Két ur beszélgetett egy tágas verandán, a miről majdnem egész Pestet látni lehetett, meg Kőbányát is. Messze a felső vezetékkel járó villamos kocsik rakétaszerü sistergését s nappal egy-egy finom kis füstpászmát Rákoson tul, a hol már beépítetlen, szabad területre szabadulnak ki a városi vonatok, meg Budát, a várat s a két város között a Dunát egymás sorjában a sok hiddal. A veranda alatt lankás diszkert sok rózsával, keskeny utakkal s apró bokrokkal, a mik közül az egyikbe éppen most ugrott be egy gyerek. Zsupsz, éppen a közepébe. Ebből se lesz többé soha ugynevezett diszcserje, a min piros a levél, zöld a virág. – Az asztalon egy üveg bor volt és két pohár s a férfiak szivaroztak s meghányták-vetették az élet egynémely apró kellemetlenségeit. A vendég ur tanár volt, a házigazda pedig mérnök a kinek a kert alatt, a mellék utczába nyiló kapuval kis egyemeletes gyára volt. Ha északi szél fujt, éppen a veranda fölött hordta el a hosszu kémény füstjét. A gyárban cséplőgépek készültek s egyéb gazdasági szerszám. Dolgozott benne nyolczvan-száz munkás s derekas munkát végezhetnek, mert mig a másik utczában a világraszóló nagy gyártelep munkásai felét elbocsátotta, a kis gyáracskában uj mühelyt építettek valami ócska fáskamarák helyére. – Lennről gyerekzsivaj hallszott s azzal a fiatal emberrel együtt, a ki az elébb a bokorba ugrott, még három gyerek nyargalt el a veranda alatt egy spárgába kapaszkodva. Részben kocsisok, részben lovak. Az apjuk mosolyogva nézett utánuk a verandáról s fekete szőrrel sürün benőtt arczán csendes mosolygás vonult el, hogy letelepedjék a szemeiben, a melyekből kiragyogott az öröm, hogy: ime, milyen szépek a gyerekek.
– Meg kellene házasodni neked is öreg – mondta.
Az csendesen felelt.
– Nem lehet.
– Miért?
– Kicsi a fizetésem. Nem merem a nyakamba venni a felelősséget, a mi a házasságal jár.
– Hát kezdj valamibe.
– Mibe?
– Amihez értesz. Csinálj egy iskolát, vagy akármit, a miről gondolod, hogy tudsz hozzá. Próbáld meg, hogy a magad ura légy. Hogy a magad képességeiből magad lásd a hasznod. Ne kapjál annyit a munkádért, a mennyit adni kegyeskednek, hanem a mennyit az becsületesen megér. Én igy csináltam. Egyszerre csak otthagytam becses kenyéradómat, a ki pedig jól megfizetett s elhatároztam, hogy a magam ura leszek. Többre becsültem a képességeimet annál, mintsem hogy a munkáimat még inaskodással is pótoljam akárkivel szemben. Hogy én, az okos ember, folytonos készenlétben tartsam a kalapomat arra, hogy lekapjam egy kevésbé okos ur előtt, a ki azonban nagyobb ur, mint én. Hát egyszerre csak elhatároztam… Azaz, hogy legyünk egészen őszinték. Nem én határoztam el, hanem rákényszerítettek a körülmények. Csináltam itt egy gépjavító-mühelyt, aztán magunk is készítettünk masinát s most már kevés emberrel cserélek ebben a nagy városban.
A tanár nagyott nézett a mérnökre.
– Hát nem te hagytad ott a vasutat?
– Nem. Azt csak ugy hazudtam akkor. Elcsaptak.
– Mi az ördög!
– Jól tették, hanem a dolognak elég érdekes a története. – A zsebéből kihuzott egy nagyon közönséges, szürke kis órát s odamutatta a tanárnak. – Ez az óra mindennek a megmondhatója. – A füléhez tartotta s mosolygott. – Most talán éppen arról ketyeg. Hát igy volt…
Csinos szobalány jött ki bennről ezüst tálczával. Feketekávét hozott s letette az asztal közepére. Aztán kiosztotta a két csészét, czukrot adott az uraknak, konyakot kinált – s elment.
– Hát ugy volt – kezdte a mérnök – hogy néhányunkat leküldtek hidat építeni. Mérnökök, segédmérnökök, rajzolók lehettünk vagy huszan, munkás pedig öt-hatszáz. Ott már hegyek között halad a Duna s a medre olyan szeszélyes, mint valami hegyi pataké. Némely helyen az öles ruddal értük a fenekét, másfelé, pár lépésnyi távolságokban pedig harmincz-negyven ölnyire sülyedt le benne az ólom. Itt-ott szeszélyesen sziklák állottak ki belőle – alacsony vizállásnál. Ha nőtt a viz, recsegve szakadtak össze egy-egy ilyen víz alá bukott alattomos kövön a tutajok s éjszakánkint egy-egy csónak is, a min dohányt, pálinkát csempésztek át tulról. Hallottuk, hogy ordít egyet-kettőt a szerb: Segítség! – aztán csend. Az volt a föladatunk, hogy két hidláb számára keressünk helyet a mederben. Egy sziklát, a mire ráépíthetünk s egy mély talajt, a mibe biztos alapot verhetünk le. Fennről sürgettek, hogy mit körülményeskedünk annyit. Azt is megmondták némely hivatalos irásban a sorok között, hogy csak a napi-dijak miatt huzzuk-halasztjuk a munkát, pedig hát szivesen otthagytuk volna már magunk is azt az istenverte vidéket. Kocsin, jó lovakkal három órányira volt a legközelebbi város. Mi künn laktunk a parton, sátrakban s rettenetes ételeket ettünk, italokat ittunk és késő őszszel meg kora tavaszszal majd az ujjainkra fagyott a czeruza, ahogy a rajztáblák fölé hajolva, dideregve szerkesztettünk meg egy csomó roszabb és még roszabb tervet a hidlábakhoz. Éppen csak a tél legszigorubb pár hónapjára huzódtunk be a városba, hogy távolról próbáljuk meg megtalálni azt a megoldást, a mit a folyam partján hiába kerestünk.
Azaz, hogy dehogy a partján. Benne. Egész nap vizen voltak a kirendeltség kis vascsónakjai s mértük, jegyeztük, rajzoltuk a medret. Künn pedig egy körülményes öreg ur tötyögött naponként két-három óra hosszat. A mindnyájunk feje fölé kirendelt ur, a munka vezetője. Méltóságos ur volt s halvány fogalma se arról, hogy voltaképpen mit is csinálunk. Egy ember, a ki nagyképüségével tette magát tekintélyessé. Hümmögött, monoklit vágott a szemébe, ha a rajzokat eléje terjesztették s a fiatalabb fiuk állandóan azt cselekedték meg a tréfa kedvéért, hogy a legképtelenebb matematikai terveket jegyezték föl a rajzpapir szélére. Kaczagtak a háta mögött, de azért messze lekapták előtte a kalapot és hajlongva, az alázatosságban egymást tul liczitálva tudakolták a becses egészségét s minden mondatukban előfordult az, hogy: méltóságos ur, méltóságos ur… – Én azt mondtam neki, ha éppen találkoznom kellett vele: tanácsos ur, a mire ő nagyot bámult. S lassan megfordult és utánam nézett még akkor is, a mikor már rég elmentem s lehullott mögöttem a sátrunk ponyvaajtaja.
A mikor elkészültem a tervemmel, a mire határozottan rá volt rajzolva a hid vonala, két olyan kollégának mutattam meg előbb, a kiket sokra becsültem. Egy kicsit elgondolkodtak rajta s azután elismerték, hogy jobban nem lehet megoldani a dolgot. Költséges, de ha becsületesen megcsinálják a tervet, nem kell attól tartani, hogy az első tehervonat alatt leszakad a hid. Nem is a hid, hanem a hid lába. A mérnökök vitték el a tervet a méltóságos urhoz, a ki hosszasan bámult reá a monoklin keresztül s aztán kegyesen bólintott – s harmadnapra telegrammbeli utasításra megkezdtük a munkát. Az én terveim alapján és az én vezetésemmel.
