Éjfél után két óra lehetett, mikor útitársaimmal ismét összejöttem; szó volt róla, hogy nem féltem-e? «Nem én egyébtől, mint a farkastól». – «Hiszen oldaladon a revolver», biztatának erre. «De nem attól a farkastól félek én, a ki engem fog meg, hanem a mit én találok fogni». (Ha abból még ki nem találta volna valaki: a mennyire szeretek kiterjeszkedni lovon ülésem phasisaira, hát annak csak megmondom, hogy biz én először ültem életemben lovon, – a Pegazus nem számít.)

Végre csakugyan elérkeztünk Mihelenbe, a hol annak a várva várt fogadónak kellett lenni. Az már mindjárt nem tetszett nekem, hogy ebbe a fogadóba sehonnan nem vezet bejárás: mert akár egy fél öles gátról leugratni az udvarra, akár egy pocsétás híd alatt keresztülgázolni a sáron, egyiránt nagy phantasia kell hozzá, hogy az ember kitalálja, merre menjen. A szürke decidált, ő bizony beugrott a sánczon: épkézláb értünk alá. Következtek a sorba kopogtatások minden ablakon, semmi felelet; nagy sokára megszólaltak egy helyütt: «ki az, mi az?»

– Utazók.

– Lehetetlen az.

– De bizony csak itt vagyunk.

– Ilyen későn.

– Van-e szállás?

– Majd megnézem.

– Van-e abrak?

– Az talán nincs.

– Van-e kenyere?

– Az talán van.

– Van-e istálló?

– Az van, de még nem kész.

– Ereszszen be hát valahová.

Nagy nehezen végtére kivívtuk, hogy kaptunk egy frissen meszelt szobát, szénát és kenyeret: hű paripáink megosztották velünk szénájukat, hogy legyen min hálnunk, mi pedig megosztottuk velük kenyerünket, hogy legyen abrakjuk. Igy fogtunk ki a világon.

Más nap azután a Volkánon, egy olyan kis hegyen, mintha vagy húsz Svábhegy egymás tetejébe volna rakva, keresztül kapaszkodván, szerencsésen megérkeztünk Abrudbányára.

Abrudbányának a piaczán állunk. Az egyik templom a katholikusoké, a másik a reformátusoké, rom mind a kettő, a harmadik tornyát most födelezik, ez az unitárius atyafiaké. A város többi része is ilyen, minden három épület közül kettő még rom.

Leverő, szomorú, elcsüggesztő látvány az utazónak Abrudbánya képe, egy nagy nyitva maradt sír az, melyet még nem volt idő behantolni; – hanem; – hanem azután a népe! annak lehet keresni párját. Itt a romba dűlt falak közt most is lelkes nép lakik, ki hitéhez, nemzetéhez, becsületéhez hű maradt, kiről példát vehetne magának sok nagy gazdag magyar város, melynek boldog népe a maga jólétében szája széléig uszván, ott is hajol, a hol nem görbítik, s nem tudja, hogy mit tesz a közügyekért áldozni? Az abrudbányaiak ezt megtanulták nagyon.

Alig szálltunk le lovainkról, rögtön baráti kéz nyult felénk minden oldalról: attól a percztől fogva a közönség gondviselése alatt álltunk.

Nem laknak itten nagy urak, de olyan emberek, kikben gazdag a szív. A papok, a bányabirtokosok, kamarai hivatalnokok, bányatisztek, ezek képezik a város értelmiségét, kikhez ragaszkodva simul a kézműves-osztály, s kik osztálykülönbség nélkül társalognak egymással. A nagy tűz nagyon összeolvasztotta őket, most már el nem válhatnak többé.

Úgy rendelkezének velünk szíves házi gazdáink, hogy hétfőn Abrudon maradunk délig, hol a hetivásáron sok hirhedett celebritást fogunk látni, délben megtekintjük Verespatakot, a római régiségeket, és a Csetátyét, kedden felmegyünk Detonátára, ma estére pedig? ma estére elmegyünk a szinházba.

Micsoda? Abrudbányán szinház? Szinház bizony, oh ezekben a leégett erdélyi városokban mindenütt találni szinészt és minden háznál hirlapot. Bács társasága volt ott, egy tágas terem volt a szinház, zártszékek, páholyok benne: Peleskei notariust adták, tele volt a terem nézőkkel, és én nekem soha, de soha életemben, olyan jól nem esett szindarabot látnom, mint ezt a Peleskei notariust Abrudbányán, ebben a tengertől elszakasztott kis szigetben. (Sok oláh úr és asszony is volt a közönség közt.)

Szinház után egyikénél új barátainknak töltöttük az estét.

Egy pár adomát feljegyeztem amaz elmúlt nehéz napok emlékeiből, a mik nem fájnak olyan nagyon az emlegetés által. Egyik barátunk beszélé, hogy mikor már Abrudbánya égett, ő tizennyolczad magával volt elrejtőzve egy hű oláhnak a padlásán a gabona közé. Egyszer egy fiatal nő is odavetődik közéjük, csecsemő gyermekével: a gyermek sírt, nem lehetett elhallgattatni; a többiek rimánkodtak, hogy csitítsa el, mert mindnyájukat el fogja árulni; végre, hogy a fiút nem lehetett elcsillapítani, fogta egy férfi, elvette az anyjától és az elbeszélő szeme láttára kicsavarta a nyakát, s azzal beledugta a buzába. Mikor aztán másnap a padlást el kellett hagyniok, a szegény anya nem akarta ott hagyni holt gyermekét, kivette a búza-halomból, s ime a gyermek még akkor is élt, – még most is él, ember lett belőle; föl sem vette az első halált.

Egy menekülő kereskedő nejének eszébe jut, hogy az üveges szekrényben egy csészében ott feledett nagy mennyiségű por-aranyat: hirtelen visszatér érte szobájába, s látja is az üvegen keresztül, hogy ott az arany, de nem találja a szekrény kulcsát. Ilyenformán ott hagyja az aranyat; minthogy nem férhet hozzá. Az az egy nem jutott eszébe, hogy az üveget be is lehetne törni az arany kedveért.

Van itt egy hires erdőpásztor, maga is valóságos szironyos ruhában járó oláh, oda künn van a háza az erdőben. Ez arról nevezetes, hogy mint magán bányabirtokos apródonkint annyi aranyat gyűjtött össze, egészen becsületes úton, hogy ezt nem is úgy pénzszámra, hanem mázsaszámra szokta becsülni. Van neki másfél mázsa aranya. Tehát azokban a homályos időkben, mikor már kezdett keveredni a világ, a mi erdőpásztorunk elgondolá magában, hogy az ő tősgyökeres oláh eredete aligha lesz ő neki elég tűzkármentesítés az ellen, hogy egy szép éjszaka ismeretlen fejében ki ne lyukaszsza az oldalát egyvalaki, a ki épen alkalmasnak érzi a hátát arra, hogy másfél mázsa aranyat elbirjon rajta vinni. Ő tehát egy este, családostól együtt, minden hosszas bucsúzgatás nélkül eltünt a háztól. Jól is tette, hogy megszökött, mert folyvást lesték éjjel-nappal, hogy mit csinál? S a mint eltünt hazulról, ráütöttek a házára, s keresték az ott hagyott pénzt. Képzelhető, hogy másfél mázsa arany nem olyan csekélység, hogy azt valaki a tüszőjébe tegye s odább álljon vele; azt tehát otthon kellett neki hagyni, összekerestek ott mindent, felásták padlóját, udvarát, háza környékét, de csak egy szemernyit meg nem találtak abból. Mit csinált vele vajjon, hogy láthatatlanná tegye? Azt tette, hogy apródonkint a királyi aranybeváltó hivatalban minden aranyát beváltotta arany porra, akkor ezt a sok aranyport összekeverte az udvarán levő sárga agyaggal; s azzal ott hagyta szépen. A kutatók rajta jártak, beletapostak, keresztül botlottak rajta, még sem tudtak rátalálni.

Sajátságos világ ez itten. Minden ember élete egy regény, tele rémes eseményekkel s Isten csodáival, a mik azokból kiszabadíták: most már hozzá vannak szokva emlékeikhez: most már azt is megszokták, hogy az utczán, piaczon szanaszét találkozzanak azokkal, kik erről meg amarról emlékezetesek előttük s egymásnak köszönnek és azt mondják: «No rok bun», hanem a ki azt először látja, hallja, annak valami végig fut a lelkén. Megjegyzem, hogy egész Abrudbányán nem láttam egy öreg embert vagy öreg asszonyt.

Másnap az abrudbányai hetivásárt tekintők meg. Itt szoktak rendesen összegyülni az oláh világ celebritásai, Bálint, a kitüntetett esperes, egy patriarchalis mosolygó képű arcz, ki már messziről köszön jó ismerőinek; a jeles Borkesz testvérpár, a kik közül az egyik most is viseli Vasváry pecsétnyomógyűrűjét emlékül, a másik pedig arról nevezetes, hogy a kálvinista templomnak ő szerezte ezt a mostani regényes kinézést; különben előkelő kocsis emberek mind a ketten; az utóbbi vitt bennünket később saját lovain Vidrára (már nem tudom, hogy saját lovai voltak-e?) igen nyájas, tréfás emberek. – Ide jár fel Vidráról Jánk Abrám is, a havasok egykori királya; igen megviselt állapotban: apja mindenéből kitagadta, a legnagyobb szegénységre jutott, úgy jár kel, egyik házról a másikra, s nem tudja, hogy mihez lásson? – Itt látjuk meg a híres Husztékucznét is, ki egy időben csizmaszárral mérte az aranyat, s selyembundában járt, ezüstpatkós csizmában most pedig méri a diót és mogyorót, de nem csizmaszárral, hanem becsületes legalis itczével a piaczon. Minden visszatért a normális állapotba.

