Aki ilyeneket le tud írni s ezeket szépségeknek tartja: az lehet nagyon szeretetreméltó bohém, de azzal csakugyan nem lehet vádolni, hogy művésznek született, ahogy egymásután megjelenő kötetei (Új palócz dalok, Dalzongora, Madarak pajtása) nem is emelkedést, de fokozatos hanyatlást jeleznek.
Lépten-nyomon lehet érezni, hogy ebben a korban – annyi viszontagság, kétségbeesés, reménykedés korában – az írók túlnyomó részét nem a magasabb művészet eszményei lelkesítették, hanem a magyarság fenmaradásának gondolata. Ebből magyarázható ki még az is, hogy a vidékiességet, a mi bizonynyal veszedelem, mert modor, a költészet egyik frissítő elemének, ujító forrásának képzelték. Irtózatos tévedés volt, de részben hazafias elfogultságból történt s ez talán némileg mentheti. Nem szeretek a saját felekezetemről kicsinylőleg beszélni, de ma, midőn ezek a tévedések oly tisztán láthatók s a verses kötetek egész garmadáját olvashatjuk végig abból a korból minden meghatottság nélkül: a szomorú szüret eredményéről kötelesség rövidesen beszámolni.
Kétségkivűl Lisznyai Palócz Dalai-nak hatása alatt virágzott fel ez a modoros poézis, mely üres czifrálkodásaival ma már csakugyan nem egyéb, mint irodalomtörténeti kuriózum. A múzsa is alkalmazkodott a kor divatjához: ropogós, fodros szoknyát viselt, kendőzte magát, kihivó, hetyke, ledér mozdulatokkal járt az utczán s teljesen megfeledkezve égi származásáról, beállt markotányosnőnek. Igy történhetett meg, hogy minden tehetség és egyéniség nélküli emberek, a kiknél a dalköltés nem benső lelki szükség kiömlése volt, csakúgy kápráztattak ezekben a napokban, mint erőszakos furcsaságaikkal valamikor régen az ugynevezett debreczeni iskola mesterkedői.
Itt van például Szelestey László (1821–1875), a ki eleinte Petőfire esküszik, de aztán Lisznyai Kálmánt jobban megérti. Első kötetével (Érzelemvirágok) nem bájol el senkit, de a Kemenesi czimbalom-mal meg a Falu pacsirtájá-val nagy port ver föl. Csupa cziráda, csupa sujtás. Felbokrétázza magát a Kemenes-vidék szólamainak, főkép szavainak pántlikáival s rikító izléstelenségével az egeket hasogatja. Ember legyen a talpán, a ki ma megemészti. Lelkesedése szinte félelmes, mint a delirium. Egyébként lengedező, hajlongó nád ember, a ki kötetről-kötetre változik, mindig másokat mimel és sohasem jut – magához. Ma Petőfiért rajong, holnap Lisznyait utánozza, azután meg Hugo Viktort. Későbbi kötetei, a Tündérvilág, Pásztor-órák csak változást jeleznek, nem haladást. A Rab álmai-nak országos sikere pedig politikai okokra vezethető vissza. Izetlen szatirája, száraz és nyers humora, kietlen hangulatai ma többé nem hatnak meg senkit. Összes költeményeiből egy-két dal maradt meg a nép ajkán (Balatonon jár a hajó – Ez az utcza végig sáros), mint rendesen csak az szokott megmaradni, amiben van némi igazság.
Ide tartozik Spetykó Gáspár is, a ki régebben kedvelt híve volt Bajzának s annak élettelen idealizmusát szolgálta, később azonban szakított a mester tanaival és a mátravölgyi tájbeszéd különlegességeiben kereste a magyar művészet titkait. Gyöngyvirágok czimű kötete annyira vidékies, hogy szinte odatapad a mátravölgyi rögökhöz. Hegyháti dalok czimű kötetével ennek az iránynak hódol Csermelyi Sándor is, de, dicséretére legyen mondva, később legalább észreveszi tévedését s Lirai költeményei-vel és Legujabb versei-vel jóvá teszi az első próbálkozás bűneit.
Petőfi szaggatott idomú, apró rhapszódiái, a Felhők szintén alkalmas minták voltak arra, hogy ez időszak pongyolaságra különben is nagyon hajlandó poétáit végkép megtéveszszék. A nagy költő villámló gondolatait természetesen az utánzóknál kopár ötletek váltották fel, a forma összetörésében azonban alaposan túl tettek rajta. Csak a különben tehetséges Székely József Szeszélydalok és Kalárisok czimű köteteit kell végiglapoznunk, hogy fogalmat nyerjünk arról, hova fajult és mi mindenre vetemedett ez a líra. »Dahomeji fantázia!« kiált fel rémülten Erdélyi János. Az. S az ürességekért és izetlenségekért éppenséggel nem kárpótol bennünket a költőnek az a hazafias vallomása, hogy annyira magyarnak érzi a természetét, még az – atyját is megverné!
Túlvágna e munka keretén kitérni ez időszak minden egyes verselőjére, kik Petőfi nagy egyéniségét teljesen félreértve a vidékiességben keresték a népiest, a duhajkodásban a genialitást. Csak jelezzük ezt az irányt. Ma szinte bajos megérteni, hogy ez a poézis hathatott, de viszont megnyugtató látni, hogy szerepe csakhamar lejárt. Az uj múzsa lobogós ingujjban, röpködő csikós-jelmezben, czifra pruszliban, árvalányhajas kalapban, pattogó karikással s nem kevésbbé pattogó szitkokkal, a rakonczátlanságok szilaj paripáján belenyargalt az alföldi puszták délibábos ködébe s miután lelkes rohamában magyar mentének nézte az alkony-eget, aranygomboknak a csillagokat, égi szabómesternek az atyauristent: a politikai élet komoly fellendülésével – hála isten – úgy elveszett a szemünk elől, mint az a mámor, melynek gőze megteremtette.
Volt azonban egy másik, kevésbbé exaltált csoport, mely nem hódolt az uralkodni kezdő uj divatnak, sőt a művészet követeléseit mindig tiszteletben tartva nyiltan szembeszállt azzal. A népiest elfogadták ők is, de nem esküdtek rája föltétlenűl. Ideáljuk a nemzeti műköltészet volt. Bizonyos konservatismus, mérséklet és korlátoltság jellemezte őket. Kevesebb tehetséggel, de annál több igyekezettel és szivóssággal küzdöttek elveikért s ha nem is győztek, de nem is buktak el.
Ezek között első sorban Gyulai Pál (szül. 1826.) érdemel figyelmet. Akkor még fiatal, tettvágyaktól égő elme, a ki azonban nagyon jól ismeri tehetségei körét és tartalmát. Meg is marad mindvégig abban a körben, melyet mindjárt eleinte gondosan kiczégérezett és bekerített magának. Ez a kör aránylag nem terjedelmes, de nem is szegényes. A fődolog az, hogy az övé. Egész élete abból állt, hogy szeretettel és gonddal kutassa át minden zigét-zugát. Nincs itt egy rögöcske sem, egyetlen fűszál sincs, mit a tulajdonos alaposan nem ismer. A közepén egy kissé ósdi stilben épült udvarház áll, de benne minden ragyog a tisztaságtól. Régi fák árnyalják, melyeknek lombjain vidám napsugár játszik és madarak énekelnek. A kertben virágok, az utakon padok, – odább a méhes, a kut, meg egy tavacska is. Minden kellemes és világos. A hol a szabad természet valami szövevényeset, valami szabályellenest akarna létesíteni: a gondos kertész ollója bizonynyal rögtön megakadályozza. Itt rendnek és átlátszóságnak kell uralkodnia. Igy kivánja a gazda, a ki féltékeny és büszke erre a kis birodalomra. Boldogan sétálgat benne föl-alá s ilyenkor jóságos mosoly játszadozik az arczán, a lelkében meg valamely költemény ötlete motoszkál. És sohasem sétál tovább, csak a keritésig. Az persze aztán nagy baj, ha a keritésen túl, odakünn a szabad mezőkön valami rakonczátlankodás történik. Ez rögtön kizavarja őt megszokott nyugalmából. Ilyenkor az arcza haragos lesz, szeme villámlani kezd, fölkapaszkodik a palánkra s apró ökleivel megfenyegeti a csendháborítót, miközben maga csinálja a legnagyobb lármát.
