Vermeit immáron éjjeli munkával
 Buda király bontja hites ag szolgával;
 Sátora furkózott fenekét megássa:
 Derül onnét arany-ezüst ragyogása.
Dűlnek elő sirból eltemetett kincsek;
 Ki azokat látta, ember olyan nincs meg:
 Ki oda temette, mind-egyre levágták,
 Hogy el ne beszélje ura gazdagságát.
Detre meg, a vén szász, jövén Etel urtól,
 Szövétneket ottben megsejti az utról,
 Kései fönlétét csudálja királynak,
 Gyanús neki a mit odabenn csinálnak.
Állitja lovát meg éjféli sötétben,
 Nyergébül az agcsont óva lemász szépen,
 Hátra csapott fékkel paripáját hagyja –
 Mindig Buda hősnél szabad a járatja.
Most is, az ajtónak fölhuzva kilincsét,
 „Jó estét“ neki mond „munkára szerencsét.“
 Fel Buda egy-térdről pillanta ijedve,
 Kincsei nagy halmát tenyerével födve.
De legott meglátja, megösmeri Detrét,
 Titkolni előtte úgy sincs oka tettét,
 Már ugyse’ lehetne; nem is igen bánja:
 Vén szászon a próbát kezdeni kivánja.
Arany ez! – mond – kincs ez! van nekem is, lá’-é!39)
 Nem koldustanya még Buda vén királyé!
 Barátjai mégis kerülik a sorsát:
 Idegen asztalról lesnek alá morzsát.
Oh Detre! ha minden – soh’se hittem volna –
 Te is immár lettél Buda árulója?
 Ellenségivel egy barlangban üvöltesz;
 Etele borából: „veszszen Buda!“ – költesz.
Mi kell? lakozás kell? – akar éjnap itten
 Dőzsölj palotámban, mint egy Odin isten;
 Kell arany- és kő-kincs? Végy! a mi szemednek
 Drága vagyon tetsző; ints: nyomba’ követnek.
Csak te nekem hű légy régi tanács-szóddal,
 Testemet is védjed sok vas-mezü góttal;
 Mert ihon elvesztem gőgje miá, – látod,
 Fegyverre ha késünk gyűjteni barátot.
Erre az ősz bajnok, mint ki örül káron:
 Mit gondolsz? magam’ én hogy eladjam áron?
 Legyen tied a kincs, az enyim a lélek!
 Én azt teszem, ugymond, mit jobbnak itélek.
Visszavonást nézem köztetek én búval;
 Megmondtam előre, igaz intő szóval,
 De te sem hallgattál, Etele sem, rája:
 Most hüvelyét a kard, ime, alig állja.
Jobb nekem elmenni, mint küzdeni párton,
 Testvérek ügyébe magam’ minek ártom?
 Hún atyafi-harcznak mi köze a góthol?40)
 A ki erősebb lesz, annak, igen, hódol.
Hű vagyok és voltam, senki se’ mondhatja,
 Míg Buda országolt, meg Rof, meg az atyja,
 Szolgálni ha kellett csak egy-egy királynak:
 De, ha már kettő van, hjaja! mit csináljak.
Etele hatalmas: engemet elronthat;
 Hozzá ha szegődném, te is el, viszontag:
 Mert senki se’ tudja hadi koczka döltét,
 Ha a Norna-leányt vérboszura költéd.
Most a hunok szítnak Eteléhez jobban:
 De, ha egyszer a harcz fáklyája kilobban…
 Mert sok irígy bosszú elfojtva hever rég…
 Azért Eteléhez pártolni se’ mernék.
Ő az erős mostan, te pedig a gyenge,
 De megerősűlhetsz, király, vele szembe:
 Ott a győzedelem, hol az Istenkard van…
 Ki tudja, mit gondolsz felőle magadban?
Én hát se’ tanácscsal, nemhogy emelt kézzel,
 Melletted se’ fogok, se’ a másik részszel;
 Haza, jámbor gótok tanyáira, mék én,
 Ott várom el e bajt, mire fordul, békén. –
Nem volt Buda bajnok kész ily feleletre:
 Oh Detre, kiálta, álnok eszű Detre!
 Benned, imé, vártam igaz ügyem őrét:
 De te, látom, félted csak a magad bőrét.
Kit nyerjek aranynyal, kit ezüsttel már meg,
 Ha régi barátság így marad, így áll meg!
 Zászlómhoz a népet hol vegyem ujonnan,
 Ha régi barátim futnak előbb onnan!
Csínja – felel Detre – van az ily dolognak,
 Madarat nem dobbal, nem üvöltve fognak:
 Aranyon árúlót te keressz hiába,
 Mondván: „nesze! hű légy.“ Senki nem oly kába.
Senki biz’ oly olcsó, kinek ezt mondd, nincsen
 „Megvettelek, ugy-e, alku szerént, kincsen?“
 Aranyod utálat, – még le sem ül nálad,
 Még vissza se’ fordul, csakhogy odébb állhat.
De, ha rejtett czéllal adsz neki, és ingyen:
 Kárba, veszendőbe sohse félj hogy menjen;
 Aranyod megbérli: ő maga sem véli
 Hogy az indulatját adomány vezérli.
Akarod, gerjedjen szive szánalomra:
 Mélyebben megesik ha arany is nyomja;
 Vagy az ő sérelmét latolni ha kezded:
 Súlya ezüstödnek túlterheli eztet.
