Egész komolyan beesteledett, a mire Sas Bálint hazaérkezett. A vadász két fáradt kutyát vezetett utána, hátul pedig a parasztok zöld galyakból összefont saraglyán egy medvét hoztak. A kutyák vinyogva szaglászták még egyszer körül az állatot, s aztán eldültek kétfelül a porondon pihenni. Az asszony beszaladt a házba és maga hozta ki a pálinkás butykost, hogy az urát megkinálja belőle. Az ember ivott, meg se köszönte, nézegette a vadat, talán még valahol az erdőn kószált az esze. Csak a lépcsőn vette észre ezt a rendkivüli változást és csodálkozva állott meg.
– Miért nem feküdtél le.
– Reád vártam, Bálint.
Sas Bálint is ugy képzelte el, hogy egy olyan asszony, a ki bevárja este, mikor fáradtan hazajön és leszalad eléje az udvarra, minden igyekezetével azon lesz, hogy ha szereti, ezt meg is mutassa, elfeledteti vele a kis Rózsát. Erre gondolt akkor is, mikor nagy biztatásra végre elhatározta, hogy megházasodik. Nagyon jól esett most neki ez a kis szivesség. Egyik kezében a puskát vitte, a másikkal átölelte az asszonyt és ugy mentek föl a lépcsőn. Az asszony is boldog volt és mosolygott. Az erkélyre értek.
– Valami mondani valód is volt, ugy-e – kérdezte odafenn Bálint.
– Van, sok.
Megállottak. Az asszony két kezét a férje vállaira tette, ugy nézett a szemébe és beszélni kezdett. Nem ugy, mint a Becski-leányok szokták, hanem leányos egyszerüséggel, annak a törekvésnek természetes hangján, amelylyel telve volt.
– Édes jó Bálint, ne haragudjál reám. Ha azt hiszed, hogy nem vagyok hozzád való, váljunk el egymástól békességgel. De ne hidd ezt, mert igyekezni fogok, hogy szeress. Az én családomban másként nevelik a leányokat, mint nálatok, azért voltam eddig akaratos, makacs. Olyan leszek ezután, a milyennek te akarsz. Tanulni fogok tőled, mint a gyermek, olyan leszek, mint Rózsa…
– Megint Kata, megint?
– Megint, miért ne? Nem ugy gondolok már szegény leányra, mint eddig. Ő lesz a mesterem. Mondd csak, mit csinált, hogy olyan nagyon szeretted? Hadd tegyek ugy én is. Jó volt, én is az leszek; szép volt, én se leszek csunya; szeretett, én is szeretlek csak ugy, mint ő, még jobban is.
– Kata…
– Igen, igen, nem hiszed?
Leültek, az asszony már nem fázott. Mikor egyszer-egyszer megremegett, Bálint reá adta a prémes bekecsét.
– Mondd, milyen volt? Szőke volt, barna volt?
Bálint kivette a tárczáját s megmutatott az asszonynak egy kis csontra festett képet és reávilágított a szivarja tüzével.
– Ilyen.
Kata elmerült a képben, elgondolkozott és sóhajtott.
– Szép; milyen simára fésülte a haját. Az enyém is ilyen lesz ezután. A nyakán piczi ezüst kereszt van, tőled kapta Bálint?
– Tőlem.
– Végy nekem is holnap. – A szegény asszony kutatta az ujat a képen, Bálint mosolyogva nézte s kezdte megszeretni benne ezt az igyekezetét.
Valami tréfás hullám a levegőben nehány hangot hordott az erkélyre. A Bognár-házból jöttek. Bálint, mintha szikra hullott volna a kezére, fölrezzent. Az asszony megijedt, megszorította Bálint karját, de férje nem fordult vissza. Azután hallgattak mind a ketten, mig csak másfelé nem fordult a szél, s el nem haltak a hangok.
Rózsa énekelt odaát valami kis paraszt nótát. Az volt benne, hogy: elhagyott a szeretőm, nem haragszom érte, ha velem nem lehet, legyen boldog mással.
Bálint belebámult az éjszakába. Az asszony is elgondolkozott. Azután letérdelt a földre, ráhajtotta arczát a férje térdére, s a szeméből köny csordult ki. Mikor Bálint visszanézett reá, alázatosan fogadkozott:
– Megtanulom ezt is.
Mikor még én iskolába jártam, egy zsidó suszter lakott mellettünk a földszinten. Nem olyan czipész volt, mint a többi. Csak délig dolgozott és addig is csak nagy immel-ámmal. Délután föltette a czvikkerét, felhuzta a szalonkabátját s elment a kávéházba. Kártyázott, kibiczelt, de mindenképpen nyert. Csak este felé jött haza, akkor fölpofozta az inasokat és lefeküdt a belső szobában. A felesége azt az életet élte, a mi kiegészíti a másikat. Főzött, mosott az urára, szintén megverte az inasokat, ha rosz kedve volt, átjárt pletykázni a szomszédba és azonközben a sovány kosztjuk mellett is meghizott. Soha se volt egyéb rajta, mint egy ócska szürke szoknya s a lábain papucs. Gyermekük pedig nem volt, hála Istennek.
A másik szobában volt a mühely, nyomoruságos, agyaggal kivert padlóju, nyirkos, örökké fülledt, savanyu szagu lyuk, teletömve butorral, a mit kevés lim-lommal is könnyü elképzelni, mert az egész nem volt nagyobb, mint egy jókora ól. Egymás fölé volt téve két ágy a sarokban, a felsőnek a fejfája már majdnem érte a padlás gerendáját. Előbb mind a két inasnak külön-külön ágya volt, hanem a mikor a gazda magához vette a felesége apját, fölszorultak az emeletbe s az alsó ágyba a vén ember feküdt. És feküdt is egész nap. Nagy kinnal tudott átfordulni az egyik oldaláról a másikra, nyögött, zsidóul mormogott s ezen jól elmulattak az inasok. Eddig külön élt, de a mesternek eszébe jutott, hogy jobb lesz, ha itt eszi meg az öreg azt a kevés pénzt, a mije még maradt a leánya kiházasítása után s beköltöztette az öreget az inasokhoz. Azóta már nem olyan egyhangu odaát az élet.
Közben megesett az is, hogy a mester egyszer összeütközésbe jött a rendőrséggel; befogták és három hétig nem eresztették haza. Hamisan kártyázott, de a végén mégis kisült, hogy rágalom az egész, egy utazó ügynök meg egy másik mester megesküdött, hogy soha becsületesebb embert nem ismertek, mint a barátjuk. Különben is azért adott az Isten szemet az embernek, hogy nézze meg, kivel ül le kártyázni. A három hét alatt nagy felfordulás volt odaát. Az inasok birkoztak a mühelyben, az öreg még többet nyöszörgött, az asszony pedig örökké a szomszédban ült és szidta a főkapitányt. Az öreg zsidó rosszul beszélt magyarul, a fiuk nem igen értették meg, ha rá hallgattak is, hogy mit akar; egyszer aztán mégis sikerült ágyához hivatni a leányát, akkor már nagyon el volt szegény keseredve s bárki is megsajnálta volna, ha látja. A mi szakácsnénk néha belátogatott hozzá egy kis ételmaradékkal, azt hazudta neki, hogy ő is zsidó családnál lakik és hogy kósert főznek. Sokat beszélt róla anyámnak s mi gyermekek is ott hallgatóztunk mindig körülötte.
Az öreg nyögve, lihegve szólott a leányához s a füléhez kellett hajolnia, hogy megértse az ember, a mit beszél.
– Hol van a Náczi?
– Ne törődjék vele.
– Mondták az inasok. Miért zárták be?
– Mit tudom én.
Az öreg erőlködött s felülni próbált az ágyban, de csak a fejét tudta kissé feljebb tolni a párnára. Vérvörösre pirult, tele volt haraggal, indulattal beszélt, aztán hang nélkül járt a szája tovább, megint szólott egy pár szót, ujra elakadt, integetni is próbált, de nem birta föl a kezét.
– Vigyetek el innen, akárhová, adjátok vissza a pénzem, nem maradok tolvajnál. Ereszszetek, hadd menjek…
– Nem tudsz.
– Kocsit, kocsin…
Az asszony kiment, ott hagyta, hogy csak hebegjen magának. Az egyik inas kalapálni kezdett egy talpat, a másik pedig fütyölt. A vén ember megnyugodott egy kissé s azzal vigasztalta magát, hogy ugy se tart már sokáig.
