The Project Gutenberg eBook, Buda halála, by János Arany
BUDA HALÁLA.
BUDA HALÁLA.
HÚN REGE.
IRTA
ARANY JÁNOS.
A m. akadémia által
Nádasdy-dijjal jutalmazott mű.
PEST, 1864.
KIADJA RÁTH MÓR.
Jelige:
(Ethela) Budam fratrem suum manibus propriis interfecit… eo
quod… metas inter fratres stabilitas transgressus fuerit
dominando.
Sim. de Keza Chron. Hung.
Pest, 1864.
Kertész József gyorssajtónyomása, feldunasor 13. sz.
ELŐSZÓ.
Jelen költemény, a mennyiben Buda viszonyát Etelével tárgyazza,
teljes egész; de a mennyiben későbbi fejlemények alapjául szolgál,
csak mintegy előjátékát teszi a nagy tragédiának, mely a szerző
gondolatában már megalkotva él. Annál fogva, ha talán a költői
nemesis ellen kifogása lenne a birálatnak: kéri a szerző ezt
tekintetbe venni. Tudniillik e költeménynek is egy magasb
egységbe kellvén összefolynia, nem lehetett ennek special
egységét annyira bezárni, hogy a továbbiakkal minden kapcsolata
megszünjék.
Mi az elbeszélés ószerüen naiv formáját illeti, az nem
affectatio. Szerző annyira s oly kizárólag jelen tárgyához
tartozónak véli ezt, hogy részéről képtelen vakmerőségnek gondolna
egy oly eposzt, melyben Attila szerepel, így kezdeni: „Férfiat
énekelek“… stb. míg a krónikák egyszerü nyelvén sok mindent el
lehet mondani. Hanem ezt és a hasonlókat olvasói itéletére
bizza
a szerző.
ELSŐ ÉNEK.
BUDA KIRÁLY MEGOSZTJA ÖCSCSÉVEL1) AZ
URALKODÁST.
Hullatja levelét az idő vén
fája,
Teritve hatalmas rétegben
alája;
Én ez avart jártam; tünődve
megálltam:
Egy régi levélen ezt irva
találtam.
Már Keveházába2) Bendeguz megtére,
Rof3) is oda szállott, jó Buda
testvére;
Most Buda országol (mert ő
vala közbül)
Atyja örökségén három
fia közzül.
Tisza-Duna síkján, Zagyva
folyó mellett,
Sátora egy dombon kék
égre szökellett;
Ez vala a város, ez
Buda királyi
Lakhelye, faművü
sátor-palotái.
Nem szorul e város tetemes
falakra,
Nagy henye kövekből nincs
együvé rakva;
Az erőnek szolgál
kirepítő fészkül,
Nem a pulyaságnak
biztos menedékül.
Tündér palotának bizonyára
hinnéd,
Melyet a fuvó szél tovalehel
innét;
Mintha csak a földből kelne
egy-egy ága,
Tornyosan áll s czifrán:
a puszta virága.
Onnan Buda nyáját őrzi vala
békén,
Szeliden országol húnok erős
népén,
Lát egyenes törvényt, mint
apa, mindennek;
Ül lakomát vígan;
áldozik Istennek.
Egy nap is udvarhoz rendelte a
főket,
Áldozni, tanácsba, összehivá
őket;
Gazdag aranyhímmel vont falu
sátorban
A nagyok, a bölcsek
telepedtek sorban.
Ott vala, im, öcscse Etele
királyfi;
Bendeguz atyjoknak éltes
daliái:
Régi Szalárd, Bulcsu; – Torda
öreg-táltos,
Szömöre a kádár és a
gyula Álmos.
Ott sunnyoga hátul az idegen
Detre;
Nem üle jobbágyként főfő
kerevetre,
Tisztessége vagyon, de
magát alázza,
Hódoló mosolynak arczát
lepi mázza.
Hogy mind begyülének, ezek és
a többi,
Hún ágak apái, hún seregek
főbbi:
Fényével a homlok mind szegül
Budára,
Ő pedig ily szókat veszen
ajakára:
Az öreg Istennek adassék
tisztelet,
Ki hadszekerén jár magas
felhők felett,
Megűzi a rosszat
lángtollu nyilával,
Jókra viszont jót
ád két teli markával.
