Parancsol a húnok ifiabb királya,
 Kard az egész földet véresen bejárja,
 Fegyverviselő nép mindenki felüljön,
 Buda szállására, hadi szerbe gyüljön.
S indul az ádáz kard, mintha tüzes villám;
 Karikáit a hir hányja, mikép hullám;
 Adja tovább a jelt, ki belátja távol:
 Viszi lovas ember, az is lóhalálból.
Mint rengetegen fut zaja robbanásnak,
 Veti tovább erdő, bércz, öböl egymásnak,
 Itt elhal, odább még csak azután gerjed:
 Tanyára tanyáról a hír szava terjed.
Egy nap elég, kettő – de bizonynyal három,
 Hogy kint legyen a kard a messze határon;
 Körül a szomszédság valamennyi reszket:
 Vajh, kire a szörnyűk mostan fegyverkeztek!
Ámde hunok földjén meleg öröm pezsdül,
 Felzajlik az élet, mely pang vala restül;
 Mint reggeli hűs viz tunya álmos arczra:
 Oly léleküditő e kiáltás: harczra!
Ott régi kaland jut eszibe a vénnek,
 Mellyet maga is már feledett s az ének;
 Holt sebhely is érez idő változásán:
 Emlékezet újul hadi hír hallásán.
Ott férfi nyugodtan lát hadi készséghez,
 Szól komolyan, ritkán, annál többet végez,
 Paripát fényessé, fegyverit élessé,
 Teszi sok szerszámát nagy rettenetessé.
De a fiatalság, mely harczra szokatlan,
 Békés Buda évin nőtt fel tanulatlan,
 Mint büszke csikó-mén, ha ereszti jászol,
 Tör, ront, szalad, ugrál, ide-oda gázol.
Otthon a fehérnép sem dolga-felejtő,
 Sürög a kezében tarka szinü fejtő,
 Hímzi ura szűrjét, szép tiszta ruháit;
 Titkon eped, könnyez, férje után áhit.
Még a gyerek is mind háborukat majmol,
 Nádparipán nyillal, kelevézzel bajmol,
 Kard, paizs a játék; vele alszik, ébred; –
 Így felabajgatta Etele a népet.
S már Budaszállásán gyűl a sereg össze,
 Körül a sík pusztát lepi sűrűn, messze;
 Annyi hegyes sátor terem a fris zöldben,
 Mennyi vakond-túrás nincs puha mezőben.
Kin hogy Buda bajnok körül eltekintett,
 Meddig szeme látta, be se’ látta mindet:
 Jobbra fejét s balra komolyan hintálván,
 Mond az öreg szásznak, vele együtt állván:
Én nem tudom, e nép mire gyül mostanság,
 Avvagy mire véljem Etele parancsát:
 Tudtomra körösleg vagyon áldott béke,
 Nincsen is a húnnak sehol ellensége.
Máskép se javallom, igazat megvallván,
 Mert enyim a pálcza, most, béke uralmán,
 Népemet a nyájtól zaklatja hiába,
 Elegyíti harczát békém poharába.
De micsoda harcz ez, mely vakon igy lázad?
 Gondolom ez játék; afféle vadászat;
 Mint öreg embertől hallani még helylyel,
 Hogy apáink néha éltek ilyen csellel.
Hanem, attól tartok, ő teszi, ő bánja:
 Másszor a had nem gyűl, ha megint kivánja,
 Akkor se’, ha fegyver igazán kell majdan;
 Igy Etele csúfra maga marad bajban.
Erre az ősz Detre: No no! – halkal inti,
 Tudja öcséd, mit tesz; hogy kedve szerinti
 A népnek ez ujság; s gyülekezvén hadra,
 Örömestebb fordul lakomára, vadra.
Nem csoda, e játék ha neked nem tetsző,
 Meglásd, mire vége, milyen ember lesz ő;
 És te magad kérded: „Buda király hol van?