Kincs elalutt hálát, régi boszút felmar,
 Kincs váj sebet ujra, hol behegedt a var,
 Kincs egyenest görbít, egyenesít görbét:
 De ügyesen kell ám használni az örvét. –
Elállt szeme szája Buda jó királynak:
 Oh Detre! nem értem. Nosza, mit csináljak?
 Taníts tanulatlant; de magyarabb szóval:
 Ha soha nem voltam, leszek ezért, jóval.
Akkor egész éjjel, hajnal hasadásig,
 Magyarázott Detre, figyelé a másik;
 Virradtakor elment, vagy alig korábban:
 Sohse’ látták többé Buda sátorában.
Ment; reggeli álmát fölverte a gótnak
 Valakik udvarnál kisérői voltak;
 Haza, népe közzé, indula hadastul,
 Hol gyarmatot űlnek, leigázva vastul.
Szigetenkint szerte az idegen nemzet
 Erős hunok ellen soha nem rezzenhet;
 Él maga törvényén, nem szolga, különben;
 Vannak fejedelmi (Detre is az) többen.
Kiket az utból még, vagy haza értével,
 Megfuttat a vén szász titkos követével:
 Inti vigyázatra: legyenek mind résen,
 Készülve hadankint, mert nagy idő lészen.
Naprul azért napra, mint azelőtt, folynak
 Dolgai gyanútlan az idegen fajnak:
 De sokat mond bátrabb szemeik nyilása:
 Benne ragyog népök várt szabadulása.
Ezek igy készülnek. – Buda hős azonban
 Hunokat hívatja, kitkit alattomban,
 Magához egyenkint rendeli a főket,
 Kincses ajándékkal így lopja meg őket:
Bátya, felém sem jösz, idehagysz túlon-tul,
 Meg is ám halhatnék tőled rokonomtul,
 Mióta királylyá Etelét megtettem
 Ő pedig abban jár, hogy ne legyünk ketten.
Oh, jobb is, a mim van, rendelni halálra:
 Nem tudni, a holnap, sohse, mit hoz mára;
 Ne nyelje be ő mind: ím, neked ezt szántam:
 Jó emlékezéssel légy róla irántam.
Másnak emígy szólott: Hogy vagy, öregem, te?
 Elmúltunk! igaz-é? Te is, én is, nemde?
 Új az idő s ember; az egész világ új:
 A vént leszorítják, ha maga nem tágúl.
Nem így, Bendeguz és Rof idején, volt ez,
 Kik alatt szolgáltál: hanem akkor volt ez!
 Véred elomlását Etele mit bánja!…
 De fogd: Bendeguzé; kincse maradványa.
Van, kihez így fordul: Már híni se’ merlek
 Lakomára, hékám; ízetlen a serleg:
 Etele gyanakvó, rád, valamint rám is:
 Jól teszed! okos légy, kerülj ezután is.
Mi haszna ezentul billikomok, tálak,
 Arany-ezüst eszköz Buda nem-királynak?
 Etele rátenné kapzsi kezét, hidd el:
 Víg napok emlékét, pajtás, nesze, vidd el!
Olykinek41) ezt mondja: Titok, a mit hallasz…
 Ne félj! Etelénél kárt vele nem vallhatsz,
 Bár engem az útból félre akar tenni,
 A mi nem igazság: de ha meg kell lenni!
Egyszer hal az ember! magamért nem bánom:
 Asszonyomat hogy tán kirabolja, szánom;
 A mim van, az itt van: rejtsd el neki, kérlek,
 Légy gondviselője nyomorúlt Gyöngyvérnek.
Igy a többivel is, kit ravaszúl Detre
 Hajolni tapasztalt vala zendületre;
 (Rég ideje sző-fon maga titkos tervén;)
 S béadta nevenkint, hunokat ismervén.
Volt már (de mikor nincs árnyéka nagy fának!)
 Irígye hunok közt Etele királynak:
 Rémít vala egyet hatalom gyors nőtte,
 Másnak Etel büszkébb, mint annak előtte.
Jár maga eszén csak, tesz maga oktábol;
 Régi szokást mellőz, új dolgokat ápol. –
 Más, a minek elsőbb maga is örvendett,
 Találja nehéznek a sanyarú rendet.
Ha ki meg ellustúlt békés Buda mellett,
 Harczolni örökké kell, látja, Etelnek,
 Nagyra fejét, egyszer, örömestebb szánja,
 Mint hogy ne henyéljen már ennek utána.
Volt olyan is, kit tán szóval avagy tettel
 Etele megbántott, mit nem feledett el;
 Vagy, ha nem is bántá, vette zokon önként:
 Nem tudja, mivel sért, a hatalmas, gyöngét.
Egy-kettő igazát érezte Budának,
 Titkon töri szívét sérelme jogának;
 Nagy része a köznép bizodalmán retteg:
 Etele az által hova nő felettek!
Ezt arany ingerli; kapdos amaz újon;
 Ez rászületett, hogy követ egyre fújon;
 Ezt hajtja irigység, vad epébe mártott;
 Hő vére amannak üt örökké pártot.
