A hegyek köröskörül párologni kezdtek a nagy eső után, a katlan aljáról jól lehetett látni, hogy mint emelkedik az ég felé a gyönge páratömeg, melybe lukat ütött néha a szél. Az igy támadt kapun átnézve még szebb volt az ég, szürke rámába foglalva egy darab tiszta, üde kékség. Már ezután jobb idő lesz, ha az Isten is ugy akarja. A meredekről minden oldalon apró árkokban csurgott alá a viz az üstszerü völgybe, a mit be nem ivott belőle a föld, az meggyülemlett a katlan alján. Előbb csak a bakkancs sarkát lepte el, későb már bokáig mászkáltak benne a legények és káromkodtak olyan halkan, hogy csak a szomszédjuk hallhatta meg.
– A teremtésit az ilyen időnek.
– Hagyd el, elmult már.
– Csak vinnének ki innen!
– Hova?
– Mindegy az, ki, ki, verje meg az Isten ezt a poklot.
Csak ott volt nyugalom, a hol az öreg járt közöttük. Egy kis szürke tábornok, szörnyen megviselt köpönyegben, a miből kilógott a vörös bélés, ez volt az öreg. Nagy szeretettel nevezték igy el a katonák. Mindenütt megfordult s még az ő szurós, szigoru szemein is látszott a türelmetlenség. Érthetetlen nyelven beszélgetett egy mellette járó tiszttel s egy kis elrojtosodott végü ostorral mutogatott erre, arra. Nagy csontos lovát utána hozta egy katona. A derék állat, mintha odahallgatózott volna a beszédre, okosan nézett s rágta a zablát. Különben csendes volt minden, mintha az állatok is megérezték volna, hogy nem szabad lármázni. A legények lassu suttogása csak annyi volt, mintha egy kis szél suhogna valami ritkásban. Az ágyuk elé fogott lovak egymáshoz dültek a rud mellett s mikor elment mellettük a tábornok szürkéje, mintha kérdezősködtek volna tőle:
– No pajtás, nem tudsz valami ujabbat?
Egyszerre a hegy mögött nagyot dördült egy ágyu. Az öreget lóra segítette az a tiszt, a kinek eddig utasításokat adott, a szürke megrázta magát s rohant vele. Egy percz alatt rendbe szedte magát mindenki. Az ágyus lovak belekapaszkodtak a hámba s rohantak a nehéz csövekkel fel a hegyre egy eliszapolt utfélen, melynek közepére nagy árkot mosott magának a viz. Egyéb se hallatszott, csak az ostorok csattogása a lovak bőrén, a kerekek tompa dübörgése s vezényszó mindenfelé. Felkerült a fegyverekre a szurony, a fiuk összenéztek s rohantak az ágyuk után. Az öreg a hegyoldalban állott az ut szélén, szemével beszélt a fiaihoz s kergette a tiszteket erre, arra egy-egy izenettel. Mindjárt ott volt, ha valahol megrekedt a rohanó tömeg, kettőt-hármat kiáltott, rendet csinált s megint tovább nyargalt. Kis száraz teste ügyetlenül lötyögött a nyeregben, a mint egy-egy gödröt vagy csuszós árkot kikerülve, jobbra-balra ugrált alatta a ló.
Tul kemény verekedés következett. Az ellenségre, mely a sereg otthagyott kisebb részével harczolt, rémítő hatást tett az uj roham. Egy darabig kétségbeesett ember módjára védekeztek, de vad futásnak eredtek, mikor haragosan mennydörögni kezdtek az ágyuk. A szürke ló toporzékolva nyihogott s ki-kitépte a tábornok kezéből a kantárszárat, nagy örömében játékra adta a vén fejét. Késő estig üldözték a futókat, az öreg is ott nyargalt közöttük egy csomó tiszttel s rendelkezett, hogy a legelső faluban pihenjen meg a legénység. Aludjék mindenki, holnap is nap lesz.
Közel volt egy falu, de nem lakott benne senki. A lakosság magához vette, a mit egy könnyen elhurczolhatott és elmenekült a hegyek közé, onnan hallgatják az ágyulövéseket; ha ez a förtelmes lárma megszünik, majd ujra visszajönnek. Az elhagyott falunak olyan képe van, hogy kedve kerekedik az embernek a sírásra, ha ránéz. Egyszer fel is gyujtották már a háboruskodás alatt, végén kormos, csonka falakat mos az eső, hanem egy csomó ház, valami istencsodája következtében nem akart meggyulni, talán nagyon nyirkos volt már fedeleiken a szalma. Ezek is szánalmasan üresek s átjárja bennük az embert a hideg, ásít az ablak, az ajtó-kilincsen, kapusarkon sír a rozsda s fütyül bennük a szél a gazda után.
Az elcsigázott katonáknak nem kellett se étel, se ital, csak valami fedélféle és száraz talaj a testük alá. Megrohanták a házakat, senki se törődött se parancscsal, se a barátjával, csak végigvetette magát a földön s elnyujtózkodott. Némelyik még beszélt is valamit, hogy győztünk, megmutattuk nekik – de már ha kedve lett volna tovább beszélni, akkor se lett volna senki, a ki meghallgassa. A káplárok gallérjaiknál fogva czibálták fel a strázsákat, sokszor hátbaverték a legényt, mig egy kis életet önthettek belé; bódultan mélyen aludt az egész tábor. Néhány kizavart kóbor kutya vonított a kertekben s csendes suhanással csapott el a házak felett egy-egy bagoly.
A tábornokot néhány tiszt a biró házához kisérte. Ugy volt bejelentve, hogy ez a leginkább lakható odu az egész puszta faluban. Egy őrmester is velük jött. Hóna alatt hozott egy csomó térképet és rajzot, ezekből kell majd valahogyan kiokoskodni a holnapi napot.
A ház telve volt már. Minden zugban aludt egy-egy legény, majdnem remegett a sok horkoló, mély álomba merült ember alatt a padló. Egy fiatal tiszt szörnyen megbotránkozott azon a szemtelenségen, hogy már a tábornok kvártélyába is betört ez a népség s rugdosni kezdte a csizmája orrával azt a legényt, a ki legközelebb feküdt az ajtóhoz.
A tábornok rákiáltott:
– Hagyjon békét neki, minek bántja?
– Mehetnének talán másfelé is.
– Elférünk.
A padlás közepéről egy homályos lámpa csüngött alá, az őrmester beállította egy zöld virágcserépbe s ugy tette az asztalra. Előkészítette a tintát és tollat, friss czeruzákat hegyezett, az asztal egyik sarkán hagyta a térképeket, csendes jóéjszakát kivántak mindnyájan és elmentek. Az öreg leült az asztal elé; száraz ujjaival végigszorongatta párszor a homlokát s gondolkozni kezdett. Kinn őr járkált föl s alá az ajtó előtt, olyan szabályosan, mint egy óra, benn öntudatlanul fordult egyet az oldalán egyik-másik legény, beszélt is valamit álmában s aztán megint csak a lámpa serczegett s olyan csend lett, hogy a mellényzsebből is kihallatszott az óra rendes tiktakja. Az öreg katona sóvárogva vetett egy pillantást a sok alvó legényre s hogy rá ne gondoljon a nyugvásra, visszafordult az asztalhoz és dolgozni kezdett. Egy térképet szegzett az asztalhoz, föléje hajolt s mereven nézte sokáig. Megjelölt az ujjával egy-egy pontot s tovább ment szemeivel, valami mást keresve, olyan csendesen huzta végig a vonalakon az ujját, mint a gyermek, mikor olvasni kezd s fél, hogy elveszti a sorokat. A kiszemelt pontokat megjelölte egy-egy gombostüre tüzött zászlócskával s ugy gondolkozott a munkája felett, mintha sakkoznék. Néha megdörzsölte a szemeit s közelebb hajolt a papirra, hogy jobban megnézhessen egy-egy apró betüt.
Egy falu nevét mégse tudta elolvasni. Már nagyon kifáradtak a szemei, megpróbálkozott háromszor, négyszer is az olvasással, de sehogyse ment. A lábainál egy értelmes arczu legény aludt, azt fölrázta az álmából. A legény félálomban bizonyosan azt hitte, hogy valamelyik pajtásával van dolga, mert fenyegetődzött, hogy felrugja azt, a ki bántja; hanem gyorsan talpraugrott, mikor észrevette, hogy ki költögeti.
