– A Berzsenyi-palota úgy ki van világítva, hogy az egész Nádor-utcza fényben úszik. A Fürdő-utczától az országházig hármas kocsisor. A portás ünnepi díszben: Dsingiszkán süvegével és jogarral. A fogatok a kapun úgy járnak be és ki, mint a cselédek a krájzler-bolt lépcsőjén. Benn nagy estély, czigánynyal. Az uj idők találmányaival megkorrigált ezeregyéj. Majdnem az összes termek tárva. A tánczteremben és a körülötte lévő helyiségekben akkora emberár hömpölyög, a minőt csak nagy hazafiak temetésén látni. Az urak egymás lábára hágnak és a hölgyek alkalmazkodnak a viszonyokhoz. Csak a dohányzó mellett van egy csöndes zug: a könyvtárterem, mely nem esik a nagy útvonalba. Ez a csöndes zug feltűnik mindazoknak, a kik bizalmasabban óhajtanak beszélgetni. A csöndes zugban egy órától kettőig a következő párbeszédek hangzanak el: –
Az egyik Gabnaffy fiu. – És végre itt vannak a likőrök. No, nagy szakértő, mit szólsz hozzájok?
Dr. Czápa. – A pezsgő óriási, a szivarok elsőranguak, hanem a likőrökhöz nem ért az öreg. Ámbár ez a Prunellière itatja magát. (Tölt és iszik).
A Gabnaffy fiu. – Ird fel egy czédulára, hogy miijen likőrt akarsz, és jövőre lesz.
Dr. Czápa. – Te, Sándor!…
A Gabnaffy fiu. – Én nem vagyok a Sándor, én a Bandi vagyok.
Dr. Czápa. – Ejnye, én azt hittem, hogy te a Sándor vagy! No mindegy. Hát mondd, igazán felírjam egy czédulára?…
Gabnaffy Bandi. – Fel hát! Nem kell aláírni, csak annyit, hogy: »Ma az X. Y.-féle likőrök a legjobbak.« És add oda az inasnak. Jövőre lesz. Itt megbecsülik a vendéget.
Dr. Czápa. – Ez beszéd! Ilyen helyen szeretek én élni!
Bandi. – Vettél magadhoz szivart?
Dr. Czápa. – No ná! Adjak egyet?
Bandi. – Nem, én is vettem magamhoz. Csak azért kérdeztem, hogy meg ne felejtkezzél róla. Iszol még egy pohár likőrt?
Dr. Czápa. – Iszom. Mit csináljak, ha nincs más? (Tölt és iszik.) Hanem azt meg kell adni az öreg uzsorásnak, hogy a pezsgője egyszerűen óriási. Sőt unikum. Kivált a mai világban, a mikor a szabály az, hogy a háziurnak könnyebb a lelke, ha minden üveg pezsgőnél meglophatja a vendégét egy-egy forinttal, és tetteti magát, hogy csak azért veszi az olcsóbb márkát, mert nem tudja a különbséget!
Bandi. – Ez mégis csak kivételes eset lehet.
Dr. Czápa. – Mondom, hogy ez a szabály. Hidd el, édes öregem, egy idő óta annyira elfajultak nálunk a viszonyok, hogy egész szezonok vannak, a mikor az embernek nem érdemes haza hozatnia a frakkját a tisztítóból.
Bandi. – Micsoda praxisod van!
Dr. Czápa. – Hja, fiam, én csak egy törekvő fiatal ügyvéd vagyok, a ki nem gondoskodott olyan kitünő papáról, mint ti! Mit csináljak én addig a nyolcz-tíz évig, míg a barátaimból általános örökösök és bankigazgatók lesznek, hogy egy kis klientélát juttassanak nekem?! Ha lányos házak nem volnának, az ember úgy élhetne, mint egy néptanító. De most már a lányos házak is oly raffináltak, hogy sír bennem a lélek, ha arra gondolok, hogy mi lesz ebből az országból.
Bandi. – Ezt a takarmány-hiány teszi.
Dr. Czápa. – Nem, hanem az általános elerkölcstelenedés. Az emberek czinikusok lettek. A lányos házaknál így okoskodnak: az epuzőr örül, ha az olcsóbb pezsgőt vesszük, mert annál több lesz az örökség; a többinek meg az olcsó márka is jó. Az embernek kedve támad boszut állni és kvantumban fogyasztani el azt, a mit a kvalitásban megspórolnak rajta.
Bandi. – E szerint te ott öntöd magadba a pezsgőt, a hol rossz?
Dr. Czápa. – És a hol jó. Nem néztél engem a szupé alatt?! Gyakran vannak itt ilyen estélyek?
Bandi. – Ilyen nagy estély, minden hónapban. Gyere el jövőre is.
Dr. Czápa. – De ha nem vagyok meghíva! Meghivatlanul nélküled nem jöhetek el!
Bandi. – Dehogy nem! Először: én meghílak egyszer s mindenkorra. Másodszor: itt ugyan senki se fogja kérdezni, hogy meg vagy-e híva.
Dr. Czápa. – Mégis talán jó volna, ha bemutatnál.
Bandi. – Minek az? Úgy is elfelejtik, hogy ki vagy. Minden estélyen száz vendég mutatkozik be. A nevét egyiknek se tudják, és látásból jövőre már téged is ismerni fognak. Gyere csak el unzsenirt. És ha nem akarsz megismerkedni, hát nem ismerkedsz meg. Úgy jöhetsz ide, mint a kávéházba. Ha nem iszol több likőrt, menjünk tovább.
Dr. Czápa. – De iszom. Azt nem mondom, hogy nem lehet meginni. (Iszik.) Csak azt mondom, hogy a likőrön meglátszik, hogy a ház nem egészen nagyúri. Élni lehet benne, de nem egészen nagyúri.
Bandi. – Mióta lettél a házakban ilyen válogatós?
Dr. Czápa. – Csak a filozóf beszél belőlem. Az ínyem, mindent összevéve, nagyon meg van elégedve. És máskor is eljövök, ha meghíssz.
Bandi. – Csak gyere. Itt örülnek a sok vendégnek. Minél több ember jön, annál jobban örülnek. Tudod, mióta a leány megszökött, a vendégek kvalitása egy kicsit megcsappant. Ezt csak kvantummal lehet pótolni.
Dr. Czápa. – És ezeket az estélyeket annak a tiszteletére rendezik, hogy a lány megszökött?
Bandi. – Olyanformán. Úgy tesznek, mintha semmi se történt volna. Ez a legjobb rendszer.
Dr. Czápa. – Nem lett volna sokkal egyszerűbb: hozzá adni a leányt a szöktetőhöz?
Bandi. – Micsoda angyali ártatlanság! Hisz a leányt egy éhenkórász szöktette meg! Az orvosság rosszabb lett volna a halálnál! – mint Cornelius Nepos mondja.
Dr. Czápa. – Legalább is úgy illett volna, hogy egy darabig vőlegénynek szerepeltessék azt az urfit. Mikor aztán már feledésbe ment a história, szép csendesen fel lehetett volna bontani a frigyet.
Bandi. – Az urfi is így óhajtotta. Nagyon kapálózott, hogy ne dobják ki. Azt remélte, hogy lassan mégis csak beleeszi magát a családba. Hogy talán megszokják és sajnálják kidobni, mint a hogy egy régi cselédet nehéz elkergetni. De a leány snájdig és egyszerűen kitette a szűrét.
Dr. Czápa. – Hogyan? Hát nem a család, hanem maga a leány dobta ki a csábítót?
Bandi. – Ez furcsa, de így van.
Dr. Czápa. – Talán hamarosan belátta, hogy csalódott a fiatalemberben.
Bandi. – Meglehet. Nekem nem mondta el az úti élményeit.
Dr. Czápa. – Mindenesetre elhamarkodta ezt a dolgot is, mint a szökést. A tettest pro forma ki kellett volna nevezni vőlegénynek, és csak akkor dobni ki, miután már körülvezették a világban. Akkor a botrány elmosódott volna. Így kompromittálva van hosszu időre, és nemcsak ő, hanem a testvére is. Ki veszi el őket mostanában, ilyen históriák után?
Bandi. – Ne fájjon neked az ő fejők. Már mind a kettőnek van vőlegénye.
Dr. Czápa. – Hallatlan!
Bandi. – Eh, tedd a kezedet a szivedre! Hát nem vennéd el te is, akármelyiket?
Dr. Czápa. – Én? Az más. Talán. Meglehet, hogy igen. De én csak egy törekvő fiatal ügyvéd vagyok. Azon kezdem, hogy én hiába kérném meg akármelyiket, én hozzám nem adnák egyiket se. De hogy azok, a kiknek odaadják őket, készek rá, hogy… na, hát ez furcsa!