Megnéztük az aranybeváltó-hivatalt is. Hétfőn reggel a környékből jön ide mindenféle fajú és osztályú ember, hozza magával egy heti munkájának eredményét. Tisztességes férfiak előcsavargatják a zsebkendő szögletéből az aranyport, a mit összeszedtek; elegáns delnők hozzák bársonyos táskákban bányáik nyereményét, bocskoros oláhok szedik elő a tüszőből a mogyoróformára összegyűrt kis sárga sarat, s az aranymosó szurtos kezéből is odahull a mérlegre a vízből kifogott sárarany; azt fizetik mind aranynyal, ezüsttel. Ez az abrudbányai ipar. A hogy más ember gabonát szerez a földből, úgy keresik ők abból elő az aranyat s azt viszik piaczra. Ez a hivatal egy év alatt hat mázsa aranyat s harmadfél mázsa ezüstöt vált be, pedig még K.-Fehérvárott is váltanak be egy részt; a beváltott aranyat gömbölyű mintákba öntik s úgy küldik a pénzverdébe. Egy olyan kis ágyúgolyó 10–12 ezer pengőforintot képvisel, hanem így az öregével nem lövöldöznek. Fontja az aranynak így 444 forintba számítódik.

Dél felé Verespatakra mentünk át, hol a bányaigazgató szívességéből az ottani nagyszerű érczzúzót tekintők meg; mely, ha emlékezetem nem csal, nagyobb a selmeczbányainál; ez már 1849 óta épült s összeköttetésben áll egy roppant vízvezetővel s egy merész kivitelű vasúttal, mely mintegy százhatvan ölnyire 20 fokú meredeken halad fel, s fél mérföldnyi vonalban a bányába vezet. Ez egész mű egy magyar fiú, Juhó Ferencz mérnök munkája. E kis lovas vasúton haladva, alattunk látjuk a verespataki magán ércztörők egész sorozatát. Itt tömérdek a magán bányamíveltető, annak mind van saját kallója a patak mentében; egyik szebb, a másik rongyosabb, némelyiknek vagy vize nincs, vagy aranya, az nyugszik, a többi nagy gondolkodva hallatja egyenkint kopogó kallóit, a völgy egyik felét századok óta felhordott kőhányások fedik, másik oldalát a kamarai bányákat környező szép bükkerdő takarja.

Az abrudi és verespataki aranybányák kétségtelenül legrégibbek Európában. A rómaiak kezdték még azokat mívelni, kiknek nem volt ugyan lőporuk hozzá, de volt rabszolgájuk; az elhagyott aknákban most is látni az égetés nyomait; mert ők elébb megtüzesítették a követ, azután eczetet öntöttek rá, úgy porhanyították.

Sok, régen ismert római emléken kívül, minők a muzeumban látható viasztáblák, újabban egy befalazott emberalakot leltek egy ily bányában s mellette egy női hajfonadékot, az emberalak egészen épnek látszott, hanem a legelső érintésre porrá omlott, a hajfonadék azonban most is megvan. Szintén másutt egy viasztáblát leltek, melyből az derült ki, hogy egy római katona megalkudott a másikkal bizonyos összeg pénzben, hogy egy oláh asszonyt megszerez a számára, azonban nem azt a nőt szerezte meg neki, a kit az kivánt, s a megcsalt vevő nem akart fizetni. A proprætor tehát erre hozta azt a ceratica tabellán olvasható itéletet, hogy a vevő csakugyan tartozik lefizetni a kialkudott díjt. Néhány római régiséget le is rajzoltam, a mik bizonyos Gritta úr kerítésébe és kapuja fölé vannak befalazva (ez is híres nevezetes férfi) mindenféle otromba oroszlánok s ábrázatjukban megkopott emberarczok, csupán az egyik sphynx mutat művészfogalmakra; az egyik emléken e betük olvashatók:

A többi lekopott. Én bizony nem töröm magamat a találgatásával, úgy sem szeretem a rébuszokat. Azt gyanítom, hogy a megboldogult nagyon szerethette a bort, mert egy roppant nagy kancsó, szőlőfürtökkel ékesítve, van az epitaphiuma fölé faragva. A másik kövön ez az ákum-bákum áll:

Ebből annyit értek, hogy jámbor katona volt a megholt. A középső emlék azzal a venyigefonadékkal és két öklelő bakkecskével ilyen felvilágosítást ád:

Ezeket a szép aranybányákat kicsiny hija, hogy jelenleg Rothschild nem bírja. Több év előtt valami pictus masculus neve alatt nagy vásárlásokat tett bennük, az a terve volt, hogy valamennyi bánya alá al-altárnákat (Erbstollen) ásat, a mi által azokat természetesen apródonkint mind magáévá tette volna; a gyanura kapott szomszédok azonban addig áskálódtak még ő nálánál is mélyebben, míg egyszer elcsipték egy levelét Déván, a miből kisült, hogy ő a bányatulajdonos s így kibecsülték onnan ismét; minthogy a Hármas kistükör-ben vagyon egy vers, a mi így végződik: «Mert nekik a bányák mindenütt tilosok».

Jelenleg megtörtént az, hogy egy újon nyitott bányát kálvinista pap szentelt föl, tisztelendő Basa István lelkész úr, a mi eddigelé szokatlan esemény. Abban a bányában első hónapban mindjárt akadtak egy huszonöt latos darab aranyra. Most egy nem rég kapott levelemben veszem azt a tudósítást, hogy azóta ismét leltek egyszerre hatvanöt font szabad aranyat; meg is ittak rá a bányászok 200 veder bort (40 akó); szerencse rá!

A kamarai bánya-szádtól a regényes Csetátyeig vezető út csupa tört kövek torlatain visz keresztül, miket ezer év óta halmoztak egymásra, az egész völgy nem mutat semmi zöldet, még a patakok szélein sem terem semmi fű; a föld, miken a patak átfut, megsárgul, mintha rozsda fogta volna meg. A helység szélén egy ilyen csorgónál megálltunk, hogy megitassuk egymást; mire ijedten nyargalt oda egy csoport oláh legény, messziről kiabálva ránk, hogy ne igyunk abból a vizből, mert az gáliczköves! Lám: pedig őket még a lelkiismeret sem vádolhatta volna, ha mi mind ott leiszszuk is magunkat a méreggel; – milyen messze esik 48 58-tól.

A halomra hányt köveket még apróbbra porlasztja az idő s ilyenkor a tört por közől kiválnak a ritkaszép kovarczkristályzatok; mintha két nyolczszegű gula volna egymáshoz ragasztva; a hegykristály és amethyst is úgy hever itt, mint a szemét: győzné valaki felszedni. A nyugati hegy oldalában van a hirhedett Csetátye; nem az a Csetátye Boli, a mit hazai remekírónk Jósika Miklós leírt; az a Hátszegvidéken fekszik, hanem a rómaiak által kivájt bányaüreg.

Egy közelismerésben állott regényírónak, ki, fájdalom, hogy több év óta megfosztá irodalmunkat attól a ragyogó tehetségtől, a mit benne a költészet múzsája irodalmunknak adott, néhány héttel elébb járván itten, azt mondá, hogy nem merne e nagyszerű tünemény leirásához fogni.

Valóban engem is ez a lenyomó hatás lepett meg, a mint a Csetátye szűk folyosóján át annak belsejébe léptem. Csak az érzést tudom leírni, a mi akkor meghatott, nem a látványt. – Egy nagy óriási beomlott sír az, melynek fenekén úgy ténfereg az apró emberfajta, egyik kőmorzsáról a másikra kapaszkodva bajjal, mint a féreg.

És ez a visszhangos terem, toronymagas falaival, e szédületes sziklapárkányok, e szakgatott falak, vakmerő folyosóikkal, mikből óriási kapuk vezetnek mélyebb üregekbe; a mik még egyszer oly messze kanyarognak a hegy gyomrába alá, mint a mennyi a beomlott falak magassága a bejárat szinéig, mind ez nem természet munkája, hanem emberi kezeké. Ezt az egész hegyüreget a római hódítók ásatták a legyőzött oláh nép fiaival; minden szikla, a mi itt szédelegve függ fejűnk felett, annak a keserű nyomásnak az emlékjele; minden üreg, mely felénk sötétül, egy örökké nyitott száj, mely azon kínos századokról beszél, mikben Róma a dák nép szivére ilyen nehéz köveket rakott; el lehet mondani, hogy a Csetátye ürege egy olyan sír, melybe a proprætorok katonái millióit temették el a dák népnek, a melybe eltemették annak szellemét, öntudatát, múltja emlékeit, és a szegény oláh nép mégis románnak nevezi magát, mint a ki a halálát nevezi születésének. Pedig e visszaborzadó természet még csak mohával sem takarta be az égetett sziklákat, miken még most is látszanak a fáradalmas vésű és kalapács nyomai.

