Reggel Buda nője mene a férjéhez,
 Rijjongva sirályként, mely zivatart érez:
 Vén ember! ne alugy’ – szóval neki monda;
 Fújják oda-át a követ alattomba’.
Táltosok és bölcsek, javas, oltárnéző,
 Gyűl oda bűbájos, énekkel igéző,
 Iraló, varázsló; ha ki tud25), ráolvas;
 Papok, álomfejtők: egész sereg ollyas.
Mondom is én váltig: de hiába volt a. –
 Most ihon elnézem már víradat olta!
 Dolognak öcsédnél kell lenni ma nagynak:
 És te, király – téged hisz’ alunni hagynak!
Kél Buda mindjárást, szemeit dörzsölvén:
 Mi? micsoda? – ily szó rebegett a nyelvén;
 Azután eltámolyg, megtudni, mi készül
 (Ha sejtene abban) jó Detre vitéztül.
Csakugyan, Etelhez gyűlnek vala jósok,
 Jelre jövendőket hímezni tudósok;
 Ősz Tordát legelébb, s mind’ összehivatta,
 Csuda látomását így elibök adta:
Bölcs öregek, mondá, tudomány ajtói!
 Istennek e földön kapuján-állói!
 Halljátok az álmom’, tiszteletes vének,
 Jó-e? rosz-e? nyitját vegyem értelmének.
Álomban az éjjel (régi dolog!) mintha
 Játszom vala játék-hadaim’ ifjonta,
 Nem-nyírt fiatalság szép zsenge korában,
 Hős Bendeguz atyám zajos udvarában.
Ott vala pajtásom, Áëtiosz gyermek,
 Fejedelmi sarja római embernek;
 Nagy hadat a húnok fiaiból ketten –
 Ő szembe hadammal, én rája vezettem.
Egy darabig játszánk seb nem ütő szerrel,
 Tompa fakó nyillal, gyermeki fegyverrel;
 Vezéri fogásban, cselben vetekedtünk,
 Majd római, majd hún módra verekedtünk.
Egyszer azonban, kard valamennyi éles,
 Igazándi26) harcztól, locsogó fű véres,
 Támad nagy üvöltés; egek elborúlnak,
 Dördűlve Hadisten kék nyilai gyúlnak.
S ím! ősz öreg ember, tiszta fehér fényben,
 Ereszkedik onnan, egyenest elébem,
 Övezi nagy karddal derekam hajlását;
 Érzettem nehezét, a szíjja nyomását.
Akkor pillanatig, mintha imett’ volnék.
 Tapintom a kardot; derekamon volt még.
 Fényben az ősz ember ágyam előtt álla,
 Megláttam a sátor mennyezetét nála.
De borult az álom, s én egyedűl, távol,
 Tapodám a léget, mint ki vizet lábol,27)
 Szárny nélkül, magosan, a levegőt szeltem,
 Meztelen a kardot jobb kézbe’ viseltem.
Alattam az erdők koronája zúgott,
 Folyó nagy vizeit terelé Napnyúgot,
 Emberi kéz földet túr vala, mint hangya,
 Fekete a rónák legeletlen hantja.
Nagy városok ottan tűntek elé, kőbül,
 És én, le-leszállva, mind’ kicsapám, tőbül;
 Egyszerre levágtam karddal egy-egy várost: –
 Mit jósol ez álom, bölcs öregek, már most?
E szóra beállott nagy hézaga csendnek,
 Maga szakállába kiki elmélyednek,
 Etele kérdően nézi vala sorba’;
 Végtére közűlök szót emele Torda:
Úgy van! idők óta, idők elejétül,
 Száma szerint mondván: háromszor a héttül,
 Firól-fira jóslat miközöttünk szálldos,
 Hagyja utódjának minden öreg-táltos.
Elmémben, mialatt az elébb hallgattam,
 Hosszu sor esztendők folyamát forgattam:
 S íme, a hármas hét ez idén betelve!
 Nincs kötve tovább a táltos igaz nyelve.
Hét száz vala, hét tiz s hét azon esztendő28)
 Mikor Isten kardja napfényre jövendő;
 A hős, kinek Isten, csuda által, adja,
 Mind az egész földet vele megbírhatja.
Örvendj! az egen is vídám jelek úsznak:
 Te vagy, te vagy a hős, fia Bendegúznak!
 Nem tudom, a kard hol? s hogy? – de tied lészen
 Mielőtt e szent év elfogyna egészen.
Alighogy az ősz pap ajakát bezárta,
 Lebben az ajtónál Etelének sátra;
 Bulcsu vezér jött bé, egy szolga suhanczczal,
 Nagy dolgot előre mondani költ arczczal.
Kard vala jobbjában, meztelen és görbe:
 Ez az! ez az! – robbant Etele kitörve;
 Zúgás, valamint szél a pagonyt ha rázza,
 Lőn; azután Bulcsu ily szót magyaráza:
Király! jöve hozzám az imént e gyermek,
 – Gondold barom-őrző hitvány sühedernek –
 Kengyelemig elsőbb köszönt lehajoltan,
 A mint legelőjén átal lovagoltam.