Bandi. – Sohase esofirozd magad, nem a te bajod A ház kényelmes, az emberek vendégszeretőek, a lányok csinosak, mi közöm nekem a históriáikhoz?
Dr. Czápa. – Ebben már tökéletesen igazad van. En csak mint filozóf beszéltem és ha arról van szó…
Bandi. – Nem jól érzed itt magad? Zseniroz téged az a história? Bánod te, hogy a lány megszökött?
Dr. Czápa. – Bánja az ördög! Hát te bánod? No, én se. Tőlem tízszer megszökhetik, azért én eljövök.
(Megjelennek: Hédervári Hirschler Zelma, Bogár Tilda és Bertalan Dóri.)
Bandi. – Iszol még?
Dr. Czápa. – Azt hiszem, ideje visszatérni a pezsgőhöz. Te, ki ez a kis Reh-auge?
Bandi (sugva). – Ez a kis Reh-auge a leggonoszabb nyelv a beltelkeken: vitriol csepeg a nyelvéről! Bogár Tildának hívják. És te ezt nem ismered?!
Dr. Czápa. – A híréből már igen.
Bandi. – Ajánlom, hogy somfordáljunk el. Én, megvallom, egy kicsit félek tőle. Tudod, hogy szokott nevezni téged ez a hajadon? A bádog-zsebü!
Dr. Czápa. – Mit akar ezzel mondani?
Bandi. – Azzal gyanusít, hogy haza szoktad vinni a giardinettót.
Dr. Czápa. – De hiszen nem is ismer!
Bandi. – Ez nem óv meg az ő malicziájától. De az, hogy nem vagy vele személyes ismeretségben, olyan szerencse, a melyet egy kezdő ügyvédnek nem szabad eljátszania. Meneküljünk. (Mind a ketten el.)
Tilda. – Nézzék, nézzék, micsoda alakok járnak hozzájok! De hiszen ez a terézvárosi búcsú!
Zelma. – Az bizonyos, hogy mióta a Miska lózrájszolta magát az Elzától, ezek a szegény emberek alaposan elzüllöttek.
Dóri. – A tanulság, lányok, az, hogy megszökni lehet, de jól kell megválasztani, hogy kivel szökik meg az ember.
Zelma. – No hiszen, maga is szépen bemártotta azokat, a kiket még eddig megszöktetett! Magával szökni meg! Köszönöm szépen!
Tilda. – Érdemes beszélni arról a két rongyos szöktetésről?! Tulajdonképpen csak másfél. És mind a másfél esetben az asszony volt a szöktető és nem a dzsentlmén.
Dóri. – Bocsánat, bocsánat! Nem rólam van szó! Az ember megszökik egy herczeggel, egy dsidásfőhadnagygyal, egy festővel, nem bánom: egy kocsissal. De az ember nem szökik meg egy szerkesztővel.
Zelma. – Ebben van valami.
Tilda. – Hagyják békében ezeket a szegény embereket, mert sírva fakadok, úgy sajnálom őket! Na, ezek ugyan megjárták! A hányan, mind rettenetesen becsapták magukat! De senki se csapta be magát annyira, mint a Chicago Pista.
Zelma. – Ki az a Chicago Pista?
Tilda. – Hát a Pista, a Chicago-kávéház főpinczére. Ő tudniillik, a szöktetés után, húsz forint előleget adott Rejtvényinek erre a házasságra.
Dóri. – Ejnye, be jól tudja, hogy mi történik a Chicago-kávéházban!
Tilda. – Az semmi. Én azt is tudom, hogy mi történik a Maison Blancheban!
Dóri. – Na, már ezt nem hiszem!
Tilda. – Akarja, hogy megmondjam: kik voltak ott tegnap?
Dóri. – Akarom.
Tilda. – Na hát, magán kívül, mert maga nem tud aludni, ha be nem néz oda, és ez szép kilátás annak a nőnek, a kit majd boldogítani fog, ott volt, azok közül, a kiket az imént láttunk: Pirókréthy, a képviselő, és a mi már nem járja, ott volt Pirókréthy barátja is, a Vinczellér Gyuri.
Dóri. – Miért nem járja? És mi az, a mi nem járja?
Tilda. – Én megmondom, fiam, mert tessék engem párbajra híni! A mi még járja, az, hogy Pirókréthy otthon hagyja a feleségét és elmegy a Maison Blanche-ba. No jó. Pirókréthy, az hagyján! Az egy Toggenburg. Fordret keine andre Liebe, denn es macht mir Schmerz! Hanem, hogy Pirókréthy elviszi magával a Maison Blancheba a felesége egyetlen udvarlóját is, ez már szemét dolog!
Dóri. – Maga óriási gyerek, Tilda!
(A dohányzó ajtaja kinyílik; Berzsenyi báró és Várai-Fejér jelennek meg.)
Tilda (pukkedlit csinál és kezet csókol a bárónak.)
A báró. – Na, na, kis lány!
Tilda. – Zsaki bácsi, igaz, a mit a Zelma mond, hogy nekünk nem szabad a dohányzóba bemenni, csak az asszonyoknak?
A báró (meghatottan, Várai-Fejérhez). – Ezen gyermekről lesír az ártatlanság. (Tildához). Miért nem? De hogyan legyen ott egy is az én tánczosaim közül, mikor egyéb termeimben egy ilyen angyal tánczra csábítja a legöregebb embereket is, úgy hogy lakodalmán még én is tánczolni fogok?!
Dóri (Zelmához.) – Attól alhatik az öreg! Mert az a Siegfried, a ki ezzel a sárkány-csemetével ki merjen kezdeni, még nem született meg!
Tilda (olyan szemeket vetve, mint egy-egy régi négy-krajczáros.) – Ó, Zsaki bácsi, én úgy szeretem hallgatni a komoly embereket! És a Zelma czigarettázni akar! (Ezzel a merész fordulattal a két hölgy és lovagjuk elmenekülnek az öregek elől s a dohányzón át tova vonulnak pletykálni.)
Várai-Fejér. – Na hát én igen örülök rajta, hogy te, a ki nekem régi spéczim vagy, így meg lehetsz elégedve!
A báró. – Őszintén megvallom neked, hogy én a legboldogabb apa vagyok a világon. Tudod, én sohase kivántam azt, hogy az én leányaim herczegnék akarjanak lenni és haszontalan rangot vagy efféle holmit keressenek a házasságban, a minek a mai világban már semmi értelme. Minek nekem a rang? Rangom van nekem magamnak is! És egy arrogáns főúr, a ki az igazi rangot, a polgári munkával szerzett rangot, nem tudja átérteni, sőt netalán könnyelmüen elkótyavetyélné, a mit én érdemeimmel szereztem, miközben engem tévesen lenéz, egy ilyen szamár, bár százszor legyen gróf, ez, mint te érteni fogod, nekem nem kávéház, és előbb keljen fel, ha az én becsületesen megszerzett filléreimet akarja, nem tudom milyen nőkre, elkölteni, míg gyermekeim otthon sírjanak! És én mindig hevesen tiltakoztam, ha szegény nőm, ki végre is asszony, és mint beteg, érzékenyebb minden ostobaságok iránt, azzal jött elő, hogy egy ilyen fráternek, kinek egyebe sincs, mint ősei egy képtárban, mely nem az övé, biztató szavakat engedményezett. De, szerencsére, ezek a félreértések kiderültek, és végre teljesülhetnek az én régi óhajtásaim. Így Elza leányom, a ki fölkérésemre megtagadta az engedelmességet, midőn szegény nőm egy hivatalnokot, a ki esetleg grófi czimre hivatkozhatott, előtérbe akart tolni, az én okos és megfontolt Elza leányom párisi öcsém fiához fog nőül menni, a mivel teljesülni fog egy régi családi terv, hogy a két szolid ház egyesüljön. De Blanka leányom nemkülönben szerencsét csinált, mert őt egy önkészítette kitünő ember kérte nőül, egy igazi tehénfiu.
Várai-Fejér. – Hogy érted ezt?