Tanácsot az ember bizva mikép
leljen?
Kivált maga ülvén fejedelmi
helyen?…
Ide-oda lelkét ugy verdesi
baj, gond,
Mint hegy tetején fa szél
mentibe’ hajlong.
Ki meri mondani: ezt teszem,
ez jó lesz;
Községre, magamra,
tisztelet-hozó lesz?
Nyilat is
ellőjük – mindennapi példa –
Szél
veri utjából, nem jut soha czélba.
Gonosz egy ló a tett: fölveszi
gazdáját,
Hagyja előbb fékkel
igazitni száját;
De neki-bogárzik
minden kicsiségre:
Viszi
tüznek-viznek, lehajitja végre.
Egyet tudok, a mi, emberi
dologban,
Hogy sükere légyen, teheti
legjobban:
Józan okos mérték. Ez
folyamok partja,
Mely rohanó tettek
árját visszatartja.
Mértékre a kalmár javait
emelvén,
Ott űl az igazság, rúdja
közép nyelvén;
Mértékkel a bíró
feleket juháztat,
Közöli a vágást,
engedve hibáztat.
Ott az egyenesség, ott pihen a
béke,
Hol lebegő sulynak más suly
nehezéke;
Két összefolyó víz
háborogva indul
Míg színbe verődik –
ám csöndes azontul.
Emberem az ember, ki, midőn
vendégem,
Sem eszik, sem iszik túl
rendes elégen;
A mi nem árt, éli; a
mi fölös hagyja:
Tisztes öregségben
az lész neme atyja.
Engem is oly szózat – Isten
szava – inte,
Nem most, de szünetlen,
és már eleinte:
Királyi hatalmom
választani ketté;
A régi tanács, im,
most serdüle tetté.
Mért nekem, egy szájjal, dús
lakomán laknom?
Azt, ki velem
egy-vér, onnan kitagadnom?
Bíró ha
itélnék, kalmár noha mérnék:
Ilyen
igazságot tenni bizony félnék.
Nem csökken az által húnok
birodalma,
Hogy kétfele oszlik
tetején hatalma;
Még terepélyesebb a
fa, ha két águ,
Noha egy sudar
tán nagyobb magasságu.
Hatalmom telijét im hát ma
kiöntöm,
Etele öcsémet királyul
köszöntöm;
Két víz rokon árja igy
lészen egyenlő,
Igy, tartani egymást,
két suly elegendő.
Nem gondolom azzal fénynek
apadását:
Egy fáklya tüzéről ha
gyujtani mását;
Atyafi osztályban
láng nem fogy a lánggal,
Sőt ragyog a
kettő még telyesb világgal.
Én a sokaságot bírni tudom
békén,
Te, mint hadi ménló kürtre
riad fékén…
Légy te, öcsém, a
kard; én leszek a pálcza;
Isten a jó tettet jóval koronázza! –
Igy szólva, felállott, s
derekáról Buda
Nyujtá dali kardját
Etelének oda.
Helybehagyák ott mind
bölcs szavait, tettét,
Mivel öcscsét
nála jobban is szerették.
Akkoron áldozni, vér-esküre
mentek
Buda, Etel, és a többi
tanács-rendek;
Áll vala udvarban
megrakva nagy oltár,
Feltüzve a szent
kard legtetején volt már.
Onnan imás szókkal ősz Torda
levette,
Előbb Buda karján ereit
pedzette,
Aztán Etelének szögzé hegye
fényét,
Vére ugyan verte a gyula
edényét.
Majd tiszta fehér mént, kin
nem vala szeplő,
Kantár soha nem
tört, nem nyűgöze gyeplő –
Ilyen
lovat ólból pányván kivezettek,
Onnan, hol az oltár szent állati ettek.
Kardját az öreg pap kés módra
fonákul
Markolva döfé, hol rengő
szügyi tágul,
Messze kirántotta
szablyával a vérét;
Bíbor szalag
oztán tarkázta fehérét.
Összerogyott a ló. Most a
garabonczok4)
– Mint keselyü had gyül taglani uj konczot –
Bőrét lefeszíték, johait5)
fölmetszék,
Nézni a
nézőknek6) oltárra
helyezték.
