MAGYARHON SZÉPSÉGEI.
*
A LEGVITÉZEBB HUSZÁR.

IRTA

JÓKAI MÓR.

KILENCZEDIK KIADÁS.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1910.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

MAGYARHON SZÉPSÉGEI.

A MAGYAR TEMPE-VÖLGY.

Mit érthetnék mást e név alatt, mint a Balaton vidékét? melyik tájrésze hazánknak érdemli meg inkább a Tempe-völgy nevét? a hol magasabb szellemek dalolni taníták a költőt; a nem költőt pedig érezni azt, a mit a költő énekelt.

Sok szép tájékát bejártam hazámnak; voltam az alföld végtelen rónáin, álltam a székely havasok csúcsain: de mindeniknél jobban megragadott a Balaton-vidék. Az alföld úgy tetszik nekem, mint egy édes anya, ki nem sokat piperézi magát gyermeke előtt, nem iparkodik kedvéért szép lenni; de kalászos mezőinek arany tengerével mutatja, mily híven szereti, milyen jó anya volt, s mig rezgő délibábjában tündér-meséket mond neki, pacsirtaénekben zengi bölcsődalát. – Erdély képe viszont úgy tünt fel előttem, mint egy büszke tündér, ki bámulatra hív, bűvöl és elcsábít; fenyvesek zúgása titkos szókat beszél, havasok látása a távol után vonz; valami úgy kényszerít elérhetlenek után sohajtani; és egy fájó érzés nehezíti a megválást.

Ah, de a Balaton-vidék egy bájos menyasszony, ki vőlegényére vár, minden ponton új bájait tárja fel; mentül tovább nézzük, annál szebbnek látjuk, s bár nevessenek ki érte, én azt mondom, hogy az egész táj mosolyog! S még egy mélyebb, még egy jellemzőbb benyomást hagytak lelkemben e külön tájak. A hegytelen alföld, melyen semmi emlék, vagy rom nem hirdeti multunkat, képzelteti velem a derék köznépet, a melyet becsülök; az emlékes Erdély minden heverő kőhöz csatolt történeti nevezetességeivel tünteti elém az aristocratiát, a melyet tisztelek; Erdély a magyar tájak aristocratiája, ah de a Balaton-környék a táblabiró-világ képe, a középosztályé, a melyet szeretek, a melyhez tartozom, a melyről beszélni soha ki nem fogyok. Ha gazda vagyok, a Tiszamellék rónájának adom az első rangot; ha politikus vagyok, Erdélybe leszek szerelmes; de mint költő, a Balaton-vidéknek nyujtom a szépség almáját.

Csak az az egy fáj, hogy nem tudom azt olyan szépnek leirni, mint a milyennek láttam.

A mint Veszprémmegyébe érünk, már kezdődnek azok az apró emlékek, mikkel e táj teli van szórva. Nem a márvány irótáblás historia emlékei ezek, hanem a regék, a mondák, az adomák emlékei, miket a nép szeszélye vagy a költő ihlete alkotott.

Itt az ős vár, melyet a Corvinok híres ellenfele, Ujlaki Miklós építtetett. Igazán Palota. Hajdan széles árok fogta körűl, melyet friss forrásvíz töltött meg, s néha friss török vér. Mikoriban a török szultánnak nemcsak a fél hold, hanem a fél föld is birtokában volt még, sokat hallották Palota körűl a hadi lármát; 1593-ban Sinán basa spahijai lovagoltak be a kastély levonó hídján, s öt esztendeig ültek benne. A népmonda azt beszéli róluk, hogy egy török aga, a mint a fegyverteremben meglátta Ujlaki Lőrincz képét, dárdájával keresztülszurta azt; ez csütörtökön volt, péntekre virradón halva találták ágyában az agát; Ujlaki ölte meg, annak szelleme fojtá meg éjszaka, a két ujja helye is ott volt még a torkán, mintha két hegyes köröm ásta volna bele magát. És ezentúl minden pénteken meghalt egy a török harczosok közől, ugyanazon két körömhelylyel a torkán; pénteken már rendesen volt halott a várban, a miből a magyar köznép azt következteté, hogy az ördög nem bőjtöl.

A török had azonban utoljára is megrémült e láthatatlan ellenségtől, s a nélkül, hogy űzték volna, kitakarodott a várból. A történetíró azt mondja erre, hogy mesebeszéd, a természetbuvár azt, hogy tán vampyr lehetett az öldöklő kisértet, a poéta azt mondja, hogy szép tárgy balladára.

Mulatságosabb adoma az 1687-iki visszafoglalásáról, a mikor Eszterházy hirtelen körülfogta két ezer lovassal s ezer hajduval a töröktől megszállt várkastélyt, s azzal a hajdu nép rögtön elkezdett lövöldözni kerekes ágyúkkal a várkerítésre a törökök meg várpuskákkal s szakállas ágyúkkal rájok vissza. Miután vagy öt hajdu elesett, s néhány török is hasonlóul járt, akkor kijő egy török hirnök a magyarokhoz, s azt kérdi tőlük: «mit akartok?» – «El akarjuk foglalni a várat.» – «Hát miért nem szóltok? itt a kulcsa: mit rontjátok a keritést?» Igy értették azután meg egymást. Nevezetes, hogy akkor 67 török harczos volt a várban, aztán volt velök 97 asszony. A várkastély most is bir még tisztes ódon külsejével; a rondella, mely előtt ez a kedélyes discursus folyt, most is áll még; vörös téglafalai vakolatlanok, de köröskörül benőtte azokat szélesen a repkény, mely egész elevenzöld szőnyeget képez a ritka ablakok körűl; belűl azonban újdivatu ízlés rendezte a boltozatos ősi termeket. Távolabb az erdők között, sűrű mogyorófabokrok közé rejtve látszik valami feketülő rom. Puszta-Palota az, Mátyás király kedvencz vadászkastélya, ott csente el a királyi ebédből a torkos szakácsné a csuka máját, a kérdező királynak furfangosan felelve: «csóri csuka: nincsen mája», mire a király rögtön cadentiát mondott; «palotai pálcza: nincsen száma» s a csukamáj rögtön előkerült.

Mátyás vára összeomlott, Ujlakyé most is áll még.

Nem messze innen az út mellett látszik az a kettős kőfal, mely közt most is egy kis malomhajtó patak foly alá; a néphagyomány «Kinizsi ugratójának» nevezi azt, s az a monda róla, hogy az hajdan erős híd volt, s ha a Kikiri-tó zsilipjeit felhuzva, a tavat lebocsáták a menőre, csupán a hídon keresztül lehetett Palotának menni. Kinizsi Pált egyszer nagyszámu török had szorítá meg e téren, a vezér hirtelen felvonatta a tó zsilipjeit s míg bajnokai háta mögött a hidat letörték, azalatt egymaga harczolt az ellennel; tudjuk azt felőle, hogy két kézzel szokott verekedni. Mikor aztán a híd le volt rontva, egy ugrással átszöktetett rajta Villám paripáján. Egy török sem csinálta utána ezt az ugrást. Hogy Kinizsi idejében nem járt még itt a nagyságos török, az ugyan bizonyos; de azért nincs az a bölcs, a ki ezt a mondát kibeszélje a nép fejéből, s minek is beszélné ki?

Az út irtott erdőkön visz keresztül. Én úgy megsirathatnám minden kipusztított erdőt, nem status-gazdászati szempontból; azt nem bízták rám; hanem azokért a szép lombos fákért, a miket olyan ingyen teremt számunkra a jó föld; talán nem is a mi számunkra, hanem árnyékul az erdei virágnak, fészkűl az énekes madárnak; az éhes ember aztán neki megy fejszével, kivágja, éget hamuzsírt belőle, helyét beveti búzával, s még azt akarja, hogy a föld háladatos legyen érte hozzá. Ez pedig azzal áll boszút, hogy az irtott erdők helyén annyi követ vet föl a szántóeke után, hogy a tér fehér lesz tőle, mintha jég verte volna el, de nagy darabokban. Én bámulom, hogy van kedve valakinek az ilyen földbe belevetni a búzát, a mely fordított mértékben követ ad annak, a ki őt kenyérrel hajítja. Bele is untak sok helyen, s parlagon hagyták a felbolygatott földet, azt most aztán belepte szélíben hosszában a kökény- és a galagonyabokor. Most ez a nyomorék cserje tenyészik a szép ős lakok, a régi erdők helyén. De sok tanulságot lehetne ebből olvasni, ha volna, a ki az ilyen betűt is olvassa.

Most egyszerre, mint egy boldogabb világ révpartja, tünik elénk a Balaton. A mint egy hegy lejtőjére feljutottunk, két erős domb völgyelete közől kivillanik a regényes tó naptól aranyozott tükre, oldalt Örs helysége, túlnan a somogyi partok tornyos falvai foglalják rámába, s ezentúl egészen megváltozik a táj arczulata. A mint Örsön alól a Balaton partján leszállunk, mintha egyetlen kert tárulna elénk; egy óriási kert, melyben mulatólakok helyett egész falvak vannak elszórva, egymáshoz sűrü közelségben, csupa gyümölcsös és szőlő minden falu körűl, mely oly hűsítő, oly boldogító látványt nyujt a szemnek és léleknek az egész nap látott sárga tarlók, kavicsos parlagok után, miknek nézésébe belefáradt.