Másnap szép derült idővel, szép kedves társaságban megindulánk a világhírű Detonáta felé! Lóháton mintegy harmadfél óra járás az Abrudbányához; különben csak ökörszekéren lehet oda jutni, azért hölgyek is lovagolva szokták tenni az útat.

Bucsumnál (hajdan Tőkefalva) térünk félre az országútról, s itt ismét patakok mentében kallósmalmok között visz a regényes ösvény, miket égerfa-csoportozatok kisérnek hosszában, mik a késő ősz daczára is mind sötétzöldek voltak még, pedig a körülfekvő erdők már tarka színt váltottak mindenfelé!

Bucsumot a jó Cserey Mihály mint kedves otthonát emlegeti még: az erdélyi fejedelmek jó kálvinista székelyekkel telepítették azt meg, kik edénycsinálásra oktatták a vidéket; biz azok mind oláhok most már. Most is szép korsókat kerekítenek, most is olyan szép szálas legények, deli menyecskék, hanem ők is beolvadtak a körülfogó népfajba; a skerisorai hajdani ref. templomban most is ott van még a kakas, mely mint tudjuk, kálvinista madár, mikor rézből van. Különben az itteniek most is nemes embereknek tartják magukat, szeretnek neveik után ypsilont ragasztani, s egy idő óta kezdenek visszamagyarosodni; mit a híres Makkabéy családnál tapasztaltam, mely a legelőkelőbb s egyúttal legszálasabb tagokkal dicsekszik a környékben.

Bucsumon túl egy meredek fekete palaszirt alatt visz el az út, mely alól kis forrás csergedez ki, azt Kálmán-kövének hívják, az oláhok Tyiatrul Kálmánujnak; jobbra innen egy meredek sziklatetőn látszik valami hegylap, melyen most is elszórt roppant fegyverdarabokat s szokatlanúl nagy patkókat lelnek szántás közben, minőket a bucsumi lelkésznél láthatni. Azt hihetné róluk az ember, hogy valaha a lovak is nagyobbak lehettek, mint most, vagy pedig, hogy a patkókat hajdan a mammuthok és megatherinok talpaira szokták verni.

A mint egy gyönyörű fenyőerdő tisztására kiérünk, egyszerre elénk tünik a Detonáta. Nem lassankint szokunk a látásához, nem látjuk messziről közeledni hozzánk, csak akkor veszszük észre, a midőn tornáczában állunk és végig bámulunk rajta, és nem találunk szavakat kifejezni azt, a mit érzünk.

Az ember lelke elvész e látvány előtt! El tudnék ott reggeltől estig ülni, és bámulni magam elé és nem gondolkozni semmit, ott járna a lelkem minden egyes kövön, e roppant világoskék oszlopsoron végig; miknek egyik oldalát a nap aranyszínre festi, az egymás fölé hajló bazalt kőbálványok csarnokain, miket rétegenkint tördel alább-alább a vihar és az idő.

Olyan fenségesen emelkedik a természetalkotta remekmű egyenesen ki a földből, mint egy óriási templom homlokzata, ezernyi ezer karcsu oszlopával, mikből ha egy sor letört, mögötte látszik a másik; alant száz ölnyi távolban elomolva hevernek a legrégibb romok, most már páfránytól benőve, mohával takarva, mik egykor e tündérépület előfalát képezék.

Valami néma báj ömlik el e képen, napsugárnál, szellőtlen derült égnél; de mikor ellátogatnak a viharok hozzá, mert hisz nevét is a vihartól kapta, mikor az éjszakai zivatar fekete eget fest körüle s a lángoló villám megvilágítja e csodás falat, mintha egy óriási orgona állna tűzben, lángban, melynek rettentő hangcsövei visszazengik az ég dördülését; egy-egy lesujtott sziklaszál hull alá a völgybe zengő csattanással, letörve a mennykőütéstől, utána olyan soká reszket a föld!… olyankor nagyszerű a Detonáta képe.

Az egész bazalt-sziklahegy csaknem egyenlő vastagságú hatszegletű oszlopokból van alkotva, mik a nyugati oldalon ívformára vannak hajolva, mintha boltozatot képeztek volna valaha; a keleti oldalon szédületes lépcsők vezetnek fel az oszlopcsarnok párkányára, honnan fönséges kilátás nyilik a havasok völgyeibe s a közel Detonáta Flocosára. Még most is, egy hónappal utóbb, sokszor álmodom erről a képről.

E nap további élményeiről csak annyit szólhatok, hogy rám nézve felejthetetlen marad annak emléke, s hogy meg vagyok felőle győződve, miszerint a mi nyilatkozataival a szeretetnek szíves barátaink ott elhalmoztak, annak nagy része nem az én igénytelen fejemet, hanem az én uramat, a magyar nemzetet illette, kinek hű szolgája lehetni egyedüli öntudat érdemem; erről pedig minek sokat beszélnünk?

A napot vígan töltöttük, én azt a rossz képet rajzoltam hevenyében, a mihez bizony nagy phantasia kell, hogy valaki elragadtassék általa: délután a híres Makkabéy családfőnök is feljött hozzánk: több, hat és fél láb magasságú óriás ifjúval és leánynyal, köztük az elébb említett gazdag erdőpásztor leánya is; a fiatalság tánczolt csárdást, oláh tánczot, a komolyabb oláh urak nemzeti bálmost készítének sajátkezüleg számunkra, s estefelé a legjobban illustrált kedélylyel poroszkáltunk vissza ismét Abrudbányára.

Abrudbányai lelkes barátaink másnap Vidráig elkisértek bennünket. Topánfalváig szekéren mentünk, ott meg kelle állapodnunk, hogy az utánunk jövő vezetékeket bevárjuk.

Ez tehát az oláh vidék hirhedett középpontja, a hol oláh intelligentia és birtokosság lakik. A míg szekereinknél ácsorogtunk, lejő hozzánk egy oláh nemes úr, s szíves unszolással kényszerít bennünket házába betérni. Tágas szalonjába lépve, a legelső, a mi meglep bennünket – a harmincznégy magyar író arczképe. Az oláh úr ott igen szívesen megvendégelt bennünket, s mi valóban nem bántuk meg, hogy Topánfalván időztünk.

Innen ezután haladéktalanul siettünk a regényes vidrai vízeséshez.

Vidráról tudnunk kell annyit, hogy az olyan falu, a mibe délután két órakor megérkezve, négyig mindig befelé mentünk, másnap reggel hetedfélkor kiindultunk belőle, tizenegyig mindig kifelé mentünk, és csak akkor értük el a végét. Egy-egy házcsoport, mérföldnyi távolságban van a másiktól, s azt rendesen egy atyafiság lakja; két külön temploma van a falunak, mert ha egybe kellene minden lakosnak járni, a szélsők szombaton indulhatnának el a vasárnapi prédikáczióra s hétfőn érnének róla haza.

Itt egy patak mellett láttuk üldögélni Janku Ábrahámot. Valami csárda volt ott, az előtt ült; fakózöld kalapja szemére lehúzva, zilált haja barnult arczát segített még szomorúbbá tenni. Ott ült, senkire sem ügyelve. Valaki kérdezte tőle, hogy nem jön-e fel sógorához a vízesés mellé. Nem fogadta el a kérdést. Nem akar ő most senkivel beszélni: ő vele sem törődik senki. A mióta ő szegény emberré lett és kopottan jár, azóta nem nagyon becsülik. Ha valami jót lehet még felőle hallani, az a megmenekült magyaroktól jön, kik többen emlékeznek rá, hogy őket nagy veszélyből szabadítá meg, amikor saját sorsosai többször rá is lőttek. A szivekbe látó Isten itél és kegyelmez; ember ne szóljon ehhez. Mi hagyjuk bezöldülni szépen a szomorú évek sírját; s felejtsük el a tényeket, de tartsuk meg belőlük a tanulságot.

Nem fogok politizálni, de a mit láttam, a miről meggyőződtem, azt elmondanom emberbaráti kötelesség.

Az oláh nép közszellemében nem ellensége semmiféle szomszédjának, legkevésbbé a magyarnak; az oláh köznép engedelmes, munkás, kevéssel megelégedő, könnyen barátkozó; a mi rossz, a mi félelmes benne: az a közműveltség elhanyagolása. Statisztikai adatokkal fogok bizonyítani. Zarándmegyének ezelött tíz évvel megjelent statisztikájában, a mit maga Zarándmegye egykori főispánja dolgozott ki, ilyen hivatalos adatok olvashatók: «néhány elemi tanodán kívül nagyobb tanoda e megyében nincs, azok közül is csak hat áll több év óta. Nagy-Halmágyon egy magyar és egy oláh, Kőrös-Bányán egy katholikus és egy református, mindkettő magyar, végre Bojczán egy kamarai tanoda, melyben az ottani bányászok és más lakosok kedveért németül tanítanak. Tehát még a hat iskola közűl is csak egy az oláh; és a mellett van ennek a megyének ötvenegyezer román ajkú lakosa! Ennyi népre jut az összeírás szerint 17 (!) iskolamester (ennek csak fele oláh), hanem van azután százöt korcsmáros. Tanult 1846-ban a téli fél évben hat tanoda padjain összesen 305 fiú és leány, s találtatott az összeíráskor írni, olvasni tudó ember 1540 magyar és német ajkú lakosság közt 559; és 51,323 oláh ajkú között 503 (!)» A ki ebből sem érti, hogy mi baj? annak nem tudom, hol kezdjem a magyarázást. Százezer abécze és katechismus kell ennek a népnek, meg egy pár száz becsületes iskolamester, nem pedig politikai vezérczikkek és pártszónokok, és akkor lesz belőle derék, becsületes, életrevaló nép, mely minden szomszédjával barátságos egyetértésben fog megférni.