A nem igen széles, de annál szilajabb folyó medrében szabaddá kellett tennünk egy vonalat. Nemcsak a hidlábak helyét, hanem az egész utat, mert gondoskodni kellett arról is, hogy a viz sodra csekélyebb legyen a mi vonalunkban. Ne mossa a köveinket, czementünket tulságosan gorombán. Tehát meglehetős mélyen kiismertük és leegyengettük a talajt. Ez a leegyengetés körülbelül azt jelentette, hogy az életem állandóan veszedelemben forgott. A csónakom mögött másik csónak uszott a dinamittal. Magamnak kellett vigyáznom arra a munkára, a hogy besülyesztették a viz mélyébe a robbantó anyagot, aztán a hogy elhelyezték benne a gyujtózsinórt s azonközben vigyázni arra is, hogy hozzá ne verjem magam valami sziklához, a mi a kiismerhetetlen, kavargó, iszapos vizben könnyen megeshetett. Másodperczekre volt kiszámítva minden, az ut vissza, aztán a dinamógép munkája s mondhatom, hogy nem vagyok ideges, hanem azért néha pokrócz-goromba voltam. – A kivitelben már osztozkodni akart velem a méltóságos ur is. Állandóan ott lábatlankodott s bekiabált nekem a folyó közepébe mindenféle bolond utasításokat, a min jót mosolyogtak a háta mögött a fiatalok s azt is megkisérlette néha, hogy keresztülhuzza a tenkintélyével valami intézkedésemet. Ilyenkor azt mondtam neki: – tanácsos ur ehhez nem ért. – Egyik vállába huzta be félig a fejét s onnan nézett ki rám, aztán hallottam, hogy panaszolt: – Geller goromba. – Azt is mondta, hogy az ő idejében is fejlett volt már a technika s a csirke rosszul teszi, ha oktatni akarja a tyukot… Csodálatosképpen azonban ugy vettem észre, hogy azért még se haragudott reám. Sőt mintha többre becsült volna, mint a többit. Néha rajtakaptam azon, hogy rajtam pihen a szeme. Mintha gyönyörködött volna bennem – s egyszer, a mikor a rettentő hideg elől a városba vonultunk s egyéb szórakozás hiján szinházat pártoltunk, a kocsiján vitt haza és világosan értésemre adta, hogy a munka, a mit csináltam, olyan szép, hogy a mint befejezzük, főmérnök leszek. Erre ő már mindent előkészített. – Régen vártam erre s jól esett, hogy nem hiába. El is határoztam, hogy ezután kiméletesebben kezelem az öreget. Nem a főmérnökségért, végre is az ugyse tőle függ, hanem mert tudok én kevésbbé rideg is lenni, ha akarok. S csakugyan, a mikor ujra kikerültünk a hidhoz, már azt mondtam neki, ha valami bolond utasítással veszélyeztette az egész munkát: – tanácsos ur, aggodalmas nekem ilyenformán a dolog. Talán jobb volna, ha igy meg ugy… Azt csináltam, a mit jónak láttam, hanem a környezet előtt nem kellett annyira pirulnia az öregnek, mint azelőtt.
S ezek után mégis egyszerre csak hirtelen elcsaptak. Tudniillik egy nagy gyöngéje volt még az öregnek azonkivül, hogy gyöngén állott tudomány dolgában. Az órája. A szerint kel föl a nap. A hogy ő mondani szokta annak idején, előbb fölkiált a hegy mögül: – Tanácsos ur, jöhetek? – A méltóságos ur arra előveszi a szarvasbőr tokból az órát, a zacskóval megtörülgeti kissé, alul, fölül, belül is, aztán rápillant és visszaszól: jöhet, vagy: még várjon három másodperczig. S arra aztán vagy kibuvik rögtön a láthatára tányérának széle fölé a nap, vagy vár még három másodperczig. Az én kollégáim alaposan kihasználták az öregnek ezt a késői szerelmét az órája iránt. Futkostak hozzá a maguk óráival s fontos sietséggel kérdezték: – hány óra, méltóságos ur? – Aztán hozzáigazították a magukét az övéhez s mentek tovább tüntetve avval a boldog öntudattal, hogy jó helyre fordultak fölvilágosításért. Az öregur pedig büszke megelégedéssel tapasztalta, hogy az órája az egész kirendeltség minden órája fölött uralkodik. Diktál a többinek, a mint ez illik is, mert hát ilyen óra, de micsoda óra…
Egyszer, a mikor éppen csoportban diskuráltunk, egy kis technikus szalad hozzánk. Kezében az órája s utat furva magának a sorokban s olyan lihegve kérdi, minta ettől függne nemcsak a hidunk, hanem az egész világnak a sora: – Méltóságos ur, hány óra? – Mosolyogtam, hogy hogy nem ég ki a szeme ennek a fiatalembernek, de önkénytelenül magam is az órám után nyultam és a mikor az öreg ur nagy körülményesen kihámozta az óráját a tokból s megadta a feleletet, hogy: hét óra ötven – csendesen rámondtam: – ötvenöt.
Szörnyü csend lett. A tanácsos rám bámult, aztán a monoklihoz emelte az órát, hogy jobban megnézze. A hogy nézte, puffadt arcza kipirult s gőgös határozottsággal tisztán csak a kis technikushoz beszélve, dunnyogva ismételte:
– Ötven.
Nem hagyhattam annyiba.
– Ötvenöt.
Azt hittem, hogy veszekedni fogunk egy kicsit, mint két olyan ember, a ki nagyot tart az órája pontosságára, hanem az öreg ur leejtette szeméről az üveget s mindkét kezét belesülyesztve a nagykabátja zsebébe, elsétált tőlünk. Vissza se nézett s harmadnapra egy ukázzal mást bizott meg a munka vezetésével. Én néha kisétáltam a partra, megnézni, hogy mit csinált az utódom. Ott ügyetlenkedett szegény. Nem is csoda. Én jártam azt az utat odáig, nem ő. Egy hétre rá bizalmasan fölszólítottak Pestről, hogy kérjem a nyugdijazásomat. A fegyelem és a fölebbvalóval szemben illendő tisztesség ellen vétettem. Megtettem nekik.
Bertus István előbb csak egyszerü timármester volt Gabalyon, egy afféle kis városban, a mi voltaképen csak egy széles utcza, a mi a közepe táján bendőt ereszt s aztán ujra összelapul két sor házzá. Lassan-lassan szedte meg magát s nem is a mesterségével, hanem bőrkereskedéssel. A városkának van vasuti állomása, a miről aztán elviszi a gőzös az árut Pestre, Bécsbe. Bertus szedte a bőrt olcsón, továbbadta drágábban s mire ötvenesztendős tekintélyes polgár vált belőle, százezer forintja gyült össze. Odahaza azonban nem volt egészen ur. Tudták, hogy csak timár, s a hivatalnok meg efféle lenézte. Ez mód fölött bántotta s mivel hogy ambicziózus ember volt, elhatározta, hogy otthagyja a kis várost. Feljön Budapestre, a hol nem ismerik alacsony multját, a timárságot tudniillik. Irt is itt egy ügyvédnek, hogy ha tudna valami ingatlant, a mibe érdemes pénzt fektetni, hát ő hajlandó. Az ügyvéd hirtelen felelt. Épen tudott egy igen alkalmas ingatlanról. Ő adja el tudniillik. Háromemeletes ház, egyszerü emberek lakják. Csupa kis lakás és a legutóbbi házbérkimutatás szerint hét százalékot jövedelmezne a belefektetett százezer forint. Maradna még fenn ezen a summán felül némi bankteher, de a ház birja. Mindent bir.
Bertus urnak tetszett a vásár igy az első pillantásra. Feljött Budapestre, megnézte a házat, aztán azt a bizonyos kimutatást is, a mi csakugyan arról bizonykodott, hogy szép nagy jövedelme lesz majd a pénze után, a bankban is meggyőződött arról, hogy összesen huszonhét esztendeig kell még fizetnie – s végül aláirta a már kész kontraktust, kifizette a pénzt s a jómódu embernek azzal az elégedett mosolygásával hagyta el az ügyvédi irodát, a mi a különösen sikerült üzletek után dereng egy-egy jól táplált párnás, fényes arczon. Még rövid időre, mig egy s mást rendbehoz, hazautazott. Aztán három hét mulva családostul, minden uri berendezésével egyetemben behurczolkodott egy rangbeli lakásba a Belvárosban. Attól kezdve csibukozni szokott délelőttönkint és pedig az ablakban s kritikusan mustrálta végig a pesti népet, a mely ott tolongott sürü tömegben erre-arra mozogva az ablakai alatt.
