Követje azonban keleti császárnak
 Lőn tiszteletére Etele királynak;
 Ura üdvözlését gyors paripán hozta,
 Társaival útján Etelét nyomozta.
Föl, Mátra hegyébe, kalauzzal jöttek,
 Csergét18), különállót, a völgyben ütöttek;
 Azután, Budáról se hallva se kérdve,
 Indultak Etelnek a tiszteletére.
Fényes ajándékot hoztak vala bőven,
 Fegyvert is, aranyban gazdagot és kőben,
 Pénzt is egész terhet; rajta van az érték
 A hogy az erszénynyel fontszámra kimérték.
Sátorba nyitottak, engedelem nyervén;
 Szólt az előljáró maga ékes nyelvén;
 Etele a szókat érti vala folyvást:
 De azért kívánta, magyarázza tolmács.
Én uram, a császár – amaz igy beszélle –
 Küldi ajándékát s üzenetit vélle;
 Izeni hűségét, tiszta barátságát,
 Hívja szövetségre a hunok országát.
Messzefutó hírét hallotta nevednek,
 S hogy ura volnál már az egész nemzetnek;
 Örömét e dolgon, meghagyta, jelentsék
 Szolgái előtted, kívánva szerencsét.
Nem akar ő, mondja, veled élni hadban,
 Akar ő szomszédi kegyes indulatban;
 Vásárt Duna mentén városaiban nyit,
 Valahány tenéked tetsző leszen, annyit.
Rokoni jóvoltát máskép is ajánlja,
 Testvére gyanánt lesz a hunok királya;
 Ajándékban is ő lel gyakori módot;
 Vagy ha talán kérnél esztendei zsoldot –
Adaját megadná, (szavait cseréli,
 Átszúrván Etele szemének az éli;)
 Fegyvert birodalma részére ha fognál,
 Hírben, nyereségben tőle gyarapodnál.
Hallá közelebbről hadad összes költét,
 Melylyel a szomszédok füleit megtöltéd:
 Nem tudja, ki ellen nagy sereged készül;
 De követségünkben, halld, mit izen részül:
Ország a tiéddel megy amott hosszába’,
 Jobb kézre melyet hágy a lefutó Száva:
 Népe, az illirség, s ki lakik az hellyen,
 Felzendült uram és az ő urok ellen.
Császár letapodná fejöket egy topban,
 De hada másutt kell, mindenfele jobban;
 S gondjai hit dolgán éj-nap betegednek,
 Máglyára menendő van annyi eretnek.
Ha hát – ez uramnak üzeneti hozzád –
 Kész engedelemre pártosait hoznád:
 Ebből te is, ő is, vonnál nyereséget;
 Megbízva mi jöttünk ezen alku végett. –
Követek szavát így Etele megérté;
 Buda királynál ha voltak-e már? kérdé;
 S miután a szólnok választ ada nem-mel,
 Igy feddi, keményen összekapott szemmel:
Tudnia császárnak illő, s követének,
 Valamíg a húnok fejedelmi élnek:
 Senkise’ hallá még Buda király holtát,
 Legfelyül intézi hunok összes dolgát.
No tehát ő hozzá mentek ezen nyomban,
 Ajándékkal is őt kéritek azonban;
 Magam is ott lészek, a mi engem illet,
 Társa levén, hű kard az oldala mellett.
Erre lehajolván a követek mélyen,
 Szabad-e, az első kéri, hogy beszéljen?
 S miután a király engedte, joházva:19)
 Csendesen igy szólott halkal magyarázva:
Buda királylyal – mond – ebbe’ közünk semmi.
 Császár Eteléhez parancsola menni.
 Czélt sehol, úgy mondá, ha nála nem érünk;
 Vele nem férkezvén, inkább hazatérünk.
Ki fogódznék, ugymond, töveszakadt ághoz?
 Omló hegyi kőhöz, kövi gyér indákhoz? –
 Buda már volt, a mi. Etele a „lészen.“
 Bocsáss meg, uram, hogy kimondtam egészen.