A negyedik emeletről kihurczolkodott a szabó, a lakás üresen maradt s minthogy délutánonkint már régen emlegette a mester, hogy megunta a földszintet, kivette a szabó lakását. Ez se volt jobb, mint az eddigi, de mégis valahogyan másként érzi magát az ember, ha magasan lakik, különösen, ha szemmel tartják a detektívek. Tudja Isten, hogy mi mindent akarnának még kisütni róla.
Az öreg felköltöztetését az inasokra bizta a mester. Ő ugy mondta: szállítsátok fel, de én ezt a kifejezést hajlandó vagyok tulságosan uri hajlamainak tulajdonítani. Az inasok sok mindent megpróbáltak az öreggel, de sehogysem ment a költöztetés. Az ágygyal együtt nem birták még csak fölemelni sem s ha kiakarták emelni belőle, olyan keservesen nyögött és jajgatott, mintha a csontjait törnék. A két borzas kölyök egymásra bámult az ágy előtt s nem tudta egyik sem, hogy mit kezdjenek vele. Végre felfogták a derékaljával együtt, beletették egy ruhás-kosárba s a kosarat két fülénél fogva czipelték fel a lépcsőn. Az öreg már akkor olyan volt, mint a csontváz. Száraz, beesett mellére ejtette a fejét, rendetlen, piszkos szakálla szine a fehérből átcsapott a sárgába s ha fölnyitotta a szemeit, üresen, fájdalmasan bámult a világba. Hosszukat sóhajtott s ilyenkor hörgött a mellében a levegő. Ugy látszott, hogy a szervezete is csak szánalomból dolgozik már egy-egy keveset.
A vejére rá se nézett, mióta be volt csukva. Elfordulni próbált, ha jött s éreztette vele, hogy megveti. Csak a leányához beszélt néha, ha elékaphatta egy-egy perczre, szidta és fenyegetőzött.
– Hagyd itt, hagyd itt, még ma. Tömlöczbe volt, oda is megy majd vissza. Hitvány…
– Hagyj nekem békét…
– Te is odajutsz vele, rád sütnek valamit…
– Törődj csak magaddal.
– Nincs miért, egy-két napom van még, de te még sokáig élsz. Hagyd itt…
Az egy-két napban nagyon igaza volt a szegény öregnek.
Emlékezem, épen szerda volt s édes apám valami generálisnál tisztelgett, vagy mi – de blouse helyett attilában jött haza. Csákó volt a fején, fényes szalonkard az oldalán. Egy szegény, családos katonatiszt csak akkor koptatja ezt a drága holmit, ha okvetlenül szüksége van reá. Még ideje se volt átöltözni, lélekszakadva rohant le a suszterné. A többi lakót már föllármázta, csunyán jajgatott s kért nagyon szépen, hogy mind mind menjünk fel hozzájuk, haldoklik az öreg. Nálunk az a divat, hogy sok-sok embert gyüjtenek a halottas ágyhoz.
Apám fölment s utána mi is.
Az ágy fejénél szalonkabátban állott a suszter s czvikkeren át hangosan olvasott valami héber imádságot. Az öreg utána motyogott egy-két szót, de inkább csak hangtalanul tátogatta a száját. Az asszony jajgatva dült az ágy lábához s néha megelégedetten nézett végig a nagy társaságon, melynek bizonyos előkelő szinezetet adott az apám aranyos attilája és csákója. Az inasok abbahagyták a munkát és kerekre nyitott szemekkel bámulták a dolgot. Az öregnek is tetszhetett ez a nagy tisztesség, mert mielőtt behunyta a szemét, gyöngén elmosolyodott az arcza.
Kende Miklós elhalálozott az Urban és a temetés után három nappal a közjegyző meghivta hozzátartozóit, hogy hallgassák meg a végrendeletet. Valami sok jót nem igen lehetett várni ettől az irástól, hanem azért a szegény rokonok egymás hátán nyüzsögtek a tágas irodában. Egymásutáni sorokban, mint a hangverseny-teremben, egy csomó szék volt a szobában, de egyik se ült le. Sóvár, fojtott s néha ingerült hangon tárgyalták egy gomolyagban, hogy kire mi várhat, némelyik pedig izgalomban remegő ajkakkal bámult föl a mennyezet virágaira, nekivetve hátát a szoba falának. Különben egyforma lenézéssel mérték valamennyien végig az özvegyet, a ki valami unokabátyja, egy tüzértiszt karján érkezett meg. Gyönyörü szép asszony volt. Magas, egyenes, telt, de még messze az elhizástól. Az arcza fehér, mint a tej, ajkai husosak, pirosak, mint a meggy s közülök egy kicsit nagy, de szép, sorba illeszkedő fehér fogak villogtak ki. Csak a szemei rontották a szép arcz harmóniáját. Töméntelen, mértéktelen bujaság volt a nézésében. A hogy a nagy pillák alul egy kicsit hunyorgatott, rövidlátósan kipislogott, abban valami olyan rosz volt, a mit csak az asszonyok értenek meg igazán. Azok az asszonyok, a kik az urukkal összebujva élnek s ha közéjük toppan valami másfajta, megriadva huzódnak el tőle. Az asszony oda se nézett, hanem hátravetve a fátylát, leült egy székre. Melléje telepedett a tüzértiszt s azután suttogva beszéltek.
Voltaképen csak rá várakoztak. Mire elhelyezkedett, a közjegyző kijött a másik szobából s feketepecsétes nagy borítékot hozott magával. Aztán az ilyes alkalmakra fentartott ünnepélyességgel tett fel az orrára egy aranykeretes okulárt s megvárva, mig valaki utolsónak köhögi el magát, olvasni kezdte a végrendeletet:
– Tehát ép észszel, józan megfontolással, satöbbi, satöbbi. A végrendelet másolatban az érdekeltekkel amugy is közöltetni fog. – A szép asszony felé fordult s ültében meghajlott kissé előtte az asztal fölött. Nagyságodról tiszteletreméltó életefolyásával harmoniában álló izé, nemeslelküséggel emlékezett meg a megboldogult. Ime, méltóztassék ide hallgatni. – Drága nőmtől, született Kisfalvy Rózsától, ki némileg fölélénkítette nekem, öreg embernek, utolsó esztendeimet, szomoruan bucsuzom ez órában, a mikor a halállal barátkozom. A mi némi kellemetlenségünk volt egymással, azt bocsássuk meg kölcsönösen. Ő fiatal, én vén vagyok s egyformán gyarló emberek mind a ketten. S ha ugy történt, a mint ezt elhinni okom van, hogy én, a sir szélén tipegő ember, nem voltam elég drága nőmnek, az ifju, élettel teli és körülrajongott szép asszonynak, ha a belőlem hiányzó meleget másutt kereste meg néha, azon se szabad fennakadni nekem, gyarló embernek, a ki talán nem sokára az Ur itélőszéke előtt állok. Azt kérdezhetné tőlem a legfőbb biró, hogy hát: miért vetted el, Miklós fiam? – Mit tudnék reá felelni? – Drága nőm örökli a pogány-utczai ingatlant és azonkivül évi tizenkettő ezer forintot kap, havi egyezer forintos részletekben. S mivel hogy nem akarom utját állani a boldogságának, a mihez egy ilyen vén ember oldalán eltöltött három esztendő után jussa van, ez összeg folyósítandó számára akkor is, ha drága nőm ujra férjhez találna menni. Legyen neki pénze. A ki ezt az intézkedésemet megtámadni próbálja, az hagyatékomból teljesen kirekesztendő, mert csak abból a szempontból indulhatna ki a kifogás, hogy nem voltam beszámítható állapotban, a mikor ilyenformán rendelkeztem drága nőm jövendőjét illetőleg. Pedig hát nagyon is tudom, hogy mit cselekszem.