Közben, a mi kis pénze volt még, alaposan megcsappant. Sok kellett, ide-oda, mindenfelé s rablóvilág járja nálunk. – Mi mindent elkérnek csak egy kis kanapéért is, a min két ember is alig fér el. Hát a mint csibukozott Bertus ur, arra gondolt, hogy éppen ideje, hogy jön a fertály. Lássuk, hogy mit hoz a ház. A mibe szintén bele kellett tenni mindenféle reparáczióban pár ezrest az árán kivül is. Hát csak adogassa vissza. Adogassa, adogassa… Ez tetszett Bertus urnak. A ház, a hogy adogatja csendesen a pénzt. Minden évben négyszer megfejik, mint a tehenet. A házmester leül a háromlábu székre és feji… Finom szép bankók gyülnek a sajtárba.
S jött is a házmester. Az előszobában letette a kalapját, kopogtatott, az asszonynak az mondta: – Kezit csókolom, nagysága, – az urnak is komoly illendőséggel s rögtön előszedte a zsebéből a paksamétát a sok irással. Bertus ur letelepedett az ebédlő asztal mellé s várta, hogy most már adogat a ház.
– A házmester kezdte:
– Hát nagyságos ur, kérem, a szabó fizetett…
– A szabó. No és…
– Az fizetett. Az mindig fizet. Itt a negyven forint…
Letett az asztalra két tizest meg négy ötöst s a tárczáját ezzel már vissza is dugta a zsebébe. Bertus ur csak nézte, hogy mit csinál, s a kezében levő czeruzával, a mit közben folyton nyálazott, hogy jobban fogjon a számadásban – a pénzt böködte. – A szabó, a szabó…
– Hát a többi? – kérdezte egyszerre a bugyelláris után bámulva.
– Többi nem.
– Mit: nem?
– Nem fizetett.
– Miért?
– Nincs nekik.
– Mi közöm hozzá!
– Nincs. Én ugy ismerem ezt a házat, nagyságos ur, mint a zsebemet, nincs nekik. Az előtte való nagyságos ur is azért adta el, mert nem folyt be a bér. De tessék elhinni, hogy veszteséggel adta.
– Mi? Mi?
– Nem folyik be a bér.
– De hiszen, lenyuzom én a bőrüket. Van törvény.
– Nem ér az semmit. Nincs azokon mit megvenni. Az a kis butor alig ér egy pár krajczárt. Legfönnebb otthagyják s tovább mennek. Aztán kereskedjék rajtuk a nagyságos ur. Az ilyen népet meg se lehet találni, ma itt, holnap ott, a hol munka akad. Hanem a szabó fizet…
Bertus ur belesápadt ebbe a beszédbe. Egy pillantással a mennyezetre bámult s mintha valami repülő holmit kisért volna figyelemmel, tovább nézett, föl, messze… A pénze után. Aztán rábámult a házmesterre s elfulladó, gyönge hangon nyögte ki:
– Hát akkor miért adták el nekem ezt a házat?
– Eladó volt.
– Miért vettem meg?
A házmester vigyorgott egyet s vállat vont.
– Azt már nem tudom.
Bertus ur arra gondolt, hogy a másik szobában van az asszony s ha az meghall valamit, még nagyobb a veszedelem. Belebetegszik szegény. Hát csak magában töprengett, belemeredve a házmester arczába.
– Mit csináljak? Mit csináljak?
A házmester megsajnálta és segítségére jött a tanácscsal.
– Tessék eladni.
A Bertus ur szemeiben megcsillant az öröm.
– Csakugyan. – De aztán hirtelen elszomorodott. – De ki veszi meg?
– Ahogy a nagyságos ur megvette.
– Igaz, igaz. – Egyszerre azonban dühbe borult.
– Hanem azt a piszok népet még ma dobja ki. Egyet se türök meg, persze a szabó kivétel… Fizet.
Az ember ott vele szemben vakarni kezdte a fejét s nagyon aggodalmas képet vágott.
– Az nem lehet, kérem.
– Miért? A házamban csak én vagyok az ur.
– Igen, de üres házat nem vesz meg senki. A nagyságos ur se vette volna meg, ha nincs benne lakó.
– Nem, nem, csakugyan…
– S ha meg tetszik engedni, hát éppen a szabó a baj. Az kérem a multkor is kiabált az udvaron, hogy: – Mi, az egész házban én vagyok az egyetlen tisztességes lakó s nekem nem lehet kitenni a folyosóra a vasalót? Hogy megsüti a lábát rajta valami gyerek? Hát süsse. Arra való ez a sok csirkefogó, a ki beköltözik a házba s nem fizet. Pazariták vagy ilyest mondott a lakókra, mert nem lehet tagadni, hogy müvelt ember, ámbár henczeg. Egy táblát is tett a kapu fölé, ujat, a min az van, hogy: tailleur. A lakóknak persze nem tetszik az efféle modor, mert ha valakinek nincs pénze, azért lehet még önérzete, van is nekik s a feleségemnek a multkor is azt mondta a kerékhajtó, a ki a földszinten hátul lakik, hogyha ülni is kell érte, hát azt se bánja, ő megveri a szabót. Tessék elhinni, hogy nagy gond rendet tartani e között a népség között s ha valami csunya kellemetlenségünk lesz, annak a szabó az oka. Mert hogy ő fizet, hát azt hiszi, hogy ezzel már a többi lakót lebecsülheti, holott hát azok is tisztességes emberek, csakhogy nincsenek ugy ellátva a fizetésre, mint ő.
– Hát mit csináljak? Csak nem dobhatom ki a házból az egyetlen lakót, a ki fizet.
– Nem, nem, ámbár… A ház eladó, nagyságos ur, az a fő, hogy ne legyen benne üres lakás. Már pedig nem tudom, hogy ezek a népek meddig türnek. Van olyan, a ki máris azt mondja, hogy vagy ő vagy a szabó… Aztán járhatunk utána, a mig lakót kapunk.
– Ne mondjon bolondot.
– Nem én, hanem körül mind igy tartják fenn a házakat. Adják, veszik, de a lakó marad. Ez a szabó pedig nekünk kész veszedelem, kérem…
– De fizet.
– Fizet, de annak a rongyos százhatvan forintnak nem sok hasznát látjuk. Menjen, kérem, engedelemmel legyen mondva – menjen a fenébe. Ne rontsa a házban a békességet.
– Hát felmondjunk neki?
– Fel bizony, kérem.
Bertus ur még egy kicsit csóválta a fejét. Kavargott az agyában valami, hogy micsoda buta dolog az a mi itt végbe megy, hanem végre is belátta, hogy a szabó nem arravaló ember, hogy a ház tisztes lakói között helyet foglaljon. Felállott és dühösen csapott rá a negyven forintra.
– Hát dobja ki!
A házmester bólintott, hogy: rendben van, s indult is kifelé. Mielőtt azonban elment volna, pár lépéssel beérte Bertus ur s bizalmasan sugva szólott neki, nehogy meghallja benn az asszony.
– Az uj lakónál azonban okosabb legyen. Nem a pénzre kell néznünk, hanem inkább valami csendes, derék emberről gondoskodjék. Olyat, a ki a többinek semmit se vethet a szemére.
A visszleszámitolási vagy visszkiszámitolási vagy a jó Isten tudja, hogy micsoda banknál bajok voltak a mult esztendő végén. A mérleg sehogyse akart szép gömbölydedre sikerülni, hogy tudniillik alul jobbról is, balról is egy és ugyanazon summa kerüljön ki. Maxfeld igazgató ur a könyvvezetés osztályába hurczolkodott be s az asztalok között futkározva lármázott: – nem klappol, nem klappol! – s idegessé tett a sok egymásba nyiló szobában mindenkit, a ki nagy könyvek fölé hajolva millió numerusból igyekezett kikeresni a hibát. Akkor történt meg az a nevezetes eset, hogy három nap és három éjszakán át egyvégtében senki se ment haza a könyvvezetés osztályából. A diványokon aludtak egy-egy órát s az iróasztalok szélén piszkos vendéglői tányérok mutatták, hogy ott is kosztoltak a hivatalnok urak. Egyszer-egyszer meg tisztán ötletszerüen kocsiba vágta magát az igazgató ur és sorra járta a bank fióklokalitásait. A hibát kereste – és az egyikben csakugyan talált is egy rémületesen halvány fiatal embert. Négyszögletü farámába foglalt márványlap mögött éppen egy csomó százas bankóval a kezében, a mi iszonyuan remegni kezdett, a mikor a direktort meglátta. – Aztán egyszerre lesütötte a szemeit s valami egészen különös, nem is emberi hangon olvasni kezdte a pénzt le a márványlapra: – egyszáz, kettőszáz… Ezzel az eredménynyel rohant vissza a központba az igazgató s a fiatal emberről meg is feledkezett, éppen csak a bajjal törődve nagyot rikkantott az ajtóban: – megvan! Aztán a mit nem találtak meg három nap alatt, arra rávezetett egy kis félórai munka. Az a fiatal ember a fiók pénztára mögött lopott egy csomó pénzt. Furfangosan, nagy zseniálitással, minden tekintetben kifogástalanul – s a család megtérítette a kárt. A mérleg munkáját azonban ujra kellett kezdeni s be is fejezni hamar. Ujra két napig kiabáltak egyik asztaltól a másikhoz nagy numerusokat, meg kicsiket – s aztán rendbejöttek. – Az egyik hivatalnok, bizonyos Adorján Samu nevezetü, azonban belebetegedett a munkába. A munka ötödik napján már nagyon zavaros volt a nézése s minduntalan átszólt a másiknak, a ki rémítő számoszlopot pergetett le neki: – várj, várj!… Láza volt s mire végzett, kiesett kezéből a penna.
