Mikor a Szentföldet jártam.

Elvira tizenötéves volt.

Én tizenhat.

És szerettük egymást.

Elvira nappal regényeket olvasott, éjjel a csillagokat nézte.

Én nappal az ő szemeit néztem, éjjel pedig verseket írtam hozzá.

Elvira szemei szépek voltak, sokkal szebbek, mint a hozzáírt verseim.

Egy szép holdas éjszakán, mikor Elvira a csillagokat nézte, odalopództam az ablaka alá és megkértem feleségül.

Elvira akkor éppen valami keresztes lovagról olvasott. Álmodozva felelte, hogy csak azzal a föltétellel lesz a feleségem, ha elmegyek a szentföldre és hozok neki egy üveg vizet a Jordán folyóból és egy török-fejet.

Nagyon különösnek tetszett nekem ez a kívánság. Nem emlékeztem olyan szokásra, a mely a vőlegénytől Jordán-vizet és török-fejet kívánna nászajándékul, de Elvira megtudta mutatni a «Feketesisakos lovag»-ból, hogy Braunbergi Emerenciának is ilyen tárgyakat hozott a vőlegénye.

– Légy hős, mint a feketesisakos lovag, – szólt Elvira.

Mire én kifujtam a mellemet és nagyokat vágtam egy paszulykaróval a levegőbe.

Elvira megesküdött, hogy addig, míg oda leszek, kenyéren és vízen él és férfiszemekbe nem tekint.

Azután megcsókoltuk egymást. Ő levágott egy fürtöt a homlokáról, én pedig a fejem közepén levő fürtöt tekertem a mutatóujjamra és rántottam ki hősiesen, a nélkül, hogy a fájdalom miatt ordítottam volna.

És elváltunk.

Még aznap elszöktem hazulról és kimentem a kukoriczaföldre.

Törtem a fejemet, hogy mit tegyek.

Hiszen Jordán-vizet csak tudtam volna szerezni, akár egy puttonnal, de már törököt bajos volt találnom. Pláne török-fejet Bikándon éppen nem szoktak hordani és így Elvirának ez a kívánsága roppant fölcsigázottnak tünt föl előttem.

Egész nap négykézláb jártam a kukoriczák és napraforgók között.

Időnkint leheveredtem a tökbokrok közé és belevagdostam a tökökbe Elvira monogrammját.

Máig is emlékszem, hogy nagyon sikerült monogrammok voltak s a szívekkel együtt pompásan kiforrtak.

Annyi monogrammos tök termett abban az esztendőben, hogy a vármegye összes disznói meghízhattak volna tőle.

Estefelé rettenetesen megéheztem. Loptam kilencz cső kukoricát és tüzet raktam.

Mikor éppen kiakarom venni a pirosra sült kukoriczákat, zörgést hallok a közelben.

A csősz jött.

Meglapultam egy töltés mellett és hallottam, miként káromkodik a Szent-Föld csősze.

Ez kétségen kívül nagy illetlenség és szentségtelen cselekedet volt tőle, dehát nem utasíthattam rendre, különben elárult volna Elvirának.

A gazember megette mind a kilencz cső kukoriczámat és eloltotta a tüzet.

Kénytelen voltam hazamenni.

El nem tudták otthon gondolni, hogy miért bujdosom én egész nap a padláson, a pincében és a kamarában.

Az apám folytonosan kerestetett és vallatott.

Azt hitte, hogy rossz fát tettem a tűzre.

Végre a hatodik napon egy molyette pecsétes töröksipkát találtam a padlás egyik zugában.

Azonnal megtöltöttem két pintes üveget patakvízzel és mentem Elvirához.

Még akkor is a keresztes regényt olvasta.

Mikor meglátott, lecsapta a könyvet és a nyakamba borult.

– Tehát megjöttél? – kérdezte elérzékenyülten.

– Amint látod édesem.

– Azt hittem, tovább fog tartani az utad.

– Magam is azt hittem, de igen siettem; tudod, gyorsvonaton utaztam.

– És a szent-víz?

– Itt van.

Elvira elkapta tőlem az egyik pintest, azután letérdelt és megitta az utolsó kortyig. A másikat eldugta az ágy alá.

– Hát a török-fej?

Kihúztam a kopott fezt a zsebemből.

– Itt van lelkem az is.

– De hiszen ez csak sipka!

– Az igaz; de fej is volt benne.

– Hát hova lett?

– Bizony szentem: elveszett az az úton.

Azt hittem, hogy Elvira vissza fog küldeni Palesztinába, s már előre reszkettem attól a gondolattól, hogy újra bujdosnom kell egy hétig az apám régi csizmái és szűzdohányai között.

Azonban Elvira éppen nem tett szemrehányást, sőt nagyon helyeselte azt az eszmémet, hogy a török-fejet elvesztettem. – Ő úgymond – nem tudott volna aludni a török-fej miatt.

Különben nagyon örültünk a viszontlátásnak. Ő azon örült, hogy a törökök sem a fülemet, sem egyéb tagomat nem vágták le, én pedig azon örültem, hogy Elvira a legszilajabb pusziskodásaim daczára sem öklözött oldalba, mint annakelőtte.