 Csak üres árnyékát taposom a porban.“
Ily szócsere lőn ott. Hanem Etelének
 Mi gondja ezekre s valamit beszélnek;
 Ő kora hajnaltól paripán ül estig,
 Ő legelőször kél, legutolszor fekszik.
Hadait fárasztja, töri a mezőben,
 Déli napon úgy, mint viharos időben,
 Ő maga legtöbbet ázik, alél, fárad,
 Hosszu sovány böjtben szomju inye szárad.
Rendeli a népet zászlókba nemenkint,
 Külön ismét osztja, szedi fegyverenkint;
 Hét nemet igy állat, régi szokást nézve,
 Mind a hetet oztán szeli több uj részre.
Sereg ott seregből csapatonként válik,
 Dárdavetőt, íjászt külön egybeállit,
 Lovagot külön csap kaszás szekerektől,
 Vár-bakoló eszközt másféle szerektől.
Kürtszóval egész nap gyors rendre kapatja:
 Kiki szabott helyét mint nyíl odahagyja,
 S vissza megint fusson egy bizonyos jelre;
 Zavaros bomlásból rend legyen egyszerre.
Kürtölteti: „nemre!“ – akkor a nép oszlik,
 Hét nagy egész törzsbe, neme szerint, foszlik!
 Kürtölteti: „hadra!“ – ekkor az egyféle
 Fegyver külön indul maga tett helyére.
Mint olaj a viztől, bár összevegyítnék,
 Elvál, maga társát felkeresi mindég:
 Úgy Etel is bármint seregét zavarja,
 Helyre legottan gyűl, mihelyest akarja.
S mint elegyes kártyát csuda szemfényvesztő
 Más rendbe varázsol, ha lecsap a vessző:
 Etele azonkép hadai forgását,
 Keze intésével intézi varázsát.
Néha ugyan történt, hogy – mint anya végett
 Egyedül két nyáj közt kicsi bárány béget, –
 Valaki nem lelte, hol az ő állása:
 Jaj neki, hogy útban Etele meglássa!
Van úgy, az egész nép, mint vert had, elomlik,
 Száguldva mezőben szanaszét iramlik:
 De, mikép nagy foltja sereges madárnak,
 Mind sorba verődnek, mielőtt leszállnak.
Van, hogy egész tábor kapu módra fordul,
 Minden csapat éllel meredez a sorbul;
 Mint gyermeki játék – csürcsavarintóban,
 Sarkon forog egy vég, más szilaj ugróban.
S valamint jó béres kezében az ostor:
 Megkanyarul hosszan néha egész had-sor,
 Közepin hurkot vet, gyors vége kipattan:
 Megérzi bizonynyal, kire majd ez csattan.
Igy a király napról sergét töri napra;
 Néha meg álmából éjjel veri talpra,
 Esteli éhomra falatozván máskor,
 Megriad a kürtszó, első harapáskor.
De, ha nehéz munkán sanyarta eléggé,
 Hagy pihenőt közben; becsüli vendéggé;
 Bő hússal üdíti, jókedvü itallal:
 Ki gondol ilyenkor testi viadallal!
Sok legelő nyáját terelik a pusztán:
 Ha levágnak egyet, jő második oztán;
 Igy rendre gulyáit a nagy sereg éli,
 Ura gazdagságát jóllakva dicséri.
Nem is emlegettek ott egyebet nála,
 Etele a húnok igazi királya;
 A legutolsó is érzi magát jobbnak:
 Etele nagyságán gondolja nagyobbnak.
Büszkén valamennyi érzi a hún ember:
 Hogy, ki vala csepp víz, ő ezután tenger. –
 Így Etelét, mondom, sokat emlegették;
 Buda király meghalt, tán el is temették.
És bizony akkor már csak Etelén álla,
 Maradni a népnek egyedül királya:
 De hite nem szellő, s nem nyil, melyet ellő;
 Jó Buda bátyjához szereteti kellő.