Nyolc hétig feküdt. Előbb önkivületben s olyan nyomorult állapotban, hogy az orvosok mindig a másnappal biztatták az anyját, hogy: akkor majd bizonyosat lehet mondani. Különben minden az Isten kezében van. A ki apró kis bogárkákra is gondot visel, annak bizonyára kiterjed a figyelme egy ilyen jeles bankhivatalnokra is. Ebben biztak is valamennyire s azalatt a betegnek kihullott a haja, meggyérült az amugy se igen dus bajsza s rettenetesen levánnyadt az arcza. Tisztára a csontra lapult a bőre s kidülleszkedő orczái fölött kidülledtek a fejéből nagy vizes szemei. Szomoru szemek, csak bámult velük, mint a bamba, mert az agya lassan dolgozta föl a képeket, a miket a szemek tükre fölfogott. Járni még nem tudott. Egyszer megpróbálta s összeesett az ágy előtt, a szőnyegen. Aztán szörnyen lassan épült, sok tejjel, hussal, borocskával s végre a napokban vastag botra támaszkodva s másik kezével keményen belekapaszkodva a karfába, lebátorkodott a lépcsőn. Ugy nyomta a szoba, hogy már nem birta el maga fölött a mennyezetet, meg a még ráépített emeleteket. Hörgött benne.
Lenn azonban már pár lépés után tántorogva esett neki a falnak. Éppen egy kocsi ment arra. Intett neki, hogy álljon a gyalogjáró mellé s fölkapaszkodott rá. Az ülésen aztán kényelmesen elnyujtózkodott s bágyadt mosolylyal, nagy gyönyörüségben azt mondta a kocsisnak, hogy arra menjen, a merre éppen akar. A lovak megindultak, a gyors menés friss szelet hajtott az arczába. Egy kicsit kitátotta a száját is, hogy többet nyelhessen belőle s pihent. – Egy pillanatra fölrezzent azonban s boszuság ült az arczára. Arra gondolt, hogy ez a kocsizás töméntelen pénzbe fog kerülni. Lenézett a sárhányó alá a kerékre. Gummi… Ej ha, ezt urasan csináljuk – mondta magában, de aztán vállat vont. Egyszer csak megengedheti magának és különben is, ha majd be megy a bankba, kap a betegségért majd valamit. Van erre valami orvosság-alap vagy micsoda s abból kijár a segítség annak, a ki rászorult. De mennyire rászorult!…
Ebben a pillanatban tetszett neki a szegénysége. Ez segíti pénzhez – s hirtelen lekapta a kalapját egy tekintélyes ur előtt, a ki a gyalogjárón vele szembejött. Borostyánkőszipkából füstölt s csak ugy félrenézett a kocsin és bólintott. Ez az ur igazgató a banknál. Sulya van a szavának. Jó volt nem szalasztani el. Ha véletlenül nem köszön, abból baj lehetett volna. A kocsi kifordult a ligetbe. Mindjárt az ut elején fehérruhás gyerekekkel találkoztak, a kik után fonálra kötött piros meg kék léggömbök usztak a levegőben. Az egyik ló megijedt és félreugrott. A beteggel egy hirtelent kanyarodott a kocsi, aztán zökkent, a mint a kocsis nagyot rántott a gyeplőn. – Hé, hé, ki ne boríts, – motyogta mosolyogva Adorján Samu. Előbb fel kell venni a pénzecskét – s azon gondolkozott, hogy mit is csináljon majd a pénzzel. Egy kicsit nem ártana elutazni Délre, de hát még is okosabb, ha pár ruhát csináltat – s majd kiesett a kocsiból, akkorát görbült, mig lekapta a kalapját. Magának a vezérigazgatónak a felesége jött szembe a gyep szélén a nevelőkisasszonynyal meg a gyermekekkel. Az első pillanatra nem ismerte meg, hanem aztán a mikor a kocsi már tovább ment s kanyarodott egyet, hogy ujra látni lehetett azt, a ki benne ül, a lornyonnal nézte meg. A fiu hálás volt érte. – Hallotta, hogy beteg voltam – gondolta magában – s meleggel öntötte el a részvét. Végre is még sincs annyira elhagyatva az ember, mint ahogy hiszi.
Mintha egy kicsit lerészegedett volna azonban, a friss levegőben ujra szédült. Megnézte az óráját s komikus grimászt vágott. – Ej ha! – Az idő tudniillik tüneményesen gyorsan mult. Már másfél órát kocsizott. Rászólott tehát a kocsisra, hogy forduljon vissza. Mikor kiértek az utczára, majd elütöttek egy fiatalembert, a ki átment az uton. A kocsis morgott valamit, a fiatalember visszaugrott a lovak elől s Adorján rákiáltott a kocsiból:
– Maga az, Sommer! Megálljunk. Hova megy!
– A Belváros felé.
– Jöjjön elviszem.
A fiatalember az ő bankjában volt tisztviselő. Voltaképpen nem igen szerette, de most jól esett neki, hogy látta. Valaki a többiek közül, akárki, de mégis abból a fajtából való, a minek a tömegében ő is otthon van. Kezeltek s Adorján hátradőlve az ülésen, derüs nyugalommal gondolt arra, hogy most már nemsokára ő is bemegy a bankba. S felveszi a pénzt is – s ezenközben letette Sommert. Mosolyogva köszönt neki s most már csakugyan hazahajtatott.
Két hét telt körülbelül abba, mig ujra elmehetett a bankba. Akkorra már magához tért egy kicsit. Az arcza teltebb lett s a járása biztosabb. Éppen csak a haja, szegény haja, annak elpusztult a nagyobbik fele s a keze szörnyen uri formáju lett. Fehér és száraz. Akkorra már készen vitte be az irást is, a miben a pénzt kérte s egy kicsit még lustálkodva várta, hogy vajjon mennyit szavaznak meg. Ha keveset ugy is lesz vagy kétszáz forint.
Benn az igazgató elő is terjesztette a dolgot. Későn, a mikor az urak már indultak.
– Hát igen – azt mondta – van itt még valami. Adorján Samu a könyvvezetési osztályból segély irányában fordult az orvosság-pénztárhoz. Tessék határozni. A magam részéről nem igen ajánlhatom. A feleségem a multkoriban is fiákeren látta az illetőt és pedig a ligetben. Hát ha arra telik neki, akkor telik a gyógyulásra is.
– Roppant korhelyformán néz ki az az ember – mondta az ügyész, a ki a könyvvezetési osztályon ment be az igazgatóság termébe.
– Az nem sokat bizonyít. Beteg volt.
– Magam is kétlovas kocsin láttam multkoriba – mondta a tekintélyes igazgató, a kinek most is a szájában volt a vastag borostyánszipka, végében a kis szivarral. – Én nem igen engedem meg magamnak…
– A Sommer szintén meséli odalenn, hogy gumiráfos hintón röpítette egyszer haza. Az efféle ujságolást szeretik némelyek, bár esetleg csakugyan nem vezette rosz szándék…
– Mindegy. Ha jut kocsira, jusson orvosságra is.
– Hol lesz este? – kérdezte a tekintélyes ur visszafordulva, de már a kilincsen volt a keze.