A báró. – Látom, hogy te, mint egyszerü, komoly ember, megmaradtál régi erkölcseidnél, és üres szórakozásokra nem fecsérled idődet, a melyet nekünk, idősebb embereknek, kétszeresen meg kell becsülnünk. És ne hidd, hogy én esetleg a tétlenségnek élek, midőn olvasmányokat is forgatok, a legjobb szerzőktől, mint például Theodor von Rózefeld, a ki Amerika koronázatlan királyának tekinthető. Az olyan szerzőtől, ki az elnökségig vitte, bizonyára érdemes egyet-mást meghallgatni, és ez nem ugyanaz a dolog, mint ha egy könyvíró meghal a kórházban, a mely esetben mit tanuljak tőle?! Ezen jeles ember vadászati és saját élettörténeti könyvében olvastam, hogy Amerikában az úgynevezett tehénfiúk vagy angolul Kuh-bojok, mit Cowboynak írnak, de Kaubój-nak kell olvasni, ezen Kuh-bojok mily érdemes szerepet játszanak. Először sajátlag őrzik állataikat, és igen vegyes életet élnek, végül nagy karriert csinálnak és többnyire az elnökségig viszik, mint Theodor von Rózefeld. Mindíg az volt a vágyam, hogy egy ilyen önkészült emberre bízzam legalább egyik gyermekem sorsát, és a sors megengedte ezen vágyam teljesedését, mert Blanka leányom kezét egy ilyen igazi férfiu kérte meg, ki úgyszólván tehénőrzésből vitte fel a magasba, és mindjárt csodálkozni fogsz, ha megmondom, hogy ez a férfiu: a nagy Springinsfeld, saját személyében.
Várai-Fejér. – A kiről a lapok azt írták, hogy tíz krajczárral olcsóbbá fogja tenni a villamosságot?
A báró. – Igen, ő maga, a nagy feltaláló.
Várai-Fejér (megdöbbenve). – Na hát ez igazán szép!
A báró. – És tudod-e, mi a legszebb az ő élettörténetében, mely minden Kuh-bojt megszégyenít?
Várai-Fejér. – No?
A báró. – Az, hogy a találmányát nem ő maga találta fel, hanem még a kellő időben, a tizenkettedik órában, megvette egy mérnöktől, a ki később megőrült.
Várai-Fejér. – Ez aztán szerencse!
A báró. – Ez nem szerencse, barátom, ez a kereskedelmi zseni!
Várai-Fejér. – Nem gratulálok, barátom, mert nagyon irígyellek.
A báró. – Mindig tudtam, hogy igaz barátom vagy!
– Történik: a német-ujlaki kastély parkjában, diner után. A falu tornyában tíz órát harangoznak. A teli hold lebámul a parkra s néha-néha két sötét alakot pillant meg, a mint ki-kibukkannak valamelyik fasorból. A két sötét alak: Berzsenyi Elza bárókisasszony és vőlegénye, Gaston Beer, a párisi Beer fia. –
Első fülemile. – Itt a jegyes-pár! Zengjük el tiszteletükre a nászindulónkat!
Második fülemile. – Nem értik ezek a mi művészetünket!
Első fülemile. – Akkor nem vagy igazi művész. Az igazi művész, ha senki se hallgat rá: énekel maga-magának. Az igazi művésznek a közönség csak ürügy.
Második fülemile. – Mit, én nem vagyok igazi művész?!… (Trilláznak.)
Első százszorszép. – Jaj, a mátka-pár! Mindjárt letépnek bennünket!
Második százszorszép. – Ugyan, hova gondolsz! Csak nem képzeled, hogy az Elza »Szeret? Nem szeret?«-et fog játszani?! Vagy talán a másik? Az ugyan tisztában van vele, hogy fehérszemély őt még nem szerette és nem fogja szeretni! Csak nézd meg ezt a pofát!
Egy öreg tölgyfa. – Hallod, mit beszélnek ezek a parvenük?
Egy vén nyárfa. – Én le se nézek rájok. Nekem, ha százszor megvásárolnak, akkor se léteznek. (Reszket és sóhajtozik.)
Az öreg tölgyfa. – Megértem egy pár száz esztendőt, de ilyen alakokat még nem láttam. Micsoda furcsa állatjai vannak a jó istennek!
A vén nyárfa. – Bizony másféle fából faragták azokat az embereket, a kik engem ültettek!
Az öreg tölgyfa. – Talán azt mondhatnád, hogy »bennünket«?! (Magában:) Büdös, vén arisztokrata!
A vén nyárfa. – Te, te még gyerek vagy, s az igazat megvallva, egy kissé jöttment. De én, biz én már nem igen fogok megváltozni!
Az öreg tölgyfa. – Ne susogj olyan hangosan, mert nem hallom, mit beszélnek. (Félre:) Gyalázatos szokásai vannak az öregnek! Folyton motyog magában!
Elza. – Na és?
Gaston. – Na és semmi. A Diane de Lys-história igaz, de önt, a ki olyan okos, mint egy egész rabbigyülekezet, és a ki annyira fölötte áll mindennek, mint egy egyiptomi isten, ez a viszony nem zsenirozhatja. Csak nem akarja elhitetni velem, hogy félteni fog?! És ha netalán, kivételes kegyből, megtisztelne azzal, hogy a minden női erénynyel ékes feleségek hagyományos féltékenységét kiterjesztené rám is, a ki semmiképpen sem vagyok méltó önre: csak nem lesz féltékeny egy Diane de Lysre?! Tudja, hogy hívják Diane de Lyst a családias nevén? La Goulue! Remélem, nem mondja komolyan, hogy La Goulue zsenirozhatja önt?!
Elza. – Ön rabulista, barátom. Ki beszél féltékenységről? Itt csak a hiuságom kérdése forog szóban. Ön szives volt elismerni, hogy az én kevélységem jogos. Nos, az én kevélységem nem tűrheti el, hogy az az ember, a ki a nyilvánosság előtt hozzám van atasírozva, egy dáma nevével kapcsolatosan szerepelhessen. Ezzel a kérdéssel egyszer s mindenkorra le kell számolni. Én azt nagyon jól tudom, hogy ezekkel a dámákkal semmiféle tisztességes nő nem konkurrálhat. Abban, hogy tökéletesek a művészetükben, olyan varázsuk van, a melyet a feleség sohase sajátíthat el, mert nem lehet hozzá elég praxisa. Tehát kétszer kettő négy, hogy az urak mind egy szálig visszatérnek ezekhez a dámákhoz, ha ugyan egyátalán megszakítják a viszonyt, mondjuk a mézeshetek idejére. Visszatérnek azok is, a kik jóhiszeműen fogadkoznak, hogy szakítani fognak – csak úgy, mint azok, a kik rosszhiszeműen fogadkoznak, vagy mint azok az egyszerűek, a kik nem is gondolnak a szakításra. Nos, hogy tovább egy pillanatra se magyarázhassa félre szándékosan a szavaimat: kijelentem, hogy engem az ön multja vagy jelenje, sőt akár a jövője, egy cseppet se zseniroz, és nekem az is mélységesen mindegy, hogy ön szakít-e ezzel a dámával vagy sem, – hogy csak egy bizonyos idő mulva fog hozzá visszatérni, vagy fel se bontja a viszonyt, mert úgy se érdemes. Tőlem, akár holtukiglan mindennap meglátogathatná, ha ön ezt titokban tehetné. Csakhogy ezek a hölgyek a legnagyobb nyilvánosság előtt élnek, s az, hogy ön titokban szeresse őt – a mi ellen semmi kifogásom nem volna – tisztára lehetetlen. Ön talán megpróbálná a titkolózást, de hiába, mert visszatérését rajtam kivül az egész világ megünnepelné s La Goulue kiiratná a Gil Blasba. Már pedig én senkivel se óhajtok konkurrálni, különösen a bizonyos vereség tudatában, és legkülönösebben, ha Diane de Lys kisasszonynyal kellene konkurrálnom azért, hogy bizonyosan vereséget szenvedjek. Szóval, az én kevélységem nem engedi meg, hogy engem csak egy perczig is együtt emlegessenek Diane de Lys vagy máskép La Goulue kisasszonynyal.
Gaston. – Sohase hittem volna, hogy ön ennyire vieux jeu, kedves Elza! Először is, Diane nem utolsó személy. Tudok, még pedig femme du monde-okat, a kik rettenetesen irígylik a lovait, a kocsijait és az ékszereit, és nem tudom, hogy mit nem tennének meg ezekért a holmikért. Vannak, és tisztességes asszonyok, a kik mindenáron úgy akarnának öltözködni, mint Diane, és utánozzák a toilettejeit, már a mennyire az anyagi eszközeik megengedik. És ismerek előkelő, a nyilvánosság előtt kifogástalan hölgyeket, a kik úgy kendőzik és úgy friziroztatják magukat, hogy Dianera hasonlítsanak. Ha egy asszony Párisban él és magas életet visz, akkor szükségképpen versenytársa a Diane de Lyseknek. De édes istenem, ebben nincsen semmi megalázó. A femme du mondenak mindig megvan az a pokoli elégtétele, hogy végre is ő marad felül s hogy a Diane de Lysek épp úgy irígylik a tisztességes asszonyokat, a mennyire a tisztességes asszonyok irígylik őket. Minthogy nekik csupán ez az egy hiányzik, mindent odaadnának ezért az egyért, összes ékszereiket s talán még a kocsit, lovat is.