Hisz’ ember az ember, akkor is az volt lám;
 Megörült s megdöbbent Etele nagy voltán. –
 Buda végez minddel szép színnek alatta,
 Szájába miképen Detre vitéz adta. –
Mint szellő ha fogan vak déli melegben,
 Piczi pöhöly elsőbb, út kis pora lebben,
 Majd a berek szélin leveli a nyárnak
 Tánczot ezüst hassal, nesztelenül járnak;
… Honnan, kicsi szellő, ég vándora, jöttél?
 Vagy lábom előtt csak egyszerre születtél?
 Lehelleted’ arczom még érzeni tompa:
 Ott vagy azért, látlak, hogy fürdöl a porba’;
S már zizzen az erdő, fodorúl a víz is,
 Hosszú haja árnyát lendíti a fűz is,
 Már lombokat lóbál, már ágat is ingat,
 Már egy egész karcsú fiatal bólingat;
Zúg itt is amott is a liget és megdűl,
 Szennyes az ég boltja szapora fellegtül,
 Kardját hüvelyéből rántja egy-egy villám,
 Zengeni, úgy tetszik, moraját is hallám:
Hír támad azonkép a hunok szállásin,
 Tompa beszéd, bor közt, nagyok áldomásin;
 Hogy’ támada? hogy’ nő? ki toldja? ki kezdi?
 Tán a levegő is egyaránt terjeszti.
Budának először dicsérete hangzik:
 Hajdani jó élet, heverő nagy lagzik,
 Munkatevés nélkül, ingyen, a vidám bor:
 S hozzá Buda lelke, a szelid, a jámbor.
Az, ki Buda nevét említni se’ merte
 Már hónapok óta, most jár vele szerte,
 S örvend, hogy szavait befogadja kész fül,
 Vagy meg is előzik ha szólani készül.
Nem tudja egyiksem, ha kivel súg össze,
 Hogy azt is aranynyal Buda környéközte!
 Bátorságot ez ád mind ennek, amannak,
 Hogy már annyian ők Buda mellett vannak.
Ada bátorságot, növelé a merszet,42)
 Hogy igaz ügyben jár, bizodalmat szerzett:
 „Aranyát elvettem – kiki titkon szóla –
 Hanem ez gondol, lám, csak a közös jóra.“
Oh bizony… (a fő-fő, a nyakasabb szittyák
 Buda királyságát ily szóval ahitják)
 Oh bizony akkor volt a mi szavunk kellő,
 Mi magunk fő jobbágy, királyhoz egyenlő.
Szoktunk oda járni, mint haza, hívatlan,
 Fölkelni, ha tetszett, ülni le, mondatlan;
 Kérelmet ha tevénk, a hangja parancs volt,
 És Buda kért tőlünk, ha miben parancsolt.
Mert ő vala jámbor, nem büszke, negédes –
 Vala nyájas, vídám, szelid, emberséges,
 Szófogadó, kész, hű; de igaz is, bölcs is:
 Benne ugyan nem volt legkisebb erkölcs is.43)
Más haragot színlel, makacsabb húrt penget:
 Nem volt szabad azzal, nem tudta mit enged,
 Társul az öcscsét hogy székébe fogadja,
 S a nem-adhatóját valakinek adja.
Királyt Buda nékünk nem tesz maga mellé,
 Se kérdve, se hallva: „ime, Ország! kell-é?“
 Gyűljön azért ország, ki ne ő rá bízza:
 Vétesse hatalmát kénytelen is vissza!
Egyszersmind az urak: Torda, Szalárd, Bulcsú,
 Gyula, kádár ellen szitok átok olcsó,
 Nevöket említik beszorult ököllel:
 Hogy Buda osztályát okozák Etellel.
Sok szörnyed a szótól önnön maga nyelvén,
 Buda gyalázatján, Buda veszedelmén,
 Dísztelenűl a mint megalázva festi,
 Hogy’ nincs nyugodalma, se lelki se testi.
Iszonyítja legtöbb a nagy, örök esküt,
 Mellyet szive vérén Etel az-nap eskütt:
 Fogadá, nem tartja: ám most kiki lássa:
 Nemzetül a húnnak ne legyen romlása!
És már az ilyen szó nem marad a fők közt,
 Riadoz törzsenkint az alattlevők közt,
 Mint hó-guja, száll s nő; mese mesét szülvén:
 Megbódul a köznép, fejei bőszültén.
Valamint nagy ménes, ha elő-nyaranta
 Vihar gyül az égben, repülő sok gyanta,
 Feledi hogy szélyel bízvást legelészszen,
 Nyugtalan egyszerre, bogarassá lészen;
Hosszu nyakát némely, levegőbe tűzi,
 Dagadó czimpával a viharat bűzli;
 Más felrug emelten lobogó farkához,
 Lába dübörgésén ijed és futkároz;
Nincs bújni karámba, hol bújni ereszbe,
 Teszi kettő-három a nyakát keresztbe,
 Remegő oldallal a nagy időt várja,
 Mikor szakad a menny hulló köve, árja:
Így a hunok közt is háborog az alrend,
 Megbódul az elme, és megbomol a rend;
 Csoportosan öt-hat dugja fejét össze:
 S a vérszagot érzi, s mond: nagy idő lessz e!
Maga Hadúr-Isten sok csuda jelével
 Hírűl Buda végét adja Etelével;
 Üstökös a mennyég bús mezejit szántja,
 Pallosokat vérben emel észak lángja.
Kell szörnyü esetnek történni, mivelhogy
 Nappal a nap fénye, éjjel a hold elfogy,
 Sötétben a húnok fiai maradnak:
 Vesztét ne jelentse mind az egész hadnak!