A kérdés az igazgatónak szólott. Az azonban csak fölvonta a vállát. Nem tudja.
Egy másik ur, a ki még az asztal mellett ült, ugyancsak az igazgatónak szólott.
– Pénzt nem kezel?
– Ki?
– Az a fiákeres.
– Nem, ahhoz nem juthat. – S az ajtó felé fordulva felelt a másiknak is. – Talán a vendéglőben, ha az asszony is akarja. Majd hirt adok.
A tekintélyes ur dünnyögött:
– Jó.
Valami játékot kellene kitalálni ezeknek a gyerekeknek – mondta az asszony. – Szörnyen unják magukat. – A gyerekek összemosolyogtak s egy vakkantás is hallszott, mintha egy játékos kis kutya kurta rikkantása lett volna. Ez a hang egy háromesztendős pisze kis lánykából tört ki. Még egy ennél kisebb leány is totyogott a szobában. Az összepacskolta a kezeit és azt mondta: – áték, áték… A kisebbik, a pisze leánynál azonban két esztendővel nagyobb fiu odaadó naivitással az apjára rontott és kunyorált: – papuskám, csinálj valamit. Csiiinálj… A nagyobbik fiu hosszu szempillái, mint valami szőke selyemeresz alul kifigyelve, komoly nyugalommal várta, hogy mi lesz. – Ugyan csinálj már nekik valamit, – nógatta a férfit az asszony, mire az megmozdult.
A mi Urunk Jézus Krisztus lépéseit nem figyelték nagyobb áhítattal a tanítványai, mint ezt a fiatal embert a gyerekek. Ehhez mérten körülményes is volt aztán. Minden rekvizitumot külön vitt be a szobába és különféle ajtókon át. Egyszer a konyhából jött, aztán a fürdőszobából, aztán a hálóból. Behozta a szappantálat, aztán vizet, aztán szappant, aztán künnről, a hátsó udvarból sok keresés után alkalmatos szalmaszálakat. Pár szappanforgácsot föloldott a vizben a kis tálban, a szalmaszálak egyik végét szerte kigörbítette, hogy olyanok lettek, mint a vizemelő tornyok tetején a kerék. A várakozás körül – a mint mondani szokás – a tetőpontra hágott. A nagyobbik kislány ráripakodott a kisebbik bátyjára: – ne lökj! – Az egészen kicsi most már türelmetlenül követelődzött: – áték, áték – s a kisebbik fiu nagy dióbarna szemeit mérhetetlen bizalommal az apjára függesztve bámult. A nagy fiu már sejtette, hogy mi lesz s mosolygott.
A férfi végre mindennel rendbejött és kijelentette, hogy szappanosgömböket fog fujni. Meg is kezdte. Belemártotta a szürkés, nyulós vizbe a szalmaszálat s belefujt. Mire egy csöpp szappanos viz hullott a nadrágjára. Ez felboszantotta kissé. Nem nagyon, hanem összehuzta a szemöldökeit s most már türelmetlenül fujt.
– Ugyan várj, – mondta az asszony.
– Hagyj békében, – s ujra fujt. Aztán várt egy darabig s végre csakugyan finom, csillogó üveggömb gömbölyödött ki a szalmaszálból. Mind nagyobb lett, hanem egy kis kellemetlenség esett vele. A legkisebb gyermek tudniillik nagy rikoltással rárohant és belemarkolt. A férfi erre dühbe jött s kiabált: – Mari! Mari!
Bejött egy kis félszeg falusi lány.
– Vigye innen ezt a haramiát! Ettől a majomtól semmit se lehet csinálni. – A kisasszony ordított, de a nyers erő diadalmaskodott. A leány, miután pár rugást kapott a hasába, kiczepelte. A férfi tovább fujt s egy-egy sikerült alkotásnál rákiabált az asszonyra: – Nagyszerü, nézd! Felséges! – S keményen mordult a gyerekekre: – Ne tolakodjatok. – Azok megilletődve vonultak hátrább és sóvár pillantással kisérték utjában a szalmaszálat a tálig meg vissza s majd kidült a szemük, ugy bámulták illendő távolságból a gömböcskéket, amelyeket egy könnyed libbentéssel a levegőbe dobott föl az apjuk. Csak akkor estek neki mindnyájan, a hogy lefelé szállott s szertepattant a kezükön. Ezt már nem bánta a férfi, akkor ő már uj gömböt fujt; azzal volt elfoglalva s mivelhogy a száját nem használhatta egyébre, hát csak a kezével intett mérgesen, ha valamelyik gyerek a közelébe tévedt.
Az apparátust azonban kissé tökéletlennek találta. Nagyon sokáig kellett fujni s a gömb végül mégis csak akkorácska lett, mint egy kisebbfajta alma. Tollért kiabált ki s azt is mondta, hogy mozogjanak, nem várhat estig. Egyéb dolga is van. – Az egyik lány fölment a padlásra, a másik pedig arra emlékezett, hogy a házmesterné mintha ludat vett volna a mult héten. Hát elmentek mind a ketten s ezt a perczet a legkisebb gyermek arra használta föl, hogy bebátorkodjék a játék szinhelyére. De csak az ajtóig indult el, mert akkor már rákiáltott az apja: – Indulj, te betörő. – A betörő erre megfordult és lábainál fogva maga után hurczolva egy majdnem akkora babát, amekkora ő maga – visszatipegett a másik szobába. A nagy fiu a bennlévő tömeget tartotta rendben. Visszalökdöste őket, ha előre léptek s magyarázott azonközben: – De édeskéim, a papa akkor nem tud fujni, ha a keze alatt vagytok.
Az öcscse fölvetette fejét, mint valami makranczos kis csikó – és kijelentette, hogy ő is fujni akar.
A kisleány behuzta a vállai közé a fejét s szintén ráhatározta magát arra, hogy nyilatkozzék.
– Én is fujok.
Az apjuk csak rájuk nézett s mivelhogy egy sikerült kékes, felül narancssárgás gömb függött a szalmaszál végén, röviden fejezte ki magát.
– Maradjatok.
A fiu konokul erősködött.
– De én fujok.
A kis pisze se hagyta magát.
– Én is.
Az asszony is beleszólott:
– Ugyan hagyd őket. Legyen örömük.
– Nézzék.
Behozták a tollat a házmesternétől. A férfi megnézte, levágta a végét, belefujt s azt mondta: – Ez már beszéd. – Egy kis idő beletelt abba, mig alkalmassá tette a munkára. Azalatt csak bámultak a gyerekek, hanem aztán, a mikor az első gömb kirepült a levegőbe, egyszerre rárohantak az apjukra. Most már a nagy fia is. – Papa, én is. – Az apjuk a szappanos vizben mártogatta meg a tollcsatorna végét s szomoru szemrehányással szólott nekik: – Hát látjátok igy van ez. A papuskának egyéb dolga is lenne. Te nagy kamasz, legalább te megérthetnéd, hogy a papuska nem abból él, hogy itt nektek szappant fujjon. Hanem hát a papuska jó, csinál nektek játékot s aztán megrohanjátok, mint valami betyárok. Hát aztán legyen kedve az embernek…
A fiu komolyan elhuzódott. Sokkal kedvetlenebbül a másik, de nem mozdult helyéről a kis leány s nem igen hangosan, de határozottan jelentette ki: – Én fujok.
– Fujsz? – kérdezte az apja, de most már nagyon mérgesen. – Hát nem érted a szép szót, hát tudok én másképp is beszélni. Mars innen! Takarodj a sarokba!
A kis leány huzódva indult el. Visszapislogott, hogy talán még visszahivják – s csak a másik szobába kezdett el sírni. De nagyon. A férfinak egy kicsit kiabálni kellett, hogy megértse az asszony. – Azért mégis hálátlanok ám ezek a gyerekek – mondta. – Az ember csinál nekik játékot és ez a köszönet.
– Fujj bele füstöt.
– Persze.
A férfi óriásra fujt fel egy golyót s aztán a czigarettájából egy kis füstöt bocsátott bele. A füst kavargott a vékony, gömbölyü, tökéletesen átlátszó falak között s mivelhogy az ablakon át bekukkantott a nap, gyönyörü lett a lomhán libegő, könnyü, ezer szinben pompázó karika. Az asszony is gyönyörködött benne s fölugrott.
– Adj egy kis füstöt nekem is.
