Olyan időjárás volt itt a mult héten a milyenre senki se emlékszik vissza. Szilaj, ordítozó szél rohant végig a pusztákon, a gyolcsos tótok szekerét befordította az árokba, a lovak összedugott fejjel, orrlikaikból egymás szügyére fujva a gőzölgő párát, remegve állottak meg az országut közepén. Recsegve dültek ki a fűzfák, a leomlott törzseket ugy hurczolta továbbb a vihar, mintha föl akarta volna szántani a havat. Egy csőszkunyhót eltelepített a másik határba s a parasztok házairól leszedte a fedelet. Hegyeket rakott a hóból, meg elfujta ujra, hogy megint felépítse valahol másutt, fagyával megdermesztett mindent, ugy hasogatta az ember arczán a bőrt, mint a szekercze suhogása belenyilallott az agyba. Az asszonyok sírva szaladtak a paphoz, hogy huzassa meg a harangot, a férfiak komor nyugalommal bámulták ezt az istenítéletet s találgatták, hogy mikor lesz vége. Az uradalmi kasznár pedig szétküldte a béreseket a faluba, megmondani, hogy a ki fél a házában maradni, jöjjön a kastélyba.
Egy félóra se telt bele s tele lett a kastély tornácza reszkető, síró asszony- és gyermeknéppel. Már annyian voltak, hogy nem lehetett járni közöttük. Miklós, a hajdu, be is fütött nekik a két nagy czifra cserépkályhába s a mint a zárt folyosón terjedni kezdett a meleg, gőzölögni kezdtek a párolgó ruhák, valóságos felhő szakadt fel egy-egy átázott bekecsből, ki kellett nyitni nehány üvegtáblát, mert elviselhetetlen lett a levegő. A nép pedig folyton jött, már majdnem a kasznárékat szorították ki a lakásukból, istálló, cselédszoba, a sok béreslakás mind tele lett velük. Zsongtak mint egy nagy méhkas, szokatlan, idegen lárma verte fel a máskor csendes udvart.
A kasznárné aggodalmasan járt a férje után erre-arra. Egy nagy keszkenőbe ugy be volt bugyolálva a feje, hogy alig lehetett megérteni a szavát.
– Meglátod, Ferencz, hogy baj lesz ebből a dologból.
– Ugyan mi lehetne?
– Elmaradhattak volna ezek otthon is.
– El is pusztultak volna.
– Megharagszik a báró.
– Majd meg békül.
– No no, nem te vagy az ur. Észre se veszed s künn vagy az uradalomból.
– Ezért? – s rámutatott a nyüzsgő embertömegre. – Talán csak nem olyan lelketlen ember, hogy veszni hagyja őket. Ha igen, ugy nem bánom, ha elcsap. Van más uraság is.
Később a kasznárné fejéről is lekerült a nagy szürke kendő, egy fagyoskodó gyermeket bugyolált bele, maga meg keszkenő nélkül is kipirult a nagy munkában. Ennyi ember között igazságot tenni nem gyerekség. Enni adott annak, a ki nem hozott tarisznyát magával, a gyermekeket elparancsolta a fal mellől, mert már firkálni kezdtek rá egy-egy kurta plajbásszal; ha összevesztek, kibékítette őket s a melyikkel nem birt az anyja, annak jót vágott a hátára a husos tenyerével s rá kiabált, hogy mindjárt kidobja a farkasoknak. Mikor alkonyodott, meglánczolták a kutyákat, nehogy lehuzzanak valakit, a ki még jönni találna s hamar elcsendesültek, mert mindenkit elcsigázott ez a borzasztó nap. Mikor békülékeny, szelid pofával feljött a hold, már csak az a lassu zümmögés hallszott az egész nagy lármából, a melylyel sok ember suttog. Szegényeknek volt mit megbeszélni, hogy vajjon mit is ad hát holnapra az Isten?
Másnapra se változott semmi. Az utakat befujta a hó, egy feszületből csak a szenvedő Jézusarcz s a kereszt tetejére lerakodott idomtalan hótömeg látszott, ott lehetett sejteni valami utfélét, de nem próbálkozott neki menni senki. A kastély kéményeibe besüvöltött a szél s fütyölve verte ki a kályhák ajtaján a füstöt. Csupa homály, szürkeség mindenütt.
Délfelé egy nyakig havas ember állított be a kasznárhoz. Fáradtan lihegett, nagy munkájába került, mig átverte magát a havon. Sokszor belesüppedt a fuvásokba, hogy csak a kucsmája teteje feketéllett ki a végtelen fehérségből s csoda, hogy meg nem ették a farkasok. Az állomástól jött s alig nyögte ki a hirt.
– A nagyságos ur jött meg a kisasszonynyal. Tessék szánkót küldeni eléje.
A kasznárné nagyon megijedt s ugy nézett az urára, mintha mondta volna: no látod, mondtam. Az ember azonban nyugodtan maradt, négy jó lovat fogott be egy könnyü szánba, s egy csomó cselédet elindított utat csinálni s maga a kapuban várta meg a bárót. A hirre rendbe szedelőzködött a népség s elkészültek arra is, hogy most mindjárt kidobják valamennyiüket a meleg fészekből.
A kisasszonyt már ismerte itt mindenki. Annyit tudtak róla, hogy komédiásné fenn Pesten, szeretője a nagyságos urnak s néha lejönnek ide mulatni. Olyankor ott áll az orfeum hirdetésein, hogy: Vanda beteg. Egyes tapasztalatlanabb ifju urak még sajnálkoznak is felette: szegény – ő pedig lenn a falun éli a világát, iszsza a frissen fejt tejet, előveszi a legfalusiasabb szoknyáját, adja a háziasszonyságot s ő mulat a legjobban a felett, hogy milyen furcsa is igy az élet. A báró is csendes falusi ember lesz mellette, szinét se látják egy pár hétig a városnak. Olyan gyönyörüségekre vetemednek, mint például a kukoriczafosztás s nem győznek bámulni azon, hogy vannak emberek, a kik ezért a nagy mulatságért még pénzt is kérnek. A mikor megunják, hamar fölszedik magukat s visszaszaladnak Pestre.
A lovakat négy jármosökör segítette ki az uton, mert elakadtak. Jámbor bambasággal huzták maguk után a kis szánkát s lekanyarodtak az istállók felé a kastély feljárója helyett. A báró gyorsan kiugrott a szánból s gyöngéd figyelemmel segítette ki a bundák közül a kisasszonyt. Csak mikor már a leány is leszállott, vette észre az udvaron a nagy sokadalmat.
– Mi van itt, vásár?
– Méltóztassék megengedni – védekezett a kasznár – rettentő idő volt itt. Ezek a szegény emberek nem maradhattak bátorságban otthon. Minden perczben elseperhette volna a vityillóikat a vihar; behivtam őket ide. Nem tudtam, hogy hazajön a báró ur s derekasan rendbe szedtünk volna mindent, ha elmulik ez az istenverte idő.
A báró kedvetlenül hallgatta s boszankodva intett kezével. – Jól van hát, ha már idecsődítette őket a nyakamra, hát csak maradjanak. – Karját nyujtotta a kisasszonynak s felindult a lépcsőkön. A nagy bundaszag majd elszédítette, de a leány gyorsan válaszolt:
– Ugyan, Viktor, ne legyen olyan gyáva.
– Meg kell itt fulladni.
– Nézzen nyájasan, jól fog esni ezeknek a szegény embereknek.
– Még azt is? Nem elég hogy kiturnak a házból?
– Maga fád. – Gyere ide kicsi fiu ne félj, nem bántalak. – Egy kis paraszt gyerkőczöt édesgetett magához. A gyerek hamar felbátorodott, verekedni kezdett a szép uri asszonysággal s kis kövér kezeivel belekapaszkodott a hajába.
– Fáj, te ne huzd!
– Ereszd el a kisasszonyt, te Pista! – ijedezett az anyja.