Sok csuda szörnyet szűl az asszony, az állat,
 Forrás vize vértől iszony és útálat,
 Kabala emlőjén vér szakad a téjjel,
 Halványan a holtak kísértenek éjjel.
Mert ezt Hadur-Isten balgatag embernek
 Buda elvesztéről adta bizony-jelnek,
 Hogy Etelét intse, a népet is ója:
 De nem érti a föld gyenge halandója.
A mit az Ég jósolt, hogy eleit venné,
 Az fordula épen nagy veszedelemmé,
 Hogy Buda romlását felidézze gyorsan:
 Ez a nyomorúság az emberi sorsban! –
Immár Budaszállás nem oly rideg, árva,
 Felmagzott füveit letapossák, járva;
 Éjjel elébb jőnek, azután napközben,
 Legelébb egyenkint, azután mind többen.
Buda paripái, uj elevenséggel,
 Most összenyerítnek gyakori vendéggel;
 Udvara sok füstjén megvídul az éhes;
 Sürög a mi sűrű, sajog44) a mi fényes.
Mint hangya csoport, mely kiered fészkébül,
 Zsákmányra elébb küld csak nehanyat kémül,
 Azután mind többen lakói a bojnak,
 Egymás tetején is, oda-vissza, folynak:
Ugy népesedett meg Budaszállás útja,
 Fel is, le is a hún szüntelen azt futja;
 Szélyel az országban ágazik, mint küllő,
 Vagy az onnan térő, vagy az oda gyűlő.
Sereget is, melly a palotát őrözze,
 Buda személyéhez állitanak össze:
 Pártbeli népéből kiki részét adja,
 S rendre egy-egy ott hál, ki törzsnek az atyja.
Buda királyt pedig ámítja reménység,
 Tagjait, úgy érzi, nem terheli vénség,
 Mint habot üres szél, bizalom felfúja,
 Könnyen forog és jár: fiatal lett ujra.
Így a buborék, mely született nádszálon,
 Könnyü lebegéssel kis ideig szállong,
 Fényét teszi minden fordulata szebbé:
 Valamíg elpattan – hiu pára-cseppé.
Látván maga mellett gyűlni fölös számot:
 Mintha erejéből kiki adna vámot,
 Neki adna egy részt, toldná az övéhez:
 Testében is immár olyan erőt érez.
Nézd, feleség, Gyöngyvér, nevető szájjal mond,
 Nem vagyok én még vén; hanem a bú, a gond;
 Aczélos erővel minden inam pattan:
 Megvínék bizony én Etelével hadban.
Jaj! – felel az asszony – mint ide nyilallott!
 Oktalanul többé így ne beszélj, hallod,
 Mert bizony elfordul e zsönge szerencse:
 Nemhogy Etelétől árva fejed mentse.
De még azután is Buda csak nem állja,
 Hogy balga beszédet ki ne ejtsen szája,
 Ülvén az urak közt, bor-lihegő mellel:
 Meglássa no bárki: megvívok Etellel!
Ifjú dolgait is hordja örökké fel:
 Hogy harczolt gepidák fene törzsökével;
 Vissza magát harczos napjaiba éli;
 Etelén győzelmét semminek itéli.
Tanácsot azonban ülnek vala mindég,
 Buda királylyal, vagy külön, a leventék,
 Benn a palotában, s kívül az erkélyen,
 Jövet is az úton, menet is utfélen.
Könnyü bizony eddig vala szökni árkot,
 Szóval Buda mellé ütni merész pártot:
 De mi lesz a vége? s mi elébb a kezdet?
 Van mit nagyon erről tanakodni bezzeg.
Eleinte a szó hirtelen és hangos,
 Dobál vele büszkén sok elő-harangos,
 Föl, Isten egére hajítani merné,
 Nemhogy, zabolázván, Etelét ismerné.
De máris ezáltal megütődnek többen,
 Nagy meredek szótól az okossa döbben,
 Amazok estén, kik előtte bukának,
 Méri a mélységet: „nem ugrom utánok!“
Beszéd hamar ottan emelkedik óvó,
 Kétség is habozó, félelem is búvó;
 Százféle tanácson száz elme hasonlik:
 Mint habütött pandal,45) Buda ügye omlik.
S valahol meggyűlnek tanácsba, csoportban:
 Egygyel az ottlévők feje több, mint ott van;
 Nem látja sok ember, de ki látja, szörnyed:
 Etele arczát, a boszuálló szörnyet!
Mint őszi fuvalmon fa levele sárgul,
 Nesztelen itt-ott már leválik az ágrul:
 Ugy sápad el egy-egy, szótlan tovahímlik,
 Iszonyún e látás ha elébe rémlik.
Hírli veszett ügynek: mond, tudta előbb is;
 Téríti meg útján a szembejövőt is;
 Csak, ki magát nagyon Budáér’ kitette,
 Kénytelen az helyt áll, marad őmellette.
S Etele nem tudná Buda bátyja tettét?
 Jól tudja bizonynyal: hivei megvitték:
 De csak úgy tőn kézzel, kicsinyelvén e bajt,
 Mint a ki magától könnyű legyet elhajt.
Pedig Buda pártján még elegen vagynak,
 Lehetne keménynek mondani és nagynak,
 Ha volna tanácsa, ha volna vezére,
 Ha Etel oly sokkal maga föl nem érne.