A rokonok összebámultak, de nagy elképpedésre nem igen értek rá, mert most már gépiesebben kezdett olvasni a közjegyző. Azok a passzusok következtek, a melyekben róluk emlékezett meg a megboldogult. Csak ugy futtában, hirtelen, egy pár numerussal szerepeltek az okmányban, ötezer, négyezer, háromezer… aztán semmi. – A szép asszony ezt már nem is hallgatta, hanem ajkait összeszorítva, homlokát redőkbe szedve, félig lehunyt szemekkel azon gondolkozott, a mit az imént hallott. Egy kicsit el is pirult. Nem értette egészen, hogy mi mindent akart elmondani abban a néhány sorban az öreg. Leszidta, az nyilvánvaló, hanem akkor miért adott hát pénzt? Ennyi pénzt! Őszintén szólva: semmit se várt, vagy éppen csak annyit, a mit a törvény rendel. Ez a summa megszédítette s annyira zavarba jött, hogy a mikor a tüzértiszt csak ugy véletlenül megérintette a karját, boszusan elhuzódott tőle. Sehogy se tudta megérteni, hogy mi történt itt voltaképen. Jó ember volt az ura, az tagadhatatlan, de nem annyira ostoba, mint a milyen ez a végrendelet. Pénzt adni az özvegynek ahhoz, hogy férjhez menjen, nagy summát minden évben, hogy urasan élhessen mellette a férj is… Olyan bolondnak tünt fel előtte a dolog, hogy kábultan kelt föl s kissé határozatlan, bágyadt lépésekkel ment ki a szobából, meg se látva a sok roszakaratu gyilkos pillantást, a mivel elkisérték ezen a pár lépésen a rokonok. Mig lement a lépcsőn, folyton az kongott a fejében a közjegyző száraz, ércztelen hangján: drága nőm. Mintha gunyolódott volna a vén ember, a mikor ezt annyiszor leirta. Hiszen tudta ő jól, hogy valami nagy hüségről szó se lehetett. Rettenetes jeleneteket veszekedtek végig az asszony szerelmei miatt – és most: drága nőm. S egy kicsit elsavanyodva és az agyában kóválygó össze-vissza gondolatok aljára leülepedett aggodalommal jegeczedett ki benne az a gyanu, hogy az öreg valamit akar vele. Az öreg, a ki meghalt, a sokszor megcsalt, védtelen, gyönge vén ember, a ki a halála után boszulja meg magát. Még nem lehet tudni, hogy mit akar, de kell, hogy legyen valami czélja. És az asszony megmagyarázhatatlan félelemmel nézett erre-arra, a mint kiért a kapun. Hogy vajjon nem jön-e valamerről valami olyas veszedelem, a mi elől ki kell térni. – S ideges, türelmetlen és goromba lett, a mikor a tüzértiszt bizalmas mosolygással arról pusmogott neki, hogy semmit se féljen és hogy egy kicsit már – ugy látszik – meg volt bolondulva az öreg, a mikor ezt a szamárságot irta.
Az asszony egy kicsit otthon maradt még. Nem akart egyszerre eltünni a városból. Félt a pletykától s minden szerdán koszorut vitt az ura sírjára. Követ is ő állíttatott a sír fejéhez s padot veretett le melléje a földbe. Ezen órákig elült a szerdai napokon s néha rajtakapta magát azon, hogy mormogva, dühösen, alig elfojtható indulattal kérdezi maga előtt a felpuposodott földet: Mit akartál velem? – Aztán eltünődött s megint azokkal a rezedákkal beszélt, a mik benőtték a dombot: Valami titkod van. De mi? – Istenem… Minthogy azonban a közjegyző pontosan, udvariasan, mosolyogva fizetgette ki minden elsején a sok pénzt, elég jól érezte magát. Mondják, hogy közben volt egy-két viszonya is. Afféle futó szeszély, mint a hogy a falánk gyerek beleharap mindenbe, a mi az utjába kerül. Aztán eldobta őket, de néha kimerülten, az élvezetekben agyonhajszolt asszony támolygásával ment végig a temető utczáján szerdánkint. A ruhája is gyászos volt még, de lassan-lassan mindig kaczérabb. Jobban és jobban érvényesült benne a gyönyörü test, a vállak, a keblek s a fátyoltól, a fekete keretből vágyakozón, mohó epedéssel világított ki a szép fehér arcz. Egy év multán pedig férjhez ment a tüzértiszthez, a ki elbizakodott mosolygással kisérte ki a templomból. Szörnyü nagy publikum volt ott s a menyasszony helyett mind a vőlegényt bámulták. A katona nem is ugy viselte magát, mint azok a férjnek titulált urak, a kik még egy kicsit szemérmesen huzódnak meg az asszony árnyékában, hanem mintha már otthon lett volna. Mintha éppen csak templomban járt volna a feleségével. Az aprópénzzel kifizetett rokonság csunyán bámult utánuk. Mutatták, hogy most már értenek mindent.
Pedig hát még nem értettek mindent.
Mikor a közjegyző először fizette ki a pénzt az uj asszonynak, a férj mosolyogva bámult a sok nagy bankóra. Csak annyit jegyzett meg, hogy: furcsa, csakugyan furcsa. Igy pénzt kapogatni… Mindenesetre azonban kellemes. – Ő is hozott tudniillik haza száz és egynehány forintot, de hát abból igazán nehezen lehetne megélni. Jó, ha az asszonynak is van. Ezen eltünődött egy kicsit s azonközben észre se vette, hogy a széke karjára telepedett az asszony. Azután meg szórakozottan állott föl és nagy lépésekkel járt erre-arra. Maga se tudta, hogy miért, de elkedvetlenedett. Megesik az emberrel. A mikor pedig az asszony ujra megszámlálta a pénzét és elzárta a maga szekrényébe, dühösen pislogott vissza reá. De mosolygott, ha találkozott a pillantásuk. Erőszakolta a jókedvet, bár érezte, hogy a helyzet szörnyen ostoba. Valaki itt fizet, egy ezerszer megcsalt, a sárban meghurczolt nevü vén ember és ő meg él az asszonynál. Helyet kapott itt. Alkalmazva van.
Ezt semmiképen se akarta megszokni a katona. Előbb csak roszkedvü volt, de aztán elhatározta, hogy érvényesülni fog. Megmutatja, hogy nem szolgálatba állott be ide, hanem ur a házban. Rendelkezik azzal, a mi befolyik a házhoz. Lovat vett s csak a kulcsot kérte, a mikor ki kellett fizetni. Két hét mulva másik lóra jött gusztusa. Megtetszett neki s hazaküldte a lovászszal. Az asszony komoran fizetett és a mikor az ura is hazajött, nem mutatkozott. Az pedig nem afféle ember volt, a kivel kellemetlenkedni lehet. – Lement az istállóba, megtapogatta a lovak nyakát s elment a városba egy kicsit. Másnap hazaizente, hogy dolga van. S minthogy sokáig volt dolga, harmadnapra se került elő. Hirt se adott magáról s az asszony iszonyu dühben lihegve várta az ebédlő lámpája alatt. – Belőlem él, – mondta és ismételte százszor is. – Belőlem él és igy bánik velem… Szederjes foltok telepedtek ki az arczára s megrázta az asztalt egy-egy rohamában, a mikor belesajgott a szivébe az a fura, de nagyon őszinte panasz, hogy: az övé a pénz és ime igy bánik vele ez az ember. És fuldokolva keresett valami megtorlást, hogy majd megmutatja ő.
Másnap hazakerült a tüzértiszt és csak egy lovat talált az istállóban.
– Hol a másik? – kiáltott rá a lovászra.
– Eladta a nagyságos asszony.
– Ugy? – rohant föl a házba, becsapva maga mögött minden ajtót, egyenesen az asszonyhoz.
– Mi van a lovammal?
Az asszony nyugodtan, csendesen felelt neki:
– Nem tartok kettőt. Elég egy is.
– Ki mondja?
– Én.
– Te? Hát kié a ló?
– Kié a pénz?
– Hogy szerezted?
A katona előtt forogni kezdett a világ. Egy pillanatra elszédült és belekapaszkodott egy székbe. De hirtelen magához tért s a hogy ott látta maga előtt feketén a pocsolyát, a mibe beleesett, eszelősen nézte egy ideig az asszonyt s kifordult a szobából. – Hát persze, hát persze, hiszen minden az övé. Az efféle férjjel könnyü elbánni. Mit hozott a házhoz? Egy pár nyerget s nem ez a tisztesség. Ugy kell lenni, hogy a férjtől függjön az asszony. Hogy megköszönje neki a kenyeret, hogy a maga becsületes önzése diktálja neki, hogy letörülje az embere homlokáról az izzadtságot, a mikor az egész nap az ágyuk előtt nyargal. Hogy az urától várja a szoknyát meg a czipőt. – A katona iszonyuan elszégyenlette magát. Voltaképpen nem volt tulságosan czinikus. Inkább könnyelmü – s hirtelen elkészült azzal, a mit tennie kell. Még azon az éjjel összepakolt s kiköltözött a kaszárnya mellé. Reggel az asszony eltátott szájjal, sáppadtan hallgatta végig a szobalányt, a ki elmondta, hogy elment az ur.