A vidrai határban találtuk azt a nevezetes csigadombot, mely egészen özönvízkori csigák kővé vált torlatából támadt. A halom körülbelül akkora, mint a Sashegy Budán. Szerteszéjjel a leggyönyörűbb példányait találtuk a különváltan heverő ősvilági csigáknak, egy-két fontos példányokban. Az oláhok egész sziklahasábokat vágnak ki a hegyből, házaik oszlopzatául, és határköveknek, s mikor az ilyen tömör sziklákat simára faragják, az egymást érő mindenféle alakú és tekervényű csigák: a réteges stromaporák, a kacskaringós buccinum arkulatumok, pleurotomariák, exogirák stb. úgy tünnek rajtuk elő, mint valami gyönyörűen kirakott mozaik.

Tovább haladva, találjuk Vidra második természeti nevezetességét: a ritka szép vízesést. Az Aranyosba ömlő hegyi patak, a mint a hegyekről alá jön, egy szép árnyékos völgy felett egyszerre tizenöt ölnyi magasból omlik alá, mire leér, már nem víz, hanem porrá tört pára, melyben a nap örök szivárványt képez (tudniillik a míg rásüt). Fenn a magasban és alant sötétzöld fenyők közül nyilik ki a vízomlás képe, melynél szebb látványt tájfestő nem kivánhat magának.

E patak vizének az a sajátsága is van, hogy minden belehullott tárgyat rövid idő alatt kővé változtat; láttam friss fagalyakat, miket a szél nem rég hajíthatott bele, az ágak és levelek, a meddig a vízbe értek, már szép fehér mészkővé voltak válva, a többi megmaradt növényi alkatrésznek. Persze, hogy nem ittunk ebből a vízből, nehogy a jó tepertős pogácsát is kővé találja bennünk változtatni.

E vízesés fölött van egy szűk odu, melyből távolról is hallható zúgás tör elő, ha pedig jó mélyen bele megy az ember, olyan őrlést, harsogást hall benne, mintha az ó-budai hajógyár minden gépe ide jött volna vendégszerepelni. Ezt a barlangot legelébb tisztelt barátunk Török Gábor fedezte fel: az itt lakók maguk sem tudnak felőle semmit.

A vízomlás szikláját darázskőnek híják: a számtalan apró lyuk rajta eléggé indokolja a hasonlatot.

E regényes vízomlás tövében áll Janku nagybátyjának háza; nemes Pópe János családi telepe, a hol éjszakára elmaradtunk.

Leirom annak külsejét-belsejét, mely nagyon különbözik a másutt látott ronda oláh lakoktól.

Az itteni épületek mind emeletre vannak készítve: a földszín képezi a pinczét, s ez rendesen kőből van építve; az emelet fából van s az szolgál lakásul; ha pincze nincs alatta, akkor csak kőoszlopokon áll, úgy hogy keresztül lehet látni e ház alatt. – A házak oldalai kivül-belül oly simára vannak gyalulva, eresztékeik oly finomul egymásba róva, mintha a legszebb asztalosmunka volna az egész; semmi sártapasztás, semmi mohhaltömés nem segít az épületet szélmentessé tenni: olyan az, mint egy csinos katulya, magas zsíndelyes födelével, sok oszlopú tornáczaival, rácsos lépcsőzetével s szép tarkára körülfestett ablakaival.

Ilyenszerű ház áll ott öt-hat egy csoportban. A három kitünőbb a családfők lakása, mert az öreg Onucz (János) valahány gyermekét kiházasítja, mindeniknek házat épít a magáé mellé, s ott élnek együtt, és mégis különválva; az apróbb házak a cselédség és a házi állatok tanyái, raktárak stb.

Belseje is sajátságos ez oláh birtokos nemes lakának. Legkitünőbb sajátsága a feltünő tisztaság. Kemény fapadozata tündöklő simára csiszolva, akár egy nagyvárosi úri lakban, oldalain czifrára faragott rácsozatú polcz fut körül, divatos és ódon tányérokkal, tálakkal, néhol egy sor czinedénynyel megrakva; a hány tányér, annyi fényes czinkanál mellette; közönkint egy-egy czifra, széles piros eszközökkel kivarrt oláh törülköző, a háziasszony saját fonása, szövése, a mik olyanná tüntetik fel a lak belsejét, mint egy zászlókkal fölékesített sátor. A szögletben áll egy fehér fából mesterségesen faragott hosszú szekrény, oly alakú, mint az álló fali órák, az a család archivuma.

A szoba mellett van a konyha; annak a kandallója a tűzhely, míg mázos cserép oldala a szobát tartja melegen. Hogy ez a melegség itt mennyire elkel? azt meg lehet itélni abból, hogy erre a házra október elejétől kezdve karácsonyig a nap soha sem süt; minthogy előtte fekvő hegyek ormain felül nem emelkedik.

Vidrán túl elhagy bennünket a járt út, lovas kalauz vezetése mellett indulunk neki a Bihar hegyének, mely Erdélyt Magyarországtól elválasztja.

A Bihar már a havasok rangjában áll, völgyeit a patakok mentében haragos-zöld égerfaligetek lepik; oldalain óriási bükkerdőkkel van fedve, egy helyen mérföldnyi szélességben le van égve az erdő. E szomorú tájon két óra hosszat lovagoltunk végig, mindig lejtőnek fel, később a bükköt felváltja a fenyő, míg feljebb az is mindig gyérül; utóbb helyt ád a törpe gyalogfenyőnek, az is annál jobban a földre fekszik, mentől jobban emelkedik a hegy; sűrű áfonyabokrok, másodszor viruló tavaszi violák hizelkednek a késő ősznek; azután elmarad a boróka is és az áfonyabokrok és a violák; egy kietlen, kopár, kiszáradt mezős hegyoldal vezet bennünket tova, roppant kövekkel beszórva, végre az utolsó fűszál is elpártol a szomorú vidéktől s nincs más körülünk, mint a kietlen, vigasztalan köves hegy gerincze.

E rideg hegyormon kell másfél óra hosszat végig haladni léptetve, jobbról, balról szédítő mélységek között, miknek egykedvű borókacsalitos oldalait medvék lakják. Távol innen minden emberi hang, távol minden madárének; nesztelen, hangtalan a vidék, alant, a mély erdők felett látni csak a kóválygó sast, az sem emelkedik ide; a hol nem talál semmi élőt.

E kopár, látogatlan bércz tetején van egy roppant nagy szikla, a mit körül kell kerülni a hegy gerinczén végig haladónak; rovátkos oldalait még csak moha sem zöldíti, nem tudom honnan csordogál egy kis üde forrás, környéke most is ellepve nefelejtssel; ez a roppant szikla, ez a nefelejtses az a hely, a hol egy ifjú magyar költő fekszik eltemetve; olyan messze minden élő lénytől: neve Vasváry Pál. Itt kereste a hírt, itt folyt ki vére; itt temették el.

Innen déltől kezdve késő estig tart a völgybe alászállás, meredek, görgeteg sziklákkal szórt mély úton keresztül, melynek Rézbányánál szakad vége. Itt már tanácsosabb a ló előtt járni, mint rajta ülni, mert e mulatság határos a nyaktöréssel.

Rézbányán hálva, korán reggel megindultunk Dézna felé, a mi körútunk kiinduló pontját képezé.

Útközben félretértünk a nevezetes «Dagadó forrás» megtekintése végett. Szohodolon innen van egy rejtett kis völgy, hol egy szikla tövében van az a barlang, melyből minden fél órában előjön a forrás, azután ismét fél órára visszavonul, a meder száraz marad.

Mi ezúttal különös kedvenczei voltunk a sorsnak. Alig érkeztünk meg a sziklanyiláshoz, midőn rögtön hallhatók azt a rejtélyes korgást, böfögést, mely az emelkedő víz jöttét megelőzi, s nem sokára kibugyant a sziklákból a hullám, annyira megtöltve a sziklamedenczét, hogy állóhelyeinket kénytelenek voltunk elhagyni. Mintegy öt perczig folyvást dagadt a víz, azután elkezdett lohadni, a másik öt percz múlva egészen szárazon állt a sziklameder.