De bomlanak immár külön-külön észen,
 Füstbe ama nagy tűz, félő, ne enyészszen.
 Végre a tanácsot, mit megvon az elme,
 Megadá mindnyájok közös egy félelme.
Budaszállás – mondák – nyilt, mezei tábor,
 Nincsen is ez helyben maradásunk bátor:
 Nosza rakjunk várost, kőre követ szintén,
 Valamint sok más nép teszi Naplementén.
Mindenki örömmel ezt az igét hallá,
 Fenszóval Buda és a többi javallá:
 Mire Etel megjő, ha volna lehetség
 Hogy ilyen épűlet akkorra megessék.
Város vala régi, Duna jobbik partján,
 Megtörve had által, Keve, Béla kardján;
 Tornyai, bástyái, mellvédei most rom:
 Húnok idejöttén alázta meg ostrom.
Teteje hamvvá lőn; még falai állnak,
 Lassu enyészettel ott hagyva halálnak,
 Ügyefogyott alynép csarnokait éli,
 Szél benne bitangol: az északi, déli.
Erre legott minden, ha ki látta, gondol,
 Képzeletök mindjárt építi a romból,
 Rései megtöltve, árkai megásva:
 Költözzék oda át mind Budaszállása!
Nosza, egész tábor Buda szaván pezsdül,
 Útra hogy a várost vigye mindenestül,
 Kapcsait ereszti, oldja eresztékit:
 Budaszállást ember nem leli a régit.
Szedi szélyel, csuklón, ki mestere ennek,
 Emeli köpczös váll súlyát szelemennek;
 Oszlopa dől rendre; czölöpjeit ássák;
 Gödör ha jelenti Buda ó szállását.
Lábat alá mingyár’, kötnek erős tengelyt,
 Irdatlan46) kereket, guruló nagy hengert;
 Gulya ökör húzza; a tábor is indul;
 Csak a Mátra szele száll ott meg ezentul.
Immár Duna mellé hogy lassan elértek:
 Láp a szarufákból készűle temérdek:
 Úszva egyik partról költöznek amarra,
 Lófarkon az ember, tutajon a marha.
Föld nyomorú népét, az idegen fajtát,
 Ostorral azonban építeni hajták
 Seregestül, a mely tud bánni a kővel,
 Vagy arra való, hogy emelje erővel.
Sziklát seregestül hordnak vala hegygyé,
 Munkában az éjet nappal teszik egygyé,
 Etetik éhszájú csorbáit a falnak,
 Tornyot is az égre, négy szögein, tolnak.
Hamarább mint vélnéd, vár leszen a várból,
 Kapuit ácsolják nagy erdei szálból,
 Csiga eresztvényre hídját lehidalják,
 Iszonyú mély völgygyel körítik az alját.
Buda király elsőbb, a helyet megjárva,
 Építi fa sátrát nagy kő palotára;
 Ernyőt a hunok is körülötte vonnak,
 Tetején lángdúlta, födözetlen romnak.
Budaszállás, a mely volt azelőtt, nincsen;
 Ki látni akarja, ide föl tekintsen,
 Sátorait tarkán emeli magosra; –
 Hirtelen így épült Buda új várossa.

TIZENKETTEDIK ÉNEK.
BUDA HALÁLA.

Már fészke fölött leng énekem ezúttal,
 Buda forgó napja száll meredek rúddal,
 Este van, este van… késő a madárnak:
 Nem látjátok-e már, hogy’ nőnek az árnyak?
Buda körül bús éj tornyosodik össze.
 Hanem a sors útján csak pihenő lessz e:
 Új dalok, uj dolgok tolmácsai, jőnek,
 Ha isten erőt ád szegény éneklőnek.
Etelét emlitem: hova késik hadban:
 Idejét vesztegli maga önként abban,
 Készántag azon van, mi ürügyön késsék,
 Rettegve haragja izzó kitörését.
Talán Buda megtér ildomosabb észre,
 Tán pártja elporlik, (szakad is már részre,)
 Tán őmaga lelkét türelemmel győzi,
 Csepprül a míg cseppre boszuját lefőzi.
Hamar a zendűlést odakinn elnyomta,
 Csak félelem által; vért keveset onta;
 Látatlan előzé iszonyú hadjárat:
 Híre hadat vert meg, vőn be kaput s várat.
Sok kulcsot ijedve lába elé hoztak,
 Fogoly esett nagy szám, sarcz tetemes, gazdag,
 Túszt neki minden hely küldöze hódolva,
 Városok utczáit taposta hatalma.
Ám adaját császár meg nem adá bérül,
 Hallván ijedelmes rosz hírt Etelérül:
 Hogy az ő országát hóditja magának,
 Népével a húnok, mint urai, bánnak.
Üzené: túszt, foglyot hamar átaladjon,
 Maga is országán többé ne maradjon,
 Vigye hadát húnok lakozó földére:
 Ugy áll neki császár, mit előbb igére.
Nagy büszke haraggal Etel erre lobban,
 Igazán vagy színből? maga tudja jobban;
 Színből, igazán is: mert az neki sértő,
 Hogy elébb átadja, s várjon adóért ő!
De meg, Buda miatt késik vala, mondom,
 Haragban a lelke hömpölyög, és gondon; –
 Ifjú seregét is szoktatnia kell még:
 Látja, hogy a harczban míly öröme telnék.