Az ő nagysága voltaképpen kicsinységekben áll s ereje bizonyos, a szó nemesebb értelmében vett korlátoltságban rejlik. Van néhány igen szép verse (Horaczius olvasásakor – Szeretnélek még egyszer látni – Margit szigetén stb.) egypár megható rajza (Egy régi udvarház utolsó gazdája), melyekből igazi poétai lélek sugárzik ki, de általában véve képzelődése vékony, leleménye nagyon csekély. Ha thémákat, hangulatot, szint készen kap, akkor nagyon ügyesen tudja formába önteni. Ritkán eredeti s épp oly kevéssé termékeny. Maga irja egy helyütt: »a múzsa is csak asszony s csak azt fogadja kegyébe, a ki teljes szivét, egész életét neki áldozza«. Ő maga azonban nem követte ezt a jó tanácsot: nem volt elég becsvágya és szerelme hozzá. Inkább kritikusnak született. Az analysis, a pepecs az ő igazi eleme, az ő valódi birodalma. Itt nemcsak úr, de művész is. Föltétlen ura anyagának s művésze a formának, melyben korrajzzá vagy jellemrajzzá, emlékbeszéddé vagy tanulmánynyá idomítja anyagát. Prózája a legjobb s legnemesebb, mit e nemben fölmutathatunk. Nagy irodalomtörténeti monográfiái – Vörösmarty életrajza, Katona Bánk-bánja, a Kemény Zsigmondról, Eötvös Józsefről stb. írt essay-k – nemcsak kitünő studiumok, de stíl dolgában valódi mesterművek, melyekkel ujabb aesthetikusaink közül legfölebb a Beöthy Zsolt mindig tartalmas és fényes prózája versenyezhet. Polemikus és éles bírálatai miatt sok kellemetlensége volt. Kortársai nem nagyon hizelgően nyilatkoznak róla. Egyik elnevezi »jégverésnek az irodalom kertjére«, a másik epébe mártott tollát emlegeti és elfogultsággal vádolja. Szeretni csakugyan kevesen szerették; inkább boszankodtak rá és féltek tőle. Eszével, kitartásával, szivósságával a vezérségig küzdte fel magát. Azon a polczon, melyet sikerült elfoglalnia, igen sokat tehetett volna s ő maga valószinűleg nem látja: mi mindent mulasztott. Annyi bizonyos, hogy irói gárdát nem nevelt maga körül, a kik pedig rideg elveinek zászlóját követték: csakhamar kedvetlenűl, csüggedten, fáradtan dőltek ki mellőle. Irodalmi diktatorságának kétségkivűl voltak diadalai, de ezeket nem merném a szeretet győzelmeinek nevezni. Nagyságából egy kellék mindenesetre hiányzik: a nagy szív.
A nemesebb ízlés fejlesztésére nézve rendkivűl nagy szolgálatokat tett ez áldatlan napokban Szász Károly is (szül. 1829.). Sokoldalú tevékenysége szinte kápráztató. Petőfi költészetének őszinte dicsőítői közé tartozik minden elfogultság nélkül. Szellemét és utmutatásait nem fogja fel egyoldalulag. Nemcsak a népiesen nemzeti költőt látja benne, de felismeri e nagy szellem európai értékét is. Petőfi rajongott Shakspereért, szerette Dickenst, Byront, Shelleyt, csodálta Hugo Viktort, erősen hatott rá Hegesippe Moreau és szerette, sőt pompásan fordította is Bérangert. Mintha közelebb akarta volna vezetni nemzetét a nyugati míveltség és izlés világához. Mindez nyilván láthatóvá teszi, hogy az a költő, ki egykor világszabadságról álmadozott, a világműveltséget sem vetette meg. Már maga az a tény, hogy Vörösmartyval és Aranynyal összeállt egy magyar Shakspere létesítése czéljából: fényesen bizonyítja ebbeli törekvéseit. Tágítani akart minden korláton, mely akadályozni látszott nemzete szabad fejlődését.
Beszélhetnék én itt bőven Szász Károly eredeti költői működéséről, mely egészében véve egy minden szépért lobogó lélek megnyilatkozása. Nem teszem, mert működésének van jelentősebb része is: műfordításai. Mint eredeti író: nagyon gazdag termést mutathat fel lírában, eposzban, drámában egyaránt. De szolgáljuk az igazságot és mondjuk ki bátran, hogy ránk nézve fontosabbak azok a sok szeretettel, műgonddal s nagy bőségben átültetett idegen virágok, melyekkel irodalmunkra s közönségünk izlésére a lehető legjobbkor nemesítőleg hatott. E tekintetben senkinek sincs nála nagyobb érdeme, és senkisem termett rá jobban, hogy ezt megcselekedje. Tudás, izlés, lelkesedés, rendkívüli könnyedség és hajlékonyság a technikában, szinte játékká, élvezetté tették neki ezt a hasznos és minden tekintetben tiszteletreméltó vesződséget. A világirodalom legkiválóbb szellemei vonulnak el előttünk az ő működésében. Felhangzik a hatalmas Nibelungi Ének s érczes ütemei közt egymás után tünnek fel: Shakspere, Molière, Dante, Hugo Viktor, Byron, Lamartine, Goethe, Schiller, Béranger, Heine, Moor, Longfellow, Horácz s még számosan. S nem rímeiket hozzák magukkal, hanem a lelküket. Az emberi szellemet és tudást mélyítő, termékenyítő tartalmukat. Gazdagságukat, kincseiket a mi szegénységünk rideg tüzhelyéhez. Azóta mintha jobban látnánk, többet érnénk s nemesebbek volnánk. Neki tartozunk érte hálával.
Rokonszenves, meleg kedélylyel társúl az előbbiekhez s egyvívású törekvések és benső barátság révén mintegy triaszt alkot velök Lévay József (szül. 1825.) a magyar Burns, mint őt régebben nevezni szokták. Én nem hasonlítom hozzá, mert nem akarok levonni semmit az eredetiségéből. De különben sem tartanám szerencsésnek a párhuzamot, mert nagyon sok bennök a teljesen elütő vonás. Kétségtelen, hogy Lévaynak kedvelt poétája a skót-költő s ezt azzal is bebizonyította, hogy egy kötetnyi verset fordított tőle. A természet gyermekét szereti benne, a hogy Petőfi a szabadság dalnokát szerette Bérangerben. Utánozni azonban nem utánozta sohasem. A nyájas szerelem, a komoly barátság, a vidám társas élet, a mindig hű természet igazszavú költője ő. Egyszerű és őszinte lélek, minden czifrálkodás és hamisság nélküli poétai szív. Szelidsége, jósága szinte lesugárzik arczáról s kiragyog a verseiből. Kedélyének még hullámzásában is van valami kellemes, édes ritmikusság, mely közelebb áll a békéhez, mint a háborgáshoz. A Petőfi-kór láza érintetlenül hagyja. Önérzetes, de egyuttal szerény és alázatos. Nem akar többnek látszani, mint a mennyinek érzi magát. A szabálytalanságoktól csakúgy irtózik, mint az álságtól. Összhang és tisztaság a jelszava. Költeményeinek első gyüjteménye 1852-ben jelent meg, melyet 1856-ban Ujabb költeményei követtek. Akkor állt elő velök, mikor legtöbb szükség volt az őszinteségre. És Lévay nem restelte bevallani, hogy éppenséggel nem bájolja el az a lírai handabanda, mit a Petőfi-utánzók dulakodása támaszt körülötte. Szivére hallgatott s zengte, amit érzett. Mély és igazi honfibú fakasztotta fel ajkán a Babiloni vizeknél czimű elégia megható strófáit, még mélyebb s igazabb érzés a szabadságért rajongó Mikes halhatatlan énekét. Ez az utóbbi azok közé a versek közé tartozik, melyekből egy is elég, hogy költője nevét örökítse. De Lévay kedélyéből tisztán és üdén áradt a szívhez szóló dalok egész raja s köztük több olyan, melyet országszerte énekel a nép. (Száraz ágon bús gerlicze turbékol, – Ha meghalok, szellő legyen belőlem.)
Irodalmi pályafutásának félszázados fordulóján áll, de hanyatlást eddigelé nem mutat. Összes költeményeit 1883-ban adta ki két kötetben, legujabb verseit pedig 1897-ben. Érdemei és népszerűsége daczára sohasem törekedett elhagyni szülőmegyéjét, melynek köztiszteletben részesülő főjegyzője. Távol az irodalmi élet meglehetősen szeretetlen központjától, megőrizte lelkének nemesebb értelemben vett naivitásait, kedélyének gyermeteg vonásait. Azok közé a költőink közé tartozik, a kik első sorban a maguk kedvteléséből dalolnak s nem törődnek a dicsőséggel. Dalolnak, mert jól esik, mert boldogít. Nem a Kisfaludy-társaság és nem az akadémia lebeg előttük (bár érdemes tagja mindkettőnek), hanem az erdők, a mezők, a hámorok meg a vadásztanyák. Azért szeretik a poézist, mert poézis s egy dal, melyet szív szerint zenghettek el, többet ér nekik a dicsőség minden tapsánál és koszorújánál. A régi költői gárdának egyik legtiszteletreméltóbb alakja. Azt hiszem, nincs is ellensége. Szeretetből, gyengédségből áll egész lénye s szinte elképzelem, hogy a Sajó partján bolyongva mily édes megnyugvással, sőt hálával gondol arra, hogy a »völgyben« maradhatott. Irigylendő, boldog ember! Bizonynyal részvéttel nézi a mi fővárosi dulakodásainkat s bár családtalan: álmainak élve, ideáljainak szolgálva, a szabad természet keblére dőlve, nyugodt lélekkel nézhet vissza megfutott pályájára s teljes megelégedéssel gondolhatja el, hogy az életből nem éppen a legrosszabb osztályrészt választotta magának.
Ennek a csoportnak legalább időrendiség szempontjából egyik különálló s kiváló költői tehetsége Vajda János (1827–1897) is. Zárkozott, szomorú ember, aki nem annyira a világgal, mint magával áll örökös és vészes harczban. Nincs az a fanatikus középkori askéta, aki korbácscsal és törödelemmel jobban sanyargatta volna testét, mint ahogy megmérgezett képzelődése tüzes vasaival ő sanyargatta, gyötörte lelkét. És szinte kéjelgett, tombolt ezekben a vad fájdalmakban, ezekben a képtelen gyötrődésekben.
