Daczára annak, hogy ez a körözés minden lapban megjelent, s hogy a rendőrök tömérdek szőke kofát és egyéb hölgyeket összefogdostak a királykisasszony helyett, úgy eltünt ez, mintha csak a föld nyelte volna el.

Végre félév mulva a Hölgyek Lapjának rózsaszínű borítékja vezette nyomra a keresőket.

A borítékon ugyanis a következő szellemes kérdések jelentek meg a «Társalgó» rovatnak «Kérdések» című csoportjában:

Mikor ezt a néhány sort elolvasta a király, akkorát ugrott örömében, hogy a koronája csücske letörött a mestergerendában.

Azonnal elküldöttek a Hölgyek Lapja szerkesztőségébe és ott, miután 19 papirkosárnak a tartalmát vasvillával széthányták, rá is akadtak arra a borítékra, a melyen rajta volt a keresett postabélyeg.

Túl az
Operencián.
SÁRKÁNYVÁR
Kre. 1592673. év
ápr. 1.

Ebből azután megtudták, hogy sárkány ragadta el a királykisasszonyt és hogy a sárkányvár az országon kívül, az Operenciás tengeren túl van.

A király gyászruhát szabatott magának és újra beletétette a lapokba a leánya személyleirását és azt is hozzácsatolta a közleményhez, hogy azé lesz a tündérszép Lybamilla, a ki haza birja hozni.

Persze, nagy lett a riadalom az ország vitézei között. Különféle ifjak: katholikus ifjak, pereces ifjak, jogász ifjak, kefekötő ifjak és minden rendű-rangú ifjak siettek az Operenciás tengerre. Tutajok, ladikok, szandolinok, bárkák, úszóhólyagok és más egyéb vízi tárgyak segélyével igyekeztek áthatolni a tengeren s fölkeresni a sárkányvárat.

Természetesen a sárkánynak éppen csak ez kellett, hogy ne ő neki kelljen az emberek után járni, hanem ezek menjenek őhozzá.

A csalétek a királykisasszony volt.

Ettől a naptól fogva a sárkány úgy nyeldeste az ifjúságot, mint a ludak a cserebogarakat.

Megette őket bugyogóstul, frakkostul, legföljebb azt köpte vissza, a melyik olyan sovány volt, mint én.

A tündérszép királykisasszony egyedül bolyongott ezalatt a kastélyban; néha strimpfliket stoppolt, néha szonátákat játszott, néha pedig a Hölgyek Lapját olvasta és lekvárt főzött, mint ezt a kérdéseiből már előbb is kivehettük.

Sok vitéz és deli ifjú elvérzett ezen idő alatt a kapu előtt.

Hiába próbálták a sárkányt karddal megölni, megette a lovagokat kardostul, sarkantyústul, lovastul együtt; hiába próbálták Ucháciussal lelőni: azt hitte svájci labdacsokat lődöznek feléje s lenyeldeste az ágyúgolyókat is; hiába raktak alá dinamitokat: egyet ugrott s csak ennyit szólt a robbantásra:

– Ejnye teremtette!

Elgondolhatja akárki is, hogy az összes ifjúság kétségbe volt már esve, s utolsó kísérletül fogadta el egy zenetanárnak azt az ajánlatát, hogy próbáljanak kiváló műkedvelők egy hangversenyt adni a sárkánynak. Talán így megjuhodik és el engedi vinni a tündérszép királykisasszonyt.

Tömérdek műkedvelő ajánlotta föl erre a tehetségét: üsttel, dobbal, citerával, hegedűvel, gitárral, dudával, cimbalommal, furulyával, zongorával és okarinával rohantak mind a zenetanárhoz, hogy szerepeljenek a hangversenyen, de a zenetanár csak 24-et fogadott el közülök; ezek között volt egy kisbőgőművész, egy nagybőgőművész, egy dorombművész, egy pikulaművész, két baritonista, egy tenorista és egy szóló-bassista. A többiek hegedűn és zongorán játszottak.

Mielőtt azonban elindultak volna, illendőség szerint egy nagy programmot nyomattak és elküldték azt a sárkánynak.

A sárkány meg volt hatva. Különösen meghatotta pedig az a figyelem, hogy a helyárakról szó sem volt a programmon, s így nem kellett neki átrepülni az Operenciást, hogy zálogba tegye az ezüstkastélynak valamelyik kilincsét.

A hangversenyzők megérkeztek hozzá és kört foglaltak előtte.

Legelőször a dorombművész játszotta el a «Tévedt nő» nyitányát.

A sárkány nyugodtan hallgatta, mert valószínűleg semmit sem hallott belőle.

Azután egy hegedűművész játszott Paganinitől valami ábrándot.

A sárkány nyugtalankodni kezdett.

Következett egy duett nagybőgőre és okarinára: előadták Wagner Lohengrinjét.

A sárkány az egyik fülét betapasztotta sárral.

Azután egy vonónégyes játszott Bachtól.

A sárkány kijelentette, hogy nem hallgatja végig.