Etele az ily szót látszik vala unni,
 Mégis szíve szerént nem bírt haragunni;
 Ellenes indúlat perczenetig vívja;
 Jőjenek – igy végzé – mikor ismét hívja. –
Maga pedig menvén Buda hőshöz átal,
 Jöttire a bátyja megfordula háttal,
 S hogy szólani kezde, akkor is az görbén
 A semmibe nézett, és monda kitörvén:
De minek futsz hozzám, dicsekedni ezzel?
 Gőgös Etel, látom mily czélra törekszel!
 Követek dolgában mit tudok én tenni!…
 Nem vagyok én társad, nem vagyok én semmi.
Oh! bár e világon élve ne is járnék,
 Látni magam’ fogytát, mint reggeli árnyék;
 Hadd nyelne be mindent, nosza csak hadd falna,
 Kinek egy hörpentés a világ hatalma!
Itt nézem, aléltan, türelemmel, békén;
 S kérdem fölijedve: én vagyok-e még én?
 Ha! vagy az a más ült helyibe az én-nek?
 Lettem örökömben hazajáró lélek?
De azért se! mondom. Én mondom: azért se!
 Ollyat riadok, hogy mindenki megértse:
 Jogomat kivánom, eskü szerént. Vagy – vagy!…
 Máskép szakad a húr: a mi valál, az vagy.
Felforra Etelnek hirtelen a vére,
 Zúgó patakokban ömlött a fejére;
 Mint malom örvényzett két füle, – s az ajka
 Reszket vala kissé, meg a szó is rajta:
Eszeveszett, hallgass; vízeszü, oktalan,
 Gyáva, gyanús lelkű, pulya, boldogtalan!
 Mintha nekem járni volna okom görbén,
 Ha kaján elmével hitemet megtörném!
Mi vagy te?… aszott fű pelyhe az út mellett,
 Gyönge akaratom neki a lehellet!…
 Akarom: volt, nincs… majd! – Ezzel mene gyorsan,
 Mint mikor az égnek villám tüze harsan.
Követeket mingyár’ küldi Etellakra,
 Ott udvara lévén, fejedelmi lakja;
 Küldi kalaúznak gyors ménü futárját:
 Jó gondviselésben, alkura, ott várják.
Maga bús felhőkint hömpölyög és zordon;
 Köde haragjának esik az-nap folyton,
 Estefelé tisztul. Kezd szállni magába;
 Reggel mene önként Buda sátorába:
Bátya! tüzes voltam, mert marczona voltál,
 Rettenetes váddal iszonyún vádoltál:
 Jöttem kezet adni s kérni, feledségre,
 Hanem a beszédem halljad előbb végre.
Igazságtalanúl engem itélsz abban,
 Hogy irántad volnék ravasz indulatban;
 Követek hibáját magam is feddettem, –
 Ők még se’ akarván én ide siettem.
Császár, igaz, őket hozzád nem utalta,
 Egyenest énhozzám jőni parancsolta:
 Tán mivel én a had folyamát intézem; –
 Akárhogy akármint: benne semmi részem.
Ajándékot is ők valamennyit hoztak,
 Én kétfele raktam jó-eleve aztat,
 Sátromban azóta felezetten áll az:
 Én voltam az osztó: te jövel és válaszsz.
Vagy te felezd újból, s nekem add válaszra.20) –
 De nem ennyi, testvér, e követség haszna,
 Nem arany, és a kő mely becsesebb annál:
 Drágább e szövetség kőnél meg aranynál.
Kincs van elég, vagy lesz mindenkor a hadban:
 Hanem ily szerződés ára-megadhatlan:
 Omló birodalmat jobb védeni néppel,
 Hogysem erőfogytig hadakozni éppel.
Ki rám szorul egyszer, az köteles szolgám,
 Kényemre azontul fordítok a dolgán;
 Ki az én erőmön szokta meg a járást,
 Nem tud maga lábán, elesik mindjárást.
Vádolsz, hatalomra vagyok igen kapzsi:
 Ugy van; de az ok nem köznép hiu tapsi:
 Akarom, terjedjen húnok birodalma,
 Gyökerit más földre bocsássa hatalma.
Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad,
 Soha középszerben tespedve nem állhat;
 Ország, ha erőtlen növekedni, már fogy –
 Nyakadba is omlik, támaszszad akárhogy.
Császár dolgait én, kémek után, hallom:
 Azért követekkel szerződni javallom;
 Teszem is… de, bátya, ne az ellenedre!
 Testvér, addsza kezed’ józan feleletre!
Hiszen, ha egyéb nem, a nyereség volna,
 Szoritom a császárt éventi adóra,
 Meg, hogy az ifjú nép törődik a hadnak,
 Zsákmánynyal is onnan kiki gazdagodnak.
No hát, az okos szón engedve tanácsod,
 Akaratom légyen a te megbízásod;
 Ne mondja, ki látja vér daczol a vérnek:
 Etele és Buda együve nem férnek.
Igy szóla, erővel de azér’ nyugottan.
 Buda kezét nyujtá hallgatva legottan,
 Nem, mintha szavának értené a mélyét,
 De mert maga fölött érezte személyét.
Azt látja, hogy öcscse kínálja felesnek,
 Hasznot is a harczból, gondolja, keresnek;
 Tennap, igaz, bántá: de hiszen megkérte:
 Könnyebb hagynia, mint haragunni érte.
Valaki már azt is meghozta fülébe,
 Öcscse hogyan mordúlt követek elébe.
 Így, lassan, melegebb bizalomra zsendül,
 Valamint a holt szén gerjed eleventül.
Akkor Etel, bátyját fogva erős kézen,
 Kereste szemét, hogy az övébe nézzen;
 Buda nyilt tükrébe odanéz e szemnek:
 S immár az Etele sátra felé mennek.
Kiket a mint Gyöngyvér sátor alól ketten21)
 Megláta kijőni nyájas szeretetben,
 Szép nagy barna szemét váltotta nagyobbra
 S áll vala, mint bálvány tovanéző szobra.
Buda is megfordult, hogy visszatekintsen,
 És monda nejének: Jöszte velünk, kincsem;
 Tegnap se’ valál tán jó Hilda öcsédnél,22)
 Rest asszony! pedig, im, hármat alig lépnél.
Reszketsz, tudom azt is, gyermek Aladárért,
 Volna fiunk ollyan, te nem adnád árért,
 Arany-ezüstér’ nem, az egész világért:
 De hiába esdünk ilyen boldogságért.
Jer hát, Aladárral magadat múlassad,
 Ilda unalmát is mindennap oszlassad;
 Hiszen akar együtt volnál vele mindég:
 Te vagy a gazd’asszony, ő szeretett vendég.
Indult a királyné Buda e szavára,
 Menet mosolyogván kissebbik-urára, –
 Bár esze megáll, oly csuda történt e nap;
 Mert elpanaszolta Buda néki tennap.
Hanem Ilda semmit nem tud vala ebben,
 Csak, hogy urát tegnap látta nehéz kedvben; –
 Most, fia képéhez piros ábrázatját
 Lehajtva, mutatta messzirül az atyját.
Mint rózsabokorbul riad a madárka,
 Szép anyja öléről fut, fut Aladárka;
 A bokor ott guggol, keble marad tárván,
 Kisded szökevényét hű fészkire várván.
S mint fürjike apró lábait a fűben,
 Szaporázza léptét a fiu sűrűbben,
 Egyenest apjának szalad a szép gyermek,
 Gondolja, no mingyárt az ölében termek.
De mikép pillangót lebegő csuklyával,
 Ugrik elő Gyöngyvér lepni le csókjával,
 Sejti az a cselt már és félre csapódik,
 Lába tekervényes szaladásra oldik.
Ángya pedig űzi hő gerjedelemben,
 Csókszomja kidűl a nagy fekete szemben;
 Ilda kaczag tulról könnye szakadtáig,
 S fájó nevetésben elfárad odáig.
Mire odaért, már biztos menedékből
 Mosolyog a gyermek, az atyja öléből;
 Nénje-felé, oldalt, ravaszul mosolygott;
 Gyöngyvér komoly arczczal rösteli a dolgot.