Egyfelől az édeni táj, másfelől a tündéri tó; olyan fönséges, olyan megragadó látvány! Ha ez külföldön volna, magyar emberek seregestől vándorolnának azt látni, s azóta száz útleírás jelent volna meg felőle lelkesült utazóktól. Oh mi kár volna, ha sikerülne a kapzsi nemzedéknek e gyönyörű vizet lecsapolni! Ugyan mi czélra? Miért veszítse el hazánk költői szépségeinek egyik legszebb gyöngyét? Csak azért, hogy néhány földesúrnak, ki a meglevőt sem képes okosan mívelni, nagyhatárú birtokához még néhány ezer holdnyi száraz föld ragadjon. Porzót az igaz, hogy árulhatnának akkor eleget; mert a Balaton medrének vasporos és magnesiás talaja nekik semmiféle füvet meg nem fog teremni, azt láthatják a somogyi partokon. S milyen Nemesis következnék a hálátlan fajra; hogy állnának boszút az elűzött tündérek kiszáradt vizükért! Ez a szép zöld tájék, hogy kopárulna el; patakok, csermelyek utána vesznének, s lenne a kiszáradt tó helyén egy sivó homokpuszta, egy istenverte tájék közepett, melyet eső soha nem látogat. Ez a szép Balaton nemcsak szépsége, de áldása is a környéknek; hanem olyan az ember, hogy mindig azon töri a fejét, milyen nagy úr lehetne, ha azt bírná, a mi nincs.

De hallgassunk el a szomorú jóslatokkal; hisz az egész képtelenség. A Balaton tükrében még sokáig fog így ragyogni a felkelő teli hold; s Balaton-Füred parkjában víg magyar zene hangzik az érkező elé; míg az est ködében kékellő Tihany kettős tornya felől, anda ringással hangzik át az esteli imára buzdító harangszó.

A mint Balaton-Füreden a kocsiról leszálltál, egyszerre otthon vagy. Ha magyar ember vagy, lehetetlen, hogy ott az első perczben ismerősödre ne találj, mert ott minden ember magyar, s minden ember megismeri egymást, az érkező gyorskocsira pedig mindenki vár, és oda incognito nem lehet megérkezni.

Az egész fürdő fiatal telep még; a park sem régi, a sétány még újabb, mely körűl magas vendégházak emelkedtek, minden oldalról; a sétány közepén áll a savanyuvizes kút; a park elején a nemzeti szinház, egy födött épület, mely közköltségen épült; homlokzatán e szép felírással: «Hazafiság a nemzetiségnek», beljebb az erdőben a tágas nyári színkör, melyben derűlt estéken szabad ég alatt tartja egy-egy legjobb vidéki színtársulat előadásait. – Azért beszélek legelőször is a színházakról, mert a színház tesz tanubizonyságot egy-egy vidék műveltsége felől. Vannak nagy alföldi városaink, mikben még egy szinkör, vagy rögtönzött pajta sem hirdeti a nemzeti költészet és művészet igéit; míg sok dunán-túli kis városka versenyez műízlés és pártolás tekintetében Pesttel. Ime Fürednek két színháza is van; mindkettő csinos, jóízlésű. Nyáron látogatóinak buzgalma fenn tudja tartani színészetét, míg Pesten… szeretnék e felől igen keserű dolgokat írni, ha most épen olyan gyönyörűen nem ragyogna a hold a Balaton felett, hogy kiveri a fejemből az egész szomorú történetet az egyszeri emberről, a kit addig gyógyítottak, a míg belehalt, majd máskor elmondom.

Hogy Balaton-Füred mint gyógyfürdő mily ritka nevezetesség – most még csak hazánkban, – egykor tán egész Európában is, azt nálamnál szakértőbbek eléggé elmondták már; – hogy az éltető alkatrészekkel terhelt lég, mely a Balaton hullámairól jő, mily áldott hatással lepi meg az életműszert és a kedélyt, hogy a Balaton-iszap minden fontja egy lat szénsavas vasport tartalmaz, mely tüneményes gazdagság már a külföld előtt is oly hírre kapott, hogy a franczia kormány tudományos vizsgatétel végett oda küldé egyik tudós orvosát, dr. Rohesant; hogy e kis tenger partján, mely maga is csupa ásványforrásoknak köszöni lételét, a meder közelében gazdag savanyúvíz-forrás buzog: ez mind igen érdekes dolog lehet azokra nézve, kiknél a vér, a mell, az idegrendszer beteg; – hanem van Balaton-Fürednek még egy olyan tulajdona is, a mi egyenesen a beteg szívnek tesz jót, s a mit eddig az orvosok, a vegyészek kifeledtek az analysisből: nem a vas, nem az alkalik, nem a savak, nem a langylég, nem a szép táj, hanem egy derék, becsületre méltó, hazafias érzelmű közönség.

Én szerettem látni, ha nagy uraink vigadnak; de ne menjenek vigalmaikkal messzire. Nem szeretem azt az elvet, hogy ide haza legyünk mogorvák, gazdálkodjunk, takarékoskodjunk; s ha mulatni van kedvünk és pénzünk, azt vigyük ki külföldre. Miért ne legyen nekünk ide benn a hazában is olyan választott helyünk, melyet meglátogatni élvezet és divat? hol a fesztelenség és az elegantia egymással találkozik, hol távol ismerősök, hazai notabilitások egymást feltalálhassák, hol a főuri körök a középrend osztályaival barátságos érintkezésbe jöhessenek s mindkettő megszerethesse egymást, tanulhassa kölcsönösen egymás előnyeit becsülni, hibáit megszokni. És ez a megbecsülhetetlen hely Balaton-Füred.

Öreg zászlós urak, régi hangzatos időkből nagyrabecsült nevek, országos capacitások a megyei világból, deli úrhölgyek, fiatal mágnások, lelkészek, tanárok minden felekezetből, kisebb-nagyobb urak mind egy barátságos körré alakulva, mely egymást szivesen üdvözli, a közbeszéd tárgyából ki nem fogy, sem nagyságát, sem kicsinységét nem érezteti a másikkal, minden élvezetet megoszt mindenkivel, az első szóra kész és előzékeny bármi okos indítvány felkarolására, s iparkodik egymás óráit kellemessé tenni, ezekből áll Balaton-Füred vendég-közönsége.

Megérkezésem estéjén gyönyörű holdvilágos idő volt, a Balaton ezüsthimes tükrén csónakok lebegtek, s a csónakok felől andalgó népdalok s méla nemzeti dallamok hangjait ringatta felénk a szélcsendes alkonyi lég. Fiatal szép delnők, magyar főurak csónakáztak ott, ők énekelték a népdalokat. Ez első vonásból rajzolja magának az arczképeket tovább, a kinek helyes képzelme van;- nem fog csalatkozni. Ez a vonás huzódik végig az egész társas életen s ez az, a mi többet ér Balaton-Füred minden magnesiájánál. Reggel jeles zene ébreszti fel a vendégeket, sietni kell a savanyúvízre, a savókúrára, a séta tart, míg az idő bemelegszik, akkor a fürdésre kerűl a sor, a kis tenger langyos vize tán még régi nymphájától örökölte csodálatos vonzerejét; bűbájnak lehet azt nevezni; a hogy óhajtatja magát azzal, a ki egyszer megfürdött benne, s ha átlátszó hullámai között libegünk, alig tudjuk azt elhagyni. A bátrabb uszók künn versenyeznek a zöld tükör fodrozatos színén: két nevezetes uszóról beszélt akkoriban a közfigyelem; az egyik volt egy fiatal magyar gróf, roppant athletai termet, a másik egy kis tíz esztendős növendék diák. A gróf nagyon megszerette a kis diákot, a miért az merész ambitióval minduntalan vele bátorkodott versenyezni. A gróf többször megtette azt a férfias merényt, hogy Füredről átuszott Tihanyra; ez néha négy órai uszás; egyszer a kis diák is bemerészkedett vele e bátor vállalatba; a gróf bizton hitte, hogy a gyermek, ha érezni fogja, hogy fárad, majd visszakérezkedik; de az csak uszott vele tovább; ekkor megszólítja a gróf: «van az ön atyjának még több fia?» – A gyermek azt felelte «nincs». – «Akkor hát forduljunk vissza.»

A délutánt regényes kirándulások, az alkony óráit a színház, az estét kedélyes társalgás foglalja el, többnyire a szabadban, mert Füreden rendesen derült idő van, eső ritkán esik, a környék mégis oly üde-zöld; a Balaton lehellete teszi azt; csak néha jönnek pompás zivatarok onnan a somogyi partok felől, miket napokkal előre megjósol a Balaton, legnagyobb szélcsendben elkezd háborogni, tengerhullámot hány, s harsogva csapkodja partjait, a zivatar napján fekete-zölddé lesz; csak szélei szegélyezvék fehér tajtékprémmel; s e sötétzöld tükörben olyan tündérien rémes a czikázó villámok lobbanása, mikor egy-egy belecsap a vízbe, mintha onnan alulról egy másik csapna hozzá vissza: pár óra mulva aztán kiderűl az ég, a Balaton megint kéken mosolyg, mint egy könnyen haragos, könnyen engesztelődő hölgy.

Füreddel szemben a tihanyi magas félszigeten emelkedik a tihanyi apátság kéttornyú kolostora. Magasztos egy tájkép! A zöld környezetben csak ez a sziklafal kopár, homlokán mint egy régi korona az ódon épület, tövét a zöld hullám locsolja, kövült csigákat, a mesés kecskekörmöket hányva ki a partra.

