáljak magával? Az az ősrégi és örökletes meggyőződés, a melyet maga is hirdet, nekünk egyik védelmi eszközünk. Hát csak azt az egyet felelem magának, hogy a pemzli-ember az ő lapos pillantásaival egy cseppet se zavart meg, és ha maga ezt konokul hiszi, akkor alaposan csalódik. A pemzli-ember az utálatosságával mindössze egy ellenséget szerzett magának.
Miska. – És ez az ellenség a gyűlöletében végig plátói maradt? Egyebeknek kellett történnie…
Elza. – Nem maradt egészen plátói. Mindenekelőtt ez az ellenség szuggerálta, nem minden maliczia nélkül, azt az ötletet, hogy a nagy művésznek a mama arczképét is el kellene készítenie. Az időt is jól választotta meg az ötletéhez. Akkor bocsátotta szárnyra, mikor a nagy művészt legjobban elfoglalva tartotta a szép sikervári Straussné, egy egész főherczegi család, egy nagy államférfiú, egy világhírű tánczosnő és egy európai czelebritás, csupa olyan kép, a melyekkel a legvadabb tempóban hajszolta a reklámot. A nagy művész, az őt jellemző, czinikusan nyílt és brutális önzéssel nyomban kijelentette, hogy a mama nem az ő zsánerje. Őrizkedjék az őszinteségtől, barátom, akármilyen hatalmasnak képzeli magát!… Lássa, ez az ember iszonyu veszedelem volt Blankára nézve, mert a paraszti kiméletlenségében és abban, hogy az önzése minden tekinteten túltette magát, imponáló erő lakott. De a falánkságát oly jogosnak tartotta, hogy egy cseppet se színlelt. A bölcs természet úgy rendelte, hogy a mit önzése határtalanságával és ragadozó természete mohóságával megszerez a réven, azt elveszítse a vámon, akképpen, hogy mindenkit bagatellizáljon, ne titkolja el ostoba felfuvalkodottságát, meztelenül tárja fel roppant étvágyát, egoizmusának ocsmány ridegségét, kiméletlenségét, rosszakaratát, s így szép számu ellenségeket gyüjtsön magának, a kiknek gondjuk legyen rá, hogy terveit kontrakarirozzák.
Miska. – Maga talán az ethika tanára lett az egyetemen?
Elza. – Nem, de talán az leszek, ha nem megyek férjhez. Egyelőre csak azt akartam mondani, hogy a gyűlöletem vagy jobban mondva: az undorom nem maradt egészen plátói.
Miska. – Ahá! A mama megharagudott és ő volt az, ugye…
Elza. – A mama, szegény, nem szólt semmit, de felháborodásában alig tudott lélekzeni. Talán mindent megbocsátott volna, de a szép sikervári Straussnét nem tudta megemészteni. Egyszóval a pemzli-embernek most már két ellensége volt, a kik néha összesugtak és meghányták-vetették, vájjon észszerű-e a tervezett házasság?!…
Miska. – És Blanka? Mit szólt mindezekhez ő?
Elza. – Blankával nehéz volt az eset. Alaposan bele volt habarodva ebbe az emberbe, a kiben ő a művészetet látta, és nem lehetett meggyőzni róla, hogy a művészet és ez az úr oly csillagok, mik egymást kergetik.
Miska. – Tudniillik ő szalad a művészet után és a művészet elkergeti őt.
Elza. – Na igen. De mivel rémes prozopopeája van, el tudta hitetni ezzel a szegény nővel, hogy valami istenség lakik benne. Blankát ugyan egy kicsit dezilluzionálta az, hogy ez az istenség mindenütt gazsuliroz, a hol megfelelő kuncsaftot lát, mint egy rőfös segéd… de ez még nem használt volna. Szerencsére a pemzli-ember a kezünkre járt.
Miska. – Úgy érti, hogy az ellenségei malmára hajtotta a vizet?
Elza. – A mint mondja. Azt kívánta, hogy Blanka is, mi is megjelenjünk mindenféle bas fond társaságban, a hol ő egy-egy kövérebb megrendelésre vagy összeköttetésekre vadászott. Blanka egy kicsit keservesnek találta ezt a robotot. Végre is már kinőttünk abból, hogy mindenféle néppel encanaille-irozzuk magunkat, pláne haszonlesésből. De ott voltunk mi, az ellenségek, a kik nem tettük meg a mesternek azt a nagy szolgálatot, hogy megtagadjuk ezt a kis szivességet. Kéjjel mentünk el a legalacsonyabb szoarékra, hogy elmondhassuk: »Látod, hová jutottunk?!« – és hogy Blanka egy kis izelítőt kapjon a jövőből.