Szállsz le hamar onnan! – Ilda fiát feddi –
 Rosz gyerek! illő ez? ilyet cselekedni?
 Megköveted mingyár’ szerető nénédet!…
 Fogadá a gyermek könnyen a beszédet.
Czélját hogy elérte, nem bánja továbbá,
 Hagyja magát tenni béketürő bábbá,
 Engedi Gyöngyvérnek oda minden részen
 Borítani csókkal, s hazavinni kézen.
Otthon egész estig gyönyörűn mulattak,
 Ez nap örömére nagy lakozást laktak
 Egyben ama két hős, meg a felesége; –
 Buda és Etel közt igy lett meg a béke.

NYOLCZADIK ÉNEK.
ETELE ÁLMOT LÁT.

Szóla pohár közben Etele Budának:
 Két nap pihenő volt a Mátra vadának,
 Reggel ahoz lássunk, mert az idő kedvez,
 Kell annak utána hadi készülethez.
Vissza Etellakról, alkudozás végett,
 Én ide fordítom majd a követséget,
 Folyamát hogy lássad, és hogy mire végzem;
 Mindennap előtted elmondom egészen.
Azalatt a bérczek rengetegit mászszuk,
 Szaporán a hűs völgy mögeit vadászszuk;
 Erre idő két hét telik, avagy három,
 Nem a hogy akartam, nem az egész nyáron.
Jó lesz; hanem igyál! én is iszom – monda
 Buda könnyü szívvel – ez a holnap gondja;
 Húgom, feleségem, nosza még egy cseppet!
 Soha én két asszonyt, sohse’ láttam szebbet.
Mosolyogj rám, puszták két arany almája!
 Öreg embernek is a melle kivánja…
 De öcsém, ez a bor, veszed észre? jobbúl:
 Mintha tejet innám; kicsi nem árt abbul.
Igy Buda gondoktól üresíti keblét,
 Emeli két kézzel nagy billikom öblét,
 Nem teszi le, hanem tartja körülfogván,
 Hol erre, hol arra mindig mosolyogván.
Hilda pedig s Gyöngyvér neki nem felelnek;
 Símitják kezeit nagyságos Etelnek,
 Hogy a vadászatban részt vegyenek ők is,
 Sólyom madarakkal az udvari nők is.
Ezek egy asztalhoz űltek vala össze,
 Buda az asztalfőn, mellette az öcscse,
 Alul a két asszony. Hanem egész sor van
 Ily kicsi asztalból körül a sátorban.
Öltözve fehérben mind a hunok főbbi
 Ott isznak: a táltos, gyula, és a többi;
 Detre is ott vígad – négyen egy asztalnál,
 Lélekadó bornál, szívemelő dalnál.
Csak Bulcsu vezér űl hitvány kupa mellett,
 Borital ujsága őneki nem kellett:
 Apám, nagyapám élt kabala tejével:
 Burján leviért, mond, azt nem hagyom én el.
Ám hadd igya közrend! – Szömöre rivallja –
 Hadd fejje lovát, ki maga is vakarja!
 Etele királynál bor van elég, bőven:
 Igaz daliás kedv terem a szőllőben!
Ritka ércz az arany, drága nemes jószág;
 Ritka ital a bor: fejedelmek iszszák:
 Etelének van sok, bora és aranyja:
 Kancza-savó, ej! huj! maradhat ebanyja.
De, hogy az est immár behaladt az éjbe,
 Etele fölállott, kehely a kezébe’:
 Iszom a vendégért. Velem iszik minden;
 Akkor lenyugodni kiki haza mengyen.
Eleget múlattunk. Holnap haj-előre!
 Hajnali hajtáson szükség van erőre.
 Mondván, kiürité poharát fenékig;
 Tetszett is, de nem is, ez a példa nékik.
Eloszoltak mégis – Buda legkésőbben,
 Vissza egy-egy szóra fordulva menőben,
 Hullatva egyenként a mi szivét nyomta;
 Míg szeliden Gyöngyvér maga után vonta. –
Ébredj deli hajnal, te rózsa-özönlő!