A báró felvonta a vállát, mint a ki mutatni akarja, hogy nem tud kitanulni minden szeszélyt s bement a szobákba. Lassankint a lány köré gyült a többi gyermek is. Csókoltatta magát velük s hatosokat fizetett nekik minden csókért. Leterítette a nagykendőjét a padlóra, elkérte az anyjától a legszebb kis gyereket s járni tanította. A többi kis maszatos belefogózkodott a ruhájába, kiabáltak reá, kaczagtak, mulattak s egyszerre jó barátok lettek. A leány arczára pedig kiült valami őszinte, igazi öröm, eszébe se jutott, hogy elhagyja őket. Egyszerre megszerette a sok apróságot a nagy ragaszkodásukért s önkénytelenül az jutott az eszébe, hogy milyen jó volna, ha neki lenne egy gyermeke.
Valahol falun maradna s ő ki-kiszöknék hozzá. Nagyon szeretné.
– Nem jön még be, Vanda? – kérdezte a báró az ajtóban.
– Mindjárt, csak még egy kicsit hagyjon.
– Meghül ott a földön.
– Dehogy.
– Ne akaratoskodjék, legalább öltözzék át előbb. Jöjjön, felhozták már a ládáit.
A leány szeretett volna még maradni, de ránézve a báróra, annak az arczán is őszinte aggodalmat látott. Ez meghatotta. Egyszerre mintha jó férjet látott volna benne, szivesen engedelmeskedett, lerázta magáról a sok apróságot s bement öltözni. A gyerekek tátott szájjal bámultak utána s az asszonyok maguk közt áldani kezték.
– Milyen jó lélek, áldja meg az Isten.
A leány sehogyse tudott rendbejönni benn a hajával. A szőke hajhullámok végig omlottak a vállain, ha egy csomót rendbeszedett belőle, kibomlott a másik fele. Ügyetlen is volt az ilyen munkában, szégyenlette magát, a mikor sehogy sem tudott boldogulni. A báró fölhivatta a kasznárnét, hogy segítsen. Az aztán segített is a maga módja szerint. Beerőszakolta két nagy fonatba az egészet s fölszegezte a fejére egy nagy kontyba vagy tizenkét hajtüvel. Elmosolyodott a leány, mikor a tükörbe nézett.
– Talán nem jó? – aggodalmaskodott a jó asszony.
A leány sietett megnyugtatni. Ugy nézett ki ezzel az egyszerü hajtekercscsel a fején, mint egy parasztleány, csak a selyemkendő hiányzott a nyakáról. A jó asszony tipegett körötte jobbra-balra, lesimította a ruháját, megnézegette innen-onnan, hogy egészen rendben legyen s nagy gondoskodást fejeztek ki szemei. A leány ugy magában nem tudta elgondolni, hogy miért ilyen jó hozzá mindenki? Szeretik? De hát miért, semmi érdeme sincs reá. Valami anyás vonást látott az öregasszony arczában, mert egyszerre elérzékenyedett. Mikor utoljára itt volt a báróval, igazán csak sportból jött faluzni, ezeket az embereket meg se látta. Milyen egyszerüek, jók, becsületesek, lesütötte szemeit az öreg asszony előtt s a földre nézve gondolkozott.
– Van leánya? – kérdezte egyszer gyorsan.
– Nincs, csak egy fiam, katona az is. Miért kérdi a kisasszony?
A leány majd kiszalasztotta a száján, hogy: fogadjon engem leányának, a mig itt leszek – de elszégyenlette magát. Izléstelenség lenne ilyent mondani. Egyedül szeretett volna maradni, az öreg asszony észre vette ezt s kiment a szobából.
Künn hiába zörögtek a gyermekek, a szép asszonyság nem hallotta meg őket. A bárónak is azt mondta, hogy egyedül akar maradni.
– Beteg?
– Az.
– Mondtam, hogy meghül ott a hideg kövön.
– Nem az a bajom, egyéb, sok minden. Majd máskor beszélek róla, most nem tudok.
Másnap hazaszállingóztak a parasztok. Vanda szomoruan nézett utánuk. Nagyon megszeretett egy-egy jóképü asszonyt közülök, kezdte egyedül érezni magát nélkülök. A gyermekektől alig tudott megválni. Semmi szinpadias nem volt most benne, igazán érzett mindent. Egy kis fiu ott felejtette az ostorát, a mivel a társait szokta hajtani, mikor a hátukon lovagol. Ezt az apróságot bevitte magához s az ostort felszurta a tükör mellé. A gyermek csinál majd másikat helyette, egy kis füzfaágra fölköt egy darab ócska madzagot s készen van az uj ostor.
Az idő is enyhült. A goromba orkánt langyos tavaszi szél váltotta fel, dél tájban ki lehetett nyitni az ablakokat is, szinte ömlött be az üdeség s a napsugarak friss tánczot jártak a padlón. A lány az ablak mellé hozott egy nagy karosszéket s rákönyökölve a párkányra, nézte a falut, pedig sokszor nem látott belőle semmit, ugy elfoglalták a gondolatai. Telve volt nagy gondokkal, érett, fejlődött az agyában valami, maga se tudta volna megmondani, hogy mit akar, de valamit nagyon szeretett volna. Ha ilyenkor a báró meglepte, még inkább elkomorodott s szép sugár termete előregörnyedt a székben, mintha igazán beteg volna. A báró nem is sokat háborgatta, érezte, hogy terhére lenne. Vadászott, átjárt a szomszédokhoz, nagyokat mulattak s kitért a felelet elől, ha valaki a lányról kérdezősködött. Vele született gyöngédsége nem engedte, hogy közpréda legyen a szeretője neve. Mindent a maga utjára hagyott, várta, hogy mi lesz a dolog vége, tudta, hogy egyszer majd megszólal magától is, hát nem zaklatta.
Egyszer meg is szólalt a leány.
Egy este azt kérdezte a bárótól.
– Megint elmegy Viktor?
A báró érezte, hogy most beszélni akar a leány s bátorítani igyekezett. Leült melléje, kezébe fogta a kezét s másik tenyerével gyöngéden végig simította a haját, mintha apja lenne.
– Itthon maradok, ha akarja.
– Maradjon, egy pár nap alatt annyi minden összegyült a fejemben, hogy most talán el tudom mondani, ha egy kicsit biztat rá.
– Mondja, lányom, mondja… Nem lesz valami nagy sületlenség? – Mosolyogva simította végig a leány arczát.
A lánynak nem sok bátorsága maradt már, ujra huzódozott s szerette volna, ha bele se kezd az egész beszélgetésbe. A báró jóakarattal nézett reá és várt. Egy cseléd bejött s meggyujtotta a szamovár alatt a borszeszt. Egy kis asztalra a kemencze mellé kikészítette a csészéket és a czukrot. Székeket tett oda, az alatt a leány nem beszélhetett, de összeszedhette magát. Mikor a cseléd kiment, elkészítette a teát, felgyujtottak egy halvány fényü lámpát s egymással szembeülve hallgattak. A leány sok rumot öntött a csészéjébe s megkerülni igyekezett, azt a mit mondani akart. Besüppedt a székbe s beszélni kezdett.
– Tanítónői diplomám van, az igaz, hogy német, de egészen jól beszélek magyarul. Nem lehetne azzal nekem valahol állást szerezni?
A báró tágra nyitotta a szemeit s ugy nézett reá.
– Tanítónő akar lenni? Minek az?
A lány elgondolkozott s rászegezte szemeit egy pontra a sarokban, hogy ne is pillanthasson a báróra.
– Sok okom van reá. Az első az, hogy nagyon megutáltam már ezt a haszontalan életet. Nem vagyok még olyan rosz, hogy ne lenne számomra visszatérés. Ha valahova messze elmennék, nem mondhatná rám senki, hogy ni: ez valaha ki volt. Tisztességes, jó leány akarok lenni, érzem, hogy szivem van hozzá. Nem tudom már tovább kiállani, hogy igy nézzenek reám. – Mutatta is, hogy hogy néznek reá az emberek, le, mélyebbre pillantott, mint a föld.
A báró komolyan hallgatta s részvéttel nézett reá. Ez fölbátorította a leányt s most már biztatás nélkül beszélt tovább.
– Lássa, nem tudok ugy elmondani mindent, a mint érzem. Tudom, hogy különös az egész. Egy lány – olyan, mint én – egyszerre csak azt mondja, becsületes akarok lenni. Nem nevet ön most magában rajtam?