Elza. – Köszönöm szépen, de nem kérek ebből a pokoli elégtételből. Megvagyok így is.
Gaston. – Szóval, ön belekapaszkodik a Gouluebe, hogy lerázhasson a nyakáról.
Elza. – Nem, csak lassankint belátom, hogy a tervezett házasság lehetetlen. Mindig több és több akadály merül fel előttem!… Nos, én fáradtabb vagyok, semhogy küzdeni akarjak a hamis Diane de Lys-szel! Talán az igazival se konkurrálnék… pedig az, ha jól emlékszem, femme du monde volt… Nem lelkesülök a tapasztalt szivekért, s az öné túlságosan tapasztalt, édes Gaston.
Gaston. – Hm. Ez a pofon, úgy látszik, arra való, hogy kihozzon a sodromból, és az inzultus hatása alatt megfelejtkezzem a tárgyról. Maradjunk csak a tárgynál. Bocsásson meg, ha untatom, de nekem kitünő okaim vannak rá, hogy ragaszkodjam a tervezett házasság eszméjéhez. És én küzdeni fogok az ön érveivel, bár ezek az érvek épp oly hamisak, mint a Diane de Lys neve. Nem csinálok belőle méltóság-kérdést, hogy ürügyek ellen kell hadakoznom. Csak konstatálom, hogy ez az ürügy nem jó. Ön hiába kapaszkodik bele a Gouluebe, ez az álláspont nem tartható, mert én hamarosan meg fogom győzni arról, hogy önnek Diane de Lys-szel nem kell konkurrálnia, hogy önt Diane de Lys-szel sohase fogják emlegetni, hogy Diane de Lys, máskép La Goulue: fuit, nem létezik.
Elza. – No, erre kiváncsi vagyok.
Gaston. – Hát pedig ez igen egyszerű. Én a tervezett házasság nélkül is szakítottam volna Diane de Lys kisasszonynyal. És már szakítottam is, örökre, a visszatérés minden reménye nélkül. Abból az érthető okból, hogy Diane de Lys kisasszony nekem egy kissé drága.
Elza. – Ah, bah! Önnek megvan a betevő falatja, és ebben a pontban a legfösvényebb emberek is képesek minden nagylelküségre. Lesznek órái, mikor nem lesz ilyen smuczig.
Gaston. – Ön nem ismeri a Gouluet. A Gouluenek ötszáztizenhét czipője van… Egyszer megmutatta a czipőit: azt hittem, hogy czipőkereskedésben vagyok. Egy más alkalommal megmutatta az alsónadrágjait: azt hittem, hogy a szerályban vagyok.
Elza. – Talán hagyjuk a részleteket.
Gaston. – Hát hagyjuk a részleteket. Elég az hozzá, hogy önnek, mert Budapesten él, s itt a méretek mégis kisebbek, nem lehet fogalma a Goulue pazarlásáról. A Goulue néha, ha kicsípi magát, csipkékben és egyebekben, egy egész uradalmat vesz fel magára. Szomoru, és az erkölcsre nézve kissé megalázó, de igaz, hogy ez a piszok nő, néha, mikor cake-walk-ot tánczol: egy vagyont képvisel. Hát mondja, kérem, ki állja ki ezt? A czivilizáczió haladtával elmultak azok az idők, a mikor az Aszpáziákat egy-egy Periklesz szutenálhatta. Ma már nincs olyan Periklesz, a ki ezt győzze. Az első márkáju horizontálokat csakis részvénytársaságok exploatálhatják, és a Diane de Lys esete is ez. Abban az időben, a mikor a legjobban bele voltam bonyolodva: én csak harmadsorban voltam angazsálva nála. Rangban megelőzött a venezuelai köztársaság elnöke, a ki a második barátja volt, és az elnököt is megelőzte Smith, a guano-király. De mivel az összes részvényeket ő se akarta jegyezni – és nem is tehette, mert hamar koldusbotra jutott volna – abszolút jogokat ő se gyakorolhatott. Úgy, hogy mikor egyszer, váratlanul, megérkezett ő felsége II. Chlodwig király, a vén betyár, a mi Dianenak occasion volt, a venezuelai elnöknek, a ki előbb a szalonban várakozott, a szemetes ládába kellett bebujnia, mert a boudoirt már lefoglalta Smith, a ki hamarjában nem tudott elillanni. Szerencse, hogy én nem voltam jelen, mert nem tudom, hogy hova kellett volna bujnom.
Elza. – Lássa, Samuka, azt szeretem, hogy maga ilyen móka-ember. A móka-embereknek sokat megbocsátok; hisz az élet olyan szomoru! Egyáltalában, velem lehet beszélni, csak érteni kell a módját.
Gaston. – Ne kaczérkodjék, szívtelen!… Különben, tudja-e, hogy a szépatyánk, a kinek éppen ilyen ocsmány pofája volt, mint nekem, lakodalmi mulattató volt? Arra ütöttem.
Elza. – Ez már garstiges Lied. Beszéljen csak Párisról.
Gaston. – Mit beszéljek? Verklungen war jetzt die Legende! A románczom abból áll, hogy eleinte megfontolatlanul sok részvényt jegyeztem Diane-nál, aztán lassankint túladtam a részjegyeimen, végül, voltak némelyes obligóim, de leszámoltam, storniroztam az ügyet és punktum. És Diane nem létezik többé.
Elza. – Hiszi a piszi.
Gaston. – El fogja hinni, ha egészen nyíltan beszélek. És mért ne tenném? Ön, Elzácska, olyan okos, hogy magának még az igazságot is meg lehet mondani. Hát nézze, én elismerem, hogy nem tartozom azok közé, a kiknek a házasság egyszersmind megtérés. Az erényem még igen zsönge palánta, a magamban való bizodalomnak még nem volt alkalma megszilárdulnia, s nem merném azt állítani, hogy örökre leszámoltam minden rossz gondolattal. Ez csak becsületes beszéd, mi? És egy évvel ezelőtt, két évvel ezelőtt, még az is megtörténhetett volna velem, hogy elveszek valakit, de azért nem mondok le Dianeról. Csakhogy most már nem ez az eset. Én, tekintet nélkül a tervezett házasságra, felmondtam a barátságot Dianenak, nem erényből, hanem kénytelenségből. Higgadt gondolkozásu ember vagyok, bár nem látszom annak, tudok egy kicsit számítani, s be kellett látnom, hogy ez a Diane nekem átkozott rossz üzlet. Mert ez a rongy teremtés annyiba került nekem, hogy, ha tovább is így folytatom, kilencz és félév mulva magam is elmehetek lakodalmi mulattatónak. Azért túladtam rajta; czedáltam őt, akármi következzék. Már most itt van a tervezett házasság. Hát ez nekem sokszorosan kitünő üzlet. A családi politika kivánalmairól, azokról az érdekekről, a melyeket a Jacques bácsi a leginkább méltányol, de ön talán kevésbbé, nem is beszélek. Hagyjuk a két czéget, beszéljünk egy pillanatra rólam. Nos, elég volna annyit mondanom, hogy ezzel a pofával, melyet még a különböző Diane-ok is szemtelenül megadóztattak, s melyért, akárkit vennék el, a házasságban is adóznom kellene… mondja, kérem, ezzel a pofával hol találhatnék önnél ideálisabb feleséget?! De én nemcsak ezt mondom, bár ez untig elég volna, hanem megvallom a titkos gondolatomat is. Azt, hogy ha én másvalakit vennék el… nem önt, hanem egy tuczatfeleséget, a ki egyébként konveniál, ez rám nézve igen nagy financziális hátránynyal járna. Előbb-utóbb gondoskodnom kellene Diane utódjáról, a ki talán nem olyan comme il faut, mint Diane, de nem is olyan pimaszul követelő. Így megszabadulok ettől a gondtól, véget vethetek annak az életnek, mely nemcsak bűnös, hanem, mi több, szörnyen drága is, s remek üzletet csinálok, mert a képzelhető legideálisabb feleségen kívül, ingyen kapok…
Elza. – Egy kedvest, a ki teljesen pótolhatná Dianet? Pardon, kedves Gaston, de ki kell önt ábrándítanom. Ön a tervezett házasságban semmiesetre se találhatná meg azt a… hogy is mondjam?… mondjuk: azt a családiasságot, a melyet Dianenál megtalált. És azért nem azt mondom önnek, hogy: köszönöm, de nem pályázom a Diane helyére, mert másféle ambiczióim vannak, mint hogy egy Diane után következzem sorban, és hogy egy Dianet pótoljak… azt se mondom, hogy bármennyire respektálom az ön üzleti érdekeit, ez nekem nem vásár, mert hisz ön, cserében, nem sok jóval biztat, még azzal se, hogy kifogástalan férj lesz… elengedem a hűség-esküt, mert ha még úgy fogadkoznék is, akkor se hinnék az esküjének, és ez nem csupán önnek szól… mindezt nem mondom, bár untig elég volna, nem igaz?… csak azt mondom… és én is megvallom minden titkos gondolatomat… hogy hagyjon fel minden reménynyel, mert a tervezett házasság amúgy se adná meg önnek azt a bizonyos családiasságot! Sokféle asszony szaladgál a világban… van, a ki a férjének sohase lesz a kedvese, mert ha a kedvese akar lenni valakinek, a kedvesét választja… van olyan is, a kinek elvei vannak… vannak vadak, és vannak, a kik csak a férjökre néznek vadul… Nem igen találhatja ki, hogy én melyik osztályba tartoznám, mert még magam se gondolkoztam erről… de gondoljon, a mit akar, annyit mondhatok, hogy a tervezett házasságban a bizalmasság nagyon is korlátolt volna, a mire elég ok az, hogy végre is, ezt a házasságot nem az égben kötnék, csak egy irodában, mert hiszen azzal csak nem áltatjuk magunkat, hogy szerelmesek vagyunk egymásba?! Tudja mit, Gaston? Adok egy jó tanácsot. Térjen vissza Dianehoz! Kilencz és fél év még nagy idő; remélem, nem akar örökké élni… A legrosszabb esetben elmegy lakodalmi mulattatónak.