– Tudsz olvasni? – kérdezte az öreg.
– Igen, jelentem alásan.
– Olvasd hát ki ezt a nevet.
A katona rámeresztette szemeit az apró betükre s szótagolva, mint a hogy ezt az iskolában szokták, kiolvasta a falu nevét.
– Gereben, jelentem alásan.
– Jól van, fiam, aludjál tovább.
A legény még félszemmel megnézte, hogy mi lesz Gerebennel s azután feküdt le megint. A tábornok letüzött Gereben mellé egy kis vörös zászlót, aztán lejebb csavarta a lámpa lángját s végig feküdt az asztalon. Még fekve nézegette egy darabig maga előtt a térképet s ugy aludt el.
A legényt oly gyorsan támadta meg a rémület, hogy a mikor visszafeküdt az asztal sötét árnyékába, reszketni kezdett. Hirtelenében nem tudta összeszedni az eszét, azt se tudta, hogy miért ijedt meg olyan egyszerre, csak a feje főtt, mint egy katlan, a testét pedig át meg átjárta valami hasogató hideg. Eléje tolult egy csomó zavaros képben Gereben, a faluja. Ott született, ott nőtt fel, szóval egy kicsi rész az övé abból a faluból és most mi lesz vele? Az a kis vörös zászló valamit jelent. Hogy mit, azt nem tudta, de valami értelme kell hogy legyen. Rosz, rosz, bizonyára rosz. Egy csomó piros szin jelent meg előtte, olyan, a milyent legutoljára látott. Vér, sötétes meleg vér, egy ellenséges sátor, a mit darabokra téptek dühükben, mikor egy csomó emberélet árán hozzájutottak; egy égő falu, ott is vörösek voltak a lángok s majd megszakadt a kemény katona-sziv is, ugy jajgattak az emberek, a mint a lángok elől beleszaladtak a puska-tüzbe. Kavargó vörös lett előtte az egész világ, a közepütt égett a kis gombostüre tüzött zászló.
Igyekezett lecsendesülni, de nem tudott. Valahogy eszébe jutott, hogy imádkozzék. Elkezdte morogni a Miatyánkot, mint egy masina. A szája járt, az esze pedig elrohant a faluba. Fejére huzta átázott köpönyegét, ez hüsítette homlokát és az arczát, de csak rövid ideig. Pár percz mulva már ugy érezte, hogy megszáradt rajta a köpönyeg s égette a posztó. Szomjas volt. Csak a karját kellett, hogy kinyujtsa a vizért, a sarokban egy cserépkorsó állott, jót huzott belőle. Dohos, poshadt viz volt a korsóban, de azért jót tett.
Egyszerre gyökeret vert az agyában a gondolat, hogy Gereben el fog pusztulni. Felgyujtják. Hogy miért, azt nem tudta, de érezte, hogy bizonyosan ugy lesz. A háboruskodás alatt annyi felperzselt falut látott már, hogy egyszerre erre gondolt s ezt aztán nem is verhette volna ki az agyából semmi. Az öreg kurucz ember, lehet hogy haragszik valamiért a falura. Talán mert igen kevés katonát adtak, mindössze három legény jött el. Vagy egyéb a baj, mindegy az, csakhogy égni fog a falu, a nyárfák megszenesednek két oldalt az uton, beomlanak a házak, a pajtákba beég a sok szép ló és tehén, milyen lárma és jajgatás lesz, uram, Istenem. Már látott és hallott mindent. Ugy előtte állott az egész kép, mintha három lépésről nézné a nagy pusztulást. Lázas álmában sírni kezdett s fölriadt.
Körülnézett, hallgatódzott. Aludt mindenki. Künn az őr egyhanguan paskolta lépéseivel a sarat, az talán még benézhetne az ablakon. Meg kell várni, a mig messzebb megy. Künn mind csendesebbek lettek a léptek, már a ház tulsó felén járhat az őrszem. A legény gyorsan felugrott s csendesen, még egyszer körülnézve előbb, ráhajolt a térképre. Lassan kihuzta a kis vörös zászlót a papirból s találomra, sietve is, nehogy észrevegye valaki, leszurta valahova másfelé.
Ne féljetek otthon, nem lesz a falunak semmi bántódása.
Mikor a kis Krausz gyerek született, vele majdnem egyszerre érkezett meg a halál is. Az orvos előbb csak azt mondta az apjának, hogy: a gyermek egészséges, de az anyja, az anyja, lehet, hogy baj lesz. A szegény ember, ki a másik szobában remegve leste családja gyarapodását, elsápadt s bambán nézett maga elé, mintha nem értette volna meg teljesen, a mit az orvos mondott. Mindenre gondolt, de arra nem, hogy elveszthetné azt a szép, erős, nagy asszonyt. A ki mindenben olyan bátor volt eddig is, csak nem hagyja el egyszerre a helyét most, mikor nagy kötelességek várnak rá a gyerekkel. Egy percz alatt átszaladt az agyán, hogy az asszony volt a lelke az üzletnek is, a háznak is, nélküle nem ment semmi, mellette gyenge kis törpévé silányodott ő. Hogy is lehetne az, hogy egyedül maradjon? Valaki csengetett a boltajtónál. Kiment s mint egy gép, melyben megtágult a rugó, tétovázva töltötte meg egy gyereknek az eczetes üvegét. Az asztalon felejtette a négykrajczárost s botorkálva ment vissza a szobába.
– Édes jó Istenem, mi lesz? – suttogta magában s a széken ülve összegörnyedt és ugy mozogtak az ajkai, mintha imádkozott volna. – Te tudod, hogy nem tudok én már egyedül élni, te tudod, hogy ő volt nekem mindenem, te, te, te – segíts uram, ha tudsz.
Az orvos kijött s utánatolakodott a bába is a gyermekkel. A szegény nénike babonás volt, azért hozta ki a gyermeket, hogy ne szivjon be ott benn halottszagot, ha majd mindjárt behunyja szemét az asszony. Friss, üde levegő kell ennek a kis tüdőnek, ha olyan hasogató, czudar szél nem fujna odakinn, mindjárt meg is kóstoltatná vele. Krausz csak bámult a gyerekre, de semmi öröme se telt benne. Az orvosra is nézett, de csak ugy, mint akár a székre, vagy az asztalra, belebutult abba a kérdésbe, hogy: mi lesz? Benn egy szomszédasszony erősen hozzákoczczantott egy üveget az ágy fejéhez, ez a koczczanás fölébresztette s ijedten kiáltott az orvosra:
– No, mi van?
– Még nem tudok határozottan felelni.
– Még nem, – révedezett maga elé a szegény boltos… hát mikor?
– Mindjárt, de kérem édes Krausz ur, legyen készen mindenre.
– Mindenre… Tekintete véletlenül a kis vörösképü gyerekre esett. A csecsemő idétlenül tátogatta a száját s vékony, szintelen ajkait szivta be az inyére, mintha szopnék. A szegény ember csak a vörös, csunya arczát látta s elfordult tőle. Benn nehezen nyögött az asszony. Az orvos visszament hozzá s beadott neki valami csillapítót, de ezt már be kellett önteni a szájába, mert nem tudta szétnyitni az ajkait. Lázában valami fényes csillagokat emlegetett s többször mondta el ezt a nevet: Samu, Samu. Igy hivták az apját s most talán ugyanezzel a névvel a fiára gondolt. Mikor már semmi remény sem maradt többé, a szomszédasszony kiment a boltos után.
– Jöjjön, jöjjön, ha még élve akarja látni.
A szegény ember csak leesett az ágy mellé és végtelen kétségbeeséssel nézett reá. Nem volt egészen tisztában magával. Észre se vette, a mikor meghalt az asszony, figyelmeztetni kellett, hogy most már menjen ki a friss levegőre, járjon egy kissé az udvaron.