– Nem.
A leány ráfigyelt, hogy vajjon igazat mond-e? A báró olyan komoran nézett maga elé, hogy a lánynak köny szökött a szemébe.
– Ugy-e lehetetlen az, a mit mondok?
– Nem, nem, csak gondolkozom, de most ne beszéljünk erről többet.
Fájdalmasan kérdezte a leány:
– Unja?
A férfi majdnem megharagudott erre a kérdésre.
– Olyan semmi embernek tart engem, a ki unja az ilyen beszédet?
– Nem, nem azt akartam mondani. Ne haragudjék.
A báró bucsuzott s azzal ment el, hogy majd folytatják holnap.
Az éjszakájukat különböző módon töltötték el. A leány nyugodtan, a csendes álmodók egyforma, mély lélekzetével aludt, a báró pedig az éjjeli lámpa fényét nézve gondolkozott. Nem azon töprengett, hogy mi lesz a leánynyal, hanem, hogy mi lesz ő belőle, ha a leány elmegy mellőle? Roszul érezte magát arra a gondolatra, hogy nem fogja többé látni, látta, hogy őszintén, nemcsak a pénzéért vonzódik hozzá s ilyen viszonynyal még nem igen találkozott.
Tegnap óta másként is gondolkozott róla. Érezte, hogy nem üres és mikor a szemébe nézett, őszinte mélységet látott benne. Boszankodott azon, hogy ezt eddig nem vette észre s erre is csak ugy nézett eddig, mint a többi ilyen fajtáju leányra.
– Pedig nem olyan, határozottan más, mint a többi.
A maga életét pedig soha se látta üresebbnek, mint most. Futás a faluból a fővárosba és vissza, minden czél nélkül. Egy olyan teremtést adott karjaiba a végzet, a ki több, mint az a közönséges nivó, melyre szerelmeiben leereszkedett és azt sem értette meg mostanáig. Nincsenek gyermekei, még a névre se gondolt soha. Most mit tegyen?
– Ej, hogy ezen még csak gondolkozni is lehet! Ez már magában gyöngeség.
Reggel mosolyogva csókolta meg a leány kezét, ezt még sohse tette eddig.
– Feleségül jön hozzám, leányom, jó lesz?
A leány elhalaványodott s ijedten nézett a báróra. Nem tudta mindjárt elhinni, hogy komolyan beszél.
Csősz Gyula, mióta lemondott a dohányzásról, mindig egy-két almát vitt magával a bankba s ha a főnöke kifordult egy-két perczre a hivatalból, harapott egyet-egyet belőlük. Munkaközben jóizüen csámcsogott a szomszéd asztalnál dolgozó pénztáros nagy boszuságára. A pénztáros ideges ember, többször hangsulyozta is már, hogy a hivatalban tulajdonképen nem azért fizetik az embert, hogy almát egyék, de Csőszre semmi hatással sem volt az ilyen beszéd. Jókedvüen nevetett reá s rámutatott a nagy csomó üzleti könyvre. Alig látszott ki közülük.
– Ugyan, medve, ne morogj, van itt sok szép munka.
Valamelyik napon Csősz ballábbal kelt ki az ágyból. Sokszor megesik az egy szegény emberrel. A kisebbik fia keservesen sírt már hajnal óta minden ok nélkül, a szomszéd lakásból átizentek, hogy csend legyen. Mit csináljon? Csak nem dobhatja ki a gyermekét? Bántotta a dolog. Ugy érezte, hogy ebből a fiuból okvetlenül valami nagyon haszontalan ember válik idővel. A nagyobbik készületlenül, félve ment az iskolába s hazudozott az apjának, hogy ő tudja, nagyon jól tudja a leczkéjét s tegnap délben csupán azért nem jött haza ebédre, mert egy barátja magához hivta. Nem volt bezárva, bizony Isten nem! Az apja sóhajtott, belelegyintett kezével a levegőbe s azt mondta: menj, menj. A feleségére két rosz almát tukmált egy kofa. Ezt is észrevette még otthon, valami olyast mondott, hogy egy kis élvezete van az embernek s azt is elrontják. Rosz kedvvel ment föl a bankba s szó nélkül dolgozott, robotba.
Kilenczkor elővette az egyik almáját, kitisztította belőle a rothadt részt. Szórakozottan harapott egyet-egyet belőle s néha a könyvből felnézve, sokáig egy-egy jelentéktelen pontra függesztette szemeit, mintha keresne valamit. Megint átszámított egy lapról a másikra egy-egy numerust, de nem ment ugy a munkája, mint máskor. A pénztáros sürün pillantgatott át hozzá, ma nem idegeskedett vele, hanem sajnálta a rosz kedvéért.
– Mi bajod? – kérdezte tőle. – Rosz az almád?
Csősznek sok minden szaladt át egyszerre az agyán, nagy bajai vannak egy szegény családos embernek. Intett, hogy minden rosz.
– Majd megdoblak valamivel, ha nekem ilyen szörnyü képet vágsz.
– Hagyj békét.
– Nem hiszed, nem?
– Hagyj el.
A következő pillanatban egy lágy papircsomag repült a fejéhez a szomszéd asztalról. Mikor a földre esett, tovább rugta. A pénztáros kaczagott, felvette a csomagot s kötekedve lóbázta meg a Csősz orra előtt. A csomag négy oldalról le volt pecsételve s nagy kerek számokkal volt rá irva a tartalma: 30,000 forint.
– Kellene, ugy-e, rongyos?
Csősz gyöngén elmosolyodott, de már nem felelhetett, mert az üzlet tulajdonosa lépett be az ajtón. Mind a ketten felállottak s ugy hajoltak meg előtte. Csősz meg jól végignézte, a mikor elfordult. Ezé az emberé az a sok pénz, a mit az előbb dobáltak. Van neki még több is, ez a csomag csak egy kis része a vagyonának. Boldog ember! Hátra dőlve székén, egy perczig azon gondolkozott, hogy mit tenne ő, ha harminczezer forintja lenne? Magántanítót fogadna a fiai mellé, szerény banküzletet nyitna valami kisebb városban, ezt is, azt is, sok mindent lehetne már azzal kezdeni. Ez járt a fejében egész délelőtt s mikor a főnök valami kis tévedésért nagyon leszidta a pénztárost, megfogadta magában, hogy ő emberségesebben bánik majd a személyzettel, mint ez a pénzestarisznya.
Otthon nagy hirrel fogadta a felesége.
– Károly bácsi már nagyon a végét járja – mondta nagy titokzatosan, hogy a gyermekek meg ne hallják. Ma egész nap fuldoklott, majd letört alatta az ágy, ugy köhögött. Három doktor is volt nála.
– S mit mondtak?
– Már talán a reggelt se éri.
Károly bácsi volt a szegény família egyetlen reménysége, egy vagyonos és fukar vén legény. Nem szerette senki, csak távolról várták a rokonok azt a perczet, melyben lehunyja már egyszer valahára a szemeit. Csősz nem bánta volna, ha még sokáig él is. Mikor magában elgondolkozott a dolgon, igen nagy árnak találta egy ember halálát arra, hogy pénzhez jusson. Különben is elég nyugodtan és csendesen élt szegényen is. Ma azonban nagyot dobbant a szive, mikor meghallotta, hogy az öreg most már egész komolyan meghalni készül. Hevesen számítgatta magában, hogy mennyi eshetik reá a vagyonból s elégült mosolylyal nézett hanczurozó fiaira.
– Majd nem veritek ki a házat ezután, gondolta magában. Lesz házitanítótok, kitépi majd a fületeket, ha nem tanultok – gondolta magában s az asszonynyal együtt gyorsan felkészült s elmentek Károly bácsihoz.
Az asszony jól ismerte a férje gondolkozásmódját, félt beszélni s nagyon elcsudálkozott, mikor az ura minden bevezetés nélkül beszélni kezdett a jövendőről.
– Nem akarom a halálát, de mégis jól fog esni, ha majd kapunk utána valamit. Már nagyon összegyültek a bajok, nem győzöm igy tovább, csak a fizetésből.
