Az asszonyon határozottan meglátszott, hogy része van a férje nyomoruságában. Halvány, kicsi teremtés volt, csak sápítozni, sóhajtozni tudott. Nagyon alkalmatlan lehetett a férjének, mikor még törődött vele és most sírva beszéli el, hogy mint hagyta ott éjjelenkint csak azért, hogy a társaival mindig zajosabban és több keserüséggel beszélje meg a világ dolgát.
– Mit akar a világgal, ha családja van? Törődjenek a nőtlen emberek a világgal, azok tehetik. Egy házas embernek első a családja, ugy-e?
– Persze.
– No, mondtam én neki, de rám se hallgatott.
– Majd máskép lesz minden.
– Az lenne jó. Forduljon a dolog vagy erre, vagy arra. – Hogy mi ez az erre és mi az az arra, azt nem mondta meg, csak sóhajtott. Nem igen tudtunk neki mondani semmit.
A Vronszki arczán pedig néhány nap óta valami sunyi tervezgetés ült ki. Zavaros vonásai között is lehetett olvasni, hogy valamire készül. Kettőzött figyelemmel, szinte reszketve és félve leste apját a gyermek. Nem szólott senkinek, de mintha minden perczben azt mondta volna magában: most, most! – arra készült, hogy oda ugrik az apja mellé és föltartja, ha tenni akarna valamit. Szegény kis fiu többet szenvedett, mint az anyja, mert jobban látott. Valami korai ösztön adta meg neki azt a férfira valló éles szemet, a melylyel be-bepillanthatott az apja lelkébe. Látta, hogy forr valami benne és félt. Pár nap óta folyton kisérte, észrevétlenül a nyomában volt mindenütt s figyelte a kezét, szemeit, hangját.
Vronszki nem tudott róla semmit, ő szabadon közeledett a végzete felé s ehhez nem kivánt tanut. Minket is ritkábban keresett fel, ha jött is, gyorsan elment. Sokat szaladgált az utczákon czél nélkül s ha elfáradt, odaült egy-egy ház falához, mint egy koldus.
Tegnap sebesen ment feléje egy kocsi. A lovak majd letapostak egy utczaseprő asszonyt s az ágaskodó paripák e perczben nagyobb uraknak látszottak, mint a mekkora asszonyság egy ilyen szegény asszony. Már alig volt tiz lépésnyire a kocsi, a mikor Vronszki gyorsan kikapta zsebéből revolverét s rálőtt. A gyermek elkiáltotta magát a háta mögött: Apám! Az emberek összeszaladtak, egy rendőr elvette tőle a revolvert, a másik a kezeit fogta le, még mindig tartottak tőle. A fiu hang nélkül sírt, sürün folyt végig az arczán a köny. Az összekötözött ember zavaros tekintete rá is tévedt egy pillanatra, de már nem ismerte meg. Nem értett semmit, csak messze eltekintve a tömeg feje fölött, ugy állott a sok ember között, mint egy oszlop.
– Apám, apám! – kiáltott a gyermek még egyszer s megrázta a mozdulatlan embert. – Én vagyok, nem látsz, ide nézz!
Az apja rá se hallgatott, zavarosan mondott egy pár szót az embereknek. Mindenki látta mindjárt, hogy milyen emberrel van dolga.
– Csütörtök, sziklák, történelem, a kutyák, száz, ezer, millió…
Minden kerék veszettül kezdett forogni az agyában. Lárma is lehetett odabenn a koponyája alatt, mert félt behunyni a szemeit, egy utolsó pillantással inkább kifelé vágyott a világba, a mely épen akkor kezdett derülni, a mikor elkezdődött az ő hosszu sötét éjszakája.
Ugy érzem magam, mintha egy csillogóra öblögetett kristálypohárban laknám itt Münchenben, a Schrandolf-strassén. A háziasszonyom egy szegény könyvkötő felesége. Ügyefogyott kicsi asszonyka, majd meggörnyed a nagy krigli sulya alatt, a mint délben az urának jóféle fekete sört hoz fel a korcsmából, de azért folyton takarít. Mikor hazakerülök, mindig a szobában találom. Porol, törülget, surol, kefél, dolgozik szegény feje annyit, mint nálunk hat cseléd. Még két szobaur van rajtam kivül, az egyik kereskedő, a másik technikus. Olyan szépen megférünk, mintha egy familia volnánk. Általában nem vagyunk kötekedő emberek s tultesz rajtunk békességes természetben a gazda, a ki a maguk kis szobájában teméntelen könyveket füz össze s mig dolgozik, dudorászsza, de nem énekli azt a sok német nótát, a mit inaskora óta megtanult.
Az első éjszakám után reggel bejött az asszony. Tett-vett és fecsegett.
– Hogy aludt, uram?
– Jól.
– Szereti a lakást?
– Magyar?
– Az.
– Van anyja?
– Van.
– Hát apja?
– Az nincs.
– Nagy baj. Meghalt?
– Meg.
– Mi volt?
– Katona.
– Jesszus! Meglőtték?
– Nem, csak ugy halt meg, mint a czivilek.
– Azért, mert ott sok katonát lőttek meg.
Látszott a szegény asszonyon, hogy nagyon töri magát valami kis alkalomszerüségért, a melylyel rámutathasson a falon arra a képre, a melyen nagyon sok katonát lőttek meg. Milyen szerencséje, hogy katona volt az apám, különben végig kellett volna, hogy kérdezze az egész rokonságomat, a mig egy katonát talál. Nagyon békés emberek voltak az őseim, csak anyai ágon emlékezünk kegyelettel egy Zudor Balázsra, a ki Thököli mellett harczolt és nagyon vitéz ember volt. Mig odáig eljutottunk volna, ujra beesteledik.
A kép alá az van irva: Sedan.
Napoleon átnyujtja a kardját Vilmos császárnak. Arcza azt a benyomást tette reám, a mit egyszer akkor éreztem, mikor egy falusi állatseregletben a czigány szelidítő kegyetlenül elpáholt egy rókát, a miért nem akart átugrani a tüzes karikán. Ilyen rókaformájura van festve a legyőzött franczia császár. Előtte áll Vilmos, egy kétakkora alak, arcza kemény, mint fején a sisak, termete szilárd, mint egy oszlop s a karjával parancsolólag mutat a földre. A francziák mind kétrét vannak görnyedve a képen, a németek pedig egyenesebbek a nyársnál. A földön, félig összegázolva fekszik egy franczia zászló, alig lehet fölismerni rongyán a szineket, a háttér pedig napos, világos, ragyogóbb, mint a legszebb májusi reggel.
– Sedan – mondta az asszony.
– Látom.
– Ugy-e szép? Itt marad a szobában, nem visszük el. Ragyogott a szeme, a mint a képet nézte.
– Az uram is ott volt.
– Katona?
– Nem, könyvkötő, hanem azért ott volt.
– Jól tette.
– Én is azt mondtam neki. Van még ilyen kép a másik szobákban is, nálunk is. Megnézi?
Végig néztünk minden Napoleonos képet a lakásban. Majdnem egy volt valamennyi, szines, merev és tulságos rajta minden, uraság, rabság egyaránt. A győző: Isten, a legyőzött: hangya, de hát igy esik ez nekik jól, ám lássák.
– Ugy-e szépek?
– Szépek.
– Részletben fizetjük, az uram minden héten három márkát visz értük a boltba. Már a vége felé járunk. Ha ezekért már nem kell fizetni, veszünk egy szép nagy, uj képet, az a kicsi már fakulni kezd – és megtörülgette a rámát.
– Hát azután arra mi lesz festve?
– Rám nézett csodálkozva s olyan természetesen beszélt, mintha arról világosított volna fel, hogy a krumpli nem baraczkfán terem, hanem a földben.
– Sedan.
A kávéházban Fräulein Anna fogadott. Hosszu sovány leány, a feje szőke, dereka elfoly a termetén, mintha nem is volna s csak ugy találomra kötné fel a kötényét, lábai nagyok, szóval tipusa azoknak az eldolgozott testü munkásleányoknak, a kikkel telve van ez a város. A fal telve van képekkel, egyik a római kolosszeum, a másik valami olasz mező, a harmadik a kávés és egy vastag óraláncz és igy tovább. Anna látta, hogy én a képeket nézem, nem zavart, hanem a mikor elhagytam a vásznakat, lelkesülni kezdett.
– Ez mind semmi – azt mondta. – Tessék velem jönni az emeletre, ott van egy kép.
– Mi az?
– Sedan.
A kép valami olyas, mint a milyen az én szobámban van, csak nagyobb és finomabb, s a leány nem viczog, mint máskor, csendes és komoly.
– Az én papám is ott volt.