Azért, mikor a nép immár keze alatt
 Betanult eléggé, mint a parancsolat,
 Hadait állásban hagyja kivül rendén,
 Maga szól Budának, palotába menvén:
Bátya, ne vedd tőlem e hadi cselt zokon!
 Titkomat elzárni vala méltó okom;
 A mit adál kardot, néztem, ugyan jó-e?
 Megforgattam, ugyan harczolni való-e?
Jól vág. De te mostan jövel és szemléljed,
 Mutasd a seregnek királyi személyed;
 Háboru nincs, mondjad, de vadászat s béke:
 Teli nemes vaddal a Mátra vidéke.
Szóla, erős kézben melegitve jobbját.
 Elméje Budának hányta ezen habját,
 Nem tudta, mitévő legyen e dologgal?
 Míg Detre kacsintva vágott neki loppal.
Akkor pedig öcscsét bízván megölelte,
 Szeme könybe lábadt, repesett a lelke;
 Sátor elé mindjárt vezeték fő ménjét,
 Mutatta hadának királyi személyét.
Egyszer a had s kétszer Buda szaván forga,
 (Öcscse, mi jelt adjon, sugván neki sorba’);
 Seregek bomlását szemlélte csodával,
 Mellyet maga intéz jeladó jobbjával.
És nézni tovább még volna talán kedve:
 Hanem abbanhagyta, csúful megijedve,
 Mikor, vele szemben, megeresztett kantár,
 S hegyezett kopjával, tör vala egy dandár.
Négy lépésre a had, mint szikla, megállott;
 De Buda lelkében gyanu felvillámlott
 S megfutna bizonynyal, ha Etel nem tartja,
 Maga is ott állván, s mosolyogván rajta.
Még sem vala kedve játszani több harczot,
 Szégyelte is ezt az iménti kudarczot;
 Fenszóval a béke örömét tudatta,
 Szájába miképen Etele hős adta.
Hallván pedig a nép hirtelen a békét,
 S hajtani hogy meg kell a Mátra vidékét:
 Elkezde hadastól ujjongva nevetni,
 Etelét ujjongva hosszasan éltetni.
Egy szörnyü kiáltás lőn az egész tábor,
 Még a siket föld is rendült bele távol,
 Meghallotta nevét az is új urának:
 Etele, Etele, Etele királynak.
Ő pedig áldozván lakomát a haddal,
 Másnap elindítá kora pitymalattal,
 Merre felé a Bükk borul és a Mátra –
 Hanem e beszédből marad is még hátra.

ÖTÖDIK ÉNEK.
FOLYTATÁS.

Ildikó azonban feljöve, mint hajnal,
 Rózsa telyes képpel, szőke arany hajjal;
 Jöve napkeletről, hol a hajnal támad;
 Fénye, vidámsága Etele urának.
Lágy hintaja himbál szelid paripákon,
 Maga henyél selymes, dagadó párnákon;
 Mellette, a kasban, Aladár ficzánkol,
 Atyja-felé örvend, szeme, arcza lángol.
Két felül a hintón s két sorral utána
 Léptet az udvarnak száz-száz deli lyánya;
 Földet söpör úszó fátyoluk szegélye,
 Arczokat ingerli a lovaglás kéje.
Mint a hadak útja13), vegyesen csillaggal,
 Szeli az ég boltját gyöngyhímü szalaggal:
 Ugy lepi átlátszón a földet uszályok,
 Közzűle ragyogván csillagszemü lyányok.
De arany és kő is ragyog ottan drága,
 Lovakon a szerszám futosó világa;
 Szélyel az árnyékba fénye lövell tüzként,
 S vissza, ha nap ránéz, meri nézni büszkén.
Görbe tevék hátul, mint oriás lúdak,
 Libegő járással hosszu nyakat nyútnak;
 Kincs vala, kincs-érő, azokon terhelve,
 Sátornemü, szőnyeg, drága szövet, kelme.