– Életében ugysem adott semmit, – mondta az asszony.
– Eddig nem is volt olyan szükséges, huztuk, taszigáltuk valahogy az életet, de most már a gyermekek nőnek, mindig több velük a költség, egy kis segítség kell, kell okvetlenül.
Mikor odaértek, az öreg ur kipirulva s teljesen kimerülve feküdt az ágyban. Csak a szemeit nyitotta fel néha, az mutatta, hogy él. A rokonok is ott voltak, egy apácza néha a beteg szájába öntött egy-egy kávéskanálnyi hüsítő orvosságot, a milyent már csak azért rendelnek az orvosok, hogy enyhítsék a beteg belső forróságát. Egy sarokban pár öregasszony piszmogott, magukkal hozták a kötéseiket is, hogy ne üljenek éppen munka nélkül s beszélgetés közben néha nagy ügygyel-bajjal szurtak fel a kötőtüre ujra egy-egy elejtett szemet, a mi nem is csoda ilyen rosz világításban. A beteg melle néha kinosan hörgött egyet-egyet, mintha ki akarná szakítani a fájdalom.
Csőszék csendesen, egy fejbólintással üdvözöltek mindenkit s leültek a többi rokon közé.
Az öreg ur egyszerre nagyot köhögött, jó sokáig tartott, a mig valamennyire rendbe jött utána. Alig észrevehető csendes mosolygás szaladt végig az arczán, mikor a nagy sápítozást hallotta, melyet kinlódása alatt csaptak az asszonyok. Szemével intett az apáczának, hogy hajoljon föléje, valamit mondani akar.
– Küldje ide azt barna szakállu szemüveges embert a sarokból – s Csősz felé integetett.
Csősz egészen az ajkaira hajolt s ugy hallgatta a mit beszélt. Igy is elszalasztott egy-két szót, olyan halk volt már az öreg ember hangja.
– Te vagy, Gyula?
– Én, bátyám.
– Köszönöm, hogy eljöttél, hozzád akarok utoljára beszélni. Téged becsüllek valamire az egész családban, szeretem, hogy látlak. Egy ilyen szegény öreg embertől fogadj el pár jó tanácsot.
– Ne erőltesse meg magát, édes bátyám.
– Már mindegy, hagyd csak. A mim van, reád hagytam. A szekrényben alul, a fehérnemü közt van a végrendeletem. A kulcs pedig a párnám alatt. Vedd magadhoz.
– Hagyja ezt most, édes bátyám – mondta gyöngéden Csősz, de bár küzdött ellene, öröm szaladt végig az arczán. Az öreg ember szemei haragosan forogtak, izgatta a sok szószaporítás.
– Vedd ki, ha mondom – s gyönge hangján is érezni lehetett az ideges sietséget.
Csősz a beteg feje alól magához vette a kulcsot.
– Vigyázz jól a vagyonodra, sok bajod lesz vele. A ki itt van, az mind igyekezni fog, hogy elvehesse tőled. Ugy neked rontanak, mint a hogy most várják a halálomat. Czudar emberek, vigyázz.
Csősz egyszerre ijedten nézett körül. – Eddig eszébe se jutott az, a mit az öreg mondott.
– Nagy veszekedés lesz – mondta az öreg. Még beszélt volna többet is, de már nem birta. Csak nyögött. – Most hagyjatok békében – mondta s azon igyekezett, hogy a fal felé forduljon. Egy fiatal orvos a szomszéd szobában aludt. Az apácza gyorsan behivta, de már nem volt szükség reá, az öreg ur meghalt.
Nem sokáig maradt ott már ezután senki. A rokonok komoran, suttogva beszélgettek egymás között. Csőszhöz is eljutott valamelyik szegletből ez a két szó: behizelegte magát. Hivta a feleségét s elmentek ők is a többivel.
– Mit beszélt, kérdezte az asszony, mikor már nem volt körülöttük senki.
– Minden a mienk.
– Lesz vagy harminczezer forint.
– Lesz… de beszéljünk egyébről.
– Hallgatva értek haza. Az asszony azon gondolkozott, hogy mit fognak csinálni annyi pénzzel. Egy falusi birtokra gondolt, meg azután rögtön egy bérházra, az üzlettől nagyon félt, abban nagyon koczkáztatva van a pénz. Gyanakodva nézett az urára. Ő bizonyosan abba akarja belefektetni a pénzt, pedig baj lesz abból, érzi, érzi már előre. Csősz magában tépelődött s megizzadt hazáig, pedig recsegett lábuk alatt a hó.
Mindjárt le is feküdtek. Az asszony gyengébb idegzetét gyorsan elnyomta az álom, de a férfi csak hánykolódott az ágyban. Gyötörte a nyugtalanság. Pénze van, de elveszik majd tőle. Meg tudja-e védeni? Mindenfelé rémeket látott. Innen is, onnan is jött a sok rokon. Gondolta, hogy felkölti a feleségét, megbeszéli vele a dolgokat, de aztán mégse tette. Minek? Elég gond ez igy is. Háromszor is lámpát gyujtott, de mindig majdnem hogy fölébredtek a gyerekek. Forró volt alatta az ágy, alig birta kiállani, majdnem égette a testét a melegség. Reggel felé már nem birta tovább, felöltözött s észrevétlenül kiment az utczára kóborolni a hidegben. Csak a reggelihez került haza. Fáradt és kimerült volt, megijedt az arczától az asszony.
– Hol jártál?
Enni nem tudott. A gyermekek közt osztotta fel a kiflijét s aggodalmas szeretettel nézett utánuk, mikor egymást lökdösve kirohantak a szobából, hogy iskolába menjenek. Az asszony szeretett volna valamit hallani a terveiről, de nem merte kérdezni. Ugy ültek egymás mellett, mintha idegenek lettek volna.
Müncheni társaságunk sem nem magyar, sem nem német, hanem egészen vegyes. Van benne sokféle náczió s nem igen van eset arra, hogy elsimíthatlan ellentétek merülnének föl közöttünk. Külföldön más az ember, mint odahaza, jobban megtudja becsülni a társaságát s nem hagyja mindjárt oda, ha valami nem tetszik benne, mert hamarosan nem jut másikhoz. Otthon könnyü. Ha egyik kávéházban nem kellemes a délutáni kompánia, keresünk jobbat a másikban, vagy a harmadikban.
A kompániánkban van: orosz, görög, lengyel, német és magyar ember. Mi tartunk ki egy kávéházat, a mely mostanság igen rosz állapotba jutott s egy hosszu szőke német gondnokságára szorult. Csak néha napján vetődik be egy-egy idegen vendég, azt azonban kinézzük. Különösen a poroszok tudnak veszedelmesen nézni, majd fölszurják az embert arra a tüzes vonalra, a mi a szemükből kipattan. Nem igen van közöttünk krakéler, de szeretjük az intim társaságot. Egy hónappal ezelőtt azonban mégis bebocsátottunk valakit magunk közé.
Az oroszok hozták magukkal, Sokoloffnak hívják. Csinos fiu lenne, ha kissé ápolná magát. Sem a bajuszát, sem a szakálát nem tartja rendben. Csak a szemei imponálnak. Tüzes nagy golyók ezek, csodálatos vegyülékével az erőnek és a melankoliának. Zürichből jött. Csak később, néhány nap mulva derült ki, hogy miért? El akarták fogni, de mig az ajtaját feszegették a rendőrök, kiszökött a másik folyosóra s szerencsésen átjutott a határon. Valami röpiratot nyomtattak muszka betükkel a nép számára, hogy szabadságot tanuljon belőle. A könyvek még nem jutottak el Oroszországba, de a szerkesztők, szedők és kerékhajtók névsora már a rendőrség kezében volt. Néhány elmenekült közülök, a többit befogták s mig én itt irkálom a történetüket, talán kettőnként összelánczolva utaznak a kozákok között Szibériába. A hatalmas czárral nem jó ujjat huzni.
A czár, a czár… Sokszor megemlegette Sokoloff is ezt a nagy urat, a mint előttünk érthetetlen ákombákomokkal rajzolta tele maga előtt az asztalt. A honfitársaival szemben nyiltabb volt, azok fecsegték ki azt is, a mit ő el nem mondott.