Azután beszéle hihetetlen dolgot:
 Csordája ma reggel hogy a mezőn bolygott,
 Veszi észre, sántít egy kedves ünője,
 Vérnyom is a fűvön harmatozik tőle.
Nyomra, okát tudni, vissza legott mégyen,
 Gondolja, tövis, kő, valami csont légyen:
 Ím vasat a fűben végtére talála,
 Mint hadi szerszámnak ércz hegye, kiállva.
Ott hagyja először, térül egyet, fordul,
 (Fölvenni szegénység jele vaskót porbul –)
 De viszont megbánván siet oda ismég,
 Nehogy a jószágban kára megint esnék.
Hát ihol, a kard-hegy kétannyira nőlve!29)
 Nyúlni akar hozzá: láng csap ki belőle;
 Megriad és elfut. Szünvén riadása,
 Harmadszor is arra közelít, hogy lássa.
Közelít lábujjon, szíve dobog szörnyen,
 Óva megáll sokszor: menjen? vagy ne menjen?
 Ágaskodva tekint s nyújtózik előre –
 Ugy mondom el, a mint hallám vala tőle.
Messzire már látja, mint a vizek sássát,
 Magoslani fűből szép kard ragyogását:
 Penész aranyán nincs, aczelán nincs rozsda,
 Mintha csiszár kézből jött volna ki most a.
Ekkor – a fegyverhez járulni se’ mervén,
 Hozzám fut, lovamat messze megismervén;
 Elmondja. Riasztom: igazat beszél-e?
 Bátran hí s vezet; én megyek oda véle.
Oh, emberi szemnek ily csuda látatja!
 Földben alig volt már, csak a markolatja;
 Láng nem üté jobbom’ – engede is könnyen:
 Itt van! te viseld azt, te, királyom, fennyen!
Szól vala, s a bojtár bizonyítá hévvel,
 Verte reá naptól kesely üstökével,
 Nagy jutalom bezzeg tenyerét is verte;
 Most a jövendőlők eloszoltak szerte.
Maga pedig fordúl a fegyveres házba,
 Hüvelylyel a kardot Etele ruházza,
 Legszebb hüvelyébe illett csoda-képen;
 Felköti, kivonja, forgatja kezében.
Vág vele háromszor a négy anya-szélnek,
 Keletre, nyugotra, északfele, délnek,
 Vasa, mint zúgattyú, a levegőt szelte,
 S így szóla Etelből tornyosodó lelke:
Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak!
 Ihol én, ihol én pőrölyje világnak!30)
 Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:
 Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!
Mondván, deli kincsét függeszti szegére,
 S ment hada-szemlélni a hunok vezére;
 Tudja egész had már csudáit az égnek,
 S leborúl előtte, mint egy istenségnek.
Mindenkit örömmel itat e nagy ujság,
 Csak Buda szívének józan szomorúság,
 Csak Gyöngyvér ijedez búnevelő gondon,
 És hajtja szünetlen: „de hiába mondom!“ –
Ilda pedig, munkán ülvén oda-átal,
 Hall vala minden szót szőnyeg-falon átal;
 S hagyja tüjét, melylyel gyönge keze varrt, ott:
 Ura elmentével leveszi a kardot.
És monda fiának: Jöszt’ ide kicsínyem!
 Még kicsi, de szárba eredő reményem!
 Viruló sudárkám, aranyos sugárkám:
 Itt van örökséged, megnézd! Aladárkám.
Oh, mert az anyának férje erős támasz, –
 Ideig-óráig. De kidőlhet ám az:
 Veti reménységét fiu gyermekében,
 Bizodalma él s nő magzata nőttében.
Szerencse ölén is, megtanulám, féljek:
 Hamar énmellőlem hullnak el a férjek;
 Uramat, az elsőt, mihamar elvesztém;
 Férfi ölelését jaj szomorún kezdém.
Kit a kigyó megmart, remeg az gyíktól is,
 Gyászban feketűlt szív, csupa árnyéktól is;
 Engemet a kígyók: rokonaim martak,
 Mennyasszonyi fővel mély gyászba takartak.
Oh, mit cselekedtek dalia férjemmel,
 Kit, élve, szerettem leány-szerelemmel!
 Szeretem holtan is, szeretem még most is:
 Ha sírba lezárnak, szeretem még ott is.
Vadászni kicsalták, és megölék orvul,
 Ajtómhoz a testét odaveték torzul,
 Kincseit örvényes Rajnába sülyeszték
 Mialatt én sírtam édes uram vesztét.
Azután férjekkel gyászomba’ kinoztak,
 Kérőt oda nékem minden időn hoztak,
 Legutóbb a húnok királyfia külde:
 Ez volt, a mi bosszúm gondolatát szűlte.
Sárkánynak alítám emberi formában,
 Sívó fenevadnak idegen pusztában;
 Ily férjet ohajték; s kezet adtam rája:
 Hogy testvéreimen bosszúmat ez állja.
De találtam nagynak, Etelét nemesnek,
 Szígfrid után a kit szeretve szeressek;
 Asszonyi szívem már vele boldog volna,
 Ne lenne szerelmem régi koporsója.
Bosszúmat Etele becsületes haddal,
 Tudom, meg is állná; nem akarom azzal!