Miska. – Nem is képzeltem magát ilyen Dugovich Titusznak, a ki lerántja magával a törököt a mélybe, egy eszméért.
Elza. – Láthatja, hogy nem maradtam plátói. És intrikánk némi sikerrel járt, mert Blanka megingott. De ezzel csak félig nyertük meg az ügyet. Az atyafinak ugyanis igen hatalmas pártfogója volt, a papa személyében. A papának igen megtetszett az, hogy ez az ember leültet maga elé igen előkelő embereket, szép szóval tartja őket, miközben gyorsan ráken a vásznára egyetmást s ezzel iszonyu pénzt keres. Akármit suttogtunk két oldalt a fülébe, mindenre azt felelte: »A pályája igen szép. Én, ha még egyszer a világra jönnék, magam is bohém lennék, mert nincs józanabb pálya, mint a művészet.« Hiába, a szegény papából már nem lehet kiirtani azt a meggyőződést, hogy a feleség boldogsága attól függ: mennyi a férj jövedelme, s hogy minél több pénzt keres valaki, annál példásabb férj és családapa. Annyira megnyerte a papát, hogy nem mondhatott olyat, a mi a papának ne tessék. Egyszer azzal mulattatta Blankát, hogy a papának nincs üzleti érzéke. A papa, mikor meghallotta ezt, igen nevetett és azt mondta: »Kemény legény ez a művész; nagyon szeretem, hogy nem vagyok neki eléggé üzletember, ez kiváló megelégedésemre szolgál.« Hát az meglehet, hogy a apának nincs elég üzleti érzéke, de van egy pár régi szokása, a melytől nem tágít. A babonája például az, hogy a dió törve és a pénz zárva jó. És ez volt a menekvésünk. Valahogy kipattant, hogy a papa a hozományt nem az esküvő, hanem csak az első keresztelő alkalmával akarja kiadni. Ez egy cseppet se tetszett a művésznek, és olyanformán példálózott, hogy az olyan házasság, a melylyel eleinte csak nem egészen negyvenezer forint kamat jár, az ilyen házasság neki nem kávéház, mert előre kiszámította, hogy a felesége ötvenezret fog elkölteni, ő pedig, ha feleségének áldozza az ideje egy részét, hatvanezerrel fog kevesebbet szerezni. A papának meg az nem tetszett, hogy ez az ő bogara annyira foglalkoztatja a művészt. »Ha a tőkét nem akarja elkölteni: mért nem mindegy neki, hogy a tőke hol van?!…« Ezt kérdezgette tőlünk, s mi, akármilyen szorgosan kerestük, nem találtuk meg a feleletet. Talán nem kell mondanom, hogy a művész egy kissé ostoba volt, mert a fait accompli után igen könnyű lett volna a tőkét kiénekelnie, ha éppen sietni akart az elköltésével. De mivel ez a téma idejekorán szőnyegre került, mi olyan buzgalommal és olyan szerencsésen gabalyitottuk össze a kérdést, hogy aztán nem volt egyéb megoldás képzelhető, csak az, hogy: keressen a derék úr valahol másutt jobb üzletet.
Miska. – Köszönöm, hogy mindezt részletesen elmesélte; nagyon megnyugtatott vele. Mert már kezdtem aggódni, hogy talán miattam, rám való tekintettel mondtak le erről a házassági tervről. És ez nagyon bántaná a delikateszszemet.
Elza. – Ugyan?!… De mért tettük volna azt? Hiszen magának semmi kifogása se volt se a terv, se az ember ellen!
Miska. – No jó, akkor! Akkor még a minisztériumban voltam, fogalmaztam, és örültem, hogy élek. De azóta nagyot változott a helyzet. Azóta az ég magához szólította Mancsi unokafivéremet, a ki százhúsz kilométer sebességgel sietett a fölhívásnak engedelmeskedni, azóta Mancsi unokafivérem én magam vagyok, más szóval: most már én vagyok családomnak utolsó sarja, általános örököse, három vagy négy, majdnem magvaszakadt család egyetlen leszármazója. Ez kötelességemmé teszi, hogy szem előtt tartsak bizonyos tekinteteket. Igaz, nekem semmi kifogásom se volt a pemzli-ember ellen; most sincsen, minthogy a házasság úgyis meghiusult. De jobban szeretem, hogy így történt a dolog, és annál jobb, hogy nélkülem történt így.