Huszonkét percz mulva ismétlődött e titokteljes tünemény, melyet másodszori megjelenésekor már annyira megszokott látványnak vettünk, hogy letelepedtünk melléje szallonát pirítani; arra számítva, hogy majd, ha mezei ebédünket végeztük, akkor a harmadik töltésből jót iszunk rája. A hagyomány azonban azt tartja, hogy a rejtélyes forrás délben épen nem jön elő, s mi kénytelenek voltunk ezt saját tapasztalásunkkal megerősíteni; másfél óráig vártunk ott, de a patak semmi kérésre, könyörgésre nem jelent meg a kedvünkért azalatt. Mi oka van neki így tartani a déli pihenést, azt biz én épen úgy meg nem tudom fejteni, mint azt, hogy miért jön elő máskor?

Az oláh nép nagy tiszteletben tartja a forrást, azt hiszi, hogy nagy betegséget meggyógyít, ha valaki abban megfürdik, a körüllevő fákra és kövekre felaggatott rongyok tanúsítják, hogy e hit sokakat boldogított, kik azt gondolták, hogyha ingeiket itten hagyják, a betegség is itten marad velük. A sok szakadozott rongy egyébiránt nem igen szaporítja a táj költői kinézését.

Még egy természeti nevezetességgel találkoztam Rézbányától Déznáig tartó útunkban; ezek a szohodoli hegytetőket ellepő mély döbrök, mik néhol tíz-tizenhat ölnyi mélyen folyvást csúcsosan haladnak alá, széleiknek kerülete 100-tól 600 lépés, a nagyobbaké még több is, mik aztán egész völgyeket képeznek már. Némelyik úgy hasonlít valami fűvel benőtt vulkán kráteréhez. E sajátságos döbrök természetéről még előbb bővebb adatokat fogok szerezni, azután majd rendesen megismertetem őket, mert deczember 20-ika óta, instállom alássan, rám van parancsolva, hogy ezentúl mindenféle tudatlan dolgokat nem szabad össze-vissza irnom.

Még csak röviden referálok egy pár útközben látott és hallott dologról.

Láttam a déznai vashámort, melynek nyers vasáról azt véleményezték a londoni világtárlaton, hogy jobb a svéd vasnál, s lerajzoltam Dézna ősi várát, kerti palotájával, melyben épen most fedeztek fel egy üreget, mely valami titkos földalatti rejtekhely bejárata lehet.

Nem messze innen a Tyiatra Lupulujon, a mint a mészköveket hasogatták, azok közt meszesült faleveleket találtak.

Útközbe esett a szohodoli barlang is, melynek megnyilását tisztelt barátom, Török Gábor úr, évről-évre szemlélte. Egy erős hegyi patak a mészsziklák közt megrekedve, ezelőtt mintegy harmincz évvel még csak egyes hasadékokon szűrődött át a sziklák alá; az évenkinti megújuló záporok azonban mindig nagyobbra segítették törni a rést; most már egy tág kapú áll a rohanó patak előtt, melybe az nagy harsogva omlik alá, hogy a hegy tulsó oldalán ismét új név alatt előjöjjön. Lám a patakok is temetkeznek és föltámadnak újra.

Azután curiosumképen megemlíthetem, hogy a szlingyiai országút mellett áll egy malom, melynek karzatára rácsozat helyett e szó betűi vannak vágva: «Honszeretettel». Most azonban nincs vize a szegény malomnak s nem őrölhet sem honszeretettel, sem a nélkül.

ÚTI LEVELEK.

I.
KOLOZSVÁROTT.

Kolozsvár, május 9. 1853.

Itt vagyok végre az annyiszor megálmodott, annyiszor megszeretett Erdély fővárosában, a hol úgy érzem magamat, mintha régi ismerősök, régi rokonok közé érkeztem volna, kiknek arczait is látni véltem valaha, talán képzeletemben? talán a történet könyveit olvasva? a midőn a hajdankor hőseinek, nagyjainak, bölcseinek tetteiben elmerülve, azoknak alakjai végig huzódtak lelkemben, és most, midőn Erdély földén állok, megelevülten állnak szemeim előtt.

Mert nem a holt emlékek legdrágább nevezetességei Erdélynek, hanem azon élő ivadék, mely nemzeti és faji sajátságát Árpád és Attila óta vegyítetlenül megtartotta, melyet sem gazdagság és műveltség, sem szerénység és elhagyottság nemes, tiszta ősi jelleméből ki nem vetköztetett, mely a hány lépéssel haladt a jövőbe, annyi lépéssel nem hagyta hátra múltját, hanem magával vitte annak emlékeit, arcza vonásain, szivében, szavában.

Még most is feltalálhatni Erdélyben mindazon alakokat, kiknek képeit az emlékkönyvirók oly élénk színekkel festik: a kérkedés nélküli büszke főnemest, a hallgató, érdemeire büszke bátor lelket, a minden szépet, nagyot és nemest tárt kebellel fogadó női jellemeket, a szív és ész sajátságairól rendkívülivé lett tüneményeket, az alapos józan értelmű, magas készültségű tudóst és azt a szorgalmas, becsületes népet, mely most is oly szerelmes határaiba, miként hajdan, mely megél szorgalmával, kitartásával egy akkora darab földön, mekkorát Magyarországon a dülő útak elfoglalnak, s nem cserélné fel azt tízannyival ősi hegyein túl.

Délutánra érkezve, estve a szinházat látogattam meg. A kolozsvári szinház a pesti után legnagyobb tere a magyar szinművészetnek, ötvenkét páholya van s egész elrendezése jó izlést és kitünő csint tanusít.

Különösen meglepő volt rám nézve az ellentét, hogy míg Pesten a drámai közönséget a karzaton szoktuk keresni, itt a páholyokban találjuk azt. A művészet van-e ott degradálva, vagy az intelligentia?

Képzelem, mennyivel jobb szeretnéd, ha szinházak ismertetése helyett Erdély pompás panorámáit írnám le előtted, de csak légy türelemmel, a Királyhágót éjjel haladtuk keresztül, azt tehát most nem láttam, Erdély regényes részei ezután következnek.

II.
TORDA, ENYED, GY.-FEHÉRVÁR.

Benczencz, május 16. 1853.

Sokat írhatnék azon szívességről, melylyel erdélyi hazánkfiai által elhalmoztatám; de attól tartok, hogy ez által oly színben tünnék fel, mintha az irántam tanusított megelőző szivességet s őszinte barátságot ilyen olcsó pénzzel akarnám visszafizetni; elég itt annyit mondani, hogy bár merre jártam, mindenütt az édes ősmagyar kedély mosolygott elém; a kivel csak találkozám, az mind rokon, szívben és érzelemben.

Volt szerencsém Erdély értelmi és nemesi tekintélyeivel megismerkedni, s nagy kedvet éreznék magamban elmondani, miszerint Erdélyben a felsőbb aristokratia körében nem érzi magát a nemzeti szellem jövevénynek, sőt épen ott talál legmelegebb otthonára, – ha meg nem volnék győződve a felől, hogy ez magyarhoni főurainknál sem leend másképen, s rövid időn azon kellemes helyzetbe jutandunk, hogy mikor egy főnemest nemzeti buzgalmáért magasztalunk, ez nem fog tíz másnak szemrehányáskép hangzani.

Azon pár nap alatt, melyet Kolozsvárott töltheték, bárha azokat mind, kihez szívem vonzott, nem láthatám is, elég alkalmam volt meggyőződhetni felőle, hogy azon előszeretetnek, melylyel a magyarhoni költészet Erdély földe és népe iránt viseltetik, alapos okai vannak.

Innen Benczenczre kelle indulnom, hol gr. Lázár Kálmán várt reám. Odáig útitársul Kővári László barátom volt szives hozzám csatlakozni, ki Erdély földének minden foltját ismeri, a legtávolabb idők történeti hagyományival.

Kolozsvárt elhagyva, Feleken vitt keresztül az út, melynek hegyein teremnek azok az óriási kőgombóczok, miknek keletkeztéről nincsenek tisztában tudósaink.

Dél tájon érkeztünk el Tordára, hol útitársam testvérével a beomlott sóaknákat és sótavakat szemlélők meg; a tavakban semmi élő állat, semmi növény nem terem, csupán meleg nyarakban jelen meg felszínén valami hosszúkás pánczélbogár, s egy neme a fekete gyíknak, melyet a hő napsugár a sós iszapból költ ki, s akkor láthatni valami veres, levéltelen, kemény növényt is a parton, mely kék virágokat nyit.

Torda épületei alatt egy más rég eltemetett város sírja fekszik; minden pinczeásás alkalmával régi emlékek jönnek napvilágra. Legközelebb a polgármester kertjébeni ásatásakor gyönyörű Bacchus-főket, női szobortöredékeket és kisded oszlopdarabokat legtisztább carniolból fedezett fel. A Bacchus-fők egyike fehér márvány, a másik alabástrom. A művészi kidolgozás remek vésőre mutat, mindkettő egészen ép, még a főt átszorító szőlőfonadék legfinomabb levelei sincsenek megsértve. Bár ne hányódnának el, mint annyi nagybecsű műemléke Erdélynek!

Tordán túl terjed a Keresztes-mező. Itt harczolta Decebal utolsó csatáját Traján ellen; a szántóvas mindenütt régi kardokat, sisakokat vet föl. Itt ölette meg Básta Mihály vajdát. Fenn a jobbról látszó hegytetőn van még valami sánczolat, mely az utolsó dák király várából megmaradt.