Nosza hát indítja, had-izenés nélkül,
 Felel a császárnak mostoha vendégül:
 Mély birodalmába, hét ágra, betörvén
 Omlik hada mint ár, kavarog mint örvény.
Valahol megfordul, pusztít, rabol, éget,
 Füstben maga után von egész vidéket,
 Kincsét kirabolja, népeit elhajtja,
 Csak az üres földnek gyász fenekét hagyja.
Tizszer – husszorosan az adót fölszedték,
 Olly özön a zsákmány, mind’ el se vihették,
 Bíbornak először kopja vala singi, –
 Vagy elégett máglyán, nem vált ura senki.
Sűrű követ által bezzeg ajánlá már,
 Maga veri följebb adaját a császár:
 Ám Etelét ily szó találja süketnek,
 Látnia szinét sem engedi követnek.
Sőt a telet is már – Etele azt várja,
 Míg maga hídat ver omló vizek árja:
 Hogy büszke Bizáncznak kapuin döngessen –
 De az idő sorját, kell, sorba kövessem.
Buda király búsan ödöng vala itthon,
 Bástyái mögött sem érzi magát bizton,
 Keleti pusztákra szomorúan néz ki,
 Hogy mily nagy az ország s kicsiny az ő fészki!
Mint rácsba először befogott vadállat
 Mozgásra elég tért s nyugtot se’ találhat,
 Jár fel-alá mindig, lép nehanyat s vissza,
 Fejével a rácsot sikeretlen zúzza:
Úgy falai közt jár húnok fejedelme;
 Gyorsabban a testnél hánykódik az elme:
 Ha ül is, ha áll is, ha fekszik, ha alszik:
 Ez nem pihen úgy se’, álmába’ viharzik.
Egy nap is, a várnak hogy néz vala ormán,
 Egyedül a síkra mélázva mogorván,
 Merre Budaszállás lehetett a régi,
 S homályban Etellak messzebbi vidéki;
Hirtelen az öklét üti homlokához,
 Szeme összébb rándul, egy pontra sugároz,
 Nem a levegőben – lelkébe’ van e pont,
 Hátra szegett fővel nagyot riad, és mond:
Melly Isten az égből – te, Hadúr, ez eszmét,
 Te adád most nékem, szánván Buda vesztét!
 Vagy valaki, ébren – feledett álomban –
 Mondta nekem?… Sőt te, te Hadúr, e nyomban!
Mind a hunok tüstént körül arczom’ vennék,
 Magam is, e karddal, győzhetetlen lennék,
 Ha egyszer kezemet ráteszem a kardra,
 Én, Buda király, mint Isten is akarta!
De ki lesz a bátor?… Ezt mondva, szemébe
 Kanyaró ötlött fel, a Kanyaró népe,
 Mely, noha Budával táboroz egy-párton,
 Nem szenvedik ottbenn, csak kívül az árkon.
Mert nem volt Kanyaró, feje, atyja nemnek,
 Vezeti seprőjét hunnak, idegennek,
 Ki barát és ellen földjén rabol, éget,
 Ki apát anyát ölt, s aluvó vendéget.
Nem lakik e banda soha sátorszinben,
 Eső, hideg és hév feketíti színben,
 Bőre nem is bőr már, hanem ordas kéreg;
 Nyerge az ágy s tűzhely, hús ez alatt fő meg.
Békében (e hadnak nincsen soha béke)
 Körül a szomszédság búvó menedéke,
 Onnan idegent is, húnt is rabol átkul;
 Hadban elől ijjeszt, mérföldnyire száguld.
Mostan Buda mellé, mint keselű, jöttek,
 Díjul akasztófát s aranyt kikötöttek,
 Azt hogy ne találják, ezt hogy ne veszitsék; –
 Kénytelen ámbár, de kellett a segítség.
Ily hadnak Buda most hivja fejét félre.
 Vala ez a rútak iszonyúbb vezére:
 Daliás hún nép közt nem akadt oly undok,
 Hogy megközelítné a milyet elmondok.
Kulacsfeje szűkült, pisze orral, lappá,
 Tette a természet, s maga még rútabbá:
 Késsel az ön húsát bemetélte arczán,
 Hogy lenne ijesztő rettenetes harczán.
Szanaszélyel ritka, müveletlen serték
 Forradozott állát s ajakát kiverték,
 Apró szeme kútból csillog elé, szúrva;
 Hangja ebugatás: vakogó, nyers, durva.
Ezzel Buda király ered íme szónak,
 Félre mezőn híván, így mond Kanyarónak:
 Meglátom, Kanyaró, van-e hős sziv benned,
 Etele sátrába, éjtszaka, bemenned.
Kard függ ott valahol, megismered erről…
 (Hüvely atyjáé volt, megmondta: mi jelről)
 Azt nekem orvúl te… ha nekem elhoznád:
 Aranyban-ezüstben elnyered a hasznát.
Megdöbbent Kanyaró, gondola egy hosszat,
 De utóbb fellángol, merni nagyot, rosszat,
 Szája vigyorgástól lőn még iszonyúbbá,
 Dísztelen ily szóra vonogatta csúffá:
Kard lesz! de aranyt adj, de sokat; nem bánom;
 Hanem aztán: pfh! pfh!… Etelét nem várom;
 Mert ha Etel itt kap, Hadur, az ebanyja,
 Száz volna se’ ment meg, se maga sem kardja!