E kolostort a Bencze-szerzet birja, melynek derék tagjai s kitünő igazgatója előzékeny szivességgel mutatja meg vendégei előtt a kolostor históriai emlékeit; a pompás templom alatt van az épület legrégibb emléke, az I. Endre által építtetett templom, mely most tulajdonkép sírbolt; a hegy-ives boltozatok egyike alatt látható még Endre sírkeresztje, a faloldalba beállítva, mely elég egyszerű egy fejedelem síremlékének.

Sajátságos nevezetesség a tihanyi zárdában a jezsuiták alapítójának, Loyolának viaszképe, mi annak halotti arczáról lőn eredetileg levéve, mint ezt az átadó hiteles okirat bizonyítja.1)

A ki a tihanyi kolostor viszhangos folyosóin végig jár, önkénytelen jut eszébe az a gondolat, milyen szépen lehet az élet vig napjait itt tölteni el! Az ember sejti azt az eszmét, a mit gondolhat egy trónjáról önként lelépett fejedelem, egy férfi, ki a világból számkiveté magát, egy boldog ember, ki mindenét elveszté, s a veszteség fájdalmait már nem érzi, ha a tihanyi zárda ablakán kitekint. Köröskörűl mosolygó vidék, eleven zöld hegyoldalok, boldog apró falvak, a vidám Balaton repkedő csüllőivel, halászbárkáival; – ezután a háborgó zivatar sötét fellegpalástjával, tűzostorával; a hánykódó hab tetején menekvő halászcsónakok; – télen a fényes jégtükör, a távol fehér vidéke – és ide benn mindig ugyan az a csend, az a változatlan nyugalom hazája, melyre a külvilágnak semmi fájdalma vissza nem hat.

Még egy nevezetessége van Tihanynak: nagyszerű visszhangja; a kolostor fala veri azt vissza; tiszta csendes időkben egy egész hexametert képes visszamondani. Egyszer egy angol hölgy kisérté meg a visszhanggali beszélgetést, szél lehetett, a visszhang nem felelt neki: «Haj asszonyom», szólt neki a kalauz, «nem tud ám még a mi ecchónk ezen a nyelven.»

A mi kis magyar tengerünknek még saját gőzöse is van; annak nevét viseli, ki e táj minden kövét megénekelte, Kisfaludyét. E gőzösön magyar kapitány van, a ki magyar vezényszavakkal kormányoz, gépész, kormányos, hajóslegények mind ide valók, még az ebéd is nekünk való: pörkölthús, galuska, paprikás hal, badacsonyi bor hozzá, s ha némelykor egy kissé erősebb szél indul meg a Balatonon, s a habok oldalt kaphatják a hajót s hintázni kezdenek vele, még egy kis szelid tengeri betegséget is érhetünk – tulajdon magunk vizén! és ez is élvezet.

Míg a gőzös Füredtől Keszthelyig végig hasítja a Balatont, a világ legszebb panorámája halad el szemeink előtt. Változatos halmok, majd kopár sziklás homokkal, majd vad erdőkkel benőve, oldalaik többnyire szőlőkkel beültetve. Itt-amott a parton, vagy az erdők közepéből egy-egy erős ős rom váza fehérlik elő, de annak a képe sem oly szomorító, mint más romjainké. Nem az ősi dicsőség omladékai ezek, hanem egy kedves lejárt koré, melynek búját, örömét ismerjük, s tudjuk jól, hogy e várakat, födetlen kastélyokat nem egy nagy veszteség hagyta ily üresen, hanem csak a haladó korízlés; melynél kényelmesebb, okosabb és czélszerűbb gondolat most lenn a síkon s benn a falu közepén lakni, mint oda fenn a szellős tetőkön s a mai kor lovagjai és delnői könnyebben sohajtozhatnak egymáshoz a nemzeti színház páholyaiból, mint régen egyik vár ablakából a másikba. Az pedig épen kiment a divatból, hogy valaki szerencsétlen szerelem miatt remetévé legyen s kis csengetyűvel harangozzon az ájtatos népnek, most legfeljebb rossz verseket ír, azokkal harangozza be a publikumot.

A változó halmok háta mögött egy távolabb álló pont, egy várral koronázott szikla emelkedik ki. Ez a költői várhalmok hőse, Csobáncz. Ötször tünik el a szem elől s ötször mutatja meg újra magát, mint egy drámai hős, ki végig játsza mind az öt felvonást. A megénekelt halmok egyenkint tünnek el, a végig vonuló part mellett látjuk Badacsonyt, ismerjük hirhedett borát s némelyikünk arra is emlékezik, hogy itt e hegyoldalban áll még a költő kicsiny nyári háza, a hol azon gyönyörű költeményeket írta, miket azóta paloták és gunyhók megismertek; mikor elhaladtunk alatta, úgy tetszik, mintha még most is melegebb volna itt a lég, zöldebb a falevél, mint másutt.

Ama kis lapos domb ott a Szent-Mihály hegy. A kis ház ott a közepén most is olyan remetének való kis hely, olyan eszményi lakás valaki számára, a ki a szerelmét elveszté, csak boszúját tartotta meg, s addig várni akar csendesen, a míg az megérik.

A gőzös Keszthelyen éri el a végpontot, mely regényes útjának czélja. A ki idáig is meg van elégedve sorsával, az a födélzeten marad s visszatéret vagy lefekszik s végig aluszsza az egész délutánt, vagy újra végig nézi a balatoni panorámát megfordított sorozatban. A ki azonban megérti azt a vágyat, mely e távol látszó romok után vonzza a szívet, az kiszáll Keszthelyen s egy rövid kerülővel szekéren tér vissza Balaton-Füredre, sorba látogatva a regényes pontokat, miken még most is a költő szelleme borong.

Keszthely maga is drága emlék az eszmélő magyar előtt; a ki keresztülmegy rajta, hogy kerülhetné ki azt a helyet, azt a kastélyt, melyben egykor a Georgikon alapítójának nagy szelleme működött, irányadó eszméket adott nemzetének – nem szavakban, hanem tettekben.

Jártam a grófi kastély nagyszerű könyvtárában, melynek kéziratai közt legnevezetesebb Kinizsinek egy írott imakönyve, mely annyira magyar, hogy abban elejétől végig egy idegen szót nem lehet találni, a miből az a tanuság, hogy már Mátyás király idejében túl voltak azon az elven, a mit mi még folyvást vita alatt tartunk, hogy a tudományos műveltség mellett tökéletesen el lehet nyelvünk minden idegen kifejezéstől.

A könyvtárban különösen egy férfi arczkép vonja magára a figyelmet: egy középkori magyar hős alakja, kinek szabályos finom vonásait a ki egyszer látta, soha többet el nem felejti; nagy mélázó kék szemeiben, megszólásra kész ajakán valami élni látszik, a mi soha meg nem halandó. Ki e rokonszenves arczú férfi? Ez a költő Zrínyi Miklós, korának és honának kedvencze; az édes tollú, éles kardú hősköltő, ki írt nagy diadalokról s segített azokat megvívni, ki hazájának szemfénye volt, míg végre őt is ledönté a bőszült kritika, mint mondják, egy vaddisznó képében. Meglehet, hogy ez csak képes beszéd; vadkan alatt akarja érteni a hitrege az ádáz birálatot, mely a megirigyelt férfit elvette azoktól, a kik olyan nagyon szerették… Szekéren ülve haladunk végig a völgyön, melynek minden kövét összegyűjté a regék írója, Kisfaludy Sándor, azokból alkotott magának síremléket. Az általa megénekelt vidék most is szebb, mint a többi. Az egész országon átok gyanánt feküdt az aszály, kiszáradt avar mezőket lehete látni mindenfelé, de Csobáncz, Tátika, Rezi völgyeiben most is virágos volt a rét, a fű most is buján és gazdagon nőtt ott e várak alján. Még sem hiába hullt hát, a hol elhullt a jó hősök vére, s nem hiába hullt utánuk a szegény hegedősök könye; a fű, a réti virág legalább háladatos maradt érte.

Ki ne ismerné e szép regéket? a ki még nem hallotta hirüket, ismerje meg Kisfaludy költeményeit, mert azoknak minden sora a mi vérünkből való vér. A ki még többet is akar tudni, kérdezze meg sorban a falvak öregeit, az irástudó jegyzőket, a tanítókat, minden dombról, minden kőhalomról új regét tudnak neki mondani.

A ki Szigliget alatt jár, ne feledje el magának megmutattatni a megáldott és a megátkozott halmot, nem messze feküsznek az úttól. Régen történt, még a regényes nyílvesszők idejében, hogy egy heves, izzó vérű vadász megszeretett egy fiatal leánykát; azt nőül kérte, de a leány nem adta neki kezét, mert szívét egy ifjú paraszt legény bírta; s szülői is inkább ahoz akarták adni. – Farsangra volt kitűzve a menyegző napja; a vőlegény násznépe átjött Sümegről a menyasszonyért; szép szánút volt, csengős, lobogós paripák vágtattak a fehér úton a lakodalmas néppel. Az elutasított vadász egy odvas fa háta mögül nézte őket. – Mikor az a szán is közel jött hozzá, melyen a menyasszony ült, hirtelen egy nyilat tett tegzére, s azzal keresztüllőtte a leányt. Az ott meghalt vőlegénye karjai közt, piros vére befesté a havat.