Ezután a szolgák, barna vegyes sorral,
 Mint valamely árnyék, húzódtak a porral. –
 Kit, a hogy elmondám, sátor alól végre,
 Szemlél vala Gyöngyvér, Buda felesége.
Nézte alattomban, sátora szűk nyitján,
 Állva belűl vastag, lefolyó kárpitján;
 Puha kezecskéit összecsapá rajta,
 S akaratlan egy szót száján kiszalajta:
Ki hát ez az asszony? miféle királyé?…
 Mintha nem is volna, több nála, királyné!
 Ő pedig az volna, született neméből,
 S nem tegnapi pille Buda kegyelméből!
Etele pedig már ölben Aladárját,
 S bévitte karöltve maga édes párját;
 Szélyel a lyánykákat palotába küldvén,
 Igy monda nejének, vele szembe ülvén:
Beh szép vagy, öröm vagy, én gyönyörüségem!
 Bizony, annál is még szebb vagy te ma nékem,
 Mikor első izben palotámba jöttél,
 Világ szép asszonya, te az enyim lettél.
Akkor is ám kérők hada gyült miattad,
 Noha első férjed’ sápadva sirattad;
 Vitéz fejedelmek, világi leventék
 Kincses ajánlattal szerelmök izenték.
De te, gyermek-özvegy, Szigfrid után sirtál,
 Másnak szerelemre soha meg se’ nyiltál;
 Valamint a bimbó vissza ölét zárja,
 Ha korán-hév napnak elhagyta sugárja.
Te is úgy maradtál napod kora szüntén,
 Hervadva szerelmed hamari eltüntén,
 Mielőtt még tudtad, igazán tanultad:
 Úgy kelle siratnod valamint elmultat.
De mióta lettél édes feleségem,
 Minden ölelésre gyönyörübb vagy nékem,
 Mert szép ködös arczczal, könybeborult szemmel –
 Legszebb pedig a nő piros szerelemmel.
Nyílj hát, telyesedjél, én rózsa-virágom!
 Boríts leveliddel, puha boldogságom!
 Szívja soká, szívja szép ajkad ez ajjak!
 Kedvem lenne ma, hogy öleden meghaljak.
Nem felel az asszony semmit ezen szókra,
 Csak tüzes orczáját engedi a csókra,
 Félig nyilt szemeit, piczi gödrös állát,
 Gömbölyü két karját, síma fehér vállát.
Így múlatozának egymás örömében,
 Valamíg a hév nap dele járt az égen;
 Paripáktól ekkor Aladárt behozták:
 Szerelemben azt is majd kétfele oszták.
Fel, magosan, apja dobta kicsiny terhét,
 Kaczagott a gyermek, s lihegé: „egyszer még!“
 Anyja pedig szemmel kísérte ijedten,
 Mégis azért büszkén, hogy fia nem retten.
Majd apja, emelvén keze’ paizsára:
 Nőj nagyot – elkezdé – hunok nagy királya!
 És – mint fiatal lomb fedi törzsökét el:
 Híred az enyémet árnyazza sötéttel!
Igy szóla; s az asszony sírta örömkönnyét.
 Azután választá ragyogóbb öltönyjét,
 Mert ideje volt már Gyöngyvérhez is menni,
 Nagyobbik-urához14) illett beköszönni.
Ajándékit elébb küldé bizonyostul:
 Három teve terhét, csuda állatostul,
 Mint déli honukból hozták vala nem rég
 Lágy Perzsia gyapját, hindu szövött selymét.
Így azután mentek Buda hőshöz átal,
 Hol fennlaka díszlik faragott korláttal;
 Jó Buda Gyöngyvérrel sietett eléjök,
 Gádor előtt várta királyi személyök.