– Eredj a papához és kérd meg a kezemet, – szólt Elvira, miután eleget örvendeztünk.

– Már lelkem – szólék – voltam a szentföldön, emberevő vad törökök között, de apád elé nem merek menni. Hanem tudod mit, kérd meg te a kezedet az én számomra.

Nem tudom, mit felelt volna Elvira, mert az apja éppen ebben a pillanatban lépett be hozzánk.

– Hát ön mit keres itt? – kérdezte tőlem nem a legbarátságosabb hangon.

– Én… már hogy én?

Elvira lelkesülten kiáltotta:

– Papa, ő a szentföldről jön.

– A szentföldről?

– Igen, apám. Itt van annak a töröknek a sipkája, a kit levágott, és egy üveg Jordán-víz.

Az öreg úr a kezébe vette a sipkát és nevetett.

– Öcsém, hiszen ez az apádé volt. Együtt vettük ezelőtt tíz esztendővel Pesten.

– De kérem…

– Ehol a neve is apró betűkkel belevarrva, nehogy összecseréljük a kaszinóban.

Elvira ekkor már sírt boszúságában, én pedig vigyáztam, nehogy a sifonért nézzem ajtónak.

A laskádi leányok.

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

Budapesten a Fiume-kávéházban hallottam, hogy Laskádra a «Laskádi Napló» mellé egy munkatársat keresnek.

Barna Dóri, a mindenttudó riporter, azt mondta, hogy oda nem tanácsos elmenni, mert szerencsétlenül járhatok: t. i. a szerkesztő nekem is juttat egyet a 14 leánya közül, s ezzel én is tönkre leszek téve, mint eddig öt munkatársa, kiket megházasított.

Nagyon komoly arczczal mondta ezt Barna Dóri, azért nem hittem el neki. Ilyen cifraeszű riporterről sohasem tudhatja az ember, mikor mond igazat; tanum rá egynehány tuczat ujságíró, a kiket a falnak ugratott.

Hát biz én megeresztettem egy villamos sárkányt:

A feleletet egy óra mulva megkaptam:

Visszadrótoztam.

Éjfélkor jött rá a válasz:

Egy óra mulva a robogó vonaton ültem.

Délharangszókor értem Laskádra.

A perronon mozgó közönség közül kivált egy hosszú, csontos, barna ember és így szólt hozzám:

– Ön Zelenvári?

– Én vagyok.

– Úgy megölelgetett, hogy minden bordám ropogott belé.

Kissé megütődtem ezen a szinészemberek közt divatos fogadáson, de azt gondoltam, hogy ez laskádi szokás. Utóvégre is nem lehet minden ember laskádi; nem tudhatja, hogy a laskádi szívesség bordaropogtatásban nyilvánul.

Az úton azt kérdezte tőlem, hogy miből származott a sántaságom, a mire én megnyugtattam, hogy egy véletlen eset: a budai tornaegyletben velocipédezni tanultam, a kerekek elragadtak és én belehajtottam a bokrok közé, a hol is egynéhány tüske úgy megcifrázta az inaimat, hogy egypár napig járni sem tudtam.

Egy magas új ház előtt álltunk meg. Azt mondta, hogy tegyem magamat kényelembe a szerkesztőségi irodában, majd értem fog jönni egy negyed óra mulva.

Én tehát beléptem egy kis ajtón egy nem annyira tágas, mint inkább sötét szobába, a hol a földet ujságpapirosok borították és a két óriási íróasztalt különféle iratok és nyomtatványok.

Egyszerre otthon éreztem magamat.

Levertem magamról egy kissé a port. Megnéztem, milyen orczát mutat a zsebtükröm, azután körülnéztem, hogy hová tehetném a zsebemből azt a nagy csomó spanyol-szivart, a mit Budapestről hoztam.

Gondoltam: ebéd utánig beletehetem az egyik asztal fiókjába, abba az asztaléba, a melynek már az alakja is mutatta, hogy az enyém lesz.

Kihúzom a fal felől való kis fiókot, hát egy levelet látok benne ezzel a címmel:

Ez bizonyosan nekem szól! – gondoltam magamban és fölszakítottam.

A következő sorok állottak benne:

Ez a levél megdöbbentett. Dehát csak nem futok el rögtön és éhesen! Utoljára is mi veszedelem várhat az emberre kilencz leánytól? Legrosszabb esetben teszem a szépet valamelyiknek, azután ha látom, hogy bordámmá kezd válni, hát fölmondom a szerelmet, mint az állást.

A szerkesztőm karon fogott és bevitt a szalonba.

Csakugyan kilencz leány állt ott katonai rendben. Valamennyi óriás magas, valamennyi vörös és szeplős.

A szerkesztőm elmondta a neveiket:

– Háni, Fáni, Náni, Mári, Sári, Kádi, Debora, Ludmilla, Leokádia.

Valamennyi kezet fogott velem, valamennyi úgy megszorította a kezemet! hogy titokban sziszegtem és szétráztam összeragadt ujjaimat.