Lassankint, a kivel csak szóba állottam, mindenkinek volt valami köze Sedanhoz. Egyiknek a bácsija, másiknak az apja volt ott, harmadik, negyedik pedig maga sütögette a puskáját a francziákra. Én Istenem, vajjon kik lehettek idehaza, ha mind háboruzni voltak? Ezt azonban meg kell szokni, mint a vizet vagy a levegőt. Kissé csendes hősök, hanem nagyon komolyan adják elő a dolgot. Éreznek minden szót, a hol egyszerre száz ágyu szól, ott nagyot ütnek az asztalra, krétával megrajzolják a plánumokat, gyujtóval kirakják a szituácziót s megemelik a kalapjukat, mikor azt mondják: a császár. Közbe elfütyölik az indulókat mind a két részről s mikor végre gulába vannak rakva a franczia fegyverek, olyan nagyot hörpentenek a fekete sörből, a milyent odahaza a legmerészebb fantázia se tud elképzelni. A gyerekek körülveszik az asztalt, eltátják a szájukat s szivják magukba azt a dicsőséges, győzedelmes levegőt, a minek a neve Sedan.
Hanem én már untam. Hol a házigazdám fogott elő, hol valami másik bácsi és az obsitos katonák itt is éppen olyan otrombán hazudnak, mint másfelé. Aztán örökké egy nap, egy helyzet, egy hangulat, egy szó…
– Sedan, Sedan… aztán ujra meg ujra Sedan.
A technikus lakónk valami nagy nyaralót épít a város mellett, kiköltözött oda. Mikor üres lett a szoba, a házigazdám hóna alá vette a csirizes tálat s teleragasztotta az utczában a csatornákat lakófogó czédulákkal. Másnapra már beköltözött az uj ember.
Kis fekete ember volt, de a mellett jámbor, mint egy bárány. Nagy könyvet csapott a hóna alá minden reggel s estig nem is láttuk. Bejárt mindenhova, a hol csak képet talált ebben a nagy müvészfészekben és másolt. Ugy dolgozott, mint egy favágó. Mindig és ernyedetlen szorgalommal rajzolt, zsebében csörögtek a vékonyra hegyezett szénrudacskák, a mint le és fölszaladt a lépcsőn s az elmaradhatatlan fehér könyv egyre feketébb lett a sok rajztól. Képviselve volt azokon a lapokon Rubenstől Munkácsiig minden nemzetiségü mester, de azért minden rajz alá a maga nevét irta a kis fekete ember: Jules Buarde. Ez a legolcsóbb formája a teremtésnek, az bizonyos és nem is kell hozzá valami nagy ambiczió. A kis franczia nem is igen törődött senki véleményével, csak rajzolt a maga gyönyörüségére nagy jámboran. Nem vétett senkinek, csak a mestereknek, a kiket lemásolt a fehér könyvbe, de hát azok nem sokat törődnek az ilyesmivel.
Tegnapelőtt alig tudtam feljutni a lépcsőn. A folyosót is elállották az emberek, a kik a földszinti kocsmából gyülekeztek fel a nagy csete-patéra és zsongtak, mint a darazsak.
– Kutyaság, agyon kell ütni.
Mellettem rohant le a lépcsőn a kis fekete ember. A kabátja gallérját egészen a füléig felhuzva szorította az arczához s fájdalmasan lihegett. Fenn ökleikkel fenyegetőztek és ugy egybefolyt a szavuk, hogy nem értettem meg semmit. Egyszer-egyszer hallottam ki a nagy zsivajból ezt a szót: Sedan.
A könyvkötő elém jött, hebegett, hadonászott a kezeivel s reszketett, a mint beszélt.
– Hazajött tegnap, nem tudom mi lelte, valahol leitatták.
– Kit, miről beszél?
– A franczia, az a kutya, összetépte a képet…
– Melyik képet?
– Sedant…
A többi is rámondta, hogy azt, azt, Sedant.
– Itt van, csupa rongy. Mérges lettem, kiabáltam ma reggel, a mikor észrevettem, ő is kiabált, gőzölgött a feje, megütöttem, visszaütött, megvertem, ő is megvert…
Az arcza össze volt karmolva s néhol még csepegett a vére. A fején egy nagy daganat kéklett le a homloka közepéig. A felesége hivta a szobába, hogy mosogassa meg hideg vizzel, nem ment. Lássa az egész világ, hogy ő nem hagyta magát.
Még a folyosón is sokáig beszéltek a dologról. Egy-egy hang eljutott hozzám is nagy zavarosan, csak azt értettem ki belőle, a mit már megszokott a fülem.
A szomszéd ház eresze alatt öt fecskefészek van. Az utcza csendes, elhagyatott, se fogat nem jár rajta, se lovasok nem vágtatnak végig a porondos uton, ha az ember látni, figyelni akar, egészen a fecskékre van szorulva. Ezek a legérdekesebb lakók, a többi tuczat. Azok a szegény fészkek sokkal több viszontagságnak vannak kitéve, mintsem gondolná az ember. Az eresz nem véd meg minden ellen, csak éppen födelet ad, mikor a verebek beállítanak lakást követelni, bizony ki kell szállani a verekedésre minden fészeklakónak, a ki csak birja a szárnyát és vagdalkozó éles kis csőrét. Hozzá még a verebek mindig többen vannak s merészebbek is. Ilyenkor behallatszik ablakomon mind a két fél csatakiáltása. Minden jóravaló ember fecskepárti lenne itt, hacsak nem szocziáldemokrata. Én is a fecskéknek szeretnék valamicskét segíteni, de nem lehet. Egyszer tapsoltam és fütyöltem, de nem értem el vele semmi eredményt, mert a helyett, hogy a verebek ijedtek volna meg, az én barátaim rebbentek tova. Szóval, nem kell beleelegyedni a más állatok dolgába, elvégzik ők valahogyan a maguk békéjét és verekedését egyaránt s a mellett ráérnek egészséges kis fecskefiukat költeni ki a mogyorónyi tojásból s táplálják is a maguktól elvont drága falatokkal. Itt is, ott is kidugja fejét a fészekből egy-egy uj legény s szaporodik a tábor.
A hatodik fecskefészek fölül van az ereszen és emberek laknak benne. Ezelőtt atelier volt, most is az, hanem egyuttal benne főznek s egy szögletben hálószobát is rendeztek be rajta a lakók. Két nagy táblaablak világítja meg a kis műtermet. Az eddigi lakók folyton káromkodtak, mert nem lehet védekezni benne a nap ellen. Ha az egész üvegoldalt elfüggönyzik, sötét van benn, mint a pokolban, ha világosan hagyják, szinzagyvalékot kevernek a napsugarak a vászonra. Rángatták egész nap le és fel a függönyt, egyik sarokból a másikba küldték a modellt s két-három nap alatt megszöktek. A ki most lakik benne, az türelmes és csendes. Van egy párja, a világgal nem igen törődik s csak akkor pingál, ha a napnak éppen nem méltóztat sütni. Nem igen van valami sietős munkája, bár szörnyü módon szegény ember lehet. Máskülönben igen vigan élnek. Az asszonyka sokat énekel, ugy látszik az urának is tetszik a hangja, közben nevetnek, nagy hanczurozást csapnak s az öt másik fészekből hallgatózva dugják ki fejeiket a fecskék. Sok bajuk van az esővel. Éppen az ablakuk előtt van a csatorna. Ha nagyon zuhog a zápor, becsurog a viz házikójukba. Ilyenkor kikönyökölnek az ablakba, egymásra hajlik a válluk, igen sokat és nagyon kedvesen komédiáznak a bőséges vizzel. Ugy tesznek, mintha visszahajtanák tenyerükkel kétfelül a vizet a fedélre, de tulajdonképeni czéljuk mégis az, hogy végigdörzsöljék vizes kezüket egymásnak az arczán. Az asszony végig borzong, sikít egyet-egyet, de azért visszajön az ablakhoz. Aztán meg a férfi dörmög, törülközik nagyban s nagyon meg vannak elégedve a világgal ebben a pocsék időben. A férfi nincsen több huszonnégy évesnél s az asszonyka se töltötte még be a tizennyolczat. Majd megjön az eszük.
Néhány hét előtt ugy látszott, mintha csakugyan megkomolyodtak volna. A férfi fölrajzolt egy képet s nagyon komolyan vette a vásznat. Mikor tiz márkáért odacsapta a papirra valamelyik kövér hentesné arczképét, mindig fütyölt, énekelt és jókedvü volt. Most belekomolyodott a munkába, a szemeit majdnem erőszakosan meresztette rá a szinekre, hogy minél többet lásson, lélegzetét is visszafojtva figyelte a munkáját s mikor egyszer az asszony megszólította, durván kiáltott rá, hogy hallgasson. Most már neki is sok munkát adott az ablak, rángatta a függönyt s káromkodott mérgében, éppen mint az előbbi bérlők.