Hamar a két asszony szeme összevillant,
 De csak a míg ember frissen egyet pillant,
 Hidegen egymásnak azalatt benyelték
 Ruháit, alakját, egész teste-lelkét.
Akkor Buda nője messze kitárt karral –
 Fogadá vendégét nagy csók-zivatarral,
 Ilda is ángyának örvend vala szintén,
 Szavainak mézes csemegéjét hintvén.
Majd Aladárt Gyöngyvér kapta megint ölre;
 (Bútt emez a csóktól, helyét letörölve;)
 Dícsérte milyen nagy, dícsérte milyen szép;
 Boldog anya – mondá – fiad oly igen szép!
Megveri nézéssel szemem, attól félek.
 De jer palotámba, mi legyünk testvérek.
 Mondván, bevezette. Utánok azonnal
 Mene a két férfi, nyájas nyugalommal.
Akkor Etel, látván Buda nője tettit,
 Micsoda jósággal szeretik szerettit,
 Nagy szive örömmel telyesedék rája,
 S így szóla, előre mosolyogván szája:
Hej, mire gondoltam én eme hadköltést!
 Asszonyainknak, lám, szerzek időtöltést,
 Lengő sátor alatt, hűs Mátra berekben,
 Valamíg a hév nap nyári tüze rekken.
Nosza hát induljunk hajnali harmattal,
 Udvari népestül, az egész nő-haddal,
 Lássák a vadászat riadalmas sorját,
 Ülvén lakomával büszke vadak torját.
Tapsolt az örömtül Buda felesége,
 Buda sem lelvén szót hamar ellenébe; –
 Lovalák az udvart nagy bontakozásnak,
 Hogy hajnali hűssel megeredjen másnap.
Ott eleven sürgés mindenfele pezsdül,
 Göngyölik a sátort rúddal, czövekestül,
 Szőnyegeket szednek, drága vagyont, össze,
 Térdelik a málhát, ügyesen kötözve.
Arany-ezüst készség van egész halommal,
 Lót-fut a vén sáfár: mit tegyen e lommal?
 Poharak, medenczék, tálak özön fénye,
 Föld-ette királyok lakozó edénye.
Az asszonyi nép is gondba’ fejét főzi,
 Kicsiért nagy felleg homlokát redőzi,
 Sok majd csak az úton jut eszébe reggel,
 Marad a szükséges, viszi a mi nem kell.
Bontják, szolga-cseléd, a sok teli vermet,
 Benne arany köles, buja földben termett;
 Boza italt, kámot,15) bort is vele bőven,
 Dús lakomák lelkét, emelik tömlőben.
Szerszám szanaszélyel tisztul ragyogóra,
 Hintó vala készen, kötni mokány lóra;
 Málha-barom békón; paripát vakarnak:
 Keze-lába termett az egész udvarnak.
Egy rakodó vásár egész Budaszállás,
 Kinek jut eszébe étel, ital, hálás?
 Fáklya futó fénye éjjel is ott jár még,
 S bukdosik egymásban sok fekete árnyék. –
Másnap, hogy elértek zöld Mátra tövébe,
 Sátraikat vonták egymás közelébe,
 Buda kerek halmon, öcscse alább kissé;
 Bő patak a hellyet teszi vala frissé.
Lentebb a lapályon, boruló tölgyesben
 Nyüsgött az egész had, mint valamely lesben,
 Füstbokor itt és ott tapad az erdőre,
 Mint mikor a hegyek pípálnak esőre.
Még az-nap az utat s éjjel kipihenték;
 Etel pedig osztá a vadászat rendét:
 Gyors paripán a völgy zugait bejárta,
 Vagy nézte magasból, merre dül a Mátra.
S mint aratók pásztát nagy szél gabonában
 Hogy’ fognak, az áldást terelik sorjában:
 Egy darab ott áll még, itt kopasz a tarló,
 Hóditja csapánkint az emésztő sarló:
Etel is a Mátrát osztja fel akképen,
 Hegyre hegyet készül meghajtani szépen,
 Nagy rengeteg erdőt nyomni körül haddal,
 Ugy bánni el oztán közepütt a vaddal.