Gaston. – E szerint Diane csak ürügy volt, s ön azért vallat, mert kifogásokat keres?!
Elza. – Nem egészen. Az igaz, hogy önnek most nem igen sikerült rábeszélnie erre a házasságra. De nem élek vissza azzal, hogy nyiltan beszélt velem. Pedig azt is mondhatnám, hogy: nem igen bízom az olyan urakban, a kik sokat jártak a Diane-ok akadémiájába… s hogy nem szimpatizálok az olyan vőlegényekkel, a kik nagyon sokat tudnak… Mondhatnám, mert igaz. De nyiltságért nyiltság. Megvallom, hogy e nélkül is gondolkozóba estem volna. Eh, beszéljünk egészen őszintén! Igaza van, meggondoltam a dolgot: még se megyek önhöz feleségül!
Gaston. – No lám! És miért nem?
Elza. – Édes istenem… Rezon-házasság – rezon-házasság. De az ennyire rezon-házasság már ostobaság!
Gaston. – És ez csak most jut eszébe? A mikor már hetek óta a menyasszonyom?
Elza. – Azt hiszem, azért nem történt önnel semmiféle szerencsétlenség. Egy kissé talán szórakoztattuk önt; azt mondta, jól találja itt magát. Én is örültem, hogy jobban megismerkedhettünk; nagyon tanulságos dolgokat hallottam öntől a párisi szinésznők életéről.
Gaston. – Szóval, egy kissé az orromnál fogva vezetett, nem tudom miért?
Elza. – Ah, a szemrehányás nagyon gyöngéd, de azért érthető! Nos, igen, ön csakugyan szivességet tett nekem. Mátkaságunk jó volt arra, hogy egy kissé elfelejtesse azt a históriát, a melylyel meglehetősen kompromittáltam magam. Magának nem ártott, nekem egy kissé használt, hálásan ismerem el, hogy lekötelezett, s bizony isten mondom, hogy nem ezért a haszonért, nem czélzatosan tettem, ha egy kis ideig bolondítottam önt. Jóhiszemüen mondtam igent; s azt hittem, hogy az igéretemet meg fogom tartani. Megvoltak rá az okaim, hogy belenyugodjam a rezon-házasság gondolatába; elmondanám ezeket az okokat, de minek?! Mást gondoltam és most már vége.
Gaston. – Kissé röviden tárgyal le.
Elza. – Ha ön, mint kitünő üzletember, nagyon sajnálja az elvesztegetett idejét, meg kell jegyeznem, hogy egy kissé megérdemelte, ha hiába fáradt. Nagyon sietett felhasználni a furcsa helyzetet, a melybe egy jókora meggondolatlanság sodort…
Gaston. – Hja, élnem kellett az alkalommal! Más körülmények között nem lehettek kilátásaim. És, úgy látszik, így is nehezen megy a dolog. Hanem azért még nem rázott le a nyakáról.
Elza. – Ó, vissza fog lépni, biztosítom!
Gaston. – Nem hinném. Egyelőre legalább nem adom fel a partit. Vannak, a kik támogatnak ebben a küzdelemben. Jacques bácsi az én pártomon van. Várok. Még az ön nézete is megváltozhatik. Szeszélyből mondott igent, szeszélyből mond nemet, egy harmadik szeszélye is lehet, a mely javamra dönti el a dolgot.
Elza. – Nem, Gaston, nem az én nézetem fog megváltozni, hanem az öné. Legalább remélem, bár ön túlságosan szerény. Egy kis folt, egy csekélyke kis folt a menyasszony hírnevén, önt nem alterálja. De az talán mégis alterálni fogja, ha elárulom önnek, hogy én sokkal inkább kompromittáltam magam, mint önök képzelik.
Gaston. – Hogy érti azt?
Elza. – Úgy! Nemcsak csak, hanem ugyancsak! Nem tréfából kompromittáltam magam, hanem pour de bon!
Gaston. – Hm. Ön hamarjában egy legyet fog s belelöki a levesembe. De csalódik, mert én megeszem a levest. Nem, kedves Elza, én nem vagyok olyan szamár, hogy ezt elhigyjem. Ha igaz volna, nem mondaná.
Elza. – Ó, hiszen nem hiresztelem! Nem vallottam meg senkinek; sőt azt erősítgettem, hogy semmi se történt. De annak, a ki a férjem akar lenni, csak kötelességem megmondani!
Gaston. – Nem, ön csak azért flanczol a… a bűnnel, mert le akar rázni a nyakáról. Nem fog felültetni. Nem hiszem.
Elza. – Nem hiszi? Akkor hát ne beszéljünk többé az ön házassági tervéről. Ön annak képzel, a ki nem vagyok, és én nem akarom önt megcsalni. Ahhoz, hogy megcsaljam, túlságosan önérzetes vagyok. Megmondtam. Nem hiszi. Tehát nem érthetjük meg egymást. Adieu!
Gaston (elbámulva). – Komolyan beszél?
Elza. – Csak nem képzeli, hogy azért mindjárt a lábához fogok borulni?!
Gaston. – Hm.
(Egy-két perczig semmit se hallani, csak a vén nyárfa zizegését.)
Elza. – Nos?
Gaston. – Mit nos?
Elza. – Várom a feleletét.
Gaston. – Mit kérdezett?
Elza. – Azt kérdeztem, hogy nem lép vissza?
Gaston. – Nem lépek vissza.
Elza. – És megbocsátja?
Gaston. – Édes istenem, nem, nem akarom hinni!…
Elza. – Soha, sohase beszélünk erről többé!
Gaston. – Soha.
Elza. – Tehát megbocsátja?
Gaston. – Hogyan? Csakugyan?…
Elza. – Utóljára kérdem, megbocsátja?
Gaston. – De, nézze Elza!…
Elza. – Igent vagy nemet mondjon!
Gaston. – Nos hát, igen… de…
Elza. – Ne mondjon semmit. Egy szót se többet erről. Soha, soha! Az utolsó szavam erről az a kérdés, hogy föltétlenül megbocsátja-e?
Elza. – Ön hamarjában egy legyet fog, belelöki a levesembe. De csalódik, mert én nem eszem meg a levest!
Gaston. – Tudtam, hogy kelepcze volt. Micsoda tréfa!
Elza. – Csakhogy ön nem tréfált, és most már én se tréfálok. Mert ahhoz az emberhez, a ki elhiszi rólam, és mégis… Visszalépek, Gaston, föltétlenül!
Gaston. – Nézze, Elza, ez már mégis!… (Utána megy.)
Az öreg tölgyfa. – Hallottad?
A vén nyárfa. – Hallottam.
Az öreg tölgyfa. – Ilyen czinizmus!
A vén nyárfa. – Még megrontják a levegőnket!
– Történik: Dr. Rózsa Sándor szanatóriumában. Szín: az első számu pavillon első emeleti szalónja. A pamlagon egy érdekes arczu fiatal ember fekszik s időnkint belepillant a mellette heverő iratcsomóba; ez az érdekes arczu fiatal ember Springinsfeld Manfréd, Berzsenyi Blanka bárókisasszony legujabb vőlegénye. Az asztal mellett lévő egyik széken: a szanatórium titkára. –
Manfréd. – Megvizsgáltam az első havi számlát, s mondhatom, hogy ez az olvasmány meglehetősen kifárasztott. Annyival inkább, mert van benne egy és más, a mit nem értek.