A násznép üldözőbe fogta a gyilkost s nem messze a helytől utolérve agyonveré. – A meggyilkolt leányt azután eltemették az út egyik felére, a másik felén pedig behányták kövekkel a gyilkos holttestét, melyből azután nagy halom támadt, mert később is minden azon menő hajított reá egy követ; ez a szokás még máig is fenmaradt ott. – A bekövetkező tavaszszal a meggyilkolt leány sírján vadrózsa-bokor kezdett támadni, a gyilkosét pedig ellepték a sötétkék iringó tövisek, miket ha megszáraszt az ősz s letépve maga előtt kerget a szél, a nép úgy nevez: hogy «ördögszekér».

És csodálatos! a rózsabokor maig is ott virít a zöld halom tetején, pedig senki sem ápolja; s a kőhányás most is tele van iringó tüskével, pedig egyre hajigálják rá a követ az azon menők.

Estére Sümeghet érjük el; a legregényesebb fekvésű kis városkát, mely fölött, csaknem a közepében emelkedik ki a regedús sümeghi várrom, még mindig erős falaival, miket, hogy haragjában üt le nem tudott dönteni az idő, jó kedvében benöveszté kőfali virággal. Ezen város lakói olyan közel laknak őseik szellemeihez; házaik ablakaiból megláthatják holdvilágos éjszakákon a reszketeg árnyakat, mik úgy hasonlítanak pánczélos lovagok, pártás hajadonok alakjaihoz.

Pánczélos lovagok, pártás hajadonok! mesemondás az egész. Mesemondás az egész lélekjárat elmúlt dicsőségről, ragyogó napokról; ha a költők nem idézgetnék őket: elő sem jönnének, akkor is csak az hisz bennök, a ki babonás. A mai reális kor embere csak Rothschildnak hisz s csak azokat a költeményeket olvassa, a mik börzetudósitás czím alatt jönnek: s meg van elégedve, ha azokban jók a rímek.

Nem háborgatott bennünket Sümeghen egész éjszakán át semmi szellem; pedig hisz itt lakott a regék hallhatatlan irója.

Ha ő nem keresett fel, meglátogattam én őt; ott alszik az út melletti temetőben; egy kis alacsony sírkereszt jelöli sírdombját: a sírkereszten akkor is volt egy hervatag koszorú, mellette kétfelől korán elhunyt rokonai, Tivadar és Elvira feküsznek; az a bogácskóró ottan jobbfelől egy, egészen a földdel egyenlővé taposott sír helyén nőtt fel; az a bogácskóró jelöli azon boldog nőnek örök alvóhelyét, a kihez a költő a Himfy szerelmeit írta! Annyi virágából a pazarló költői szerelemnek nem maradt a nő sírjára egyéb ennél a szomorú tövises virágnál.

Nem is tudná azt meg senki, hogy ki fekszik ottan, ha egy sírnyomnyira onnan egy másik elsimult halom előtt egy rozzant bálványfa nem állna, melyre rozsdás vaslemez van szegezve: e kopott lapon olvasható valami búskomoly versezett, becsületes jó akarat szüleménye; az tudatja velünk, hogy kik feküsznek ottan Magyarország legkedvesebb költője körül.

A pókok olyan szépen bekötötték szőnyegeikkel azt a sirverset; én leszedtem azokat az emléklapról; gondolkodtam, nekem is jól fog esni, ha egyszer valami érzékeny poéta vetődik hozzám s leszedi fejfámról a pókhálót, ha ugyan lesz fejfám.

Itt e sír oldaláról nézve rajzoltam le Sümeghet, mely tán szebb volna tulsó feléről tekintve; de én nem tehetek róla, ha Kisfaludy sírja a legnevezetesebb pont benne.

A pókhálót pedig tárczámba rejtettem és magammal hoztam.

«Mi az ember? gondolkozz!»

Még egy pontja van e regeszépségű tájnak, melyet nem szabad kikerülnünk: ez Csobáncz.

Ötször láttuk előtünni a Balatonról, mindig más meg más hegyek háta mögűl, végre előttünk áll egy magas hegyormon, messzire fehérlő sánczaival. E sánczok magasából visszalátni a Balatonra, a távol csillámló ezüst tükrön most úszik végig a kis magyar gőzös; körűl zöld síkság, erdős hegyek, csillogó patakok a mezőkön; patakok mellett fehér falvak hegyes tornyocskákkal és az erdős bérczek homlokain a komor várromok; egy közűlök úgy áll a síkság közepett egy vulkánalakú hegytetőn, mintha az egész egy egyiptomi gúla volna.

És e várromoknak meséit mind ismeritek. Tudják azt az öregek és az ifjak, tán még a dallamra is emlékeztek, a mire énekeltük hajdan «Szomorúan hallott kongni…» S ha magatok körűl néztek, még ott láthatjátok az orgona-bokrokat, mik elvadulva lepték el a vár udvarát, és a zsálya- és a liliombokrokat, mik most is díszlenek a mezei fű között, s a borostyánrepkényt, mely felfut a falakra; – a hősöket, kik itt éltek, csatáztak és szerettek, túlélte az orgonafa, a liliom és – a költő dala.

A hegytetőn örök szél fuj, s üldöz bennünket a méla dallam: «Szomorúan hallott kongni…» Alant a hegy tövében forró napsugár éget, s jókedvű szőlőmunkás emlegeti az adomát a csobánczi kutyáról, mely vizet nem kaphatva Csobánczon, ha megszomjazik, kénytelen a szomszéd faluba menni ivásra; míg azonban haza jön, újra megszomjazik, megint csak vissza kell mennie a szomszédba; így aztán egész nap lót-fut egyik falutól a másikig; innen a csobánczi ebbel való variatiója az Orbán lelkének. – Magasban él a poezis, ide alant az adoma, – és mind a kettő az Urtól jön.

Egy kis kerülővel Szigliget felé szekérháton térünk vissza Balaton-Füredre, még odáig is majd itt, majd amott tünik el mellettünk egy-egy kisebbszerű rom; de már ezeknek a nevét sem tudja jóravaló ember, s be kell érnünk azzal, hogy ez is valami puszta templom, régi kastély; most azután virágcserép, melyből szép nagy szálfák nőttek elő.

Estére ismét előttünk áll a kis hazai tenger; ismét Füreden vagyunk; és azt mondjuk, hogy haza jöttünk; mert ott mindenki olyan otthon érzi magát. – A benyomás, mit e pár napi látvány hagyott a szívben, eltörölhetlen marad.

MORE PATRIO.

REGÉNYES KÓBORLÁSOK.

Meg ne ijedj tőlük, szerelmetes jó olvasóm: nem útleirás ez újabb divat szerint; vasuti kutyafuttában följegyzett szaladó tornyok, repülő városok emléke: érdekes Fremdenweiserekből kiszedett adatokkal hitelesítve; hanem egy nyughatatlan magyar poéta csavargásaiból fenmaradt emlékek, a kit néha-néha utolér az országkerülés vágya s olyankor aztán neki indul, hol szekéren, hol lóháton, hol gyalog, hol négykézláb keresztül-kasul járni a szép Magyarországot, boldogabb tájakat keresni; bekoczogtatni kunyhók és paloták ajtóin, s megkérdezni, hogy laknak-e azokban olyan jó emberek, a milyenek hajdan voltak.

Van nekem egy jó öreg barátom (azzal az «öreg» czímmel nem az életkort, hanem a megbecsülést szoktuk kifejezni), ki hajdan egy egész megyének volt igazgatója; annak útait rendezé, csatornáit ásatta, vizeit szabályozá, annak közintézeteit alapítá, más buzgó honfiak társaságában azt boldogítani törekedett, a közügyek számára pénzt teremtett a semmiből; a zöld asztalnál szóval és szívvel őrködött a szent jog felett; tanulmányul vette a hon népfajait, s a szerint intézkedik velük csodálatraméltó bölcseséggel, s törte azt a pályát, a hol jutalomról nem beszéltek soha, csak mindig áldozatról… Tehát most ez az én jó öreg barátom szántóvető ember, a ki egy rendezetlen pusztán gyakorolja igazgató tehetségeit; ott küzd a futóhomok ellen; ott kényszeríti a gonosz mocsárt álló helyét hasznosabb füvek számára átengedni, s vesződik egy darab földnek újjáalakításával – az utókor boldogítására.

E tisztelt barátom régóta ösztönöz arra, hogy látogassuk meg Erdély szebb pontjait; a Hunyadmegyei havasokat, a hirhedett Detonátát; külső, belső bajok a késő őszre szorítottak e becses felhívás elfogadásával, ilyenkor pedig már az erdélyi havasok igazán havasok; most azonban kegyelmes volt irántunk az ég s derült időt adott mindenfelé, a minek azonban a szántóvető emberek nem örülnek olyan nagyon, mint az utasok.