Utána ment. A sokat élt asszonyban is van valami állandó érzés, a mibe akár bele is bolondul. Valami mélyre begyökerezett, kitéphetetlen vad ösztön, a mitől egy-egy pillanatra szökik meg s aztán visszasóvárog utána. De nem tudta elérni. Egyszer irt neki egy levelet. Az volt benne: Ha haragszol, verj meg. Gyere, drágám, verj meg – s aznap délelőtt látta, hogy egy csomó ágyu dübörög el az ablaka alatt s egyik mellett sovány, közönséges kincstári lovon az ura. Fel se nézett az ablakra. S csodálatosképpen a másikat átkozta, az elsőt, a ki a sok pénzt adta. – Aztán később, a mikor minden levele válasz nélkül maradt, ujra berendezte magának a szerdákat. A temetőjárást. És a padról legörnyedve besuttogta az urához:
– Tudom már, hogy mit akartál velem. Hitvány vén ember vagy.
Kiss Áronné kedden este felment a fiához a felső udvarba és azt mondta neki, hogy szeretne bemenni másnap reggel Garabóczra. Nincs valami különös dolga, csak éppen venne egyet-mást. Télire valót, kendőt és egy ruhára valót is. Ha valami alkalom volna, hát elmenne. Az alkalmat ugy kell érteni, hogyha amugy is bemegy valami kocsi. Teszem fel a menyével a hintó, ha a fiatal asszonynak volna valami dolga a városban, vagy valami akármicsoda egyéb kocsi. Elül az öreg asszony a zsákok tetején is. Az öreg asszony szelid, alázatos kis nénike volt, visszahuzódva az alsó házban, a régiben s éppen csak egy kertben gazdálkodott, mivelhogy a birtokot még életében odaadta a gyermekeinek. Valami kis havonkinti pénzt kötött csak ki magának, a mit meg is fizettek a fiuk, meg nem is, ahogy épen eszükbe jutott. Mindazonáltal éldegélt valahogy s esténként a kapu előtti padon elégedetten várta be a tehénkét, a mit a nagy birtok sok barmából megtartott magának. – Egész más udvar volt a felső, amiben a nagyobbik fia lakott, István. Tágas, egy utcza hosszán végig a fal mind hozzá tartozott s elől gyönyörü kertje volt. Olyan nagy, hogy el lehetett tévedni benne s csupa finom, idegen virág. Közepén kastély, amihez a terveket pesti épitőmesterrel csináltatta meg a fiatal asszony. István éppen künn járt valahol, az asszony pedig nem volt itthon. Üljön le a ténsasszony – mondta a szobaleány s odébb ment. Az öreg asszony a tornáczon járkálva várta meg a fiát s aggodalmasan figyelt föl, a mikor hallotta a hangját. – Dirib-darabra verem a fejed – kiabálta lenn, még a hátsó udvarban a férfi. Aztán halkabb felelet hallatszott. Cselédhang, hogy: – de instálom… Tovább azonban már nem mondhatta, mert rettenetes pofont kapott s csikorgott a kavics. Jött István. Szürke zeke volt rajta, a lábain pedig hosszuszáru csizma. Nagy, leégett képü, vállas, nehéz ember volt, az arczán, összeszorított ajkain s vastag szemöldjei alatt a nézésében sok brutalitás. Nem igen volt meglepetve, a mikor meglátta az anyját.
– No mutter – kiáltotta – hát miért nem kerül beljebb? – De azért csak ő is künn ült le egy székre s nézte, hogy az öreg asszony tovább sétál. Még dühös volt s az öklével a tornácz párkányára csapkodva többször is elismételte: – a fene egye meg, a fene egye meg.
– Mi baj megint?
– Lopnak a bitangok. Csupa gebe van az istállóban. Ellopják a zabot. S még azt mondja a betyár, hogy nem igaz. Odacsattantottam neki egy pofot.
Az öreg asszony nagyot nyelt és semmit se szólott. Ez a tárgy már bőségesen ki volt merítve közöttük. Az asszonyt rémületbe ejtette az a sok pof és verés, a mit a fia a cselédek között kiosztott. Azok is emberek. Attól félt, hogy egyszer valamelyik közöttük bosszut áll valamennyiért. Ez a nép türelmes, de ha nekivadul, nem lehet vele egykönnyen elbánni. Az aggodalmait elmondta a fiának is sokszor, de ez csak mosolygott rajtuk. Szörnyen megbizott magában.
– Garabóczra szeretnék menni holnap. Nincs valami alkalmatosság, István.
A fia bosszankodva csóválta a fejét.
– Miért nem mondta tegnap, mutter? Bemehetett volna Katiczával. Ő éppen oda van, már nemsokára itthon is kell hogy legyen. Kényelmesen utazhattak volna.
Bátortalanul jegyezte meg a kis öreg asszony.
– Miért nem izent le? Én nem tudhatom…
– Mi se, hogy anyám is oda menne. Honnan tudjuk?
– Igaz. Hát nem küld be holnap valamit?
– De igen, kukoriczát. Ha rázatni akarja magát, anyám, az igás kocsin, hát tessék bemenni. A másik lovakat nem foghatom be holnap reggel ujra. Ugy-e, mutter, azt nem is kivánja…
– Dehogy, dehogy.
Egy kocsisforma ember, még inkább suhancz ment el a ház alatt. István lekiáltott neki.
– Megállasz majd az öreg ténsasszony előtt s fölveszed. Értetted?
A fiu morgott valamit s tovább ment, de a gazda utána ordított:
– Értetted?
Erre megállott s a sapkája alól fölpislogva felelt:
– Igenis.
Valamicskét csendesebben beszélt tovább István ur.
– Nohát! Vagy ha még a másik pofádra is akarsz egyet, csak szólj. – Aztán intett neki. – Mars!
Hajnalban megállott az igás kocsi az alsóház előtt. Sok zsák volt rajta. Remegtek a kerekek, ahogy befogtak a huzásba ujra a lovak. Az öreg asszony már künn várt, a hüvös szél ellen az ócska nagykendőjébe burkolózva s mikor a kocsi megállott, maga kapaszkodott föl a ferhérczre. A fiu mogorván, a szemeire huzott nagy báránybőr-sapka alól kelletlenül pislogott elő s a mikor az asszony elhelyezkedett mellette, tele szájjal, lomhán szólt rá a lovakra: – nó. – Azok egy kicsit gondolkoztak előbb s csak azután kapaszkodtak bele a hámba. Szó nélkül koczogtak be a vámig. Ott állottak egy kicsit, mig elindult előttük a többi kocsi. A fiu esetlenül topogva járt a kocsi körül s mikor a lovak elé került, az ostornyéllel nagyot vágott végig az egyiken.
– Mit csinálsz? kérdezte az öreg asszony. – Elment az eszed?
A fiu vállat vont s leolvasva a vámos kezébe a pár krajczárt, ujra rászólt a lovakra: – nó.
Délelőttre elváltak. A fiu kiállott a piaczra a kocsival s aztán bevitte a lovakat a vendéglő istállójába. Addig az öreg asszony maradt a zsákoknál, mig visszajött, aztán otthagyta a piaczon s maga elindult a boltokba. Ugy volt, hogy délben találkoznak a vendéglőben s akkor aztán szép lassan elindulnak majd haza. A fiu azonban egy kicsit későbben ment el a lovakért s fölvetve a fejét, ugy ment el az öreg asszony mellett, hogy rá se nézett. Aztán egy kis félóra mulva már a kocsival jött vissza a piaczról és az utról, a kapu előttről kiabált be, hogy menjenek már. Meglátszott rajta, hogy utközben valahol ivott egy kicsit. Tüzes volt az arcza. A kapaszkodón is ügetésban hajszolta föl a lovakat. Most már a kocsi derekában ült az öreg asszony az üres zsákokon és egy kis maradék szénán s összegubbaszkodva, aggodalmasan nézte a fiut. Tegnapra gondolt s annak tudta be a részegségét. Magában tudniilik utánagondolt, hogy szokott-e inni a fiu és nem igen emlékezett arra, hogy igy látta volna. Mentegette. El van keseredve szegény s azon töprengett, hogy hogyan békíthetné meg. Azonközben fölértek a kaptatóra. Feszület volt a tetőn az egyik oldalon, a másik utszélen pedig kocsma. A fiu leszállott és a kocsma felé ment. Csendesen szólott utána az asszony:
– Nem volt elég, Samu?