 Akarom ál színben, lépre ide csalva,
 Véres tetemöket rútítani halva.
Vagy Gunther, az álnok, szép harczon elessék?
 Gernotnak Odinho’ gaz lelke vitessék?
 Hágen, ki orozva döfte uram’ hátul,
 Tisztelve kimúljon, Etele karjátul?
Nem, Rajna királya két drága fivérem!
 Nem, Hágen! a díjjat én igazán mérem:
 Valamint a bűn volt, legyen az is undok,
 S vesszenek árúlva mind a Nibelungok!
Poharukban vérré a lakoma váljon,
 Vendégágyba’ ki hál, koporsóba’ háljon,
 Bizodalmas hajlék éjtszaka lobbanva,
 Férjem gyilkosait temesse be hamva.
Jer, jer kicsi szolgám: ezt még te nem érted,
 Csak játszol a karddal, övezni kisérted;
 Majd, ha király lészesz… Veled együtt, hosszu
 Feledés árnyékán nőjön fel a bosszu.
Mert szültelek arra kínos szeretetben,
 Nem ment ki eszemből foganó perczedben,
 Veled azt a terhet viseltem örökké,
 Szívedbe szivemből plántáltam örök-ké.
Közelébb vagy hozzám, mint Etel, a férjem,
 Tested az én testem, véred az én vérem:
 Bosszút az anyádért bár iszonyút vennél,
 Nincs nemesebb tetted, nincs igazabb ennél.
Csakugyan nem érté az anyja beszédét,
 Hurczolta nehéz kard szíjjra kötött végét
 Sátorban a gyermek, kis kocsi módjára,
 S nevetett némelykor Krimhilda szavára.
Anyja pedig oztán kedvkereső gonddal
 Fúrta meg a szíjjat, közepén, egy ponttal;
 Csatolta fiának kicsi derekára,
 Örült Aladár, hogy zörömböl utána.
Sátorban alá s fel, ki is a mezőre,
 Le a völgyhajláson, fel a dombtetőre, –
 Kardját puha fűben úsztatja örömmel;
 Eresz alól anyja kisérgeti szemmel.
Már nem vala messzi a Buda sátrátul:
 Im gáncsot a fegyver ada neki hátul,
 Nagyot esék; arczát vérig üté kőben –
 Ott járni Budáné talált ez időben.
Meglátta, erősen a szíve megindult,
 Szánalom a lelkén s harag egyszersmind gyult;
 Oda szalad mingyár’, s földrül felemelvén,
 Egyszerre ilyen szó mérgesedik nyelvén:
Bolond anya nézi – bolond anya hagyja,
 Bolond, ki gyerekét illyenre kapatja,
 Kezébe is adja, vele még játszatja!
 Nincs is az olyannak igaz indúlatja.
Fenevad módjára egyszer veti kölkét,
 Azután nem bánja, veszsze kicsiny lelkét;
 Csak egyszer a vágya, telyesüljön ágya:
 Fia veszedelmét azután nem bánja.
Ily hangon ez a nő csattanva üvölte,
 Mialatt a sok vért fátylába törölte;
 Ilda futott mingyár’, látván fia estét,
 Mérgesen elrántá, amaz elől, testét.
Ne nyúlj a fiamhoz! – vágja szavát kettő, –31)
 Ne taníts gyermekkel te bánni, te meddő!
 Mert neked is volna, jóféle ha volnál:
 Nincs rútab’ előttem magtalan asszonynál.
Meddő nem vagyok én! te se gúnyolj annak!
 Szolgálóimat is engedtem uramnak –
 Sikolta Budáné, betakarva képét;
 Zokogás fojtá el további beszédét.
Ilda, miként győztes, kaczag vala fennyen. –
 Hallá Buda e zajt; oda kell hogy menjen:
 Látja nejét sírni, amazt hahotázni,
 Oda sem ért, hogy már így kezde vitázni:
Mi dolog ez, húgom, ma is úgy mint tennap?
 Igy lesz ez örökké? igy lesz e mindennap?
 Jó ember vagyok én: de ha megharagszom…
 No tehát békét hagyj az enyémnek, asszony.
Tegnap ugyan szegény meghuritám érted:
 De tovább nem tűröm, nem én soha: érted?
 Király vagyok én még, s ur a magam házán…
 Monda, kövér öklét fenyegetve rázván.
Vissza reá pattant Ilda királynő is,
 Azután mérgében sírva fakadt ő is;
 Igy észre se’ vették a vita sebtében,
 Hogy maga Etele közeledik épen.
Jöve, mint váratlan égi vihar feljő,
 Megszálla megettök, mint fekete felhő;
 Teszi kezét Hilda’ szép válla-hegyére,
 – Visszaborúlt a nő ura hős keblére.
Egy darabig némán állva nem is mocczan,
 Tekintete mélyen hömpölyg vala s hosszan,
 Gyöngyvérre Budáról, s Budára viszontag:
 Végre nyugott ajki szóval ilyet mondtak:
El, haza, jó Ildám, indulni fogunk ma,
 Még ez nap, ez órán, királyi lakunkba;
 Ott te vagy az első fejedelmi asszony:
 Ki merészelné ott, hogy sirva fakaszszon!