A titkár. – Bocsánatot kérek, ha a számla egyes pontjai netalán homályosak. A túlságosan nagy irodai munka arra kényszerít bennünket, hogy a részletes számlákban bizonyos rövidségre törekedjünk. De ha felvilágosítást tetszik parancsolni, legkészségesebben szolgálatára állok. Méltóztassék rendelkezni velem.
Manfréd. – Először is, mi ez: »Massage I.« és »Massage II.«?… Aztán: »Víz I.«… »Víz II.«… »Villam I.«… és »Villam II.«…
A titkár. – Ez igen egyszerü. »Massage I.«… az egész massage… a teljes massage, minden járulékával. »Massage II.« pedig: a fél-massage, hogy úgy mondjam: csak a massage… más szóval: a massage minden nélkül. »Víz I.«: ez a hydrotherapikus szolgálat, a lemosások, fürdők stb., »Víz II.«: az ásványvizek… hogy úgy mondjam: amaz a víz kivül, emez a víz belül. »Villam I.«: ez a villamozás… ismét a therapikus szolgálat… »Villam II.« pedig: egyszerüen a világítás… hogy úgy mondjam: amaz a villam belül, emez a villam kivül.
Manfréd. – Most már értem. De hát ez mi: »Levegő, à 9 korona«? Mi ez a »levegő«? És kivül vagy belül?
A titkár. – Egészen egyszerűen: a levegő, kivül és belül. A csiramentes, tiszta levegő, melylyel páczienseinknek szolgálatára lenni szerencsések vagyunk. A felszámítás talán kissé szokatlan, de bizonyára méltóztatik konczedálni, hogy a méltányossággal nem ellentétes. Mert ha telepünk esetleg olyan helyen volna, a hol a levegő miazmákkal teli, a telek ára kisebb, a befektetés kevesebb…
Manfréd. – Jól van, ne folytassa; nagyon kifáraszt. De, mondja, ha felszámítják a levegőt, mért nem számítják fel a napfényt is? A napot ingyen adják?
A titkár. – A napfény, ez már benne van a lakásban.
Manfréd. – No azt éppen nem mondhatnám. Az enyimben legalább nincs benn. Alig látok olvasni.
A titkár. – Éppen azért ez a felszámítás ellentétes volna a méltányossággal. Részint, vannak időszakok, mikor napfénynyel egyáltalán nem szolgálhatunk, részint, vannak időszakok, a mikor ezt magunk is ingyen kapjuk…
Manfréd. – No, nem panaszkodom. Csak azt hittem, hogy tévedésből maradt ki. De hát ez mi?… Zérus… vagy talán Ó?… nem tudom, hogyan olvassam… szóval, mondjuk: »zérus à 15 korona«?
A titkár. – Ez azt akarja jelenteni: »Semmi«, tudniillik semmi zaj… hiszen méltóztatik érteni: a csend, az égi béke, a tökéletes nyugalom, naponkint tizenöt korona, »Semmi«… ez egy kis rövidítés… hogy úgy mondjam: egy kis képletesség.
Manfréd. – Képletesség nélkül szólva, önök szemtelenül meglopják az embert.
A titkár. – Házirendünk a legszigorúbban tiltja, hogy páczienseinkkel, a kiknek idegei föltétlen nyugalmat követelnek, a legkevésbbé is ellenkezzünk, akár a legszerényebb észrevétel alakjában is… De legyen szabad nagy tisztelettel megemlítenem, hogy a becsületsértéseket pótlólag szintén rá kell vezetnünk a számlára, à huszonöt korona.
Manfréd. – Kérem, irasson fel az én számlámra egyelőre tíz becsületsértést, a melyeket, meglehet, egyszerre fogok folyósítani, meglehet: koronkint, mindenesetre rövid egymásutánban. Vagy irasson fel mindjárt huszat, hogy kevesebb irodai munkát okozzak.
A titkár. – Igenis. Méltóztatik még egyebet is parancsolni?
Manfréd. – Egyebet nem kérek. Csak azt óhajtanám, ha tudtára adná a Doktor urnak ama sejtésemet, hogy a halál őt nem vízszintes helyzetben fogja találni. Természetesen huszonöt korona ellenében.
A titkár. – Kérem, már följegyeztem. Úgy az üzenetet, mint a számlatételt. (Manfréd int; a titkár el.)
Manfréd (egy-két percz multán, magában). – És ha meggondolom, hogy egyszer úgy meg leszek halva, mint egy patkány! Kedvem volna sírni. Mindenesetre olyan mauzóleumot építtetek magamnak, a milyen még nem volt. Tágas legyen, mintha éjjelenkint sétálgatni akarnék benne; füttetni fogom; a villamosság örök tűzként világitson benne; a reggeli és az esti lapokat nap-nap után be kell adni a kriptába, mintha ezeket tovább is elolvasnám; elő fogok fizetni kétszáz esztendőre. Nem, nem tudok egyébre gondolni! Még a szerelemre sem. Kevés brómot vettem be; beszélhetnek akármit, nekem több bróm kell! Ó, a bróm! A világ berendezése borzasztó. A természet csak két abszolút jót adott az embernek: a reménységet, és a brómot!
(Az ajtó hangtalanul nyílik meg; belép: Berzsenyi Blanka bárókisasszony. A pamlagon heverő az ajtónyílást nem látja. Blanka, a ki egy csomó virágot tart a kezében, nesztelenül közeledik a pihenő feje felé, s onnan Manfréd lábához dobja a virágjait.)
Manfréd (felugrik). – Ó, milyen kedves vagy! Mindennap virágot hozol nekem! (Kezet csókol.) Te, édes!
Blanka. – De mért volt olyan komor az én kedvesem?! Megint azok a csúf gondolatok?! Nem megigérte nekem, hogy…?
Manfréd (lesegíti Blankáról a kabátot). – Nem, angyal, nem gondoltam semmi rosszra. Nem is voltam komor, csak bosszankodtam. Megnéztem a számlát és láttam, hogy engem itt gyalázatosan lopnak. Felszámítják a… már nem is tudom mit.
Blanka. – Ej, ha van ember a világon, a ki nem törődik azzal a hitvány pénzzel, az az én kedvesem!… Maga csak eltitkolja előlem, hogy mi bántja!…
Manfréd. – Hiszen nem is a pénz! De nekem fáj az, hogy ilyen gazemberek is vannak a világon! Te ezt érteni fogod. Nem okozott neked is temérdek szenvedést annak a látása, hogy a világ tele van nyomorusággal, bűnnel és csúf dologgal?!…
Blanka. – De az ember erőt vesz magán, s csak arra igyekezik gondolni, a mi a világon szép, jó és nemes…
Manfréd. – Hiába! Nekem egy csúf mozdulat, egy ízléstelenség, egy kiáltó szín, egy aljasság látása fizikai gyötrelmet okoz, egyszerre beteggé tesz… Különösen a gazság látása rettenetesen bántja az idegeimet. Elég arra gondolnom, hogy vannak emberek, a kik pénzért akármire képesek, és már sírnom kell. (Sírógörcsöt kap, mert arra gondol, hogy akármilyen finom növénye ő a czivilizácziónak, azért mégis meg fog halni egykor.)
Blanka (ápolgatja). – Hát hagyja itt ezt a helyet!… menjünk egy más szanatóriumba!… vagy ne menjünk többé szanatóriumba?… magának nincs erre szüksége! Maga ifjú, szép, egészséges, erős, csak érzékenyebb, mint kellene! Egy kis hiperesztezia az egész, a legnagyobb tudósok se találnak egyebet! És én bizonyos vagyok benne (lesüti a szemét), hogy ebből a túlérzékenységből a boldogság… boldogságunk… hamarabb ki fogja gyógyítani, mint a bölcsek minden orvossága!
Manfréd. – Te édes vagy!… Te olyan vagy, mint a cinquecentonak legégibb Szent Czecziliája!… De… nem! A lelkem erős; a mit egyszer megmondtam, azt én megteszem. Megmutatom neked, hogy neuraszténiám nem olyan súlyos, mint hiszik; az akaratom még nem beteg, a lelkem erős. És az értelmem is. Ez beláttatta velem, hogy nekem, mielőtt megengedhetem magamnak a boldogságot, legalább is három havi kúrát kell tartanom, legalább is három hónapig kell pihentetnem és erősítenem az idegeimet. Hatalmas fizikumot sehogyan se szerezhetek magamnak… de az ész, az erkölcs, minden azt parancsolja, hogy a boldogság első pillanata a legjobb kondiczióban találjon, a milyenre csak szert tehetek!