Tatár-Szent-György mellett egy halmos emelkedésen van az én jó öreg barátom új telepítvénye; valaha régi avar telep volt az; a kert körűl huzott árkokból mindenütt azon régi durva munkájú fekete hamvvedrek kerülnek elő, minőknek hún-avar elődeink áldozati vedreit írják le, némelyik még most is a megáldozott állatok csontjaival tele; a halmok köröskörűl fekete cserépdarabokkal, égetett téglák maradványaival beszórva, miket féllábbnyira eltemetett a sárga homok; e homok alatt pedig mindenütt a fekete televény föld. Tehát még a föld maga is megváltozott annyi idő alatt: őseink számára kövér, bőtermő volt, nekünk már munkát követelő homok lett; mintha mondaná: velem küzdjetek most.

Vasuton könnyebb lett volna ugyan az utazás innen az alföldre, de szekéren gazdagabb: abból nem tanul az ember egyebet, mint «bitt um die Fahrkarten», ebből vidéket és embereket ismer; azért akármerre járjanak is a vasúti gőzparipák, a more patrio utazás mindig megmarad gyönyörűségnek; kivált ha az embernek oly útitársa van, mint az enyém, ki maga a vidék eleven történetkönyve, ki minden halom regéjét ismeri, tudja, melyik torony alatt milyen lelkületű nép lakik, s még azt is mondja, mi volt ott, mi történt ott, hol most semmi sincsen, csak a néma fűszálak.

Korán reggel indultunk neki az örkényi homoknak, a mi dicséretére legyen mondva, vendégszeretetéről még mindig híres, úgy marasztja az utazónak kocsiját, lovát, hogy maradjon még egy kicsit. Itt-amott ákáczok és kanadai jegenyék erdőszámra állják útját a sivó homoknak, de a hol aztán a szél megbonthatja a partot, arról elönti az egész határt, hogy az útat sem találni rajta. Annyi bizonyos, hogy a more patrio utazás nem anglusnak való (anglusnak szoktam nevezni mindent, a ki okosabb embernek hiszi magát a magyarnál), vendéglő, meleg ágy, útmutató, hotel, spajzczedli, személybiztosság, alkalmas fuvar: mind meg van a more patrio utazásnál, csakhogy nagyon kis helyen elfér; hotel: a kocsisátor; – állomás: a hol elesteledünk; – puha ágy: a bunda; étlap: a vászontarisznya, benne szalonna, pogácsa és kulacs bor; – útmutató: a távol torony hegye; oltalom: a jó fokos balta; – kényelmes alkalom: a nyerges paripa, meg a két jó csizma, mely nem ijed meg sem hegytől, sem homoktól. A ki ezzel beéri, annak boldogság a more patrio utazás: a kinek több kell, váltson a vasutra jegyet.

Még mindig puszta az alföldi puszta, csak úgy hellyel-közzel maradoznak el az úttól távol a magányos tanyák, a miből időjártával mind városok, falvak lesznek, – csakhogy mi azt nem érjük meg: – hanem a vidék regényes oldala, a pusztai csárdák egészen pusztulásnak indultak már. Vége a szegénylegénységnek; a tolvaj is városban, faluban szeret már lakni, s nem tölti az éjszakát a buczkák mellett a paripa hátán; a betyárok erkölcse is megromlott már. Egyenkint összedüledeznek a hirhedett csárdák, felveri a fű a hozzájuk vezető utat: a nevezetes Czethalinak csak a kéménye áll még, leomlott ablakán át kormos kandallója látszik; de sok szegénylegény melegedett ott valaha a parázstűznél s a csaplárné két szeménél! A Lebuki csárda tetejét szétbontotta a szél: itt szokták máskor a jámbor ifjak fokos baltával kérdezni az utazóktól, hogy ki mit visz magával? A Kutyakaparóit sem reparálta ki az idő azóta, hogy Petőfi megénekelte; a Tompa csárda csaplárosa is futófélben van már, s panaszkodik, hogy kívülünk félesztendeig sem látott vendéget: csak a Traján korcsmája tartogatja még magát annál a hídnál, melyen két keresztút visz át; a táblabirói leleményesség gyönyörű tanuságára (az anglus nem találta volna ki) A vasut nagyon megrontotta a betyárok keresetét, alig hallani már egy-egy jó adomát felőlük, mint a minap, hogy egy gazdag zsidó utazott az alföldön, de puska volt nála, még pedig megtöltve; a betyár úgy kötött bele, hogy elkezdte dicsérni a puskát, hogy már az csak jól hordhat. «De milyen jól!» állítá a kupecz. Hanem azt a varjut ott a fa tetején csak nem lehetne meglőni vele. «Már hogy ne lehetne.» Fogadok egy pint borba, hogy nem lövi le. A kupecz fogadott s lelőtte a varjut, a betyár aztán elvette tőle az üres puskát és a tele tárczát. Hanem ez is csak meseszámba megy már. A nagyobb rész csak úgy tanyázásból teng leng, vagy dologra fanyarodott. A gazdák adnak nekik kenyeret, szalonnát, ha kérnek; sőt egy földes úr, ha requiráló zsivány érkezik a házhoz, maga elé szokta azt rendelni, hogy megismerje, ha nem adott-e neki már valamit? s jaj a legénynek, ha rá ismer, mert akkor megdöngeti a hátát. Ilyen szomorú hanyatlásnak indult a szegénylegénység; hanem ebből senki se következtesse azt, hogy már most a gazdag-legénység van nálunk divatra kapóban.

Tíz éve már, hogy nem jártam az alföldön; egy új tünemény lepett meg azóta, mint új nemzetgazdászati acquisitio. A merre csak jártunk, az út két oldalán egész sűrű lombos erdők terülnek mindenfelé; igen is sűrű erdők az úgynevezett szerb tövisből. Néhol mezőt, legelőt, szántóföldet ellepett az, kemény tövisei között a szántómarha is félve jár, s a kaszások rongyokkal csavargatják be lábaikat előle, mert veszett sebeket ejt az embereken. Még mikor Petőfi megénekelte a pusztát, ez a növény nem volt indigenálva; azóta ez is megtelepült nálunk s nem engedi magát irtatni, megy szakadatlanul egyik falutól a másikig, ott is végig megy az utczákon, árkok, piaczok nem szakítják félbe, oda fészkeli magát a házak oldalába – ez a szomorú jelképe a nyomorúságnak. Tavaly egy tudós franczia azt írta, hogy Magyarország a Tiszáig oláh; no ha ezt a sok tüskét látná, majd írhatná, hogy a Dunáig szerb. Én a szerb nemzetet ugyan nagyrabecsülöm, hanem azért bár ne jutott volna tőle Magyarország számára annyi tövis.

Egyébiránt egész Békés vármegye közepéig nagyon kevés hasznát lehet venni az oláh grammatikának (daczára ama franczia tudós ethnographiai rendelkezésének). Battonyán volt alkalmunk használatba venni az első «ungye mérát?» De ott is megszégyenültünk vele, mert a megszólított oláh atyafi magyarul felelt rá vissza, hogy merre visz az út. Hasonló arczpirulás ért bennünket Orosházán, a hol útitársam a piaczon beszédbe ereszkedett a román lelkésszel, egyről-másról tudakozódva tőle oláhul, mire az hasonlóul válaszolt; néhány percz mulva azonban kifutottak a szomszéd házból a lelkész gyermekei, s apjukat magyarul szólíták meg, bizonyságául annak, hogy a derék lelkész otthon ezen a nyelven társalog: mi is így folytattuk azután a discursust, s úgy vettük észre, hogy lelkipásztorunk olyan tiszta irodalmi nyelven beszél, mint akármelyik könyv; akarám mondani még jobban, mert azok sokszor nem ügyelnek a helyesírásra. Igy is kell annak lenni, a velünk lakó román nép szemmel látja, szívvel érzi, hogy sem messze, sem közel nem talál oly nemes rokonságot, mint a magyart, s a hány fokot halad a művelődésben, annyi lépést közelít a magyarsághoz. A kinek ez észrevétel nagyon édesnek talált ízleni, nehogy elrontsa a gyomrát, mindjárt szolgálok egy kis keserű cseppfélével. Néhány mérfölddel odább már változik a világ; a mint a síkság elmarad, a hegyhátakról melancholikus tilinkó szava hangzik alá, s a hol ez a tilinkó hangzik, ott nem tudnak többé magyarul. A falvak nevei még a múlt századi megyei levéltárakban magyarok, most már összevissza facsargatva mind oláhosan hangzanak, s nyelvünket csak az úri rend beszéli. Van egy község, melynek lakosai mind nemes emberek és kálvinisták, neveik tősgyökeres magyar nevek; viseletük debreczeni fajta; de már egy szót sem tudnak magyarul; író, olvasó ember nincs közöttük, nemzeti történet, rokonszenves emlék, rég kihalt közülök, csupán abban válnak ki az oláh fajból, hogy szörnyű verekedők és szeretik a processust. Hogyan támadt az ily átváltozás, annak igen egyszerű a magyarázata. Messze földön nem volt hozzájuk közel református lelkész, a ki gyermekeiket keresztelte, halottaikat eltemette volna; pogányul pedíg csak nem élhet, nem halhat az ember: ott volt az óhitű pap, annak az igéit voltak kénytelenek hallgatni, s lassankint elhagyták miatta a hazai nyelvet. Katholikus községek is jártak így sokan. A román pópa minden szegény földön megél, talán nem is olyan tudós mindegyik, mint lelkésztől várnók, de a hegyek közt elszórt nyájnak pásztor kell s Urunk idejében, ez előtt 1800 esztendővel, nem resteltek a nép pásztorai mezitláb is járni, mint most az oláh papok szegényei; az eredmény pedig az, hogy a magyarság elenyészik ott, a hol a szegénység kezdődik.