Mit a világ! A körülötte létezőt félreismerte, kicsinyelte, torznak látta és megvetette. Neki külön, kivételes világa volt, egy lehetetlen, rettentő világ, amelynek bizarr teremtési proczesszusa mindent szétrobbantással fenyegető, kolosszális tüzijáték képében ott foly le előttünk az Alfréd regénye czimű poémája első fejezetében. Ha látni akarjátok Vajda képzelő tehetségét s azokat a kínszenvedéseket, melyek azzal együtt járnak: olvassátok el ezt az égő, világokat felforgató rhapsódiát; nézzétek meg ezeket a lángban, vérben hömpölygő képeket; ezeket az emberiséget elseprő és uj teremtés jogát követelő rémes viziókat s köztük a költő fuldokló szivét…
Szeretem ezt a poétát, a maga nagy erejével, mély megindulásaival és viharos pathosával. Zordságában sok van a fenségesből. Röpte méltóságos, komoly és merész, mint a sasoké. Egész lényében annyira külön álló, egyedüli, hogy szinte megdöbbent. Költészete a borongó ég, a zúgó oczeán, vagy a roppant nagy, komor hegyek hatását teszi rám. Azért szeretem, mert nem közönséges, nem hétköznapi, de ritka, rendkívüli, szertelen. Nem tartozik azok közé a költők közé, kik thémákat dolgoznak ki; de azok közé, kiket egy-egy probléma összeráz s alkotásaik nagy része a fájdalom túláradása. Lírájában a tragédia elemei zajlanak. Duzzad az erőtől, ég a szenvedélytől s keserűségében néha úgy tud süvölteni, mint a vihar vagy Shakspere hősei.
A Petőfi utáni korszaknak kétségkívül legönállóbb, legtartalmasabb lyrikusa. Van benne valami tüneményszerű, valami rendkívüli. Talán a diabolikus, talán a szertelen, de bizonyos, hogy az a sajátosság kizárólag az övé. Heves indulatok, erős szenvedélyek megrázó hangú költője ő. Minden költeménye egy-egy szilánk égő agyából, egy-egy darab vérző szívéből. Az ő glóriája csakugyan oly fény, mely egy tövissel koronázott homlok körül ragyog. Magát dúlja föl, hogy teremthessen. S ha meghat, ha megráz, ha megdöbbent: meg lehetünk róla győződve, hogy ennek a lelkünkben támadó hatásnak keserves árát az ő szíve százszorosan fizette meg. Tépelődő, vivódó, magát emésztő lélek. Szomjuhozza a nagyot s kis emberek tépdesik meg koszorúját. A művészet áldó és engesztelő világában a legzordabb utakat kereste, a hol minden lépését vér és köny jelöli. Dicsőségének valóságos martirja. A mulandó élet csak arra való volt neki, hogy az örökkévalók után törhessen. Költői vagy művészi becsvágy sohasem lobogott tündöklőbben és vészhozóbban, mint az övé. »Forogni körbe nem tudott, nem akart, hát örökké társtalan, boldogtalan« maradt. A harmónia, mely életéből teljesen hiányzott, mintegy kárpótlásúl, vigaszúl, annál bűvölőbben jelenik meg egy-egy kiváló remekében. Aránylag keveset dolgozott, de a Virasztók, Luzitán dal, Tavasz felé, Gina emléke, Váali erdőben, Nyári les, Húsz év mulva, Üstökös, Harmincz év után, stb. stb. czimű költeményei a magyar líra legszebb termékei közé fognak tartozni mindenkor. Nem népszerű költő, mert félelmesen komor és fenyegetően elégedetlen. Mint egyik kortársa írja róla: olyan keresztesháborúbeli vitéz; előbb levágja az embert, aztán megénekli. Indulatos, zord, lázadozó természet. Pesszimizmus a szárnya, felhő a levegője. A forradalom utáni lírát erős bölcselmi tartalommal mélyítette s új hangokkal gazdagította. Olyan dolgok bántják, amiken nem lehet segíteni. Ha a maga nyomorúságairól beszél: az egész emberiségen elkövetett igazságtalanságok vérzik meg szivét. Nem az én feladatom: megillető helyét kijelölni a magyar líra történetében. Én csak egy véleményt akarok róla mondani, mely az ő egyénisége nagy arányaihoz mérve kisszerűen és tán közönségesen hangzó, de amelylyel én mégis maradandóságát akarom apostrofálni: nem lehet őt mély megindulás nélkül olvasni.
Vidorabb, játszibb, érzelmesebb és lágyabb természet Tóth Kálmán (1831–1881.), aki a Petőfi-láz fiatalos hevületeiből elég gyorsan és szerencsésen kibontakozva, még jókor megtalálta a saját ösvényeit s dalaival úgy, mint általában egész irodalmi működéseivel jótékony hatást gyakorolt oly korban, midőn erre nagy szükség volt. Gyermeteg, poétai kedély, tele révedezésekkel és álmokkal. Az isten is dalolásra teremtette s a forradalom után alig van költőnk, ki annyi kedves nótával édesítette volna meg a sirva-vigadó magyar keserűségeit, Petőfi, Arany, Tompa együttvéve nem irtak annyi dalt, mint ő. Fütyörészve haladt végig az életúton, kalapjában bokréta, szívében a jókedv rózsabokra, arczán a mindig szerelmes ember boldog mosolya vagy csillogó könyei. Igazi lírai temperamentum. Minden kicsiség hat rá, kedélye minden érintésre megrezdűl. A szerelem, a szeretet költője (Szerelmi vadrózsák), ábrándos, szűzies érzelmek romlatlan szívű, naiv troubadourja. Csapongó, szeszélyes, könnyed, túláradó és következetlen. Nincs mélység nélkül (Minek is van a szív s a szívben szerelem? – Halál – Elégiák – Eskü stb.), de állandó szenvedélye csak egy van: lobogni. Eszményképei változnak, érzése mindig egy marad: a szerelem. A búzavirágszemű kis leányhoz, a sápadt asszonyhoz, Erzsikéhez stb. írt költemények a tüzes és bájos, a gyengéd és heves dalok egész szerelmi zenekara. Hirtelen támadó, röpke impressziók termékei. Igénytelenek s kedvesek mint a mezei virágok, ezért is váltak oly gyorsan népszerűekké. Élnek ma is, és azt hiszem, még sokáig fognak élni a nép ajkán. Meg-megzendülnek csillagos éjben a pusztákon, föl-föl sírnak az erdők árnyában, a karámokban, a fonókban. Nem kevésbbé népszerűek s méltán, Tóth Kálmán hazafias költeményei. A Ki volt nagyobb? – Szilágyi Erzsébet – Előre! – Kik voltak a honvédek? – s az Aradi vértanúkról írt költeményei országszerte megtették a maguk hazafias hatását. A honszeretet tiszta forrásából fakadva: lelkes és igaz érzések tolmácsolói, költőjük emlékét híven védő énekek.
Lirikus volta daczára Tóth Kálmán a gyakorlati téren is sok szerencsével oldott meg némely feladatokat. Irodalmi vállalatai, a Fővárosi Lapok és a Bolond Miska kedvencz lapjai voltak a magyar közönségnek. Amaz szépirodalmi napi lap, mely a régibb s ujabb irókat jóformán egytől-egyig munkatársai közé számította s változatos, élénk és tanulságos tartalmával – különösen Vadnay Károly szerkesztése alatt – évtizedeken át kitünő szolgálatokat tett a magyar közművelődés ügyének; emez első politikai élczlapunk, mely a kiegyezés előtti időszak fonák rendszerét tette nevetségessé ezerféleképen. Tóth Kálmán a vígjátékirás terén is sikerrel működött. Darabjai közül A király házasodik, meg a Nők az alkotmányban számot tevő vigjátékaink közé tartoznak. Mindvégig kedvencze volt a magyar közönségnek, különösen a nőknek, a kik szerették gyengéd érzelmességét, álmodozó kedélyét, szelid melancholiáját s mindig frissen ömlő, szívhez szóló dalait, melyek az immár holt költő síri álmaihoz élő dicsőséget zengenek.
Számos jónevű s szép tehetségű lirikusról kellene még itt bővebben megemlékeznünk, de, fájdalom, terünk szűk volta nem engedi részletes ismertetésüket és méltatásukat. Csak fölemlegetjük őket, mint az ötvenes és hatvanas évek költői gárdájának kiválóbbjait, kik nagyrészt szintén Petőfi és Arany hatásai alatt indulnak meg, de megvannak egyéni érdemeik is a szép szolgálatában. Ezek: Mentovich Ferencz, főkép Száraz lombok czímű kötetével; a mélykedélyű Tóth Endre Zengő bokor, Ujabb költemények és Harangvirágok czimű gyüjteményeivel; Thaly Kálmán lelkes történeti énekeivel s hazafias dalaival; Szász Béla longfellowi motivumaival s meleg családi lirájával; Szász Gerő nemesen szónokias pathosával s eszményekért rajongó lelkesedésével; Tolnay Lajos Arany hatásai alatt írt kitünő szerkezetű balladáival s lírájának erős tartalmával; Dalmady Győző gyengéd szerelmi dalaival s érzelmes hazafiságával; Zalár értékes elbeszélő költeményeivel, szárnyaló ódáival s egy-két szép dalával; a korán elhunyt Tisza Domokos és Bajza Jenő szenvedő fiatalságuk sötét varázsával; Zilahy Imre és Károly a Sturm und Drang korára emlékeztető háborgásaikkal; Szabados János komoly múzsájának hazáról és szerelemről zengő énekeivel; Boruth könnyed és friss népdalaival; Vida József dévaj kedélyével; Kuliffay Ede keresetlen egyszerűségével s végül Komócsy József vidám, borongó és szerelmes lelkének változatos hangjaival.