Távolabb a regényes Torda-hasadék képe tünik elénk. Egy harmincz ölnyi széles nyilás, melynek oldalai csaknem egymásba illenek, s melyről azt tartja a monda, hogy az Szent László csodájára támadt, midőn ellenei üldözék, Isten szétnyitá a hegyet, a ló patkója nyolcz szegével együtt most is lenyomva látszik a sziklában; odább Kolozsvár felé egy tér fedve van gömbölyű pénzalakú csigakövületekkel, mikről az a rege, hogy midőn Szent László a kunokat üldözé, azok pénzt szórtak a magyarok elé, hogy őket fentartsák; e pénzek váltak Szent László kértére kővé, s maig is Szent László pénzének hivatnak…

Most hunyd be szemeidet, édes rokonom: Enyed képe áll előtted!

Nagy-Enyed hajdan gazdag, virágzó város volt, birt tizenkétezer lakossal, és azok mind igen boldog emberek voltak. Itt állt a reformáltak legvirágzóbb collegiuma Erdélyben, mely híres volt páratlan könyvtára és régiséggyűjteményéről, de leghíresebb azon nagy szellemekről, kik benne nyerték tudományos műveltségüket; itt volt a megye székhelye és székhelye az értelmiségnek; itt talált legelső bölcsőjére minden szép és nemes eszme.

Most – mindezek helyén áll egy csontvázgyűjtemény leégett házakból és minden háznak története egy-egy borzalmas regény, melyet hallani és elmondani irtózat.

A képzelet megtagadja a színeket e rajztól, és lelkem fél visszagondolni reá. A házak kilencz tized része romban hever, s legalább felének nincs tulajdonosa, a ki visszajőjjön azt megnépesíteni; a kik haza tértek, sokan befödetlen házaikban laknak, elhelyezkedve a romok között, vagy meghúzzák magukat épen maradt pinczéikben; itt-amott látni csak egy újból felépült lakot. A collegium tetője megmaradt, mert a romboló elem nem bírt vele; a pompás könyvtárak, a gazdag régiséggyűjtemény hová lett? felelnek rá a kapu alatti kormos falak. A megyeház ablakain ember magasságnyi dudva zöldül elő, az udvarok szépen benőve fűvel; a templomok orgona nélkül, az oltárok díszképeiktől megfosztva…

Leverten tértem vissza szállásomra, a látott kép álomlátásnak is iszonyú volna, bár merre vetém szememet, ugyanazon nyomor, új meg új alakban; – a midőn egyszerre jókedvű üdvözlés ver föl mélázásaimból, s feltekintve egy régi ismerős szinészt pillantok meg. Mit keressz te itt éneklő madár a szomorú vidéken? Bács társasága jött ide az ünnepekre néhány előadást rendezni, s mint mondák, igen válogatott színházaik voltak; nagy áldás az égtől, hogy az emberek feledni tudnak, s hogy a sírokon is szabad virágnak nőni. Egyébiránt az itt lakók azt állítják, hogy Enyed már nagyon sokat épült.

Nem birtam itt maradni éjszakára, mennem kellett akárhová, hogy itt ne legyek, a midőn az udvarias véletlen b. Kemény Istvánnal összehoz; vele együtt éjszakára közellevő csombordi jószágára rándulék át.

Ez is a pusztulás szinhelye volt, valamint az egész környék. Az erdélyi földbirtokosok legnagyobb része most azon helyzetben van, miben egy amerikai telepítvényes: az első sátorkaróból az utolsó járomszegig mindent újból kellett előteremtenie.

Másnap tovább haladánk. Tövisen megtekintettük Hunyadi János templomát, melyet a keresztesmezei diadal emlékére emeltetett. Gót izlésű ódon épület, – a homlokzatára vésett czímer és felirat bizonyítja építője nevét, ki a győzelemadta zsákmányt Isten tiszteletére fordítá. Nem messze innen terül az említett diadal mezeje, most hullámzó kalászszal benőve, hátul a Maros kanyarodása zárja el a tért, ide veszett Mezetbég vert hadának maradványa; úgy elhallgatom a zöld kalászok susogását, a kék habok mormogását: mit suttognak, mit mormognak a rég elmúlt idők felől?

Tovább mind oláh falvak mellett vitt el az út. Szép helyek, költői egyszerűség: négy karó leütve a földbe, az befonva sövénynyel, megtapasztva sárral, arra felrakva nagy boglyaalakú szalmatető, melyen egy lyuk van hagyva, a hol a konyha füstje kijőjjön: úgy néznek elő e kedves házak, mintha con amore szivaroznának; utczáknak híre sincs, kiki oda épít, a hova könnyebben leverheti karóit, a házak egymásnak háttal és oldalt fordulva; mindenütt idylli szenny és idealis restség.

Dél tájon érkezénk Fehérvárba. A piaczon van egymás mellett két fogadó: egyik a Nap, másik Kovács Péterné asszonyomé, kit közönségesen csak Sánta Péternének neveznek, de így ne próbálja őt valaki szemtől szembe hívni, mert meg nem marad előtte. Mint mondják, igen jó magyaros ételeket főz, de csak akkor ád belőle, ha tekintetes asszonynak szólítod s kedvében tudsz járni. Ezuttal nem lehetett szerencsém kisérletet tenni vele, mert a Nap-hoz szálltunk.

Délután meglátogatók a várat, melynek díszes portaléja III. Károly király alatt épült, a mellékbástyákba egy művészi faragványú szobortöredék s több római emlékmaradvány van befalazva.

Ezúttal időm kiszabott rövidsége miatt csupán a templomot volt alkalmam megtekinthetni, mely belül sokkal nagyobbszerű alakot mutat, mint kívül. A padlatba fejedelmek és püspökök síremlékei vannak lerakva, mikről az írás a rajtajárás miatt jobbadán lekopott; de még mindig áll négy nevezetes historiai emlék benne. Egyik Hunyadi János koporsója, másik fiáé Lászlóé, harmadik Izabella királyné, negyedik János Zsigmond ravatala. A két első gránit, a két utóbbi szürke márvány. Hunyadi János kezében kard volt, melyet egy rabló rácz elorzott s Orsi Péter győri kapitánynak vitt ajándékba, de Orsi levágatta a szentségtörő kezét, s a kardot a Dunába vetteté, hogy szentetlen kezekre ne jusson többé. László egy oroszlánon áll egyik lábával, mindkettő egyszerű magyar öltönyt visel. A más két koporsó pompás, nagy gonddal készült mű, mind a felül fekvő alakok, miknek arczai ugyan le vannak zúzva, mind az oldal hautreliefek a XV. század legmesteribb felfogásával vannak tartva. Nemzeti múzeumunkban ily becses kincsek nem léteznek. A bennök tartalmazott hamvakat a régibb harczos idők alatt kiszórták.

III.
KELEMENTELKE.

Benczenczen Lázár Kálmán barátomnál valék szállva, s az ő és szellemdús szép nejének társaságában tölték egy napot. E falu alatt van a Kenyérmező, most igazán Kenyérmező, mert a legszebb kalász hullámzik rajta, de hajdan csontok mezeje. E helyt verte tönkre Kinizsi a török tábort, s az országos diadal emlékére oszlopzatos ív emeltetett a síkon; a falu alatt áll egy magas halom; e halom a csatában elhullott ellenség csontjaiból támadt, melyre később kápolnaszerű épületet raktak, annak belső oldalait pedig tele írta vad versekkel valami szelid poéta. Az oláhok levakarták e verseket; ez volt a legártatlanabb pusztítás, melyet elkövettek.

Másnap Kálmánnak és kedves nejének társaságában útra kelénk a Székelyföld felé. Útitársul egy kis hat éves fiu, Ugron Lázár, Kálmán sógorának fia volt velünk. Tudod, hogy én miért szeretem a gyermekeket oly nagyon? Itt is egygyel több alkalmam volt meggyőződhetni a felől, hogy az utánunk következő nemzedék sokkal jobb, mint mi voltunk az ő idejökben.

Még egyszer át kellett mennem Enyeden és Fehérváron, hogy a székely földre jussak, még egyszer kellett látnom azokat a haragos mogorva arczokat, mik szemökre húzott kalappal öklelő tekintetet hánynak a keresztül utazóra; és azokat a leéget házakat, miknél csak a le nem égettek szomorúbbak; az ember nem tudja, melyiket sajnálja inkább, azt-e, melybe az eső beesik, vagy azt, melyben a füst benn marad?

Végre egy jótékony zápor fátyolt von az egész tájra, s a túlnan kisütő nap kedvesebb panorámát világít meg.

Még a levegő is könnyebb, a mint a székely földre lépünk.

Az egész táj képe átváltozik, a girbegurba egyhangú mezőség helyett, erdős ligetes hegyek következnek, a faluk sűrűn egymáshoz közel, a házak rendesen építve, csinos fa- és cserépzsindelyekre, mik hegyesen végződve oly formán tünnek elé, mint az armadilla pikkelyei, a házak elején deszkakerítés, az ajtók felett nagy esőtartó ereszek, néhol oszlopos kioszkszerű emelvények, szépen czifrára kifaragva, az ablakok szellősek, farácsozattal ellátva, mik mögül nyiló virágok tűnnek elé, az útak olyanok még a falun keresztül is, mint a palló, és mindenütt: úton, útfélen, kapuk alatt és ablakokon vidám, mosolygó arczok tekintgetnek az utazó elé, ki nem győzi viszonozni a minden oldalról jövő szíves üdvözlést; ha megáll, körülfogják, kérdezik, utasítják, ha az útat nem tudja, elkisérik, s ha meg akar szállni, erővel huzzák házaikba.