Ebből aztán már látszik, milyen nagy barom volt: nem tudta, hogy a műkedvelő-hangversenyt muszáj meghallgatni.

A vonónégyes olyan hosszan muzsikált, hogy a többi műkedvelők sem birták bevárni a végét; kiki a maga szerszámán hozzálátott a kontrához, primhez, szekundhoz és basszushoz és forte-fortissime egyik előbb, másik hátrább egy taktussal, húzták a szonátákat.

A sárkány ordított.

A műkedvelők nem hallgattak.

A sárkány ugrált dühében és a fogait csattogtatta.

A műkedvelők helyükön maradtak és bőszülten játszottak.

A sárkány közéjük ugrott és szétvágta őket a farkával.

A műkedvelők széthemperedtek a gyöpön és fekve játszottak tovább.

A sárkány őrülten forgott, ordított ekkor; a földet hányta, kávéházi habot fujt és rakétákat eregetett az orrából, végre neki ugrott a bandának és enni kezdte őket.

A műkedvelőket még ez sem zavarta meg: tovább játszottak a szájában, a pikulás benn a sárkány gyomrában pikulázta a primet, a cimbalmos a sárkány hátán cimbalmozott, a violinista a szájában hegedült, a nagybőgős félig lenyelve, félig kihajolva a sárkány szájából húzta a bassust.

Végre a sárkány egy óriási, föllegeket érő ugrással beleöngyilkolta magát az Operenciás tengerbe.

A műkedvelők közül néhány életben maradt. Ezek őrülten húzták még azután is.

Csupán egy süket kisbőgőművésznek jutott eszébe, hogy kivezesse a királykisasszonyt a kastélyból és haza vigye.

A király neki adta az országát és tündérszép leányát, a műkedvelő kisbőgős pedig nászajándékul lemondott a kisbőgőn való művészkedésről.

Az életben maradt műkedvelőket az «Fátum» nevű teherhajón hazaszállították, de a józan észt soha sem tudták nekik visszaadni. Még most is élnek, ha meg nem haltak és hangversenyeznek veszettül.

A jövő évezredből.

I.
Öngyilkolás.

Minthogy az orvosok már a jövő évezredben mindenféle betegség ellen tudnak szert adni, nagyon természetes, hogy az emberiség elszaporodik és így érdekében fog állani az államoknak, hogy az öngyilkosságok elé akadályt ne gördítsenek.

Ez okból kimennek divatból a nadrágszíjra való önakasztások, a borotvával való gégeszelések, a vízbeugrás, gyújtóevés, revolver, érfölvágás és a széngőzgázhalál.

Ezek helyett az orvosok villámszülő masinákat fognak tartani, s ha öngyilkossági hajlammal kopogtat be hozzájuk valaki, azt nyakoncsapatják egy darab jól elkészített villámmal.

Nagyon természetes, hogy ez némi szabályok szerint fog történni, a minek illusztrálásául elmondok egy ilyen jövő évezredbeli jelenetet.

*

Hangszini Kelemennek a menyasszonya megszökött a «Sárkány» nevű gőzléggépen egy gyémántcsinálóval.

Hangszini Kelemen elkeseredett.

Volt is rá oka, mert annyi bankót kapott volna hozományul a menyasszonynyal, a mennyivel egy réceszaporító gazdasági gépgyárat tudott volna fölállítani.

Nagyon természetes, hogy Hangszini Kelemen nem kívánt tovább élni.

Rágyujtott hát egy önmagától égő illatos Teuvigside szivarra és a városi központi fonografnál meghallgatta az államilag engedélyezett gyilkoló intézetek hirdetéseit.

Ezek közül egy így hangzott:

Életet elhagyó hölgyek és urak becses figyelmébe.

Van szerencsém ajánlani nehány nappal ezelőtt fölállított «Excelsior» gyorsgyilkoló villámgépemet, a mely 3/100-adrész pillanat alatt nemcsak hogy fájdalom nélkül, de kellemes gyönyörérzéssel ereszti a másvilágra az igen tisztelt halni vágyó hölgyeket és urakat. Utókövetkezmények nincsenek. Biztos hatásért kezesség vállaltatik.

Utolsó-utcza 7. sz.
Dr. Sypirz,
szab. villameregető és patkányűző.

Ugyanott koporsók a kivánt nagyságban és minőségben kaphatók és a halotthamvasztás csekély díjért történik. Azok számára, a kik az utolsó pillanatban visszalépnek, ajánljuk legújabb férfi és női divat-raktárunkat.

Hangszini Kelemen megjegyezte magának azt az utczát és számot, azután egyenesen arra fordította a teste elejét.

Léggel töltött gummisarkainak segítségével gyorsan ott termett.

A mint a küszöbre lépett, a kaput egy rejtett rugó nyitotta föl előtte.

Az előszobában egy inas állott, a ki így szólt Hangszini Kelemenhez:

– Szíveskedjék egy pillanatig türelemmel lenni, a doktor úr éppen egy hölgyet expediál az angyalok közé.