A kocsma udvara meg az országut között az árkon egy kis palló volt lefektetve. Annak a közepéről kiáltott vissza a fiu: – nem. – Az asszony csendesen várt rá s szomoruan csóválta a fejét, a mikor a fiu ugy jött végig a pallón visszafelé, hogy erősen markolta az egyik kezével a korlátot. Attól kezdve lejtőn mentek s mintha részeg lett volna a kocsi is. Tántorgott az uton jobbra, balra, a hogy a fiu rángatta a gyeplőt. Az asszony egyszerre csak a vállára ütött s a mikor mogorván visszafordult, azt kérdezte tőle:
– Mit gondolsz, mit kapsz a gazdádtól, ha ezt elmondom neki?
Samu ujra kifordult a lovakhoz s hátraszólott.
– De azt nem éli meg.
Az öreg asszony rábámult a széles hátra, a mi elzárta előtte az utat a kocsiülésen s mig végigfutott rajta a hideg, lehunyta a szemeit. – Lesz, a hogy lesz, – azt mondta magában s fásultan nézte, hogy a fiu a lapatyi malomnál jobbra rántja a lovakat s a szekér befordult a már homályos, sötét lombbal árnyékozott kerékvágásba. Csak a mikor már a malmot is elhagyták, riadt föl. Belefogódzkodott a kocsi oldalába, fölállott s rákiáltott a fiura.
– Mit akarsz?
Az hátra se nézett, csak verte a lovakat. Vágtatva mentek s egy-egy gyökéren fennakadva nagyokat ugrott a kocsi. Az asszony mind a két kezével megkapaszkodott az oldalrudakba, alig birta tartani magát benne s most már a fiu fülébe kiabált. – Mit akarsz? – Szél fujt. Egyik oldalról átverte a fák lombját a másik oldalra. Csak itt-ott látták az eget, a minek az alján sok nyugtalan lombon átrezegve megjelent a holdvilág fele. Még mentek. Egyszerre nagyot zökkent a kocsi és megállott. Nagy fa zárta el az utat. A fiu leugrott s megkerülve a kocsit, hátul mászott föl rá. Az asszony izzadt homlokából a hajat simította ki s rámeresztve a szemeit a fiura, most már csaknem suttogva kérdezte: Mit akarsz?
A fiu a zsebében kotorászott s a közben felelt:
– Megölöm a ténsasszonyt.
Az öreg asszony visszahuzódott tőle s mintha nem értette volna, hogy mit mondott, ujra kérdezte:
– Hogy mondod?
– Megölöm a ténsasszonyt.
Az asszony menekülést keresett s arra határozta magát rá hirtelen, hogy a lovak közé ugrik le az első ülésről. Előbb a rudra, aztán lecsuszik közéjük. Oda nehezebb utána menni, mintha csak itt áll a kocsin. Addig is pedig szóval tartotta a fiut.
– Engem? Hát vétettem én neked valaha? Van neked lelked?
– Van. Belevágom a ténsasszonyba ezt a kést. – Előhuzta a zsebéből a kést s hadonászott vele – Megadom az urfinak a pofot.
– Akasztófára jutsz.
– Azt se bánom. Az urfival nem birok. A multkor lestem a vasvillával, de a mikor jött, elbujtam előle. Csak ugy puszta kézzel elbánna velem. Hát majd másképpen adom neki vissza a pofot. A ténsasszonynyal végzek, az anyjával.
– Egy ilyen öreggel…
– Ha öreg, öreg. Bánom is én.
Az öreg asszonyt egyszerre elöntötte a méreg s a helyett, hogy hátrált volna, előre lépett kettőt a fiu felé. Keményen nézett rá s mintha nagyon megcsalatkozott volna benne, elképpedve szólott reá.
– Hát ilyen piszok kölyök vagy?
A fiu felkapta a fejét s visszafeleselt.
– Milyen?
Az asszony most már nem is látta a kést.
Mintha megundorodott volna, egy kicsit elfordult. Inkább szomoru volt már, remegett a hangja.
– Ha anyád volnék, kiszégyelném a szemem. – S megint feléje indult: Te hitvány, te. Hát te ember akarsz lenni. Idehozol egy ilyen öreg asszonyt és vitézkedel. – Csontos, kemény öklével mellbe vágta, hogy a fiu letántorodott a kocsiról. De utána ment az asszony is s belebeszélt az arczába. – Szegény anyád, hát csak ilyen gyáva kölyke van. Ilyen… Kereste a szót, de nem találta meg hirtelenében s ösztönszerüleg gyorsan egy iszonyu pofot adott a fiunak. – Nesze!
Az visszalépett és nagyot kiáltott.
A vén asszony a nyomában volt.
– Nem, ugy-e? Hát neked nem tetszik a pof? Neked? A ki a fiam helyett velem akarsz elbánni. Hát ilyen legény vagy…
A fiu a fejébe huzta a sapkát és a vállai közül, félszegen elódalogva kezdett el valamit mondani.
– Már én nem hagyom magamon száradni…
– Nem? – A kis öreg asszony kiegyenesedett s ahogy igy egész közelben látta maga előtt a nyurga, tétován félre bámuló ficzkót, megint csak elszomorodott.
– Szegény anyád, hát ezért szoptatott? – De a késre esett a pillantása s erre ujra méregbe jött. – Rongy legény vagy, hallod. – Aztán rá se nézve, félreállott az utból s hátraszólt neki. – Indulj a lovakhoz.
A fiu egy kicsit tétovázva indult el. Többet nem is beszéltek. Mire megfordította a lovakat, az öreg asszony hátul fölmászott a kocsi derekába. A fiu gyalog ment az országutig, a mi tisztán fehérlett a fekete tarlók között. Ott czihelődött csak fel az ülésbe. Mig tovább mentek, néha hátra pislogott és mondani akart valamit, de csak hallgatott. Csak a mikor letette az alsóház elé az asszonyt, még ott maradt a kocsiban állva. Várt valamire. Az asszony a hóna alatt és a kezeiben a sok pakkal már a kapuban állott – s mégse indult. Erre visszanézett reá s egy lépéssel közelebb menve hozzá, azt mondta neki csendesen.
– Samu, ne szégyeld magadat mások előtt is. Én nem beszélek a te mai napodról senkinek.
Láttam közelről. Mostanáig csak hallottam, hogy hogy megy… Vagy olvastam az ujságban, hogy a kültelken, rendesen a kültelken mindent összetört valami ember, aztán késsel megkergette a feleségét az udvaron s aztán elvitték. Vagy sohase egészen hiteles novellákban olvastam megháborodottakról… Valami hézag, kitöltetlenség azonban akadt az irásokban. A bolond nem olyan bolond, hogy egészen odaadja magát az épeszü embernek. Éppen az az őrületében a valami, hogy az övé. Nem csür, amin át lehet járni s megnézni mindent apróra, hanem sötét, éppen csak neki magának derengős világitásu üreg, amibe a mi szemünk be nem lát. A bolond azt mondja, hogy: ő a király, vagy az atyaisten. Tudja, hogy miért. Mi csak az üres értelmetlenséget halljuk, amivel ezt a bolondságot hirdeti. A miért titok. Ahogy kezdődik a megzavarodás, a mi a fejlődése… Idegen ahhoz a mi véges és éppen ebben a tekintetben éppen csak tapogatózó, kombinációkban kavikáló eszünk.
Valamit láttam. Hogy hogyan kezdődik.
Irtam a kávéházban. Novellát egy asszonyujságnak. Meg kellett lenni hirtelen, a mi nem is volt különben nagy munka. Legyenek az ifjak boldogak. Hát legyenek s a Pista meg a Rózsi sorsa nyugodalmas, kitaposott csapáson topogott előre a novellában. Éppen csak egy kis veszekedést irtam még bele, hogy annál jobban örüljenek az asszonyok a kibékülésnek – s pihentem közben. Nekem végre is nem volt annyira sürgős ez a kibékülhetetlen házasságkötés.
A szomszéd asztalnál egy ur ült.
Ugy mondom, hogy ur, de inkább csak szegény ember volt biz ő. Valami ügynökforma ember, a ki tömérdek német lapot hozatott magának, de nem a vendég határozott hangján, hanem mintha szivességet kérne. Azután az apróhirdetéses oldalokat bámulta s jegyezgetett néha. Bizonyosan ajánlkozik erre-arra s ugy látszik, hogy eredménytelenül, mert már hónapok óta látom itt az ujságokban uj meg uj állást böngészve. Rokonszenves nem volt az arcza. Inkább tulságosan közönséges, jóformán vonásnélküli. Zsirarcz, ami fölött megpuffadt a bőr és a mibe belesüppedtek a szemecskék. Sárga keretü cvikkert hordott, de az üveg fölött átpislogva olvasott. A bajusza meg a fülei előtt végig kis, ritkás pászmában, a szakálla vörös volt. Égő vörös s mintha ez a vörösség néha az arczán is áthuzódott volna, olykor belső pir ömlött végig a bőrén. Mintha hajlama lett volna a gutaütésre, ámbár még fiatal ember volt. Legfeljebb negyven esztendős.