A fiára soha se tudott jó szemmel nézni. Küzdenie kellett magával, mert érezte, hogy néha gyülöli. Abból is olyan beteges, meggörnyedt, nyomorékforma ember lett, mint a milyen ő. Ha ránézett, arra gondolt, hogy bizony nem lenne a világnak semmi kára abból, ha ez a fiu nem kóborolna rajta. Mikor teljesen tönkrement s mindenét elárverezték, azt is a fiának rótta fel s a mint beljebb-beljebb esett a romlásba, ugy vastagodott fiával szemben szivén a kéreg. Azt sem érezte, hogy a fiunak voltaképen ő az apja, csak az ellenséget látta benne. Komoran jártak egymás körül s lassankint egészen elszoktak attól a gondolattól, hogy ők ketten egy család. Semmi se kötötte egymáshoz. A fiu sóvárgott néha az apja után, de aztán belenyugodott a sorsába. Ezen már ugy látszik, hogy nem lehet változtatni semmit.
Igy nőtt fel. Azután idegen maradt számára mindenki. Önkénytelenül, majdnem ösztönszerüleg huzódott el az emberektől. Nem tanult el tőlük semmi formát, idétlen, félénk, bizalmatlan maradt mindig. E mellett tanult és dolgozott annyit, a mennyi másik háromnak is elég lett volna. Maga kereste meg a kenyerét, néhány forintért négy-ötfelé szaladgált privát órákat adni s kopott, gyámoltalan alakja olyan pontosan futotta végig az utczákat, mint a hogy egy óramutató járja be a maga utját. Nagyon sokat türt és koplalt. Nem volt semmi nagyobb ambicziója, megijedt volna, ha azt mondják neki, hogy valaha miniszter lesz belőle. Csak tanult, aztán majd jön valami azután. Lámpással sem lehetett volna még egy ilyen figurát találni az egyetemen. Bámultak is reá sokan, de nem igen becsülte valami nagyra senki. Szegény? Hiszen sok szegény ember van a világon, komikus az emberek között, ilyen is akad elég, nincs benne ambiczió, dolgozik, mint a masina, aztán vége. Ennyi az egész ember. Sivár, száraz, s olyan hideg, mint egy béka.
A masinában pedig egyszerre csak forrni kezdett valami. A belső tüz meleget hajtott az arczába s szokatlan friss erőt adott a tagjainak. – Egyszerre elhagyta néhány rosz szokását, melyekkel eddig nem is törődött, nem lóbázta olyan ügyetlenül a karjait, mint eddig s kikefélgette, rendbeszedte a ruháját. Kitört a lelkében a forradalom, magában tépelődve rájött, hogy jogai vannak; összehasonlítgatni kezdte magát másokkal s mindig ugy kerekedett ki a versenyből, hogy ő több ember. A szegény hernyó repülni akart minden áron.
Ugy esett, hogy egy este a kávéház egyik legsötétebb zugában betüzgette az ujságot. Ide szokott elhuzódni, ez a sarok senkinek se kellett, egy nagy, széles oszlop alig bocsátott bele valami kis derengő fényt a villamos lámpák világából. Egy vén és álmos leány szolgált ki benne s dörmögött, ha sokat zavarták. A szegény Krausz igen jó vendég volt ebben a lyukban, egy kávé, egyszer viz s aztán egyéb semmi, megint aludhatik a kisasszony a széken.
A kávéház oszlopai között végigsuhant egy másik leány. Krausz ezt a lányt még nem látta eddig a többi között, most felállott s ugy meresztette szemeit utána. Mikor sokáig nem jött vissza, türelmetlenkedett. Kiment a zugból s az ócska übercziher belevegyült a kifogástalanul német pedanteriával öltözött uri vendégek feketeségébe s ide-oda nézegetve nyugtalanul várta a leányt. Mikor visszajött a kis szőke fruska, valaki azt mondta rá a szomszéd asztalnál: csinos dög – ez elkeserítette. Miért mernek az emberek igy beszélni egy szegény leányról. Majd ha lesz valami köze hozzá, nem fogja megengedni. Feszült a melle és csillogtak a szemei, ez a csinos, fiatal szőke fej egyszerre fölvillanyozta az idegeit, más embernek érezte magát s pillanat alatt elhatározta, hogy ezt a leányt szeretni fogja. Miért ne? Egy szegény pinczérleány csak nem igen magas hozzá képest, ő se épen semmi.
Azon este egyebet se tett, csak a leányt várta és nézte, a mint elsuhant mellette. A mint végig szaladt a hosszu termen, magasan emelte maga előtt a kávés kannákat, vagy a szinig töltött nehéz poharakat. Nem nézett se jobbra, se balra s az emberek is bizonyos tisztelettudással bántak vele, sokan szerették volna, ha legalább egy pillantást vet reájuk, de a kis lány csak a munkájával törődött. Valami egérkeszerü nesztelen gyorsasággal szaladgált vendégeitől a buffetig és vissza, jól illett neki a csinos fehér kötény s az a komolyság, melylyel fölfogta a dolgát. Kényeztették a többi lányok is, csodálatosképen eszükbe se jutott, hogy irigykedjenek reá, pedig kedvesebb és szebb volt, mint akármelyik.
Krausz volt az utolsó vendég a kávéházban. Otthon nem tudott aludni, kimerültebben kelt föl reggel az ágyból, mint a hogy este belefeküdt. A tanítványaival ma nagyon hamar végzett s mint a ki valami nagy esemény előtt áll, erősen dobogó szivvel nyitotta be este a kávéház ajtaját. Igy ment ez hetekig. Közbe kölcsönkért egy-egy kabátot vagy nyakkendőt azoktól, a kiket valamennyire ismert s észre se vette, hogy ezekben a nem reá szabott ruhákban mennyire ügyetlen. Halvány fogalma se volt az ilyesmiről. Egyszer bebátorkodott abba a kis szobába, a hol a leány szolgálta ki a maga uri vendégeit s mikor látta, hogy minden jól megy, senki se bántja, rá se néznek, egészen ott ragadt. Igy legalább közelebbről látta a lányt s mikor fizetett, megérinthette a kezét is. Ez már boldoggá tette. Nagy későre beszélni kezdett vele. A leányka barátságosan, szeliden nézett reá, ez bátorságot adott neki. Megkérdezte tőle, hogy mi a neve?
– Czenczi.
Ujjai hegyével a leány kötényét simogatta s nem igen tudta már, hogy mit beszéljen tovább. A mit igazán tudni szeretett volna, arról nem mert beszélni, majd máskor, ha egyszer igazán hangulatban lesz. A leányt ugyis sörért küldték a másik asztaltól.
Nagy vágya támadt arra, hogy örömet okozzon ennek a leánynak. Vesz neki valamit, valami olyast, a mi nem drága, de azért kedves kicsi apróság. Ha gyürüt adna, vagy egy olcsóbb fajta órát, éreznie kellene a leánynak, hogy ez nagy áldozat egy ilyen szegény embertől s nem fogadná szivesen. Másnap, harmadnap is ezen törte a fejét, gondolkozott; gyüszüt, ollót, pénzestárczát, mit, de mit lehetne venni? Sorra nézte a kirakatokat, mig megakadt a szeme egy kis gyöngyháznyelü késen. Nem is volt az kés, hanem valami fényes kis zsuzsu, akár az óralánczon lehetne viselni. Egész csomó fényes kis kés benne, kedves kis apróság, igazán lánynak való. Megvette, selyempapirba csomagoltatta, nehogy egy kis karczolás érje a zsebében s boldogan ment haza. Édes kis Czenczi, hogy fog örülni. – Csak egy pillanatra derüljön át az arcza, az már elég boldogság ennek a szegény embernek egy hétre. Még a nagy tudós könyvekben is csak azt a mosolygást fogja látni, a lány pedig észreveszi azt, a mit fél neki elmondani s talán magától is közeledni fog hozzá. Vagy beszélni fog. Ha egyszer alkalom akad rá, majd elmondja, a mit akar. Csak egy kicsit közeledjenek egymáshoz, mindjárt másként lesz minden.
Az este jól kezdődött. A kis szoba vendégei későre jöttek, mikor bement, egyedül találta a kis leányt. Előbb megijedt ettől a nagy közelségtől, de aztán lassan-lassan felbátorodott. Kivette zsebéből az ajándékot s kissé akadozva, de mégis elmondta azt a pár szót, a mire már az egész napon át készült.
– Csinos kis apróságot láttam egy boltban, mindjárt magára gondoltam Czenczi kisasszony, kérem szépen, fogadja tőlem szivesen.