Csak délben, az ebédnél állott szóba a feleségével, akkor is komolyan s még sóhajtott is.
– Soha se éreztem annyira, hogy semmi vagyok, mint most. Találkoztam az utczán egy professzorral, ugy beszélt velem, mint egy kölyökkel.
– Mit mondott?
– Hát nem fog kiállitani, nem? – kérdezte s megfogta a vállamat. Jó lett volna ugy-e végezni az Akadémiát? Tudna valamit produkálni s nem csak mesterasszonyokat rajzolna szénnel. Nem bolondság ám az iskola, kár volt otthagyni. Csavargó lesz az emberből a nélkül.
– Semmit, mit mondhattam volna. Igaza van, érzem. Unom már a szenet és a krétát, akarok valamit produkálni is. Van erőm, dolgozni fogok.
Az asszony egyszerre megijedt.
– S miből élünk addig? – kérdezé.
– Eszünk kenyeret és sajtot.
Délután tovább rajzolt, másnap is, harmadnap pedig már festeni kezdett. Az asszony egymás után hordta a holmit a zálogházba. A mi jó ruhájuk volt még, azt eladogatták, a férfinak volt még egy nagy czimeres pecsétgyürüje, a mi eddig még mindig kivánszorgott a sok nyomoruságból, most az is elment a többi után s el utoljára az a kis régi ezüst óra is, a mit még az apjától örökölt s kétszer kellett naponkint felhuzni egy kopott aranyos kulcscsal.
– Nem lesz semmink – mondta az asszony, a férfi pedig festékbe, ecsetekbe ölte a pénzt s majdnem elkeseredett dühvel dolgozott. Nagy volt a nyomoruság a kis fészekben, de a kép haladt. Csodálatos módon sikerült rajta minden. Volt egy kis köze a véletlennek is a dologhoz, de nagy tehetség világított elő a sok szin közül. Hümmögtek és csóválták a fejeiket azok, a kik látták a munkát, mig készült s kérdezték, hogy meglesz-e a tárlatra?
– Meg, meg kell, hogy legyen, – mondta a piktor s olyan határozottan beszélt, hogy hinni kellett neki. Leste mindenkinek az arczát, hogy vajjon igazán beszél-e, a mikor dicséri a képet s vigasztalta az asszonyt.
– Nem sokáig tart már s majd lesz pénz ujra. Csak még egy kicsit türjünk, egy kicsit…
Körülnézte a szoba csupasz falait és zugolódott. Őt nem lelkesitette az, a miért az embere hevült. Azok a kis dolgok, a melyekkel egy nap alatt lehetett pénzt szerezni, jobban tetszettek neki, mint ez a hosszu munka. Mikor a férfi nem látta, sírt is. Se kalapja, se czipője nem volt már olyan, a mivel emberek közé lehetne menni. Lassan-lassan megszokta, hogy minden nyomoruságért azt a vásznat okozza, a mi mindent felfal, mint egy örökké éhes szörnyeteg. Ott duzzogott órákig egy szögletben s szavát sem lehetett hallani, közbe megették azokat a szomoru ebédeket és vacsorákat, a miket még megengedett nagy kegyesen a vászon s mióta a képhez kezdett a piktor, csendes és komor lett a hatodik fészek.
A kávéházban valaki megindította a hírt, hogy ez a kis piktor, a ki a Schraudolf-strassen lakik a szeretőjével, nagyon szép dolgot csinál a tárlatra. – Lefőz mindnyájunkat… Kezdték komolyan venni a kis piktort.
– Van ötlete, szive, ért a pikturához – ez lett a hangulat. Valaki fölfedezte, hogy egy régibb képén is meglátszik már a tehetség. Egy tó és két hattyu van rajta. Különösen a tó nagyon szép.
– Szebbek a madarak – mondta valaki.
– Szebb a tó!… és már vitázni kezdtek felette, mig a fészekben ő csak dolgozott pihenés nélkül s mikor a nap az utolsó sugarát is megtagadta tőle, fáradtan, pislogó szemekkel hullott a vetetlen ágyra.
– Még csak egy kicsit türj Mari, – biztatta az asszonyt. Ma befejeztem ezt az oldalt – mutatta is a kezével – holnap megfestem a fákat, holnapután következik a napos oldal, aztán…
– Aztán, aztán, aztán, türelmetlenkedett az asszony, sohase lesz készen. Tegnap is, tegnapelőtt is lett volna megrendelés portré-ra, ha utána járnál.
– Az nem művészet fiam, értsd meg. Az mázolás, az semmi.
– Meglehet belőle élni.
– Ebből is, csak várjunk.
– Mig ezt a hitvány vásznat föl nem feszitetted, soha sem voltunk ennyire. Elmegy az embernek minden kedve az élettől.
– Majd csak ezután jön meg igazán.
– Addig meghalunk éhen.
– Ne félj tőle.
– Én nem birom már sokáig.
– Nem is kell, csak még egy kicsit Mari, még egy kicsit…
Másnap következett az erdő. Egymás mellé sorakozott egy halom üde, zöld levél a fákon s szinte érezte a friss galyak illatát a vászonon az, a ki a képet nézte, a fák mohos törzséről pedig kedve jöhetne az embernek bársonyt szakítani. Valami ős talentum lakott ebben a fiatal emberben, nem tudott sokat és azért teremtett. Az arcza azért csak ránczos maradt s komolyan függesztette szemeit a képre, bár sikerültek is a vonásai. Nem örült, kételkedett az igazságban, még a szemeinek sem hitt. A mellett szenvedélylyel folytatta a munkát, ugy dolgozott, mintha ettől a képtől függne az élete és az üdvössége.
– Minden, minden benne van ebben a képben, Mari – mondta egyszer az asszonynak, a ki kedvetlenül kisírt szemekkel gubbasztott mellette a földön.
– Az is, de én is egészen, meg a lelkem is, értsd meg. Eddig csak huztam a kocsit, mint a ló, most kezdek gondolkozni. Érts meg engem, Mari.
– Értelek, bolond vagy.
Harmadnapra a világos, derüs oldal következett.
– Ezt, ezt kell megfesteni – mondta a piktor – tánczoljanak még a porszemek is és süssön a nap, hogy forró legyen az egész kép!
Festette is, de már kedvtelenebbül. Az asszony a háta mögött, mint a kinek nagyon fáj valami. Ez is boszantotta, nem tudta teljesen munkájához terelni az eszét. Valami olyanforma keletkezett a képen, a mit akart, de nem az. Ujra próbálta, nem ment. Végre kijött a türelméből s levakart egy csomó napsütötte felleget, ideges sietségében majd hogy át nem vágta éles késével a vásznat.
– Nem megy Mari, nem megy… – és most már csak nézte a képet. Ugy bámult reá, mint valami ismeretlen valamire, majd sírva fakadt mellette.
– Minek kezdtél hozzá?
Az asszony mellé ült az ágy szélére, elhallgattatta a keserüségét s csendesen, szeliden kezdett el beszélni.
– Mari, édes jó asszonykám, lásd, tudom én, hogy mi a baj. Ha te sóhajtasz és sírsz a hátam megett, én nem látom olyannak a világot, mint a milyen. Légy jobb kedvü, erőltess magadra egy kis mosolygást, igy valahogy – mosolyogni igyekezett – igy ni. Ha én volnék a te feleséged s ha te az én helyemben olyan nagyon szeretnél engem, mint a hogy én szeretlek téged, jobban beleélném magam a te életedbe. Nekem kell ez a kép, mert elveszek teljesen nélküle.
– Ha nem tudod festeni, hát mit erőlködöl vele?
– Tudom, tudom, hidd el, hogy tudom, csak egy kis baj van vele, egy kis baj… Mari! Van még három márkánk, te szereted az édes dolgokat, itt van, kettőt neked adok belőle, vagy akarsz czirkuszba menni? Menj. Oroszlánt futtatnak, ilyent még nem láttál. Vagy eredj ki Nymphenburgba, a parasztszinházba. Olyan bambák azok az emberek, hogy a tüdődet is kineveted rajtuk, egyenkint egy-egy Auguszt. Mit akarsz?
– Semmit.
– Hát nem érted, hogy bánt az, ha szomoru vagy. Értsd meg! Azért adom neked a két márkát, hogy örömöt szerezz magadnak vele. Ezt akarom.