Vad el ne osonjon – rendeli – az alyban,
 De vadászni beljebb tilos a karajban;
 Mindenkor az első „Buda király vadja“ –
 Maga is Budának ezt a fogást hagyja.
Így adva parancsát holnapi reggelre:
 Akkor hada bomlott, kiki rendelt helyre;
 Maga is bátyjával paripára mozdul,
 Solymászni fehérnép velök együtt buzdul.
Megharsan a völgyben hajtók riadása,
 Nincs földön, egen sincs, vadnak maradása,
 Földön veri gyors nyíl, veri égen sólyom;
 Szárnya, sebes lába nehezül, mint ólom.
Amaz örök csendet veszi lárma közre,
 Levegő a zajtól egyre szorúl össze;
 Lárma, paizscsörgés, ördögi huj! huj! szó:16)
 Félelem a vadnak ez idegen uj szó.
Ekkor Buda bátyját Etele kinálja,
 Első a vadak közt hunok nagy-királya,
 Ugy Etele oztán, s mind a nemek főbbi;
 Iszonyu öldöklést tesz végre a többi.
Hej, micsoda zsákmány az-nap esett halva!
 Medve, bölény, farkas; rőt-vad egész halma;
 Láncsákon az erdő halottjait hordják,
 Késő öreg éjjel fenn ülik a torját.
Sürög a had népe nagy máglya tüzeknél;
 Nyárson egész marhát forgatnak ezeknél:
 Busa bölényt, szarvast. Megcsappan a tömlő;
 Zendül rege és dal, édesdeden ömlő.
Buda is sátrában múlatoz Etellel,
 Menye17) Hilda asszony kínálja kehelylyel,
 Gyöngyvér pedig szolgál kisebbik-urának,
 Szava szíve nyájas hunok asszonyának.
Pendül azonközben hegedősök kobza,
 Emlékezetűl a régi regét hozza,
 Hunor, Magyar ősről zeng a dal beszéde,
 Kiktől ered a hún és magyar ág népe.
Hogy kerekedtek fel öreg Ázsiából,
 Isten-csuda által, öseik honából,
 Gímvad után szittya földre mikép jöttek,
 Hol magyar és hún nép törzs-atyjai lettek.
Így lobog a jó kedv az egész táborbul,
 Míg rúddal az égnek szekere lefordul;
 Azután a máglyák tüzei lankadnak,
 Kevés nesze hallik a pihenő hadnak.
De Hunort a szép dal fölverte kobozzán,
 Eljő, ivadékát firól-fira hozván;
 Léptök után a lomb megsuhan ott és itt;
 Szent a manók éje: fü, fa, virág csitt! csitt!…

HATODIK ÉNEK.
REGE A CSODA-SZARVASRÓL.

Száll a madár, ágrul ágra,
 Száll az ének, szájrul szájra;
 Fű kizöldül ó sirhanton,
 Bajnok ébred hősi lanton.
Vadat űzni feljövének
 Hős fiai szép Enéh-nek:
 Hunor s Magyar, két dalia,
 Két egytestvér, Ménrót fia.
Ötven-ötven jó leventét
 Kiszemeltek, hogy követnék;
 Mint valamely véres hadra,
 Fegyverkeztek könnyü vadra.
Vad előttük vérbe fekszik,
 Őz vagy szarvas nem menekszik;
 Elejtették már a hímet –
 Űldözik a szarvas-gímet.
Gím után ők egyre törnek
 Puszta martján sós tengernek,
 Hol a farkas, hol a medve
 Sohasem járt, eltévedne.
De a párducz, vad oroszlán
 Végig üvölt a nagy pusztán,
 Sárga tigris ott kölykezik,
 Fiát eszi ha éhezik.