A leány elvette a kést s leült a fiu mellé. Kinyitogatta minden ágát, gyermekes örömmel törülgette le a kés aczéljáról a homályt. Egészen a késével volt elfoglalva, arcza sugárzott az örömtől s hálásan nézett a szegény kopott emberre. Nem volt hozzászokva az ilyen gyöngéd jósághoz. Érezte, hogy ez a szegény ember tisztán gondolkozik róla s ez meghatotta.
– Köszönöm szépen.
Közelebb jött, mintha mondta volna, legyünk jó barátok, beszélj valamit. A fiatal ember is érezte, hogy most beszélhet. Erősebb is volt, mint máskor, a lány boldog mosolygása meleget és bátorságot öntött bele. A lány azonban nem várta be, mig szóhoz jutott volna, hanem mindjárt egész bizalmasan kezdett beszélni a maga dolgairól.
– Nekem is volt egy épen ilyenforma bátyám, mint ön, ilyen jó egyszerü ember, most katona, bennmaradt a szolgálatban, már őrmester, ő gondoskodott rólam, mig ide nem kerültem. Most már egészen elfoglalják a katonák, azt mondta, hogy legyek csak jó lány ezután is. Csak minden harmadik vagy negyedik vasárnap látogat meg, egészen Lajosra bizott.
A fiatal ember rábámult a leányra s azt kérdezte tőle: ki az?
– Lajos? Ő lesz majd a férjem.
– Mikor?
– Nyomdász, egy napilapnál. Csak még egy van felette, a ki neki is parancsol, de az már öreg. Ha az már egészen kivénül, ő kapja meg a hivatalát. Addig is szerzek itt egy kis pénzt.
– Szereti?
A szegény ember leejtette fejét az öklére s az asztal márványára bámult. Megteltek a szemei könynyel s hosszat és keserveset sóhajtott. Mikor a leány kiment a szobából, az asztalon hagyta a kávé árát s a hátulsó ajtón ment el.
Már hajnalodott s még mindig nem volt otthon. Valahol künn a gyakorlótéren botorkált. Nagyokat lélekzett, feje a mellére csuklott le, kinosan nyögött, mintha nagyon beteg lenne s megint olyan ügyetlenül lóbázta a karjait a levegőben, hogy a madarak messze fölrebbentek előtte, a mikor jönni látták.
Mikor Joó Ferencz lejött attól a szép özvegy asszonytól, a kinek már egy éve udvarol, egy leányt látott sebesen elhaladni maga mellett. Utána szaladt, nyomon követte s majdnem a sarkára lépett, mikor az egyszerre megállott. Egy hosszu másodperczig, vagy bajos azt csak ugy találomra időben kifejezni, egymásra néztek. A leány arcza piros volt a hidegtől, meg a haragtól is, a férfi pedig nem fordította el a szemeit, hanem ugy visszanézte, mintha csak tanult mestersége lenne ez az utonállás.
– Rendőrt hivjak? – mondta a leány s reszketett nagy izgatottságában.
– Hivjon – felelte Joó szárazan s még közelebb ment hozzá egy kis lépéssel.
A leány majd elsírta magát, nagyon megcsappant a bátorsága erre a hangra. Mikor látta, hogy hiábavaló a merész fellépése ezzel az emberrel szemben, letért a gyalogjáróról s a csatakos utcza közepén ment tovább. Joó a gyaloguton maradt s ugy kisérte el hazáig. A kapuban udvariasan jó éjszakát mondott s megkereste a házmestert. Néhány összefogott bankót nyomott a markába s kikérdezte mindenről, a mit csak tudni akart. Szegény ember ennyi pénzért akár harminczszor nyitotta volna fel a kaput éjszakának idején, hogyne beszélt volna.
– A kisasszonyt Kerekes Rózának hivják és a varróba jár. Az apja Kerekes Dániel ur, hivatalnok a szappangyárban. Nem lehet valami nagy fizetése, mert egy kissé kopott innen-onnan. A harmadik emeleten laknak, hátul.
– Köszönöm.
– Nem méltóztatik egyebet is parancsolni?
– Nem, jó éjt.
Másnap fölkereste Kerekes Dániel urat s elmondta neki, hogy ki. Télen a fővárosban lakik, nyáron a birtokán, lenn a Bánságban. Tizezer forintot költ el évenkint, de többet is kisajtolhat a földből, ha akar.
– És aztán mit kiván tőlem Nagyságod?
– Engedje meg, hogy többször is meglátogassam. Tegnap este láttam leányát az utczán, nagyon óhajtanám jobban megismerni.
– Tessék, örvendeni fogunk mind a ketten, ha jól találja majd magát nálunk.
Egy hét mulva Joó eljegyezte a kis Rózát. Olyan gyorsan ment minden, hogy sokan el se fogják hinni. Hogy miért történt igy az egész, azt is elmondom.
Egy hét előtt az a szép asszony, a kinek Joó Ferencz már egy év óta egészen komolyan udvarolt, tulságosan kipróbálta a mellette ülő férfi türelmét. Azt gondolta, hogy ugyis egészen rab ez már, nem szökik el akkor se, ha akármint is összecsipdesi a szavával. Talán még az eldobott zsebkendőjét is visszahozatta volna vele, mint egy kis kutyával, olyan telhetetlen kedvében volt. Kaczagott, tapsolt és számba se vette, hogy a férfi szenvedett mellette. Joó azonban egyszer csak fölállott az asztal mellől s olyan határozottan kezdett el beszélni, hogy a szép asszony egy perczre meghökkent.
– Beszéljünk komolyan, nem akarok több tréfát ma este. Egy éve kérdezem már, hogy akar-e a feleségem lenni. Soha még határozott választ nem kaptam, pedig egy esztendő alatt tisztában lehetett azzal, hogy mit érez. Nem szeretem, ha azt hiszi, hogy egészen gyerek vagyok. Szóval unom már ezt a dolgot, csodálom a türelmemet. Most legutoljára kérdezem, hogy szeret-e, vagy csak ugy az udvarhoz tartozom?
Ez a mondóka kissé teátrális, de igazán igy volt. Nagy bolondságokra képes az ember, ha csak figurázik vele az asszony.
A szép asszony már magához tért a nagy meglepetés után és nem tulajdonított semmi fontosságot az egész nagy haragnak. Mosolygott és csak ugy odadobta:
– Majd megmondom holnap.
– Ma feleljen, mert én holnap már nem jövök el a válasz után.
– Dehogy nem. Ma nincs kedvem ilyesmiről beszélni.
A férfi majd lobbot vetett, már azt sem igen tudta, hogy mit beszél. A sok szeszély kihozta a sodrából s ebben a perczben már inkább gyülölte a szép asszonyt, mint szerette. Nagyokat lélekzett s majdnem elfulladt, a mint beszélt. Ötletszerüen szökött az agyában egy gondolat s rögtön kimondta, nem bánta már, ha akármi lesz is.
– Hát tudja mit mondok? Ha felelet nélkül bocsát el, feleségül veszem az első leányt, a kit az utczán találok.
– Csak tessék.
– Nem felel?
– Nem.
– Isten önnel!
Elment, a nélkül, hogy többet mondott volna. Mikor kivül volt már az ajtón, az asszony megijedt. Utána szaladt s megfogta a karját.
– Megteszi? – kérdezte gyorsan.
– Meg, szavamra mondom, ha igy bocsát el.
– El tudna hagyni?
– El.
Hirtelen haragra gyult az asszony. Ugy nézte Ferenczet, mint egy lázadót. Csak most kezdett el igazán hinni abban, a mit mondott. Erre nem lehetett elkészülve s ugy érezte, mintha megütötték volna. Ha talán csak legalább egy percze marad, a mi alatt számot vethet mindennel, meg azzal is, hogy ő is szereti ezt az embert s nem a szíve, csak a vére és az idegei ingerlik folyton, akkor másként felelt volna.
A férfi türelmetlen kérdéssel nézett reá – és az egyik lábát a küszöbre tette. Ez még jobban fölingerelte az asszonyt. Hátat fordított és azt mondta:
– Menjen hát.
Két hét mulva találkoztak ismét. Az asszony kocsija utólérte a Városligetben Ferenczet, a ki lovon ült s csak lassan ment előre. Megemelintette a kalapját és félreállott, mintha nem lenne elég széles az ut. A kocsis lassabban hajtott, azt gondolta, hogy az ur és az asszonyság bizonyosan szóba állanak majd. Az asszonyság kérdezett is pár szót Joótól francziául. Mosolygott hozzá és az első ülésnek feszítette a lábait, hogy ne reszkessen.