Az asszony egy kicsit gondolkozott, a mig révedezve végigjártatta bágyadt szemeit a szobában. Alig volt valami, a min megpihenjen egy-egy pillanatra a tekintete, csak a kép, az kettőbe választotta a szobát s ott terpeszkedett el a szemei előtt. Kedve lett volna nagyot ütni rá, keresztülütni az öklével, vagy a földhöz verni s addig taposni, mig szerteszakad. Ez okozott mindent, ez a rongy. Aztán fölkelt, a mennyire lehetett, rendbeszedte magát, zsebretette a kétmárkás tallért és indult.
– Azt akarod, hogy vig legyek? Jól van, szervusz.
– Szervusz lelkem, korán jere vissza.
– Jó, jó.
Azután se ment a munka ugy, a mint kellett volna. Az aranyos porszemekkel telehintett sugarak mind halaványabbak lettek, egy felhő a nap korongja elé tolakodott s most meg már az volt a baj, hogy nem volt itthon az asszony. Rég nem maradt egyedül, nagyon megérezte, hogy senki sincs mellette. Végre is lecsapta az ecsetet s ő is elment az utczára.
Egy óra mulva visszajött megnézni az asszonyt, de még nem volt itthon. Azután ujra elment, most már másfelé, valahol egy pohár sört is ivott, körülrakatta magát képes ujságokkal, végignézett egy pár karambolpártit s megint hazament. Az asszony még mindig nem jött haza. Azért lefeküdt s az ágyban várta tovább. Az óra egymás után ütött, előbb sokat, aztán keveset, a mikor már az éjfél is elmult.
– Majd előjön – s befordult hogy aludjék. Egyszerre a fejébe szaladt minden vére s olyan forró lett a párna is, mintha izzó szénnel lett volna megtöltve. Fölkelt, ujra kiment az utczára s az arczába nézett minden asszonynak vagy lánynak, a ki még mint ő, az utczán kóborolt.
– Mari, nem te vagy?
Nem aludt semmit. Másnap kábultan baktatott le és föl az utczán s hazaszaladt minden félórában.
– Mari! Nem vagy itthon?
Az asszony estére sem jött meg, pedig még mindig nagyon várt reá a férfi. Leült az ajtó mellé s hallgatózott. A mint mult az idő, ugy vesztette el az utolsó reménységét is. Mikor tizenkét órát kongatott a nagy harang, ráejtette fáradt fejét a két öklére és sírni kezdett.
– Most, most lett volna valami belőlem…
Farnosné asszony ebédet és lakást adott holmi szegényebb diákoknak havonkint tizenhat forintért. Valaha százhatvanért se tette volna meg s hogy idáig jutott, annak hosszu, unalmas és egészen közönséges története van. Kár volna előlről elmondani. Elég annyi, a mikor már tiz esztendeig élt az urával becsületesen, egy haszontalan piktor elbolondította a fejét s akkor otthagyta a házat. Még a kis fiával se gondolt azokban a mámoros napokban, csak ment a piktor után, mint valami holdkóros. A pénzüket megették és elutazták. A mikor már alig volt egy pár forintjuk, valamennyire észretért az asszony s elkezdték a mostani üzletet a diákokkal. A hosszu asztal fején a piktor elnököl s igen jó étvágya van, pedig tudja, hogy teljesen kiábrándult belőle az asszony s csak azért nem dobják ki, mert a csupa asszony háznép közé mégis jó egy férfi. Csak járjon ott előre-hátra, és adja az urat, nem baj az. Ha ő nem szégyenli magát, ezt az egy dolgot ugy se végezheti el helyette senki.
Most nemrég azonban nagyon pórul járt a piktor s az ő szégyenét persze, hogy megérezte az egész háznép. A kávéházban rajtafogták a hamis játékon. Régen gyanakodtak már reá, most egy jószemü pinczér rálesett, a mikor éppen ráakarta tenni a másik háromra a maga kártyáját, torkonfogta.
– Tetszik csalni? – kérdezte s nem engedte meg, hogy visszavegye az asztalról a kártyát.
Felpofozták, kidobták, ő maga se tudta, hogy jutott ki a kávéházból. Mikor hazakerült, sáros volt a mellénye, a kabátja, meg a kalapja is.
Az asszony kérdőre vonta:
– Mi van veled?
Mogorván, az asszony tekintetét elkerülve felelt:
– Semmi.
– De mégis, hol jártál?
– Sehol, mi közöd hozzá.
– Róbert! Mi lelt?
– Hallgass! – Olyanforma mózdulatot tett, mintha ütésre akarna emelni egy széket. Erre elhallgatott az asszony. Bement a másik szobába és a testvérével beszélte meg aztán a dolgot. Megállapodtak abban, hogy talán részeg. Nem ujság ez. Szerencse, hogy még nincsenek itten a diákok.
Másnap persze, hogy megtudott mindent, hiszen az utczára került már a dolog. Lujza sápadtan jött haza a piaczról s rögtön elmondta a nénjének is, a mit hallott. Kettőjök közé tette a nagy husos kosarat s áthajolva az asztalon, reszketve suttogtak egymáshoz. Néha tölcsért csináltak a kezükből s azon át beszéltek, jaj, nehogy meghallja valaki.
– Ugy is tudják már, – mondta a leány.
– Rettenetes, rettenetes, suttogta az asszony. Tudtam, hogy valami nagyon rosz lesz a vége, tudtam.
– Miért is kötötted magadhoz.
– Miért, miért, hagyd ezt Lujza. – Mit csináljak? Mondd, mit csináljak?
– Nem tudom.
– Szeptember van, most jönnének a diákok. Borzasztó! Ráhajtotta fejét a kosárra és gondolkozott azon, hogy mit kellene tenni? Nem jutott eszébe semmi. Egyszer csak belefáradt a töprengésbe, abba a stádiumba jutott, mikor az ember nem érzi, hogy van esze, olyan mint egy tuskó.
Az előszobában valaki csengetett, erre fölrezzent. Lujza kiszaladt ajtót nyitni s hosszasan nem jött be, valakivel beszélt odakünn. Mikor bejött, egészen meg volt zavarodva, szepegett mint a gyermek. Nem tudta, hogy hol kezdje azt, a mit mondani akart, végre valahogy csak belevágott.
– Valaki van itt, de ne ijedj meg.
– Ki az?
– Nem fogsz megijedni?
– Nem, nem, ne félj.
– A férjed.
Az asszonynak egyszerre végig szaladt az esze a tegnapon és mán, egészen közel ment Luizához és gyorsan, ijedten kérdezte:
– Már tudja?
– Igen.
– És mit akar?
– Majd elmondja. Jere…
– Várj.
Tizenegy esztendő telt el azóta, hogy utóljára látta a férjét, nagyon váratlanul jött ez a találkozás, össze kellett egy kicsit szednie magát, a mig elébe megy. Még habozott, hozzányult a kilincshez, meg ujra visszakapta a kezét, mintha tüzes vashoz ért volna, egyszer aztán gyorsan elhatározta magát s benyitott.
Egy öreg ember ült az egyik széken, nem ismert volna reá, ha nem tudja, hogy ki. Kezében reszketett a bot és kalap. Szemeit az ajtóra szegezte, de mikor meglátta az asszonyt, éppen olyan csendes, mozdulatlan maradt az arcza, mint a milyen azelőtt volt. Az asszony elfogultan, lesütött szemekkel ült le vele szemben s jó darabig egyik se szólott egy szót se, mindketten érezték, hogy azt a mélységet, mely kettőjök között áll, egy-két szóval nem lehet áthidalni. Az öreg ur kezdte el végre a beszédet, mert örökké csak nem ülhettek egymással szemben hallgatva. Nem volt a hangjában semmi csengés, s mikor egyszer-egyszer megmozdult a helyén, azt is azért tette, hogy jobban beleássa magát a szék párnájába.
– Az hittem, hogy boldog vagy Szemző urral. Annyit tudtam, hogy neki is vannak apró hibái, de hát én Istenem, hiszen ebből bőven van mindnyájunknak. Azt még sem hittem, hogy ilyen nagyon haszontalan ember.
– Nem jó ember, – mondta az asszony, csak azért, hogy mondjon valamit.
– Nem, nem, most már gondolom. Sajnállak, nem igy kellett volna ennek lenni. No de mindegy…
– Az én bünöm.
– Az, az, nem is mondom, hogy az enyém. Vagy talán az is, ki tudja? Én már nagyon férfi voltam, te pedig gyerek, nem lehetett valami sok eszed. Nekem se volt elég. Most már beleöregedtünk mind a ketten a sorsunkba, nem vagyunk egy cseppet sem meggondolatlanok, én legalább jól meggondoltam a magam dolgát. Bizonyosan te is igy vagy vele. Tizenegy esztendő sok idő, különösen, ha kevés benne a megelégedés. Azt hiszem, hogy eszedbe jutottam néhányszor…
– Igen, igen sokszor…
– Azaz, hogy ez mindegy. Gondolkozhattál te te rólam igy is, ugy is, most az semmi. Hogy én emlegettelek-e vagy nem, az is mindegy. A miért idejöttem az egészen más dolog.