Pedig a szegénység nem megénekelni való tárgy, akármit beszéljenek is felőle a poéták. Ez a kevéssel megelégedés nem tesz nemzetet nagygyá. Vagy hát boldogság az, hogy az ember levágja a gerendát az erdőn, négyesével keresztbe rakja, s ott lakik a közepében, míg a szél el nem hordja; megfonja, megszövi durva daróczposztóját, gubának önti; beteszi a Czermura vizébe, ott egy hét alatt megfeketedik, s azontúl viseli, míg valahol állja a madzag; összefőzi a tejet a máléval, s elél vele holtig; még csizmára sem vágyik, elviseli a bőrt, a hogy foltnak van szabva; hát még a szellem kivánalmai? hol alusznak azok, ki ébreszti fel őket? Nincsenek itt híres költők, népdalnokok; ki olvasná el, ha írnának valamit? Itt olvasni csak a pap tud. Hanem vannak más lumenei a népnek, mely sötét rengetegeiben mégis fölkeresi a csodás emberfölöttit s elzüllött ábrándjait hozzácsatolja; ezek a jósok. Minden oláh vidéknek megvan a maga híres jósa, a kiről azután bámulatos dolgokat ad tovább a néphagyomány.

Mintegy húsz évvel ezelőtt élt Páloson (most Paulis) egy hirhedett varázsló, Juon nevű, kihez messze földről eljárt a földnépe megtudakolni az esőt meg a jó időt. Jóslatai bámulatosan beteljesültek mindig. Egy héttel előbb meg tudta jövendölni az eső közeledtét; még azt is, hogy meddig fog tartani, hosszas eső lesz-e vagy csak futó zápor? s eső idején ismét megmondá, hogy mikor állapodik meg az idő, mikor tisztul föl az ég? Mindez csalhatlanul beteljesült rendesen. Hihetetlen volt, az igaz, de úgy volt. El kellett ismerni a legbölcsebb természettudósnak is, hogy a csodálatos ember jóslatai egyetlenegyszer sem szégyenültek meg. Egyszer hosszas szárazság után messze falukból csődültek hozzá a lakosok megunszolni, hogy tudakolódzék már valahol az eső felől; a jós arra utalta őket, hogy várjanak három napig és imádkozzanak híven az Istenhez, hogy jelentse ki előtte szent akaratját. Harmadnap ismét felgyűltek a hivők, s kérdezék, hogy beszélt-e az istennel a jós? «Beszéltem», felelt az, «azt mondá pedig az Úr, hogy mindaddig nem lesz eső a vidéken, míg az óhitű esperest itt a falu alatt levő keresztfára fel nem feszítitek.» A népnek sem kellet több; rohantak rögtön az esperes lakára. Az észrevevé a veszélyt, hirtelen lóra ülteté szolgáját, s futtatá lóhalálában az akkori főbíró Cs… hoz a szomszéd faluba; azalatt az ellene csődült nép berontott hozzá s tudtára adá, hogy őt keresztre fogják feszíteni. Okos beszéd, felvilágosítás itt mind nem használt; a lelkész csak egy órai haladékot kért az imádkozásra; azt megadták neki. Mikor az órának vége volt, kikisérték a keresztfához; a jós maga vállalkozott arra a tisztségre, hogy a lelkészt felfeszítse; már mind a ketten a keresztfán voltak, midőn Cs… főbiró megérkezett. A derék úr nem tétovázott sokat, odavágtatott a tömeg közé négy lovas hintójával, a kereszt előtt megállt; ő maga derékon kapta a megkötözött lelkészt, hajdúja a varázslót, fel mind a kettőt a hintóba, s azzal vágtattak ismét vissza felé. A felbőszült nép egész Aradig kergette őket. A jóst természetesen törvényszék elé állíták, de ő minden vallatásra csak azzal felelt, hogy neki az Isten parancsolta azt, hogy az esperesnek meg kell áldoztatni. Utoljára aztán azt mondták neki, hogy ha az Isten nevét folyvást becsmérli, majd azt kapja, hogy száz botot vernek rá. Ez ugyan drastikus szer, s látom ég felé állani az emberbarátok hajaszálait a bottal vallatás emlegetésére, de szeretném látni, hogy melyikünk maradna philantrop, ha egy gyilkos azzal védi magát, hogy neki az Isten parancsolá a gyilkolást. A fenyegetett jós nevetett e szóra: hiszen az ütés neki nem fáj; az Isten elveszi az ütés súlyát, s megedzi az ő testét, hogy azon sem fegyver, sem pálcza nem fog, tessék bár megpróbálni. Megpróbálták. Ötvenet rávertek a jósra, mi alatt ez folyvást nevetett, s gunyolta a törvényszék tagjait, hogy lám annyit sem ér a botozás, mintha a puszta derest vernék. Az urak már kétségeskedtek, hogy elbocsássák-e s diadalt adjanak a babonának? A mint azonban még ötöt ráhuztak a varázslóra, ez egyszerre megváltoztatta a hangját, szép könyörögve mondá: hogy bocsássák el, elég lesz már, inkább csak kivall mindent.

Ekkor aztán nagy töredelmesen elmondá, hogy biz ő az óhitű esperest azért akarta megöletni, mivel az szüntelen arról világosította fel a népet, hogy a babonában ne higyjen, s az ő csodatételeit mindig természetes okokból iparkodott kimagyarázni: egyet azonban még sem tudott megfejteni: időjóslatai csalhatatlanságát. Ennek pedig az a titka: az ő nyakgerinczén van egy daganat, mely olyankor, midőn hosszú szárazság jön, egészen elmúlik; tartós esőzés bekövetkezte előtt szertelenül feldagad; ha vihart érez, azt feltüzülése által jelenti meg, s ha hirtelen derült idő jön, akkor egyszerre lelohad. (Nem egyéb, mint egy tökéletesített tyukszem.) Igy lett annyi megfoghatatlan csoda a legegyügyűbb okra visszavonva.

Másszor ismét egy koldusfiu, kit nyolcz év óta némának ismert minden ember, a butyini vásár alkalmával a legnagyobb sokadalom közepett egyszerre csak megszólal s elkezd visiókról beszélni a népnek: hogy az Isten csodát tett ő vele, felszabadítá ajkait a némaság zárja alól, hogy tudassa a néppel, mi okai vannak az ő világi nyomorúságának, s hogyan tegyen róla. Utoljára az is azt hirdeté, hogy agyon kell verni a papot. A szegény pópa alig birt megmenekülni a babonás nép kegyetlenségei elől: szerencsére a vármegye ismét kéznél volt, a zendülőket szétugraszták, a fiatal prófétát pedig elcsipték. – Ekkor kisült, hogy az a pap azelőtt nyolcz évvel azt a fiut megverte; s akkor ez föltevé magában, hogy boszút fog állni rajta, s képes volt nyolcz esztendeig némának tettetni magát, s nyolcz esztendeig járni, kelni és aludni menni azzal a gondolattal, hogy ő a papon boszút álljon egy pár pofoncsapásért. Ilyen jó emlékező tehetsége van az oláhnak.

Talácson is él még mai nap is az a jövendőmondó, kihez hajdan még a környékbeli urak és asszonyságok is eljártak jóslatot mondatni. Azt állíták ugyan, hogy csak kiváncsiságból teszik, hanem ez a kiváncsiság egy ismerősünknek életébe került, a jós azt mondta neki, hogy 34 éves korában meg fog halni, az ifju fejébe vette a mondást, s akként sietett élni, mint a kinek kevés ideje van már hátra; hiszen úgy is mindegy; 34 éves korában tüdőgyuladást kapott; nem engedte magát gyógyíttatni; hisz úgy is mindegy, s csakugyan meg is halt. Ez a jós azt beszélte, hogy ő nem egy ember, hanem három ember, egy testvére lakik Afrikában, a másik Ázsiában: minden tíz évben megcserélik a lelkeiket, csak a testük marad egy helyen: a táltosok tüzes szekéren szállítják őket ide s tova. Ez sokkal furfangosabb volt a többieknél, mert a legtávolabb eső falvakban tudta a családok titkait, s mikor panaszra jött valaki hozzá, mert előre tudta, miért jön, s gyakran segíteni is tudott rajta. Valószinűleg minden faluban voltak vele összeköttetésben levő kémei; mert a varázsló hivatala szépen jövedelmez s az oláh nagy mester a titoktartásban. Különösen akár merre járt, mindenütt lehetett látni egy vörös galléros embert, ki jött – ment a sokadalomban, mindenkitől kérdezősködött, s a jóst csak éjszaka látogatta meg; ez volt Onucz segéd. – 1849 óta hallgat a talácsi jós: azt mondja, hogy azok a szellemek, a kik vele összeköttetésben voltak, elpusztultak a vidékről. Onucz sem látható már sehol vörös gallérjával. Hja biz akkor sok szellem eltünt a világról, a ki hús és csont között lakott.