– A szappant hazulról kapják majd, ugye?
– Igen asszonyom, apósom a szappangyárban dolgozik.
– A kisasszony nem tud lovagolni?
– Nem, majd kocsin jár utánam.
– Szép?
– Nagyon szép.
– Megyünk! – Ezt már magyarul mondta a szép asszony s a kocsisnak szólott. Alig intett a fejével Joónak, a mint ügetésben indultak a lovak s mikor már eltünt a férfi szemei elől a kocsi, egy másik uton hazahajtatott.
Nagyon le volt verve, nem szólott senkihez az egész uton, pedig szivesen csatlakoztak volna hozzá sokan az urak közül. A reggelihez hozzá se nyult s még sírt is, a mint végig hanyatlott a hálószoba kis pamlagán.
Egyszer öntudatlanul ugy intett a kezével, mintha azt mondta volna; elment, elment – és keservesen sóhajtott. Mikor a szobaleánya bejött, hogy felöltöztesse, hangosan rákiáltott s kikergette a szobából. Azután rögtön meg is bánta. Ő maga ment utána, visszahivta a szegény leányt s olyan türelmes lett, hogy még csak föl se szisszent, mikor egyszer-egyszer megrántotta a haját fésülködés közben. Ma a cseléd kedvéért öltözött csupán, elgondolta, hogy nagyon rosszul eshetett, a mikor csak ugy minden ok nélkül rákiáltott.
Otthon élte az igazi életét, künn, a társaságban hazudozott. Nem rendszerrel, hanem mindig egy-egy apropóra, a mint az ösztöne sugta. Nem maradt el sehonnan sem, ha beteg volt, akkor sem árulta el, nemhogy akkor jelentette volna magát betegül, mikor jól érezte magát. Egy-két napig föl se vette a Ferencz távozását, de azután napról-napra kinosabb lett az élete.
Egy darabig várta, hogy egyszer csak benyit, mint azelőtt s azt mondja: tréfáltam kedves, itt vagyok, – hanem a mikor már mindinkább teltek a napok, már várni is félt. Néha ugy eltompult, mintha nagyon nyomta volna valami a fejelágyát s csak egy-egy perczre vettek erőt rajta elkényeztetett idegei, de a vége mindig csak az lett, hogy sírt és magában jajgatott. Az volt előtte a legvilágosabb, hogy már nem birja ki igy sokáig. Utóbb már félt is a gyengeségétől s kevesebbet mutatta magát. Egyszer pedig elhatározta, hogy lemegy a falura.
Ha pedig valaki azt mondja, hogy Joó Ferencz bolondul cselekedett, nem fogom én pártját az emberemnek. Érezte már ő is. A kis Róza soha se látott ilyen nagyon közelről egy olyan szép nagy urat, mint ő, mindjárt megszerette, neki pedig hamar alkalmatlan lett a leányka. Mulattatta egy darabig naivsága, aprólékos figyelme, hanem azután unta már.
– Ne szeressen engem olyan nagyon, kis leány, – mondta egyszer, s gyöngéden lebontotta nyakáról a leány karját.
– Hát hogyan? – kérdezte a gyermek s nagyon elkomolyodott.
Máskor három-négy napig feléje se ment s egy-egy jó barátjától szorongva kérdezte meg, hogy: mit csinál az asszony? Kezdték sajnálni az emberek. Ettől megijedt. Mikor az első ember arczán észrevette ezt a vonást, fölszaladt az öreg Kerekeshez és sürgette az esküvőt.
– Most már nem várunk tovább.
– Ha nagyságod ugy kivánja…
– Ne szólítson kérem igy, mondtam már.
– Nem tudom másként, mit csináljak?
– A mint tetszik, hát csak siessenek.
Leghamarabb észretért a kis leány. Előbb nem látott semmit, mert az a hirtelen fellobbant szerelem betöltötte teljesen. Azután csodálkozott. Mikor komoran beállított hozzájuk a vőlegénye, beszélhetett ő neki akármit, hiába akarta még öntudatosan is fokozni, megkétszerezni gyermekes kedvességét, nem sikerült levonni magához a ránczbaszedett arczot. Alig szólott egy-egy szót a férfi és azt is ugy mondta, mintha akkor hirtelen ébresztették volna fel álmából.
– Hova gondol? – kérdezte egyszer hirtelen a kis leány. A többi is ezt kérdezte volna.
Ferencz mosolygott, de nagyon elkényszeredett volt a mosolygása. Végigsimított a mellette ülő gyermek haján s nem felelt egyenesen a kérdésre.
– Valami régi dolog jutott eszembe – mondta.
– Nem rám gondolt. – Felállott és elnézett a Ferencz feje felett.
– Nem, kis leány, most nem.
– Máskor se!
Ferencz fölkapta a fejét s meglepetten nézett a leányra. Ez a gyerek tizenhat esztendővel még nem érett meg arra, hogy szerelmes legyen. Nem ugy mondta el ezt a két szót. Nem volt abban semmi fájdalom, csak valami gyerekes nagyzolás a szemrehányásban. Mintha azt mondta volna, hogy: nini, nézd milyen nagy leány vagyok már és mégsem reám gondol!
A férfi megfogta mind a két kezét s megint maga mellé ültette a székre. Egy darabig csak nézte s egyszerre csak rászólott. Ez a kérdés jött leghamarabb az ajkaira:
– Van-e még magának babája?
Maga se tudta, hogy miért, de szorította a gyerek kezét és szerette volna össze-vissza csókolni a kezeit, arczát, haját. A leány azonban meg volt sértve:
– Hogy gondolhat ilyet! – felelte és felpattant utána.
– Csak ugy kérdeztem. Vegyek egyet?
– Köszönöm, nem kell.
Azután még ritkábban jött a vőlegény, de jobb kedvü volt. Az öreg kerekesnek azt mondta egyszer:
– Várhatunk még.
– A mint parancsolja nagyságod.
A gyerek hallott is egyet és mást, meg magától is rájött az igazságra. Egy kicsit szomoru volt, mikor látta, hogy abból a szép, nagy magas emberből már semmi sem az övé. Lábujjhegyre állva ért fel a válláig, nem sok van ilyen. Nagyon haragudott arra a másikra, a ki most már visszakapja, de azért megizente neki, hogy ne nehezteljen reá, mert ő igazán egy cseppet se oka semminek.
A Grün-féle táncziskola határozottan mondhatom, hogy germanizált. Ott még mindig ugy számították a lépéseket a tánczban: ancz, czvájj, drájj s Grün ur állhatatosan ragaszkodott a német müszavakhoz. A szomszéd Glück-féle táncziskola ezeket már mind kiküszöbölte s tiszta magyarsággal beszélt, például, hogy: előre tessen lepketni s ekenésen tartsat a lápát kisásszonyka.
Grün urnak meg is gyült a baja sokszor a szomszéddal. Ez a magyar nyelven dolgozó ur sohase hagyott neki békét, áskálódott ellene titokban s nyiltan is föllépett néha-néha, mikor tüntetőleg magyar érzelmeivel henczegett egy-egy tósztban. Nagyon keserü lett a szegény ember élete, mióta Glück ur magyarul beszélt.
Glück ur folytonos áskálódásai következtében végre teljesen megrendült Grün ur helyzete. Az ügyet kezébe vette a sajtó is s abban a kis városban, hol ez a dolog történt, nagy becsülete van a nyomtatott betünek. A közvélemény hangosan követelte, hogy Grün ur hagyja ott poziczióját s végül természetesen az lett a dologból, hogy a szomszéd iskola átvette a tanítványokat és egy szép napon örökre elnémult Grün ur táncztermében az öreg zongora. Ennek volt a háboruságból a legnagyobb haszna. Szegény már réges-régen nyugalomra vágyott.