Elza. – Maga úgy beszél, mintha azt akarná mondani szép hegedüszóban: kár lett volna miattam üldözni el azt a másik embert, mert vigasztalhatatlan volnék, jó emberek, ha két szék között a pad alatt maradnátok!
Miska. – De, Elzácska, mit képzel?! A mit én egyszer kimondtam, az ki van mondva! És ha braziliai császár leszek, akkor maga lesz a braziliai császárné! E felől ne legyenek skrupulusai. A mit én megigérek, azt én beváltom! Magának nem kell aggódnia; maga egészen nyugodt lehet!
Elza. – No, és a szerelem, a kutyafáját!
Miska. – Hát persze! De nem erről van szó.
Elza. – Hát miről van szó?
Miska. – Arról, hogy nem szeretném, ha a pemzli-ember kiakólbólításáért engem okolna valaki. Ez olyan szemrehányásokra adhatna alkalmat, a melyeket nem érdemlek meg, annyival könnyebben adhatna alkalmat ilyenekre, mert az már megtörténhetik, hogy, tekintettel azokra a társadalmi kötelességekre, a melyeket az uj helyzet ró rám, esküvőnket nem tarthatjuk meg olyan hamarosan, mint szeretném.
Elza. – Persze, persze, ez megtörténhetik. Tekintettel kell lenni arra, hogy a maga uj társadalmi kötelességei tulajdonképpen megtiltanák a tervezett házasságot.
Miska. – Megtiltani? No, azt már nem! Beszéltem erről a barátaimmal.
Elza. – A minisztériumban?
Miska. – Dehogy! Csak nem gondolja, hogy elmegyek a minisztériumba, búcsúzni! Szegény emberek! Csak nem állok oda elébök azzal: »No, nézzetek meg utóljára, és pukkadjatok meg az irígységtől!« Nem érdemelnék meg tőlem, hogy ilyen megaláztatásban részesítsem őket. Nem, a magam köréből való barátaimról beszélek.
Elza. – Vagy úgy? Igazán nem tudtam, hogy ilyenek is vannak.
Miska. – Nem voltak, de most már vannak. Azelőtt nem vettek be, mert nagyon elszabadelvüsödtem. De a hogy változott a helyzet, egyszerre föléledt a rokonságom Magyarország legjobb családaival.
Elza. – Pedig maga ma is az, a ki előbb volt.
Miska. – Nem, azt már nem mondhatnám. Ha az ember máról holnapra semmiből nagyúrrá lesz: másnap már nem az az ember, a ki előbb volt. Ki van cserélve. A pulzusom is másképpen ver, mint azelőtt. Nekem magamnak is úgy tetszik, hogy én már nem vagyok én, hanem Mancsi unokafivérem vagyok. Mintha nemcsak a vagyona szállott volna rám, hanem a lelke is átszállott volna belém. A régi Miskából nem maradt egyéb, csak a szerelmem, Elzácska.
Elza. – Hála istennek, már megijesztett. No, és elmondta a barátainak, hogy ez a szerelem most milyen nagy zavarba hozza?
Miska. – Elmondtam nekik, hogy ez nem hoz zavarba és hogy ebből nem engedek…
Elza. – Ha belehal is!… A szerelem erősebb, mint a halál, lánczhordtát!… És a barátai mit mondtak?
Miska. – Természetesen le akartak beszélni. Az egyik így szólt: »Ha magaddal nem törődöl, tartozol vele a gyermekeidnek, hogy olyan anyát adj nekik, a ki olyan régi származásu, mint magad« – Erre én azt feleltem: »És ha nem örököltem volna?!… Akkor megköthettem volna ezt a házasságot?!…« – Az illető így felelt: »Akkor igen. Mert akkor kárpótoltad volna a gyermekeidet azzal, hogy pénzt szereztél nekik«.