Akkor sem a táltos, sem más
jelek-őre
Isten igazságát nem látta
előre:
Nem látta, hogy e nap véres
napok atyja,
Még a maradék is
gyászolva siratja.
Örömmel a máglyát a gyula
meggyujtá,
Láng lobogó nyelvét nagy
egekre nyujtá;
Körben-karikában
zendült magas ének,
Gerjedve hatalmas
tülkök felelének.
Színborral edényét Szömöre
oszlatta,
Izlelni előbb is Buda
hősnek adta;
Csend vált egyszeriben a
daliák nyelvén;
Ő pedig igy kezdé,
poharát emelvén:
Had ura, im hallj szót, kinek
neved ISTEN!
Igaz nekem ugy légy,
mint igazán eskem:
Hogy e mai
szertől soha el nem állok;
Etele öcsémmel visszát nem csinálok.
Serleg telijéből most oltárra
önte,
Lenditve kicsínyég, társára
köszönte:
S ivott valamicskét. Öcscse
azonképen
A nagy örök esküt imádkozta
szépen:
Hadak ura, Isten! az enyém is
halljad!
Soha te ne segélj, ha
cselekszem olyat,
Hogy e mai szertől
valaha elállok,
Jó Buda bátyámmal
visszát ha csinálok.
Erre ivott ő is. Azzal
kavarintá,
Mind a maradékot oltárra
zuhintá;
Serczegve a zsarát füstöt
vete tőle,
Vérharagos lángok csaptak
ki belőle.
Megdöbbene Torda. Hanem oztán
másra,
Fordultak az elmék vidor
áldomásra:
Éjfélig örömmel ittanak és
ettek,
Hogy Buda és öcscse ilyen
osztályt tettek.
MÁSODIK ÉNEK.
DETRE TANÁCSA.
Másnap az esztendő tavaszi
reggele
Jó hún daliákra mámorosan
kele;
Künn ragyogott ég föld fénye,
vidámsága:
Benn küzd vala köddel az
elme világa.
Künn már az arany nap sugarát
elönti,
Mint páva ha büszkén tollait
berzenti;
Szőke fodor felhők, hattyúi
az égnek,
Úsznak vala tükrén a
mennyei kéknek.
Tiszta az al-lég is, mintha
üveg lenne,
Messzire a látás föl nem
akad benne,
Reggeli szellőcske
mosdatja hüs árral,
Csillan
imitt-amott repeső bogárral.
Ám jó Buda mindezt, a sátor
eresztül,
Látja, miként felhőn, nagy
poron keresztül;
Az arany idő is neki
halott-sárga,
Visszás neki Isten
gyönyörű világa.
Benn pedig elméjét friss gond
veri, hajtja,
Marczona józanság
hidegen csúsz rajta,
Vád neki a mit
tett, bánja ha mit nem tett:
Úgy
rémlik előtte, minden dolga bűntett. –
Ímmost jöve hozzá Berni vitéz
Detre,
Reggeli szokásból, kora
üdvözletre;
Látta nehéz kedvét,
hamvahodott képét:
Okosan kérdezte
ura egészségét.
Azután elkezdi, szót szóra
felelvén:
Terem a bölcs íge koros
ember nyelvén:
De, ki állandóan be is
váltja tettel,
Azt fogom én hívni
nagy bölcs nevezettel.
Tegnap a mérséket ételben
italban
Bölcs szóval ajánlád, nem
volt panasz abban:
De ma fejed bánja,
csikorogsz utánna,
S ha kinek
beszélnéd, mosolyogva szánna.
Megkövetem arról királyi
személyed,
Szabadon szólásom’
gonoszra ne véljed;
Hű szolgád vagyok
én, az voltam atyádnak:
Harmadik öltő
már, hogy a hunok látnak.
Mert, hogy Keveházán, Tárnok
vize mentén
A nagy csata megvolt,
Czezimornál szintén:
Elboritott
minket tetemes nyíl, kopja;
Bendeguz
atyádnak lettem hadi foglya.
Szolgállak azóta. Azelőtt,
megvallom,
Gyülöltem, a hunnak ha
nevét is hallom;
Tüz-víz e világon
nem oly eskütt ellen,
Mint vala hún
és gót egymás faja ellen.