Menj, menj, gonosz! Ármány! Buda szól ijedten,
 Mert félek agyon sujt égő nyila itten,
 Vagy az útban, a kit káromlani mertél; –
 Jutalmad azonban megvetem a kardér’.
Még az nap Kanyaró osztja hadát szélyel,
 Út nélküli úton bújkál vele éjjel,
 Napközben mocsaras helyeken meghúnynak,
 Rettegve boszúját minden igaz húnnak.
Harmadik éj a mint fordul ilyen napra,
 Mind összeverődtek tornyos Etellakra,
 Állítja vezérök ide-oda lesbe,
 Útat előálmon egyedül keres be.
Krimhilda Etelnek szép nője azonban
 Távoli férjéhez vala édes gondban,
 Nem alutt, az álom csak játszva kerülte
 Fohásza galambit férje után küldte.
Hattyu fehér teste forog a hab ágyon,
 A lelke meg úszkál tenger hiu vágyon,
 Apró pihegését únja Aladárnak;
 Körül éjsűrítő nagy kárpitos árnyak.
Hall egyszer odalenn, mint paripa prüsszét,
 Megörül: hirmondó! felugorva néz szét:
 Etele tornáczán hadi mént kötött meg
 Valaki… „jaj! nem más – édes uram jött meg!“
Veti hamar leplét karcsu derekára,
 Minden erén futkos szerelem hangyája,
 Függő folyosón át az urához indul,
 De megáll rettenve útja közepin tul.
Idegen a férfi, dísztelen a termet
 Mely palotából jön s lova hátán termett:
 „Ki az ott, ilyenkor!“ – De nem is áll szónak;
 Vércse sikoltása űzi az asszonynak.
Tüstént aluvó őr, valamennyi, támad;
 Két ujján Kanyaró füttyent vala hármat,
 Éh farkasi oztán törnek elő jelre;
 Virrada sok alvó örökös éjjelre.
Így sikerült vérben átal verekedni,
 De zsákmányt Kanyaró nem mer vala vetni;
 Seregét oszlatja: el, el, a határra!
 Egyedül a kardot viszi meg Budára.
Mellyet nagy örömmel Buda király másnap
 Mutat elő s büszkén a többi tanácsnak,
 Dicsekszik: az éjjel csoda által nyerte;
 Jobban Etellakról tudják haza-szerte.
Mindenfele a hír onnan eredt szélyel,
 Összetalálkozván Buda más hírével:
 Hogy az Isten kardját csudaképen nyerte; –
 Nem hiszi egy ember neki, országszerte.
Sőt a maga pártja, az is elpártolna,
 Etelétől immár menedék ha volna;
 Újúlt bizodalmát öli halvány kétség:
 Igy orozott kardban, vajh, lessz-e segítség!
Etelének is vűn47) hírt Hilda futára
 Mikor a kard eltünt, s hova tünt: Budára.
 O – jaj!… akkor látták (egy hangja se hallszott)
 Sápadni először azt a piros arczot.
Elsápada, elhalt kisérteti zölddé,
 Azután izzó vér sebesen megtölté,
 Azután ültéből felrándula, tenni,
 S dörmöge mély hangon: haza fogunk menni!
Követét császárnak hívatja magához,
 Adaját hogy rakják, engedi, lábához,
 Túszt neki és foglyot átaladat renddel,
 Haza indúlásra napot órát rendel.
S már, mint szele égi tüzes háborúnak,
 Zúg jötte felől hír a haragos húnnak,
 Mindenfele a nép elképzeli s borzad
 Budára szegényre az iszonyú rosszat.
Mint hegy ha szakadna, mint ég ha omolna,
 Világ tengelye mint dűlőbe’ ha volna:
 Úgy képzeli a nép – vagy mi nagyobb rosszat
 Etele haragja, Buda bűne hozhat.
Még útban eléje, urok elé, mennek
 Sokan a fő húnok, fejei a nemnek,
 De nem meri egy se Buda pártját fogni,
 Etele szívébe könyörű szót lopni.
Detre is ott van már, kelleti hüségét
 (Átkozva magában Buda semmiségét.
 Lelke a jövendőn szomorún kóvályog.)
 S vele mind a többi idegen királyok.
Föl, Keveházának, seregét vezérli
 Etele; ott áldoz; Érdet nyomon éri,
 Buda új városnak fordul, folyam ellen,
 Téteny előfokján föltetszik az ellen.
Hamar, ezt meghallván, Buda kaput zárat,
 Nagy körösztbálványnyal segíti a zárat,
 Dobogót felvonnak szédűletes árkán,
 Nyillal, kopiával tövises a párkány.
Hal úszva – király mond – madár ha repülve,
 Ember fia nem jő itt csuda nélkül be:
 Mert elfogy előtte, akármi felől jön,
 És meghasad a föld, bár merre kerüljön.
Etele azonban már nem vala távol,
 Körül a hegységet megszállta hadával;
 Kapu elé mingyár’ szót szólani küldött,
 S nagy hangon alólrul beszéle a küldött:
Buda király hol van? Álljon maga szónak. –
 Etele küld engem, ura minden húnnak,
 Seregével ott ím a bérczeket űli,
 Ezt a madárfészket pöhölyre becsűli.