Elza. – Ez egészen okos beszéd. Egy másik azt mondhatta volna: Ez a házassági igéret nem számít. Tévedés volt a személyben. A menyasszony tévedett a te személyedben és te is tévedtél a magad személyében. Mind a ketten azt hittétek, hogy te – te vagy, pedig te most már Mancsi gróf vagy.
Miska. – Szavamra mondom, valami ilyenformát mondott. De erre én azt feleltem…
(Az ajtó kinyílik s megjelenik Héthársyné.)
Héthársyné. – Nini, a Miska!… Hallottam, gratulálok!
Elza (magában). – A szegény ördög vért izzad, hogy kitalálja, miképpen vonulhasson vissza, szép lassan, de minél hamarább és mégis az illendőség megóvásával!… Ne félj, jó fiu, segítségedre leszek! De azt az elégtételt, hogy te hagytál a faképnél, nem fogod megkapni! Aludjál nyugodtan és álmodjál szépet, már el vagy csapva!… Csak azt szeretném tudni, valami őrangyal véd-e, vagy valami Robin pajtás szövi úgy az eseményeket, hogy akárhány bolondságba ugrom bele, szerelem nélkül ne mehessek férjhez?!
– Történik: a brémai »Örök szerelem«-hez czímzett hôtel garni harmadik emeletén, a 127-ik számu udvari szobában. Egy ágy, egy mosdószekrény, egy asztal és egy szalmaszék. Reggeli kilencz óra. Berzsenyi Elza bárókisasszony a kinyitott mosdószekrényen ül, a melyről a lavoirt letette a földre. Berzsenyi báró a szalmaszéken. –
A báró. – A gazember! A gazember! Meg fogom ölni! Ha itt találtam volna, azonnal megfojtanám! Szerencséje, hogy nincs itt, és hogy… (Körülnéz a szoba bútorzatán) szóval, hogy nincs itt!… De azért meg fogom ölni, le fogom lőni, mint egy kutyát, fel fogom pofozni, vagy átadom a rendőrségnek!
Elza. – Mondom, hogy az nem tehet róla! Olyan ártatlan az egész szószban, mint a ma született bárány! Nem ő szöktetett meg engem, én szöktettem meg őt!
A báró. – Mit nem kell hallanom?! Mit nem kell hallanom?! Azért nem fogok kegyelmezni a gazembernek! Fel fogom rugni és be fogom csukatni!
Elza. – Hidd el nekem, hogy nem érdemes vele foglalkoznod! Eszközöm volt, a melyet most eldobok és punktum. Különben az éppen olyan dühös, mint te. Kezdi belátni, hogy be van csapva. És igaza van, mert embert így még fel nem ültettek, lóvá nem tettek, és az orránál fogva nem hurczoltak!
A báró. – Erről én már otthon meg voltam győződve, mert te az én leányom vagy, a ki lehet akárhol, azért még se csinál semmit! Hanem ennek a hochstaplernek nincs pardon! Van még törvény a világon, és egy jó házból való leányt nem lehet csak úgy mir nichts, dir nichts megszöktetni! Szeretném én látni azokat a bírákat, a kik egy apát könnyekkel a szemében nem hallgatnak meg! És én őt meg fogom mutatni neked becsukva!
Elza. – Egyébként, bánom is én, akármit csinálsz vele! Egy olyan szamár, a ki elhiszi, hogy én az ő szép szeméért szököm meg hazulról, és hogy titokban meg fogok vele esküdni, az ilyen szamár nem érdemel kíméletet!
A báró. – Egy ilyen szamár! Át fogom adni a rendőrségnek! Hol van?
Elza. – A negyedik emeleten.
A báró. – A negyedik emeleten?
Elza. – Igen. Csak nem fogok vele egy emeleten aludni?! Iszonyuan hortyog!
A báró. – Isten, a ki az égben vagy!… Te tudod, hogy ő hortyog?!…
Elza. – Nemcsak én tudom, az egész Berlin tudja. Ott már nem akartak neki szobát adni. És igazuk volt, mert az egyszerűen rémséges. Az első éjjel persze még semmit se sejtettem, és közös appartement-t vettünk, mert akkor még volt pénzünk. Hát egyszerre csak hallom a másik szobából ezt a horkolást! Rákopogtam és a zárt ajtón átkiabáltam hozzá: »Hallja, barátom, ezt nem lehet kiállani! Menjen le a portáshoz, és nyittasson magának szobát az épület túlsó részében!« Úgy tett, és másnap a szomszédja iszonyu skandalumot csinált a hôtelben. Mikor aztán az eset egy másik szomszéddal is megismétlődött, ki akarták tenni a hôtelből. Na, mondhatom, ezt a kirándulást nem fogja az élete legszebb napjai között emlegetni! Hát mikor Berlinből a harmadik osztályon jöttünk Brémába, és hatvanan ültünk egy waggonban! Én csak kaptam ülőhelyet, de neki majdnem az egész úton állania kellett.