Ezeket mondva, félrevont az inas egy kis függönyt a falon és így szólt:

– Ha úgy tetszik, tanúja lehet a gyors és biztos kivégzésnek.

Hangszini Kelemen odaállt a kis kerek ablak elé és benézett.

A sárgarezes fényes villamgép előtt egy szép halavány hölgy ült. Eligazította a homlokán a fürtöket, azután az orvosnak 10 drb aranyat nyujtott és így szólt:

– Tehát kérem!

– Isten önnel asszonyom! – szólt udvarias meghajlással az orvos és megnyomta a villamgép rugóját.

A következő pillanatban a szép halavány hölgy lezárta a szemeit és mosolygott.

Az orvos intésére két díszesen öltözött inas lépett elő a szoba hátteréből. Ezek gyöngéden megfogták a hölgyet és kivitték.

Hangszíni Kelemen tudta azt, hogy ez is reklámkomédia. A hölgy viaszarczú automat s úgy az aranyok, mint a mosolygás neki szólnak.

Mindazonáltal nem mondott le a szándékáról. Intett az inasnak és a kitárt ajtón belépett.

Dr. Sypirz, egy vörösszakállú szemüveges csontos ember, hajlongva sietett eléje.

– Ne komédiázzunk, – szólt komolyan Hangszini Kelemen, – itt van a tárczám, van benne egy forint és 3 zálogczédula egy óráról és két gyűrűről. A rajtam levő ruhát ezelőtt 3 nappal vettem 38 forintért. A csontjaimért a spodiumgyárban, egyéb testrészeimért a szappanfőzőnél kap 5–6 forintot.

– Kérem, ön egy kissé sovány, – jegyezte meg az orvos.

– A fogaim egészen épek, 10–15 forintot kap értök, én 40 forintért rakattam a mult télen. De elvégre is nincs mit beszélnünk, ön tudja, mit érek, kérek egy adag villámot.

– Előbb tessék aláirni ezt a nyilatkozatot, – szólt az orvos és a következő sorokat nyujtotta egy papiroson Hangszini elé:

Nyilatkozat.

Alul nevezett kijelentem, hogy a saját akaratomból végeztetem ki magamat dr. Sypirz jóhírű villámos által, a kit egyúttal gyors, kellemes és biztos eljárásáért a desperált közönségnek a más világról is ajánlok.

Hangszini Kelemen minden ellenvetés nélkül jegyezte alá a nevét, a melyhez a háttérből előlépő két díszesen öltözött inas is odajegyezte a nevét tanuképen.

Az orvos egy udvarias kézintéssel helyet kínált a vendégének.

Hangszini beleült az üveglábú karosszékbe.

Az orvos odaállt a géphez.

Megnyomta a villámszabadító gombot.

Hangszini egyet rugott.

Meghalt.

*

Öngyilkos hajlamú urak és hölgyek, inasok és borbélylegények!

Beláthatják önök, hogy a mostani gyarló eszközeinkkel nem érdemes magunkat meggyilkolni.

Várjuk meg tehát, míg a fönt leirt módon vethetünk véget az életünknek – a jövő évezredben.

II.
A jövő évezred marhái.

Jönni fog (mert jönni kell) egy jobb kor, a megregényezett jövő évezred, a midőn a marhák egészségi állapotára a kifejlett marhatenyésztés nagyobb gondot fog fordítani.

Akkorra a csordások akadémiájából művelt csordászok, marhászok, ökrészek, borjászok és tehenészek fognak előkerülni.

Ezek diplomás emberek lesznek. Czvikkert, cilindert és frakkot fognak viselni és így őrzik a jelenleg marháknak nevezett hasznos négylábú urakat és asszonyságokat.

A marhák istállói akkor a következő neveken lesznek ismeretesek:

Tehénlakosztály.

Ökörkör.

Bikamagánlak.

Borjúnevelőintézet.

Tinóképezde.

Üszőzárda.

Az ökrök szabadon fognak járni, mint most, azonban a bikák a tehenektől erkölcsi szempontból el lesznek különítve.

Minden lakosztály szalma helyett bársonykanapékkal lesz aljazva. A marhák még csecsemőkorukban megtanulják, hogy a lábaikat ezekre a kanapékra fölrakni nem illik.

A tehenek étkező jászola fölött velencei tükrök fognak állani és pedig nem azért, mintha a gazdának a szépnem iránt való gyöngéd figyelmét jeleznék, hanem azért, hogy a fejés nagyobb eredménynyel történjék. Fejés alatt t. i. ezeket a tükröket leleplezik s a tejelő jószág ismert hiuságánál fogva könnyebben leadja a tejet.

A fejés egyébiránt szintén udvariasabb módon fog történni. Most ugyanis úgy fejnek, hogy durva barbársággal megfogják hol az egyik, hol a másik bájnyulványát a tehéni kebelnek, kihúzzák félméternyire is, mint a gummielásztikumot, s így erőszakolják ki azt az egészséges folyadékot, a melynek tej a neve. A finomérzésű állat fájdalommal veszi ezt tudomásul s néha minden türelmét elvesztve fölrugja a fejődézsát a szénapadlásig.