 Már lengeti leblét hűs reggeli szellő;
 Ébredj puha fészked melegén, pacsirta!
 Már tetszik az égen hajnal elő-pirja.
Támadj koronás nap! már zeng neked a dal;
 Serkenj hadi kürtszó, költs sereget zajjal!
 Fuvalom, hajnal, kürt, pacsirta had és nap
 Ébredjetek mind, mind! Etele im gyorsabb.
Etele, mint harczra, készűle serényen,
 Előre a munkát szomjazza keményen;
 Nincs dolog őnéki, hogy kicsibe venné:
 Igy változik a nagy előtte kicsinné.
Most is legelébb jár: intézi a serget,
 Szólítja nevenként, fedd, zaboláz, sürget,
 Tudja nevét minden hadi emberének;
 Az ő szeme a rend, az ő szava lélek.
S már, mint gombolyagé, fejlik a had vége,
 Kötöz emberhálót nagy orom tövébe;
 Mérföldeket igy a sokaság behurkol:
 Azalatt nincs egy pissz, paripa sem horkol.
Buda is már fölkelt riadó kürtszóra,
 Tennapi kedvéből jó volna ha volna;
 Emberebb a két nő, Ilda meg a másik,
 Gúnyolja nyeregből, mily nagyokat ásit.
Szép reggel az asszony: pihenést lehellő
 Arcza szelid hajnal, fris hajnali szellő,
 Puha gyenge harmat, gyümölcs üde hamva;
 Szava rigó-ének mélyebb fuvodalma.
Szebb reggel az asszony, paripára szállván,
 Övezett köntössel, solyma kerek vállán,
 Csalogánykint csattog, vágy, öröm áthatja;
 Ügyes ügyetlenség hadi mozdulatja.
De Buda ezt látja, mint a vak a rózsát:
 Színére nem örvend, érzi a szúrósát;
 Asszonyok ingerlő szava miatt mormog.
 Haladnak azonban; túl, nőnek az ormok.
Akkor Etel hajtó seregének jelt ád,
 Jel futja be némán az egész völgy nyiltát;
 Körül a kurjongás, valamint tűz, gyúlad;
 Sor sor után vígyáz; itt nem szabadúl vad.
Fel, csapinós lejtőn, gyalog ifjak törnek,
 Őrt a lovasság áll szélein a körnek;
 Oda fenn jó-téres, fűnőtte lapály van,
 Törpe bogyós bokrok itt-ott a lapályban.
Halljátok először medve vitézségét,
 Hogy múlatta Etel s Buda feleségét.
 Nagy medve, bozontos, kétlábu, temérdek,
 Kezde alátörni a mint közel értek.
Bontja meg a hajtók sűrü elő-sorját,
 Rázza le nyilvesszőt, valamint pozdorját,
 Kelevéz nem járja, ha ütik, nem szédűl,
 De ökle csapásin hajtók sora szétdűl.
Kört kör után nyitva, így lefelé ballag,
 Oda se’ néz hulló kopiának, zajnak,
 Százszor is elnyomni azalatt próbálják,
 Bömböli nagy garral a maga nótáját.
Vetette magát már lovasok rendére,
 Asszonyi nézői hangos ijedtére;
 Akkor Etel: píha! nem kell félni, mondá,
 Gyere velem maczkó! ha danolsz, tánczolj rá.
Van erős pányvája lószőr kötelekből,
 Azt medve nyakába hajítja nyeregből,
 Hurkolja keményen, lova után vonja,
 Nem menne a medve: de ha Etel mondja!
Szép tágas a völgynek ottankörül öble,
 Sarkantyúzza lovát, nyargal vele körbe;
 Úgy tetszik, a vadból oda minden vadság,
 Nézni a nézőnek csupa egy mulatság.
Így Etel a foglyát fárasztja halálig,
 Míg lihegő száján csúf nyelve kimállik,
 Futtában a nagy kört szedi összébb-összébb,
 Int végre a bajnok, hogy gúzsba kötözzék.