Az apja ezredes az orosz hadseregben. Morózus, kemény katona, korbácscsal jár a katonái között s azok közé tartozik, a kik nem is káromkodnak már, csak ütnek. Ő is emlegeti a czárt, de nem ugy, mint a fia. Leveszi mellé fejéről a sapkát és fölnéz az égre. Az ő szemében nem is emberi lény ez a hatalmas, egyetlen valaki, hanem fogalom, a nagyság szuperlativusa. Senkit sem szeret, a feleségét gyönge, törékeny volta miatt megveti s méltatlannak tartja arra, hogy orosznak született. Mikor a fia éppen olyan sápadt s vértelen szint öltött, mint az asszony, ugy bánt vele, mint a kutyakölyökkel a kutyaapa. Hagyta az utjára, katonát ugy sem lehet faragni belőle! Egyszer vette csak tudomásul, hogy van egy fiatalabb, gyámoltalan Sokoloff is a világon és akkor kegyetlenül el is verte azzal az ostorral, a melylyel a gyakorlatról jött haza. Ez akkor történt, a mikor a gimnázium igazgatója tisztelettel megkérte, hogy adja a fiát más intézetbe, a hol elnézőbbek a növendékek politikai nézetei iránt.
– Mit! Megvadult a nyavalyás! – és ordított a vén katona, a mint kifért a torkán.
– Nem kell olyan nagyon kiabálni, meghallják, mondta az igazgató, de nem használt semmit.
– Hadd hallják, Sokoloff eszére tudja téríteni a fiát.
Otthon aztán észretérítette. A nyakánál fogva a levegőbe emelte s odadobta a czár képe elé, mint egy zsákot.
– Imádkozzál!
A fiu összeszorította az ajkát s nem szólott egy szót sem.
– Te semmi, hajolj meg és imádkozzál a czár előtt, hogy bocsásson meg butaságodnak általa az Isten.
A halvány, hosszura nyult testü gyermek ránézett a képre, behuzta a fejét a vállai közé s egy pillanat alatt elkészült akár a halálra is.
– Nem imádkozom.
– Nem!?
– Nem.
A halál éppen nem következett be, de néhány hétig nagyon csóválgatták fejüket ágya mellett az orvosok, a kiket az anyja csempészett hozzá. Aztán elment Svájczba diplomát szerezni. Az apja az utolsó napon eresztette maga elé és négy lépésről beszélt vele.
– Csavargók közé ne vidd a nevemet, légy ember.
– Elmehetek?
– El… Megállj! Még mondok valamit. – Kigombolta az ingét és csupasz melléről egy zsinórról leakasztotta a feszületet.
– Látod ezt?
– Látom.
– Hallgass ide, ha megtudom, hogy valami bünös, rosz erkölcsü szekta tagja lettél, ha aljasságra adod a fejedet, ha elcsábíttatod magad az istentelenektől, légy a világ másik oldalán is, megtalállak és én durrantlak fejbe. Te is hallod és az isten is hallja. Elmehetsz.
S a szegény Sokoloff ugy járt közöttünk, hogy alig hallottuk a lépését. Nagyon sokat szenvedett ez a szegény ember. Néha, ha a pinczérleány megszólította, ijedten fölkapta a fejét s csak aztán mosolyodott el kissé fanyarul, a mikor föléje hajolt a csinos szőke fej. Bántotta a csend is, meg a lárma is. Egyszer azt mondta az egyik orosznak:
– Ha véletlenül hamarosan meghalnék, vedd el az órámat s add oda a háziasszonyomnak. Nagyon jó asszony szegény.
– Jól van.
Ideges is lett minden semmiségre. Ha egy pohár nagyott koppant az asztalon, odakapott mind a két kezével. Közben kémlelve, nyugtalanul hordozta körül a szemeit rajtunk. Bizalmatlan volt, az már majdnem megszokás dolga az ilyen embernél, máskor pedig egészen megnyílt. Megkérdezte, hogy nem láttunk-e a városban valahol egy orosz tisztet. Nagy, barna ember, szürke, nyirott bajuszszal. A vállait pedig folyton előrenyomta valami, a mit mi nem láttunk. Egyszer-egyszer erős rajnai bort rendelt a vacsorához s butára itta magát.
– Jobb igy, azt mondta.
Hazautazó technikusoktól hirt küldött magáról az édesanyjának. Ne busuljon szegény jó asszony, él a fia, egészséges is, kenyeret keres egy müépitésznél, s most már nem bánja, akármi is lesz. A levelet idegen névre egy barátjához kell küldeni.
Mikor megjött az anyja betüivel irott első levél, örömében ketté tört egy dákót. Féktelen volt, szilajon vágott az asztalra. Az napra már nem érezte magát olyan egyedül, másnapra azonban már elmult a betük varázsa s megint üldözőbe vette szegény fiut az apja. Pedig nem volt már ebben a sápadt fiatal emberben semmi veszedelmes. A szökés, a folytonos rettegés s a kenyérkeresés fárasztó napszámja nagyon megtörték. Soha sem beszélt ilyes dologról, de azért nagyon meglátszott rajta, hogy nem törődik már a czárokkal. Éljen mindenki, de élni szeretett volna ő is.
– Élni, élni… ebben olvadt össze minden vágyakozása s megremegett és elsápadt, ha csak egy pillanatra is veszélyeztetve látta az életét. Árnyakkal volt számára tele ez a tiszta és átlátszó őszinte világ. Rendőrnek nézte a postaszolgát is s mint egy félénk gyermeket ugy kellett hazakisérni, ha már lement a nap. Megijesztette a nyitott kapu s a gázláng lobogásával jobbra-balra ingó árnyéka a lámpaczölöpnek.
Egyszer aztán ugy nyitotta be a nagy üveges ajtót, mintha kicserélték volna.
– Mi lelt Sokoloff? kiáltotta rá az egyik orosz.
– Nincs már baj – felelte – levelet kaptam édes anyámtól. Nekem irt, nem másnak!
– Az apád?
– Meghalt.
– Hazamégy?
– Nem, itt maradok.
– Mit csinálsz?
– Letelepedünk majd valami kis házba, valami kertbe épített házba a fák közé. Anyám már elindult, azt irja.
Még sem volt egészen megelégedve a dolognak ilyen elintézésével. Szerette volna, ha senkinek se lesz semmi bántódása s szépen, magától simult volna el a dolog. Kezére hajtotta a fejét s nagyon elkomorodott a féktelen örömre.
– Szegény apám.
A herczeg kivetkőzött a katonaruhából s polgáriasan, egyszerü szivességgel járta körül az idegen piktorok kiállítását. Csendesen tipegett egyik képtől a másikhoz. Botja néha majd kettérecscsent, ugy reátámaszkodott. Öreg, gyönge már szegény, különösen igy polgári ruhában. Mikor katona, akkor egészen más. Öreg, öreg, de összetartja, kiegyenesíti a feszes dolmány. Titkárja néha önkénytelenül feléje nyul, segíteni akar rajta s minden pillanatban készen van arra, hogy ha elhanyatlanék, gyorsan fölfogja.
A látogatás nem volt bejelentve. Néhány piktor járt mellettük s az igazgatót is a kávéházból hivták elő hamarosan. Ez is kár volt, mert a herczeg ur háromszor is kijelentette már, hogy nem szereti a czeremóniát.
– Hagyják, hagyják, jól van igy, szép, szép, jó, jó.
Olyan csendesen beszélt, mint egy intim társaságban szokás. Jókedvü megjegyzéseket tett a képekre, nem volt sem tudákos, sem tudatlan, mosolyogva emelte tovább a sok fiatal közt a maga nyolczvan esztendejét, mint a ki már megbékült mindenkivel s főfő gondja ez a sok kép, szin, müvészet, a mit még mind meg kell látni, mielőtt az ember meghal.
Egy arczkép előtt hirtelen megállott. Zavarba jött az egész társaság. Az igazgató mentegetőzött.
– Nem tudtam fenséges uram, hogy szerencséltet.