Azután egy hárommázsás hölgy előtt nyitották szét a terem kettős ajtaját. A szerkesztő azt mondta, hogy a felesége, hát kezet csókoltam neki. (Olyan volt a kezefeje, mint egy kipuderozott vívókeztyű).

Azután megint egy hárommázsás hölgy czammogott be a kettős ajtón. Azt hittem, ez is a felesége, de még jókor megsemmisítette ezt a hitemet azzal a kijelentéssel, hogy ez az ő anyja.

Most már értettem, miért nem lehet itt házasság nélkül végezni a szerelmi viszonyt: ha ez a kilencz herkulesi termetű leány és ez a két hájhalom nekiesik az embernek, hát roszprádlivá verik az ökleikkel.

Olyan hosszú asztalhoz ültünk, mintha bankett lett volna.

Meg voltam hatva; összes szellemi erőimet gúzsba rántotta valami névtelen ijedség.

A lányok és mamák úgy vizsgálták az arczomat, mintha valami hadifogoly lettem volna. Én szorítónak éreztem a széket, fojtónak a levegőt; úgy tetszett, mintha a falon levő képek gúnyosan nevettek volna reám s a nagyokat kettyenő falióra halálos ítéletem közeledését hirdette volna.

Azonban mindez csak egy perczig tartott: szívem fölszabadult a nyügtől, újra visszanyertem a szokott hidegvérűségemet.

Mindenekelőtt meglepetésemet fejeztem ki, hogy a várt nehézlevegőjű ólomvilág helyett menyországba jutottam, s gratuláltam a szerkesztőnek, hogy ilyen angyalok között töltheti az életét.

A szerkesztőm olyan képet vágott, mintha birsalmába harapott volna; de a mamák és leányok orra alatt széjjelfutott a mosolyvágány. Mind a kilencz leány felém kiáltott:

– Oh, ön hízeleg! Ön bókol!

Biztosítottam őket, hogy csakugyan kellemes helyzetnek tartom 9 leány és két nyájas arczú mama között élni, mire olyan szóvihar indult meg, hogy a magam hangját sem voltam képes meghallani. Szüntelen kérdéseket intéztek hozzám s volt időm kiszámítani, hogy egy percz alatt minden leánytól 12 kérdést kaptam, vagyis egy percz alatt összesen 108-at – már pedig ennyi feleletet nem voltam képes adni, hát inkább ettem és a fejemmel integettem hol az egyiknek, hol a másiknak.

Végre a mama megharagudott és lecsapott az ötkilogrammos öklével az asztalra, de úgy, hogy minden tányér hármat ugrott tőle.

– Ne csácse! Micsoda illetlenség ez! – rikkantá keményen.

Az igaz, hogy ez a rendreutasítás még nagyobb illetlenségnek tetszett előttem, de hát utoljára is egy mama megengedheti magának a leányaival szemben.

A hölgyek duzzogni kezdtek, a papa a gallérjai közé vonta a fejét, magam is úgy megszeppentem, hogy nem mertem szólni, – hátha ez a fehér mammut még rám is rikolt egyet, hogy ne csácsoljak!

Azonban a tisztes mama beszélni kezdett velem, hogy mit csináltam Budapesten és micsoda kimagasló pontjai vannak a multamnak?

Értettem, mit akar.

Hát biz én lehető bőven elmondtam, hogy multamban nincs öröm, de jövőmben van remény. Az anyám léghajózónő volt és a felhők fölött szült, miért is az illetőségemet nem tudjuk megállapítani. Hogy az apám ki volt, arra az anyám sem tudott visszaemlékezni soha.

Rokonom csupán kettő van: az egyik pereces segéd Londonban, a másik rokonom pedig a konstantinápolyi hóhér.

A hölgyek sikoltoztak, a szerkesztőm hümmögött.

Meg voltam győződve arról, hogy ezzel a füllentéssel elrontottam a vőlegényi étvágyukat.

Csöndesen és közönyösen folyt ezután a társalgás.

Időm volt megjegyezni magamnak, hogy a legidősebb kövérkés hölgyet Márinak hívják, a selypítő pajkosat Háninak, a szemölcsös állu a Fáni; a Ludmillának szép vékony sasorra van, de félreáll; Sári naccsága az egyik szemére kancsalít, a Kádi pedig mind a két szemére; Debora kisasszonynak nincs szemöldöke, hanem e helyett adott neki a természet olyan csinos kis bajuszkát, hogy szinte gusztusa támad az embernek megkínálni magyar nemzeti bajuszpedrővel. Leokádia volt köztük a legizmosabb és legkomolyabb; komolyságától idegessé lett az ember, mert az orra nagyon pisze volt és az ajkait úgy össze csucsorította, hogy egy kisebb fajta gombbal be lehetett volna takarni. Legfiatalabb volt köztük a 17 esztendős Náni, és legszebb is lett volna, ha a két szemfoga szűntelen ki nem kandikál az ajkai közül; – hasonlított a güzühöz.