Az asszony nem türelmetlenkedett, bár hosszu volt a bevezetés. Meg se mozdult a széken, várta, hogy mi lesz.
– A fiad most végezte el a katonaiskolát, pár nap mulva tiszt lesz. Szegénynek sok baja lenne, ha te is azt a nevet viselnéd, a mit ő. Én már nem bánok semmit, vén vagyok, a világgal sem igen törődöm, hanem ő fiatal, előtte van egy dicsőséges pálya, egy és más körülmény könnyen utját állhatja. Váljunk el törvényesen.
Az asszony várta, hogy ez lesz a vége a beszédnek s nem is tett rá semmi különös hatást az ajánlat. Eddig és ezután, egészen mindegy lesz az. Eddig se használta a férje nevét soha. Az öreg ur folytatta.
– Ez bizonyára áldozat neked, de nem kivánom ingyen.
– Nem kérek semmit érte.
– Mindegy, a költségeket én fedezem. Ugy illik, mert én gazdagabb vagyok. Ha valamiben szolgálatodra lehetek, rendelkezzél velem.
Az öreg közelebb huzta székét az asszonyéhoz, egy kis melegség derengett az arczán. Egy pillanatra ugy mutatta, mintha megsajnálta volna az asszonyt s lágyabban is szólott hozzá ezután.
– Kérlek szépen, még türelmeskedj egy perczig. A mint tizenegy esztendeig nem nyitottam be ezt az ajtót, ugy nem fogom felnyitni ezután se. Ez a negyedóra arra való, hogy kibeszéljük magunkat. Én nem vagyok vad ember, láthatod. Fiatalabb koromban sem voltam az, hogy lennék hát most, hogy alig emelem a karom. Nem hallja senki, hogy mit beszélünk s egy ilyen vén ember előtt fel lehet áldozni egy kicsit a büszkeségből. Mondd, nincs szükséged semmire? Szivesen adom.
– Nincs.
– Jól van hát. A fiadat sem akarod látni?
– Nem.
– Nem akarnál talán inkább falura menni, gazdaasszony nélkül van egy majorom. Ha gondolod…
– Nem, nem.
– Sajnálom…
Szemző ur bizonyosan most kelt föl, mert mosdóvizért kiabált a másik szobában s káromkodott. Mind a ketten egyszerre az ajtóra néztek. A férfinak majdnem szurt a tekintete, a mint átnyilalott a levegő, az asszonyét pedig elöntötte a sokáig visszafojtott sírás. Nem tudott már tovább hazudozni, mikor meghallotta ezt az embert. Ráejtette fejét a kezeire s a könnyein át, keserüségének szabad folyást engedve, mondta:
– Csak ezt az embert vigyék el innen valamerre, ha lehet.
Fölösleges szószaporítás lenne, ha a harmadik leányról is annyit beszélnék, mint a másik kettőről. Elég az, hogy Róza – igy hivták – legidősebb volt a testvérei között és mégis legkésőbb ment férjhez. Nagyon válogatós volt kérőiben s utoljára is, mikor kifogyott belőlük s már olyan idős volt, hogy okvetlenül férjhez kellett mennie, ha nem akart vén leány maradni, egy részeges és csunya irnokkal kellett hogy megelégedjék. Azzal beköltözött a városba s rövidesen elzüllöttek mind a ketten. A szegény asszony már meg is halt s két árva leánykáját az árvaházban nevelik. A nagyapjuk, egy gőgös hétszilvafás ur, maga elé se bocsátja őket. Eddig talán már ki is kerültek valahova cselédnek, a családból senki se szereti, ha róluk beszél az ember.
Róza már elszalasztott egy csomó jóravaló pártit, mikor a másik két leány hosszu ruhát kapott s hire ment, hogy megint van már két nagy Bessenyey leány. A fiatal embereket nem ijesztette el a száraz, csontos Róza a maga fanyar, vénleányos kedélyével, már számba se vették, hogy ő is ott van a házban. Örültek, ha elbujt valamerre, mig ők Klárika és Berta körül udvaroltak. Lassan-lassan azonban kimaradtak a fiatal emberek a két kisebbik leány mellől is, mert két olyan kemény ellenfél lépett föl, a kikkel nem birtak volna versenyezni. Az egyik egy szomszéd földbirtokos. Esetlen, csupa félszegség, a neve is Tamás s ilyen tamásformáju volt az egész ember. Keveset beszélt, de ha szólott, okvetlenül ostobaságra nyitotta fel a száját. Utóbb már, ha valami megjegyzése sikerült is, azt is bambaságnak vették és rá se hallgattak, mert nemcsak a szavai értelme, de a hangja, arcza, minden mozdulata olyan volt, hogy semmi okosat se tudtak elhinni róla. Ő volt a szülők kedvence s el volt határozva, hogy az egyik leánynak hozzá kell mennie. Hogy melyiknek, azt még nem tudták, az attól függöt, hogy kit választ majd a másik fiatalember, a kit meg a leányok szerettek.
Ez volt Török Lajos honvédfőhadnagy ur. A császári hadseregből lépett át ezzel a ranggal a honvédséghez mindjárt a szervezés után, százada a megye székhelyén állomásozott. Nagy gavallér volt. Mindig olyan tiszta és fényes, mintha skatulyából szedték volna ki, a mellett mosolygó, jókedvü, s eleven eszét jól fel tudta használni abban a társaságban, a hol ugy néztek reá, mint valami kiskirályra. Szegény Csige Tamást sokat boszantotta, de hát ezt természetesnek vette mindenki, még Tamás is, a ki mindamellett megtisztelésnek vette, ha a főhadnagy ur, bár tréfálkozva is, leereszkedik hozzá. Általában csak fölnéztek reá az emberek, de nem le, s mikor látták, hogy komolyan jár Bessenyeyékhez, egyszerre elrebbent a fiatal urak társasága. Ő azonban nem igen tudott számot adni magának arról, hogy melyik leány érdekelte inkább. Ugy találta, hogy nagy nevelés kell mindkettőnek, talán tovább is állott volna, de már akkor kopaszodni kezdett a tarkóján s látta, hogy nincs sok idő a várakozásra. Megmaradt hát Klárika mellett. Ez fiatalabb és csinosabb volt, mint Berta, sokkal értelmesebb is, könnyebben beleszokik majd abba a helyzetbe, a mi egy katonatiszt feleségére várakozik. Berta akkor sokat sírt s az eljegyzés után nagyon összeszidta Tamást, a miért a lábára lépett. Nem volt igy megelégedve a dologgal és sóhajtva irigyelte Klárikát.
– És én Tamással maradjak? – kérdezte tőle keserüen s ugy érezte, hogy gyülöli a hugát. Az pedig nem látott, nem hallott semmit, boldog volt Lajossal. Együtt tartották meg a két esküvőt. Nevetve beszéltek még azután sokáig arról, hogy mint nézett ki Tamás a főhadnagy mellett. Mintha akkor érezte volna meg ő is a félszegségét, elhuzódott az emberek közül s nagy, fehér keztyübe dugott kezei reszkettek. Ugy felmordult, mint egy megbántott medve, a mikor egyedül maradt a feleségével.
– Nem lehet mindenki katona, ugy-e Berta?
Azóta csak egypárszor látták egymást. Tamás majdnem félt felkeresni a sógorát, ha nagy ritkán bekerült a városba. Idegenül érezte magát náluk, maga se tudta volna megmondani, hogy mi a baja, de nem találta meg a helyét a régi szobákban, a hol minden nagyon városias volt, Lajos is, Klári is és a gyermekek is. A fiu Tibor, a leány Lili, nincs ilyen nevekhez szokva a falusi ember. Az ebéd is hatféle étel és csupa olyan kanalak, villák, a mivel nem egykönnyen lehet elbánni, arról szó sincs, hogy az ember egy csontot tisztességesen lerághasson – szóval rosszul érezte magát, s ha csak szerét tehette, el se ment hozzájuk, megszállott a temető mellett, régi fogadójában, együtt ebédelt a korcsmárossal, alkudott, garasoskodott, s ezzel az emberrel, a ki iskolatársa volt, el is pletykázott Lajosékról.
– Ki nem állhatom őket, magasan hordják az orrukat, – mondta, mig a kenyéren felszeldelt egy darab szalonnát. Feléjük se nézek.