Azonban Grün urnak is meg volt a maga pártja. Ellene volt ugyan a sajtó nagyhatalmu képviselője, Szikszai Gáspár ur, de mellette voltak a leányok. Grün ur minden vasárnap bált rendezett annak idején már fölszabadult tanítványai számára. Itt a nagyok mulattak. Most elmaradtak a bálok is az iskolával. Olyan keserüség vett erőt a lelkeken, a milyenre alig emlékeznek az emberek. Lecsüggesztett fejjel és kisírt szemekkel jártak a leányok az utczán, a fiatal emberek üres idejükben terveket kovácsoltak s az elv megvolt ugyan mentve, de alaposan fölfordult a társadalom rendje. Némely bátrabb hangok hangosan követelték, hogy Grün ur hozassék vissza Füzes-Abonyból, a hová áttette az iskolát és az öreg zongorát s a szükkeblü Glücköt tolonczolja haza a hatóság Svájczba. Persze nem lett a dologból semmi. A hatalom keményen tartotta magát s diadalt ültek az elvek.
– A ki nem tud magyarul, annak mi nem adunk kenyeret – mondta egy bácsi, a ki sarkantyus csizmát és magyar nadrágot viselt. Általában ez is volt a hangulat, a fiatalság pedig haszontalanul agitált. Glück urnak egy éjjel beverték az ablakait, de ez se használt semmit. A derék ur utóljára hajlandó lett volna visszaállitani a vasárnapi bálokat, hanem akkor már sehogy se ment a dolog. Grün ur sokkal kedvesebb ember volt s közönség nélkül maradtak az uj bálok. A népszerüség bajos tudomány. Elüldözni a városból a kedvenczet s beleülni az örökségbe, minden rákészültség nélkül nem lehet. A fiatalság nem sokat törődött az elvekkel, elvesztette a régi jó zongoráját s kesergett utána.
Egyszer egy nagy társaságban szóba került a dolog. Ott volt Papp Sárika is, a Papp Laczi lánya s Szikszai Gáspár, a ki hivatása magaslatán állva, olyan nagy képpel járkált most az emberek között, mintha ő szerkesztené a Tájmsz czimü ujságot s czikkeivel nem egy zsidó tánczmestert üzött volna ki a városból, hanem az ír kérdést oldotta volna meg. Azelőtt kedélyes, jó fiunak tartották, most azonban sokat feszengett s látszott az arczán, száján, nyakkendőjén, egész nagyratermettségén a diadal. Sokat emlegette a sajtót, mely nagy czélok szolgálatára van hivatva s ugy beszélt, hogy: mi akarjuk, mi már elvégeztük, mi nem türjük.
Papp Sárika már régen elhatározta, hogy megmondja ennek az urnak a maga véleményét. Szókimondó kis leány volt, s a mióta kis fehér ruhája állandóan a szekrényben csücsült, a helyett, hogy kis urnője derekát átölelve sürgött-forgott volna a Grün-féle bálokban, még bátrabbnak érezte magát a kis leány. Az igazmondás nem nagy mesterség, csak bele kell melegedni. Az ember halkan kezdi, hangosan folytatja s befejezi a mondókáját valami nagy gorombasággal. Aztán a többit lássa az a másik, a ki megkapta, a mit érdemelt.
Csak ugy odavetve mondta a kis leány Szikszai Gáspárnak.
– Csak azt szeretném tudni, hogy ki irta azokat a czikkeket a szegény Grün ellen az ujságba. Nem mondaná meg?
– Nem lehet kisasszony, – nagyképüsködött Szikszai Gáspár. – A sajtó hivatása az is, hogy diszkrét legyen. Munkatársaimért én felelek.
– Azért kérdezem, mert sok rosz ember van a világon. Szeretném tudni, hogy melyik volt közülök az a vitéz?
– Nagyon rosz embernek tartja?
– Nagyon.
– Sajnálom, hogy nem vagyunk egy véleményen, én másként gondolkozom.
– Pártját fogja?
– Hogyne, hiszen az én lapomban jelentek meg a czikkek. Mi mindig szolidarisak vagyunk, különben is minden betüben igazság volt.
– Az nem igaz, Grün ur jó ember volt, jobb, mint a maguk Glückje. Érti?
– Igen kisasszony, hanem mi mindenek felett az igazságot szolgáljuk s nem engedjük eltántoríttatni magunkat semmiféle személyes befolyások által.
A kis leány arcza nagyon kipirult s apró kezeiben reszketett a zsebkendő. Izgatottan, idegesen kérdezte.
– És még mindig azt hiszi, hogy igaza van?
– Azt.
– No hát tudja, hogy milyen ember volt az, a ki azokat a czikkeket irta?
– Kiváncsi vagyok rá, mint a lap felelős szerkesztője…
– Hát, hát, haszontalan ember, ha tudni akarja.
Szikszai ur meghajtotta magát Papp Sárika előtt s szertartásos komolysággal bocsátott közre egy olyan kijelentést, a mire azt hitte, hogy mindjárt összeomlik a ház.
– Kisasszony, azokat a czikkeket én magam irtam.
Papp Sárika fölugrott a székről. Keményen a szeme közé nézett s azt mondta:
– Annál jobb.
A Papp Sárika édes anyja nem volt valami tulságosan tapintatos asszony, nagyon ráijesztett a szegény kislányra, a mig hazaértek.
– Te kis bolond, tudod-e mit csináltál?
– Megmondtam neki az igazat, megérdemelte.
– Nem tudod, hogy mit beszélsz. A férfiak nem veszik azt olyan könnyedén, ha lehaszontalanozzák őket.
– Velem nem tehet semmit.
– Veled nem.
– Legfölebb kiír az ujságjába. Bánom is én.
– Nem rólad van szó, hanem apádról.
– Mi köze van ehhez a dologhoz a papának?
– Sok, te szerencsétlen, meggondolatlan teremtés. Szikszai tőle kéri számon azt, a mit neki mondtál. Ki fogja hivni párbajra s összekaszabolja. Apád nem tud vivni egy jottát se. Szegény, jó emberem, ilyen veszedelembe sodortad. Nem azt érdemelte ő tőled, te hálátlan.
A szegény kis Sárika nagyon megijedt s nagy félelmében csak hebegni tudott.
– É… én nem gondoltam…
– Ugy-e, ugy-e.
Mikor hazaértek, nem beszélgettek el olyan kedélyesen az ebédlő nagy kemenczéje előtt, mint máskor. A kis lány azt mondta, hogy fázik és roszul van. Gyorsan kapkodta le magáról a ruhát s kis szobácskája olyan volt, mintha valaki órákig fáradozott volna azon, hogy nagy rendetlenséget csapjon benne. Itt egy szoknyácska, a szék alatt egy félig kifüzött czipő, a zongorán hajtük és egy csipkekendő, a fáskosár tetejére pedig a prémes bundácskáját helyezte el nagy okosan Sárika. Nem is hazudott az anyjának, mikor azt mondta, hogy beteg, mert ugy reszketett, mint egy nyárfalevél. Egérfogacskái összevaczogtak, két arczán elömlött a láz s szemei csak néztek, de nem láttak semmit. Valami nagy zürzavar állott előtte. Tuskófejü rémállatok kavarogtak a levegőben, felhőtestükkel ránehezedtek a mellére, majd agyonnyomták törékeny kis testét, füle dobját pedig majd behasította az a nagy csattogás, melylyel feje fölött vagdalkozott két élesre köszörült kard. Rettenetes volt ez. Sírni se tudott, pedig ez jót tesz a kis leányoknak, hogyha valamitől nagyon félnek. Éjfél után már olyan volt az a szüzi fehér ágyacska, mintha négy vásott gyermek veszekedte volna ki magát benne. A kis leány lázasan forgolódott ide-oda, meggyürődött a párnák csipkéje s a vánkosok pelyhei nem igen tudták, hogy mit képzeljenek erről a nagy kegyetlenségről, a melylyel elbánt velük kisasszonyuk. Soha ilyen tánczot még nem jártak ebben a nyugalmas ágyacskában. Itt édes, csendes álmodás volt mindig, ma esett meg először, hogy Sárika ilyen kegyetlen módon roszul érezte magát.
Mikor elaludt, akkor kezdődött csak az igazi szenvedés. Az álom még kegyetlenebb volt hozzá, mint az ébrenlét. Föl-fölriadt, olyan rosz dolgokat látott. Szikszai ur egyszer nagyon nekiment az édes apjának s az öklével verte a szegény öreget. Ezt Sárika nem türte el, segítségére sietett az apjának. Nagyot kiáltott s erre ébredt. Kis lámpájában szomoruan pislogott a láng s a tüz is utolsót lobbant. Félt elaludni ujra, de aztán mégis elnyomta buzgóságát a nagy fáradtság. Elaludt. Mikor ujra felriadt álmából, arczocskája fehér volt, mint a kréta. Az öreg urnak Szikszai átvágta a fejét s patakban omlott a vér az ősz haja alul. A szegény kis leány leugrott az ágyból s négy szobán is átszaladt, a mig abba s szobába ért, a hol édes apja alszik.