Abban azután valamennyien megegyeztek, hogy szóhoz nem hagyták jutni, a ki közéjük került; továbbá abban, hogy mindnyájan nagyobbak voltak mint én, legalább is másfél fejjel…

Átvillant az agyamon, hogy ha éppen nagyon megszorítanának a körülmények, hát melyiket választanám? – Háromszor is sorra néztem őket és életemben először gondoltam az öngyilkosságra.

Ebéd után körülnéztük egy kissé a várost, azután hogy vissza tértünk, a mama kijelentette az öreg előtt, hogy a szalon mellett levő szobát fogják nekem adni.

– Mit, – az én szobámat? riadt föl a szerkesztőm, – hát én akkor hol fogok lakni?

– Neked, kedvesem, kitisztítjuk és bebútorozzuk a spájzot, addig pedig a gyerekszobában is meglehetsz.

Én azonnal kijelentettem, hogy ilyen szívességet nem fogadhatok el, pláne, hogy miattam a principálisom a spájzba legyen szorítva, azt éppen nem tudnám elviselni.

Azonban az asszonyság nem engedett.

– Itt én vagyok az úr, – mondá – én rendelkezem a szobák fölött. Pali nem lesz megrövidülve, mert ugyanazt a kényelmet fogja megtalálni ott is, a mit eddig.

A leányok is megrohanták a papát, hogy hogyan lehet olyan illetlen, mire az öreg durczás orczát vágott.

Daczára minden tiltakozásomnak, a hölgyek megfogtak és betuszkoltak az említett szobába, a hol már ott volt a kofferem.

Azt mondták, hogy tegyem komóttá magamat és pakoljak ki.

Az izmos udvariasságnak nem állhattam ellen: kényelembe tettem tehát magamat, a mi énnálam annyit tesz, hogy rágyujtottam egy havannára és végig feküdtem a kanapén.

Azon gondolkoztam, hogy micsoda gyötrelmek várnak még reám?

Künn akkor kezdett sűrűsödni a sötét, szobámban is homályt leheltek ki a szögletek.

Egyszer csak halk kopogtatás hangzik az ajtómon.

– Szabad!

A szemölcsös állú Fáni dugta be a fejét.

– Tessék kérem!

– Egyedül van? – kérdezte érzelmes fuvolahangon.

– Egészen egyedül.

Betette maga után az ajtót. Hozzám jött sietve lábujjhegyen és megkapta a kezemet. Azután gyorsan, izgatottan beszélt:

– Ne szóljon! Tudom, mit akar mondani! Azt ugy-e, hogy szeret?

– De kérem!…

– Ne tagadd! Láttam a szemeidből, mikor beléptél az ajtón; éreztem forró kezed szorításáról, mikor bemutattak.

– De kisasszony!…

– Ne mentegesd magadat! A szívnek parancsolni nem lehet. És óh, én is megvallom, hogy viszontszeretlek!

Ezeket elmondva, rám borult és ajkait úgy odanyomta a bajuszom alá, hogy egy percig nem tudtam szuszogni.

Meg akartam neki magyarázni, hogy tévedés van a dologban; de ő egy új rohamot intézett ajkaim ellen s kijelentette, hogy viszonyunkat titokban fogja tartani; azután fölkapta az ollót, egy téglavörös fürtöt vágott le a homlokáról, gyors mozdulattal dugta bele a mellényem zsebébe és egy színpadi csókintéssel kisuhant.

Boszús voltam. Szivaromat odavágtam a falhoz és azon gondolkoztam, ne fogadjak-e egy hordárt, hogy megnádpálczáztassam vele magamat.

Azonban eszembe jutott, hogy többet ér a filozóf nyugalom mindennél, miért is leültem egész nyugodtan és fagypontra igyekeztem higgasztani a véremet.

Ismét kopogtattak az ajtómon.

A görbeorrú Ludmilla jött be.

Megállt velem szemközt; lenyomta vaskezével a kezemet az asztalra és ábrándos szemeit félig lehunyva kérdezé:

– Ugy-e, mi értjük egymást?

– Nem tudom, mire céloz nagysád.

– Fölösleges köztünk minden udvariasság. Szemedből láttam, hogy szeretsz! Légy nyugodt! Remélhetsz! Foglalóul, im vedd csókomat!

Ezeket mondva átkapott és úgy magához ölelt, hogy kénytelen voltam eltávozása után néhány úszómozdulatot tenni a karjaimmal a levegőben, hogy helyreroppantsam a lapoczkáimat.

– Mi az ördög lehet az én szemeimben, – gondoltam magamban, hogy ezek a leányok vallomást olvastak ki belőle? S egyúttal föltettem magamban, hogy ha mégegyszer sokleányos házhoz megyek, hát sötét czvikkert akasztok az orromra.

Újabb kopogás.

(No, ha ez is szerelmet vall, akkor rögtön megszököm!)

A kancsal Sári közeledett hozzám.

– Mivel szolgálhatok nagysád? – kérdeztem hidegen.

– Ön nem fog engem elítélni; gyönge nő vagyok és a szívemnek nem tudok parancsolni. Én szeretlek téged! – folytatá erős kitöréssel, – s meghalok, ha nem lehetsz az enyém!