E babonás hajlamot a népben egy ügyes szolgabiró is felhasználta vallatások alkalmával. Mikor megátalkodott gonosztevő került kezére, ki minden tanubizonysággal szemben tagadott, esküdött, hazudott; akkor ezt egy érczfeszület elé állítá, s ráparancsolt, hogy tegye arra a kezét, úgy esküdjék: az pedig egy villanyteleppel volt összeköttetésben; mitől a bűnös olyan ütést kapott a könyökén keresztül, hogy ijedten vallotta meg a legtitkosabb bűnét is. Máskor, ha ilyenre akadt, azt szépen leülteté a villanyszigetre, s mikor az önkénytes vallomás ferdére talált menni, ez ujjahegyével odanyult a vallatott orrához, füléhez: «te, most mindjárt elvisz az ördög, ha hazudsz». – Az ember aztán a mint a szikrákat érezte orra, füle hegyén, minden porczikáján, a hol hozzáértek, kipattogni, azt hitte, már a pokolbeli tűz kezdődik és sietett megszabadulni az eltitkolt igazság árán. Ezeket a regéket pedig úgy vedd tőlem, kegyes olvasóm, mintha mellettem ülnél a szekéren, s ott mesélgetnénk egymásnak ötletes mondákat erről meg amarról, rövidítve beszéddel a pusztai hosszú útat; el-elbólintva néha a meséken s megint más tárgyat kezdve, mikor a szekérzökkenés felébreszt bennünket.

A dombegyházi hún halmoknál, mik szabályos távolságban emelkednek előttünk a láthatáron, eltünődünk: mik lehettek azok hajdan? őrdombok-e, harczos előörsök vigyázó helyei? vagy áldozathalmok, miken vitéz dédapáink ős istenünknek áldoztak? vagy tán csaták holttesteiből rakták azokat s behantolták fölül szépen: nagy csatának kellett volna annak lenni. Ha azok a halmok beszélni, mi pedig hallgatni tudnánk…

Megint egyet bólintunk, megint felébredünk; egy hirhedett mintagazdaságon visz az út keresztül. E szép nagy uradalom roppant négyszögű táblákra van felosztva. Nyáron át kihordják a trágyát a négyszögű táblák közepére, roppant sánczokat emelnek belőle, télen aztán – szétterítik úgy-e? – nem biz azt: meggyujtják szél ellenében s elégetik, hogy ne legyen útban. Mondhatnók, hogy ha már nekik nem kell, eladhatnák a szomszéd helységeknek, azok szivesen megvennék; de hát nagy urak dolgához mi köze egy szegény poétának.

Megint elszunditunk, de most már igazán felébredünk, mert az út a szántóföldekre tér ki, s minden mesgyénél ki akarja az embert lökni a szekér. Egy leégett város áll előttünk. Ez a város Szent Anna. Felesen lakják svábok és magyarok. A svábok különösen tehetősek, a mit bizonyít az, hogy 1849 utolján arra kérték fel az aradi várkormányzót, hogy engedje meg nekik, hadd becsüljék ők ki a magyar szomszédokat, kifizetvén őket készpénzzel; mely ajánlatra azonban a várkormányzó akkor nem állt rá; most azután egy vasárnapi égés egyformán koldussá tett magyart és svábot, nincs nekik egymástól mit irigyelni többé. A szomorú képet még búskomolyabbá teszi az elparlagolt mező, mely a várost körülfogja. Október közepén még sehol egy szántott barázda, nemhogy zöld vetés; az embereknek nincs módjuk földeiket mívelni; ez a gazzal belepett avar pusztaság még többet tud beszélni a súlyos inségről, mint maguk a kormos falak.

No de már most ki tudna aludni tovább? – Világosvár alá érünk, a magyaráti szőlőhegyről szüretelők vidám kurjantása hangzik elénk, s ámbátor az Isten kevés bort adott az idén a magyarnak, nem is igen jót, de ha a jó kedvet meghagyta mellé, köszönjük meg azt is, s vigadjunk legalább addig, a mig a szüret tart.

Hét napot töltöttünk a hires Magyaráton, a hová a szüret alatt Aradmegye szépe, java fel szokott gyülekezni s a régi jó idők mintájára barátságosan mulatni. Valaha hires ünnepélyek voltak a magyaráti szüret napjai; ez volt a gyülhelye főrendnek és a középosztálynak, melyet sehol oly egyetértő barátságban összeolvadtan látni nem lehet, mint itten. A megyei zöld asztal egyesíté és soha el nem választá őket; a legingerültebb pártvitákból sem lett személyes gyűlölség s politikai ellenfelek tudták szeretni s becsülni egymást s együtt mulatni a közös vígalmakon.

Aradmegye valóban mintagazdasága volt az országnak, példányképe annak, hogy mit tehet külön egy terület okos, lelkes administratio s a birtokosok lelkes egyetértése mellett. Pompás országútai, régi faiskolái, közintézetei, kórházai tanuskodnak erről, miket a táblabiró világ igazán a semmiből teremtett elő. Kedvesen jellemzi azon időket az öreg Beszédes mondása, midőn Arad vármegyében a vizek szabályozásáról volt szó, a genialis mérnök azt állítá a megyegyűlésen, hogy Magyarországon a vízszabályozásnak más alapelvei vannak, mint másutt akárhol. Más országban egy folyót alul a torkolatánál kezdenek szabályozni; nálunk fölül kell azt elkezdeni. Bámulva kérdezték tőle, hogy miképen lehet a hydrostatikának más alapszabály itt, mint másutt? Akképen felele a praktikus férfiú, hogy ha egy alsóbb megyében szabályozzák a vizet, a felsőbben pedig nem, az alsóbbnak inkább ártott a fáradság, mint használt, de ha a felsőbb megye kezdi el a maga vizét ránczba szedni, az alsóbb kénytelen folytatni a munkát, ha azt nem akarja, hogy ki legyen öntve, mint az ürge. És csakugyan foganatos volt az új hydrostatikai elv, egyik megye a másik után volt kénytelen Arad példáját követni. Szintén Beszédes műve a buttyini csatorna is, melyet a Kőrös vizéből vezetnek lefelé, több mint húsz mérföldön keresztül, roppant hasznára az egész környéknek. Mikor e csatorna létrehozásáról folytak a viták a megyegyüléseken, a sok érdemes táblabiró elmondá egymásután a maga «alázatos véleményét». Beszédes is előterjeszté végre a magáét: «az én véleményem nem alázatos vélemény, hanem számokkal bebizonyított documentum, nekem nem a tekintetes urak magánérdekei forognak szemem előtt, hanem az ország jóvolta, azért ne tanácskozzanak azon a tekintetes urak, hogy mit lehetne módosítani, lealkudni az előterjesztett tervből; mert a tudomány nem alkuszik, s a mathesis senki kedveért az egyenes vonalból görbét nem csinál». Nem is engedett semmit, úgy kellett a csatornának elkészülni, a hogy ő tervezé s maig is áldás a vidéken; kár, hogy egyúttal hajókázhatóvá nincs téve.

Hajdan még híresebb volt az a táj. Mátyás királyunk idejében az ország négy könyvnyomdája közől egyik Világosvárott volt, a miből sejthetni, hogy ott kellett a hazai tudományok egyik menhelyének lenni. A török világban eltünt a nyomda, de annál híresebbek lettek a pankotai (hajdan Bánkút) fürdők. Stambulból is úgy jártak azokba, mint most Károlyfürdőbe. – Mikor aztán a török atyafiakkal való hosszú zálogos pörnek vége szakadt, s nekik menni kellett innen, a nagyváradi basa fél mázsa kénesőt töltetett a fürdő forrásába s az egészen eltünt, soha sem birták többet megindítani. Az erdők közt most is templomok és zárdák romjai láthatók; ott is lehetett valami; bizonyosan népes helységek és bizonyosan magyarok, mert az oláh fából épít. Neveiket sem tudjuk már.

Mulandó a világ, késő este van már; kinn ülünk a folyosó alatt; a szomszéd kolnákból víg zene hangzik át hozzánk; a hegytetőkről tűzfarkú röppentyűk süvöltenek az égbe, színes csillagokat szórva maguk körűl; a hold olyan melancholikus fénynyel süt le Világos várromjaira s a félködbe burkolt rónára ott alant, melynek közepén a szőllősi malom fehérlik. Az ember maga sem tudja, hogy miről gondolkozik.

Hanem hát hagyjuk abba a mulatságot; késő ősz az idő, október közepe, ha még Erdélybe akarunk bejutni s a havasokon jönni keresztül, ugyancsak sietnünk kell.

Derék úti és házi gazdám, még a lehető legnagyobb sietségről is gondoskodott; ő maga, egy fia és egy unokatestvére (derék két jó fiú még abból a régibb ivadékból) oszták meg az út örömeit és fáradalmait velem. Kőrisbányáig hátas paripáikat küldék előre, s odáig kocsin tettük meg az útat.

A mint Déznán túl a diécsi hegytetőre felértünk, gyönyörű és ritka természeti tünemény ragadta meg figyelmünket: egy ködszivárvány; a lehulló köd csak olyan magasan állt fejünk felett, hogy a nap keresztül süthetett rajta s ez által egy olyanforma szivárvány támadt körülünk, minőt gyermekkorunkban fecskendővel idéztünk néha elő, csakhogy sokkal nagyobb ívet képező, átmérője lehetett harmincz lépés. E gyönyörű tünemény tovább egy óranegyednél kisért bennünket, akkor kisütött a nap, s előttünk állt a gyönyörű Kőrös völgye.