Szivott a czigarettából, aztán meg ő fujt föl egy labdát. Ebbe már több jutott a füstből. Ebben a hamvas, vadgalambpehely szine dominált és mig nézték, hogy hogyan ereszkedik le, meg se hallották a kisebbik fiut, a ki konokul ismételte: – Én is fujok.
A nagyobbik fiu is beleszólott. Szépen kérve, nagy vágyakozással.
– Hát még mi nem?
– Papuskám…
A férfi lecsapta az asztalra a czigarettát s idegesen kezdett el lármázni.
– Hát te már okos vagy, hát nézzed. Hát nem szép ez? Mondd. Gyönyörködjél benne. Lásd apuska itthon maradt, hogy játékot csináljon nektek s ti folyton zaklatjátok…
A gyermek szeme megtelt könynyel, a mi nehézkesen, lassan, tempósan végigfolyni indult az arczán s félszemmel fölpillantva az apjára, könyörögve, valami nagyon is szivhezszóló keserves vágyakozással szólott:
– Papuskám, még füsttel sohase csináltam.
Ahogy látta, hogy az apja rá se hallgat, keserves, feltartóztathatatlan zokogás tört ki belőle. Azzal elment a diványra és fuldokolva, görcsös lihegésben sírt. – A kicsi, az öcscse meg ismételte, aztán meg ujra mondta: – Én fujok.
A férfi most már az asszonyra volt dühös.
– Minek lovalsz bele engem ilyesmibe? Hát látod, az ember mindent megtesz értük, aztán ez a köszönet.
Szemtelen ember elvégre sok van a világon és szörnyen hosszu utánjárással lehetne kideríteni, azt, hogy micsodák is voltaképpen a szemtelen emberek. Miért azok, holott van két szemük, a mit nemcsak, hogy el nem tüntethetnek az arczukból, hanem be se hunynak, a mikor szemtelenek. Holott hát valahogy mégis igazán szemnélküliekké kellene hogy váljanak, a mikor például olyan aljasságokat követnek el, mint az én emberem, a kit nem én nevezek szemtelennek, hanem az erre sokkal hivatottabb felsőség. Maga a hivatali főnökség – kérem alássan, – a mely mégis hát tudja, hogy kiben mi lakik s ha az itél, hát csak tessék nyugodalmasan belehelyezkedni az ő álláspontjába. Végre is, a kik vállalatok élén állanak, tudják, hogy kiben mi lakik. Hát tessék elkészülni arra, hogy ezekben a sorokban igen hitvány emberről lészen szó.
A közgyülés közeledtével egy kisebbfajta bankban az egyik igazgató ur behivatta magához Klein urat, Klein Sándor urat, a ki egyébképpen kissé alárendelt helyzetben volt az intézetben. Hivatalnok volt. Valami olyan, a kinek nem is igen van egyéb czime, mint hogy hozzátartozik a testülethez. Zsidó is azonban, tehát mindenesetre egy kis hálával tartozik, a szintiszta keresztény igazgatóságnak azért, hogy álláshoz jutott az intézetben. Tehát behivatta egyik igazgató ur s amikor megállott az ajtóban, rákiáltott. Csak ugy kedélyesen persze.
– Üljön le Sándorkám! Ne vigye el az álmomat, a teremtésit magának.
Sándorka leült. Sándorka ugy körülbelül ötvenesztendős ember. Nem igen kifejezésteli arczczal. Nyugodt, csendes, nagy feje van, szép okos szemei s valami öntudatos becsületes komolysága. Az igazgató ur a fiacskája lehetne. Talán huszonöt-huszonhatesztendős ember, a kit az apósa tett be ide. Egy főrészvényes és egyébképpen is igen nagy hatalmu ur, a ki szörnyü sok tiszteletbeli állást visel és ugy megy végig az utczán, hogy ő csak bólint egyet-egyet, a sok mindenféle ember pedig nagy kalapemelintéssel köszön neki. Tehát az igazgató ur behivatta Klein Sándort s beszélni kezdett hozzá ilyeténképpen:
– Nézze, édes Sándorka, a közgyülés elé nekem jelentést kell beterjesztenem az elmult üzletévről. Maga ismer engem, tudja, hogy én inkább a nagyobb konczepcziók embere vagyok. Utálom az effélét. Hogy én leüljek az asztal elé s három napig rágjam a pennát, hogy ennyit nyertünk, ennyit vesztettünk és mindezt részletezzem, bizonyítgassam meg efféle, hát ez nekem igen kellemetlen. Hát nézze édes Klein ur, legyen szives, csinálja meg nekem ezt a jelentést, de szép, olvasható irással, hogy ne akadjak fenn rajta s aztán én, kérem, egyáltalában nem leszek hálátlan. Ön meg fog ismerni engem, nemcsak ugy, mint hivatalfőnökét, hanem, mint gentlemant is. Én – kérem – tüzbe megyek a hivatalnokaimért és ezért a munkáért se sajnálok harmincz forintot. Mondjuk, hogy harmincz forintot. Jó? Elvégre ez önnek nagyon jól jön. Nem? Egy kis mellékes pénzecske. Értem én azt, hogy elcsuszik. No Sándorka, nem?
– Dehogy nem. A mi pénz, az mind jó. Bár több lenne.
– Arra is rátérünk. Ne féljen semmit. A mig én itt vagyok a vállalat élén, addig az ilyen kiváló erők csak feküdjenek bele az ágyba s várják a szerencséjüket. Én vagyok a szerencse. Ne féljen semmit… Egészen melléje ment s kedélyesen a czombjára csapott. – Sándorka, hát csak nem hiszi, hogy én elhagyom magát?… Hát megcsinálja?
– Meg.
– De mikorra, öregem, mert ezzel nem lehet ám babrálni?
– Holnapra behozom.
– Reggel?
– Reggel.
A kis igazgató nagyott nézett s megilletődve csóválta a fejét.
– Hát ez igazán szép. Hát éjjel fogja csinálni?
– Éjjel.
– És a szeme? Nem árt a szemének az ilyen éjjeli munka?
Klein ur belecsapott a levegőbe a kezével. Egy kicsit türelmetlenül s valami kis megvetéssel is azzal az emberrel szemben, a ki belehajszolja a munkába s aztán buta jóakarattal azt kérdi, hogy nem fájdul-e meg az szeme.
– Az én szemem… Addig kitart, amig élek.
Félénk, csendes kopogás hallszott az ajtón. Klein ur csak odanézett s az igazgató ur kiáltotta: szabad. – Egy szolga jött be, idevaló szolga s azt mondta, hogy Bogyó igazgató ur, a másik igazgató kéreti Klein urat, hogy mielőtt elmegy, okvetlenül sziveskedjék beszólani hozzá. Sürgős mondanivalója van. – Itt már nem volt semmi dolga, tehát átment a másik igazgató urhoz. A kis igazgatócska, ez itt, az ajtóig kisérte s szorongatta a kezeit és mivelhogy a szolga is velük ment, sugdosva beszélt:
– De köztünk marad. Igen?
– Persze.
– A javításról pedig beszélünk. Mert hát tisztára disznóság, hogy magának már három év óta nem javítottak. Magának, a ki az egész üzletnek a lelke. Hát csak beszélje meg Bogyóval, a mit ő beszélni akar, a fene tudja azonban, hogy miért veszi el önt éppen most a munkától, a mire elvégre az üzletnek is igen nagy szüksége van… Azonban hát beszéljenek s aztán én majd átmegyek Bogyóhoz s megtárgyaljuk azt a fizetésügyet. Ne féljen semmit. Én lojális ember vagyok a hivatalnokaimmal szemben.
Arra Klein ur már belépett a másik igazgatóhoz, a folyosó tulsó végén, Bogyó urhoz. Bogyó ur vén legény, savanyu ember, kellemetlenkedő. Egy kicsit gyomorbajosforma ember, a ki azonban ebben a pillanatban végtelenül előzékenyen ugrott föl a székről, a mikor benyitott Klein ur.
– Maga az Kleinkám? No hát nagyszerü. Azt hittem, hogy már el is ment, de hát persze, az igazi hivatalnok nem napszámos. Nem ugrik föl, a mikor üti az óra a kettőt. Nagyszerü ember maga, Klein ur. Minden társaságnak kivánok egy ilyet, már a melyiknek azt kivánom, hogy éljen. A melyik meg-megfekszi a gyomrom, hát annak nem kell Klein. Hogy a fenébe ne! A mi Kleinunk. – Hát öregem, tudja-e, hogy miről van szó?