Működésük méltatása külön fejezetet érdemelne s nem az én lelkesedésemen múlik, hogy rokonszenvem és szeretetem virágaiból nem köthetek koszorút a számukra, de midőn nevöket ide jegyzem, annál több tisztelettel és hálával gondolok mindannyira.
Hol volt, hol nem volt, – volt egyszer (s hál’ isten, még most is megvan!) egy szinaranykedélyű, örökifjú, mindig erős és mindig gyöngéd ember, a kit az isten jókedvében teremtett s vigasztalásul küldött az emberek közé. Mielőtt ezt a mennyei követet, akit mi földi nyelven megszoktunk Jókai Mórnak nevezni, az Úr utnak indította volna, bőven ellátta tündéri adományokkal: bűbájos képzelődéssel, ragyogó vidámsággal és hódító beszéddel.
– Eredj, fiam, a szomorú emberek közé, akiket a lét mulandósága bánt és hirdesd nekik a művészet halhatatlanságát. Mesélj nekik a te külön világodról, melyet felhőtlennek alkottam. Aranyozd meg égi fénynyel a földi nyomoruságot, emeld fel a porban vergődő sziveket, dicsőitsd meg a szenvedést. Nézd, ott van Magyarország! Egész föld kerekén: most ott feketéllik a legmélyebb gyász, a legsötétebb valóság. A szabadságért elesett hősök tört kardjai hevernek szerteszét, s a letiport igazság zokogása hangzik mindenfelől. Arra vedd az utadat. Mindig szerettem a magyart, de fájt, hogy az maga magát nem igen szerette. Talán majd megszereti magát – benned. Eredj!
S az égi vándor utra kelt. Nemes küldetésének hitlevele homlokára volt írva. Nyugodtan lépdelt a kék levegő selymes ösvényein s a magasság bucsuzó csillagai közül – sugaraktól csókdosva, sugaraktól ringatva – leszállt a magyar alföld rónáira.
Igen. Ha jól emlékszem, egészen így történt. Leszállt, és a magával hozott égi adományok segítségével azonnal biztosan tájékozódott a földön. Más közönséges halandó talán kétségbeesett volna annak a nagy szomoruságnak a láttára, mely ekkor Magyarországon mindent reménytelenné szinezett, de ez az erős ifjuságtól égő fiatal ember rágondolt nemesebb hivatására s a hit édes szózata rezdült meg ajkain. Ment, mendegélt s álmokat szőve, regéket susogva bolygott föl-alá a borongó tömegben. Amerre járt: fény csillant föl a szemekben, jóleső megnyugvás áradt el a lelkeken. Itt-ott kaczagtak is az emberek s nem keserűségből, de a lassan-lassan visszatérő önbizalom erőérzetében.
Mert hát minden szomoruság daczára nagyon különös és furcsa világ volt az az akkori! Olyan furcsa, hogy – szerencsére – nem lehetett hinni a tartósságában. Az állami bölcseség ad absurdum vitte a dolgokat. Minden erőforrását a hatalmaskodásban, az önkényben kereste. Figyelme kiterjedt mindenre, ami az embereket csak egy hajszállal is a multhoz kötötte s irgalmatlanúl szét akart tépni minden köteléket, be akart temetni minden nyomot, a mi – emlékeztetett. Leigázott, letiport tartománynak nézte Magyarországot és teljes gyönyörrel látta, hogy egynehány millió ember – legalább kedélybelileg – agyon van ütve s éppenséggel nem kiváncsi arra: mi ujság odakinn?
– Ezeket ugyan visszavertük a nyomoruságuk odujába!
Csakhogy mindig kettőn áll a vásár. A tehetetlenségre kárhoztatott nemzet boszuja egy felséges passzivitásban nyert minden hangos beszédnél érthetőbb és lesujtóbb kifejezést. A lemondásnak sohasem volt hatalmasabb ékesszólása, mint ez a nagy országos némaság, – Magyarország büszke szivének e csöndes, nemes vérzése.
– Hát jól van! Legyen a tetszéstek szerint. Mától fogva semmik vagyunk. Meghaltunk és nem törődünk semmivel. Veletek sem. Arassatok a parlagon, szüreteljetek a kopárban. Legyetek nagyhatalom, az a ti dolgotok, tőlünk nem kaptok hozzá semmi segítséget. Halott embernek halott a világa. Lemondunk az élet minden kényelméről. Nyakunkra hozzátok a dohánymonopóliumot, a trafikot? hát nem pipázunk többet. Accist vettek a borfogyasztásra? Jól van. Nem iszunk bort. Bélyeget kapnak a játékkártyák? Hát ezután egyszerüen nem kártyázunk. Puskát csak a megyefőnök engedelmével lehet tartani? Sebaj, hát nem vadászunk. Egyik községből a másikba csak utlevéllel lehet utazni? Itthon maradunk. Eltiltjátok a széles szalagu kalapok viselését? Hát majd csak a szobánkban teszszük fel. Pörölni sem szabad bélyeges papiros nélkül? No hát akkor nem pörlünk. Vigye az ördög a jussunkat! Csináljatok tabula rását ebből az országból. Árasszátok el idegen beamterek özönvizével: mi nem vállalunk hivatalt. Fizetni is csak úgy fizetünk, ha exekváltok bennünket, és akkor is ti lássátok, mit visztek el, mert hála isten, semmink sincs, se vasutunk, se gyári iparunk, se kereskedelmünk, se hitelünk. Csak az alattunk levő föld, az a mienk. Szegénységünk a büszkeségünk, meztelenségünk a pánczélunk. Keresztül mentünk a Golgothán s most itt lakunk a Dacz-várban: a saját lelkünk mindennél erősebb bástyái közt. Ha tetszik, menjetek neki a – fejetekkel!
Ebben a korban írta legszebb dolgait Jókai Mór. Magát ezt a kort is ő festette meg legszebben, legszivrehatóbban az Uj földesur-ban, mely azóta angol, franczia, svéd, dán, hollandi, finn nyelven is hirdeti az ő csodás elbeszélő képességét. Ha valakinek örök érdeme van egy porig sujtott nemzet vigasztalásában és szenvedéseinek megdicsőitésében: neki bizonynyal örök érdeme van. Bűbájos keleti novellái, a magyar életből vett humoros elbeszélései, a régi s megujuló Magyarország pompás rajzai Erdély aranykorá-ban, a Törökvilág-ban, a Régi jó táblabirák-ban s főkép a Magyar Nábob és Kárpáthy Zoltán czimű regényeiben nemcsak szórakoztató olvasmányok voltak, de egy-egy igazi jótétemény, mely ezrek sebét gyógyította be. Ezt a dicsőséget senkisem vitathatja el tőle, még ellenségei sem, a kik »magasabb szempontok« firmája alatt iparkodnak nagyságát kisebbíteni.
Már első regénye, a Hétköznapok (1846) elárulta rendkivüli képességeit és szeretetreméltó gyöngéit egyaránt. Dúsabb fantaziával kevés író dolgozott valaha s az életet több humorral alig rajzolta nálunk valaki. Elevenségben, termékenységben, kifogyhatatlanságban pedig senkisem versenyezhet vele. Csodálatos erő, melynek minden munka játék s a bonyodalmas élet minden titokzata nem egyéb, mint, – mese. Képzeletének egészen különleges világa van. Akarjátok látni? Olvassátok! Beszéljek róla? Kénytelen vagyok – tovább mesélni.
Gyerünk hát Zupp! Mi a manó? Ez bizony sár a javából. Valóságos, hamisítatlan honi habarék. Kovász az ördögök asztalán. Televényfekete, gyurmás, ragacsos, – maga a legmarasztalóbb vendégszeretet. Alig lehet lépni, továbbmenni miatta. Szerencsére egy vakmerő jármű közeledik, valami gálya vagy hintóféle, talán I. Lajos korából. Há! micsoda pazar látványosság! Tetején a bőr kicsinyt pettyegetett. Régi iparág, mely a baromfi-tenyésztéssel áll összefüggésben. Alakja egy fél görögdinnyéhez hasonlít. Nini! a kocsiajtókat először: nem lehet kinyitni, másodszor: nem lehet becsukni, ennélfogva azok egyszersmindenkorra be vannak jól lajfántolva. Ezt a tisztes ősi emléket két szende paripa huzná, a harmadik csak lógos. Összevetett lapoczkákkal támogatják egymást. A jó szándék nem hiányzik a nemes állatokból, hanem inkább a megfelelő képesség. Fuvarba fogott jobbágy-lovak a szegény párák. Nincsenek hintóhuzáshoz szokva. Minden tizedik lépésnél nyugórát tartanak s egymásra néznek szomorú szemekkel. Ilyenkor aztán a bennülők közül egy asszonyság rákiált a kocsisra:
– Megállj, Marczi, megállj! hadd szólítok meg valakit: hol lakik itt a faluban a tekintetes Kassay Lőrincz úr?
Mikor aztán a ziháló griffek kifujták magukat: ugyanaz az asszonyság elszánt hangon adja ki parancsát:
– Hajts, Marczi, hajts! Sem ostor, sem ló nem a tied!
Marczi ezzel belevág az egyik lóba, mire az nekirugaszkodik. A félrelódult rud pofon üti a másik lovat, erre az is megmozdul. A hátramaradt lógós pedig szépen ráül a kocsis térdére s úgy marad mindaddig, míg az mind a két lábát nekifeszítve, odább nem tolja magától.