Az ágy előtt leomlott a szőnyegre s csak nyögve tudott beszélni, keble pedig ugy pihegett, mintha egy kis fehér galambot kinoznak meg a rosz gyermekek.
– Papa, papa, – kiáltotta – alszol?
Az öreg ur aludt, hát hangosabban szólott hozzá a kis leány.
– Papa! Ébredj! Kérlek szépen, papa!
Végre mozdult a terebélyes paplan s csodálkozva emelkedett föl az ágyában az öreg ur.
– Te vagy Sárika? Mi bajod van?
– Semmi. Fáztam, beteg vagyok. – Egész teste remegett. A szobában már hideg volt, régen megszakadt a tüz, gyönge lábait szinte égette a szőnyegen át is a padló hidegsége. Fölkuporodott az ágy szélére és ugy beszélt tovább.
– Féltem nagyon, de nagyon…
– Mitől?
– Roszat álmodtam.
– Kis bolondom, nohát mit álmodtál?
– Ki?
– Szikszai Gáspár.
– Hát aztán… sajnáltál?
– Nagyon.
– Sirtál?
– Sokat.
– És miért ölt meg engem karddal Szikszai Gáspár? – kérdezte az öreg.
– Miattam.
– Hogyan, megbántottad talán?
– Meg.
– Mondtál neki valamit?
– Igen.
– Mit?
– Hogy haszontalan ember.
– Nagyszerü! Hát aztán miért?
– Hogy kiirta az ujságba Grün Ignáczot, a tánczmestert.
– Nagyszerü! Hát kis leányom ez olyan dolog, hogy majd meglátjuk a végét. Különben is addig nincsen semmi beleszólásom, mig ő nem mozog. Várjuk meg, hogy ő mozogjon.
– Várjuk meg, hogy ő mozogjon, – hagyta helybe a kis leány.
Hanem azért nem nyugodott bele a dologba. Vissza ment a szobácskájába, a kicsi helyett meggyujtotta a nagy lámpát, felöltözött, bár még alig ütött az óra négyet s egy székre ülve, ölébe hullatott kezekkel várta be a reggelt. Az alatt gondolkozott. Még sem tetszett neki az a gondolat, hogy ők nyugodtan várják be, a mig a másik ember mozog. Rájött, hogy neki kötelessége megakadályozni Szikszai Gáspárt a mozgásban. Ha nem teszi, ugy holnap nagy verekedés lesz valahol a határban és ki tudja, hogy mi lesz annak a vége? Egy jó kis leánynak nem szabad kiszolgáltatni az apját egy olyan ellenségnek, mint Szikszai Gáspár. Valamit tenni fog. Még nem igen tudott volna számot adni arról, hogy mi van a fejében, de azért nagy dologra készült. Csupa töprengés volt szegényke s ajkai is mozogtak a nagy gondolkozásban.
Reggel halványan, fáradt arczczal ült az asztalhoz. Keveset evett, szórakozottan morzsolgatta szét tányérján a kiflidarabkákat, nem hallotta meg, ha valamit szólottak hozzá s ügyetlenül igyekezett elpalástolni azt a zavart, mely teljesen eltöltötte. Még mindig nem tudta, hogy mit fog tenni, de abban bizonyos volt, hogy el fog menni Szikszai Gáspár urhoz. Nem fogja megengedni, hogy párbajra hivják az apját. Reggeli után szobájában magára vette a fásládára dobott bundácskáját s a mikor senki se látta, kisuhant a kapun. Hideg eső esett az utczán, meg is ázott szegény kis leány, mig Szikszai urhoz érkezett.
A derék ur roppantul meg volt lepve, mikor berontott hozzá a kis Papp Sárika. Ugrált, szaladt ide s tova, de egy szó se jutott eszébe, a mi alkalomszerü lett volna. Különben azt se igen tudta elképzelni, hogy miért jött hozzá a kis leány.
Nem is ő, hanem a Sárika kezdte el a beszélgetést. Remegett a hangja s mint a ki valami nagyra készül, sokáig fészkelődött a széken, a mig végre beszélni kezdett.
– Tegnap én valami furcsát mondtam Szikszai urnak.
– Igen kisasszony, valami nagyon furcsát, a mit mi nem szoktunk tréfára venni.
– Ki az a: mi?
– Mi urak.
– És most mit fog ön tenni?
– Semmit.
– Semmit? Hát mit szoktak tenni önök ilyenkor?
– Semmit, kegyed még gyermek és nem érti ezt. Zsebrevágjuk a gorombaságot s büszkék vagyunk reá, ha ilyen kedves kicsi leány dobja a szemünkbe, mint kegyed. Kegyed még gyermek, szép is, kedves is, de csak kis leány, a ki még nem számít.
– Én, én vagyok a gyermek?
– Igen, igen.
Papp Sárikának sok ember mondta már azt, hogy gyermek, de mindenik megbánta. Ebben a dologban nem türte ám el a tréfát. Itt a meggyőződését bántották meg, azért pedig nagy patáliát csapott és sírt is. Most is nagy haragra lobbant. Felugrott a székről s olyan közel ment Szikszai urhoz, hogy ajkairól egyenesen annak arczába szállott a meleg pára.
– Én vagyok gyermek? – kérdezte, de most már hangosabban.
– Igen, igen…
– Tizenhét éves vagyok.
Hamarosan hozzáhazudott egyet a tizenhat esztendejéhez.
– Sokkal kevesebbnek látszik.
Most már távolabb ment Szikszai urtól s ugy mutatta meg magát.
– Hosszu ruhám van.
– Nem egészen hosszu.
– Láthatja.
– A bokájáig ér.
– Hát még mit akar?
– Kérjen még hosszabbat az édes mamától.
Sárika már nagyon rosszul érezte magát ennél a kegyetlen embernél. Haragudott is, de el is volt keseredve, a miért ilyen rettenetes módon kétségbe vonták a nagy leányságát. Erősen pislogott s zsebét kereste ki a zsebkendője után, mert ugy lehet, hogy mindjárt szükség lesz reá, ha ez az ember tovább kötekedik.
– Hagyjon nekem békét – kiáltotta aztán.
– Hát bántottam?
– Igen, igen. Ön rosz és harmadszor is rosz ember.
– Én? Miért.
– Ön, ön, ön!
– Megint helytelenkedik a baba.
– Nem baba! Érti?
Boldog lett volna, ha most egyszerre legalább három évet vénül s a bokáig érő sima szoknyácskája is nőne két ujjnyit. Nagyon haragos volt, Szikszai ur pedig határozottan kiméletlen ember. Háromszor is babának szólította s csak magának köszönheti, hogy utoljára ő is kikapta azt, a mit érdemelt.
– Glück, Glück, Glück, legyen a magáé, nekem nem kell. Haszontalan ember, érti, érti, én mondom, hogy az. Aztán csináljon maga is, meg Glück is, a mi tetszik.
Házigazdám a szobámba nem tett órát. Bizonyosan ugy gondolkozott: minek figyelmeztessem én ezt a szegény fiatal embert minden perczben arra, hogy mulik az idő, érzi ő azt ugy is.
Ilyenformán én csak hallom az órákat, de nem látom. Vagy négy is van körülöttem, a többi szobában is egészen az én tetszésemre van bizva, hogy melyiknek higyjek, mert lehet ugyan, hogy jól járnak, de bolondul üt valamennyi. Előbb vékonyan kezdi egy kis ideges szerszám, aztán folytatja egy komoly, tenyérnyi ingáju öreg ur, bele-beleköhög egyet-kettőt egy vén klepsidra, végül pedig kakukkolni kezd a negyedik. A hangversenybe szinte boszankodva kiált bele a szomszéd utczából egy nagy toronyóra. Azt mondja, hogy:
– Csitt gyerekek!