A képre egy szurós tekintetü, nagy szürke fej volt festve. A kié ez a fej, ez a legnagyobb ellensége a herczeg politikájának s nem tudták addig elhallgattatni, mig haza nem küldték a falujába pihenni. Ott szegre akasztotta a nagyságát és a grófi czimert s ugy él, mint Cincinnatus. Szánt, vet s nem fog többé soha az asztalt verve dühöngeni ott, hol azt hiszi, hogy a más ember nézete hazaárulás. Tudja az utolsó gyerek is, hogy a herczegnek sok keserves órát okozott ez a goromba, vén ember.
Most azonban csak még mosolygóbb és nyájasabb lett, mikor a képet meglátta. Megnyugtatott mindenkit, hogy nincsen semmi baj, nagyon örül a viszontlátásnak s csak annyiban változott meg, hogy azután kevesebbet beszélt, szórakozottan hallgatta az igazgató előadását és ugy nézte a képeket, hogy nem látott egyet se közülök. Már nem érdekelték a vásznak s egyszer csak karon fogta a titkárját és ott hagyta az egész kiállítást.
– Máskor, máskor, mondta s gyorsan tipegett kifelé. A lépcsőnél visszaküldte az urakat, már meglátszott az arczán, hogy türelmetlen s alkalmatlan neki a sok ember.
Mikor elérték a kocsit, nem ült föl rögtön, hanem előbb elmondta a titkárnak, a mit gondolt.
– Barátom, kezdte a maga lassu, csendes hangján, tudja, mi a politikai butaság?
A titkár csak nézett s elcsodálkozott a kérdésen.
– Az, hogy mi elüldözzük azt az embert, érti?
– Értem.
Az uton nem beszéltek, mert lármázott a kocsi. A jó öreg ur hátradőlt a párnára s nagyon elgondolkozott. Nem köszönt vissza senkinek, a ki kalapot emelt előtte az utczán, még a szemét is behunyta, csakhogy senkit se lásson.
Másnap már az egész város beszélt a dologról. Egyik ujság azt mondta, hogy ez a történet jelent valamit, a másik észre se vette, de megindultak a kombinácziók, szóval esemény lett belőle. Azt is beszélték, hogy a herczeg ur politikai zsenialitásának tündöklő jelét adta ujra, a gróf pártján levők begombolkoztak s meg voltak győződve arról, hogy megint kieszelt valamit a vén róka. Abban megegyeztek, hogy kicsinált história volt az egész. Véletlenek alig akadnak a politikában, akar, okvetlenül akar valamit az öreg.
Másnap, a mikor a herczeg fia fölment a klubjába, egyszerre megrohanták s ha tizfelé szakad, akkor se lett volna képes mindenre megfelelni. Különben sem tudott semmit, hagyjanak neki békét.
Egy közeli asztalnál kártyázott a gróf fia. Sokat vesztett már, mert rosz kedve volt. Bosszantotta minden. Ha egy kártya véletlenül fölfordult osztás közben, azért már dühbe jött s rosz kedvvel szólott oda a többihez, a mikor nagy zajjal körülfogták a fiatal herczeget.
– Nem szeretem, ha a vén emberek komédiát játszanak.
A herczeg elvörösödött. A tömeg utat nyitott neki s ő az asztal mellé állott. Egy pillanatra megszünt a játék, ránézett mindenki. Tudták, hogy mi következik, de azért kiváncsiak voltak. Később beszélték, hogy a fiatal herczeg szépen csinálta a dolgot, nyugodtan, elegánsan. Ebben a teremben még az indulatok is alkalmazkodnak az alapszabályokhoz.
– Nem magyaráznád meg jobban?
– Neked nem.
– Majd küldök másokat.
– A mint tetszik.
A gróf nagy veszteséggel ment haza. Szinte jó volt neki ez a kis intermezzó, mert a milyen roszul járt a kártyája, még a kabátot is lenyerték volna a hátáról. Igy legalább megmentett még valami kis pénzt.
Másnap megverekedtek.
Háromszor lőttek egymásra. Közelben volt egy elhagyatott falusi ház. Az visszhangot adott a durranásoknak. A ház a herczegé. Hosszu, lapos épület, csak pihenni lehet benne a sok munka után. Most csak egy öreg, félkaru katona lakott benne s az tipegett elő a lövésekre.
– Aha, lőnek, lőnek… Jól esett szegénynek ez az ismerős muzsika.
A második lövésnél is félrementek a golyók. Nevetségesen tele voltak töltve a pisztolyok. A gróf félig hangosan oda is szólott a maga embereinek. Izgatott volt, boszantotta a fegyvere, a melynek a puskaporral megtöltött csöve nehezebb volt az agyánál.
– Nem vagyok diák, ne csináljanak komédiát belőlem.
Be se fejezhette a mondatot. Az utolsó hang a torkán akadt meg. A másik pisztoly nagyot dörrent s a gróf előrebukott a lövésre. Lehunyta szemét, a fegyver kiesett a kezéből s ugy czepelték be a herczeg házába, mint egy formásra faragott nehéz tuskót. Pár percz alatt elhagyta az eszmélete is. A mikor ráfektették a vén katona kemény szalmazsákjára, félrebeszélt. Azután sehogyse beszélt. Ugy elgyengült, hogy egy gyermek könnyen földhöz verte volna s alig maradt valamicske vér a testében.
Rögtön értesítettek az esetről mindenkit, a kit csak érdekelt. A vén katona a küszöbre tette a sapkáját, abba dobta be mindenki a névjegyét, a ki csak eljött betegnézőbe. A házban nem volt annyi szoba, hogy fogadni is lehetett volna benne, a sebesülthez pedig nem eresztettek be senkit.
A beteg apjánál csak valamivel hamarabb érkezett meg az öreg herczeg. A fiával jött és zsörtölődött az egész uton.
A mikor az öreg gróf két szürke lova befordult a kapun, a házi gazda szobájába küldte a fiát s egyedül ment a vendég elé. Mosolyogni próbált s messziről integetett már, hogy nincs semmi baj, jobbra fordult minden, nem kell megijedni.
A gróf nagyban készülődött egész uton arra, hogy mint fog belépni. Magába fojtotta azt a nagy indulatot, a melytől megremegett mindenki, a ki még csak látta s elkészült arra is, hogy akár halva találja a fiát. Lassan fog beszélni, nem okol senkit, se parasztot, se urat nem ver agyon dühében, csendesen viseli el sorsát. Látta, hogy az különös lenne, ha ő káromkodva öntené ki magából az epét, s ugy viselné magát, mint egy közönséges paraszt. Mikor a házat meglátta, összerándultak arczán az izmok s összes erejére szüksége volt, ha nem akarta elárulni, hogy szenved. Ha utat engedett volna minden elfojtott érzésének, felbődült volna, mint az oroszlán. Összeszorította az ajkát s szinte nyögve szólott a kocsisához:
– Gyorsabban!
A mikor az öreg herczeg eléje tipegett, egyszerre elhagyta minden hidegvére. Leugrott a kocsiról s összeszorított ököllel rohant feléje.
– Mi van a fiammal?
– Már jobban van.
– Az ur felel érte! Megölték…
Akkor már befelé mentek. A herczeg ment elől, minden pillanatban hátrafordult s még a csizmát is szerette volna lehuzni a gróf lábáról, hogy ne kopogjon olyan nagyon.
– Csendesen, fölébred.
– Viszem innen! – mondta a gróf.
Eléjük jött az orvos is és csitította őtet.
– Viszem a fiamat, mondta még egyszer a gróf, hogy hallja ez a másik ember is.
– Nem engedem, felelte az orvos.
A vén ember valami nagyot akart mondani erre, de az ajtóig jutottak s most már ő ijedt meg a hangos beszédtől. A fiához még nem eresztették be, csak az ajtó üvegen át mutatták meg neki. Bozontos, szürke szemöldjei összerándultak, a mint az ágyon meglátta a sápadt arczu, mozdulatlan embert.
– Szegény – mormogta és sóhajtott. Ha meghal! – Erre a gondolatra megint ellepte a düh. Olyan volt, mintha meg akarná rázni a falakat, hadd omoljon össze az egész ház.