Igy utaznak a Kedves atyafiak látogatóba Kassay Lőrincz urambátyámhoz. Hiszen ez pompás mulatság! annak is, a ki átéli, annak is, a ki látja és leírja. Mennyi vidám eredetiség! milyen patriarchalis alakok! Oly egyszerűek, ismertek, igazak s mégis – vagy talán éppen ezért? – oly érdekesek. Akár ne is menjünk tovább, maradjunk az első portánál. Annak nyilt tornáczáról jól szemügyre lehet venni mindent. Előttünk állanak a rétek, a mezők, délibábos rónák, csöndes fehér házak, pusztai karámok. Szorgalmas vizimalmok kelepelnek a holdvilágban rezgő folyam tükrén, a fehérruhás molnár kihajol az ablakon s hallgatja a távozó hajósok tülkölését. Ide árad a frissen kaszált széna s jegenye-ágak illata. Odakünn a szabad pusztán jókedvű pásztornép, gulyások, csikósok szellőparipákon, regényes, magányos csárdákat látogatva. Idebenn a faluban napbarnított földmivesek, izmos suhanczok, kaczkiás menyecskék, – a leveles kapukban vidám, piros arczu lánykák állanak, a fonóházakban kigyullad a mécses, az ablakok alatt legények leskelődnek…
Mi foly odabenn?… Mese, mese. Csodálatos és tüneményes történetek, melyeknek hősei szertelen arányu, hihetetlen erejü, természetfölötti emberek, a kik legalább is »burokban születtek« s képesek minden lehetetlenségre. A nép gazdag és buja képzelődése teremti meg őket s viszi keresztül ezer akadályon, félelmes viszontagságok között, de mindig erős hittel és akarattal a győzelemre. Vakmerő vitézek, bátorító álomlátások. A földiségből jóformán csak a nevök van, minden egyéb tulajdonuk az operenczián túli tartományokból származik, a hol rettentő izmaiknak megfelelő lényekkel és akadályokkal viaskodhatnak. Mit nekik egy-egy hétfejű sárkány! Fölfalatozzák reggelire. Mit valamely bevehetetlennek tetsző vasvár! Ledöntik egy rugással. Mérföldeket lépnek, ha kell, – táltosokon röpködnek, ha megunták a gyalogolást, – kifacsarják a felhőket, ha szomjasak; ha nincs egyéb fegyverük, kitépik a szálfákat, ha ez is hiányzik: öklük buzogányával, vagy szemök villámával ölik meg az ellenséget. De megölik. Utjok diadalmenet az elképzelt élet álomregényében. Mindent legyőznek, de őket nem győzi le semmisem. Még a halál sem, mert halhatatlanok.
Ime, nem is járunk rossz helyen: a népmesék birodalmában. Itt van az a talaj, melyből Jókai mindent tudó és mindenhez értő hősei fölsarjadnak. Képzelődése naiv és pompázó, jóhiszemű és szűzies. Nem csoda, ha a közönséges élet fojtogató szövevényei közül föl-fölmenekül határtalan világa szabad ormaira, a hol a probléma neve: fény s a gondoké: illuzió. A világ összes regényírói közt ő a legnagyobb mesemondó. Arra termett, hogy kápráztató hiperboláival s elbeszélő tehetségének bűbájával megigézze a hétköznapi vesződségek közt imbolygó halandókat, – hogy elterelje figyelmöket a valóság sújtó gondjaitól s fölemelje lelköket a gondatlanság elyziumába.
Sohasem feledem el s mindig hálás maradok azokért a fölemelő, nagy hatásokért, melyeket művei mellett éreztem valamikor régen, kora tavaszom első napjaiban. Az az ötvenes években írt szép keleti rege, Shirin, most, késő emlékezésemben is, úgy látogat el hozzám, mint valamely tündéri álom, lengén és bájosan, a költészet minden varázsával és szomorúságával. Mily mélyen, igazán, babonásan hatott rám! hogy csodáltam, hogy szerettem! Mint irigyeltem azt a boldog művészt, Ferhádot, aki egy pillanatra szinről-szinre láthatta s azután nagy szive minden szerelmét, lángesze minden hódító hatalmát akaratába vetve, emberi erőt meghaladó lehetetlenségekkel birkózik e lányért, hogy megérdemelje s az utolsó akadálynál, mikor már félig azt is legyőzte, összeomlik őrülten és üdvözülten. Hogy megsirattam, – milyen igaz könyekkel sirattam őket! Ezektől a könyektől nem foszhat meg többé senki s bizonynyal nem én voltam sem az első, sem az utolsó, aki lohogtam e művek mellett. Nekem csak megadatott, hogy én is érezzem, mit ezrek éreztek akkor, – Ferhádként maguk előtt látva a lehetetlenségeket, de nem riadva vissza tőlük s bizva szenvedésök megváltó erejében, hitök eljövendő diadalában.
Igen. Ez a Ferhád is egyik ősapja azoknak a későbbi hősöknek, – a hősök egész sorozatának, kik a csüggetegség eme napjaiban hallani sem akarnak semmiféle kislelkűségről, de – ha mindjárt a költői hiperbola segitségével is – mindenre képesek, mindent mernek. Ég bennök az akarat, látszólagos nyugalmukban roppant erők rejlenek, izmaik rugalmasabbakká válnak a nyomás alatt. Symbolumoknak tartom s megértem őket. Azzal aztán nem törődöm, hogyan érti más s micsoda kaján örömmel szabdalja szét ezeket a pompás legényeket a honi kritika, mialatt odakünn – idegen nyelveken – gyönyört, elragadtatást keltenek mindenfelé s hódítón járják be a világot. Kétségkivűl állandó typusok ezek s baj, hogy annyira ismétlődnek. Kadarkuthy Viktortól (Elátkozott család) a Czigánybáróig mindent tudó, mindent merő hősök ezek. Fölszerelésök alig különbözik egymástól valamiben. Amaz kitünően játszik orgonán, remekűl énekel, elbűvölő modora van, tíz palaczk bor meg se kottyan neki, délczeg tánczos, szemfényvesztésével bűvészeket szégyenít meg, könnyű szerrel porba teper vad erejű athlétákat, egyszeri hallásra megtanul egy alexandrinokban írt eposzt stb. – a Czigánybáró pedig egyéb jeles viselkedéseit nem említve, cserebogarakat reggelizik a menyasszonyával. Mindezek igen különös és furcsa dolgok.
De hát pusztán ezekből állanak Jókai regényei? Semmi egyéb nincs bennök, csak egy-egy hős, a ki lélektani salto mortalékat csinál s játszva old meg egészen szövevényes problémákat? Talán ez a Jókai nem is tudja, hogy a nagy orosz regényírók, vagy a francziák, az angolok hogyan dolgoznak? Hogy náluk a regény mindig egy-egy darab történelem, egy-egy igaz adalék az emberi lélek titokzataihoz, egy-egy megoldási kisérlet, a szenvedélyek élet- vagy az idegek szövettanának komoly studiuma stb.? Dehogy nem tudja! Tudja, látja nagyon jól, – csakhogy nem akar senkit sem utánozni, egyszerűen Jókai akar maradni. Ezt pedig csakugyan nem lehet tőle rossz néven venni. Ezzel a világos törekvéssel szemben nem használ semmiféle gáncs, semmiféle kritika. Végre is, az eredetiség mindig megkövetelhet annyi tiszteletet, hogy munkáját többre becsüljék a regényfordítók működésénél. Vagy tán a másolók, az utánzók viszik előbbre valamely nemzet irodalmát? Nem értékesebb egy szemernyi eredetiség, mint egy halom majmolás? És boldog isten! ki van hibák, gyengék és tévedések nélkül? Azt hiszem, alapos ostobaság kell hozzá, hogy valaki magát tökéletes embernek tartsa.
Nos, Jókai épp oly kevéssé áll merő hibából, könnyelműségből és tévedésekből. A gonoszságot pedig éppen nem ismeri. Csupa szeretet, csupa jóság. Ezért nem félünk még démoni alakjaitól, ördögeitől sem. Nincs bennök semmi diabolikus. Olyan mumus-félék, akik mögött ott ragyog a nagy mesemondó nagy szive s mosolyogva mondogatja:
– No, ne féljetek, ti nagy gyerekek, akiknek én most mesélek. Minden jól fog végződni. Czudarságok nem ülhetnek diadalt az erényen.
S nemzeti életünket, országunk szépségeit, rokonszenves tipusainkat, egyéniségünk eredetiségeit, szeretetreméltó gyengéinket nem a Jókai regényei ismertették meg a világgal? Kit olvasnak odakünn iróink közül legszivesebben? Petőfit és őt. És hallani kell, ahogy magam is több ízben hallottam, mint szeretik, mint magasztalják! Hát szégyen ez nekünk, nem dicsőség? Regényeinek lehetnek bőséges hibáik – hiszen oly tüneményes termékenység mellett, mint az övé, ez szinte kikerülhetetlen – de mindig van bennök egy-egy rész, egy-egy kötetnyi, mely rávall a lángelmére s melyet a világ egyetlen regényirója sem tudna különben – jobban és fényesebben – megírni.
És ezt nem egészen én mondom, hanem mondta egy jeles aesthetikusunk alkalomszerűen egy nagy és különböző elemekből álló társaságban. Persze, rögtön heves disputa támadt s a vádak csak úgy czikáztak a vita levegőjében, mint a villámlás.
Egy gömbölyű úr azonnal és erősen kifogásolta Tatrangi Dávid képtelen viselkedéseit a Jövő század regényében.