Hanem ezt még tűrjük. Ő a hibás, nem mi.
 Buda királylyal nincs közöm ez’tán semmi.
 Én majd leszek otthon ura jó hadamnak:
 Buda is parancsol, ha kinek tud, annak.
Ezt mondva, ölébe fiát emelinté,
 Köszönni Budának fejét se’ gyökinté,
 Csak mene Hildával. De soká ott állván
 Nézte üres helyét Buda, mint egy bálvány.
Még az nap, az órán, tarka szövött rendek,32)
 Etele tornyodzó sátrai lippentek;
 Estig oda-átal, udvara távoztán,
 Nagy halom és nagy völgy marad vala pusztán.

TIZEDIK ÉNEK.
ETELE HADBA MÉN.

A mely nap Etele megvála Budától,
 Nem vált köszönetlen jó szittya hadától:
 Mentében irányzá lova fékét arra,
 Hol serge ma felgyűlt játszó viadalra.
Megálla, királyúl, tömött hadak élén,
 Hangja erős, bár nem kiálta beszélvén,
 A legutolsó is hallotta közelnek
 Domboru melléből hangját nagy Etelnek.
Mondotta bucsúzni seregéhez jött el,
 Bocsátani őket haza, szeretettel;
 Dícsérte a népet összesen, egyenkint,
 Zok szóval a multért nem illete senkit.
Nevezte apának, nevezte fiának,
 Fiatalt öcscsének, öreget bátyjának:
 Örül az is e szón, ki maga hozzá jut,
 S ki látja becsülve a maga-formájut.
Mondotta, hogy immár vége vadászatnak,
 Édes övéikhez kiki oszolhatnak:
 E szóra felörvend hirtelen a népség,
 Öleli, képzetben, váró feleségét.
De megint a szónak fordul vala rendi:
 Háboru’ szándékát Etele jelenti,
 Hova, ugymond, készül válogatott haddal,
 Maga jó-szántából maradó csapattal.
Erre, miként tóba ha nehéz kő locscsan,
 Pillanatig nagy zaj, s csend álla be mostan,
 Pillanatig habját a sokaság verte:
 Azután: „menjünk mind!“ – riad ezerszerte.
Senkit haza özvegy szerelem nem csábit,
 Senki nem óhajtja ő gyenge családit;
 Óhajtja: Etelnek szárnyán hadakozni,
 Drága dicsőséggel zsákmányt haza hozni.
De király engesztő szavára lohadnak,
 Lesz módja, igéri, ezután a hadnak;
 E mostani: játék; fiatal gyakorlat,
 Szoknia fegyverhez, ki először forgat.
Ti, büszke hun ágak ifju nemes vére!
 Tanítalak immár a magam kezére:
 Hadd mondják az apák: „mi csak egy országot –
 Bírják ezek, íme, az egész világot!“
Holnap az ifjú had – rendeli – kövessék,
 Tízre öreg harczos, nyíllal,33) egy-egy essék;
 Bulcsura e dolgot úr-Etele bízza,
 S forditja fakóját asszonyihoz vissza. –
Buda király pedig, szomorú-magában,
 Ül vala, mint egy pók, palota zúgában,
 Képzelete gyászos szőnyegeit fonta,
 Árnyas szögeletben űl vala naponta.
Egy reggel a nője monda neki Gyöngyvér
 – Letevé a hímzést potyogó sok könnyér’ –
 Ide-oda holmit keze gyorsan rakván,
 Háttal ura-felé, így monda, forogván:
Mit ér az az ember, ki egész nap ásit,
 Ülvén gondolatok here záptojásit!
 Sok idejét tölti, soha ki nem költi;
 Halott az az ember, halála előtti.
Már a vak is látja, süket is már hallja
 Buda király dolgát: hogy’ van feje-alyja:
 De azért ő napról napra megént bízik,
 Heverő bánatban eszik, alszik, hízik.
Férfi vagy? Az volnál. Király vagy-e? – Szégyen!
 Hol embered, egy csak, ki felálljon s védjen?…
 Mind, az utolsó is, oda-átal vannak,
 Isten csudakardját leli Bulcsu annak!
Ezt is fölemelted, jobbágy neme nélkül,
 Adván neki tennen húgod’ feleségül;
 Most ez is a kardot – ihon a hálája! –
 Mintha nem is volnál, más kézre találja!…
Vagy, had ura, Isten, részre te is hajlol?
 Buda gyalázatján szíved örül, tapsol?
 Húnok fejedelmét nézed üres bábnak?
 Ajándékod adod, fő helyen, a lábnak?…
Nem adta, bizony nem! egynek ajándékul,
 Se bolond asszonynak gyermeki játékul;
 Adta egész nemzet fényére, javára:
 És te vagy a nemzet elsője, királya.
Első! nosza állj ki, legelül a sorba;
 Király ne tapodtasd magad’ önkint porba;
 Gyüjts hadat és készülj – vagy aléltan várod,
 Míg fejeden végkép telyesül a károd?