Kénytelen voltam biztosítani a vonzalmamról, csakhogy meg ne haljon; mire olyat czuppantott az orczámra, hogy minden fogam megingott tőle.

Kezdtem büszkének érezni magamat; nem is tudtam eddig, milyen don Juan vagyok.

Mikor a szemöldöktelen Debora belépett, már előre tudtam, mit akar mondani. Nem lehetett ellenkeznem. Nem is próbáltam. Hiszen ha azt mondom neki, hogy nem szeretem, hát úgy a falhoz ken, hogy Liebig-féle extraktummá válok egyszerre.

A többi leányt már vártam.

Hamar végeztünk, mert nekem nem kellett beszélni.

Mikor azután a 9-ik leány is kiment a szobából, újra végig vetettem magamat a díványon; s hódító Hannibálnak éreztem ugyan magamat, de minden öröm nélkül – a hódítmányokat tekintve.

Újra kopogtattak.

– Mi az ördög? – gondoltam, – bizony még a házbeli szolgálók is nyilatkoznak!

A ház kövér úrnője lépett be.

Bizonyos heroizmussal léptem eléje:

– Ne fárassza magát nagysád, már tudom…

– Mit tud?

– No hát hogy szerelmes belém.

Kaczagott és megveregette az orczámat.

– Maga kis csacsi!

Éreztem, hogy nem kis mértékben van igaza.

Azonban a jó öregasszony kijelentette, hogy tréfának veszi a dolgot s maga helyett majd ád egyet a leányai közül; azután hítt vacsorára.

Kábultan engedelmeskedtem.

A leányok forró pillantásokkal üdvözöltek.

Az öreg azt kérdezte tőlem, hogyan érzem magamat az új légkörben?

Oh! milyen okos ember volt, a ki a hazugságot kitalálta!

Az első tál étel után egy diónagyságú kenyérgalacsin éppen a számba repült, csaknem megfulladtam tőle. Azonban ez nem akadályozott abban, hogy barátságosan ne mosolyogjak; mire a kilencz leány olyan ostrom alá fogott, hogy csaknem megvakultam, s a következő éjszakán nem győztem böngészni a kenyérgolyókat a hajam között.

A mama kedélyes mosolylyal intette a leányokat:

– Jól viseljétek magatokat, mert Zelenvári úr rátok nézve igen megtisztelő nyilatkozatot tett.

(Jaj! ha ez a vén Uchácius most csakugyan kínál egyet a leányai közül, akkor el vagyok veszve!)

A ferde orrú Ludmilla felelt reá:

– Már én tudom, mama!

– Rám vonatkozik, – szólt Mári.

– Oh, csak én lehetek szóban, – jegyzé meg öntudatos mosolylyal Háni.

– Ugy-e, én ne szóljak? – kérdé szerelmes tekintettel Debora.

– Az égre kérem, ne szóljon egyikük se! – Feleltem kétségbeesetten.

– Mit? egyikünk se? – riadtak össze a lányok.

– Nekem nyilatkozott! – vallotta Kádi.

– Nekem vallomást tett!

– Nekem szerelmet vallott!

– Hazudtok! Én jegyese vagyok!

– Én a menyasszonya!

Fülsiketítő lárma tört ki erre.

Én a Himalája szikláit éreztem rám szakadozni.

A leányok sikoltottak, rikácsoltak: «Ön csapodár! Ön csaló! Gézenguz! Svindler! Kötnivaló kujon!»

Nem állhattam tovább: fölugrottam, nekiiramodtam az ablaknak és kiugrottam az utczára.

Így menekültem meg a nagyobb ökölvész elől és így nem lettem én Laskádon belső dolgozótárs…

Az én vendégem.

– A szegedi orsz. dalárünnepély alkalmából. –

Három dologért tudok boszankodni: 1-ör: Ha valaki azt mondja. «Ejnye, de rosszul néz ki!» (t. i. a saját bőrömből). 2-or: Ha olyan levelet kapok, a melyben azt írják, hogy 8 nap alatt okvetlenül válaszoljak. 3-or: Ha alvás közben zavarnak.

A dalárünnepély első napján történt, a kora reggeli órában. Éppen a perzsa sah legszebb feleségének kurizáltam álmomban, midőn valaki betaszítja az ajtómat és rám bömböl ekképen:

– Jó reggelt kívánok!

– Köszönöm! Kit keres az úr?

– Ide utasított az elszállásoló bizottság. Én Dörgő Balambér bugófalvi basszista vagyok.

– Nagyon örülök! – feleltem. Pedig bizony eszemágában sem volt örülni. Azon gondolkoztam, hogy miért küldték ezt a bikanyakú basszistát hozzám, holott én úgy a szállásadó-, mint a városi adóbizottság előtt szorgosan eltitkoltam a lakásomat, – midőn a torzonborz basszista rádobta a táskáját az íróasztalomra és így szólt:

– Hallottam, hogy a szegediek vendégszeretők és önnek, uram, kiválóan jó vendégszerető orczája van.

– Kérem, kérem…

– Tudja mit: igyunk brudert!