Száll a madár, száll az ének
 Két fiáról szép Enéhnek;
 Zengő madár ágrul ágra,
 Zengő ének szájrul szájra.
Már a nap is, lemenőben,
 Tüzet rakott a felhőben;
 Ők a szarvast egyre űzik, –
 Alkonyatkor im eltűnik.
Értek vala éjszakára
 Kur vizének a partjára;
 Folyó víznek partja mellett
 Paripájok jól legelhet.
Monda Hunor: itt leszálljunk,
 Megitassunk, meg is háljunk,
 Monda Magyar: viradattal
 Visszatérjünk a csapattal. –
Haj, vitézek! haj, leventék!
 Micsoda föld ez a vidék,
 Hogy itt a nap száll keletre?
 Nem, mint máshol, naplementre?
Szólt egy bajnok: én ugy nézem,
 Hogy lement az déli részen.
 Szólt egy másik: nem gondolnám:
 Ott vöröslik észak ormán.
Folyamparton ők leszálltak,
 Megitattak, meg is háltak,
 Hogy majd reggel, víradattal
 Hazatérnek a csapattal.
Szellő támad hűs hajnalra,
 Bíborodik az ég alja;
 Hát a szarvas nagy-merészen
 Ott szökdécsel, túl a vizen.
Száll a madár, száll az ének
 Két fiáról szép Enéhnek;
 Zengő madár ágrul ágra,
 Zengő ének szájrul szájra.
Nosza rajta, gyors legények!
 Érjük utól azt a gímet.
 És – akarva, akaratlan –
 Űzik ismét szakadatlan.
Kur folyót ők átalúszták,
 Még vadabbak ott a puszták,
 Ember ottan egy fűszálat,
 Egy csöpp vizet nem találhat.
A föld háta fölomolván,
 Szíksót izzad csupasz ormán,
 Forrás vize nem iható,
 Kénköves bűzt lehel a tó.
Forrás keble olajt buzog;
 Itt is, ott is égnek azok,
 Mint sok őrtűz setét éjjel
 Lobban a láng szerteszélyel.
Minden este bánva bánják,
 Hogy e vadat mér’ kivánják,
 Mért is üzik egyre, nyomba,
 Tévelyítő bús vadonba.
Mégis, mégis, ha reggel lett,
 A gímszarvast űzni kellett,
 Mint töviset szél játéka,
 Mint madarat az árnyéka.
Száll a madár, száll az ének
 Két fiáról szép Enéhnek;
 Zengő madár ágrul ágra,
 Zengő ének szájrul szájra.
Vadont s a Dont ők felverik
 A Mejóti kis tengerig;
 Süppedékes mély tavaknak
 Szigetére ők behatnak.
Ott a szarvas, mint a pára
 – Köd előtte, köd utána –
 Míg az ember szélyelnézne:
 Szemök elől elenyésze.
Hóha! hóha! Hol van a vad?…
 Egy kiáltja: ihon szalad!
 Más kiáltja: itt van, itten!
 A harmadik: sehol sincsen!
Minden zugot megüldöznek,
 Minden bokrot átaldöfnek;
 Gyík ha rezzen, fajd ha rebben:
 De a gímvad nincs ezekben.
Szóla Magyar: hej! ki tudja
 Merre van a hazánk útja?
 Kerek az ég mindenfelé –
 Anyám, anyám, meghalsz belé!
Szóla Hunor: itt maradjunk!
 Tanyát verjünk; itthon vagyunk;
 Selyem a fű, édes a víz,
 Fa-odúból csöpög a méz,
Kék folyam ad fényes halat,
 Vörhenyő vad ízes falat,
 Feszes az íjj, sebes a nyíl,
 Harczkalandon zsákmány a díj.
Száll a madár, száll az ének
 Két fiáról szép Enéhnek;
 Zengő madár ágrul ágra,
 Zengő ének szájrul szájra.