Ilda ezen s Gyöngyvér miután mulattak,
 Solymász gyerekikkel a völgybe’ maradtak;
 Buda pedig fölment, – Etele az ösvény
 Lejtőbb menedékit számára keresvén.
Mint mikor a víz-ár Tisza dús lapályát,
 Elönti körűl az ég s föld karimáját,
 Összefoly ég és víz egy iszonyú gömbbe,
 Csak egy sziget-ormó függ ennyi özönbe’;
Megtelik az ormó lustos fenevaddal,
 Gulya bőgésével, százféle csapattal:
 Itt juhoké búvik össze, odább lóé;
 Mintha legott bárkát építene Nóé:
E sziget a Mátrán, úgy képzelem, ollyan.
 Keresi szegény vad, merre szabadúljon,
 Vissza megint nyilraj s veri fénylő kopja,
 Döngő paizsoknak rettenetes dobja.
Látnál csikasz ordast megűlni haraggal
 Szembe, a kör szélén, csiholó fogakkal:
 Agyaras disznónak tehetetlen mérgit,
 A mint hasogatja bükkfa ezüst kérgit.
Látnál bika bölényt – vele mind a falka –
 Rohanni hol egyik hol a más oldalba;
 Remegni középen szép jávor ünőket –
 Nem annyira éri ott a zsivaj őket.
Szóla Etel mostan: Bátya! ne felejtkezz’ –
 Gímekből amoda könnyü vadat ejthetsz.
 Eszmélt Buda erre: neki-hajtá ménjét,
 Távoldad az öcscse követte személyét.
Ekkor valamennyi tárogató zendül,
 Bunkó nagy ütésin fa-bodon dob rendül,
 Száz kürt riogástól a levegő lázad:
 Jele, hogy beállt a királyi vadászat.
Dámvadat ejthetne s gímet Buda könnyen;
 Szégyelli Eteltől, hogy azokra menjen,
 Előbbi szavának érezte fulánkját:
 Viszi bölény hadra jó fegyvere lángját.
Szemben kopiát hajt nagy bika bölényre,
 Mely legelül száguld, borzadva sörénye,
 De mámorosan lát, reszket is a jobbja:
 Szarva’ paizsáról csattan le a kopja.
Megbőszül a vad faj – egyenest Budának!
 Ontja meleg bélit szög-sárga lovának,
 Ledobban a pára, túl-félre zuhanván,
 Buda király czombját terhe alá nyomván.
Oh, ha nekem volna most egy szavam ollyan,
 Melylyel ez egy perczet röviden rajzoljam! –
 Etele jól látá Buda nagy veszélyét,
 Legközelebb is volt hogy nyujtsa segélyét.
De szörnyü jelenség, rút ördögi Ármány,
 Ott terme, király és öcscse közé állván,
 Torony módra meredt a bajnok elébe,
 Irtózatos annak, szemlélni, a képe.
Agyara lóg hosszan, szeme vérben ázik,
 Nyelve, miként villám, tüzesen czikázik,
 Üstöke lángot hány, övig ér szakálla,
 Vértarajos kígyó minden egyes szála.
Paizsa mint kőszál, hegy elő fokszirtja;
 Iszonyú pallossát egyik keze tartja,
 Buda fejét csonkán rengeti a mással,
 Hogy Etelnek dobja szörnyü vigyorgással.
Akkor, mint nap előtt holló hamar elmén,
 Röppent el egy árnyék Etel igaz lelkén:
 Nem volna-e bátyját jobb hagyni halálra,
 Mint hagyni türelmét örökös próbára.
De legott, markolván somfa gerely végét,
 Támadja meg Isten gonosz ellenségét:
 Ármány! riad a hős – emberevő Ármány!
 Nehogy magad elbízd, Etelét bevárván.
Megölni nem öllek: nem szűlt anya dögre;
 Nyomorítlak sebbel és kínnal örökre! –
 Szólott, iramodván a rettenetesnek;
 Eltűnt az, a fegyver találta üresnek.
Még jókor a bátyját megvédeni ért el,
 Tiporni az állat most akará térddel,
 Miután, vérszagtól az egekre síván,
 Érlelte a bosszút, melyet állni kíván.