Legelébb Tárnoknál víttuk a fő
harczot,
Völgyébe ledönténk sok barna
hun arczot,
Jó Keve nem volt már, nem
Kádosa, Béla:
Még egyre világolt
szász Detre aczéla.
Akkor megütének újfent
Czezimornál,
Bendeguz alátört
Hunbércz ködös ormán,
Nyila itt van
most is, csontomba temetve:
Azóta
nevem lőn: vashomloku Detre.
Birkoztam atyáddal erejim
fogytáig,
Vérem apadtáig, inam
szakadtáig;
Végre kezét nyujtá, ő az
aczél marku;
Tetszett énnekem a
becsületes alku.
Nem adott el rabbá hadi szolga
képen,
Kótyára hunok közt nem ereszté
népem;
Udvara közzé vőn fejedelmi
sorral,
Szolgálni tanácscsal engede
és karral.
S a honja-veszett nép, régi
szabad gótok –
No hisz’ az is megvan,
no hisz’ az is boldog;
Szárnyad alatt
békén gyarapodva élnek;
Nem töri a
járom; jól vannak szegények.
Én hát ennyi jóért ne fizetnék
jóval?
Míg bírtam, erővel, – mig
lehelek, szóval?
Bendeguz is gyakran,
Rof is bekivánta
Vén Detre tanácsát;
soha meg se’ bánta.
Neked is azt mondom (terhedre
ne essék):
Bolond szeren indult amaz
uj bölcsesség;
Mert valamint józan
szavaid el-etted:
Olyan vala tegnap
az a másik tetted.
Mértékre imbolygott a beszéded
rudja,
De, a mit cselekvél, dőre,
hebehurgya;
Nyilad is ellőtted,
vaktába’, sebessen;
Paripádra ültél:
vigyázz, le ne vessen.
Micsoda tanács ez – ember
ilyet halljon! –
Az egy birodalom két
főt hogy uraljon?
Féked egyik szárát
hogy kibocsásd kézből? –
Soha, soha
nem költ józan okos észből!
Mert vajon egy lóra két
nyerget teszünk-e?
Két lovas egy
nyergen tud-e ülni szinte?
Két tőrnek
is, ugy-e, nem elég egy hüvely? –
Micsoda ész volt, hogy ilyen dolgot müvelj?
Tagot is embernek párjával az
isten,
Ada csupán egy főt, urrá egész
testen;
Egy daru, ék csúcsán, a falka
vezére,
Méhraj is indul csak egy anya
röptére.
Ez a világ sorja. De te,
bölcsebb mint az,
Te a dolgok rendén
egyet csavarintasz;
Neked irott könyv
is hazudik rovásra,7)
Hiú mesemondó az
üdők tanácsa.
Nem szegte hatalmát Hunor ősöd
ketté;
Utána fia Bor ilyen osztályt
tett-é?
Keve, Kajár, Béla, bölcs
Keled és Dána
Egy helyet
egyenkint megűltek utána.
Igy Apos, igy Zombor s
valamennyi előd
Zengő szavu dalban
forog a nép előtt;
Igy Bendeguz és
Rof, kit te nyomon váltasz:
Egyedül
birá mind hunok országát az.
De te, bölcsebb mint ők,
(visszafelé véljed)
Megfelezéd tennap
királyi személyed:
Boldogtalan! ebből
nagy leszen a kár még:
Hús, vér az
öcsédé: te maradsz az árnyék.
Nem vádlom öcsédet: szive
hozzád hajló:
De nyugtalan, ádáz,
mint harczi szilaj ló:
Az is megural,
ha bátran töri féked;
De ha kezed
gyönge, nekivadúl, s véged.
Örülsz, hogy ez osztály atyafi
jóságból –
Ne hidd! mivel esett hülye
gyarlóságból;
Mint a hajós (mondják),
ha támad a vihar,
Engeszteli önként
becses marháival.
Megfogyatád önkint hatalmod
egészét,
Hogy a fele’ árán megváltsd
fele-részét;
Boldogtalan! itt nincs
feles osztályban mód:
Feljött az erős
nap, halványodik a hold.
Ne adja, hogy érjem, Isten, e
baj végit:
De vér foly ez alkun, sok
foly ezen még itt;
Ne adja tanulnod a
temagad kárán:
De ha áldozat kell, te
leszesz a bárány.