És a házak belől ép oly csinosak, mint kívűl, tükörtisztaság uralkodik a szobákban, minden ablak tele van virágokkal, a gerendák befűzve friss ágakkal, hogy a szoba úgy tetszik, mintha egy leveles szín volna, a magas lábokon álló kandalló patkáján ott a falusi könyvtár, az évről évre eltett kalendáriumok és az énekes könyv.

Dél tájon értünk Marosvásárhelyre; a szakadó zápor meggátolt a város megtekintésében, csupán a várat és a benne levő nagy ref. templomot rajzolhattam le számodra.

A vár, mint rendesen minden középkori várkastély Erdélyben, négy emeltebb donjonból áll, melyeket kettős sánczfal köt össze; a templom is a szokott sajátságokat tünteti fel, a hosszú toronytetőhöz négy kisebb tornyocska van ragasztva.

Ilyenek kivétel nélkül az erdélyi középkori várkastélyok, ilyen a radnóthi vár is, hajdan fejedelmi lakhely, melynek portaléja felett ott áll még a Bethlen-czímer, egy vasból öntött koronás kigyó a háztető csupján felkanyarulva, szájában tart egy arany almát. Most tiszti lak.

Estére Kelementelkére értünk, hol S-nő asszonyság úri laka fogadott bennünket, s másnap itt maradva, volt szerencsém megismerkedhetni b. H. József úrral és szép kedélyű lelkes nejével; itt találtam legelébb mintáját a hajdani erdélyi háztartásoknak, mert köztünk mondva, a hol eddig jártunk, ott egy koppantó sem maradt meg a régi felszerelésekből; – itt még minden megvolt a maga ősi szépségében.

A falak tetőtől talpig nagybecsű képekkel, olajfestményekkel s ritka aczélmetszetekkel fedve, a régi rococo órák mesterséges gépezeteikkel, sajátos czifráikkal a mahagonival és elefántcsonttal koczkázott asztalokon, vagy tarka márvány emelvényeiken, az előteremben a kedvencz agarak, mik az erdélyi úri létnek ép oly elmúlhatatlanul kellékei, mint a spanyoloknak a köpönyeg; nagy kalitokban éneklő madarak; tovább igen érdekes ritkasággyűjtemény, ősi ereklyék, antik szobrok, ritka fegyverek, óraművek és numismatica, minőket ivadékról ivadékra gyűjtött minden erdélyi család.

Köztük nagy érdekkel bírnak egy középkori imádságos könyv, melynek minden szakasza elé egy a legnagyobb művészek remekeiről másolt aczélmetszvény látható, e művészet akkori tökélyének igen kedvező tanuságaul; továbbá Barcsay Ákos ezüst mosdótála, melyen a víztartót egy ágaskodó szarvas képezi, nagy gonddal készült alakokkal kiverve; az úrilak hátulsó csarnoka üvegházon végződik, mely tele van meleg éghajlati növényekkel, körül díszlő narancs- és czitromfák, miknek egyik ága még virágzik, a másikat aláhuzza az aranyló almák terhe. – Ilyenek lehettek azelőtt a többi erdélyi úri lakok is.

Míg a lelkes úri hölgy szivessége ottlétünket kellemessé varázsolta, a tisztelt házi úr azalatt elkészíté számunkra a tervet, mely szerint a legrövidebb idő alatt a Székelyföldnek mennél több érdekes pontját megláthassuk. E szerint meglátogatandjuk Erdély legregényesebb helyeit: az almási barlangot és a szent Anna tavát, a tréfás Oláhfalut, felmegyünk Csik-Szeredáig, s onnan keresztül Háromszéken Brassóba.

IV.
A HOMORÓDALMÁSI BARLANG.

Minél tovább hatolunk a Székelyföldbe, a táj annál regényesebbé válik, midőn Korond felett a magas Kalonda hegy ormára feljutottunk, egy panorama áll előttünk, melynek elragadó szépsége leigéz szívet és lelket…

Alant a félig nyilt völgyben öt falu látszik egymáshoz oly közel, hogy szinte egynek vélhetnők; ha tornyaik el nem különböznék; a gyümölcskertek szelid zöldje, melybe a fehér házak bemártva látszanak lenni, oly kellemes árnyéklatot képez a völgyteknő kalászos oldalaihoz, mik mindig tágabb kört nyitva: a távolban a havas bérczek kékes körrajzait engedik láthatni. A nap épen lemenni készül e havas bérczek közé; az arany ködfátyolon keresztül, melyet sugaraiból a völgyre szőtt, a falvak kékes füstje emelkedik; az ünnepies alkonycsendet egy folytonos méla zúgás hatja keresztül; száz meg száz apró patak zuhogása az, melyek alant az Olt habjaiba vegyülnek, s a csendes falvakon keresztül tombolnak, a vidám házikók küszöbeit mosva hűs kristálytiszta habjaikkal, s a mint a hegytetőről egy-egy kis darab vízfolt meglátszik, az alkonyság sugarainál úgy tünik elő, mintha száz meg száz tükördarabbal volna behintve az egész kedves völgy.

És midőn a gyönyörű kép a lelket elragadja, eszünkbe jut a múlt, hogy e hegytetők itt hajdan lármás várakat emeltek, miknek romjai maig is ott vázlanak felettünk, ott Firtos vár, Rapsóné vára, Kadics vára; és minden arcz, ki velünk szembejő, egy-egy hősnek sarjadéka.

Utközben megtekintők Parajd sóbányáit. Már messziről megragadják a figyelmet a hegy sötétebb színéből kivilágló kékesszürke szirttömegek, mik itt-ott egész roppant bérczeket képeznek. Ezek a sóhegyek kopárok mind, mert a só csak állatot táplál, de növényt nem. Ezeknek egyikében van a sóbánya, melyből a székelyek a legkönnyebb szerével, fa-ékekkel feszegetik fel a sót. Az egész hegylánczról bizton el lehet mondani, hogy merőben e nemes érczből áll. Nemes ércznek nevezhetjük, mert ez az egyetlen egy ásvány, melyet meg lehet enni.

Makfalván felkerestük Dózsa Dani költő barátunk lakását, kit azonban nagy sajnálatomra nem találhaték honn, s így ezúttal nem láthatám Erdély egyik legszebb tehetségű s költői lelkületű regényiróját.

Estére Szombatfalvára érkeztünk, hol U. Lázár úr, hajdan hosszas ideig Udvarhelyszék királybirája, fogadott bennünket, s szivességét oly mértékben engedé éreznünk, hogy saját maga, mint a környék emlékezetes helyein legjártasabb, vezetett bennünket a tájak históriai emlékű pontjaira. Meglátogattuk az ormot, melyen Attila legelső sasfészke, Budvár állott. Nehány vasaló alakú kő most is ott hever halomban, s roppant gödrök jelölik a leghatalmasabb király palotájának helyét; alant egy középkori kápolna áll, Jézus kápolnája; néhány század előtt a tatároktól űzött székelyek Budvár romjaira vonták fel magukat, s onnan egy székely ijász a sátorban ülő tatár khánra egy nyílat lőtt el a Jézus nevében, mely azt szíven találta. A távolság, melyen a nyíl átrepült, mintegy hétszáz lépés. Azon helyen építék a lövés emlékére ama kápolnát. E hegytetővel szemben áll a Bágyi vár, romjai egy vele egyenlően magas ormon, s e hegylánczolatban fekszik Rika, hol egy roppant kő alá temetve van Attila legkedvesebb neje Réka. A síkon zöld kalász hullámzik, a mezőkön virágok inganak, az ormokon fehér felhők huzódnak végig: egykor diadalmas seregek jártak e helyen, a délczeg úrnők szálltak le üdvözletökre, talán még most is leszállnak, s ama fehér felhő hozza őket!

Innen leszállva, megtekintők Székelybánja várát, melynek minden tornyába egy regény álma van elásva. Az udvaron most tengeri és borsó terem; s a zászlós ormokon a becsületes csizmadia-czéh száríttat fehér ruhákat.

Délután átrándulánk a nem messze levő Homoród-Almás bérczei közé, hogy másnap korán megkezdhessük útunkat a híres barlangba, melyben egykor az egész csiki székelység el birt rejtőzni, s ott védte magát hetekig a körülszáguldó tatárok csordája ellen, míg végre mind a megszállók, mind a megszállottak úgy kifogytak élelmi szerekből, hogy az éhhalálhoz voltak közel. Ekkor egy székely asszonynak az az ötlete jött, hogy megsütött egy óriási pogácsát, mely belül hamuval volt pótolva, s azt egy póznán felmutatta a megszálló tatároknak, daczosan kérkedve, hogy nekik még milyen jó dolguk van, mire a tatárok elbúsulták magukat és eltakarodtak.