Klein ur csendes nyugalommal felelt:
– Nem.
Az igazgató ur kedélyesen belebökött a hasába Klein urnak.
– Hát valami jelentés kellene, öregem. A mit bemutassak ezeknek a barmoknak, az igazgatóságnak tudniillik. Hát én meg az efféle irkáláshoz nem értek. A mi üzlet akad, hát azt csak lebonyolítjuk, hanem irni, irni, mindenféle ugynevezett eredményeket összeirni, hát arra én nem vagyok képes, Kleinkám. Ugy-e érti. Maga okos ember. Velem egykoru ember… Bizony már befordultunk mind a ketten abba a korba, hogy nem sok várnivalónk van… Mondja, Kleinkám, mi a fizetése?
– Kétezernégyszáz.
Az igazgató ur hosszan csóválta a fejét.
– Ejnye, ejnye. És nagy a családja?
– Nyolczan vagyunk. Az asszony és én és hat gyerek.
– És meg tud élni.
– Kinlódom.
– Ejnye, ejnye, hát majd csinálunk valamit. Hát kérem, irja meg azt a jelentést, a miért én természetesen külön honorálom. Husz, huszonöt forintot sem sajnálok, csak szépirásos legyen. Világos, érti? Hogy az üzlet rögtön áttekinthető legyen belőle. Az egész üzlet, a mit vezetünk, én meg ez a fiatalember, ez az izé. Hát mindegy. Ez a hogyhivják. Mindegy. Hát csak csinálja meg.
Közelebb lépett Klein urhoz és nagyon komolyan, egyenesen a szemei közé beszélve, mondta:
– Én garancziát vállalok, én, én elvállalom a garancziát, hogy kétszáz forinttal föl fogja emelni a fizetését az igazgatóság. Lesz magának kétezerhatszáz forintja. Abből már igen csinosan meg lehet élni… De milyen csinosan. Nagy pénz az, kérem. Mig azt kikeresi a bank, hát mondhatom, hogy nagyon utána kell járni a pénznek. Nem kell ezt mondanom önnek, hiszen ön majdnem annyira otthon van az üzletben, mint én.
– Sokkal inkább.
– Hogy?
– Sokkal inkább. Én csinálom. Ön nézi. Én dolgozom, ön aláir egynémely papirosokat. Egyebekben azonban ujságot olvas. Nélkülem ma ez az egész üzlet hasra esik, mert én vagyok az egyetlen ember itt, aki belelát mindenbe. A ki tudja, hogy hogyan kell megkeresni a részvényeseknek a hasznot és az igazgató uraknak a nagy fizetéseket. Nekem kétszáz forint fizetés-emelés nem elég. Semmi. Hatszáz forinttal akarok többet. Háromezret egy évre. Éppen annyi hiányzik nekem ahhoz, hogy élni tudjak. Nagy a családom.
Az igazgató összecsapta a kezét.
– Hatszáz.
A nagyon egyszerü, szürke, nagy vállas és keménynyaku ember csak ráhagyta:
– Annyi.
– Nem tudom, hogy mit szól ehhez az igazgatóság. Majd beszélek a kollégámmal is. Most csak menjen, kedves Kleinkám. Talán megegyezünk majd valahogy. Maga is enged…
– Én nem.
– Dehogy nem. Hát majd meglátjuk. Ez a vállalat nem bocsátja el embereit. Ez egy olyan vállalat, kérem, hogy a ki a mi emberünk, hát azzal szemben mi áldozatokat is hozunk. Önnek nagy a családja is…
– Nagy, hála Istennek.
– Jó, jó, hát majd beszélek az izével, azzal a másikkal, aztán majd meglátjuk, hogy mit lehet csinálni. Hanem hatszáz, hatszáz, sok az…
– Nem adom alább.
– Hát majd beszélek vele. Ha ketten akarjuk, talán megyünk valamire.
Beszélt is a másik igazgatóval.
– Hát kérlek, öcsém, – mondta neki – ez a Klein nagyon szemtelen ember. Nem azt mondom, hogy nem használható egy s másra, mivelhogy csakugyan beledolgozta magát az üzletbe, hanem tulságos igényei vannak. Egy efféle ember, egy ilyen nulla, a kinek elvégre éppen csak némi kereskedelmi müveltsége van, egyszerre csak azzal áll elő nekem, hogy hatszáz forinttal javítsunk neki. Hát ez szemtelenség… Nem?
A fiatal igazgató vállat vont s gépiesen, egy egy kicsit sietve felelt.
– Csakugyan, csakugyan…
A másik nagy meggondolással mondta tovább:
– Hanem azért meg kell neki adni. Végre is elég ügyesen végzi a dolgát. Igen jóravaló ember. Hanem szemtelen fráter.
– Az, csakugyan.
– Kihasználja a helyzetet.
– Ki.
– Holott mi volnánk a bankban a vezérek. Te meg én.
Egy kicsit gondolkodott, aztán lassan, majdnem sugva mondta hozzá:
– Ámbár szamarak vagyunk mi ehhez, öcsém. Ugy-e?
A fiatal ember fölpattant, de már az ugrás közben meggondolta magát. Csendesen felelt:
– Hát igen, én nem is mondom, hogy valami nagyon értek hozzá. Klein nagyon kell nekünk, hanem azért szemtelen ember, hogy egyszerre hatszáz forinttal akarja felemeltetni a gázsiját. Meg kell adni neki, mert ő keresi meg a pénzt, hanem szemtelen ember.
A másik igazgató ur ráhagyta, hogy ugy van.
Roba Sándor, a gépügynök, özvegy ember lett negyvenhat esztendős korában. Az asszonyt lassu sorvadás vitte el s hogy milyen lassan sorvadt, azt észre lehetett venni az urán is. Tüskés, okvetetlenkedő, örökké zsémbes ember lett belőle a panaszos, örökké apró összetüzésekkel tele években, mig az asszony egy székhez szegezve betegeskedett, pedig hát ime, a mint ez ki is sült, nem volt még arravaló ember, hogy leszámoljon a földön minden örömökkel. A mikor vége lett a gyásznak is, föllélekzett. Elkezdett nagy gonddal öltözködni, mind ritkábban és még ritkábban emlegette a szegény boldogultat, a ki megkeserített a legszebb esztendei közül vagy tizet s körülnézett a világban valami asszonyféle után. Olyant akart, a ki kipótolja számára azt, a mit a másikon vesztett. Valami nem egészen fiatal özvegyet, vagy az egy kicsit otthon maradt lányok közül egyet. Fődolog, hogy szép legyen, valami olyan szépség, a milyenek a jómódu hentesnék. Feszüljön meg a derekán és a keblein a rékli s attól féljen az ember, hogy egyszer csak kipattantja az arczán a rózsaszinü bőrt az alatta tülekedő szép nagy egészség. S mivelhogy szép nagy vagyona volt, nem is látszott tulságosan nehéznek az, hogy megtalálja az asszonyt. Egy éppen ilyet. Csak nem szabad elsietni a dolgot.
Nem is siethetett, mert előbb a lányait kellett, hogy elhelyezze. Négy lánya volt, valamennyi inkább az anyjuké, mint az övé. A már lánykorában is gyönge, vézna asszony, a kit csak a pénzéért vett el Roba ur, emléket teremtett magának a gyermekeiben, hogy ha a világ négy felére mennek, mindenütt ismerjenek rá bennük arra a szegény, sokat ájuldozó, vérszegény anyára, a kinek talán nem is lett volna szabad uj nemzedéket szülni magából erre a világra. S volt a gyerekekben valami a betegből is. Mintha már foglalkoztatta volna őket a halál. Hirtelen hamarjában sokat akartak élni. Valósággal sóvár vágyakozással figyeltek ki a világba, mig ugy vigyázott rájuk az anyjuk, mint a zsandár, azután meg egy csomó hir kelt szárnyra róluk csak ugy hirtelen, néhány hét alatt. Csupa pletyka arról, hogy futnak a férfiak után, ömlik a szemükből a vágyakozás arra, hogy asszonyi gyönyörüségekben legyen részük, hogy betegei a sóvárgásnak…
Nem voltak formátlanok, mindeniknek akadt egy kis pénze is, olyan vagyon, a mit még az anyjuk biztosított számukra. Roba ur tehát szétdobálta őket. A ki hamarabb jött, kapott egy lányt a négy közül, csak hogy hamarosan fogyjanak el. Az apjuknak semmi szüksége se volt arra, hogy közte és az elkövetkezendő asszony között lábatlankodjanak. Csak már az asszony jönne.