– Tegye bolonddá az öregapját! fejezte be mondókáját indulatosan.
Az akadémia természetrajzi osztályának egy tudós tagja a legapróbb részletekig kimutatta: hogy a Csigák regénye tele van képzelgéssel és ráfogással.
– Meghamisítja a történelmet! dörögte egy dühös historikus, aki naponkint inkunabulákat reggelizik, okmányokat ebédel s bullákat vacsorál, de még eddig önálló munkával nem állt elő.
Egy kis köpczös, fekete szemű emberke székre ugrott s mérgesen kiáltotta oda a Jókait védelmező aesthetikusnak:
– Maga nem ért ahhoz! maga csak bankettozni tud. Jókai nem egyéb, mint szemfényvesztő. A magyar élet tipikus vonásainak igazságával álczázza lélektani tehetetlenségeit.
– De csodálatosan tud elbeszélni, replikázott amaz.
– Hát írja ki róla, ha meri, előbbi állítását!
– Előbb írja ki maga, amit mondott, hogy képmutató.
– Nekem eszményeket adott, szólt most egy érzelmes hangú lirikus.
– Szamárság! mormolta, mintegy maga elé, egy kitünő államférfi.
– Ez az igazi szó! kiáltott teljes örömmel a köpczös emberke s boldog volt, hogy a gondolatát kitalálták, ami különben nem is volt valami nehéz dolog.
Az érdekes és minden tekintetben magyaros összhangra való eszmecseréből csak egy hang hiányzott és annak körülbelül a következőket kellett volna elmondania:
– Én igazán meddőnek tartom ezt az egész vitatkozást. Végre is, örüljünk, hogy van egy irónk, akit a világ észrevesz. S nagy teremtő erejével, tékozló fantáziájával szemben ugyan mi haszna lehet a kritikának? Mássá ugyan nem csinálhatja, mint amire született. Minden költőnek az a czélja, hogy meghasson, elragadjon s átálmodott vagy átérzett költészetével megindítsa a sziveket, s ime, ezt megteszi Jókai is. A kritikusokból pedig első sorban az a képesség hiányzik, hogy a művészet meghassa őket. Különös! csak a hidegvérrel alkotott művek mellett tudnak kissé fölmelegedni, mintha valamely politikai definiczióról volna szó. Mindenkit a saját chablonjaik után mérnek, a saját megkövesedett véleményeik mintájára szeretnének kiformálni. Egy formulájuk van s ez rendesen – ők maguk. De képzeljetek csak egy nagy rétet csupa pipacscsal, vagy akár egy kertet merő kaméliákkal. Milyen egyhangú, dísztelen látvány volna! Hát nem az emberi szellemnek ezerféle megnyilvánulása adja meg azt a változatosságot, mely a törekvéseknek, az eszmék fejlődésének s minden haladásnak állandó föltétele?
Ugyan, kérlek, jó urak, menjetek azzal a kritikával! Mert hisz tulajdonképen mi is az a kritika? A költészet inasa, aki annak köpönyegéből kitisztogatja a pecséteket; a múzsák szobalánya, aki szennyes ruháikat kimossa, lyukas harisnyáikat kitatarozza s a mellett a kisasszonyait hátok mögött mindig rágalmazza. Okvetetlenkedő pinczér, aki egy és más sültet feltranchéroz, porkoláb Apolló armadiájában, fináncz, aki minden átmenőt megvizitál, – kéményseprője a Helikonnak, ki az istenek oltárának csak a füstjével foglalkozik.
Szemére hányjátok ennek a nagy poétának, hogy Boskó-játékot űz a lélektani igazságokkal, hogy jellemei csak csillogó helyzetek mozgó bábjai, akik elhumorizálják a fejlődés vagy átalakulás törvényeit s fogásaik, furfangjuk a magyar geniusznak megannyi »huszártréfája«? Ah, csak éppen egyről feledkeztek meg, jó urak. Nem gondoltok arra, hogy az ő felséges bohóságainak egy forgácsa többet ér, mint a ti bölcseségeteknek egész kazalja. Mert minden bohóságában ott ragyog a kivételes ész, a lángelme nagy fénye, mig a ti bölcseségetekhez hasonló bölcseség annyi van, hogy szinte közönséges. Ti gyalog jártok s boszankodtok, mikor ő fölöttetek elröpül. Pedig arról igazán nem tehet, hogy szárnya van. Haragusztok rája s ahol csak szerét ejthetitek: támadjátok. Ő rendesen azzal felel ezekre a támadásokra, hogy tovább dolgozik. S igaza van. Nincs miért aggódnia. Koszorúját nem kell féltenie. Genialitása éppen ott kezdődik, ahol a ti itélőképességtek – végződik.
Úgy volt az mindig, és úgy lesz, hogy az északi fény pompája mellett elhalaványodnak a csillagok, – a lángelme diadalai mellett kevésbbé méltányoljuk a kisebb tehetséget. Pedig irodalomtörténeti szempontból minden erőnek megvan a maga komoly jelentősége, értéke és érdeme s csakúgy mint a természetben, a szellem birodalmában sem él és működik egyetlen talentum sem haszontalanul. Jókai neve magában véve is külön fejezete elbeszélő irodalmunknak s műveinek összesége, hatásaiban, egy nagy korszakot ölel át. Úgy elbeszélni, mint ő, senki sem tudott. Az a könnyedség, báj, az a jóizű, természetesen ömlő humor, tiszta, gazdag magyarság, az a szinező képesség s melegség az előadásban: kiváltságos adományok, – egészen az övéi. Magával ragadta, megigézte velök nemzetét s a körülötte működő elbeszélő írók szerepét derekasan megnehezítette. Annál nagyobb érdem az ő részükről, ha mégis számot tevő munkákat írtak, sőt meg is tudták magukat szerettetni.
Ezek közül termékenység dolgában Vas Gereben, családi nevén Radákovics József, (1823–1867.) jár elől. A régi patriarkhalis Magyarország s táblabiró-világ alapos ismerője és krónikása. Kifogyhatatlan kedvvel rajzolja a magyar életet s szeretettel és gonddal szedeget össze minden jellemző vonást érdekes korképeihez. Regényei főkép a Nagy idők, nagy emberek, Nemzet napszámosai, Egy alispán, Jurátus-élet stb. ma már szinte forrásmunkák számába mennek. A forradalom előtti évtizedek társadalmának hű tükrei, vonzók és tanulságosak, csak fájdalom, a formájuk nehézkes. Nem mintha Vas Gereben ügyetlen volna a meseszövésben, vagy nem ismerné a természetes beszédet, de stiljét agyonczifrázza s még népies előadásában is (Parlagi képek, Pörös atyafiak) van valami fárasztóan túlhajtott, a mi éppen ezért a mesterkéltség hatását teszi a mai olvasóra. Az ötlet, az adoma, a kifogyhatatlan tréfa nem menti meg e sajátságos stilt, mely mint a folyton szirtekbe ütköző patak, csak szaggatottan halad előre. Anyaga azonban annyira becses, hogy ujabban egy jónevű könyvkiadó czég illusztrált kiadásban adta ki összes műveit s az uj Magyarország közönsége teljes rokonszenvvel fordult a régi Magyarország érdemes krónikásához, a kinek korrajzait már-már bevonta az idők patinája.
Mélyebben szántó, tartalmasabb iró Pálffy Albert, (1820–1897.) a jeles publicista, ki gazdag fiatalságának egész lelkesedésével hirdette a forradalom igazát s később, a forradalom befejezéseként, a kiegyezés szükségét. Hirlapi czikkeivel, melyek szellemesek, élesek, merészek és meggyőzők voltak, nagy népszerüségre tett szert. Stilje kecsességét és könnyedségét főkép szépirodalmi műveltségének köszönhette. Sokat tanult a francziáktól, kiket nemcsak elegans öltözék s választékos mozgás dolgában utánzott, de nyomukon járt a csipős beszéd s kellemes előadás formáiban is. Regényeinek és elbeszéléseinek nem annyira a szenvedélyek kimerítő rajza adja meg a kellő tartalmat, mint inkább az érdekfeszítő mese, melyet biztos kézzel megrajzolt alakok játszanak le előttünk, szinte drámai gyorsasággal. Jól ismeri az élet szövevényeit, az emberi lélek titokzatait s ment minden érzelgősségtől. Első regényével, a Magyar millionaire-rel abban az évben lépett fel, melyben Jókai a Hétköznapokkal (1846.), de könyve nem részesült semmi tetszésben. Csak lassan, fokozatosan hódította meg a közönséget s szépirodalmi működésének igazi sulya a forradalom utáni időszakra esik, midőn a lapok gyors egymásutánban, sűrűn közölték ujabb novelláit. Ezek közül jelesebbek az Egy kastély az erdőben és A báróné levelei Regényei közül a legkiválóbb és legtartalmasabb a Régi Magyarország utolsó éveiben czímű korrajza, mely a negyvenes évek társadalmi viszonyait festi érdekesen, híven és élénken a szolnoki csatáig. Ez a regénye egyuttal a legsubjektivebb is: a saját ifjukori éleményeinek, benyomásainak szines tárháza. Szeretettel és kedvvel van írva, holott Pálffy elbeszéléseit általában bizonyos előkelő ridegség jellemzi. Szellemes, anélkül, hogy humora volna s leleménynyel szőtt meséi csak részben kárpótolnak kedélytelenségeért. Okos és elmés író, a ki elfoglal és szórakoztat, gondolatokat is bőven ébreszt, de nem tud meghatni.