– Nem hal meg, biztatta az orvos. Csak nyugalom, nyugalom…
Nyugodt is tudott lenni, ha ráparancsoltak. A fiatal herczegtől végig hallgatta az egész dolgot. Csak a szeme tüzelt, ő maga pedig mintha odaragadt volna a székhez. Nagyon szivesen földhöz vert volna legalább egy tányért, a mint ziháló mellel, jól előrehajolva nyelte az elbeszélést, de nem tette.
– Holnap megyek, mondta, a mikor egymás mellett szorongva megvacsoráztak a kis zöld szobában.
Dehogy ment. Csak nem hagyhatta el a házat a nélkül, hogy ne lássa a fiát. Az pedig nem is tudta még, hogy itt van az apja, csak épült napról-napra. A mikor aludt, megmutatták az öregnek egy-egy perczre s a vén goromba ember egyre nyugodtabb lett. Már vigyázni se kellett reá, szépen hozzászokott a csendességhez, s a leghátulsó szobában együtt törte a jeget a herczeggel. Alig volt kivülök valaki a házban. Összeszorultak, mint a szegény emberek.
A nagy közelség sok mindenre megtanította őket. Ha magukra maradtak, keveset beszéltek, de ha az ember mindig két-három lépésre van valakitől, már kitalálja, hogy mit gondol a másik. A mikor telepipáztak egy szobát, ugy érezték magukat, mintha átbeszélgették volna az egész délutánt. Este ugy fogtak kezet, olyan szépen bucsuztak egymástól, mintha mind a ketten meghalni készülnének. Utóbb már, ha el tudták kerülni a kiváncsiakat, karonfogva sétáltak a réten s a gróf nagy igyekezettel segítette át egy-egy árkon a herczeget. Bizonyos melegség volt a szemükben, ha egymásra néztek s talán egy-két esztendőt is elvállaltak volna egymástól, ha az lehetséges lenne.
– Hogy van a gyerek? – ezt megkérdezgették egymástól minden reggel. Utóbb már csak szokásból, mert a mikor már nem kellett félni a haláltól, igazán csak egymással törődtek, azt csinálhatták a fiatalok, a mi nekik éppen tetszett.
Már jártam egyszer grófi palotában s akkor, mikor az urak is odahaza voltak, nemcsak a cselédek. Ez nagyobb dolog, mint a mekkorának az első perczben látszik, mert nem mindenki mondhatja el magáról ugyanezt tiszta lelkiismerettel. Nem találtam olyan szépnek belülről a grófi házat, mint a hogy azt gimnázista koromban képzeltük el mi kis diákok, mikor nagy álmélkodva vágyakoztunk be a régi, hires Bánffy-palotába. Annak az erkélyén állott Báthory István őnagysága, mikor akasztófára huzatta az egyik Pókait s a mi török, magyar, szász és oláh sokadalom csak volt Erdélyben, az mind ott a hires nagy palota előtt ért véget. Hogyne vágyakoztunk volna utána, olyan volt előttünk, mint a mese.
Ez a másik palota kicsi és semmi története nincs. Egészen uj. A szabadságharcz után idetelepedett valami osztrák gróf, mert itt kevés pénzzel is ur lehet az ember, odahaza pedig annyi a millió, hogy elvész közöttük egy pár százezer forint. A pajtások közbenjárására olcsón szerzett olyan földet, a mit elkótyavetyéltek a gazda talpa alól, megépítette rá a kastélyt s mikor a fia már megkomolyodott és feleséges ember lett, szépen elszenderült az öreg gróf. A fiatal Waldstein tovább gazdálkodott. Felgyujtották egynéhányszor, mert nagyon verte a cselédeit, de hát egy pár kazal, két, három asztag mi egy olyan nagy uradalomban? Nem baj, ha le is ég, csak rend legyen s ne czammogjon az a kutya paraszt, ha kijár a kenyere.
Közben gyarapodott a család is, született egy kisasszony és egy urfi. Nőttek, nagyok lettek, végiggyötörtek egy csomó nevelőnőt, a kit idevetett a rosz sorsa s beléptek a világba. Már két fiatal Waldstein gróf lakott a kastélyban, de az apa bizony már gyengülni kezdett. Megbékült a cselédeivel, rájuk uszította a fiát, lovagolt, vadászott és ivott, ez volt az egész foglalkozása. Néha leereszkedett az asszonyokhoz, hanem az ritkán történt, majdnem eseményszámba ment, ha szóba állott velük. Rendesen csak a legszükségesebbekre szorítkozott, ilyen volt az apja is és ilyen természete lesz a fiatal uraságnak is, mert már kezd beletanulni.
A kisasszony szép, magastermetü leány volt, de hideg, az anyja pedig igazán nem számított semmit. Észre se vették, hogy ott van. Nem termett ebbe a társaságba. Szótlanul elvonult, naplót vezetett szegény még most is, pedig már egy kissé elkésett vele, nem szólt semmibe, örült, ha békességben hagyták. Ha nagy vendégség volt a házban, mindig fájt a feje. A leányát is igyekezett rávenni, hogy naplót vezessen, hanem mikor látta, hogy semmire sem megy vele, teljesen békét hagyott neki. Fájdalmának a maga könyvében adott kifejezést.
Egyszer, nem régiben, a gróf ujsággal jött be az asszonyokhoz. A leány azzal mulatta magát, hogy az öreg franczia kisasszonnyal most már tizedszer vagy huszadszor elmondatta magának első szerelme történetét. Nagyon szentimentális történet volt ez, elesett vőlegény is volt benne s milyen hoppon maradt a szegény menyasszony! A grófné sóhajtott és könnyezett.
– Huszárok jönnek – mondta a gróf s fölmutatott egy levelet. Nem kérdezte senki, hogy miért jönnek a huszárok, hát tovább mondta kérdés nélkül.
– Ló kell nekik, holnap itt lesz négy tiszt tizenkét legénnyel. Nagyon szivesen kell majd fogadni őket.
– Miért? Kérdezte a leány.
– Mert máskép nem vásárolnak. Kényes nép ez.
– Nem vagyunk kupeczek.
– Szép mondás, de jobb katonának adni el a lovat, mint czivilnek, ezek fizetnek jól.
– Ki irja a levelet?
– Valami Jávor főhadnagy, de az ezredes bizta meg vele.
– Nagyon közönséges név.
Mikor lekanyarodtak a huszárok a hegyről, kigyült az udvarra a cselédség s aztán ugy kapkodták el az utolsó közvitéztől is a lovat, mintha régen várt vendégek lennének a katonaurak. A gróf ur a verandán várta be a tiszteket s feszesen köszönt, mintha ő is legalább tábornok lenne. Nem jó előre megmutatni, hogy nagyon várt reájuk. Majd csak benn a vacsoránál lesz szives házigazda, elég az a katonáknak. Azt a nagy szivességet nem ugy értette, hogy ő is meghajtsa a derekát, hanem az asszonyok… az már egészen más. Az ezredes bemutatta a többi tisztet is és Jávor főhadnagy ur azonnal lement az istállóba, a lovak után nézni. Nagyon futólag köszönt, inkább csak mormogta, hogy örvend a bemutatásnak. A gróf kivágta a mellét s nagyon utána nézett ennek a fiatal embernek. – Furcsa kölyök – azt mondta odabenn a fiának.
A grófnénak ez idő szerint nagyon fájt a feje, a franczia kisasszony pedig a vendégszobákkal volt elfoglalva, egyedül maradt a tágas szalonban a leány. A tiszt urak körülvették, a két Waldstein is közéjük elegyedett. Beszéltek, de néha fönnakadt a társalgás, sokszor néztek az ajtóra.
– Hol marad Jávor főhadnagy ur? kérdezte a gróf kisasszony.
Az ezredes kimentette.
– Tizenhat ló sok munkát ad, azt mind meg kell nézni.
– A tisztieket már mind végig lovagoltam – vetette közbe a legfiatalabb, egy kis szőke kadét.