Jőn a keserű gyász, utol is ér nyomban,
 Jaj, látom örökké riadós álomban,
 Jaj, érzem örökké ímette a szörnyet:
 Most is eremben fut, lázhidege környez.
Ember! valamerre, mig van idő, mozdulj;
 A sors hadszekere – hallod üvölt – pusztulj:
 Félre az utjából! mert bizony elgázol,
 Ha te kövér gondban szunnyadsz s lakomázol. –
Háborodék lassan jó Buda ezekre,
 Ajzotta34) nem egyszer száját feleletre,
 Most, mint olyan ember, kit méreg eröltet,
 Felugra, döfölvén botjával a földet.
Elég már! – rivalá – legyen immár vége!
 Ne szutyongass mindig, Ármány felesége!
 Mert, ha tovább a szót ellenem igy hajtod,
 Megmutatom, meglásd, ki a férfi, rajtad.
Te vagy oka ennek, a te gonosz nyelved,
 – Mert nem fér soha két asszony egymás mellett –
 És most te pirongatsz, mintha eléggé nem
 Marna kegyetlen bú a nélkül is éngem.
Könnyen, rövid észszel, szerez a nő patvart,
 De tanácsa nincsen, ha megteszi a bajt,
 A mit összekuszált, soha ki nem bontja:
 Hadd álljon elő a férfi esze s gondja! –
Megnémula Gyöngyvér, szavain férjének,
 Nem halla hasonlót, míg boldogan éltek,
 Azelőtt szép szóval bánt vele s gyöngéden:
 Most sír vala belrül a durva beszéden. –
Buda meg a főket hívatja tanácsra,
 Készteti bús lelkét komoly elszánásra;
 De alig egy-kettő, vontatva, jelent meg,
 Mind látogatóba Eteléhez mentek.
Nem vala ősz Torda, se Szalárd, sem Bulcsu,
 Még Detre is elment, a cselfe tanácsu;
 Szömöre a kádár, az is indulóban
 S vele négy-öt jobbágy volt még, habozóban.
Ezek, úgy dél tájatt, mikor összegyűltek,
 S ide-oda gyéren, hallgatva leűltek:
 Mingyárt üresebb lőn a nagy üres sátor,
 S jobban mutatá, mily népes vala másszor.
Kin Buda gerjedve haragra idétlen,
 Vétkesekért szidja vala, a ki vétlen,
 Azért, ki jelen nincs, a nála levőket;
 Keserü zok-szóval így feddi meg őket:
Eljöttetek? aj no! nagy nehezen. Csuda!
 Hamarább gyülnétek, tudom én azt, oda,
 Hol Bulcsu vezér van, meg az a vén táltos,
 Vele mind a többi hiteszegett pártos.
Tudom én, árúló bennetek az elme,
 Fél lábatok immár vagyon a kengyelbe’,
 Buda király nektek, az ő szava, ennyi!
 Pártos Eteléhez vágytok igen menni.
De megnő Buda még, bizony Isten! megnő;
 Parancsol is, és nem panaszol mint ag nő;
 Ollyat riad egyszer, hogy messzire hallik,
 Mire sok kevély nyak törik avagy hajlik.
Ki az a hatalmas? mi joga van hozzá?
 Etelét én tettem, a micsodás, azzá;
 Etelét én köptem: s ha fejére hágok…
 Mit szólatok ehhez, dölyfös uraságok?!
Nem szólt bizony erre ott senki Budának,
 Hanem összenézvén vállat vonitának;
 Ő pedig, egy kissé miután kifújta,
 Így tüzelé mérgét nyavalyásan újra:
Hallgattok? nem akar jőni a szó vége?
 Összebomolt, ugy-é, a tanács, az ige?
 No, beszélek hát én! és nem hiu szélnek:
 Meghallja ki mostan s kik ezután élnek.
Nem lesz Buda többé, az Égre! nevetség. –
 Induljon Etelhez e nyomba’ követség:
 Szömöre! mint első, te leendsz a szónok:
 Parancsolom, ezt mondd ama lázadónak:
Vérhit köti hozzám, Isten előtt eskü,
 Hadurat nem játszsza halandó eszes ki,
 Sem eszes, sem bátor, sem dölfös erőszak:
 A meddig ereszti, addig mehet ő csak.
Ittam az ő vérét, ő is az én cseppem’,
 Hogy velem országol, mint öcse, legszebben,
 Mint ifiabb testvér, kit alacsony ágból
 Magamhoz emeltem, atyafi jóságból.
De az ő hálája hiteszegett ármány,
 Gonddal tömi nékem az éjjeli párnám,
 Reggel is, ágyamból üdületlen kelve,
 Tegnapi gondjával vívódik az elme.
Se hetig, se napig hű nem vala hozzám,
 Mióta uralmom vele híven osztám;
 Gyűjte hadat mindjár’, rebegésben tartott,
 Mit adék, fordítá ellenem a kardot.
Háboru, békesség: fő hatalom tiszte,
 Hátam mögött ezt is egyedül intézte,
 Követekkel végez, hadra ihon készül:
 Nekem a bosszúság marad ebben részül.
Mondjad azért, kádár, izenő szavammal:
 Indulni ne merjen szép ifju hadammal;
 Külön a mit végzett, az előttem semmi:
 Máskép – a mit adtam, vissza tudom venni.