A báró. – Hallatlan! Hallatlan! A leányom megszökik hazulról és a harmadik osztályon utazik Berlinből Brémába! Igazán nem tudom, hogy ez a fej itten az én saját fejem-e, vagy egyszerre egy más embernek a feje?!… És én ne csukassam be ezt a gazembert, a kit fel fogok pofozni! De, szerencsétlen gyermek, hát mi jutott eszedbe?! Remélem, ki fogod magadat magyarázni?!…
Elza. – Azonnal megmagyarázom az egészet. Persze nem fogod helyeselni, a mit tettem, de legalább meg fogod érteni.
A báró. – Borzasztó! Az én leányom, az én szép, fiatal, kedves leányom, egy millióval, a mi szintén nem utolsó dolog, arája az egyik legjelesebb fiatal majoreskónak, egy grófnak, a kit közelebb legfelsőbb helyről hitbizomány engedélyezésével fognak kitüntetni, az én okos leányom! – megszökik egy szerkesztővel, a kinek a neve nem jut eszembe, és a harmadik osztályon utazik Berlinből Brémába! Ettől meg lehet bolondulni!
Elza. – Mondom, hogy a szerkesztő nem számít. Jobban szerettem volna egy kocsist vagy egy czigányt, a legjobban egy hordárt, egy öreg hordárt, de először: senki se hitte volna el, hogy egy öreg hordárba szerettem bele, s másodszor: csak ez volt kéznél. És ez legalább mindjárt ki is írhatja az esetet az ujságba. Ne szörnyűlködjél; igen, én azt kerestem, hogy a botrány minél nagyobb legyen. Hogy kit használok fel erre a czélra, az mindegy volt. A szerkesztőről tehát nem érdemes beszélni; ne is említsük többet, mert különben soha se magyarázhatom ki magamat. Ő itt mellékes; ő itt nem szerepel.
A báró. – Hát ki szerepel, ha nem ő?!
Elza. – Az, a kit te az egyik legjelesebb fiatal majoreskónak mondasz! A gróf, a kit legközelebb hitbizománynyal fognak kitüntetni! A vőlegényem, a pimasz!
A báró. – A Miska! Nem értem. Történt netalán valami, mit jó atyádnak nem mondtál el?!… Nem értem.
Elza. – Semmi se történt, csak észrevettem, hogy ez a csibész ott akar hagyni a faképnél.
A báró. – Mi jut eszedbe?! Ezt te csak beképzelted magadnak.
Elza. – Rám bízhatod!… Ha egyszer mondom, hát úgy van! Na, és felháborodtam. Mit? Ez akar engem a faképnél hagyni, ez akar engem nevetség és szánalom tárgyává tenni?!… Ez a mitugrász, ez a barázdabillegető, ez a zsúrhiéna, a ki végigette a várost, és tánczolt érte, mert ő gróf?! Hiszen emlékszel rá, meddig környékezett, mennyit ólálkodott körülöttem! Mennyire szeretett volna elhalászni, és én rá se néztem! Emlékezhetel rá, hogyan nézett ki. Nem volt egyebe, csak a neve, két rendbeli jó ruhája, tiszta volt az inge, tudott francziául és mindig röhögött. Sohase bocsátom meg magamnak azt az éktelen szamárságot, hogy a menyasszonya lettem. Ha még szerettem volna egy kicsit, mint a Miczut! De nem. Csak untam már, hogy annyi viszontagság után még mindig pártában vagyunk; és mert ez a svihák mulatságosan tud káromkodni, meg, mint az éhenkórászok rendesen, tud mindenféle svarczkünsztlerséget, bebeszéltettem vele magamnak, hogy ő tetszik nekem. Gondoltam magamban: »Fene bánja, legalább igazi grófné leszek.