A jövő században ez nem így lesz: mindenekelőtt megkérdik a borjúnöveldében a kiképzett tehéntől, hogy nincs-e kifogása a tejcsordítás ellen? Ha a tehén bőg és a fejét csóválja, akkor nem bántják, mert akkor tudvalevő lesz, hogy rossz hangulatban van és a teje egészségtelenné válik: de ha kedélyesen mosolyogva bólint a fejével, akkor kaucsukcsapokat alkalmaznak a tejtömlőjéhez és egy segédbojtárokból összeállított férfinégyes előadása mellett végzik az u. n. eltejeltetést.

Mindez annyi gyöngédséggel és oly udvariassággal történik, a minő csak a jövő század fejlettebb ízlésű és finomabb érzésű nemzedékeitől várható.

A borjúnevelő-intézetben, mondanunk sem kell, kiváló gond lesz fordítva a különböző tantárgyak között a borjúnyelvre. Az intézet udvarán tágas hely lesz a borjútermészet ficzánkolásaira, a mely szintén a műveltebb viszonyoknak megfelelőleg, szabályok szerint fog történni.

A ficzánkolások ugyanis ¾-es zenei ütemben fognak történni s akkorra már egészen új zeneirodalmi ág fog virágzani «Borjúkeringők» címen.

Hogy ez a táncz illemesen történjék, a borjúk farkára súlyt kötnek.

Mellőzve a többi osztályokat, szólunk még az ökörkörről.

Az ökröket a jövő században egész’ más célokra fogják használni, mint most. Akkor az ökrök a teheneket fogják őrizni és a borjúkat fogják nevelni.

Tekintve azt, hogy az úgynevezett ökörbőgés a kellő zenei művelés után szép baritonelőadásokban fog nyilatkozhatni, minden dalárda fog a saját céljaira kiképezni néhány kiváló hangú ökröt.

Az ilyen kiváló hangú ökrök minden évben országos bőgőversenyt tartanak s ilyenkor egy-kettő bekerül az operaházba is.

Egyébiránt az ökrök komolyságuknál fogva különösen alkalmasak lesznek a marhaifjúság nevelésére és a közerkölcsiség előmozdítására.

Már, hogy akkor több ökör lesz-e a világon, mint most van, azt voltaképen senki sem tudhatja előre, de tekintve azt, hogy a civilizáció történelmében az ökrök mindíg szerepeltek, nincs okunk kételkedni azon, hogy a míg a civilizáció emelkedik, addig az ökrök is szaporodnak.

Én is mulattam Szent István napján!

Reggel éppen a török szultán háremének küszöbéig jutottam álmomban s a kulcslyukon át a leggyönyörűbb és leggömbölyűbb hófehér lábacskákban gyönyörködtem, midőn egyszerre olyan dübörgés riasztott föl a prózai valóságra, mintha tizenhat sörös szekeret hajtottak volna végig a fülem dobhártyáján.

Az ajtómon dörömbözött valaki.

– Ki az? – ordítok feléje, mint egy álmában megzavart oroszlán.

– Én vagyok! – felel egy ismeretlen hang.

– Ki az az én?

– Hát a Pista!

– Micsoda Pista?

– Korsó Pista, a te régi pajtásod.

– Nem ismerem az urat.

Az idegen egy perczre elhallgatott, én pedig ezen idő alatt azon gondolkoztam, hogy azt mondjam-e neki: «vigye már el az ördög innen!» vagy azt, hogy: «uram! az ön becses személyének kedves jelenléte fölösleges lévén, méltóztassék tisztelt énjét odábbítani!» – Hiába, az ember nem tudja, kivel beszél: az egyik iránt gorombának kell lenni, a másik iránt pedig udvariasnak.

Egyszer csak beordít az idegen:

– Hallod-e te Géza pajtás! Most jut eszembe, hogy engem nem is Korsó Pistának hívnak.

– Hát mi a szösznek?

– Krammer Istvánnak.

Hm! Hogy őt nem annak hívják, a minek mondta, hanem annak, a minek mondja. Ez nagyon gyanús. Fölültem az ágyamban, azután szigorú hangon ordítottam vissza:

– Hallja-e az úr? Én sem Krammer Istvánt, sem Korsó Pistát nem ismerem, hát be sem eresztem az urat. Alászolgája!

Ezzel újra lefeküdtem és a fülemre rántottam a takarómat.

De az idegen nem tágított.

– Te Géza! – kiáltott erősen; – ha be nem bocsátasz, hát betöröm az ajtódat.

Nohát erre már muszáj volt kizárkózni.

Egy vöröshajú, potrohos, alacsony ember ugrott a nyakam közé és miután három szilvoriumos ízű csókot nyomott a képemre, megkapta a két vállamat és rám kiáltott:

– Hát nem ismersz, te?!