Francziás mozgékonyság és könnyedség dolgában jóval túltett Pálffy Alberten egy másik írónk, az örökifju Degré Alajos (1820–1898.). Atyja franczia emigráns volt, a ki nálunk megtelepedett, magyar leányt vett feleségül s a fiát is magyarnak nevelte. A franczia-magyar vér nem tagadta meg magát a gyermekben sem. Iskoláit végezve, mint jurátus már 1842-ben Pesten az ifjuság nevében Kossuth előtt tartott ünneplő szónoklatot s ettől kezdve vezérszerepet játszott minden politikai tüntetésben, melyet a fiatalság rendezett. Eleven kedélyű, jószívű és bátor jellemű ifju volt, kedvencze az előkelő köröknek, öreg uraknak, nőknek egyaránt. Csakhamar letette az ügyvédi vizsgát, de a szépirodalomnak szivesebben dolgozgatott, mint az irodának. Néhány pajkos vigjáték és több vidám hangú novella jó nevet szerzett neki, – de nemsokára jöttek a forradalom viharos napjai s a kötelesség a fiatal Degrét is, a Petőfi által alapított »tizek« társaságának egyikét, szintén a csatatérre szólította. Hősiesen küzdötte végig a szabadságharczot, több izben kitüntette magát, s a világosi fegyverletétel után, huzamosabb ideig rejtőzködve a pusztákon, a végvidékre menekült, honnan csak az amnesztia hirére tért vissza Pestre. Ügyeit rendbehozva, megnősült s a pajkosan-vidor, könnyelműen-kedélyes ifjuból gondokkal birkózó, gyöngéden jó családapa lett. A párbajozó kardot a dolgozó toll váltotta fel, az elegáns toiletteket és finom nyakkendő-csokrokat a munkás-zubbony. Kettőzött szorgalommal látott a dologhoz s az elnyomatás korában Jókain kivűl talán senkit sem olvastak szivesebben mint őt, mert eleven tolla, vidám és szellemes termékei vigasztalást, önbizalmat, bátorítást hirdettek. Szeretetreméltó egyéniségében volt sikereinek titka. Azok közé a kivételes íróink közé tartozik, a kik úgy írnak mint beszélnek. Lehet akárhány jobb elbeszélőnk, de elevenség dolgában alig mérkőzhetik vele valaki. Róla csakugyan el lehetne mondani: franczia regényeket írt magyarul. (Két év egy ügyvéd életéből, Ördög emlékiratai, Kék vér, Nap hőse, Elzárt gyámleány stb.) A könnyed és ötletes társalgás hangján, a csevegés szökellő hullámai közt délczegen és vidoran uszik tova elbeszélése fellobogózott gályája s a kaczér jármű födélzetéről folyton hangzik a fesztelen jókedv kaczaja, a természetes beszéd kellemes ritmusa, mindaz, a mi a vidámság és semmi olyas, a mi unalom. Csak a Visszaemlékezéseim czímű érdekes két kötetét kell elolvasnunk, hogy a mondottakról meggyőződjünk. Apró, szinte egymásra torlódó jelenetekben és képekben ott van az átalakulás korának egész nagy rajza s ízről-ízre megismerkedhetünk benne Degré szeretetreméltó egyéniségének minden jellemző vonásával is.
Teljes elismeréssel kell itt megemlékeznünk ez időszak egyik legmíveltebb írójáról, Bérczy Károlyról (1823–1867.), a magyar sportirodalom megalapítójáról. Komoly, mély elme, sokoldalú talentum. Dolgozatai kiváló műgond és nemes izlés termékei. Széchenyi mellett nyerve alkalmazást, az angol szellem felé hajlik, nemcsak a sportirodalom művelésében, de a szépirodalom terén is. Regényt nem írt, de számos novellája van, melyek közül különösen kettőt kell felemlítenünk, mint rendkívűl becses alkotásokat, tehetségének teljesen érett gyümölcseit. Az egyik az Életutak czímű tragikus erővel írt novella, a másik a Gyógyult seb czímű remek elbeszélés, melyben nagy szívének egész érzelemvilága s gazdag költészetének minden megható bája föltárul. Eredeti dolgozatainál azonban nem kisebb jelentőségű Puskin Anyéginjának remekszámba menő műfordítása. Bérczy Károly Bodenstedt német fordításából ismerkedett meg a nagy orosz költő verses regényével s a költemény szépségei annyira megragadták, hogy vasszorgalommal félév alatt megtanult oroszul s lefordította a rimes regényt. Ez a munka valóban nem kerülhetett volna jobb kezekbe. Mintha csak az eredetit olvasnók. Sehol semmi erőszakoltság, oly természetes és nyugodt előadás, oly tiszta technika s a nehéz strófák daczára oly kitünő és könnyed verselés, hogy részemről, én nem győzöm eléggé bámulni fordítója mestermunkáját. Minden során megérezni azt a nagy szeretetet, melylyel e mű szépségeibe mélyedt s nem hiszem, hogy bármely európai nemzet tökéletesebb fordítását birná Anyéginnak, mint a magyar. A maga nemében mintaszerű munka s egyik elévülhetetlen emléke marad mindenkorra e sokerejű és komoly irányú költő szépirodalmi működésének.
Sokoldaluság, lázas tevékenység jellemzi e csoportnak egy másik tagját: Szathmáry Károlyt is (1830–1891.), a ki mint tanár, hirlapíró, képviselő, történet-, szinmű- s regényíró évtizedeken keresztűl rendkívüli munkásságot fejtett ki. Minket főkép mint regényíró érdekel. E tekintetben talán ő az egyedűli, a ki hű maradt Jósika irányához s mesterét minden jellemzőbb felfogásában követte. Ő is szivesen építi fel regényeit egy-egy erkölcsi vagy hazafias czélzatra (Sirály, Samyl); szivesen fordul a történelemhez s helyezi az eseményeket Erdély romantikus szinterére (Erdély vészcsillaga, Bethlen Gábor ifjusága). Bár elég históriai ismerete van, rajzaiban és leirásaiban megmarad a dolgok felszinén s inkább csak a zománcz, a szin, a külsőségek válnak nála történetiekké, nem a kor a maga egészében, sem az alakok, kik korukat mozgatják. Ért a meseszövéshez s az érdekfeszítő helyzetek megteremtéséhez, de hiányzik belőle a lélektani mélység, a költői kedély magával ragadó heve s a stil hódító bája. Harmincz kötetnyi regénye közül legismertebb a Magyarhon fénykora. Művei abból a szempontból mérlegelve, hogy az olvasó közönségben oly időszakban támasztottak érdeklődést a mult iránt, midőn abból kellett erőt merítenünk: megtették a maguk hazafias kötelességét s nem csekély érdemük, hogy ma is nyugodt lélekkel adhatjuk őket az ifjuság kezébe.
Ennek a csoportnak egyik érdemes tagja Vadnay Károly is (szül. 1832.). A forradalomban honvéd-tüzér, majd besorozott közvitéz az osztrák hadseregben. A katonaságtól megszabadulván, Pestre jött s a Nagy Ignácz által szerkesztett Hölgyfutár munkatársa lett. Eleinte verseket irogatott, de csakhamar átpártolt végleg a prózához s a hirlapirás vesződségei mellett nagy kedvvel és rátermettséggel forgatta az elbeszélői tollat. Novellái és regényei (Téli estékre, Kis tündér, Eszter a szép kardalnoknő, Eladó leányok, Rossz szomszéd, Éva leányai, Hymen, A besorozott, Immaculata grófné) gondos alkotásai egy erősen megfigyelő s nemesen érző léleknek, a ki izlés és stil dolgában is előkelőbb íróink közé tartozik. A változatos élet hű, poétikus és szabatos rajzolója ő. Távol áll minden hazugságtól és cziczomától, természetes és egyszerű, kellemes és igaz. Erős erkölcsi érzék vezeti. Írói erényeiért nevezték el a »tizenhatéves lányok írójának«. Ízről-ízre magyar, abból a régi, nemes ágból, melyet meggyőződésszerűleg hat át a fajszeretet melege. Élete java részét a magyarság fölemelésének önzetlen munkájában töltötte el. Egy népszerű organum állt rendelkezésére, a Fővárosi Lapok, melyet évtizedeken át lelkiismeretes gonddal és eléggé nem dicsérhető tapintattal szerkesztett. Szépirodalmi napilap volt, mely azonban az ő kezében valóságos kultur-missziót végzett. Csoportosította a legjobb írókat s meghódította a legintelligensebb közönséget. Szinte nélkülözhetetlen lappá lett, mert figyelmét kiterjesztette mindenre, a mi a magyar társadalmat érdekelte. Érdeklődést keltett olyan dolgok iránt, a mi iránt más lapok nem tudtak érdeklődést kelteni. Nem a nagyképűség, tudákosság és unalom volt zászlajára írva, hanem a kellemes formák kultusza, az ismeretterjesztés szüksége, a szórakoztatva oktatás paedagógiája. Hozzászólt az irodalom, művészet, társadalom és közélet minden időszerű kérdéséhez s mindig talpraesetten, eredményesen. Generácziókat nevelt az irodalomnak, s jól megválogatott közleményeinek gyors váltógazdaságával nagy közönség érdeklődését és pártfogását biztosította magának mindvégig. Vadnay 1892-ben visszalépvén e lap szerkesztésétől, korántsem fejezte be irodalmi pályafutását. Hajlott kora daczára teljes erejében van kiváló szellemi képességeinek s jelenleg emlékiratainak összeállításával foglalkozik. Az emlékiratokból egy kötetnyi Elmult idők czimmel már megjelent s a honvéd-világ és az ötvenes évek társadalmi viszonyaira nézve megbecsülhetetlen adatokat tartalmaz, olvasmánynak pedig fölér bármely jó regénynyel. Nemcsak a kort, melyről ir s a jelentősebb szereplők egyéniségét ismerjük meg belőle alaposan, de magát az írót is, minden szeretetreméltó tulajdonságával. Ha valakinek, neki elég tapasztalata, műveltsége, emberismerete, kedélye és izlése van ahhoz, hogy gazdag és tartalmas multjából elmondja mindazt, amit tanulságosnak, hasznosnak és becsesnek itél a jelen meg a jövő számára.