« De mit tesz Isten? Egyszerre csak kiüt a fajtájában a kolera, s az egész nemzetségéből egyes-egyedül ő marad meg irmagnak. Másképpen ugyan nem juthatott volna pénzhez, az istenadta, egy vörös rézgarashoz se, mert ennyit se tud megkeresni, és a mit eddig megevett, megivott, elszítt, azt mind úgy kapta ajándékba, a néniktől, a bácsiktól, a magas kormánytól, a Stefi gróftól, a kinek fölsegítette a kabátját, a vak bárónétól, a kihez eljárt vizitába, keresztény vagy nem keresztény házigazdáktól, a kiknek a leányai után járt, no, meg a férjektől, a kiknek a felesége körül settenkedett. Egy félországnak kellett meghalnia, hogy valamit örökölhessen, egy sereg embernek kellett a csatatéren maradnia, a fűbe harapnia, hogy ez a holló jóllakhasson, és a csoda megtörtént. Na, és megjelent, kikefélkedve, kiszapulva, azzal az öntudatlan leereszkedéssel, a melynél jobban semmi se sérti az embert, s azzal a szemtelenül vihogó tekintettel, a mely megmagyarázza az egész franczia forradalmat. A hernyóból pillangó lett, a smaroczerből oligarcha. Máról holnapra megnőtt, megférfiasodott, megszépült. Nem lehetett ráismerni. Mintha nem ő volna a tegnapi potyafráter; mintha ő rohant volna ki Szigetvárból. A hogy belépett, láttam, hogy a faképnél akar hagyni. És csakugyan már első intrádára czélozgatott rá, hogy ez, meg az, késleltetni fogja a házasságunkat. Eleinte igen komikusnak találtam, aztán iszonyuan szenvedett a hiuságom. Azt mondtam magamban: nesze neked, nem szeretted, mégis hozzá mentél volna, most derogálsz neki, és tessék, úgy otthagy, mint egy elcsábított varróleányt!… nem kellesz neki, hoppon maradsz, ki fognak nevetni, vagy szánakozni fognak rajtad, ez az Isten büntetése!… Mert az Istent akkor találjuk meg a leghamarabb, a mikor büntetni akar bennünket… Végül nem akartam hinni, hogy jól látok; elhitettem magammal, hogy tévedek. Kelepczéket állítottam neki, három kelepczét; mind a háromba belement. Először kértem, hogy ezért, meg azért, távolabbi időpontot tűzzünk ki az esküvőre; örömmel egyezett bele. Másodszor szerelmet szimuláltam és sürgettem, hogy határozzuk meg a házasság napját. Elfanyalodott az arcza és ezer kifogást talált. Harmadszor azt kivántam, ügyesen, hogy meg ne lássa a vermet: halaszszuk el az esküvőt egy egész esztendővel. Boldoggá tettem ezzel; nem is nagyon maszkirozta az örömét. Most már bizonyos voltam. Nem akart, nem is igen tudott egyszerre szakítani, mert nagyon angazsálta magát, s nem volt mersze ahhoz, hogy czinikusan végezze a dolgát: félt egy pár embernek az itéletétől. De föltette magában, hogy lassankint vissza fog vonulni; leste az alkalmat a szakításra, s közben ügyesen megkezdte a hátrálást. Talán nem is bánta, ha kitalálom a szándékát. Ő jó volt nekem, mikor még csak ágrólszakadt grófocska volt és éhesen szaglálta a pénzemet, de most, hogy urrá lett, én már nem voltam jó neki. Most már neki is van pénze, nem szorult rám, nem kellettem neki többé! A pimasz! (Kiköp a padlóra.)