– Jól teszi Csige ur. Minek?
Bertából olyanforma asszony lett, mint a milyen férfi volt az ura, lompos, kicsinyes és hanyag. Nem sokat törődött semmivel, a gyermekei mindig mocskosak voltak, a kertje telve burjánnal, az ebéd mindig késett s az ő konyháján soha se főtt jól se a hus, se a vetemény. Minek? Ugyis megette Tamás. Nem érezte semmi szükségét annak, hogy az ilyen férfi mellett erőt vegyen eredeti hajlamain. Nem akart neki tetszeni. Lenézte, néha ugy érezte, hogy szivesen csapna valamit a fejéhez. Napról-napra gyámoltalanabbnak, butábbnak tünt fel előtte, sírt és átkozta a napot, a melyen hozzá ment.
Mikor Török házassága után megkapta az első előléptetést s Klárika eldicsekedett vele, sokáig magánál hordozta a levelet s még kevesebbet törődött az urával, mint eddig.
– Most már kapitányné lennék – gondolta magában félve, s mikor meghallotta, hogy Tamás kopog a nagy csizmával végig a folyosón, nem tudta már tovább magába folytani a keserüséget. Rákiáltott, a mikor benyitott a szobába:
– Te ember! Törüld meg a lábadat! Szégyen melletted élni… Ne nézz olyan bambán! Miért házasodik az ilyen hülye? Eredj!
– Mi lelt?
– Semmi, miért jösz be sáros lábbal? – Lajos kapitány lett, Klári irta.
Az embernek valami kis világosság gyult ki az agyában. Nem szólott semmit, de azután már nem tudta olyan csendes béketüréssel fogadni a sok rendetlenséget. Kétféle szint vett föl az arcza. Az egyik a régi maradt, de a másikon meglátszott, hogy gyanakszik és fájdalmat okoz neki az, hogy a felesége még mindig arra a régi katonára gondol. Ilyenkor látszott rajta, hogy gondolkozik, valami elevenebb vonás jelent meg az arczán s majdnem szurt a szeme, a mint olvasni igyekezett az asszony lelkében. Feltüntek neki az ellenmondások, a miket azelőtt észre se vett volna s azt a parányi hiuságot, a mi még benne is meg volt, bántotta az, hogy mellette nyolcz esztendeig sem tudta elfelejteni az asszony a régi embert. Sokszoros mértékben érezte a félszegségét és tudatlanságát. Előbb csak szégyenlette magát. Minden perczben összehasonlításokat kellett, hogy tegyen maga és Lajos között, szinte könyezett tehetetlen dühében és fájdalmában, a mikor látnia kellett, hogy mindenben kisebb. Aztán megmaradt állandóan ebben a tudatban, hanem lassan megérlelődött benne valami gyülölet a sógora iránt, nevet nem tudott volna adni az érzésnek, de érezte, hogy ki nem állhatja azt az embert. Ez volt az agyában mindig, s akárhogyan is, de szerette volna ezt meg is mutatni egyszer, hogy érezze az a másik is. A mint a kapitány nőtt, ugy gyarapodott az ő keserüsége is. A felesége arczán is mindig látta, hogy sokat gondol arra, a kire ő, s ez még jobban elkeserítette. Lajost kezdte ugy emlegetni: az őrnagy ur, vagy később, az alezredes ur, Klárit pedig mind a ketten csak ugy emlegették: a nagyságos asszony.
Rövid levélben jelentette be Török, hogy pár napra eljön Gerebenre, ha szivesen látják, magával hozza az asszonyt meg a gyerekeket is. Csak jöjjön, – mondta Berta, itt elférnek. Ugy tett, mintha egy cseppet sem törődnék velük, hanem azért egyebet se dolgozott, csak a fogadásukra készült. Rendbe hozta a szobákat, a férjét beküldte a városba, hogy vegyen magának és a gyermekeknek is czipőt, ne járjanak csizmában, a mig itt lesznek az urak. Egész nap alig szólott egy-két szót; a földet nézve, nehéz lélekzettel járt egyik szobából a másikba, ellódította a gyermekeket az utjából, a mig egy-egy perczre leült pihenni, ölébe hullatott kezekkel olyan mozdulatlan maradt, mint egy darab fa.
A mikor a vendégek megérkeztek, elsőnek Török ugrott le a kocsiból s lesegítette Klárit. Berta a tornáczról nézte őket s testvérével foglalkozott, mig Török a férjét karonfogva feljött a lépcsőn.
– Milyen derék legény ez a Lajos – mondta Klárinak – s hogy megvénült az én emberem. Nagyot nyelt utána, mert érezte, hogy nem tud olyan jó kedvvel beszélni, mint a hogy akarna. Tamás szánalmasan nézett ki az alezredes mellett. Lábai meggörbültek, mintha eddig csak a csizmaszár tartotta volna őket egyenesen s nem tudta, hogyan viselje magát. Lajos barátságos és szeretetre méltó volt, tréfázott, de több szeretettel, mint valaha, mikor még együtt udvaroltak.
– Még most is olyan vén medve vagy sógor? Tudsz-e még diákul? – Megveregette a sógor széles hátát a tenyerével s nem huzódott a gyermekektől se, a mikor piszkos tenyereikkel neki mentek a fényes ruhájának.
– No te Pista! De megnőttél. Át tudod-e ugrani ezt a kardot? – Fölemelte és elébe tartotta a kardját, de a gyerek szepegve az anyja kötényébe dugta a fejét. Berta majd elfakadt sírva. Arra gondolt, hogy mennyire másformák lennének ezek a gyermekek, ha Török volna az apjuk. Bosszankodva látta, hogy a férje jól érzi magát, le van fegyverezve azzal a pár nyájas szóval, a mit oda dobtak neki, mosolyog és minden szertartás nélkül nyitja fel az ajtót. A Klári lábán, a mint meglebbent a ruhája, kilátszott a finom fekete selyem harisnya. Berta ilyedten huzta vissza a maga lábait, nehogy meglássák a kitaposott czipőjét s egyszerre ellepte az irigység.
Török észre is vett valamit, mert gyorsan hozzá ment és kérdezte:
– Sógorasszony, csak nem vagyunk alkalmatlanok?
Az asszony már összeszedte magát s nyugodtan felelt:
– Ugyan, hogy gondolja?
Mindig megmaradt azért az asszony hangjában valami idegenkedés. A férje már nagyon alkalmatlan volt, mindig kétrét görnyedve állott az alezredes mellett, a városi gyermekek se tudtak sehogy se összebarátkozni ezekkel a kis vademberekkel, nem ugy ütött ki a látogatás, mint a hogy Törökék várták. Néha megpróbálták, hogy bizalmasan elbeszélgetnek majd az egymás dolgáról, de sehogy se ment, mindjárt elakadtak. A harmadik nap már unták egymást, a vendégek valami elfogadható hazugságon gondolkoztak, a mivel tovább állhassanak, Berta pedig sóhajtva kérte az Istent, hogy vigye el már őket innen, mert így még kiállhatatlanabb neki ez az élet.
Volt egyszer egy kis grófné, akkorácska, mint egy jó nagy hajas baba. Feje is a babáéhoz hasonlított. A szemei alatt mindig égett az arcza, mintha örökös láza volna s ez a szin minden átmenet nélkül csapott át a fehérbe. A haja szőke, de olyan rövid és ritka, hogy alig lehetett egy kis kontyot összecsavarni belőle a feje tetején, a szemei világos kékek, csupa szelidség bennük, de semmi mélység, ajkai pedig olyan pirosak, mintha karminnal festette volna be. Törékeny, finom kis teste csupa ideg, szegény kis asszonyka sokat szenvedett e miatt. Mindent sokszorosan érzett, persze a bántást is, a miből szintén kijutott a része.
Szép nagy ember volt a férje, ur tetőtől-talpig. A kis gyermekasszony ugy nézett föl reá, mintha imádta volna, leste mozdulatait, határtalanul tisztelt benne mindent s keserü szemrehányásokat tett magának, a miért olyan gyarló semmiség ő, a szép nagy ember mellett. A gróf is szerette a kicsi asszonyt, de sokszor alkalmatlan lett neki a nagy ragaszkodása s ilyenkor türelmetlen volt. Ha napokig elmaradt a háztól, a kis grófné nem tett neki szemrehányást, csak nagyon bánatosan nézett reá. – Nem szeretsz már, azt mondta a szeme. A férj boszankodott, jobban szeretett volna egy derekas összeveszést, mint ezt a néma panaszt.
– Nem köthetem mindig magamhoz, mondta s ugy tett a könyökével, mintha el akarná lökni magától.