Vezetőül a szék hajdani mérnöke sziveskedett ajánlkozni, egy genialis különcz, ki a legnagyobb tudományos képzettség mellett a legvégsőbb szegénységben él és az a csodálatos, hogy neki e szegénység jól esik, s hozzá hű akar maradni, soha meghivást úri asztalhoz el nem fogad, nincs ékesen szólás, mely őt rábirhassa, hogy ételben, italban részt vegyen, a szobában nem lehet rávenni, hogy leüljön, s ha az utczán megszólítják, leveszi a kalapját, úgy kiséri a megszólítót és semmi könyörgésre fel nem teszi a kalapját, – és mind ez mily éles gúny a vílágra a tudományosságtól!

Útközben alig birtuk rávenni, hogy a szekérre felüljön, erővel gyalog akart jönni, pedig öreg már és összeroskadt. Egyszer már annyira elhagyta a világ, hogy a budvári romok üregeiben éjszakázott, de azért nem kért és nem panaszkodott soha. Csupán egy szenvedélye van, és ez a barlang. Ez volt életének legkedvenczebb foglalatossága, ennek üregeit járta, bútta, fürkészte untalan, több hetekig ellakott benne, csigákon, köteleken eregetve le magát a mély, ismeretlen nyilásokba, mikbe emberi szem soha le nem hatolt, s annyira ismerős annak minden kövével, hogy fáklya nélkül végig tudna benne járni.

Korán reggel megindulánk Almásról, két öreg székelyt előre bocsátva, hogy a barlang feljárását, ha netán elromlott volna, megigazítsák. Velünk jöttek e barlangot megszemlélni Lázár Kálmán és U. L. nejei, két testvérhölgy, a székely nők azon mintaképei, kiket maga előtt lát a költő, ha nőket akar rajzolni gyöngéd arczczal, erős szívvel, mert valóban erős szív kell ahhoz, hogy hölgyek e barlangba jutásra elszánják magukat. – Egy roppant meredek szirttömeg fekszik a Nagymál oldalában, a Hargitta havasai között, melyet köröskörül fog az Erős bércz meredek falazata, mindenünnen óriási toronyalakú kőszálak, mik közűl a legmagasabb Csala tornyának neveztetik, a tatárokkali harczok hősének gyász emlékére, melyről oldalvást esik az Ugron ürege, és a lovak csűre, mind históriai emlékekkel gazdag helyek; a szűk hegyválut, melyet ekként a Nagymál és az Erős bérczfalazata képez, egy rohanó hegyi folyam tölti be, ez a Vargyas vize, mely egy helyen a mindenütt útját álló sziklák alatt eltűnik, s a hegy túlsó oldalán tör újra elő egy sziklahasadékból. A barlangnak e patak föld alatti folyásával összeköttetésben kell lenni, mert a hagyomány szerint az ostromlott székelyek e patakon szökdöstek ki élelmi szerekért; vezetőink egyike most is tudott e patakról regéket. Szerinte e hegy legrejtettebb üregeiben ismeretlen emberek laknak, kik sajátszerű csónakon beeveznek a hegy oldalán, s a másikon járnak elő; ott tanyázó pásztorok többször meglepték őket, a mint ki- és bejártak. Sokszor a kifolyó víz egészen zavaros és szenes, mintha valamit mosnának benne, pedig máskor kristálytiszta. Odabent tehát kétségtelenül kincseket ásnak. Mert tudni kell, hogy a székelyek e barlangban hiszik elrejtve Darius kincseit, s akárhány van, ki megesküszik rá, hogy ismerte azt az öreg embert, a ki egyszer egy nagy vasajtóra akadt a barlang egyik üregében, de lakatját nem birta leverni, s a hogy visszatért segítséget hozni, nem talált a vasajtóra többé.

Átellenben a barlanggal látszik még azon kápolna omladéka, melyben a tatár vezér lakott, midőn a barlangot megszállotta; innen visz két út a barlang felé, egyik a rövidebb a szirt meredek oldalában, hol csak hátát a sziklának vetve s kezeivel a kőrepedésekbe fogódzva haladhat az ember a szédítő mélység felett; másik kerülő út, melyen szekérrel kell víz ellenében a patakon felhajtani, s akkor a meredek Nagymál bérczre felkapaszkodva, felülről ereszkedni le a barlang szájához. Az első útról kénytelenek voltunk visszatérni, mert azt a Vargyas megáradása ketté vágta, s újra kellett kezdeni a kevésbbé veszélyest, de annál fáradságosabbat.

Az emberi kezektől soha nem irtott ős erdőn keresztül haladtunk felfelé, míg az ormot elérve, ott egy hegyvágányban valami vad vízmosási út nyilt elénk nyolczszáz lábnyi magasban a völgy felett. Az út omló kövekkel s porhanyó földdel, nyirkos falevéllel fedve, sehol egy fa vagy egy bokor, melybe meglehessen kapaszkodni, csak egy bukás, egy elszédülés, s az ember menthetetlenül veszve van, alant a tajtékzó folyam ordít. Férfiszív megdöbbenne ily szédítő képben látva maga előtt a halált, ha háta mögött vidám, nevető jókedvű hölgyek hangjait nem hallaná, kik mulatságot csinálnak a veszélyből, s kaczagva fogódznak kezeinkbe, míg lábaik alatt sikamlik az éktelen mélységbe levezető ösvény.

Végre lejutva a szikla párkányzatára, egy bércz mögül kitűnve előttünk áll a barlang roppant nyílása, még azon módon félig befalazva, a hogy azt a székely menekvők hagyták. Egy hat öles gerendákból tákolt hágcsó vezet fel e nyilásig, melyen ég és föld között lebegve kell felkapaszkodni, úgyszólván kézről kézre adva a gyengébb nemet, s akkor előttünk áll a historiai nevü üreg.

Legelébb egy templomszerű tágas terembe lépünk, melyet még az Isten napja világít, innen egy mellékterem tárul elénk, mely a barlang ablakát mutatja, másfelől kezdődik a többi üregek sorozata, melyek négyszáz ölnyi hosszúságban elnyulva föld alatt, tizenöt egymástól szabályosan elvált szobát képeznek, minden szoba bejárása a tisztelt mérnök úr buzgalmából számokkal levén megjegyezve, hogy a bejárók el ne tévedhessenek.

A harmadik terem volt a székely nők fekhelye, itt aludtak a veszély idején gyermekeikkel együtt; a negyedik teremben állanak a kőhombárok, mikben gabonáikat tarták eltéve; az ötödikben áll a szónokszék, melyről papjaik az Isten igéit hirdeték, a hatodik stalaktit barlangot mutat, a falak gót boltozata ezüstporral s kristály csapokkal látszik takarva, mik oly csodásan ragyognak a fáklyafényben; a hetedik barlangnál titáni kőfokok vezetnek fel néhány ölnyi magasba, hol a nyolczadik terem feltárulva előttünk, ennek poros padlatán halom csontok vannak lerakva, ó-világi ismeretlen állatok agyaras állkapczái, roppant medvefők s különösen egy gömbölyű halomban olyszerű csontok, mint az embereké, csakhogy sokkal kisebb arányúak. – A néphit azt tartja a felől, hogy a barlangot troglodythok lakják, vagy mint Almáson nevezik, majomemberek, kik ott élnek, szaporodnak, leskelődnek odvaik mélyéből, s ha az emberek közeledését veszik észre, hirtelen elbujnak ismét; lábaik nyomát ott látni a porondon, mintha apró gyermekek jártak volna lábujjhegyen. Évek előtt, a monda szerint, egy almási székely ember rá lesett ez apró lényekre s egyet elfogott közülök, azt haza vitte, magához szoktatta; a kisded alak hasonlított valami szőrtelen majomhoz, durva kérgű bőrrel és nagy fülekkel, s annyira megszokta már a falut, hogy ma egyik, holnap másik háznál ebédelt, míg egy éjjel társai érte jöttek s magukkal vitték. Van-e valami lényeges e mesében? sem állítani, sem megczáfolni nem érzem magamat elég erősnek; a természettudományok emlékeznek valami barlangó félemberfajról, s e csonthalom itt e barlangban gyanítni engedi, hogy sok van még a föld alatt, a miről a bölcsek semmit sem tudnak. A kilenczedik terem közepéről látni egy roppant nagy lefüggő követ, mely mint egy óriási csillár, vagy szőlőfürt, a meredekből csügg alá; a tizedik terem szurok feketeségű sárral van tele, mely a terem padlatáról rajonkint egymásba kapaszkodó denevérek maradványaiból hegyekké tornyosult, s már szinte bezárja a tizenkettedik terem bejárását; itt volt az emlékezetes vasajtó, melyet a székelyek maíg is keresnek: a terem ajtaja már oly alacsony, hogy meg kell görnyedni az átmenetkor, s a következő teremből ismét szűkebb nyiláson át csuszhatni a tizenharmadikba, melyben elszórva terem az achat és carniol; a tizenötödik teremben van felírva Wesselényi Miklós neve.

Itt hallatszanak csodálatos hangok, mintha a földfeletti kutyák ugatása és kakas kukorikolása hallatszanék ide alá, mit a föld alatt elzúgó patak tombolása s a bak denevérek viaskodása okoz, mely érzékcsalódás azt hiteti el a lakókkal, hogy e helyen a csiki kutyák és kakasok szavát lehet már hallani.