Azonban lassu mozgásu ember volt a privát életében. Ha gépről esett szó, ekéről, cséplőről, megszimatolta messziről s hirtelen nyélbe ütötte az üzletet, de igy csak bolondul beleindulni a világba, nem igen lehet. Komoly a kérdés. Tépelődött rajta, érezte, hogy nem szabad kiszolgáltatnia magát valami szenvedélyes percznek, a miben az embernek nincs helyén az esze, hanem ez mind csak okoskodás volt. A kis izgékony emberke most már mindenképen meg akart házasodni és hamar, mert a lányok már elmentek – s minek várni. Az ember mindennap öregebb lesz. Kevesebb az élnivalója, pedig a sok amugy is a háta mögött van már.
A vejei már viczczeltek is vele. Azt mondták, hogy ők nem gondolkoztak ilyen sokáig, hanem nekivágtak a házaséletnek. Több volt a merszük. Különösen az Eszter ura, a városi irnok szeretett csufolódni az öreggel, bár amugy nem mutatta magát valami kedélyes embernek. A házassága második hetében már nagy veszekedést csapott az apósának, mert eszébe jutott, hogy mégis csak igen kevés a pénz, a mit a lánynyal kapott. Azóta is csak alig barátkoztak össze. A fiatal ember hatalmas izomzatu, nagy, szőke legény volt s szemmelláthatólag lenézte Roba urat. Azt se igen vette jónéven neki, hogy ágens s jobbfajta urakkal nincsen semmi összeköttetése. Különben nem volt rosz fiu az irnok. Egy kicsit mulatós, szerette a czigányt meg a bort s nehezen győzte a sok munkát a városházán. Emlegetett olyasmit is, hogy neki inkább egy kis gazdaság kéne. Nem nagy, hanem szőllőt szeretne nevelni, azt megkövetelné. Addig is azonban csak élt a világba s mivel hogy nem volt ostoba ember, a családban ugy beszéltek róla, mintha a városház tornya alatt voltaképen ő képviselné az agybeli munkát. Ha egy kicsit komolyabb ember volna, sokra vihetné.
Lassan-lassan eljutott Roba ur az asszonyhoz. Előbb kerülgette, nagyobb bizonyosság okáért megkérdezte felőle az informácziós irodát is, aztán csak még se tudta hirtelen ráhatározni magát arra, hogy előálljon. Szinházjegyet küldött neki. Az irnok irta meg a levelet, hogy ne essék benne valami hiba. Szépen megkérte, hogy ha szivlelni tudna egy özvegy embert, a ki jómódban él és tisztes polgári állást tölt be… és a többi. Megirta ezt az irnok elég jól. – Voltaképen a felvonásközökben jöttek tisztába egymással. Az asszony szép nagy, remekbe termett, fehérbőrü barna teremtés volt. Özvegy, de egyszer elszólta magát. Az emberéről beszélt s arra javította ki a szavát, hogy merőn, szinte sápadtan bámult fel fel reá Roba ur. – A ki meghalt – mondta.
– A szegény, a ki meghalt…
– Ugy? És most már szabadnak tetszik lenni. Mint a madár, kérem, igen.
Az asszony mosolygott s puha, egy kicsit hájas kezét rányugtatta a Roba ur öklére. Hosszu pilláit a szemeire bocsátotta, mint a mikor az ember nem akarja, hogy belássanak a szobájába és leereszti a zsalut – s el is pirult. A szomszédja még idegenkedett tőle egy kicsit. Most már ujra egész csomó aggodalma támadt. – Talán a jegyet se kellett volna neki elfogadni – gondolta magában, de rögtön le is szidta magát azért, hogy ilyen komiszul gondolkozik. – Már miért ne fogadta volna el. Másnak bizonyosan visszaküldte volna. – S nézte a szép nagy asszonyt a kis szürkülő emberke nagy gyönyörüséggel. Máris féltékeny, mert hiszen még nem határozott semmit. Azt se tudja, hogy szól-e majd neki. Majd előbb alszik egyet. Jó az, az éjszaka kitisztítja az ember fejéből a nappalt, meg az estét. Különösen az estét, mert az mindig lázas. A sok agyonhajszolt ideg egy csöppet megnyugszik az alkonyattal, erőt gyüjt a lámpagyujtás utánra, a mikor már éjjelre rendezkedik be a világ és borzasztó, hogy még a föld is csupa meleg izzadságot lehel ki magából. Az ember nem tudja, hogy honnan is jön ez a különös érzés, de tikkadt. Egyedül van s valaki kellene melléje, a kit elnézzen a bágyadtság óráiban. Valaki, a ki megtölti az egész szobát, megadja a csendes, nyugodalmas polgári szint a lakásnak. Asszony. Egy másik nemből való. Másforma, gömbölyübb, mint mi csupa szöglet, jobban hozzásimul a pihenés… Az én emberem tudniilik nagy, meleg szerelmet akart, de nyugodalmasan. Inkább gyönyörködni benne. Valahogy csak ugy elképzelni, hogy milyen lehetett volna az egész élete, ha a sorvadásos asszonynak nincs pénze s ott kezdte volna az egész ügyet fiatalon, a hol most próbálgat belekóstolni.
Különben az irnok is azt mondta, hogy ez az asszony olyanforma, hogy nem kell aggódni. Szép nyugodt természet. – Mint a csermely – mondta az irnok – szépen csörgedez. – Hogy csörgedez, ez tetszett neki s olyanformán nézett Roba urra, hogy hiába fejtegetné, ugyse érti meg…
– Különben én is itt vagyok, majd eligazítom, ha valami akad.
Végre is belement az ügybe Roba ur. Nem bolondosan, hanem előbb jól körültapogatva a kérdést, hogy ne az érdek vezesse az asszonyt, hanem a rokonszenv. Ezt fontosnak tartotta, mielőtt egyáltalában komolyan tárgyalt volna. Különben az asszonynak is tetszett az eljárás. Mondta is.
– Már elmult tőlünk – mondta – a hebehurgyaság. Én megbecsülöm uraságodat…
– Kérem tisztelt asszonyság…
– Hát önt.
– Igen, tessék egy kis bizalommal élni.
– Már megállapodtunk mind a ketten…
Egy hónap se mult el az esküvő után s már kisült, hogy egy kicsit csalódott magában az asszony. Az irnok azonban azt mondta, hogy nem kell aggódni. Majd ő eligazít mindent. Apró félreértések előfordulnak a családokban. Például vele szemben is mindenféle, tulságos követeléssel lép föl az asszony. Két embernek nehéz kitanulni egymást.
Ugy látszott, hogy csakugyan nehéz. Roba ur valósággal belebetegedett. Néha egyedül ült le a vacsorához. Az asszony még mindig nem volt otthon. Az is megesett, hogy néha utánaizentek, hogy a nagynénje beteg, jó volna, ha jönne. Roba ur csak bámult utána, a hogy szép csendesen öltözködött és ment s aztán, mintha fejbeverték volna, olyan tanácstalanul keresett valami segítséget. Hogy legalább tudna valamit. Nem csinálna senkinek kellemetlenséget, elhordozná magában a gondját, hanem mégis jó volna tudni, hogy hogyan is áll voltaképpen. Keresgélt azok között, a kik közel állanak hozzá, hogy hova is menjen s eszébe jutott Eszter. Ez is olyan szomoruforma asszonynak látszik, a kivel lehet beszélni. Elment hozzá.
A leánya is egyedül volt.
– Az uram már régen mondja, hogy valamit kellene csinálni – mondta az asszony, a mikor kihallgatta az apját.
– Hol az urad?
– Elhivták. Sürgős dolga van a városházán.
A kis szürke ember maga elé bámult s pusmogott, mintha számolgatna magában.
– Tegnapelőtt is elhivták?
– Tegnapelőtt? – Gondolkozás után felelt az asszony. – El.
– Ugy?
– Miért kérdi?
– Csak ugy.
Az asszony inkább csak kiváncsian nézett rá s egyszerre nevetni kezdett.
– Apám, csak nem gondolja…
– De igen.
Jó darabig le és föl sétált az öreg a szobában s komoran és szomoruan állott meg a lánya előtt.
– Mondd meg neki, hogy keressen mást magának. Ne legyek éppen én a bolondja. Fiam, mondd meg neki.