Egy kopjadöféssel a bika lerogygyant,
 Feketén a vére nagy erővel bugygyant;
 Megtorlik a többi futtába’ halálán,
 Mint parti sörényes habok egymás vállán.
Most, valamint hajcsár botja nehéz fáját,
 Zúdítá Etele örves buzogányát,
 Támad nagy üresség hirtelen a sorba’
 S vissza nyomán fordúlt, elinalt a csorda.
Ezalatt távol sem nézik vala veszteg,
 Buda mentésére többen elérkeztek,
 Vetni kezét minden sietett a lóra
 És lábra segélni a királyt alóla.
Ki, nem nagy ütéssel, ekkép szabadulván,
 Megölelte öcscsét, nyakába borulván:
 Soha, Etel, soha!… Ennyit rebeg ajka,
 Tudja Etel mégis, mit ért szive rajta.
Akkor bátyja kezét megfogva szelíden:
 Mára nekünk, mondá, ez elég is légyen,
 Vadat immár hagyjuk elejteni másnak;
 Lássuk, az asszonynép, gyere, hogy solymásznak.
Ím azalatt Gyöngyvér s Ilda között ujság,
 Történt, semmi okon, csuda háborúság.
 Mindenik a solymát gilicze madárra
 Egyszerre bocsátá levegő utjára.
Buda királynénak szépen eredt solyma,
 Mintha idegről lőtt nyil vesszeje volna;
 De nem úgy a másik: ez alig hogy vesz rést,
 Gyöngyvér madarának esik ereszkedvést.
Űzi, el is fogja odafenn körmével,
 Szórja meleg tollát csepegő fris vérrel,
 Hallani vijjongást; a csata nem látszik:
 Fényes levegőn egy pontocska czikázik.
Egyszer ihol sólyom esik agyontépve
 Buda királynénak majdhogy az ölébe;
 Felvette, sokáig nézte simogatván,
 Végre nagyot jajdult, bő könnye fakadván:
Ilda, kaján Hilda, kegyetlen Krimhilda!
 Solymomat a solymod íme legyilkolta;
 Ám nézd! – s odatartá. De öcscse kaczagván
 Kiüté kezéből s szólt, rája tapodván:
Madarat madárér’ adhatok én százat:
 Ennyi csekélységen zajt ütni gyalázat!
 Píha! kinek egy csöpp esze van, nem tenné.
 Nem csendesül ezzel a fejedelemné:
Kell is nekem, így szól, madarad, ha eztet,
 Drága „Turul“ solymom újra nem éleszted!
 Mert se fiam nem volt, se szeretett lyányom:
 Ez az egy madár volt – e sincs! – a világon.
Lobbot ezen arcza vete Ildikónak,
 Szép homloka tetszett vérrel elegy hónak:
 Ne kiabálj, őrűlt! – éles szava csenge –
 Nem vagy mai gyermek, se leányzó gyenge.
Sohse vénezz engem! – szólt erre Budáné –
 Lassabban előttem, kegyelem-királyné!
 Azt se’ tudom, mellyőnk korosabb egy nappal!
 Vagy azt se’: magánál ki beszél rútabbal!
Így szóllakozának, ketten is egyszerre.
 Etele Budával jöttek ilyen perre;
 Gyöngyvér panaszát csak nehezen vevék ki;
 Mire felindulván, mond az ura néki:
Asszony! a patvarnak vége legyen, hallod!
 Mert keserű kínját, bizony Isten! vallod;
 Etele halálból uradat most menti:
 És mit cselekesztek azalatt ketten ti!
Oh! keserű kínját én érzem előre
 Fekete bánatnak – így sír Buda nője;
 Mert soha nem érek, tudom azt, jó véget,
 Soha én ez asszony, sem az ura végett.
Etele másrészről, lebocsátva hangját,
 Édesgeti berzent, haragos galambját;
 Adja önön solymát – noszolá – Gyöngyvérnek,
 Kedvesiért kedvest: így együve férnek.