Addig is, mig megkerült volna az ujságban az állás, biztosítási ügyletekkel próbálkozott. Jámboran csinálta azonban. Nem ült rá az ember nyakára, hanem éppen csak csendes bocsánatkérő mosolygással kérdezte meg olykor, hogy nem volna-e terhére egyik-másik uraságnak, ha megmutatná a tabelláit. Nekem is szokott néha s ajánlkozott olykor biztosítás összehozására fiuk, leányok számára vegyesen, amire majdnem hogy ráfizeti a proviziót is. Amikor ujra meg ujra átmosolygott az asztalától s én csak csendesen intettem, hogy: nem – megint belebujt az ujságokba. Egyszer nagyon megsajnáltam. Valami ur, a ki alsóst játszott, durván rákiabált, hogy hordja el magát. Annak is valami egész olcsó biztosítást akart mutatni. Olyat, ami valósággal áldozat a társaságtól, a mely társaság azonban megteheti ezt is. Talán neki. – Pár szóban kifejtette abból az alkalomból nekem, hogy milyen nehéz az ilyen ügynök dolga, ha nem éppen orczátlan. Ő nem az. Restelli ha rá ordítanak, de ez vele jár a kenyérrel, a kenyér pedig olyan dolog kérem, olyan dolog – a mint ő kissé hézagosan kifejezte magát, – hogy nem lehet válogatós benne ez ember. Különösen az, a kinek gyermeke van.
– Hát van?
– Hogyne. Akkor már csendesen mosolygott. Csupa nyugodt derü volt az arcza. Ezen a petyhüdt, pufók, kifejezéstelen, mindössze tompa orral kettőreválasztott zsirpárnán meglátszott az, hogy szép lehet a gyerek. Vagy hogy neki nagy gyönyörüsége telik benne, a mi végre is egyre megy. – Fölolvadt a hazagondolásban. Mintha nem is éppen most történt volna az a komiszság, hogy rákiabáltak.
Ugy félöt tájban bejött a kávéházba az asszony is. Vézna, hosszu nő, erősen kifényesedett ruhában, ócska gallérral a vállán, a mit azonban majd keresztül ütöttek a csontjai. Állandóan kis korczra járó plüsstarisznyát hordott, amiből néha kis papirdarabkákat szedett elő. Irott, nyomtatott, rubrikázott papirokat, számlát, effélét, meg szintén apróhirdetéseket, mig kávézott, lassan, komótosan, hogy a kávé fölszálló párás illatát külön is megegye, az ura megnézte a papirokat, összehasonlította a hirdetéseket a maga jegyzeteivel s halkan beszéltek. Magyarul. A férfi Sofiának szólította az asszonyt, az asszony pedig Richárdnak a férfit.
Tehát ugyanez a Richárd nevezetü ember ült a másik asztalnál, a mikor fölpillantva látom egy sorjában öt-hat nagy ablakon át, hogy valahogy komikusan kettőbe görbülve, előre nyujtva a nyakát, mint a szárnyatlan, nagy, esetlen testü szaladó madarak, rohanva jön az asszony. Az ura is meglátta és felállott. Egy lépést se mozdult, csak várt. A kávéház egész hosszában üres volt. Közben ujságokat rakosgatott egy pinczér. Az is az ajtó felé fordult s az ajtóval szemben, a kasszába, a kisasszony is. Ez a pár pillanatnyi csend azonban rettenetes volt.
Az ajtó nem jár kilincsre. Csak be kellett, hogy taszítsa az asszony. Tántorogva esett be rajta s olyan rikácsolással, a minél rémesebbet soha se fogok hallani – végigrikoltott a kávéházon a megdermedve álló emberhez.
– Richárd! – Aztán ujra: – Richárd! – s tántorogva a kasszának esett. Az ember még mindig nem mozdult. Csak remegett s a szemei két akkorára dagadtak, mint a mekkorácskák voltak rendesen. A pinczér meg a leány esett neki az asszonynak, hogy mi baj, de az meg se látta őket. Széket toltak alája s mig lezuhant rá, iszonyu panaszosan siklott végig a pillantása az urán. A kávéfőző legény vizzel szaladt elő, szájához szorították a poharat. Az üveg koczogott kissé a fogain, arra fölült. Egyenesen, mereven, olyan lapos volt a háta, mint egy deszka s rekedtesen, nyögve, de már halkabban beszélt át a sok asztalon az urához.
– Pistuka ist… ist… Pistuka… Az belekapaszkodott az asztalba s irtózatosan lihegett. Hogy jobban hallja a szót, előre görnyedt s a száját is kitátotta. Csak egy mosoly kellett volna az arczára, hogy rémségesen komikus legyen. Mert elfehéredett a képe, mint a bemeszelt arczu klauné s az a tátott száj, a miben nehézkesen forgott a nyelve… kérdezni akart, de nem tudott. – Az asszony pedig kinyögte a hirt, a mivel idejött.
… – gestorben.
Most már aztán megjelent a tátott száj szögleteitől föl a szemekig a vigyorgás az ember arczán. Nem az ágens csendes, bocsánatot kérő mosolya, hanem féktelen jókedv. Iszonyuan, feltartózhatatlanul elkezdett kaczagni. Előbb csak magában, hogy a teste csendesen vergődött bele. A részletekre nem volt kiváncsi. – Az asszony a pinczérnek meg a pénztáros leánynak mondta el, hogy az emeleti ablakból esett le a gyerek a kövezetre – s az eszeveszett röhögésre, a mivel az ura az asztalok között előrebotorkált, – bambán elbámult.
Az ügynök pedig most már roppant jó kedvében volt. Közben rádült egy-egy asztalra s ugy kaczagott. Rengett bele a nagy darab ember és énekelt is, egy duhaj kézmozdulattal pedig lesöpörte a kasszáról a pálinkás üvegeket. A leány összegubbaszkodva félrehuzódott és ugy bámult reá. A többi is, aki ott volt. Csak a felesége indult el utána s két száraz, sovány karját kitárva feléje, pihegve, panasszal teli nyögött neki. – Richárd! Richárd…
A pincér pedig gyorsan a telefonhoz szaladt s csöngetett. Egy pillanatra odafigyeltünk. Csend lett. Aztán beszéd hallatszott a fülkéből:
– A mentőket kisasszony, de gyorsan.
Kata czukrot lopott, egy marok közönséges fehér koczkaczukrot s szörnyen ártatlan arczczal jelentette ki a vallatás alkalmával, hogy maga is csodálkozik azon, hogy a czukor csak ugy egyszerüen eltünik abból az üveg vederből, a mibe kiszámlálja a mama az egész másnapi porcziót. Anna mint bünsegéd szerepel az ügyben. Három koczka czukrot ő evett meg tudniillik s mig a lopás végbement, az előszoba ajtaját figyelte, hogy nehogy meglepjék munkaközben a főtolvajt. Ez a kis leány azonban a tárgyalások folyamán még kezdő haramiának bizonyult. Elsírta magát tudniillik, a mikor az anyja behozatta a kalapját és a kabátját, hogy ő most már megy a Dunának, ha ilyen gyermekekkel verte meg az Isten s aztán görcsös zokogás közt mondta el az egész történetet. A testvére roszaló pillantásokkal mérte végig s közbe azt mondogatta: – Nem is igaz, nem is igaz. – Mikor azonban nagyon is nyilvánvaló lett, hogy nem neki hisznek, hanem a zokogó gyermeknek, lassan kiszivárgott az ő szemeiből is a köny s végiggördült az arczán egymás nyomában a sok kövér, gömbölyü csöppecske.
– Hát én most már végeztem veletek, – mondta az anyjuk. – Mindjárt hazajön apátok s ellátja a dolgotokat.
A mint ez már történni szokott az ilyen meglepetésekre, hatásokra számító irásmüben, hát nyilt az ajtó és belépett az apa. Komor, szigoru pillantásu ur, a kit odakünn valószinüleg informáltak már a belső pörös esetről. Rá se nézett a vádlottakra, a kik a közös veszedelemben sunyin összebujtak az ablak párkánya alatt – s ridegen kérdezte az asszonyt.