– Bizony nem emlékszem, – szóltam zavartan és a háta mögött álló asszonyra és a körülötte levő nagy rakás gyerekre néztem.

– Ejnye ördögadtát, hiszen együtt jártunk az elemibe.

– Az elemibe?

– Igen, igen, ezelőtt harmincz esztendővel. No csak nézz meg jobban: én vagyok az a vörös Pista, a kinek a fejét egyszer betörted.

Ránéztem. Az előbb Korsó Pista, aztán Krammer Pista, most meg Vörös Pista, aztán meg hogy én a fejét betörtem és hogy együtt jártunk az elemibe, – mindez olyan furcsa volt nekem!

Hiszen igaz, hogy én jártam valamikor elemi iskolába, meg az is igaz, hogy betörtem egynehány jóbarátomnak a fejét, de erre az arczra, ezekre a nevekre nem emlékeztem.

– Hát tessék besétálni, – szóltam a váratlan vendégsereglethez.

– Megállj, előbb bemutatom a feleségemet: Kitlikotly Juliánna, az apja szinészdirektor volt; ezek meg az én sarjadékaim: mind fiú, barátom. Ez a Karcsi, ez a Lajcsi, e meg a Palcsi, Jancsi, Jenő, Benő, Nándor, Sándor, ez a legkisebb: Frici.

– Szép gyerekek, szép nevek, – tessék besétálni.

Bejött az egész állatsereglet. A három legkisebb fiút ráültették az ágyamra, a többi bujósdit kezdett játszani az ágyam alatt. Az anyjuk folyton kiabált rájuk, de a fiúk föl se vették, olyan iszonyú lármát csaptak, csaknem megsiketültem.

– Öltözzél pajtás! – ordított föl a családfő.

Rávetettem magamat a székre, a mely alól irtózatos sikoltás hangzott: odanyomtam egy gyereket.

– Jézus Mária! a Jenőm! – visított az anya s kihúzta a gyereket a széklábak közül, azután odavonszolta a lavóromhoz és megmosdatta a vértől.

Széjjel nyomtam a fülét.

– Katona dolog, – ordította a barátom, én pedig nekitámaszkodtam a falnak és úgy öltözködtem állva.

– Miért jöttetek föl? kérdeztem a barátomat.

– Megnézzük a szent jobb-kezet, meg a népünnepélyt. Téged kérünk föl vezetőnek.

No iszen ez szép mulatság lesz, gondoltam magamban és siettem visszaszerezni a ruháimat, a melyek az ágy alól kerültek elő. Mosdani már nem tudtam, a Jenő gyerek bepirosította a vizemet.

– Gyerünk! – ordítottam, miután felöltöztem és két gyereket kézenfogva elindultam előre: Barátom és a felesége szintén két-két gyereket vezettek, a többi három hol előttünk, hol utánunk szaladgált.

Miután az utczára értünk, a beszélgetésnek nem kellett olyan nagy hangon folynia. Barátom elmondta az egész élete történetét, meg a feleségeét, meg ennek apjáét. Nagyon érdekes volt, kivált ha úgy téli estén pipaszó mellett, minden más mulatság hiányában hallgatta volna az ember.

Éppen tízet ütött az óra, mikor a várba értünk. Roppant nagy néptömeg állta el az utat. A gyerekek szűntelen elmaradoztak vagy elkeveredtek, minélfogva már a Pali barátom felesége nagyapjának érdekes történetét nem hallhattam. Szüntelen a gyerekek neveit kellett hangoztatni.

– Barátom, – szóltam Palihoz – ha beljebb megyünk, a népár mind a kilencz gyerekedet elragadja.

– Mit tegyünk hát? – kérdezte kétségbeesetten.

– Menjünk vissza!

– Az nem lehet! Nem azért fizettem hatvankilencz forint hetvenhárom krajczárt a vonaton, hogy semmit se lássunk! Meg kell biz ezt néznünk akárhogy is.

– Igen, ha hármunknak kilencz kezünk volna, de így nem tudom, hogyan tartsuk össze a három gyereket, a kinek kéz nem jutott.

E pillanatban egy úri ember ment el mellettünk; a vadászkutyáját szíjjon vezette.

Pali barátom a homlokára ütött, azután összehívta a gyerekeit.

– Fogd meg mind a hetet a gallérjánál fogva, mindjárt jövök, – szólt és beszaladt egy boltba.

Kis idő mulva visszatért. A kezében egy gombolyag vastag spagétot tartott.

– Gyertek ide gyerekek! szólt a fiaihoz és hurkot vetett mindegyik nyakába.

A gyerekeknek először nagyon tetszett a mulatság, azt gondolták, hogy lovasdit fog az apjuk játszani, de azután kényelmetlenül kezdték érezni magukat; ki akartak szabadulni a rabságból. Azonban a találékony eszű apa erős kézzel tartotta őket.

E közben mindíg beljebb haladtunk, végre átkönyökölhetetlen embertömeg közé értünk.