Blanka (pironkodva). – Ó, Manfréd, én érzem, hogy maga… hogy te… hogy neked nincs szükséged kúrára… hogy… látod, nem tudom, hogyan mondjam?… de érzem! (Lehajtja fejét jegyese jobb karjára.)
Manfréd. – Nem, drágám, nem szabad magunkra gondolnunk! Erkölcsi kötelességünk, de boldogságunk is úgy kivánja, hogy már most gondoljunk arra a kis lényre is, a ki eljövendő!… Látod, édesem, ha atyám nem mulasztotta volna el azt a köteles óvatosságot, a melyet én rá kényszerítek magamra, akkor nekem ma nem volnának szenvedéseim, akkor nekünk a boldogságra nem kellene várakoznunk, akkor nem volnék Tantalus sorsára kárhoztatva, s hogy agyonszorítsalak ölelésemmel, megtehetném ezt, megtehetném ezt: bróm, villanyozás és hidegvízkúra nélkül!… De atyám abban a korban csak a pénzgyüjtésre gondolt. Egy pillanatot se akart elmulasztani, hogy még több, még több milliót szerezhessen, és elmulasztotta olyan fizikai kondicziót szerezni, a melyet joggal megvárhattam volna tőle. Most mihaszna a millióim?! Zsákot szeretnék hordani, azzal a föltétellel, hogy elbirjam!
Blanka (egy kicsit gyanakodva). – Ó, istenem, ha az ember nem kénytelen zsákhordásból és díjbirkozásból élni, akkor mi szüksége az izomerőre?!… Egy finomabb szervezetü férfi jobban ápolja magát, ennyi az egész! Mert maga se hiszi azt, ugy-e, hogy csak a zsákhordók, a díjbirkozók, az akrobaták és a mészároslegények születtek a boldogságra?!… Nem csak ezek, ugy-e?!… Igaz, hogy én nem ismerem az életet, de azt mégsem akarom elhinni, hogy csak ők volnának a boldogok… ez nagyon szomoru volna, nem igaz?!
Manfréd. – Nem, nem; igazad van, ez nagyon szomoru volna. De nézd, édesem, itt van valami, a mire hamarjában nem gondolsz… és ez érthető, mert még nem ismered az életet… aztán meg te csak szeretsz, és a gyöngéd, szerető női szív nem szeret a jövő szomoru esetlegeivel számolni… itt van valami, a mi az életben a legfontosabb… a mire a férfinak, akármilyen szerelmes, gondolnia kell… a felelősségek legsúlyosabbika, a kötelességek legelseje, a legfőbb erkölcs!… Nem érted? Hogyan is magyarázzam meg bájos tájékozatlanságodnak? Lásd, ha én nem gondolok ezzel a legsúlyosabb felelősséggel, ha én nem gondolok egyébre, csak szerelmünkre, ha én nem gondolok semmivel, csak jogos önzésünkkel, és oltárhoz vezetlek, szivemre zárlak… csak azzal törődve, hogy minél előbb… minden óvatosság nélkül… mondhatnám hebehurgyán… történetesen egy olyan pillanatban, a mikor egészségem nem a képzelhető, az elérhető legjobb… a mikor szivem talán a legszerelmesebb, de idegeim nincsenek a legjobb dispoziczióban… a mikor, a mi bennem életerő, az mind csókká változnék át, de én valójában nem well and fit állok a starthoz… akkor, igen, bizonyára, lerabolnám az égből a boldogságot… egy ideig, talán nem is nagyon rövid ideig, az üdvösség tengerén hajókáznánk… de csakhamar, mondjuk: egy év mulva, árnyék borulna boldogságunkra, mert látnunk kellene, hogy az a kis lény, a kit mindennél jobban szeretünk, törékeny szervezetü!… Érted? (Blanka lesüti szemét.) Elképzeled, milyen rettenetes volna, ha az élet, a melyet adunk, nem a pihent életerőből, hanem inkább csak szenvedéseimből fakadna?! Ha csókjaink egy idegbajos kis lényt szólítanának életre, egy angyalt, a kinek az egész lét fáj?! Milyen szomoruság volna neked, és milyen önvád nekem!
Blanka (jegyeséhez simulva). – Istenem!… de hiszen… hogyan is mondjam?… Látod, én nem ismerem az életet… De téged ismerlek… és azt képzelem, hogy aggodalmaid nagyon túlzottak… Végre is, te nem vagy beteg, csak, mint az előkelő szellemek majdnem mind, nagyon is finom szervezetü, egy kissé filigrán… Aztán… én azt nem tudom, az igaz… de mégis úgy képzelem… Nem, nem tudom elmondani… Látod, nagyon szégyellem magamat… félek, hogy kinevetsz… hogy ostobaságot mondok… hogy csunyának találod, ha legtitkoltabb gondolataimat is elárulom neked… Nézd, pirulnom kell előtted!…
Manfréd. – Mondd csak!
Blanka (arczának rejtekhelyet keresve jegyese kebelén). – Szóval… úgy képzelem… persze, te ezt jobban tudod, mit tud egy leány?!… mi az ilyet csak találgathatjuk… de én azt hiszem… remélem… hogy a Jóisten nem olyan szigoru, mint te mondod… Lásd… sok mindenfélét olvastam a természetről, az öröklésről, mit tudom én miről, olyanról is, a mit nem értek… elég az hozzá, mért történnék úgy, a hogy mondod, mikor a Szerelem két lényt tesz egygyé?! Mért fakadjon az, a kiről beszélsz, a te érzékenységedből, és mért ne feleséged szerelmének lángjából?! Pirulva vallom meg neked, én nem is nagyon régen, véletlenül, olvastam valamit, a min elgondolkoztam… Valami olyanforma volt benne, hogy a házasság boldogsága… a család boldogsága… nagy részben attól függ, hogy a menyasszony… a feleség… ép, erős, egészséges legyen… és hogy ez talán még fontosabb, mint hogy… mint minden egyéb… Elgondolkoztam ezen, és mert te mindig ijesztgetsz, örültem rajta, hogy ezt olvastam… úgy sejtem, az én lányos eszemmel, hogy ez téged is megnyugtathat, hogy elűzheti rémképeidet… (Csak félig tudja, hogy mit mond). – Ó, Manfréd, bennem annyi az életerő, és ez az életerő oly pihent!…
Manfréd (egészen közel vonja magához naiv aráját. Hosszu csók).
Blanka (pironkodva). – Miket mondatsz velem!
Manfréd. – Angyal vagy! És térden állva imádlak! (Kezet csókol). Többet mondok. Igen, engem is biztat az, a mit neked kislányos sejtésed sugall. De a kötelesség azt parancsolja, hogy mindent tegyünk meg, a mi rajtunk áll, hogy ne érhessen bennünket szemrehányás… hogy megóvhassuk magunkat az önvádtól… Mindent el kell követnünk, a mit megtehetünk, köteles óvatosságból… akármilyen lemondásba kerül. Felelősségem tudata rákényszerít erre a három hónapi kúrára… pihenésre… mondhatnám: erre a szent előkészületre, mert hiszen a házasság szentség… Kell. Kimondtam és megteszem. Erős vagyok.
Blanka (suttogva). – Mindenben legyen meg a te akaratod!
Manfréd. – Ne így mondd. Úgy mondd: kettőnknek már csak egy érdekünk van, az ő érdeke!…
Blanka (bazsarózsa-színben pompázik).
Manfréd. – Nehéz még két hónapig várni!… te még nem is tudod, hogy milyen nehéz!… De Jákob hét évig várt a feleségére. Én is kibírhatok két hónapot. És ez a két hónap nem lesz elpazarolt idő. Nem is képzeled, hogy lemondásunkért milyen dús kárpótlást fogunk találni!
Blanka (szendén). – Beszéljünk másról! Arra kényszerítesz, hogy folyton szégyenkezzem! (Manfréd hosszu csókkal hallgattatja el jegyesét. A differencziák ilyetén kiegyenlítését Blanka megnyugvással fogadja.)