A báró (egy pillanatig halluczinál: úgy tetszik neki, mintha egy rég elmult században élne, és Szandeczben volna, egy nagyon szegény lakásban, és hogy az, a kit maga előtt lát, egy ismeretlen, gyönyörű zsidóleány… Már előre megbocsátott mindent; előre megbocsátotta azt is, a mi nem történt meg. De most el van ragadtatva; és minden igyekezete az, hogy elragadtatását palástolja:) – Te, te, te, kis bolond!…
Elza. – Nem is vagyok annyira bolond! Így szóltam magamban: »Urfi, te elszántad magadat, hogy így vagy úgy, alkalomadtán, vagy a nélkül, megragadva valami később kinálkozó ürügyet, vagy lassankint kopva ki a házból, de okvetetlenül a faképnél fogsz hagyni, minden jó lélek részvétének adva át azt a szegény teremtést, a ki, mióta igazi gróffá lettél, már nem méltó hozzád! Na hát, urfi, abból nem eszel! A mit te akarsz, az nem létezik! Olyan nincs! Ellenkezőleg, te leszel az, a kit a faképnél fognak hagyni, s ha valakin nevetni fognak, ez a valaki te vagy!« Igen, de hogyan? Ha visszaadom a gyürüjét, ha kiadom az útját, ha férjhez megyek máshoz: ezzel, azonkívül, hogy csak neki szerzek vele örömet, sohase mosom le magamról, hogy voltaképpen mégis én vagyok az, a kit otthagytak. Csak egy mód kinálkozott. Csuffá teszem a menyasszonyát, és ezzel csuffá teszem őt. Így elérem a czélomat. Azt fogják mondani: a menyasszonya inkább megszökött egy szegény ördöggel, a kit szeretett, mint hogy férjhezmenjen hozzá. Megtettem. És ne hidd, hogy nem mértem a hiuságára érzékeny csapást. Az oligarcha egy kicsit tüsszögni fog. És a maga körében, a leányos házaknál, egy pár évig, a míg el nem felejtik ezt a históriát, a kontesszek nem igen fognak veszekedni ezen az épouseur-ön, a ki elől egy lipótvárosi leány a szégyenbe menekült valami obskúrus fiatal emberrel! Az én emberem egy darabig nem fog henczegni! Megboszultam magam!
A báró. – De milyen áron! Igy kompromittálni magadat, szegény gyermekem!
Elza. – Hja, kényszerhelyzetben voltam! Csak két rossz között választhattam.
A báró. – Mit fognak mondani az emberek? Nem fogják elhinni, még csak nem is akarod elmondani nekik az igazat!…
Elza. – Az emberek így csak megszólnak, amúgy lesajnáltak volna. Szivesebben választom ezt a megoldást. Talán nem bocsátják meg, hogy megszöktem, de majd elfelejtik; ha hoppon maradok, azt nem felejtették volna el.
A báró. – És nem sajnáltál bennünket? Ilyen szomoruságot, ilyen aggodalmakat okozni nekünk!…
Elza. – De látod, milyen hamar előtelegrafáltalak!
A báró. – Szegény kis leányom! Milyen helyre juttatott a meggondolatlanságod! És nélkülöznöd is kellett!
Elza. – Ó, az roppant mulatságos volt! Különösen tegnap és tegnapelőtt látni a gavalléromat! Általában a kaland, az sokat ért! Soha életemben nem mulattam olyan jól, mint Berlintől Brémáig a harmadik osztályon. Különben hozhattam volna pénzt magammal, de nem is gondoltam rá. A Rejtvényié pedig hamarabb elfogyott, mint képzelte. Addig biztattam, hogy: »Csak magas borravalókat adjon! Csak magas borravalókat adjon!« – mig egyszerre kiderült, hogy nincsen miből.
A báró. – És ez a szamár, a kit nyakon fogok ütni, mert neki már benőhetett volna a feje lágya, azt képzelte legyen, hogy te majd titokban össze fogsz esküdni vele?
Elza. – Azt tökéletesen bolonddá tettem, holmi színésznőktől levetett mosolyokkal, szemforgatásokkal és sóhajokkal. Még Berlinben is azt képzelte, hogy imádom.
A báró. – Na, és látod, milyen súlyosak a meggondolatlanság következései!
Elza. – Hogyhogy?
A báró. – Mert tessék, te nem szereted ezt az embert, azt a kit, hiába beszélsz, mégis csak meg fogok fenyíteni, és a világ, hogy reparálva legyen ez a szerencsétlen ügy, azt fogja követelni, hogy nőül menj hozzá, egy ilyen nem tudom mihez, és nem tudom kihez, mert a neve nem jut az eszembe.
Elza. – Kihez? Ehhez a tökfilkóhoz? Nem gárgyultam meg!
A báró. – És eljössz vele Brémába! De hát mit kerestél Brémában?!
Elza. – Elhitettem vele, hogy csak Amerikában lehetünk biztonságban, mert Európában ránk akadnátok és visszavinnétek. Olyan messzire akartam elmenni hazulról, hogy maga a hely komoly színben tüntesse fel a szökést. Ki hisz az olyan szerelemben, a mely Harasztiba menekül?