Azt is neki megmondd, úgy akarom, bátran:
 Hogy az Istenkardnak illő helye sátram;
 Kérkedve magánál ne tartsa továbbat;
 Illeti a főt az, nem pedig a lábat.
Nem adta Hadur, nem! egynek ajándékúl,
 Se hiú asszonynak gyermeki játékúl:
 Adta egész ország fényére, javára:
 S én vagyok az ország elsője, királya.
Azért hadi népem’ mind’ haza széleszsze,
 Derekára Isten kardját se övezze:
 Máskép a kötött szert szálára kibontom,
 Vérrel adott esküm visszafelé mondom. –
E szóval ereszté Buda el tanácsát,
 Előbb Szömörének kijelölvén társát;
 Sátorbul egyenkint hallgatva kimentek,
 Künn tompa morajjal távoztak a rendek.
Az nap Buda lelke hajtja magát, mint a
 Kézzel nekilódult függő tereh, hinta;
 Haragja sehogy nem bir szünni sokáig,
 Mint a megütött hab, ereje fogytáig.
De mikor estenden csillapodott vére,
 Nagy félelem állt bé, a harag helyére,
 Félelem és bánat kezdte szivét vájni,
 Mint seb, ütéskor nem, azután szok fájni.
Lassítja menését, járván palotában,
 Meg-meg is áll olykor, tünődni magában;
 Este, miként gyermek búvik az anyjához,
 Csüggedve imígy szól hites asszonyához:
Rettegek én, Gyöngyvér, – rettegek és fázom,
 Hogy e mai lépés sietteti gyászom’;
 Eteléhez nagy szót viszen a követség:
 Félek, hogy a súlya rám vissza ne essék.
Hallván e beszédet Buda királynéja,
 Szép barna szemének felvirrada héja,
 Rá bánatos arczát emelte szelíden,
 Szánólag az asszony megszólala ígyen:
Jer, édes uram, jer! ülj ide mellém le,
 Szegény bús fejedet, így, hajtsd az enyémre;
 Ifju örömidben részem vala hajdan:
 Feles feleséged hadd legyek a bajban.
Hibáztál; a harag vesztedre tanácsolt:
 De ne félj, nem késő, Buda, hogy megmásold:
 Lovas ember rögtön lovadat nyergelje,
 Követid utjokból hogy visszaterelje.
Etelét csak szóval ingerleni félős,
 Mert vele tart, ládd-e, sok csalfa kevély hős:
 Gyűjts hadat, azt mondom, mig oda lesz hadban,
 Hogy, mire ő megtér, te se légy magadban.
Arany-ezüst kincscsel teli nagy sok vermed:
 Minek e holt marhát így élire verned?
 Öseid rád hagyták: de te kire szánod?
 Meghalsz: neki gyűjtél: se fiad, se lyányod.
Vagy azért kíméled, hogy magamat végre
 Megfoszszon, ha talán jutok özvegységre?
 Add! kinek egy részét, kinek a más részét:
 Ha nem szeret ingyen, hű kutya lesz pénzért.
Adj sokat, és igérj többet is, a főknek:
 Meglásd, valamennyi, pártodra szegődnek.
 Most a követséget, forditsd haza utján;
 Azután ne búsúlj, édes uram, hagyján!
Igy szólt a királyné, nyájas okos szókkal,
 Rá’dásul öregjét megapolá35) csókkal;
 Buda is vissz’adta melegen, háláson,
 Azzal sietett, hogy hirnök után lásson. –
Szömöre azonban s vele küldött társa
 Járnak vala immár jó futamodásra:
 Tisza sodrát éjjel paripán meguszták;
 Keletre, homályban, végnélküli puszták.
Szótalan egymással nagy utat menének,
 Hallgatva dobajját az ügető ménnek;
 Végre Kadarcs (ez volt a Szömöre társa)
 Megkívánta igen, hogy szavait váltsa.
Pajtás uram! – ekkép fordul a bíróhoz –
 Mi oka, hangod sincs, legföleb’ a lóhoz?
 Máskor tied a szó, ha tanácsot űlünk,
 S lakomán ha tréfálsz, mind kétfele dűlünk.36)
Felele a kádár: Ajh no!… szeretném, ha
 Törpe bolond volnék, vagy született néma,
 Semhogy Etelének ezt az izét mondjam,
 Haragos nézését magam ellen vonjam. –
Így, ritka beszéd közt, azon éjjel s másnap
 Kerülik zsombékját tenger Tiszalápnak;
 Délest vala már, hogy felkaptak a hátra:
 Látszott is Etellak, Etele nagy sátra.
Mint ha ki méheshez közelít távunnan,
 Szálingani egyes bogarat lát onnan,
 Azután mind sűrűbb a repesők rajja,
 Czikázik a táncza, és zümmög a zajja;
Bong a tele kaptár; ki-be a nyiláson
 Sok ezer fényes hát hentereg egymáson:
 Úgy hemzseg az ember sűrűje, zajossa,
 A mint közeledik Etele várossa.