Engem a nagy vénség tart
egyedül búra,
Nyúlik erőtlen, mint
nyilak ázott húrja;
Mint tücsöké
pusztán, gyenge szavam zümmög:
De, a
mi veszendő, nem fordithatom meg. –
Igy zárta beszédét fejedelmi
Detre.
Soká Buda nem lelt ép szót
feleletre;
Mint sas fészkibe ha
idegen sas szállna:
Verte vadul
szivét az ijedség szárnya.
Végre süket hangon, mely
kétfele vásott:
Mit tegyek?… im késő,
mondotta, tanácsod;
Sok is a bánatra,
de kevés a tettre.
Most közelébb
hajlott Berni okos Detre.
Őrizd magad, ugymond, Etele
hirétül:
Azzal Buda romlik, ha Etele
épül,
S mely röpülő szárnyát
terjeszti nevének,
Lészen neked, ugy
tudd, halottas az ének.
Őrizd magad attól, gyenge
szived’ lássa;
Félelem a gőgnek itató
forrása,
Azzal veri szomját, növeli
ártalmát;
Mig bátor eszesség letöri a
szarvát.
Ketten uralkodtok: ő annyi,
miként te:
No hát ne legyen több,
vigyázz elejénte;
Színig ugyan tartja
folyamot is partja:
De ha nő egy
ujjnyit, messze kicsap rajta.
Két férfi birokban egyenlőn
vetekszik:
Nehezen kél a ki egyszer
alul fekszik;
És hegy tetejéről a kő
ha megindul,
Le az aljig oztán nem
áll meg azontul.
No hát eleinte szemesen
ügyeljed,
Hogy el ne szoritsa közös
ülőhellyed,
Mert sanyarú lesz majd
ülni kicsiny szélen,
S
visszakapaszkodni földre-bukó félen.
Atyafi jóságból, puha
békességből,
Oda ne is engedj semmit
a tiédből;
Mert mikor az ijjnak enged
egyik szarva,
Félrerug a másik, noha
nem akarja.
Nem mondom, öcséd is gonosz
akarattal –
De bizony rád nő, ha
gyengének tapasztal;
Viszi saját
kénye, rohanó dagálya:
Mint ha szelet
fogván megered a gálya.
Im eleget mondék. Te fogadd
tanácsom.
Tartok, nehogy itten Etele
meglásson.
Szeretem én őt is: de
Budát meg féltem,
Mert messzire látó
öreg időt éltem.
Ily szóval az agg hős elmene
dolgára,
Hagyván Buda lelkét
hánykódni magára;
S hánykódik vala
ez, mint habon a csónak,
Forgatván
elejét és végit a szónak.
HARMADIK ÉNEK.
A TANÁCS VISSZÁJA.
Még Budaszálláson Etele is
múlat,
Ott tartja vigasság és rokon
indúlat;
Buda egyik legszebb
palotáját lakja;
Nem is igen készül
haza Etellakra.
Veszi hegyes tőrét, az aranyos
metszőt,
Puha rózsafába levelet ír,
tetszőt,
Szeretetből irja,
szeretetből küldi,
Szerető kivánság
gondolata szűli.
Irja Ildikónak, Aladár
anyjának,
Valamennyi között első
asszonyának:
Udvara díszével
fejedelmi társa
Vigadni siessen, föl
Budaszállásra.
Buda neje, Gyöngyvér8) is sürgeti jöttét,
Hogy Aladárt lássa, első fi-szülöttét;
Ő maga is sínli, hogy távol a
gyermek,
S messzi van egymástól
lobogó szerelmek.
Íme az esztendő tavaszi zöld
szinben
Újulva köszönt bé, csupa öröm
minden;
Etelének is most esztendeje
fordul:
Tavasza megnyílott,
szive-teje csordul.
Örömáldomásra, irja, hogy e
végett
Fölveri hadastul az egész hun
népet,
Veri elébb vadra, aztán
lakomára:
Hova édes társát
szerelemmel várja.