Hegyet az árkába onnanfölül ontat,
 Falaid ormóján tapos országútat,
 Valaki él ottben, úgy tartsa, nem élne,
 Fiúval az apját vetteti kardélre.
De ha Isten kardját meghozva, köszöntöd,
 Kapuid, sarkából, mély porba ledöntöd,
 Egyszer ha vonúl át városodon népe:
 Fogad utolszor még atyafi kedvébe.
Se kaput, sem kardot! – felelt Buda hévvel, –
 Holt testemen át csak ha bejő népével!
 De, ha esdő szóval maga hozzám jön be,
 Fogadom a pártost régi kegyelmembe.
Kacczanva Etele érti meg e választ:
 Ha ha!… egy jó kardot fegyvériből választ;
 S indúla, menőben derekára kötvén.
 Mind az urak kérik, őt nyomba követvén.
Ne menjen! ez ármány; Hadurra! hová megy:
 Azok ott nagy tábor; maga hős, de lám egy; –
 Esennen48) a hún fők köntösit érintik:
 De szeme szikrái vissza vadúl intik.
Jutva le a várhoz (mely Ó-Buda mostan),
 Parancsola tüstént: nyiljék kapu ottan,
 Hídat alá döntnek, kaput elé tárnak;
 Mögötte bezúdúl tengelye a zárnak.
Buda pedig öcscsét várja vala bástyán,
 Messzire megrémült vérszínü palástján,
 Haja merevedni sisak alatt kezde,
 Hálója halálnak szemeit környezte.
Szólni akar – nem tud –: hozzá ne ereszszék,
 Karddal ez egy embert odalenn elveszszék;
 De nem is voln’ a ki e szóra királynak
 Végezze parancsát: mint kőszobor állnak.
A mint közelebb jő, a mint szeme villan,
 Duzzad egész teste, majd rászakad ollyan,
 Harag a nézése, harag a járása,
 Szorul összébb köztük levegő nyilása:
Fegyvertelen az bár – szegény Buda elhűl,
 Hamar Isten kardját rántja ki védelmül,
 Önkintelen ádáz Etelétől ója
 Noha érzi eljött éltének utója.
Etel is, szó nélkül, csak ölü-sívással,
 Ránt ellene szablyát; küzdenek egymással;
 Messze a viadal késő zaja csattog;
 Nézi a két tábor, fölöttük, alattok.
Ott nem az Istenkard által Buda vívik,
 (Kezében aczélja csak aczél tudníllik;)
 Emberül ő harczolt maga emberségén;
 Bajnok vala ifjan, s bús élete végén.
Harmad szeren a mint zúdúltanak össze:
 Etel Buda kardját kiröpité messze;
 Oda lőn az; testét veszni hagyá hátul,
 Megfutva halálnak mereven arczátul.
Még egyszer üvöltvén, Etele szökellik,
 Váll-közön a kardját belemártá mellig;
 Arczczal, Buda ki volt, a porba merűle,
 Iszonyú csendesség fagya meg körűle.
Ám had ura Isten jól látva egéből,
 Hunokért nagy könnyű csordúla szeméből:
 Jaj! betelik, mondá, már íme betelnek –
 Népe jövendői számlálva Etelnek.
Isten, alant földjén, ő lehetett volna;
 De nagy ily kísértés földi halandóra –
 Szólt; és megnyugodott, könnyét letörölvén:
 Hogy örök-állandó amaz erős törvény.
Ezalatt tornyáról magas palotának
 Rohan alá, hajh! már özvegye Budának;
 Szöghaja kígyóit tépi, előlfutva,
 S üvölt habos ajkkal, még oda sem jutva:
Ilda, kevély Hilda! Krimhilda kegyetlen!
 Verjen meg az átok! ne maradj veretlen!
 Soha te fiadnak örömét ne érjed!
 Veszszen ki magostul vele gyilkos férjed!
Kínnal fiad elveszd, kínnal a kit szültél:
 De ne örülj akkor, mint akkor örültél!
 Kit élnie szűltél: szűld szörnyü halálra!…
 Jajgata, és mint holt, lerogyott urára.
Etele is eszmélt asszonyi fájdalmán,
 Össze a hős rendült neje nevét hallván,
 Lába előtt, vérből, néz vala egy pontot,
 Tompa sötét hangon ily szavakat mondott:
Ne átkozd, iszonyú! nem vétkes az ebben;
 Ártatlan a gyermek az apai tettben.
 Átkod Keveházból nem fogja kivájni…
 Tora, temetése leszen ott királyi.
Búgással az asszony szemeit a sebbe
 S arczát, könyü nélkül, temeté mélyebbre;
 Sírtak hölgyei mind. Most a csuda-kardot
 Fölveszi egy fő hún, ki Budával tartott.
Vitte, odanyújtá Etele királynak,
 Némán háta megett a többije állnak.
 Megrázkodik a hős, markolat érintvén;
 De legott felszólal, nagy körbe tekintvén:
Hun urak, mit néztek! ez csak az én tettem.
 Megvan. Szigorún, de igazán büntettem.
 Ezután bő ajtó nyílik kegyelemre:
 Nem vetem a multat senkinek én szemre.
Hunok! Isten kardját emelem rá fenjen:
 Mind a világvégig általa kimenjen
 Népünk birodalma, neve, dicsősége!…
 Örökkön-örökké nem lesz soha

VÉGE.

JEGYZETEK.

Az I. énekhez.