Ez időszak jelesebb elbeszélő-írói közül idesorozzuk Abonyi Lajost (1833–1898.) is, családi nevén Márton Ferenczet, a ki egész életét az alföldi magyar nép körében töltve, annak gondolat- és kedélyvilágát poétikus melegséggel tükrözte vissza regényeiben (A mi nótáink, Magduska öröksége), novelláiban (A fonó krónikája) s népszinműveiben (Betyár kendője, Panna asszony leánya, Siroki románcz) egyaránt. Tősgyökeres magyar író, – kerül minden czikornyát, egyszerű, mint maga a nép s szívhez szóló, mint egy jó lirikus. Műveiből szinte kiárad a puszták illata, a romlatlan magyar népélet üde levegője.
A magyar népélet köréből veszi tárgyait egy másik jónevű elbeszélőnk is, Baksay Sándor, (szül. 1832.) a kinek Gyalogösvény és Szederindák czímű novellás kötetei az ujabb elbeszélő irodalom java termékei közé tartoznak. Erős megfigyelésű, vastag nyaku kalvinista író, akinek magyarosságában is van valami rendkivüli izmosság és makacsság, humora pedig mélyebben szánt, mint sok neves humoristánké. Kissé vaskos, kissé hosszadalmas s talán kissé modoros is, de mindig érdekes, s a ki belemélyed az olvasásába, meg fogja szeretni, mert nagy szíve van az emberi nyomoruságok iránt s thémáin keresztültöri magát egyéniségének őszintesége s igazságainak ereje.
Csupa kedély és játsziság jellemzi Balázs Sándor (1830–1887.) elbeszélő múzsáját. Angol minták után indul, főkép Thackeray-t kedveli, kitől a Kisfaludy-Társaság megbizásából két kötetnyi novellát le is fordított magyarra. Eredeti dolgozataiban azonban sokkal szelidebb és gyöngédebb, mint az angol humorista. Nem az élet nagy problémái, hanem apróbb mizériái érdeklik, kis emberek mulatságos helyzetei, furcsaságai, melyeket Tükördarabok, Tarka képek és Vig elbeszélések czímű köteteiben jóizű humorral és sok szeretettel rajzolgat. Előadása rendkívül vonzó, természetesen ömlő, vidám. Égben czimmel írt egy jó vigjátékot is, mely egy költői hajlamú nő háztartását figurázza ki s műsoron van napjainkban is.
Par excellence novella-író s termékenység dolgában az előzőket jóval túlszárnyalja Vértessy Arnold (szül. 1836.), a ki már évekkel ezelőtt megjubilálta az ezredik novelláját s azóta néhány száz ujabbal bizonyította be, hogy még mindig van mondani valója. Fáradhatatlan elbeszélő. Rendszeres, mindennapi szellemi torna ez nála, – könnyen és kedvvel dolgozik, a meseszövésben leleményes, előadásában mindig czélratörő s talán éppen ezért sohasem unalmas. Nagy olvasó közönsége van, s akit olvasnak, az nem dolgozott hiába.
Tolnay Lajos (szül. 1837.) mint elbeszélő az angol pesszimisták tanítványa. Szinte kedvtelve keresi az emberi gazságok, a lelki romlottság s nyomoruságok sötét birodalmát. Regényeiben és novelláiban a modern társadalom bűnei játszszák a főszerepet s a magyar közélet számos ismert fajképe s hivatalos tekintélye van bennök pelengérre állítva. A kegyetlen túlzás epés művészetével, haragos realizmusával rajzolja elénk szánalmas alakjaikat s kíméletlenül suhogtatja fölöttük a szatira goromba korbácsát. Helyes. Swift is kegyetlen s borzong az ember, ha olvassa. De rettenetes gúnyjából kiérezzük vérző szive dobogását, azt a mélységes, nagy, igaz részvétet, melylyel az emberi nyomoruságok iránt viseltetik. Tolnayból hiányzik ez a nagy szív. Kedélye fanyar, hideg esze szinte kéjeleg a gyűlöletben s oly gyönyörűséggel hóhérolja le az embereket, mintha az erkölcsi kivégzést tartaná a leghumánusabb igazságszolgáltatásnak. Lehet tartalmas, jelentékeny, sőt bátor író, de semmi esetre sem szimpatikus.
Tisztább, üdébb légkörben mozog s a nemesebb realizmus híve Győry Vilmos. (1838–1885.) Mint lirikus is rokonszenves költő, mert csak azt dalolja, amit érez. Szelidség, jóság, szeretet az egész lénye. Egyike legkitünőbb műfordítóinknak (Frithjofmonda, Don Quijote, Svéd költőkből stb.) s az elbeszélés terén is derekasan megállja a maga helyét. Ebbeli műveit erős erkölcsi czélzat hatja át, de azért sohasem válik száraz moralistává. A szépet a szépért szereti s törekvéseinek végczélja mindig a harmónia. Iró és ember teljesen összeforrnak benne s munkássága a maga egészében hű tükre marad tiszta életének.
Volt a forradalom utáni korszaknak egy más elbeszélői köre is, az ugynevezett humoristák, kik a tréfa, adoma, dévajság tarka lobogóját lengetve, megelégedtek azzal, ha olvasóikat néha megkaczagtathaták. Az irodalmi apjuk Frankenburg Adolf (1811–1884.) volt, bár ez az érdemes és józan író a humornak csak igen szerény fegyvertárával rendelkezett. De tudott agitálni, hatni és irányítani. A fiatal írók, köztük Jókai, Petőfi, Tompa, szivesen csoportosultak köréje, különösen mikor népszerű hetilapját, az Életképeket kezdte szerkeszteni. Művei közül legmaradandóbb becsüek Emlékiratai, az Őszinte vallomásokkal és Bécsi éleményeimmel kerekedve teljes egészszé s bőséges adalékokat szolgáltatva a kor történetéhez.
Minden tekintetben magasabb szinvonalon áll, sőt e kor egyik legkitünőbb humoristája Pákh Albert (1823–1867). Mindjárt kezdetben, első műveivel kedvenczévé lett a magyar olvasó közönségnek. Volt benne valami uj, friss és eredeti. Jóizű életképeinek pompás alakjai, vidám hangja, intensiv humora nevettetett és hódított. Ez az író tisztában volt magával és a világgal. Nem szerette a haszontalan beszédet. Ha irt, mindig volt mondani valója. Gyűlölte a szenvelgést, a dagályt, a szónokiasságot s alaposan kigúnyolt egy csomó olyan irodalmi erényt, a mit gyarlóságnak vagy veszedelemnek tartott. A képmutatókat és czifrálkodókat saját fegyvereikkel verte meg, a hogy Molière tette ezt a Precieusesökkel. Nemes ambiczióval lépett az irodalmi pályára, nagy czélok lebegtek előtte és komoly feladatokat akart a tréfa és szatira örve alatt megoldani. Gyógyíthatatlan betegsége idejekorán kizökkentette a felvett irányból s tevékenységét (ezt a szót ő humorosan s a magyar viszonyokra alkalmazva a tevé-ből származtatta) más irányba terelte. Élete megoszlott a kórágy, az orvosságos üvegek meg a szerkesztői munka közt. Alapítója lett a Vasárnapi Ujság-nak, ennek a kitünő, családias és izről-izre magyar képes heti lapnak, melyet haláláig nagy szeretettel s lelkiismeretes gonddal szerkesztett. Sok szenvedésen ment keresztűl, de lelke nem vesztette el derültségét és munkakedvét. Ismeretterjesztő vállalataival rendkivüli szolgálatokat tett a nemzeti művelődés ügyének. Humoros életképeit, melyek egy nagy tehetség sokatigérő kisérletei, halála után a Kisfaludy-Társaság adta ki két kötetben. Ezek közül a Fiatal óriás, Egy nap egy instruktor életéből, a honszerelmesek stb. maig sem veszítették el humoruk sokszinű zománczát.
A magyar mulattató irodalomnak igen eleven tollu munkása volt Nagy Ignácz (1810–1854.), ki regényeivel, novelláival, adomagyüjteményeivel és vigjátékaival (Magyar titkok, Menny és pokol, Torzképek, Hajdan és most, Bors és paprika, Tisztujítás stb.) a negyvenes és ötvenes években nagy népszerűségnek örvendett. Humora nem mély, de annál termékenyebb s külső eszközökben és hatásokban szinte kifogyhatatlan. Ennek a sirva-vigadó korszaknak s egyuttal a forradalom utáni szépirodalmi fellendülésnek egyik folytonos tevékenységben álló rugója ő, a ki az ötletesség és vidámság örve alatt sok komoly és hasznos munkát is végzett a magyar kultura érdekében.