– Hát mi van azzal a tolvajsággal?
– Ancsi vallott. A másik meg tagadja.
– Egy vallomás elég. Minden hazudozóra ugy se hallgatok. Marit különben már elküldtem a rendőrségre.
– Bezáratod őket?
– Be én.
A manővernek ez a része nem jól sült el. A nagyobbik lány tudniillik csak félszemmel, egy kicsit alattomosan, de erre a pillanatra jókedvre hangolva, fölpislantott az apjára. Tüzes nagy fekete szemének ez a megvillanása azt mondta, hogy nem lehet ez igaz. A rendőrséget nem vonják bele a ház ügyes-bajos dolgaiba. A rendőrség nem arra való. Ennyit már sejtett. – Az anyja már észrevette, hogy ebben az irányban nem szabad tovább menni, mert annak blamázs lesz a vége, hát fordított egyet a dolgon.
– Azt hiszem, hogy legjobb lenne kiadni őket a házból.
– Mit, hogy még fizessek értük valahol? Ezekért?
– Menjenek cselédnek.
– Ugy nem bánom.
Az asszony csöngetett s bejött Mari. Nagy, tenyeres-talpas falusi lány, nem sok értelemmel az arczán, de hüséges szemekkel. Látszott rajta, hogy régi cseléd. Egy kicsit kotnyeles, a ki just formál ahhoz is, hogy kivegye a részét a gyermeknevelésből. Nagyon szigoru pillantással mérte végig a gyermekeket ő is és csak azután fordult az anyához, hogy: mit akar.
– Hozzon egy asztalkendőt, aztán két inget meg egy-egy szoknyát a gyerekekéből. Meg egy darab kenyeret. Aztán meg a maga nagykendőjét. Az egyikre azt adjuk.
– Aztán miért?
– Az egyikre azt adjuk. Elmennek a háztól.
– S hogy kapom majd vissza?
– Visszaküldi a czupringer a ki helyet szerez nekik.
Mari kiment s visszajött a holmival. A gyermekek odabámultak, mig az anyjuk összekötötte nekik a batyut, de egy kicsit hitetlenül még. Az már elbujt az ujság mögé s onnan beszélt ki pár biztató szót. Ilyenformát például: – Majd ha a gazdájuk a fejükbe veri a csizmáját, megemlegethetik a szülői házat.
– Hátha éppen goromba emberhez kerülnek…
– Itt is áll ni… Egy cselédet megpofozott a gazdája, hogy megindult az orravére. Végig folyt a fehér kötényén.
– Nekik nem lesz fehér kötényük.
Elkészült a batyu s most már felállott az ur és rámordult a két tolvajra: – Mars!
Nem akartak megindulni. Erre hangosabban szólott rájuk: – Ki innen! Az én házamban nincs helye a hazugoknak. Meg a tolvajoknak. – Kituszkolta őket a szoba közepére és hogy hamarább vége legyen az uti készülődésnek, maga adta rá a kisebbikre a Mari nagykendőjét. Előbb a vállaira terítette, aztán keresztbe vette a két szárnyát a gyermek mellén s végül egy csimbókot kötött belőle a háta közepén. A nagyobbik másik kendőt kapott, szintén szürke, piaczra járó, nagy, durvaszövésü keszkenőt. Ő kapta a batyut is s a férfi kinyitotta az ajtót előttük s lódított egyet rajtuk. – Mars!
Az előszoba közepén egyszerre csak visszafordult a két gyermek s egyszerre kiáltottak hátra. Az egyik azt: papuska! A másik meg igy: drága. Akkorra azonban már becsapták a hátuk mögött az ajtót s Mari nyitotta a külső ajtót. S a két gyermek megindult kifelé. Neki a világnak.
Mindez egy hegy tetején történt, őszszel, villában, a mibe pestiek hurczolkodtak be nyárra. A nagyobbik hat esztendős volt, a kisebbik négy s kivülök még egy kis két esztendős fiu is tartozott a házhoz, a kinek azonban csodálatosképpen ebben a történetben semmi aktiv része nincs. A ház elején széles nagy veranda bámult le az utra, egész nyilásán nagy piroscsikos vászonernyővel, a mi mögé most elbujt az ur meg az asszony és leste, hogy hogyan bandukolt ki a cselédsorba a két lány – könnyen szemmel lehetett tartani őket. A ház alatt szerpentin-ut kezdődött a hegyoldalban s talán tizenötöt is kanyarodott éles szögben, mig belefolyt az utczába, a min már villamos vasut jár. – Az egyik kanyarodónál csakugyan előtüntek a gyerekek. Két nagy keszkenő voltaképpen, két lábacskákon tipegő batyu, a mihez az egyikhez hozzáfüzve még egy harmadik batyu is hozzátartozott az ingekkel, meg a szoknyákkal, meg a darab kenyérrel. A nagyobbik ölelte a kicsit. Szorította magához azzal az anyai gonddal, a mi már a másféléves leánygyermekben is érvényesül, ha még kisebb gyermek mellett áll. A hogy mentek, hátul, a görcsre kötött nagy keszkenők lassu, nehézkés ingásán, a lépésükön, lehorgasztott fejecskéjükön meglátszott a nagy gond. Fennről is látszott, hogy inkább csak a nagyobbik beszél s a kicsinek meg-megrángatózik a teste. Sír. Egyszer pedig megállottak az ut közepén s a nagyobbik gyermek magyarázott valamit a kicsinek. De nem sok sikerrel, mert a gyermek elindult. A nénje utána. Két kanyarodón minden nevezetesebb esemény nélkül jutottak lejebb, egyszerre azonban a harmadiknál, sürü bokrok mögött elmaradtak. Fenn a verandán hiába várták, hogy előkerüljenek. Az anya már aggodalmaskodott. Most már ideje utánuk nézni.
– Még ráérünk.
– De menj, kérlek. Leülnek a hideg földre.
A férfi ment s hirtelen utólérte a gyermekeket. Akkorra már azok is utban voltak. Rájuk se nézett. Elhaladt mellettük s csak arra fordult vissza, hogy keserves zokogással kiáltották utána a gyerekek.
– Papuska! Drága!
Megfordult s olyanformán vonogatta a vállait, mint a ki nem érti, hogy mit akarnak tőle.
– Mi kell?
Kata beszélt, a másik pedig az apja után rohanva, átfogta a lábait s fuldokolva görcsösen zokogott.
– Nem leszünk többet roszak. Csak még most tessék megengedni. Nem kell nekem többet sohse czukor… – Most már ő is pihegett s felfeltört belőle a sírás. Inkább a kávéba se adjanak… Csak most engedjen meg, papuska…
A férfi a lehetőségig komoly ránczokba szedte a homlokát és mérlegelni látszott az ügyet. Végre is hosszu, kinos, várandós pauza után ráhatározta magát a nyilatkozásra.
– Hát menjetek haza. Mondjátok meg a mamának, hogy én megengedtem, hogy estig még otthon maradjatok. Aztán, ha nagyon jók lesztek, hát meglehet, hogy még azután is velünk maradhattok.
A kicsi neki esett az apja nadrágjának. Belemázolta a könyes arczát és csókolta. A nagy azonban sarkon fordult s indult vissza.
Fenn már a kapuban várta őket az asszony s nem kivánt semmi magyarázatot. Az asszonyok egy negyedóráig se tudnak konzekvensek lenni. Elvette tőlük a batyut s maga vitte föl a házba. Fenn az ebédlőasztalon kibontotta s nagyot bámult a gyerekekre.
– Hát ez mi?
Azok odanéztek a sok piros bogyóra, a mi egy-egy vércseppet festett az ingecskére, szoknyára s beletapadt a kenyérbe.
– Som.
– Mikor szedtétek?
– Most.
– Aztán minek az?