Sátora nyitjánál most álla meg
épen
S örül Detre vitéz, leli jó
kedvében;
Görbe szikár testét kardon
alig vonja;
Hanem a beszédet ügyes
észszel fonja:
Beh jó, kinek (ugymond)
szolgál az egészség,
Barna piros
szinben a férfiu épség;
Ki érzi,
jövendő számos fiak atyja:
Jó kedve
az ollyat soha el nem hagyja.
De az öreg ember csak tövis az
ágon,
Látja, hogy ő nem kell ezen a
világon,
Ide-oda zsémbel, zörög mint
a haraszt;
Érzi, hogy oly vendég, kit
senkise’ maraszt.
Engem is itt únnak – érzem,
tova hínak;
Örömest lennék már
vendége Odinnak:9)
Vada húsát enném, méhsört vele innám,
Háza előtt a bajt ifiodva vínám.
De talán engem már itt feled a
Norna;10)
Velem egy ívásu senki nem él korra;
Fiaim a harczban, kedves unokáim
Elfogytak előttem, Bendeguz csatáin.
Oda vannak mind, mind;
szanaszét hevernek.
Lettem magam ujra
másodszori gyermek;
Mint gyerek a
bölcsőn néz csak tehetetlen:
Nézem a
világot elfolyni felettem.
Karom agg; de látni, azt
eleget látok:
Sokat a mi volt már;
keveset ujságot;
Mert nem is új nékem
e világon semmi,
Kire más példát ne
tudjak elővenni.
Láttam, hogy a nap, hold, az
örök menny sátra
Ma is az, ki tennap,
s ama kéklő Mátra:
De az ember dolga
soha nem állandó,
Keze-műve pusztúl,
maga is halandó.
Láttam hiu voltát emberi
dolognak,
Hamari felhágtát, hamar
estét soknak;
Királyok elestét,
birodalmak vesztét:
Diadallal
kezdték, czudarul végezték.
Láttam arany béke zavaros
bomlását,
Mialatt még iszszuk vala
áldomását:
Nosza most, kard-ki-kard!
haj-előre, kopja!…
Vértől csurog a
nép eskütevő jobbja.
Igazat én láttam fordulni
hamisra,
Drága nemes gyöngyöt éktelen
kavicsra;
Méhsört savanyúvá, örömet
is búvá,
Bátor bizodalmat riadó
gyanúvá.
Atyafivér vizzé, sőt
epe-méreggé
Hogy változik átal, ezt
látom örökké;
Ez vagyon árúló,
sese-susa szóktól:
Őrizd magadat te a
fülbesugóktól.
Mert az ilyen szó bont tömör
egyességet,
Vékony repedésbe feszíti
az éket,
Feszegeti halkan, míg hasad
és szétdül:
No tehát őrizkedj’ afféle
beszédtül.
Budának is én ezt mondom vala
szinte,
Mert nálad idősebb, nem is
oly őszinte:
Koros ember gyengül,
rebeg az mindentül,
Egy kicsi
szellőre talpig összerendül.
Mert fél az erőstől titkosan a
gyenge,
Maga gyarlóságát teszi mindég
szembe;
Gondja vadul víraszt a
derekabb társon;
Ki ártani tudna, nem
hiszi, ne ártson.
Dícsérnek előtte: neki már az
is seb;
Azt méri titokban, mennyivel
ő kissebb;
Csak azon fojtódik, csak
azon evődik:
Híred szele, füstjét
leveri a földig.
Nem sejted-e már is Buda
elváltoztát
Mióta királyul fényét
vele osztád?
Szeme rézsut pillog;
huzza magát vissza;
Még a vidám bort
is hallgatagon iszsza.
Neved árnyékát ő azelőtt is
félte:
Buda jó bátyádnak bús gondra
növél te,
Gyermek korod óta, hogy az
első haddal
Szájára vön a nép,
szárnyára vön a dal.
Bokros csemetéjét fájlalta
nevednek,
Hogy örege, ifja sürün
emlegetnek,
Sokat emlegetnek,
szeretve szeretnek;
Szeme-fénye lől
már az egész nemzetnek.
Szeme-fénye másnak, az övében
szálka,
Lettél, akaratlan, szomorú
vaksága:
Szárnyát maga fosztá, erejét
megosztá,
Féltiben a félőst tette
nagyobb roszszá.
Ki méri egyenlőn, omló vizek
árját?
Péczére ki szabja levegő
határát?