Budaszállás ahhoz, gondolom én, semmi,
 A hogy itt a népség jőni szok és menni,
 A hogy palotái gazdag Etelének,
 Mérföldnyi mezőben, tornyodzva kelének.
Nagy legelő, mellyen szűz-ménese futhat,
 Térség vala közben, hol hadi nép futtat,
 Azután felváltva paloták, karámok:
 Nehéz volna, bizony, megmondani számok’.
Legszélen a szolgák sátorai voltak,
 Egyszerü fenyvekből boronába róttak;
 Azután beljebb mint csinosodni kezde
 Gyaluval a hajlék símán beeresztve.
Csoportosan itt-ott hún fők palotái,
 Megannyi kevély lak, megannyi királyi,
 Város a városban elegyűl mezővel,
 Közte szabad térség nagy távola zöldell.
Külön egy-egy várost asszonyai laknak,
 Udvari népestül, melyen uralkodnak,
 Legközelebb Krimhild Etele sátrához,
 Függő folyosón jár, ha tetszik, urához.
Mindez csuda művel remeken alkotva,
 Vésű hegye által virágzik a holt fa,
 Hajt levelet, lombot, de nem úgy mint hajdan,
 Idegen sok szinre van festve olajban.
Vérpiros a zöldje, arany a virága,
 Sziszegő sárkánynyá fonódik az ága,
 Zöld madarak közte hallgatva megűlnek,
 Madárszavu csengők a helyett csendűlnek.
Közepütt nagy dombon Etele hajléka,
 Fedi a legcsúcsát ős Turul árnyéka,
 Emelinti roppant szárnyát repülőre,
 Aranybul egészen, verte ki szerzője.
Oszlopok a sátor mennyezetig folynak,
 Indázva hol erre hol arra hajolnak,
 Arany lemez a fát csillogva boritja,
 Közte nehéz bársony’ dagadó kárpitja.
De, ki azt leirná, nincs az az irótoll,
 Szem is elkáprádznék a látni-valótól;
 Mint egy mesevilág, oly ragyogó minden,
 Oly csuda, formákban, oly különös, szinben.
Jár sokaság ki s bé, valahol csak járhat,
 Pezseg a nép szerte s ló, a nemes állat;
 Az egész egy főnek fordul akaratján:
 Mint Etele kedvén, esze gondolatján.
Lakozás egy hétig vala most, nagy ünnep;
 Reggel, az új karddal, áldozat Istennek,
 Azután hős torna, befejezve torral,
 Este kemény vívás a bajnoki borral.
Háromszoros ünnep öröme gyűlt össze:
 Etele mén hadba: búcsupohár lesz e;
 Meg az Istenkardnak vagyon avatása;
 Idvezlő követek fényes fogadása.
Jöttek vala, messze Ázsia-szélektől,
 Követek nagy számmal atyafi népektől,
 Valakik a húnnal egy fej alá tartnak,
 Lakói a tenger- és az Etel-partnak.
A besenyő, bolgár, jász, kazar, – a várkun
 Mely védi tanyáit kilenczszeres árkon,
 Lapos nyelvü palócz, küldi barátságát,
 Hódolva köszönti Etele’ országát.
Jöttek ajándékkal, egy sem üres kézzel,
 Kiki maga földjén a mi becsesb ékszer:
 Hoza nyusztot, hölgyet, kinek ege téli;
 Drága szövött árút, tevéken, a déli.
Magyar is, magyarok vezér fejedelme,
 Ki nagy országot bir Etel folyam elve,37)
 Külde ajándékot, a mineműt egy sem:
 Illő bizony, ezt hogy énekbe’ lefessem.
Vad ménes akarhány, vad anyáktul ellett,
 Barangol a síkon, Etel vize mellett,
 Vemhedzik a kancza viharos széllángtól,
 Fene tátos-méntől, futosó villámtól.
Pányvával ezekből, hamikor kell, fognak,
 Hajítva kötését repülő huroknak;
 Veszedelmes játék, mivel a bősz csorda
 Lovat és lovagját levágja gyakorta.
Magyar egész ménest haddal foga közre,
 Terelé, (hallatlan!) mint a csikós, össze,
 Küldte ajándékon Etele királynak;
 Híre soká fönn lesz ennek a hajszának.
Üstökös ifjú had, zúgó karikással,
 Kerüli a ménest rohanó futással,
 Szelid paripájok a vadat elgyőzi,
 Körül, örvény módra, száguldja, előzi.
Horkanva, prüszögve megtódul az állat,
 Rúg, harap és tombol, rést még se’ találhat,
 Szép kis fejök egymást tetőzi halomban;
 Indulni az ostor kényteti azonban.
S valamint forgószél, mely sivatag pusztán
 Porfelleget üldöz, maga körülfutván,
 Forog is halad is utjában előre:
 Ugy halad a ménes, száguldozik őre.
Országokon átal mind űzve rohannak,
 Verik úszni gyakran, dagadó folyamnak,
 Olykor legelőre pihenni eresztik,
 Ha nem áll, a hajtást ujra előlkezdik.
Ily módon Etellak rónáihoz értek.
 Volt az egész útban nézője temérdek,
 „Magyarok ménessét“ hirdeti mindenki,
 Unokák is tudják, dal is egyre zengi.