– Nincsen borom.

– Van nekem jó borovicskám, többet ér ez, mint a bor. Ehol-e!

Ezzel kihúzott a zsebéből egy égettczukorszínű üveget és miután a dugóját kivette, odajött az ágyamhoz és belenyomta az üveg végét a számba, mondván:

– Szerbusz!

– Szerbusz! – feleltem, a borovicska miatt kicsurgó könnyeimet törülgetve.

Balambér barátom leszórta magáról a ruháit.

– Lefekszem, – szólt – nem aludtam egész éjjel.

S nehéz duplatalpú csizmái nagyot koppantak, mikor lerázta a lábáról.

Én kíváncsi voltam arra, hogy hova fekszik az atyafi; mert a szobámban más ágy nem volt, mint a melyben én feküdtem; a kanapém pedig olyan természetű, hogy a ki ráül, az a következő pillanatban ugrik és ordít.

Az én basszistám egész pőrére vetkőzött s egy czápához illő ásítással szólt hozzám:

– No! gyere ki már abból a vaczokból, – csak nem gondolod talán, hogy állva fogok aludni, mint az elefánt?

Olyan határozott hangon mondta ezt Balambér, hogy nem voltam képes neki ellentállani. Egy keserves sóhajtással kiszálltam a nyugalom lágy öléből s az egyik székre ülve sajnálkoztam azon, hogy be nem pecsételtem az ajtómat.

Balambér a szoba közepére állt és keresztbe csapva a karjait, így szólt hozzám:

– Erős-e az ágyad?

– Erős hát, miért ne volna erős?

– Azért kérdezem, mert én tornász is vagyok.

Ezt mondva, hirtelen leguggolt és egy känguruhoz illő ugrással az ágyam közepén termett.

Az ágy recsegett, de nem szakadt le.

Bámultam az ugrást és bámultam az ágyamat. De a mutatványoknak még nem volt vége: Balambér az ágy közepén állva hirtelen újra fölugrott és már a légben fekvő helyzetet véve, hullott alá az ágyba.

A következő pillanatban úgy hortyogott, hogy a falak is reszkedtek belé.

Úgy éreztem magamat, mintha rám ugrott volna. Minden bátorságomat tönkreugrotta ez az irtózatos ember.

Halkan felöltöztem és elszöktem hazulról.

Eleinte azon gondolkoztam, hogy átszököm Vásárhelyre vagy Palicsra, és nem törődöm vele, ha tótágast áll is Balambér az ágyam közepén; azonban csakhamar elhajtottam magamtól ezt a gondolatot: eszembe jutott, hogy ez a szörnyű ember megnyiltterez érte a Naplóban és én akkor tönkre leszek csepűzve! Majd meg azt tettem föl magamban, hogy erélyesen ki fogok ellene kelni; de a következő pillanatban lemondtam erről a tervemről. Csak én jártam volna meg vele: szétordította volna a dobhártyámat, vagy ráugrott volna a fejemre.

Délben gondosan megebédeltem és hazamentem abban a reményben, hogy a vendégemet talán egy véletlen gutaroham életképtelenné silányította.

Dehogyis: úgy hortyogott, hogy a kapu szárnyai reszkettek belé.

Benyitottam az ajtón.

A feje lábtól volt; az egyik lába lelógott; a másik pedig az ágy mellett levő pipatartómon pihent. A szobámon végig csurgott a borovicskája, a melynek üvegét elfelejtette bedugni.

Már éppen azon gondolkoztam, hogy visszavonulok, midőn hirtelen abbahagyta a horkolást; a szemeit fölnyitotta és rám mordult:

– Miféle disznóság ez! Hogy mersz engemet zavarni?

Azután kiugrott az ágyból és békésebben dörmögött:

– Jól van no. Szerbusz! Hol a borovicskám?

Odament a kabátjához és kihúzta az üveget.

Nagyon csóválta a fejét, mikor látta, hogy üres: hosszú és néma szemrehányó tekintetet vetett reám és így szólt:

– Megittad?

– Nem én.

– Ugyan ne tagadd, látom az arczodról, – szólt boszúsan, azután megenyhült hangon folytatta: Sebaj no, veszünk majd frisset. Vagy akarsz magad hozni? Nem? Az se baj. Legalább elmondhatom, milyen vendégszeretettel fogadtak a szegediek.

– Hozatok én, – szóltam engesztelően. De ő, úgy látszik, ekkor már letett a borovicskás szándékáról, mert hirtelen nagyot ordított:

– Mosdóvizet!

Azt hitte, hogy cselédem van. Megmagyaráztam neki, hogy ezt a luxust én nem ismerem. Erre aztán azon pőrén kiugrott az udvar közepére a kúthoz, és úgy húzta a nyaka közé a vizet, hogy még ma is látszik a tócsája.

Persze a nyelves házmesterné ezt nem állhatta meg szó nélkül. Fenyegetőleg állott melléje a seprűvel s az udvarbeli gyerekek is odacsődültek, hogy a különös mulatságot élvezzék.