Manfréd. – Megjegyzem azonban… nehogy azt mondd valaha, hogy vőlegény koromban másképpen beszéltem, és mint férj, ismét másképpen járok el!… megjegyzem, hogy az ő érdekének, vagy jobban mondva: az ő meg a többiek érdekének kell lebegnie előttünk mindig, később is!… Esztelenségekre, őrültségekre, a mámor féktelenkedéseire nem szabad ragadtatnunk magunkat, soha, később se!… A szerelem paroxizmusában is gondolnunk kell, mindig, az ő jövőjükre! Az erkölcsi kötelesség, az ő érdekük azt parancsolja nekünk, hogy szerelmünk önzésében soha se feledkezzünk meg arról, a mit egészségük tőlünk megkövetel… hogy lemondani is tudjunk… hogy esetleg sokat tagadjunk meg magunktól az ő jóvoltukért! Ismerned kell minden gondolatomat. Tudod-e, hogy két okból veszlek feleségül? Először azért, mert…
Blanka. – Először azért, mert szeretsz. És másodszor?
Manfréd. – Először azért, mert szeretlek. Másodszor, mert te vagy az én álmodott angyalom, a kit kerestem, a kiről ábrándoztam…
Blanka. – Milyen kedves vagy!
Manfréd. – Mert nekem olyan feleség kell, a milyen te leszel. Az isten téged, a te lányosságoddal, feleségnek való szelid temperamentumoddal, egyenesen az én számomra rendelt… és mert te olyan vagy, a milyen feleségért nekem imádkoznom kell, a milyen feleségről a hozzám hasonló embernek, az adott körülmények közt, csak ábrándoznia lehet… És harmadszor, azért veszlek el feleségül, mert egyátalán meg akartam házasodni.
Blanka. – Látod, ezt az okot már elengedtem volna.
Manfréd. – Mert kislányos vagy és még nem gondolsz azzal, hogy mit követel tőlem az emberi hivatás, a kötelesség, a felelősség tudata és az erkölcs. Mindez azt követeli, hogy gondoskodjam: utódról… utódokról, a kik az életemet folytatják… és pedig minél hamarabb gondoskodjam, mert ha még egy darabig halogatom a dolgot, nemsokára már későn volna. De az egészségem is azt követeli, hogy siessek a házassággal. Meg kell vallanom neked, hogy sokáig rabja voltam az érzékiségemnek. A szerelem már-már tönkre tett… aláásta az egészségemet… erős akartam lenni, föltettem magamban, hogy szakítok az asszonyokkal, de gyönge voltam… ujra föl akartam emelkedni Omphale lábától, de visszaestem… Ebből nincs más menekvés, mint: a házasság, a tűzhely szelid lángja… Az egyik orvosom, a kinek elmondtam, hogy a szerelem milyen esztelenségekre ragadt, kijelentette, hogy végem van, ha hamarosan meg nem házasodom… És ha már erről beszélünk, el kell mondanom neked, micsoda kötelesség vár házasságunkban rád… igen, rád, édes angyalom!… Neked kell őrködnöd felettem, mert én gyönge vagyok. Vigyáznod kell az egészségemre… vigyázni fogsz rá, ugy-e?!…
Blanka. – Igen, igen.
Manfréd. – Különösen az a feladat vár rád, hogy erős légy, ha én netalán gyönge találok lenni… Remélem, hogy házasságunk számomra a nyugalmat és az erkölcsöt fogja jelenteni, de nem bízom magamban… tudod, a megszokás, a régi bűnök… De ott leszel Te, és észre térítesz, ba már-már elvesztem az eszem!… Kivált két dologtól kell óvnod férjedet és két dologtól kell visszatartanod engem, mert ezek az én legnagyobb veszedelmeim… Az egyik: az érzékiség. Ó, az érzékiség! Ez az én démonom, az én vámpirom, egészségemnek, életerőmnek kiszipolyozója! De te meg fogsz óvni ettől az én vámpíromtól, vissza fogsz tartani az érzékiségtől, ugye?!…
Blanka (minden nagyobb lelkesedés nélkül). – Igen, igen. Kötelességtudó feleséged leszek!
Manfréd. – Az én jó szellemem, az én őrző angyalom, testvérem az erkölcsben, párom az önmegtartóztatásban!… A másik dolog: a hasis.
Blanka. – Hogyan? A hasis?!
Manfréd. – Elrémülsz, ugy-e?!
Blanka. – Nem, nem azért kiáltottam fel… csak a meglepetés!… A hasis! Istenem, ez roppant érdekes lehet!… és te ezt ismered?!…
Manfréd. – Előtted nincs titkom.
Blanka. – Nagyszerű! Ó, én sokat olvastam erről!… és mindig nagyon kiváncsi voltam rá… Beszélned kell nekem erről… sőt… talán… egyszer… próbából… hogy én is ismerjem ezt… hogy minden, minden közös legyen közöttünk… megismerteted velem is, ugy-e?!…
Manfréd. – Mit képzelsz! A hasist! Nem tudod, mit beszélsz!… A hasis rettenetes! Nagy élvezet, az igaz, a legnagyobb élvezet a világon!… de rettenetes! Ez a halál, és egyszersmind a legnagyobb erkölcstelenség. Látod, nekem van egy mentségem, hogy belesülyedtem ebbe a fertőbe. Mindig bőségben, tétlenségben és csak az eszméimnek éltem. Minthogy volt időm hozzá, és egyéb nem foglalt el, hozzá szoktam, hogy megfigyeljem önmagamat. Egészségem már gyermekkoromban hanyatlani kezdett, később a szerelem serlegét oly sűrűn, addig ürítgettem, míg az oldalnyilalásaim folytonossá váltak… tudatosságommal egyre kontroláltam egyre szaporodó testi bajaimat… s mióta az eszemet tudom, a közeli halál réme mindig hálótársam volt… Idegeim tönkre mentek… szörnyü szorongásom soha se hagyott nyugtot… Mindig rémek tánczoltak körül… féltem… és a feledést, az öntudatlanságot kerestem. Ezért ízleltem meg először a hasist. Mikor először tepert le, már tisztában voltam vele, hogy ő: maga a halál, a halál személyesen. Menekülni igyekeztem tőle; hiába. Nem beszélem el ezzel a szörnynyel vívott küzdelmeimet; se azt, hogy mennyit szenvedtem nagy élvezeteinek váltságául. Egyszer már majdnem kigyógyultam, de akkor jött közbe nagy fölfedezésem. Tudod, hogy ezzel óriási szolgálatot tettem az emberiségnek, s elfoglaltam helyemet a világ nagy feltalálói között.
Blanka. – Feltalálni egy dolgot könnyü, de feltalálni kétezer millió ember között azt az embert, a ki…
Manfréd. – Igen, ez az. Szóval a nagy szolgálat, melyet a világnak tettem, jóleső elégtétellel s némi önelégedettséggel töltött el. De milyen nagy árt fizettem ezért! Bele beszéltem magamba, hogy az emberiség egy olyan kimagasló alakja, mint én, mindent megengedhet magának, még a hasist is. Visszaestem. Pár évig lubiczkoltam ebben a pocsolyában. De aztán beláttam, hogy most már: vagy, vagy. Nem akartam meghalni. Nekem még kötelességeim vannak az emberiség iránt, és kivált kötelességeim magam iránt. Utódokat kell hátra hagynom. És eszembe jutott, hogy: igen, gyermekeim, a kik még csak ezután fognak megszületni, ők fogják visszaadni életemet, ők fognak kigyógyítani betegségeimből, részben gyermekeim lesznek, részben apáim… New-Yorkban van egy szanatórium, mely csak hasis-betegeket kontrolál. Hat hónapot töltöttem ebben az akadémiában, s végül gyógyultan bocsátottak el. Aztán átrándultam Európába, s egy németországi szanatóriumban az idegeimet foltoztattam meg. Most már minden orvos gyógyultnak tekint, de ők is úgy vélik, hogy a visszaeséstől csak a házasság mentsvára és égi békéje óvhat meg. Ekkor találkoztam veled: megváltó angyalommal! Te nekem az élet, az egészség és az erkölcs vagy. De óvnod kell, és kivált a hasistól!
Blanka. – Kár!
Manfréd. – Hogyan? Mit mondasz?
Blanka. – Csak azt akartam mondani, hogy ezt nem tudtam, és sajnálom, mert a hasis mégis csak nagyon érdekes lehet… és olyan költői lett volna: együtt színi a hasist… édes-kettesben!… Persze, ha ez így van, a hogy mondod, hogy ez olyan szörnyü, olyan rettenetes… tovább nem lehet szó a dologról… és én meg foglak óvni… őrangyalod leszek… de mondd… én, a ki olyan egészséges, olyan életerős vagyok… nem próbálhatnám meg?… egyszer?… hogy lássam, tudjam, ismerjem, milyen szörnyü, milyen rettenetes!… és annál inkább óvhassalak?!…
Manfréd (szilárdan.) – Nem, kedvesem. Akkor még inkább az érzékiség!
Blanka (máris hitvesi megadással.) – Legyen meg a te akaratod.
Manfréd. – Mintha sóhajtottál volna.