Etele nagy néven ezt az ajándékot,
 S fogadá szívből a rokon ivadékot,
 Dícsérte vezérök’ dalia népestül,
 Fogadá egy vérül, fogadá egy testül.
Indúlása előtt ez okon mindennap
 Foly vala nagy vígság; de utolsó e nap; –
 Követekkel vígad, s felváltva határoz:
 Eszébe’ se fordul, hogy küldje Budához.
Buda emberei hogy oda érkeztek,
 Lakoma utolján öreg ivást kezdtek
 Odabenn a hősök; nem is énekszóval –
 Múlattanak immár nyavalyás Czerkóval.
Kicsi vala Czerkó, éktelen és görbe,
 Szálas daliák közt kaczaj ez a törpe;
 Áëtiosz küldé rabul Etelének;
 Vele vídul gyakran a szomorú ének.
Most is szomorú dalt vere Zángó kobzán,
 Keve, Béla gyászát, Kadosát felhozván;
 Sírt vele minden hős: de legott Czerkónak
 Nevetett, hogy törpe, s íly habarék szónak:
„Borju nyeritését, uraim! kergettem,
 Nyúl köhögős álmát agyon is ütöttem,
 Vereb árnyékába szalma nyilat lőttem,
 Vén fa csikorgással tarsolyt teli szödtem…“
Igy kezdé, s hahota nagy zendüle rája;
 De királynak el sem mosolyodott szája,
 Ülve magasb polczán, fő gondokat érlel,
 Hagyja boros népét játszani törpével.
Ekkor nyita, félvén, Szömöre közzéjök,
 Tar homloka gyöngye aggodalom-bélyög:
 Elmondja, ne mondja, Buda követségét?…
 Nem mondja! bajának ezzel veti végét.
Bajában azóta ért vala már véget,
 Ha Buda küldöttje gazon el nem téved,
 De belé-bódorgott Tisza mocsárjába,
 Hírével a hírnök csavarog hiába.
Nosza, hogy megláták Szömörét pajtási,
 Lőn kaczaj, a hun fők harsány riadási:
 Tréfára vevék hogy zavarodva ott áll:
 „Tiszteletes kádár, monddsza, mi jót hoztál?“
Ő pedig, aggódó szemeit oldalra –
 S forditá, hol Etel komolyan ül, arra;
 Kaczagák e nézést s minden egyéb dolgát:
 „Bölcs kádár, jer igyál, s mondj valami mókát!“
Tisztelet adassék Etele királynak!
 Engeded-é, uram, hogy igyam s tréfáljak?
 Szömöre így kezdé; Etel igen-t inte,
 S amaz ekkép szólott, miután hörpinte:
Buda nagy-királytól mi jövünk, követség…
 E szóra megint lőn jó ízü nevetség,
 (Csak Detre hegyezte róka fülét köztök,)
 S valaki felmordult: „szöktök, uram, szöktök!“
Nagy hangon a kádár, és szólt komoly arczczal,
 De csak a jókedvet gyarapitá azzal,
 Elmondta keményen Buda úr parancsát:
 Tetszős vala nékik e tréfa-bolondság.
Mikor oda ére, hogy Etel a haddal
 Indulni ne merjen, se az Istenkarddal:
 Kitört az egész nép hosszas hahotába,
 S Etele béfordult benyíló sátrába.
Váltig Szömörének innia most kelle,
 Hogy a nehéz tréfát nyomtassa evel le,
 De még józanodott minden ital bortul,
 Rettegve, királylyal dolga hová fordul.
Csakugyan, még az nap Etele hivatta,
 Lakomát a kádár végig sem ihatta;
 Királya szemébe tekinteni átall,
 De érzi, hogy éget, szeme héján átal.
Róka! eszes voltál: nem csippen a farkad:
 Buda bolondságát hímezni akartad:
 De nem javasolnám – Etele király szól –
 Se neked, se másnak, hogy ezt tegye másszor!
Esdekve a jobbágy békélle38) kezéhez:
 Hogy ő nem is úgy jött ura-Eteléhez:
 Vissza se’ mén többé, marad itten nála,
 Valamig ő ő lesz, Etelét szolgálja.
Sőt vissza – Etel mond – fris nyomotok menjen:
 Buda nekem többé ilyet ne izenjen,
 Mert leteszem, csúfra, mint régi ruhámat:
 Csak egyéb ne érje: veszedelem s bánat.
Hogy az Istenkarddal… Enyim az! ki-másé?…
 Ideje majd megjön, világ-aratásé!
 Sátrom alatt addig hüvelyében áll az;
 Budának, urától, e legyen a válasz.
Örvend vala kádár ily szabadulásnak,
 Paripáját reggel könnyen ülé másnap;
 Etele meg ifjú seregét mozdítja:
 Örül az, hogy megnyílt a dicsőség hídja.
Őneki, utjában, hintenek és fűznek
 Fátyol-ivet a nők, virágot a szűzek;
 Zene búcsu-hanggal kiséri azonba’ –
 Ugy mennek a hadra, mint lakodalomba.

TIZENEGYEDIK ÉNEK.
BUDA VÁROST ÉPÍT.