– Nem is kivánom – sietett mentegetőzni nagyon megijedve az asszonyka.
– Hát mi baja van akkor?
– Semmi, semmi, boldog vagyok.
– Ne vágjon akkor édesem furcsa képeket. Társaság is kell néha az embernek.
– Kell bizony, hagyta rá gyorsan a feleség.
– Az örökös turbékolást megunja az ember, kinevetnének a cselédek.
A kicsi asszony azt gondolta magában, hogy ő soha se unná meg. Nagyon édes ugy az élet, ha csak ketten vannak s ha az urának jó kedve van. Be kell várni. Várt türelmesen, csendes tipegéssel járt föl s alá a szobákban, ha egyedül volt, ezerszer föltette magában, hogy engedelmes jó kis asszony lesz s majd akkor bizonyosan megkapja a jutalmát. Az a szép nagy erős ember az ölébe veszi, lovagoltatja a térdén, játszik vele olyan játékot, a miben ütni fogják egymás kezét, ő megránczigálja a bajuszát is az urának, ha fél hogy leesik, átöleli azt az izmos nyakat s kezet csókol szépen, mint a hogy ez egy engedelmes jó gyermekhez illik, a mikor vége van a mulatságnak. Csak magában számítgatta a napokat: ma se, tegnap se, tegnapelőtt se játszottunk, már három napja, bizonyosan holnap se lesz jó kedve, ez már négy nap – sóhajtott. Istenem, Istenem!
Utóbb már gyakran nagyon sokáig kellett várnia, mig a szép nagy embere leereszkedett hozzá s megengedni kegyeskedett, hogy az ölébe üljön. Szomoru dolog ez nagyon egy olyan szerelmes asszonyra nézve, mint a milyen a piczike grófné. Hova lesz igy az ember? Egészen elsírja magát nagy titokban s megsavanyodik a nagy bánatban.
Az asszonyka meghült a jégen, vagy talán egyéb baja esett ennek a törékeny kis jószágnak, most is tanácskoznak még rajta az orvosok. Tulságosan finom idegei kegyetlenül megsinylették a bajt, akármi volt is, egyszerre megtagadták a szolgálatot. A kis fehér asszony ugy feküdt az ágyban, mint egy porczellánbaba, nem tudta megmozdítani sem a karját, sem a lábát, csak szelid szeme kutatott ide-oda a szobában, nagyon keresve valakit. Nehezen lélegzett, néha majd elfulladt, féltek, hogy még a reggelt sem éri meg. A grófot a kártya mellől hivták haza, boszankodott is, mert igen sokat vesztett már s vissza akarta nyerni a pénzét. Mikor azonban meglátta a beteg asszonyt, egyszerre elfelejtett mindent. Megijedt mozdulatlanságától, lerogyott az ágy szélére s értelmetlenül, zagyván beszélt, mert nem volt képes rendbeszedni az agyát.
– No, Mariska, kicsike, mi lesz, mit akar? Beszéljen! Hol fáj! Édes kicsi betegem, no… no…
A doktorok elkergették az ágytól, de csak visszajött ujra. A halvány merev arczocska gyöngén elmosolyodott a párnán s szeretett volna fölemelkedni, de nem birt. A gróf kiolvasta szeméből a vágyát, karjai közé vette. Az asszonyka boldogan lehunyta a szemét s csendesen suttogott valamit.
– Ne fél, nem leszek beteg.
– Ne is, Márika, ne is!
Az asszony már rég ideje először hallotta ezt a kényeztető kedves megszólítást. A nagy erős ember még sokszor ismételte s olyan erősen szorította magához a kis beteg testét, mintha a magáéból akarna meleget adni bele.
– Márika! Márika!
Az asszony folyton mosolygott, boldogság ömlött el az arczán. Meghalni akart ebben a nagy szerelemben. A férfi egyszerre érezni kezdte, hogy mellén csendesebben kalapál az asszony szive s rémülten felugrott.
– Doktor, segítsen!
Az orvosok kituszkolták a szobából s pár percz mulva már jelentették, hogy uj baj nincs, csak a régi, azzal, azzal bajos lesz elbánni.
A bénaság lassan-lassan leköltözött a lábakba. A kicsi asszonynak megint kigyult az arcza, beszélt, szörnyü hamisan, de azért nagyon kedvesen énekelt az ágyban, nevetett – csak járni nem tudott. Mikor már eléggé megerősödött, beleültették egy szomoru háromkerekü székbe, majd elveszett benne s igy tolták egyik szobából a másikba, meg ki a kertbe, jól betakargatva, mint a kis gyermeket. Egész nap csicsergett a sok nagy keszkenő között, összebeszélt annyi sok badarságot, a mennyit egészséges korában soha, kedvet kapott az élethez s tréfát csinált szegényke a nagy bajából.
– Nincs nálam nagyobb asszonyság, mindig kocsin járok.
– Édes kis betegem! – igy szólította az ura s szeretettel simogatta végig a rövid szőke haját. – Járunk mi még gyalog is, az lesz ám az uraság!
– Huzzál a tóhoz, ott jó lenni.
– Miért Márika?
– Ott brekegnek a békák.
Mindenben örömet talált. Ha egy napsugár a térdén tánczolt, nevetett neki, tapsolt örömében, ha valamelyik bátor galamb ellopta a kezéből kenyeret; s édes nyugalom ömlött el az arczán, ha arra az erős emberre nézett, a ki reggeltől estig szivesen, az unalom legparányibb vonása nélkül tologatta le és föl a kocsiját.
– Édes, kedves jó uram…
Gyermekes önzéssel beczézte, simogatta a béna lábait. Ezek nélkül nem lenne olyan boldog. Szeretne ugyan néha szaladni, vagy fölmenni a hegyre, mint eddig, de nem, mégis jobb igy. Közel van mindig hozzá az ura s milyen nagyon szereti. Jó igy élni, betegen.
Egyszer nagyon megijedt. Az orvosok ujra összeültek tanácskozni s kimondták, hogy el kell mennie a sárban fürödni. Mi lesz, ha meggyógyul? Ujra napokig kell sóvárognia az ura után, most pedig mindig az övé. Istenem, Istenem, de szomoru lenne.
– Majd jövőre, később, hagyjanak csak itthon, hagyjanak…
A nagy Derék familiában a legkisebb legény volt az öreg gazda. Ősi hagyomány volt ez. Valamelyik szépapjuknak, mikor még a bölcsőben gőgicsélt, azt mondta az apja, hogy: te, te kicsi öreg gazda. Az ember nagy szeretetében sokszor öreg barátját kis fiamnak nevezi s a kis öcscsét édes apámnak szólítja. Ez az a nyelv, a melyben minden meg van engedve s még a képtelenség is fölirható a nagy szeretet rovására. Mikor aztán egy kis Derék megszületett, azonnal megkapta a czimet is. Piczi eper száján két oldalt fehér cseppekbe gyült az édes anyatej, de azért már öreg gazda lett a házban. Az is maradt mindaddig mig valami utána következő kis öcs ki nem ütötte a méltóságból.
Általában a Derék familiában kevés becsülete volt a leánynak. Csak fiu, mindig fiu kellett nekik, mert az teszi erőssé a családot és a nevet. A lányok nem kaptak semmi titulust bölcsőikben s ha már felnőttek, nagy hamarosan igyekeztek férjhez adni őket.
– Hamar, hamar, ki a familiából; – mondták az öregek.
Minden Derék generáczióban volt egy-egy Pál is. Ez is a hagyományok közé tartozott. A legöregebb Derék Pál alapította meg a családot mostani mivoltában. Addig parasztok voltak és szegények. – Az nemességet és nagy vagyont szerzett s azt mondta, hogy: addig lesztek derék familia, a mig Pálok lesztek. Lehet ez csak olyan szólás-mondás is, hanem azért az utódok hivek maradtak hozzá. Igy aztán néha nemcsak ifjabb, legifjabb és legeslegifjabb, hanem pataji, fekete, fehér, jókedvü és szomoru Pálok is voltak a familiában, a mint ezt a falujok, koruk és természetük magával hozta.
Egyszer aztán megszakadt a sorozat. Mintha ketté metszték volna késsel a Derék familia könyvét. Nem következett senki. Az öreg Pál megelégedett egy fiatal Pállal – az öreg gazdával – no meg akadt még néhány leány is a háznál, de azok nem számítottak. Szépek voltak, kedvesek voltak, jól is mentek férjhez, de hát mi haszna van ebből a familiának?
Az öreg gazda pedig rosz utra tévedt. Keveset tanult és sokat rajzolt. Az apja szakszerü gazdát akart nevelni belőle s festő lett.