Fényt hova és meddig a nap
is áraszszon? –
Az menjen, uralmot,
birodalmat oszszon!
Nem is a szeretet, atyafi
szent hűség –
Szülte csupán tettét
puha kislelkűség:
Ha nem teszi is
fél, ha teszi is bánja:
Ujját
lemetélvén, most visszakivánja.
Ha még csak az ujját: azt
kicsibe venné.
Lettet azonban már ki
tehet létlenné? –
Ezért szive búval,
teli sok gyanúval,
Mint nyárfa rezeg,
bár szellőcske se’ fúvall.
Tudom, szeretetben hozzá te
vagy édes;
Nagy lelked a húnok közt
példabeszédes;
Szavad is már eskü:
hát még hited oztán!
Nem változik
elméd Buda elváltoztán.
De soká dörzsölve asszu fa is
gyúlad:
Hamarább ennél az emberi
indúlat;
Kivált ha örökké: „Buda így,
úgy…“ hallod:
Isten maga volnál,
mégis megsokallod.
Lám mondom azért, hogy
sziszegő kigyótól,
Tarts, mondom,
örökké a fülbesugótól:
Buda szavát
hordja, maga is megtoldja:
Mit
összekötétek, sima kézzel oldja.
Akarsz Buda hőssel meglenni
királyul:
Ezt adom a szóhoz, szavaim
zártául:
Nem fér soha vele az egész
Etele:
A mi valál eddig, légy ezután
fele.
A mi dicső és jó, azt közösen
oszszad,
Egyedül te inkább elbirod a
rosszat;
Igy vele tán megférsz
urasága székén,
Bár senyved a nagy
szív a türelem fékén. –
Szóla; de bölcs észszel Detre
bolondul járt:
Etele arczától
megszörnyede mindjárt:
Szeme a
villámot kegyetlenül ontja,
Maga
fojtott szóval, fenyegetve mondja:
Nem tudom, Odinnak asztalához
űl-e,
Kit felakasztottak magas
ösztörűre,
Sátorom elébe, törvény
szava nélkül,
Ronda repesőknek
útálatos étkül.
Hanem azt az egyet mondom,
öreg, néked:
Úgy verd ezután is
közibünk az éket,
Palotám küszöbjén
ugy lássalak itten:
Hogy szörnyü
halált halsz. Meglesz, bizony Isten.
Össze az agg ember rogya két
térdére,
Kegyelmet urától szava miatt
kére,
Csókolta ruháját, bő köntöse
alját,
Könynyel potyogatta bársonyos
aszalyját.11)
Hogy ő nem akarta, nem is ugy
gondolta,
Szót nyelvire a szó
hebehurgyán tolta;
Öreg ember
csácsog, hamar ád tanácsot,
S ha
beszédnek indul, nem tudja, mi már sok.
Hogy Bendeguz és Rof élő tanu
benne –
Azaz, élve mindjárt
bizonyságot tenne:
Volt-e hunok iránt
ő valaha roszszal,
Tettben avagy
szóban valamely gonoszszal.
Ily mentség ajakán rebegett a
vénnek.
Megesett nagy lelke bátor
Etelének,
Haragja lohadton meglohada,
s fenkölt
Szive nem tűrhette az alan’
fetrengőt.
Állj fel, öreg – monda, lábára
segélvén –
Megvertelek, ugy-e, fene
szókkal élvén?
Nem bántalak immár.
Eredj tova bátran:
Nincs tiltva
előtted ezután se’ sátram.
Buda vérem felől a mit
eléhoztál,
Abba’ lehet jó is: nyűgös
az ily osztály;
De, ha magát győzvén
az erősebb enged…
Mondom, öreg, nincs
mért úgy félteni minket.
Ezzel ereszté el a szászt nagy
Etele.
Eszébe jutott most Ildikó
levele,
Köti hún-kötéssel12) czifra selyem tokját,
Maga és az asszony tudja csupán bogját.
Köti óhajtással. – Detre pedig
mégyen,
Sárga fakó színét tüzeli a
szégyen:
Gőgös Etel, jó, jó! Ha
nehezen, mégis –
Dörmögte magában:
lám, bent van az ék is!
NEGYEDIK ÉNEK.
A VADÁSZAT.