A báró. – És pénz nélkül akartatok menni Amerikába?
Elza. – Azt mondtam neki, hogy ide várom a pénzt egy bizalmas emberemtől, a kit még otthon avattam bele a titokba.
A báró. – Nekem úgy tetszik, ha én, megfelelő fenyiték után, szubvenczionálom őt, otthon a pletykát még el lehetne némítani.
Elza. – Csakhogy én nem azért jöttem Brémába, hogy a pletyka elnémuljon, hanem azért, hogy a pletyka beszéljen. Nagyon csudálnám különben, ha a dolog titok maradna. Mert az oligarchának megírtam.
A báró. – Csak legalább ezt ne tetted volna!
Elza. – Hisz ez volt a gyönyörüségek gyönyörüsége! Elképzelni, hogy micsoda pofát vág hozzá!…
A báró. – De azt elképzelted-e, hogy szegény Blanka nővéredre minő hatást tett ezen esemény?! Sírógörcsöt kapott, és többször ismételte, természetesen a legnagyobb titokban, csakis kedves anyád jelenlétében, a cselédség kizárásával, kiknek számára különben egy rokonokhoz való hirtelen utazást adtunk ürügyül, hogy most már többé nem fog férjhez mehetni.
Elza. – És mit szóltam volna én, mikor Blanka kompromittálta magát és ezzel kompromittált engem is?! Azt, hogy, ha nem megyek hamarosan férjhez, ez Blanka miatt van! Nos, most én is kompromittáltam magam, s Blankával kvittek vagyunk! Legalább mind a kettőnknek marad egy vigasztalásunk, ha végképpen hajadonok maradunk: én vádolhatom őt, s ő vádolhat engem!
A báró. – Igazán pedig csakis azon egyéneket lehet vádolni, kik kombináczióba kerültek; és kedves mamád betegségét, mert ő bizony, szegény, nem mozoghat eléggé ezen czél érdekében, mint némely anyák, a kik csakis ennek élnek…
Elza. – És a kik a legmesszebb menő engedményeket teszik a vőlegényeknek, csakhogy leányaikat főkötő alá juttathassák! De ezt nem is kívánhatjuk tőle, és én azt kezdem hinni, hogy akármilyen egészséges ő, és akármennyit fáradozna értünk, az már lehetetlen, hogy mi férjhez menjünk, mert a végzet nem akarja, s mert ez már így van megírva a csillagokban!
A báró. – Ne légy ilyen babonás, gyermekem, sőt ellenkezőleg, szépen kérlek, legyetek szivesek, legalább egyszer, csak egyetlen egyszer, menjetek már férjhez!… ha a magatok kedvéért nem akartok, hát az én kedvemért!… Annyi baj van veletek! És ez mind nem volna, ha egyszer férjhez mentek! Mikor ez eszembe jut, már azt se bánnám, ha ehhez az izéhez mennél férjhez, a mennyiben szereted, és ebben az egy esetben, kivételesen nem ragaszkodnám a megfenyítéséhez.
Elza. – Nem, ehhez nem! És ha ő volna a világ legtökéletesebb embere, akkor se mennék hozzá, olyan rettenetesen horkol! De ha szépen megkérsz, valaki máshoz majd csak férjhez megyek. Ha jól elterjed a szökésem híre, ez divatba hoz, és a kérők nem fognak hiányozni, majd meglátod! De ha én férjhez megyek a kedvedért, szépen kérlek, te is tegyél meg nekem egy szivességet.
A báró. – Hogy érted ezt?
Elza. – Szépen kérlek, vigyél el valahová reggelizni, mert rettenetesen éhes vagyok.
A báró (megrémülve). – Talán csak nem fogytatok ki annyira a pénzből, hogy már a táplálkozásban is nélkülöznöd kellett volna?!…
Elza. – Még nem, de éppen jó, hogy ma megérkeztél!…
A báró. – Na hát meg kell fenyítenem azt az embert, határozottan meg kell őt fenyítenem! Hol van? A negyedik emeleten? Hányadik szám alatt? Pofon fogom őt vágni; egy apának joga van ehhez.
Elza. – Ne bántsd, szegényt! Inkább, ha elviszel reggelizni, küldjünk neki egy kis köménymagos levest, mert tegnap már nem evett meleget. De, apuskám, menjünk, mert szörnyen éhes vagyok!