Az öreg Pál dühöngött, a mikor meghallotta, hogy a fiu kiszökött Münchenbe. Irt neki egy mérges levelet, az volt benne, hogy ne merje a család becsületes nevét pacsmagolók közé vinni és hogy nem ad egy krajczárt se tovább, no meg, hogy lelövi az utczán, vagy bárhol, a hol találja. A nagyasszonynak is elolvasta a levelet. A jó néni kissé erősnek találta a kitételeket, ámbátor, hogy ő is nagyon haragudott, a miért a fiu letért a becsület utjáról. Az öreg Pál azonban semmit sem változtatott az iráson, hanem elküldte ugy, a mint meg volt irva.
– Hadd érezze a kezem sulyát – mondta s dobogó lépésekkel, roppant nagyokat pöfékelve járt föl s alá annak a Derék Pálnak a képe alatt, a ki azt mondta, hogy: addig lesztek derék familia, a mig Pálok lesztek. A legrégibb Pál meg lehet elégedve. Ugy lesz a dolog, hogy meg kell halni annak a kölyöknek éhen, vagy visszajön az apjához kezet csókolni. A nagyasszony sem hagyott föl a haraggal, mert rettenetes dolog az, hogy az ember ilyen nagy bánatra szolgál rá az anyaságával, hanem azért egy dobozba csomagolva kiküldött a rosz fiunak egy sütet friss pánkót az idegen országba. Az öreg Pál ugy mutatta, mintha nem tudna semmit a dologról, csak magában mormogott.
– Abból ugyan nem él meg, küldjed, küldjed.
Azt persze nem tudta, hogy a nagyasszony ezüst tallérokat süttetett bele a tésztába. Aztán együtt duzzogtak, szóval nagyon haragudtak arra a kölyökre, a ki igy letért a becsület utjáról, holott tudja, hogy ő az öreg gazda a háznál.
Mikor haza küldte az első képét, egy napig föl se bontották a ládát.
– Vissza fogom expediálni – mondta az öreg Pál s körülnézegette a láda szélén a szögeket, hogy vajjon megbirja-e az utat Münchenig. Megbirja, holnap visszaindítják. Jól le van szegezve. A nagyasszony is helybenhagyta az ötletet. Vissza kell küldeni, hadd lássa, hogy semmi örömet sem szerez a szüleinek s eltévelyedettségével a sirba viszi őket. Ezt éreztetni kell vele okvetlenül, egyszerüen vissza fogják küldeni a mázolást. Mikor aztán az öreg Pál lefeküdt s horkolni kezdett a jó álmu öreg emberek módjára, a nagyasszony szép csöndesen kisompolygott a szobából, a szekrény tetejéről leszedte a szerszámokat, harapófogót, vésőt, kalapácsot s a láda mellé térdelve, nem sokat törődve azzal se, hogy bepiszkolja a szép öregasszonyos ruháját, fölfeszítette a födelet. Majd visszakapta a fejét, mikor megpillantotta a képet. Az ő házuk volt a vászonra festve s a nagyasszony a verandán állott a festményen, olyan hiven és igazán, mintha csak élne. Beszaladt az öreg Pál után s fölzavarta az ágyból.
– Gyere, gyere, öregem, mutatok valamit.
– Olyan sietős?
– Az, az.
Ketten is megnézegették a képet. Az öreg Pál haragudott egy kicsit, mikor látta, hogy a láda föl van bontva, hanem aztán ugy tett, mintha megbékülne.
– Szép, szép, jól el van találva.
– Hát engem nem látsz öregem, én is ott vagyok.
– Látlak, jól van találva, akkurátusan jól van, hanem hát engem miért nem rajzolt oda? Ugy látszik, hogy mégis csak jobban szeret téged, mint engem. – Aztán zsörtölődött és megint nagyon haragos volt. – Sebaj, nem adok neki egy krajczárt se.
– De sokba kerülhetett szegénynek a festék meg a vászon…
– Azt megfizetjük, nem kivánjuk ingyen, a fáradságáért is adunk valamit. Nem vagyunk koldusok, mint ő.
A fiu pedig megátalkodottan tovább folytatta a mesterségét s azon közben sok levelet irt haza. Jól megy a dolga, szeretik odakünn az édes apja, meg az édes anyja helyett is, egy kicsit fáj neki ugyan, hogy itthon annyira haragusznak reá, de hát mit tegyen? Követnie kell a hivatását.
– Hát kövesd ebadta – mondta az öreg Pál.
Egyszer aztán még botrányosabb hir érkezett tőle. Házasodik. Egy öreg kollégájának a lányát veszi el. Nagyon kedves kis kisasszony a menyasszonya.
Igaz ugyan, hogy csak németül és francziául beszél, de hát nincs is szüksége más nyelvre. Haza ugy se jön soha, mert itt nagyon haragusznak rájuk. Az öreg Pál hangosan betüzgette el a levelet s aztán sokáig hallgatott.
– Tudsz-e németül? – kérdezte aztán a nagyasszonyt.
A nagyasszony csak vállait vonogatta s nagyon elkényszeredett arczot vágott a kérdésre.
– Hát francziául? – kérdezősködött tovább az öreg Derék.
– Nem tanultunk mi ilyen hiábavalóságot – mondta a nagyasszony.
– Hát beszélj a menyeddel. Kellett ez neked?
– Miért éppen nekem? Te se tudsz semmi idegen beszédet.
– Nekem nem is kell, mert én szóba se fogok állani velük.
– Én se – és most már megint nagyon haragosak voltak. Mind a ketten külön-külön megírták a fiunak, hogy a biblia szerint, a ki nem tiszteli az apját és anyját, rövid életü lesz a földön s hogy a Derék familia vére olyan vér, a melybe nem elegyedett még se német, se franczia, se sváb. Inkább próbálja meg kiengesztelni őket és jöjjön haza. Nehezen fog ugyan menni, mert nagyon haragusznak, hanem azért meg lehet próbálni. Egyszersmind semminemü áldásra ne számítson, ilyen áldatlan frigygyel pedig nem fog sokra menni. Az öreg Pál a maga levelében még azt is megirta, hogy lelövi, akárhol találja, mint a kutyát, mert nem türi a családján ezt a gyalázatot. A nagyasszony pedig azt irta a levele végére, hogy nagy titokban ugyan, de mégis szeretné látni annak a német kisasszonynak a portréját s inkább szeretné, ha barna lenne, mint szőke, mert ő is barna volt fiatalabb korában, mig meg nem őszült abban a nagy keserüségben, hogy ilyen eltévelyedett fiut szült a világra. Egyebekben mellékel száz forintot bokrétára s ha diszmagyarban akarna esküdni, hát elküldi a csattokat és lánczokat, a miket még a legöregebb Pál kapott ajándékba a királytól. Hadd bámuljanak a németek.
A fiu azzal felelt, hogy már késő minden, mert megtörtént az esküvő. Ő frakkban állott az oltár elé…
– Gazember – mormogta közbe az öreg Pál.
– – – a leány pedig fehér selyemben esküdött.
– Persze németül, szép lehetett. Az ilyen házasság nem is érvényes! – kiáltotta az öreg s megrugta a lábainál heverő kutyát, a mely pedig igazán nem tehetett arról, hogy ilyen botrányok eshetnek meg a mai világban.
A kis asszonyka pedig nagyon roszul viselte magát. Előbb egy franczia, aztán egy német levélben csókolt kezet az öregeknek, de nagy haragos megjegyzéssel ment vissza mind a két ákom-bákom.
– A ki velünk beszélni akar, az tanuljon meg magyarul, – vágta ki az öreg Pál.
– Talán visszafordíttatjuk öregem valakivel magyarra, – tanácsolta a nagyasszony.
– Nem kell – kiáltotta az öreg. Ugy tetszik, hogy te nem is haragszol reájuk.
– De igen, igen, mondta a nagyasszony.
Egy év mulva kis leánya, két év mulva másik kis leánya született a német menyecskének. A fiu hüségesen beszámolt a családi eseményekről, itthon azonban sehogy se tetszett a dolog. Az öreg Pál rettenetes haragra lobbant.
– De öregem, hiszen nem tehetnek róla. Ha az Isten ugy adta…
– De tegyenek róla! – mérgeskedett az öreg s egész nap nem lehetett szóbaállani vele.
Egyszer aztán három év után távirat jött Münchenből. Csak annyi volt benne:
– Megjött az öreg gazda.
Az öreg Pál összevonta a szemöldeit s megrántotta bozontos bajuszát jobbról is, balról is, megsimogatta a kutyát s megölelte a nagyasszonyt.
– Készülj föl, megnézzük azt a kölyköt.
Készültek, de azért most is nagyon haragosak voltak.