Hogy elúntak otthon űlni,
 Halat csalni, őzet űzni:
 Új kalandra, szebb csatára
 Ereszkedtek a pusztára.
Puszta földön, sík fenyéren
 Zene hallik sötét éjen,
 Zene, síp, dob, mély vadonban,
 Mintha égből, mint álomban.
Tündér lyányok ottan laknak,
 Tánczot ropnak, ugy mulatnak;
 Szőve ködbül sátoruk van:
 Ugy mulatnak sátorukban.
Férfi egy sincs közelébe’;
 De a földi lyányok szépe:
 Lyányai Belárnak, Dúlnak,
 Tündérséget ott tanulnak.
Dúl királyé, legszebb, kettő;
 Agg Beláré tizenkettő;
 Összesen mind: száz meg kettő
 A tündérré válni kezdő.
Kemény próba: férfit ölni,
 Kilencz ifjat megbüvölni,
 Szerelemre csalogatni,
 Szerelemtől szűz maradni.
Így tanulnak tündérséget,
 Szivszakasztó mesterséget;
 Minden éjjel számot adnak,
 S minden éjjel úgy vigadnak.
Száll a madár, száll az ének
 Két fiáról szép Enéhnek;
 Zengő madár ágrul ágra,
 Zengő ének szájrul szájra.
Hang után ők, szembe széllel,
 Fény után ők, födve éjjel,
 Mennek óvást, mennek árnyon;
 Ki lepét fog, lopva járjon.
Monda Magyar: ez a síp-hang,
 Bátya, bennem végig csikland;
 Monda Hunor: vérem’ hatja
 Szűzek árnya-fordulatja.
Haj vitézek! haj elébe!
 Kiki egyet az ölébe!
 Vigyük haza asszonyunkat;
 Fújja felszél a nyomunkat.
Sarkantyúba lovat vesznek,
 Kantárszárat megeresztnek;
 A leányság benn, a körbe’ –
 Mind a körbe’, sok az ölbe’.
Nagy sikoltás erre támad,
 Futna szélyel a leányhad;
 Elől tűzbe, hátul vízbe,
 Mindenkép jut férfi kézbe.
Tündér lyányok ott eltűntek,
 Szárnyok lévén elrepűltek;
 De a többi hova legyen?
 Földbe bújjon? elsülyedjen?…
Abbul immár nincsen semmi:
 Szűzi daczczal tündér lenni;
 Vágtat a ló, és a pusztán
 Nagy üres éj hallgat oztán.
Száll a madár, száll az ének
 Két fiáról szép Enéhnek;
 Zengő madár ágrul ágra,
 Zengő ének szájrul szájra.
Dúl leányi, a legszebbek,
 Hunor, Magyar nője lettek;
 S a leventék, épen százan,
 Megosztoztak mind a százon.
Büszke lyányok ott idővel
 Megbékéltek asszony fővel;
 Haza többé nem készültek:
 Engesztelni fiat szültek.
Tó szigetje édes honná,
 Sátoruk lőn szép otthonná,
 Ágyok áldott nyugalommá:
 Nincs egyéb, mi őket vonná.
Fiat szűltek hősi nemre,
 Szép leányt is szerelemre;
 Dali törzsnek ifju ágot,
 Maguk helyett szűz virágot.
Hős fiakból ketten-ketten,
 Két vezéré kétszer-ketten,
 Feje lőn mind egy-egy nemnek:
 Száznyolcz ágra ezek mennek.
Hunor ága hún fajt nemzett,
 Magyaré a magyar nemzet;
 Szaporúság lőn temérdek:
 A szigetben nem is fértek.
Szittya földet elözönlék,
 Dúl királynak dús örökjét; –
 És azóta, hősök párja!
 Híretek száll szájrul szájra.

HETEDIK ÉNEK.
A KÖVETSÉG.