Látszott is az asszony hajlani szép szóra;
 Madara megjött volt az arany zsinórra:
 Veszi harmat kézzel, s ángya felé lépve,
 Kitekeri nyakát, úgy dobja elébe.
Nagy bajjal a két hős birt annyira menni,
 Hogy e csekélységből ne legyen több semmi;
 De mégis a pörnek vetik oztán végét,
 Összeöleltetvén egymás feleségét.
Ámde, mikép sírást ha gyerek elhagyja,
 Sajog a két asszony szive-indulatja;
 Mosoly űl a szemben, csevegés a szájon:
 De nem óhatják, hogy odabent ne fájjon. –
Vadászat azonban végire járt e nap,
 Arra mulatság lőn, ma is úgy, mint tennap;
 Etele gazdául hadait vendéglé,
 Azután lenyugvék nyugvó neje mellé.
Csillagok a földön csillámlani szűntek:
 Zárva le minden szem, tüzek is eltűntek;
 De az ég nagy sátra, a magosan mélylő,
 Szerte ragyog – s víraszt az örökkön élő.
Ím az öreg Isten, világ szeme, napja,
 Hadak ura, föld, víz s az örök tűz apja,
 Emberek edzője kurta rövid létben,
 Űl vala sátrában, aranyos karszékben.
Megnyíladozott volt kárpitja egeknek;
 Hallgatja, halandók hogy szerte pihegnek,
 Néz le aczéltűkör23) mélybe ható szemmel;
 Legelteti gondját csöndes figyelemmel.
Paizsa szék mellé heverőn támasztva,
 Bal könyökét annak szélére nyugasztja,
 Hajtja halántékát egy ujja hegyére,
 Mélyen alácsordul szakálla fehére.
Jobb keze már gerjedezőbb innal
 Nyugszik markolatán, mely födve rubinnal;
 Lába előtt tegze, lépcsőin a széknek,
 És nagy rettenetes tűz nyilai égnek.
Így a kerek földet szeme átvizsgálván,
 Megnyugodott végre Etelének álmán;
 Komoly öreg arczát váltotta derűre,
 Mely az egen rózsát: északi fényt szűle.
Alszik az én szolgám, Etele hős, mélyen:
 Most kell, hiu álmát hogy jobbra cseréljem,
 Elme-salak hitvány ködi helyett – monda –
 Ejtenem őt tisztább, végzetes álomba.
Itt az idő – mert lám, győztes akarattal
 Győzi magát, s harczol riadó haraggal;
 Diadalt Ármányon ma is űle szépen,
 Bátyja unott élte ment hősi kezében.
Itt az idő, hogy már birodalmát bírja,
 Miképen öröktől ez meg vagyon írva,
 Mély titku rovással, fent, a Világ-fáján:24)
 „Úr az egész földön, ha ez egy hibáján.“
Nosza hát teljék be, a mi betelendő!
 Jó, vagy gonosz is bár, jőjjön a jövendő!
 Nagy tettekre ma én Etelét eljegyzem:
 Isteni kardommal derekát övedzem.
Szólván, kimagasúlt deli nagy személye,
 Fegyveres ünneplő házába beméne,
 Pönge-vasat, mellyen titkos betü, választ,
 Nincs földi halandó, ki megolvasná azt.
Akkor tűzlegelő szélparipát kettőt
 Szolgái befogván, ragad ékes gyeplőt,
 Fénylő hadszekerén maga Isten hajta,
 Dörög az ég, a mint száll lefelé rajta.
Állítja lovát meg Etele sátrához,
 Halkan maga bément a földnek urához,
 Övezé álmában csípejit a karddal;
 Ismét a szekéren, mint jött, tova nyargal.
Lovai körmétől lágy levegő csattog,
 Mint a megütött víz, nem sűlyed alattok,
 Kereke zsurlásán ordítva csikordul,
 Ollyan erővel zúz, oly sebesen fordul.
Messze mezőn háló sok erre fölérez,
 Takaróját jobban felvonja füléhez
 S mélyebben elalszik, hogy a hajnal költi; –
 Hadurat nem látja ember soha földi.

KILENCZEDIK ÉNEK.
ISTEN KARDJA.