Balambér először nem vette őket észre, azután mikor a zaj a fülébe ütközött, hirtelen megrázkódott, mint egy new-foundlandi, úgy, hogy a körülte állóknak szeme-szája tele lett vízzel – és a szemeit megtörülvén, nagyot bömbölt:

– No, mi az?

Erre a hangra a házmesterné elhajította a seprűjét és bemenekült a konyhába, a gyerekek pedig ijedten visítozva futottak széjjel.

Balambér berohant a szobába, kihúzott a sifonéromból három új lepedőt és beletörülközött.

Majd egészen felöltözködve rám parancsolt, hogy keféljem végig, – a mit én meg is tettem.

Nagyon drukkoltam, hogy a cipőit is kifényesítteti velem; de ezt már nem tette: ő maga sajátkezűleg subickolta ki az ujdonatuj ruhakefémmel.

Miután így elkészültünk, megnézte az óráját és kijelentette, hogy a vendégszeretetemet igénybe véve ebédelni óhajt.

Elvezettem a Hungáriába, a hol legolcsóbb minden és magam is ráadtam a fejemet arra, hogy mégegyszer megebédeljek. (Dehogy mertem volna azt mondani, hogy én már túlestem ezen a kellemetlenségen!)

Megevett 3 porció levest, 4 tál babot, 2 karmanádlit, 1 egész libát, 6 tányér turóscsuszát, 4 darab sajtot, 3 görögdinnyét és megivott ebéd előtt 4 pohár cognacot, ebéd alatt harmadfél liter bort, ebéd után pedig egy liter fekete kávét rummal.

Azt kérdeztem tőle, hogy meddig szándékozik, Szegeden maradni?

Azt felelte, hogy ha nem lesz terhemre, hát egy hétig.

Biztosítottam, hogy egy csöppet sem lesz terhemre.

Ezen ő nagyon örült.

Úgy megszorította a kezemet, hogy még most is sajog és elment a színházi dalárpróbára.

Ez alatt az idő alatt én kihurczolkodtam a szobámból az Európába, magam pedig rögtön vonatra ültem és elzónáztam Nagyváradra.

Hogy Balambér úr hogyan verte az ajtómat, mikor a próbáról vísszatért, azt nem tudom, – én az egész ünnepély alatt Nagyváradon voltam és reszketve bontogattam a szegedi lapokat: kerestem a nevemet a nyiltterekben.

Trilliók a levegőben.

– Egy hírlapíró emlékirataiból. –

A korona-kávéházi markőr rám mutat az ablakon át s a következő pillanatban mellettem terem egy bozontos medveszerű öreg úr.

– Pardon uram!

– Tessék!

– Ön Zelenvári?

– Az vagyok.

– A «Kisdisznó» című élczlap szerkesztője?

– Ha előakar rá fizetni, akkor az vagyok, ha pedig gorombáskodni akar, akkor szíveskedjék délután 5 órakor elfáradni a szerkesztőségbe: mert itt az utczán nem végzek szerkesztőségi ügyeket.

– Te vagy az, akit én keresek! riadt föl örömmel a medveszerű ember és megölelt.

Azt hittem, valami ismeretlen nagybácsi, aki örököst talált bennem.

Nem az volt.

– Uram! – szólt, miután kiörülte magát, – én a «Kákoncsapi Közlöny» szerkesztője vagyok.

– Isten tartsa!

– Ismerem önt hírből.

– Jóból vagy rosszból?

– A legjobból.

– Annak örülök.

– Önt keresem már három nap óta folyton.

– És nem talált, ugy-e? Hát biz az bajos dolog is; tudja, egy élczlapszerkesztőnek nem szabad könnyen találhatónak lennie. Különben mivel lehetek szolgálatára?

– Arra kérném kedves kollega urat, jönne le hozzám munkatársnak, segédszerkesztőnek.

– Vannak leányai?

– Legényember vagyok.

– Mit fizet?

– Kétszáz forintot havonkint.

Ez a szép összeg bámulatba ejtett.

– Hogyan? Ön képes 200 forintot adni?

– Nagyon.

– Eszerint jól áll a lapja?

– Kitűnően.

– Bocsásson meg, de szeretném, ha írásbeli szerződést kötnénk.

Ujságírók közt nincs ugyan ilyesmi szokásban, de azért megcsináltuk.

Oda ajándékoztam a «Kisdisznó» című lapomat a nyomdászomnak, magam pedig egy óra mulva a robogó vonaton ültem.

Az én bozontos, medveszerű szerkesztőm nem volt éppen valami mulattató útitárs, csupán akkor mozdult meg a szája, mikor egy óriási O-betű alakjában ásított vele. Ilyenkor azt hittem, hogy az állkapcsai kificzamodnak. Derék nagy állkapcsai voltak: Sámson nem verte széjjel nagyobbal a filiszteusokat.

Én semmiféle körülmények között sem szoktam unatkozni; most is elfoglalt az a gondolat, hogy a szerkesztőm ásítozó egyénisége nem nyilvánul-e a lapjában is.

Azonban nem fűzhettem tovább a gondolataimat; a szerkesztőm hirtelen hozzám fordult:

– Tud-e durákozni?