Délfelé egy nevezetes hegy alá értünk, kár hogy olyan rosszul tudom a neveket megtartani a fejemben, különben megmondanám, hogy híják; ezen a hegyen végtől végig úgy vannak elszórva a drágakövek s karniol, achat, jaspis, chalcedon, sardonyx, mint nálunk a Svábhegyen az agyagpala: néha öt-hat fontos karnioldarabok a leggyönyörűbb erezettel, másutt a legcsodásabb chalcedon-alakulások, majd lilás szőlőfürt, majd igazgyöngy tüzű bogyócsoport, majd góth templomtornyok alakjában: mindez úton, útfélen, senki sem ügyel rá. Magam is hoztam el egy pár darabot e szép kövekből emlékül, mikben a világos-zöld achat, a fehér chalcedon és a piros jaspis olyan gyönyörű nemzeti szín bokrétára vannak vegyülve, mintha mondva csinálta volna valami barátságos demiurgus az özönvíz előtt. Van-e erről tudomásuk természettudósainknak? Eszembe jutott már a neve! «Acsuczá»-nak híják, hogy a tatár vigye el! (’Sz úgy sem viszi el, mert nagyon nagy.)

Már itt kezdődik a móczvilág: elmaradnak az aradmegyei derék, szálas, nyilt tekintetű, barátságos mosolygású oláhok, s felváltja őket a fekete gubás mócz. A tekintete is olyan fekete. Estétől reggelig egy jó napot sem köszön senki; a falvakban, miken keresztűl visz az út, itt-ott látszanak az újabbkori romok.

Estefelé érkezénk meg Körisbányára: innen rajta, az út mellett látszik egy hosszú sírhalom, sokkal nagyobb, mint közönséges sírhalmok szoktak lenni; egyszerű kőemlék áll előtte.

Ez alatt fekszik a tizenhárom Brády. Körisbánya valaha igen szép kis virágzó magyar város volt, most háromnegyed része rom; a legnagyobb úri lakok ablakain embermagasságnyi dudva hajlik alá, az udvarok be vannak nőve fűvel. Míg lovainkat nyergelték, azalatt elsiettem az ide közel fekvő hírhedett Fabu Popihez. Ez azon történeti emlékű templom és óriási tölgyfa, mely alatt Hora és Kloska lázadó czimboráikkal összeesküdtek, innen indultak ki üdvtelen munkájukat megkezdeni. Az a legkülönösebb, hogy ez a templom épen azon Czebe falu határába esik, melynek oláh lakosait soha sem birták a magyar urak ellen fellázítani. Czebe falujában van tizenkét nevezetes forrás, melyben minden vászonnemű magától megfehéredik; tán ez a víz az emberek lelkére is hat.

A Fabu Popi most egészen el van hagyva, csak temetőnek használják még a környékét; temető egyébiránt itt van minden lépten nyomon: a kit az útfélen megölnek, annak emlékére egyszerű magas fakeresztet szoktak felállítani; csak innen egy álló helyemből tizenkettőt számláltam meg az úton. Kellemetes vigasztalás az utazóra, minden kétszáz lépésnyire olyan helyet találni, a hol valakit megöltek.

Este lett, mire rajzommal elkészültem, már holdvilág volt, mire visszatértem Körisbányára, hol egy rozzant, ideiglenes fogadóban vártak ránk vezetékeink. – A jámbor emberek váltig marasztottak bennünket, hogy ne menjünk éjszaka tovább; előttünk van Brád és Bojcza, szomorú hely mind a kettő; még egy kisértetes történetet is mondtak el nagyobb biztatásunkra: hogy néhány hét előtt maga a v… i dászkál, ki a Brády-család katastrophjából lett híres, este a Brády-kastély előtt lovagolt keresztűl több társával; a mint a kastély előtti hidra ért, lova megbokrosodott alatta, leveté nyergéből s gyilkosul összetaposta. A roncsolt embert aztán felvették társai, s szállást kerestek számára. Egy kapun sem ereszték be őket; a kisértetfélő nép irtózott az így meggázoltat házába fogadni, utoljára ugyanazon leégett Brády-kastélyba voltak őt kénytelenek vinni, mely most is uratlanul áll, ott reggelre meg is halt. Azért nem jó éjszaka azon a hídon átmenni, mert ott valami szellem lakik. Minket azonban nem bánt ez a szellem, üljünk a nyeregbe s induljunk neki, elég szép az őszi éjjel.

Képzelni sem lehet gyönyörteljesebb utazást, mint a mienk volt. Az ember olyan bátran érzi magát lóháton; nincs bízva más kegyelmére; nem rettegi a rossz útat: – ha egyedül marad is, van, egy hűséges társa, a kire rábizhatja magát, a hű paripa, kivált egy olyan okos, értelmes állat, mint az én szürkém volt, beszélni lehetett vele, mint az emberrel: nem kellett sem nógatni, sem csitítani; jó uton nyargalt szólítás nélkül, hegynek igyekezett, lejtőnek vigyázott, soha el nem botlott, úgy gondomat viselte, úgy ügyelt rám, mint valami hű czimbora. Megbocsát az olvasó, hogy egy jámbor állatról ennyi elragadtatással beszélek, de nem állhatom meg, hogy valami nemét a hálának ne érezzem azon okos állat iránt, mely utam fáradalmas részét oly híven viselte.

Szép holdvilágos este volt utunk kezdetén, azt hivők, hogy három óra alatt kitüzött állomásunkon leszünk Mihelenben, a hol, mint mondák, rendes fogadó van.

Hogy azonban útunkból semmi regényesség ne hiányozzék, mikor már két óra hosszat ügettünk egy igen kellemes országúton, akkor találkozánk két magyar pénzügyőrrel, a kik felvilágosítának bennünket, hogy ha ilyen jól koczogunk tovább is, reggelre majd beérünk Dévára; Brádot pedig, a hova törekedtünk, régen elhagytuk a hátunk mögött; – ez már mindjárt egy kis kaland: eltévedés; már most vissza, a honnan jöttünk! vágtatva sieténk most úton és nem úton keresztül, a merre legrövidebb volt az irány s ismét két óra telt bele, mire oda visszaértünk, a honnan Brád felé eltér az út.

Épen éjfélre kukorikoltak a kakasok, mikor végig léptettünk a hidon, mely a két földesúri kastély között elvezet: a Brádyaké tetőtlen párkányzatával, üres ablakaival, vakolatlan falaival olyan gyászosan tekinte le ránk, asszu fehér fűszálak hajladoztak az ablakokból, a holdvilág keresztül sütött a kapun, olyan csendes volt minden, csak a kakasok felelgették egymásnak az éjféli jelszót, különösen egy brahma-putra kakas olyan kisérteties mély hangon tudott üvölteni, beillett volna hangjával boszorkányok trombitásának. Az emberen mégis valami hideg fut végig, mikor ezen a hidon keresztül megy; s eszébe jut a dászkál története. Pedig hiszen hát olyan természetes az; bokros lova volt, a híddobogástól megrettent, azért vetette le; – alusznak, a kik meghaltak csendesen; a kis gyermek keze sem mozog már ki a sír alól, ki ijesztgetne itt?

Sok időbe került, míg éjfél idején Brádon meg tudtuk magunknak magyaráztatni, hogy merre menjünk ki innen. Pedig úgy kivánkozott ki abból az ember. Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen szomorú falut én soha sem láttam; olyan elhagyott minden; még a piacz közepén is van valami különös épületrom, a minek a tájékát kerülik az emberek, szinte jól esett, mikor kiigazodtunk belőle; a brahma-putra üvöltése még sokáig utánunk hangzott.

Ezentúl mindig mélyebb, komorabb völgyekbe szorul bele az út, nem sokára a hold is lement; útitársaim egyike előrenyargalt az útat recognoskálni, a másik kettőnek valami baja volt lovával, a mivel hátramaradt, s én egyesegyedül lovagoltam az ismeretlen erdők, sziklák között, sötét éj közepén, egy olyan vidéken, a hol minden szikla tudna valami igen gyászos, igen borzalmas regényt beszélni, a hol minden völgynek megvan a maga rémtörténete, a maga nyomasztó kisértete.

Néhol hallgatag házak maradoztak el az út mellett, a mik közől egy sem birt olyan külsővel, hogy valakinek kedve lehessen, akármilyen fekete éjszakán bezörgetni az ajtaján éjjeli szállásért. Kormos, rozzant gerendaházak, hasonlók a mi ólainkhoz; csak egy szobára van készítve mindegyik; abban lakik a család és a majorság együtt; másutt elkésett oláhok tüzeltek az út közepén, mint óriási gnómok árnyékai tünve elő az éjjeli lángnál. Ki tudja, mi dolguk lehetett ott? Majd ismét egészen puszta, kopár hegyhátak közé emelkedett az út, a hol csak elszórva állt meg egy bokor a gyepün; még kalyibának sincs híre sehol, csak egyes bekerített szérüket látni, mikbe az oláh szénáját takarítá be, póznát dugva a boglya közepébe, hogy el ne vigye a szél, vagy fölrakta azokat, egy-egy élőfa tetejébe, mint valami madárfészket. Azután ismét tomboló hegyi patak szelte át az útat, melyen keresztül kellett gázolni; távolabb a patak mély mederbe vágott, a tulsó hegy oldalából vérvörös tűzszemek világítottak át, valami távoli hámor fénye, s a gépies zörgés egyhangú kongása verte fel sokáig a csendet, mely később ismét a rohanó patak mélyen hangzó zúgásába vegyült el.