Mikor álmatlanul hánykolódom ágyamban és nem tudom elképzelni, hogy voltaképpen tizenkét óra van-e vagy hajnali három; van ebben a bizonytalan találgatásban, a tájékozatlanságban, valami misztikus. – Rosszul esnék, ha valaki megmondaná az igazat. Ugy érzem, hogy szükségem van ezekre a perczekre.
– Nem törődöm ilyenkor sem nappallal, sem éjszakával, hanem elzsibbadok. Nem jut eszembe semmi, a mi időhöz van kötve, mert fogalmam sincs az időről, s nem érzek semmi olyast, a mi talán elkeserítene. Megnépesül körülöttem a sötétség s abból a régi világból, a melyben még nem éltem, fölkerekednek a történetek. Akár csak szinházban volnék. A szinpad nagy messzeségben van, a hanghullámok csak lomhán érkeznek a fülemhez, nem rettenek föl tőlük, inkább csak sejtem, a mit az aktorok játszanak.
Ezen a szinpadon ismertem meg Sas Bálintot, a diákját, Rózsát és egy másik szép asszonyt.
*
Sas Bálint kétszer is végig mérte a szobát, a mig beszélni kezdett. A diák azt gondolta, hogy felesleges a szobában, ki akart tehát ódalogni a kis ajtón. De Bálint elvágta az utját.
– Maradjon.
Rózsa egy törpe széken ült. Szepegett, mint a gyermek, mint a ki sejti, hogy valami rosz dolog következik. Néha felnézett Bálintra és aztán megint lesütötte szemeit. Nehéz szivvel, de várt türelmesen. Bálint egyszer nagy elhatározással melléje ült, erős, nagy barna tenyerei közzé fogta a leány kis kezeit s a nagy erejü emberek melankóliájával, gyöngéden, szeretettel kezdett beszélni.
– Kis Rózsám, nagy változás esett rajtunk. A gyerek előtt beszélhetek, ugy is mindent tud. Hallgasson ide maga is Gáspár. El kell menned Rózsa tőlem, uj élet következik reám is, reád is. Feleséget kell a házhoz hoznom.
A leány szemeiből köny szökött ki, de selymes pilláival mindjárt fel is itatta azt a néhány cseppet, a mit nem tudott visszatartani. Nem jött váratlanul a dolog, azért mégis roszul esett. A csapásra sohase lehet eléggé elkészülni. A nagy erős ember várt egy kicsit s aztán tovább beszélt.
– Megmondtam előre Rózsa, hogy az a boldogság, a mit nekem adtál, csak ideig óráig tart. Számolnom kell vele, hogy valaki maradjon utánam. Ha te adnál gyermeket nekem, az nem lenne egészen Sas, érted ugy-e, hogy mit akarok mondani. Asszony kell a házhoz, nemes, uri asszony, akkor aztán a világ azt mondja, hogy a mi eddig volt, csak gyerekség volt és szépen leveszi a szemét rólunk.
– Kit vesz el Bálint?
– Becski Katát.
– Szereti?
– Nem, csak téged szeretlek.
– Boldog lesz?
– Nem hiszem, de tudja a jó Isten.
– Jó lesz ez igy Bálint?
– Nem, de meg kell lenni. Rólad gondoskodtam.
– Hagyjon engem, elténfergek én valahogy a világban.
– Nem ugy van Rózsa, gazdag vagyok, te pedig szegény. Megveszem az öreg Bognár házát, oda költözöl majd. Van benne két szoba, egy elől a kertre nyilik, a másik pedig a hegyekre. A kerti szoba a tied lesz, a másikba beköltözik Gáspár. Már ezután a te diákod lesz. Hüséges jó fiu, szeret engem is, téged is, és megőriz téged minden veszedelem ellen. Ez lesz ezután a kötelessége. Jól van, Gáspár?
– Jó lesz, uram.
– Hirt hoz nekem, ha valami baj van. Elbeszélget veled, ha unalmas lesz az este, eljátszik a gitáron, te szereted a muzsikát.
– Gondol-e reám majd vagy egyszer Bálint?
– Sokszor.
– Szeretném, ha látna is vagy egyszer.
– Ne kivánd, a veszedelmünk lenne.
– Hát jól van.
Csupa sallang, piros selyemkendő borította be a tajtékos, remegő paripák testét, mikor nagy csengetyüszóval az urához röpítették Becski Katát. A tanító kivonult az iskolával, a pap a hivekkel, nagy volt a czeremónia. Mikor elpuffogtatták a mozsarakat, a lovak horkolva ugrottak félre, a gyöngébb asszony- és leánynépek pedig a fülükre tapasztották kezeiket, hogy ne hallják azt az ezerféle lármát, a mely betöltötte az utczát, udvart, a házat. A kapuban Gáspár visszafordult és hirt vitt Rózsának a szép nagy ünnepségről.
A menyasszony egészen másforma teremtés volt, mint a szegény Rózsa, olyanforma leány lehetett, mint a milyen legény Sas Bálint, sugár termetü, merész tekintetü, nem olyan, mintha szerelmes menyasszony volna, hanem mintha vezér lenne egy amazon táborban. Mind ilyenek a Becski-leányok, azért is mentek jól férjhez valamennyien. Nagy erejü család.
Az uj Sas Bálintné mosolygott, mikor elmesélték neki Rózsa históriáját, de nem haragudott a leányra.
– Szegény kis bagoly! Ő és Bálint de furcsák lehettek egymás mellett.
Az urának is nevetve hozta fel a dolgot, de az nagyon elkomolyodott és azt mondta, hogy ne emlegesse ezt a dolgot. Maradjon a hamuban a történet. Mikor az asszony tovább évelődött, haragos lett, s az öklével ugy az asztalra csapott, hogy remegett körülötte minden. A Becski-leányokkal nem igy szokás elbánni, még az apjuk is megkülömböztetett tisztelettel beszélt velük, Kata is felpattant az asztalcsapkodásra.
– Azért a kis békáért türjek én!
– Még nem türtél semmit.
– Nem is fogok.
– Hát hagyj akkor békét.
– Tőlem ellehetsz.
Az asszony után méltóságosan suhogott a selyem, mikor otthagyta az urát az asztal mellett és megbántva visszament azokba a szobákba, a hol az eddigi Sas asszonyok is duzzogni szoktak. Bálint inkább Rózsára gondolt, mint a maga feleségére és eszébe se jutott, hogy kibékítse. A büszke Becski-leány egy darabig várta odabenn és csak nagyon nehezen békült volna meg. Bálint csak nem jött. – Utóbb már engedett volna az asszony, hanem Bálint még sem jött és nem is látták egymást egy hétig. Ez az esküvő után hat hétre esett meg. Szerencse, hogy nem sokan tudtak róla, mert különben a dolognak gyorsan hire kerekedett volna a megyében.
Az asszony minden reggel megkérdezte belső cselédjét a fésülködésnél.
– Itthon van-e az uram?
Nagyon egyforma választ kapott mindig:
– Nincs.
– Hol van?
– Már hajnalban elment a medvékre.
Mikor először hallotta ezt az asszony, fölugrott s ijedten kiáltotta:
– A Bognár oldalra!
A cseléd egy kicsit mosolygott és megnyugtatta.
– Nem asszonyom a másik hegyre ment.
– Ki mondta?
– A vadász.
– Hazudik!
A szép nagy Becski Kata ideges lett, akár egy akaratos leányka valamelyik másik családból. Sokat szenvedett. Mikor férjhez ment, inkább okos volt, mint szerelmes, most pedig semmi esze se maradt már, csak szeretett és kinlódott. Látta, hogy az ura közelébe igy sohase jut. A büszkeség még a Becskieknél is frázis, ha egyszer megnyilik a szivük. A nagy szerelem mindig egy, de sok nyelven beszél. Valami más hang az, a mire ez az ember hallgat. Hát ő azt megtanulja. Nem áldozat, semmi az, ha az ember nagyon szeret. Egyszer nem feküdt le az esti harangszóra, hanem bekötötte a fejét egy nagy szürke keszkenőbe és az erkélyre állva türelmetlenül, szorongva várta haza az urát. Hideg harmat ült körül minden fán, virágon, lehült a levegő is, a szép asszony összeborzongott egyszer-egyszer a hideg kövön állva, de azért nem ment be. Kell, hogy ma vége legyen a találgatásnak. Szereti-e az ura, vagy nem? Ezt ma meg kell tudni. Ha nem, akkor holnap haza megyen az apjához.