– No ugy-e hogy nem látunk semmit? kérdeztem az apától.

– Dehogy nem pajtás, – fölemeljük a gyerekeket.

Jönnek, jönnek! – hangzott ekkor a csoportban és a hátunk mögött egyszerre elzáródott az út.

A gyerekek kötelékébe belekeveredett egy svábasszony és rángatta jobbra-balra a vastag spagétot, de hasztalan, annál inkább belebonyolódott. A kilencz gyerek egyszerre kitátotta a torkát és sikoltozott, bukdácsolt a svábasszony körül.

Pali barátom pofon ütötte a svábasszonyt, Pali barátomat pofon ütötte a svábasszony ura. Az én kalapomat összetörték; a Nándor gyereknek beütötték az orrát; a feleségéről lehasadt az új szoknya, – olyan lárma, olyan bábeli zűrzavar támadt ott egyszerre, hogy alig birtam a kilencz gyereket kihúzni a tömeg közül.

Pali barátom káromkodott; a felesége síránkozott; a gyerekek ordítottak; én pedig a Jancsit locsoltam, mert úgy torkonszorította a spagét, hogy elájult.

Miután úgy a hogy összeszedtük magunkat, azt tanácsoltam, hogy menjünk át Pestre és ebédeljünk meg valahol. Beleegyeztek.

Csakhogy nem volt az olyan könnyü dolog, mint gondoltuk. Fölfelé még egyre tódult a nép és az ilyen falusiak sehogy sem tudnak kitérni. A kilencz gyereket folyton visszalökték, minduntalan neki mentek a jövőknek és visszaestek a mi lábainkra.

Végre tudtam szerezni egy fiakkert.

Fölültettük a két nagyobb gyereket a kocsis mellé, mi pedig bepréseltük magunkat a fiakker belsejébe. Nincs az a finoman összepréselt szardellacsomó, a melyik olyan szorosan lenne együtt, mint mi voltunk. Pali barátomról ömlött a veríték, a felesége ájuldozott, én pedig a lábaimnak tönkretevésén keseregtem.

Mikor leszálltunk a «Hársfához» czímzett vendéglő előtt, csaknem térdreborulva adtam hálát a jóságos Istennek, hogy véget értek a szenvedéseim. El is határoztam, hogy az ebédet a lehető leghosszabb időre nyujtom.

Tizenegy óra volt ekkor és a vendéglőben kívülünk senki. Helyet foglaltunk a legnagyobb asztalnál és sört rendeltünk. A gyerekek kettenkint kaptak egy pohárral. Persze azonnal összevesztek rajta; az itta meg a sört, a melyik előbb hozzájutott.

– Mit csinálsz barátom? – szóltam Palihoz – hiszen gyereknek nem való a sör. Ezek úgy berúgnak, hogy nem birsz velük.

Belátta, hogy igazam van. Rendelt nekik vizet, a miből aztán «folydogáló patakocskát» rendeztek az asztalon és «zuhatagocskát» az asztal szélén.

Persze a gyerektermészet nyugtalan. Egy ideig megültek az asztal mellett, de csakhamar más mulatságot találtak. Az egyik sétálni kezdett a nagy teremben, utána fölugrott a többi is. Az apa hasztalan kiabált rájuk, úgy látszik eljátszotta régen a tekintélyét. A gyerekek befutkozták a termet. Összeforgattak mindent. Keresztül néztek a nagy üvegpoharakon, fölálltak a székekre, kibontották a szalvétákat, belenyomkodták az ujjaikat a sóba és a paprikába. A Nándor gyerek a szemébe nyúlt a paprikás újjával, azután ordítani kezdett. A Jancsi a Palcsival megevett egy csésze mustárt. A Sándor megivott egy üveg táblaolajat. A Lajcsi ellopott három üvegraszlit. – Volt ott fölfordulás olyan, hogy festeni sem lehet különbet. Végre a vendéglős és a kellnerek helyre tudták terelni a gyerekeket. Az apa erősen hangsúlyozta, hogy megfizet minden kárt.

Nagysokára megfőtt a leves. Azt gondoltam, hogy az evés elfoglalja majd őket, de milyen hiába való volt minden reménykedésem! A mint a levest eléjök adták, mindegyik cserét akart, később belekanalaztak egymás levesébe, kivették ujjal a gombóczot egymás tányérából és ordítottak, hogy forró a leves. A pecsenyével sem volt különben. Bezsírozták egymást, marokra fogták a pecsenyét és sétálva ettek. A legnagyobbik fiú hátrafeszelgett a széken, aztán hanyattestében lerántotta az egész terítéket ételestől, mindenestől.

Ez volt a befejezés.

Pali barátom fizetett harmincz forintot az ebédért, azután mentünk ki a városligetbe.

Úgy örültem, mikor kiértünk, mintha mázsányi kő esett volna le a szívemről. Gondoltam, hogy odakünn a gyepen rosszalkodhatnak kártevés nélkül.

Elvezettem őket a népünnepély terére.