– Azt hiszem még nem felejtettem el.

– Nagyon szép játék.

– Megjárja.

– Nagyon szellemes játék.

– Nem vettem észre.

Beletaszította a tenyerét a belső zsebébe és kihúzott egy pakli kártyát.

– Játszik?

– Nem bánom.

– Hanem mibe szokta ön játszani?

– Biz én csak orrba.

– Az nagyon kellemetlen, sőt rendkívül veszedelmes.

– Hogyan?

– Kérem, nekem egyszer 31 kártyát vertek az orromhoz; az orrom úgy megdagadt, mint egy krumpli.

– Hát a mint akarja.

– Játszunk pénzbe.

– Mennyibe?

– Egy forintba.

– Annyit nem reszkírozok.

– Talán nincsen…?

– Eltalálta.

– Hát miért nem szól? Adok én előleget!

Ismét beletaszította az öklét a belső zsebébe és kihúzta a tárczáját. Ötven forintot számlált a tenyerembe.

És elkezdtünk durákozni.

Az első pártit elvesztettem.

– Dupla vagy semmi!

Gyorsan kevert és osztott.

Elvesztettem a másodikat is.

– Dupla vagy semmi.

– Tehát négy forint áll.

– Annyi.

Elvesztettem biz én a négy forintot is. Azután vesztettem 8-at, 16-ot, 32-őt. Mire Kákonycsapra értünk, nemcsak az 50 frtját nyerte vissza, hanem még én tartoztam neki 14 frttal.

Kákoncsapon amint leszálltunk a vonatról, mentünk egyenesen a szerkesztőségbe; ott letettük a koffereinket s azután azonmód, amint voltunk, az úti ruháinkban, neki ültünk folytatni a durákot.

Éjfél volt már pedig, de nem akartam a 64 frtom nélkül lefeküdni. Az öregnek is úgy látszott, nagy kedve van tovább játszani; egészen nekimelegedett. A szemei úgy fénylettek a nagy lámpánál, mint a hiuzé.

Hajnali három órakor már 500 frt volt a veszteségem, hat órakor 15 ezer forint, reggel 100 ezer forinton fölül, délben pedig éppen 16 millió forintjával tartoztam.

Kijelentettem neki, hogy ezt aligha fizetem meg.

Fenyegetett, hogy bepöröl és becsukat, mint nyomorult durákozót.

Én sohasem hallottam, hogy a nyomorult durákozókat be szokták csukni, miért is nagyon fölháborodtam ellene.

Kijelentettem, hogy kihívom párbajra és megölöm.

Erre hirtelen megváltozott, kért, hogy játszam vele tovább, – most már úgyis mindegy.

A boszúállás gondolata annyira megszállta az idegeimet, hogy semmi fáradságot sem éreztem: helyet cseréltem vele, azután megkevertem a kártyát.

Az volt a szándékom, hogy addig játszom vele, míg ő nem fog tartozni 16 millió forinttal és akkor majd én állok elő.

Mondhatom, hogy rettenetes nagy szerencsével játszott: estefelé már milliárdokkal tartoztam neki; sokkal több pénzzel, mint amennyi a világon valaha megfordult.

Kétségbe voltam esve.

Folyton attól féltem, hogy abbahagyja a játékot.

Azonban ő ülve maradt és a játékkedve úgy növekedett, mint az én veszteségem.

Mikor már a trillióknál és quatrillióknál jártunk, akkor jutott eszembe, hogy talán ismeri a kártyákat.

– Uram, szóltam hozzá – hozassunk új kártyákat.

– Miért?

– Mert én már valamennyit ismerem a hátáról.

– Én is, – felelt egykedvűen.

– E szerint ön hamisan játszott?

– Nem én.

– Ön megcsalt engem!

– De kérem!

– Mit? Még szólni mer, mikor maga bevallja! Én följelentem önt! Elfogatom, becsukatom, lenyaktilóztatom!

Az öreg úr elképedt, azután hirtelen könyörgésre fogta a dolgot:

– Kérem, ne haragudjék, ön nem tartozik nekem semmivel.

És letörülte a rengeteg összeget az asztalról.

– Az már más.

– Bocsásson meg, – szólt, – ez az egyetlen szenvedélyem.

– A hamis játék?

– A durák.

– Rosz szenvedély. Nekem 50 frtomba került.

Kivette az 50 frtomat és az asztalra tette.

– Tessék, ezt is visszaadom.

– Na, ezt jól teszi; de látja, nem szép öntől, hogy pénzre játszik.

– Kénytelen vagyok vele.

– Miért?

– Először, mert a munkatársaim 200 forintnyi fizetéséből 120 frtot okvetlenül vissza kell nyernem, különben tönkre megyek. Másodszor, mert ha potyára játszom, 24 óránál tovább senki sem akar velem durákozni.

Ebből aztán megértettem, hogy miért ígért ő nekem kétszáz forint havi fizetést; miért csigázta trilliókig a kártyaadósságot és miért nem birták ki nála az elődeim.

Agyondurákozta minden munkatársát!