– Igen? Szép… hagyta reá a leány s már másról beszéltek, a mikor bejött a főhadnagy. Katonásan meghajtotta magát, jelentette az ezredesnek, hogy minden rendben van. Párszor röviden kérdezett egyet s mást, a mi éppen érdekelte s éppen olyan röviden felelt, ha tőle kérdeztek valamit. Mikor jelentették, hogy tálalva van, karját nyujtotta a franczia kisasszonynak s a kis kadét sarkantyu-pengetve vezette asztalhoz a szép grófkisasszonyt. Az asztalnál is távol esett a grófkisasszonytól a főhadnagy, oda sem igen nézett. Mikor fölállottak, akkor találkoztak egy pillanatra. Jávor aztán a franczia kisasszonytól egy levélpapirt és borítékot kért. A kisasszony tovább adta a kivánságát, mert neki éppen nem volt, igy aztán a grófnő is megtudta, hogy Jávor levelet ir ma este. Nem nagyon törődött az egész közönséges emberrel, de azért mégis kiváncsi volt arra, hogy kinek ir?
Reggel majdnem egyszerre léptek ki a verandára. A főhadnagy a kezében tartotta a levelet s az istálló ajtajából magához intett egy huszárt.
– Postára adod.
– Itt nincs posta.
A grófnő adta meg a felvilágosítást.
– Csak két órányira, a másik faluban. Könnyen el lehet téveszteni az utat, ha megengedi, majd én föladatom.
Egy lovász az udvaron jártatta az ezredes lovát, az vette át a levelet. A főhadnagy meghajtotta magát s csak annyit mondott: Köszönöm. Mikor betette maga után az ajtót, majdnem indulatosan vette ki a grófnő a lovász kezéből a levelet. Valami olyanféle név volt a borítékra irva, mint a milyen a főhadnagy neve, közönséges, mindjárt el is felejti az ember. Valami kisasszonynak szólott a levél. Bosszankodott is egy kissé. Valóságos mellőzés az, a hogy elbánik vele ez a két csillagos Jávor, kedve lett volna megmutatni, hogy egy Waldstein grófkisasszony más fajta leány, mint az, a kinek leveleket irkál. A szép leány szinte forrót lehelt, a mint indulatosan emelkedett a keble, megégett volna valami idegen, ha melléje kerül. Az udvaron csak cselédek jártak, nem is türtőztette magát nagyon a haragban. Kiállhatatlanok ezek a közönséges emberek, ha előkelőt akarnak mutatni.
Mikor a fiatal Waldstein kijött, egyszerre a régi kisasszony lett. A fiatal gróf urnak már kezében volt a lovagló-ostor s a ló helyett a lábaszárát csapkodta véle. Leült a nővére mellé, itt szolgálták fel számukra a teát, a gróf urfi cognacot is ivott néhány pohárral s nagyon henczegett. Minden apropos nélkül rámutatott a Jávor szobájának ajtajára s az asztalkán áthajolva hadart.
– Kedvem volna megtanítani valamire ezt az urat.
– Mire?
– Becsületre. Végigverni rajta, tudod, végigverni…
A grófnő végignézett rajta és biztatta.
– Tedd meg.
Aztán hamar elment. Mig lassan végigment a folyosón, sok mindent gondolt össze-vissza. Egyszer hirtelen vissza is fordult, mintha mondani akarna valamit, hanem csak tovább ment. Benn nevetett is. A bátyjára gondolt, a ki végig akarja verni a főhadnagyot. Egy olyan embert! Kiállhatatlan, de azért szép és erős férfi, jó lesz nem kötni ki vele a fiatalabb Waldstein grófnak.
Persze nem minden megy ugy, mint a hogy az ember előre elképzeli. A fiatal Waldstein kilovagolt a mezőre s a gyors galopp elvette a verekedő kedvét. Ha a szél megjárja egy kicsit az ember fejét, okosabbat gondol. A huszárok pedig két napig ott maradtak. Sok ügygyel-bajjal járt, a mig a lovakat behozták a legelőrül s a sok vad csikókba belekeféltek egy kis czivilizációt.
Második nap már a franczia kisasszony adott levélpapirost és borítékot a főhadnagynak, reggel hivás nélkül jelentkezett a lovász a levélért. Igy volt ez a harmadik reggel is s akkor délelőtt állíttatta elő eladó lovait a gróf. De nem csináltak vásárt. Az ezredes gavallér ember volt, nyélbe akarta valahogyan ütni a dolgot, hanem nem értett a lóhoz. Jávor diktált, a többiek csak bólingattak a szavára. Tekintély volt közöttük, nem mertek ellenkezni vele.
– Még, méltóságos uram, még – mondta, a mikor már félreküldött egy egész kis ménest – egy sem nekünk való ezek közül.
Többet is mutattak, azok közül se vált be egy se.
– Könnyebbeket kérünk, van még?
– Nincs több.
– Nagyon sajnálom.
Az öreg gróf ingerülten parancsolta vissza a lovait, de Jávornak egy arczizma sem mozdult meg. A nagyon sajnálom-mal mindent elmondott, a mit akart. A postáról visszatérő lovász levelet hozott neki. Apró, kerek, kis leányi betükkel volt reáirva a czim. Nem olvasta el, hanem zsebre tette. Azután nagyot sétáltak a parkban, ide már a grófkisasszony is elkisérte őket. Össze-vissza csatangoltak. A kis kadét hiába udvarolt, rá se hallgatott a leány, hanem magához lánczolta Jávort és vele beszélgetett.
– Innen hova mennek, főhadnagy ur?
– Én Dorogra, a többiek visszamennek Pestre.
– Azért kérdem, ha majd levele jön, intézkedem, hogy utána küldjék.
– Köszönöm, de nem jön már több. Majd magam veszem át az izeneteket.
– Dorogon?
– Dorogon.
Mikor visszatértek a kastélyba, a fiatal Waldstein azonnal megrohanta a hugát.
– Mit beszéltél vele?
A leány izgatott volt, majd hogy félrelökte utjából a bátyját.
– Hagyj!
Az ebédre csak későre készült föl. Sokáig ült a tükör előtt, a nélkül, hogy belenézett volna. Összekulcsolt kezeit lehullatta a térdére s nem is gondolkozott, mert igazán nem nyert formát az agyában semmi. Mikor egy cseléd utána jött, felrezzent. Előbb azt gondolta, hogy beizen valamit és külön ebédel, hanem aztán szinte erőszakos elhatározással sietett végig a szobákon az ebédlőbe. Csak nem fog megijedni egy Jávortól, szégyen, hogy csak rá is gondolt.
Ebéd alatt már nagyon izgatott volt. Jávor ma mellette ült, de azért alig beszéltek valamit. Egyszer gyorsan kérdezte a grófnő:
– Kije van önnek Dorogon?
Mikor a főhadnagy ráemelte szemeit, szükségesnek tartotta, hogy folytassa is a mondatot.
– … Sok ismerősöm van ott, talán azok között lesz.
Jávor tagadólag intett a fejével.
– Nem hiszem. A jegyző leánya…
– Rokona?
– Nem, menyasszonyom.
– Az?…
Délután készültek a tisztek. A huszárok elővezették a lovakat, a vendégek még beszélgettek egy keveset a verandán. A kis kadet a grófnőtől engedelmet kért arra, hogy még többször is kijöhessen. A grófnő megvárta, mig odapillant a főhadnagy s akkor felelt.
– Jöjjön, jöjjön, nagyon szivesen látjuk.
Mind nagyon melegen bucsuztak, csak a főhadnagy emelte egyszerüen a sapkájához a kezét. Lóra ültek. Vissza is integettek még a kapuból, de azt már nem látta a leány. Egyszerre valami szürkeség rakódott le a szemére, csak nézett, de olyan révedezve, mint a vakok.
Mikor már a por is eltünt a lovasok nyomán, a fiatal Waldstein mondta ki a legelső szót. A hugához beszélt és a hegyi ut felé integetett a kezével.
– Csak az a ficzkó boszantott.
A grófkisasszony jó nevelésü leány volt, hanem azért megfogta a bátyja kabátjának a gallérját s továbblódította maga mellől.
– Eredj innen!
– No mi bajod? Mi lelt?
A leány nem felelt semmit, hanem nagyon gyorsan ment vissza a szobába. Ha nem siet, a férfiak előtt esett volna ki szeméből a köny, ezt pedig a Waldsteinok nem értik.