Már akkor sokan voltak ott.

Azonban egyedüli látványosság az árboczmászás volt, a mely igen mulatságos nézni való.

Letelepedtünk jó távol a gyepre és néztük a vakmerő vállalkozókat, a kik neki merészkedtek a síkos árbocznak, melynek tetejéről szalámirudak, pezsgős üvegek, tarka kendők, kalapok, pipák, narancsok és más efélék, lógtak alá.

Egyszerre csak fölkiált az asszony:

– Jézus Mária, hol a Karcsi?

A Karcsi nincs, a Karcsi eltűnt.

– Talán félre nézett, majd visszajön, – szóltam vígasztalva őket, mire meg is nyugodtak.

– Jobb is ha itt maradunk, – jegyzé meg az apa, – ha elmennénk innen, akkor éppen nem találnánk meg.

Egyszer csak föltűnik a Karcsi gyerek a tömeg fölött az árboczon.

Úgy mászott a hunczut, mint egy majom. A fején nem volt kalap, a lábain nem volt czipő. Köpködte a tenyerét erősen.

Az anyát csaknem a szél ütötte meg ijedtében. A gyerekek mind arra akartak rohanni, hogy ők is másznak, de én visszatereltem őket. Pali barátom pedig büszkén mutatott oda:

– Látod barátom! ez aztán a gyerek!

A derék gyerek csak mászott fölfelé. Az árbocz közepén megpihent és felénk vigyorgott. Az anya integetni akart, hogy jőjjön le, de Pali barátom megfogta a kezét.

– Ne integess, mert megijed és leesik.

A Karcsi gyerek tovább haladt, de már igen fáradtan. Már csak egy öl választotta el a céltól midőn megállapodott. Tantalusi kínok között nézett a feje fölött fityegő kolbászokra és narancsokra; még néhány erőfeszítést tett fölfelé, azután zsupsz, lezuhant.

Ordítva vált ki a tömeg közül. Sem a kalapját, sem a cipőjét nem hozta vissza. – Ellopták. A nadrágján pedig újjnyi vastagon volt a csiríz, a mit az előtte menő suszterinasok az árboczon hagytak. A kabátja újja végig volt hasadva.

Alig hogy ezt kibékítjük a sorsával, ismét egy gyerek tűnik el: a Sándor. Futok az árboczhoz, hogy még idejekorán megakadályozzam a fölmenetelben, de nem volt ott. Félóra mulva tért vissza, sápadtan, bágyadtan. Azt mondta, hogy sohasem iszik többé olajat.

Pali barátom sétát indítványozott a város felé, hogy a Karcsi gyereknek cipőt és kalapot vegyünk, de én megmondtam, hogy nincsenek nyitva a boltok. Így hát a gyerek mezítláb, hajadonfővel jött velünk, és mindúntalan szedette az apjával a tüskéket a talpából.

Elvezettem őket olyan helyre, a hol a gyerekek nem csinálhatnak galibát. Útközben megnéztük a tűzijátékhoz való előkészületeket a vízesés mellett. A gyerekeknek megmagyaráztam, mi az a rakéta, hogyan gyujtják meg és hogyan sistereg, meg aztán milyen szép, mikor este sötétben látszik.

Egy néptelen térségen töltöttük a délutánt. Engem meg Pali barátomat befogtak lónak. Úgy futottam a fájós lábaimmal, mint egy igazi csikó. A kis Frici fölkívánkozott a Pali barátom hátára, a Nándor gyerek pedig az én hátamra. Hasztalan volt minden protestálás, az ember az udvariasság határán nem akar túlmenni. Előbb csak egyszerű lovak voltunk, most már paripák lettünk. Úgy megfuttattak bennünket, hogy rólam folyt az izzadtság, Pali barátom pedig kieresztette a nyelvét és úgy lihegett, mint egy komondor.

Talán egész estig hajszoltak volna, ha a kis Frici le nem esik az apja hátáról. Fejtetőre pottyant, megharapta a nyelvét. Úgy visított, mint egy kis malacz.

Visszamentünk a tóhoz és csónakot béreltünk, hogy majd arról nézzük a tűzijátékot. Elővigyázatból mind a kilencz gyereket a csónak aljára ültettük.

A tóparton nagy néptömeg várta a tűzijáték megkezdését. A gyerekek is nagyon türelmetlenkedtek. Egyszerre valaki bengáli gyújtót gyújtott. A Karcsi gyerek azt kérdezte tőlem, hogy mi az? Azt feleltem, hogy kis rakéta, csupán azért, hogy a tűzijátékot megkezdettnek higyjék és ne türelmetlenkedjenek. A Karcsi gyerek gyújtót kért az apjától, hogy ő is hadd játszék kis rakétát. Az apja adott neki. A Karcsi gyerek meggyújtogatta egyenkint és beledobálta a vízbe. Egyszer a mint rája pillantok, észreveszem, hogy egy igazi rakéta végéhez tartja a gyújtót. Úgy lopta a gazficzkó, mikor a tűzijátékosok előkészületeit néztük. Fölugrottam, hogy kiüssem a kezéből, de későn: a rakéta meggyulladt és elsodorva a Pali barátom kalapját, magas tűzsugárt csinált a levegőben.