A kisebbik leányból ujra fölszakadt a zokogás s szakadozottan, el-elfulladó hangon felelt:
– Mit ettünk volna, ha elfogy a kenyér?…
Három ur zavarta meg munkájában az irót. Az első kis köpczös ember volt, egészséges, pirosra sült orczával s rövidre nyirott, ritkás, szürke, olyan kemény hajjal, a milyen az utczaseprőgép hengerén a kefe. Bemutatta magát: Gáll István birósági végrehajtó – s nagyott rántott az irón felülről lefelé a kézszorítással. Az iró vézna, szőke kis ember volt s különben is szörnyen vigasztalan, aggodalmas pislogásu, sarokba szorított adós ebben a pillanatban. Ha tudniillik csak ugy durván fellökték az asztala mellől, olyanforma ember lett belőle, mint a sánta, akitől elveszik a mankót. Az ajtókat ugy leste, mintha most mindjárt meg akarna szökni. Még kinosabb aggodalom remegett az arczán, a mikor a másik szobából apró lábak tapicskálása hallatszott be. Figyelt, hogy vajjon nem jönnek-e be a gyerekek. Volt már tudniillik akkor is közöttük, a ki aggodalommal figyelt ki a pillái alól az olyan urakra, a kik igy hármasban jöttek. – A második emberen hosszu, láthatólag nem az ő testére szabott felöltő volt. A lábain rövid, a bokán alig valamivel alul érő nadrág feszült meg a csizmaszáron. Vén, itt-ott kikopott szakállu, vizes szemü ember volt különben. Morogva köszönt s könyökig belemászva a felöltőbe, tintatartót, tollat vett elő s a papirosokkal együtt kirakta az asztalra. A harmadik ur fiatal ember volt. Az átlagos ügyvédsegéd. Kis bajuszkával. Nem kopott, de nem is jól öltözött, nem okos arczu, de nem is buta. Valaki valahol közbül. – Egy kicsit unta magát. Mutatta, hogy érti a dologban a formalitást. Az iró uraknál sohase kerül liczitáczióra a sor. Azok az utolsó pillanatban mindig fizetnek valamit.
Ahogy kibámult az ajtón, azt mondta: – Gyönyörü itt a kilátás. Az iróasztalon papirosok zizegtek s dunnyogva mondott valamit beléjük a vén ember. Összerendezték az iveket. Csend volt, mire az ügyvédsegéd ujra csak kifelé fordult: – igazán gyönyörü. Miután igy elszéledtek kissé, az iró hirtelen átment a másik szobába. Ott egy öreg asszony férfi ingeket foltozott.
– Ne tessék beereszteni a gyerekeket hozzám. Anyám se jöjjön be. Valami urakkal tárgyalok.
– Jó, fiam.
Visszajöve észrevette, hogy a vén ember még mindig csak a hátát fogja a széknek. Gyöngén a vállára ütött és biztatta: – Üljön le, uram. – Az a végrehajtóra pislantott, de az is intett neki, hogy lehet. Az ügyvédsegéd sarkonfordult s miután igy együtt voltak, a végrehajtó belevágta a pennáját a kalamárisba. – De még nem irt. Hátradült a széken s mintha az emlékezetében keresgélne, félig lehunyta a szemeit.
– Az ám, mondta egyszerre. – Eddig a kilenczedik kerületben tetszett lakni. Persze… Az ám, ismerem a nevit. Derék név. Jó mókákat tetszik megereszteni. Egyszer a végrehajtókról is tetszett irni, no nem valami hizelgően, pedig hát éppen olyan hányt-vetett nép vagyunk mi is, mint az irók, van kivetni való minden bransban… Persze, hát az üzleti világ is szép pénzt sirat az iró urakon. Nem mindenkin lehet megvenni… Néhol a szegény ügyvédnek kell kielégíteni minket is, ugy-e Domitrovics bácsi… Hát a régi jegyzék, csak éppen tán némi változás lesz…
– Valamicskét hivatalosabb ábrázattal nézett az iróra s keményen kérdezte: – Eladni nem tetszett semmit az ingóból?
– Nem.
Egy kis szünet után ujra hátradült a széken s némi elismeréssel biczczentett a fejével.
– Azért szép pálya. Meg kell adni. Mindenféle történeteket csak ugy kigondolnak… Mondja, kérem, nem szokott igy megálmodni holmit…
– Én nem igen. Talán mások.
Az öreg hátra köhögött és diktált: – hétfiókos, keményfa iróasztal, székkel…
Gáll István körülnézett a szék után s jóizüen elnevette magát. – Keresi a szász a lovát s rajta ül – mondta. Tetszik ismerni? – Az iró bólintott, hogy igen. – Erre serczegni kezdett az asztalon a penna s Gáll ur ismételte: – székkel. Tovább. Könyvszekrény üveges ajtóval… tóval. Másik szekrény, kétajtós, matt… matt. – Itt megállott utjában a penna s derékban kettéharapva a szót, előregörnyedve vállainak sulya alatt, hallgatva nézett föl a végrehajtó urra Domitrovics bácsi is.
– Mert hallottam, hogy igy a fantáziának, a mi hát mégis a fő, hogy ugy mondjam, nélkülözhetetlen az iró urakra nézve – különös felgerjesztője az éjszaka. Én hát persze nem tudom elég szépen kifejezni magamat…
Az iró mereven bámult kifelé az ablakon, de ahogy csend lett, gépiesen ismételte magában a végrehajtó szavait s udvariasan leczáfolta: dehogy nem. – Gáll ur kissé türelmetlenül fordult hátra a vén emberhez.
– Maga csak diktáljon. A miért mi társalgunk, nem kell elbámulni. – Gépies munka ez, kérem. Oda se nézek és irom… No, divány, hát látja, hogy divány is van… hogy – plüss takaróval. Hintaszék… Helyes… Játékasztal… Igen. Tovább… Préselt bőrszékek, hány?
– Négy.
– Helyes. Mert ugy, a kik irodalmilag foglalkoznak, azoknak nyugalom kéne. Jó álom, aztán nagyokat enni. Akkor vált az embernek az esze. A kerti butor persze a háziuré?
Hátul morgott az öreg.
– Háromágu gázcsillár… – … lár… Ezt a nőmben tapasztalom, kérem. Ő is foglalkozik irodalmilag, hanem persze csak ugy a hölgyvilág számára szerkesztett lapokban. Nincs az a czicza, a ki szebben kinyalná a lábast, mint a hogy ő kinyalja a beszélyeit. Ehhez nyugalom kell, hogy az anyagiak ne bántsák az embert. Az urak – azt hiszem – egy kicsit elnagyolják a dolgokat. Hogy ugy mondjam, elhandabandázzák… Mindig ki kell találni valamit a beszélyeikben, a mi nincs beleirva. Már pedig egy költséggel azt is bele lehetne irni. Egy kis félóra ide vagy oda, már nem sokat határoz a munkában… Nyitott könyvszekrény. Helyes… – Ne tessék rosz néven venni, hanem azért van az, hogy az embernek nem is igen van kedve olvasni… Inkább a történelmi munkák felé fordul, vagy megmarad a jó öreg könyveknél. Teszem fel… Hogy mondja?
– Papirkosár.
– Egye fene. Azzal nem bajlódunk. – Meg aztán a sok mindenféle nyomoruság. Hát már most csak tessék elképzelni, hogy ugyan hát mit lehet meríteni ebből. A szegény ember mind komiszul él. Veszekedős, harapós, egyik mint a másik. Mégis csak szebb a beszély, vagy a humoreszk is, ha finom népek jönnek, mennek, ágálnak benne. Már ugy van ezzel az ember, hogy ha nem tartozhatik közéjük, hát legalább olvasgatni szeret róluk. Az én nőm nem ir bárón alul s tessék elhinni, hogy érzik a nyomtatáson, a hogy az ember olvassa, a sok mindenféle finom illatszer, a mit a konteszek, meg a baroneszek használnak. – Minek fájduljon meg nekem még a más baja miatt is a fejem. Hogy jött egy napszámos, aztán azt mondta a pallérnak, hogy – álló lámpa? – megvan – hogy neki beteg a felesége és hogy nincs mit szopni a gyereknek, mert az anyja melle üres – és efféléket irnak. – Hát persze, azt már tetszik tudni, hogy ezzel egyidejüleg mindenféle járandóságokat, meg honoráriumot, meg effélét is lefoglalunk. Csak ugy, mint rendesen…
– Tudom.
– Na, hát ide tessék irni, ide, ahol az ujjam van. Jólesik, ha igy egy kicsit kibeszélgeti magát az ember. Az kellene kérem az iró uraknak, hogy őszinte kritikát halljanak. Nem azért, mintha értenék hozzá, hanem hát kérem a nőm érti. Ő is azt mondja, hogy ma nem irnak rendesen. Közönségessé tették a szép fogalmait. Igy mondja: hát én persze nem értem ennyire. – Mi? Koszoruk? Mit akar a koszorukkal? Ki ad azért valamit? – Összehajtogatta az irásokat s odaadta a vén embernek. Arra indultak is.
Az iró bágyadtan nézett utánuk s beszólott a másik szobába.
– Jertek be, gyerekek.