Az asszony hanyatt esett ijedtében. A csónak fölfordult. Mindnyájan a vízbe estünk.

Szerencsére csekély volt a víz. A drága csemetéket ki tudtuk fogdosni. Mindjárt kocsira ültünk és behajtottunk a Pannoniába.

Elképzelhető, hogy milyen bőgés és síránkozás között történt mindez.

A gyerekeket kimosdatta az asszony, azután elfektette az ágyba, én pedig Pali barátommal lementem az ebédlőbe.

Vacsora után azt találtam kérdezni tőle, hogy hogyan talált reám?

– Hát úgy, – felelt, – hogy a bátyáddal találkoztam Kolozsvárott.

– Az én bátyámmal?

– Igen, igen. Az mondta meg a lakásodat.

– De hiszen nekem nincs is bátyám.

– Ugyan ne izélj!

– No, ha mondom.

Rám tátotta a száját, azután így szólt:

– Hát nem Fecsegheő Géza vagy te?

– Én? Fecsegheő? Azon kezdem uram, hogy az öregapám sem volt Fecsegheő, hanem igenis a szomszédomban lakó végrehajtó, az Fecsegheő!

– Akkor hát tévedés volt.

– Sajnos, – feleltem, – valóban sajnos.

– Bocsásson meg! – esdeklett a jámbor.

– Szívesen uram, – szóltam a kalapomat véve, – de mindenesetre jobban szerettem volna, ha mindjárt az első perczben rájöttünk volna erre a tévedésre. Alászolgája!

Jób.

– A gizehi pergamen-lapokból. –

Vala pedig abban a régi jó világban egy Jób Tivadar nevű nyugalmazott filozófus professor, a ki odahagyván kathedráját, földet vásárolt és gazdálkodott.

Volt neki a földeken kívül nyolcz derék ökre, három tarka szamara, tizenhat fekete birkája, hét jogász fia, három eladó leánya és különféle aprómarhája.

Ezeken fölül volt egy sárkánya is, a ki miatt nagy keserűsége lett volna az ő szívének, ha nem lett volna filozófus.

A felesége volt pedig ezen sárkány és nyelvében rejlék az ő félelmetességének mivolta.

Történt pedig, hogy valami Eördög botorkálván arra, rábeszélé Jób Tivadart, hogy adná el az ő állatait és venne azok árán miskolci részvényeket.

Jób Tivadar eladá állatainak harmadrészét, és vőn az árukon részvényeket.

Valami más ördög török sorsjegyeket kínált neki.

Jób Tivadar eladá az ő állatainak másik harmadrészét, és vőn az árukon török sorsjegyeket.

Ismét jöve valami ördög és szegedi általános takarékpénztári részvényeket kínála neki.

És Jób Tivadar eladá minden állatait és teleraká az ő ládáit papirossal.

Felesége pedig fölötte nyelvelt mindezen dolgoknak miatta.

Történt pedig, hogy egy napon épen ebédelének s a karalábé-czuspájzig jutának, midőn lihegve ért be Aligfázó Tihamér, az ő barátja, és kiált vala nagy hangon:

– Barátom, Jób, az Eördög megszökött. A miskolczi részvényeket fölapríthatod fidibusznak.

Jóbné elájult.

Jób filozófushoz illő nyugalommal merített mégegyszer a karalábé-czuspájzból s vállat vonva mondá görögül:

– Míriz olezáncz!

Alig törlé le homlokát Aligfázó, midőn Jóbnak egy másik barátja Zsótár Fridrik lépett be és kiálta ez is az ő torkából:

– Barátom, Jób! szomorú hírt hozok: a török sorsjegyek elvesztették az értéküket!

Jóbné elájult.

Jób pedig ismét teleszedé a tányérát karalábé-czuspájzból és vállat, szemöldöt vonva görögül felelé:

– Míriz olezáncz!

És jöve a harmadik barátja: Billegő Sebestyén szomorúan kiáltván:

– Barátom, Jób! a szegedi általános takarékpénztári részvényeket add el fontszámra! mert belevágott a spekulációba a menydörgős ménkű!

Jóbné elájult.

Jób pedig ismét hidegen felelé:

– Míriz olezáncz!

És Jób negyedszer merített ekkor a karalábé-czuspájzból.

Belépett ezután a levélhordó és tőn két leveleket az asztalra.

Jób megvárta, míg a felesége magához tér, azután odamutatott kanalával a levelekre és filozófushoz illő rövidséggel mondá:

– Ott!

Jóbné fölkapá az egyik levelet s elájult, azután fölkapá a másik levelet és méginkább elájult.

Jób ekkor ismét teleszedé a tányérát karalábéval, és intett barátjának, Billegő Sebestyénnek, hogy olvassa.

Az első levél így szólt: