Délután, háromórás temetésre, a Rákóczi-harang is szólott. Úgy zengett, úgy zokogott, mintha valami kedves halottját vinnék a testhordó kocsin.
Az utcaseprők megálltak az útkeresztezéseken, kivették az örökégő pipát szájukból s minden keserűség vagy gyűlölet nélkül mondogatták egymásnak:
– Valami nagy kutyát temetnek.
A Rákóczi-harang sírt. A decemberi köd úgy szállott le a házakra, mint egy végtelen hamúszínű fátyol. Gyász és szürkeség: ez volt az élet.
Egy városvégi zsákutcából izgalmas sietéssel bukott szinte ki Julis néni. A harangszó verte ki napi foglalkozásából: a favágásból és farakásból. Afféle város szegénye volt, akinek megvan rá a joga és az oka, hogy a halottas házak előtt megtelepülve: kivárja a maga néhány garasát a gyászoló felektől. Vagy ötvenedmagával jószerint ebből él. Mi kell hozzá? Ügyes szimat, jó láb, szomorkás arc és rezgősen hálálkodó koldushang. Julis nénit szerették az Istenek: mindebből busásan juttattak neki. Fiatalsága hosszú volt, zivataros volt; a régi keleti papnők átmodernesült szektájának volt kombattans tagja. Mikor végigharcolta változatos csatáját, nyugalomba vonúlt. Az ősi bűnökért templomi koldusképen vezekelt. A sok öröméjszaka jóvoltát temetkező napok gyászával fátyolozta be. Istenhez tért, elkészült a halálra, hitt a túlvilági életben; vágta és rendbe rakta a fát, szerette a pálinkát és el tudott siratni minden rendű-rangú halottat négy krajcárért.
Ennyi volt a rendes gyász-sallárium.
Temetéseknél mindig a legelső volt. A többi szegények hallgatagon elismerték „kapitánynak“. Ha valaki mormogott, vagy kegyeletet sértett: Julis asszony ítélkezett fölötte. Megvolt hozzá a tapasztalata, megvolt a kora is: ötvenhat esztendő.
Most, ezen a Rákóczi-harangos délutánon, hogy hogynem: elaludott. Az öreg harang mordúlt rá: „Julis asszony, temetünk!“
A derék kapitány, mikor ráeszmélt a harangszóra: elsápadt. Pedig ennek a kékbe játszó vörös arcnak munka volt elsápadni.
– Jehova egy Isten, temetnek? Hiszen én erről nem tudok semmit.
Máskor mindig tudta az utcát, a házat, a halott nevét, korát, halála fajtáját, a kántort, a diákok számát, mindent. Alig hisz a fülének.
És megindúl Julis néni, szaporán. Ötvenhat esztendejéből odahaza hagy tizenkettőt. Nagy kampós esernyőjét hóna alá csapja, fejét a szügyébe vágja, nekidől a ködös levegőnek és megy törtetőn, lihegőn a harangszó irányában. Négy szögre vert patkója komoran kopog a sáros utcakövezeten. Kimondhatatlan színű rokolyája csatakot fog a nagy loholásban. Fekete kendője hátratorlik a tarkójára, ősz haját csak úgy lebegteti a szél.
Uramisten, merre van az a halott?
A Rákóczi-harang pedig kong-bong, zeng-döng, vádolóan, siratóan. Valami nagy halottat siratóan, Julis néni elmaradását vádolón.
Szembejön egy kenyérhordó asszony. Julis néni megállítja:
– Nem tudja galambom, kit temetnek?
Az asszony egyet lök a hátát törő kenyéren, ránéz Julisra, annyit mond:
– Nem.
– Azt se tudja, hunnan temetnek?
– Azt se.
Julis asszony megy hát tovább. Előre. Rá kell találnia a házra, hiszen van annyi lelke. Négy krajcár nagy pénz, jó pénz ebben a nincsen-világban. Estére: kettőért kenyér, kettőért szalonna. A farakásért csak holnap fizetnek, mert ma már nem lesz készen. Teremtő szent Isten, micsoda csúszós út! Mintha ez a bitang sárcsatak is elébe állana, s le akarná rántani a lábáról. Előre csak azért is.
A Rákóczi nagyon szomorúan szól.
Befordúl a kollégium sorára. A szegleten, az antikvárius boltja előtt, kis diákok ácsorognak; Julis néni kedves arcot öltve szól rájok:
– Lelkem úrfiak, nem tudják, kit temetnek?
– Nem tudjuk mi, néni.
Julis megvakarja a tarkóját.
– Ejnye, ejnye. Vajjon mely tájon vihetik azt a halottat?
– Azt sem tudjuk.
Már itt a nagytemplom. Itt dörög feje fölött a roppant harang, a táborszájú sirató. De a templom előtt sem halottas kocsi, se nép. Talán még most indúltak el a háztól. De hol van az a ház, merre van az az utca? Édes jó Istenem, miért nem gyújtasz hirtelen világot a szegény halottsirató koldusasszony fejében? Négy krajcár forog szóban, keserves és édességes négy krajcár!
Odaliheg az utcaseprőkhöz. Azokat is megkérdezi.
A soványabbik megpihenteti a seprőt:
– Bion, nem tudom, ki lehet. De nagy kutya lehet. Három harang szól neki, meg a Rákóczi. Hm. Maga tán rokona?
Ezt már somolyogva ragasztotta hozzá.
Julis asszony nem szólt semmit, rosszúl esett neki amit hallott, meg jól is. Nagy halott! Hiszen akkor talán nem is négy krajcár forog kockán, hanem öt-tiz-husz, vagy menybéli seregek Istene: egy korona! Egy korona? Igen, volt már rá eset, hogy a szegények egy-egy koronát kaptak nagy halott után.
A siratók kapitányának elkezdett a szíve dobogni. Az a kiégett, elrongyollott, megfásult vén szív, aki váróterme volt az egész világnak, megfordúlhatott benne mindenki, – most úgy vert, úgy dobogott, úgy repdesett, mint egy tizennyolcéves szűzé, aki először indúl találkozóra. Egy korona! Egy temetésre! Amennyit máskor tizenkét halott után kapna: most egy kivonúlásra hullana ölébe!
Egészen beleszédült ebbe a boldogságba.
Most már dühösen, vadász-szenvedélylyel vágott neki a nagy, elterpedő városnak. Ebben a húszezernyi házrengetegben van valahol egy ház, ahol sárga homokkal van meghintve a járó, a kapún fekete lepel; a ház előtt húsz-harminc szegény asszony, elesett ember: mind egy koronára vár! Oda kell jutnia, ha csákányos fergeteg hull is ezen a gyalázatos, locsos-pocsos délutánon!
A piacon caflat keresztűl. Egyszer csak olyan bágyadtság vert erőt rajta, hogy majd ledobban. Elréműl: ha ez a fáradtság ránehezűl a vállára, rábéklyózik a lábára, soha el nem ér a reménységek fokához. Egy pillanatnyi töprenkedés után betoppant a szegletboltba, ahol italt is mérnek. Alig tudja kilihegni:
– Kettőér… tengeri…
Míg a segéd kimérte a parasztpezsgőt, Julis néni halálos izgalommal vadászta ki zsebéből azt a keserves két krajcárt. Négy fillért. Lecsapta a pudlira, az üveget felhajtotta, egyet kahintott s olyan gőzerővel dobbant ki az utcára, hogy a küszöbön majd hanyatt döntött egy fiatal menyecskét.
– Ni, a részeg… még elgázolja az embert.
Julis néni nem hallott, nem látott. A veszett ital lángra lobbant benne, s őrült hajrába lendítette kimerült tagjait. Megolajozták a gépet, most már forogtak a kerekek, mint az ítélet. Az öreg halottgyászoló nekidőlt a ködbevesző nagy útnak s vak ösztönére bízva magát ment, szaladt, lihegett, fújt, kopogott-csöszögött, előre, mindig csak előre. De azért futtában boldog-boldogtalanra ráherdűlt: „Kit temetnek? Kit temetnek?“ Sokan lekacagták, sokan összekáromolták, mások rá se hederítettek. A bizonytalanság ingoványos lápjába tévedt Julis néni; minden lépéssel sülyedett, sülyedett lefelé; hanem azért csak ment, mint a bolond óra, előre. A harang egy utolsót kondúlt, elhallgatott.
A négy krajcár mártírja összerettent, mintha valaki jól hátba vágta volna. A harang elhallgatott, a menet kiért a temetőbe! Most már hová? Most már merre? Kínos keserves gyászában könny sajtolódott a szeméből. Butának, Isten bolondjának szidta le magát, hogy épen ma kellett elkésnie. Utolsó garasát is az ügynek áldozta, még sincs semmi látatja.
És, szégyen, nem szégyen, Julis néni ott a nyílt piac során sírt, sírdogált, mintha jövedelmes halottat siratna.
Vagy háromszor megfordúlt a saját tengelye körűl, révedező bárgyúsággal nézett valami mentőszál után. De az esze megállt, nem bírt újat gondolni.
Ekkor, Kátai Zsóka, testvére a nyomorúságban és halottsiratásban, beléje botlott. Már ugyan messziről integetett neki piszkos zsebkendőjével, de Julis néni befelé nézett, nem látta. Zsóka hát megbakkantotta oldalról a botjával.
– Bakk! Bikmakk! Mit ácsorog itt Julis néni?
Julis felrettent elalélásából és úgy nézett vigyorgó társára, mintha az a másvilág követe volna. Nem bírt szóhoz jutni, csak tántorgott.
– Hej, hej, Julis néni! Hogy a kis kutyába maradhatott épen ma el erről a mágnás-temetésről? Olyan nagy fehér pénz ütötte volna a markát, mint a mienket. Ni!
Azzal kigöngyölte szennyes vörös kendője csücskéből a sirató-pénzt; s diadalmasan odatartotta néma sorsosa orra alá.
Egy ezüst korona volt.
Julis néni először elsápadt, azután elbíborodott, azután violaszínben kezdett játszani az arca. Az a tenger keserűség és magaútálás, ami céltalan versenyútja közben elborította lelkét: most megháromszorozódott, vaspántokkal szorította össze a szívét: az el nem sírhatott könnyeket fölverte beroskadt szemeinek szürke tavába; a száradófélben levő tavak megteltek vízzel és kiöntöttek. Kibuggyant a fájdalmak esője Julis néni szeméből, görcsös rázkódással sírt, sírt, zokogott.
Kátai Zsóka szívét megütötte a szánalom. Elrejtette a hatalmas összeget és vigasztalásra fogta a dolgot:
– Na, na, nénémasszony. Ugyan már na! Hiszen nem a világ. Lesz még szőlő, lágy kenyér. Igaz, hogy a felekezetünk koronája hiányzott, mindenki észrevette; de hát nem utolsó nagy halottunk volt ez a mai, csak lesz hozzánk olyan jó az a kegyelmes Úristen. Na. Sohse sírjon kend; tudom zokon esik, de nem halunk bele.
Julis néni csak csóválta a fejét; csak ingatta, csak rengette a fejét; a kezével meg olyan lemondó csapásokat csapott, mintha már mindennek vége volna.
– Jaj, jaj, jaj, mindenható egy Isten, hogy lehettem én ma olyan nyomorúlt, olyan földneheze butája! Egyszer sütne ránk a nap, nekem akkor is szembehúnyósdit kell játszanom. Óh, ti vén gyalázatos szemek! Ti rossz házőrző kutyák: fülek! Nem bírtatok szólni, mikor eljött a vigyázás órája? Nem kár volna porba taposni benneteket. Egy korona! Egy ezüst korona! Tizenkét járat egyszerre! Egy heti keresményem oda, oda, oda.
És elkezdte öklözni vén bolond fejét, szemét, fülét, hogy nem tudtak vigyázni, mikor a vigyázás órája eljött vala.
Kátai Zsóka sokallotta a dolgot. Nyílt utcán voltak, emberek jöttek-mentek, bámúltak rájuk. Megfogta a Julis asszony kezét és gyöngéden húzni kezdte magával.
– Jöjjön kend, ne álljunk itt csudabálványt ezeknek a szájatáti népeknek.
Julis megbicsakolta magát. Nem állt kötélnek. Felütötte lekókkadt fejét, mosolyogni próbált:
– Hehehe… Bolondság. Nagyon gyenge szívem van. Hát Zsóka, csakugyan? Mind egy-egy koronát? Mind?
– Harmincegyen voltunk. Mind.
Julis néni megint feljajdúlt, mintha kést ütöttek volna a szívébe.
– Óh, csak én nem voltam ott! Egy ezüst korona! Egy drága ezüst koronát ejtettem a kútba.
Hirtelen valami veszedelmes láng lobbant fel szürke szemében.
– Mutasd azt a koronát, te! Hátha nem is igazi korona?
Kátai Zsóka sértődötten nyúlt a zsebébe:
– Már hogyne volna!
Óvatosan kivette és hüvelyk- meg mutatóujja közé fogta, úgy mutatta.
– Hadd lám!
Julis néni egészen közel hajolt a fehér fényes pénzhez, hogy jól lássa. Csakugyan egy korona volt, 1900-as.
Ekkor, mint a villámlás, csak fölvillant a pénz a levegőbe, nagy ívben elrepült a kocsiút szélére, ott élén gördűlve épen egy kanálisrostély irányában karikázott. Megállt. Zsóka még annyit se bírt mondani: vaskalap, – már Julis macskaugrással megcsípte a kiütött pénzmagot és se szó, se tartomány: belevágta, beletaposta a kanálisba. A szép ezüst korona elmerült.
Kátai Zsókának csak most kondúlt meg az ütője. Irgalmatlan haraggal és sivalkodással veselkedett neki „kapitány“-ának. Egyenesen a szemét akarta kikaparni.
– Rabló! Tolvaj! Tolvaj! – kiabálta eszeveszetten.
– Ha én nem: te sem! – lihegte Julis néni.
Ölre-birokra kaptak, egymás kontyából tépett zászlót bomlasztottak; míg egy udvarias rendőr be nem kísérte mind a kettőjüket a kapitányságra.
Levinszky, mint egy radikális újság munkatársa, kardrázó Bayardjául szegődött a Magyarországon még félénk szavú feminizmusnak. Elhatározása jóformán hősi tett volt, mert Debrecen puritán levegőjében csaknem törvénytelen zengéssel zengett még akkor minden szabad szó. De Levinszky vállalta az úttörők tragikus sorsát: vesszen az egyéni népszerűség, ha a jövendő társadalom megalapozásáért bonthat lobogót. Egyetlen, remekbe csinált kis lányát, Margitot is, szabad szárnyára eresztette: legyen színésznő, ha arra sodorja hajlama. És a kis lány már a harmadik évet tapossa a Nemzeti Színház színpadján, mint a Színi Akadémia növendéke, néma szereplőképen.
Az újságíró, aki lengyel hercegi családból származtatta magát s akinek becéző neve az egész városban: „lengyel herceg“, tollal és torokkal küzd a feministák zászlója alatt. Minden csütörtök este felhangolja lelke hegedűjét és órás beszédeket vág ki lumpolástól elrozsdásúlt bariton hangján.
– Hölgyeim! Szabad hölgyek! Testvéreim a jövőben! Ennek a világmegfordító gondolatnak, amelyért én is soraitok közé álltam, Debrecenben már száz évvel ezelőtt élt és csatázott az első magyar bajnoka. Tudjátok-e, ki volt ez a korát megelőző lángész? Megmondom: Csokonai Vitéz Mihály volt, a Dorottya halhatatlan írója. A magyar irodalomtörténet-írók, ezek a bepókhálósodott eszű kényszertudósok, vakondokok módjára mászkálták körűl az isteni Csokonai munkáit; berágták magukat, mint az egerek, minden könyvébe; megolvasták: hány sort írt, milyen rímeket használt, kikkel pityizált Debrecenben vagy a Dunántúl. Csak azt nem látták meg benne a nyavalyások, amit én fedeztem föl: a feminizmus első magyar apostolát! Igen, hölgyeim, a Vitéz Mihály Dorottyá-ja tulajdonképen a női felszabadulás szimboluma. Persze, még akkor nem lehetett olyan vakmerő szabadsággal szólani, mint nekünk ma; de akinek szeme van, kiolvashatja azokból a remek pergésű sorokból, hogy itt a jövő zenéjéről, a felvilágosodott és szabaddá lett asszonyokról van szó. Dorottya: a férfiak rabszolga-igájából főniksz-madárként kiszálló magyar dáma! A ti elődötök! A ti Éva anyátok! Tisztelet nevének! És dicsőség a költőnek, aki megálmodta jövőtöket, asszonytestvéreim; dicsőség Vitéz Mihálynak!
Az egész gyűlés egy éljenriadásba csapott össze, mint valami eleven, zajongó lángtenger.
Levinszky megittasodva folytatta:
– Indítványozom, hogy társaságunk minden tagja Csokonai medál-képét hordozza gomblyukában, a szíve fölött, hogy mindig szemünk előtt álljon az ő drága képe. Egy darab ára húsz fillér legyen. Én mindjárt előfizetek háromra. Itt van hatvan fillér. Tessék.
Leszúrta a három nikkel-pénzt, megtörülte izzadó homlokát és fenségesen hajlongott a feministák felviharzó éljenzése közben.
Ezt a sikerűlt estét három kolumnás cikkben írta meg a saját újsága számára, mint „kiküldött tudósítónk“. Azután a Kis-Biká-ban ülte meg ünnepi torát, tizenhárom üveg sör kisérete mellett; ebből kilencet maga gyűrt le, négyet egy éhenkórász riporter, akit ő fedezett föl a magyar újságírás örök dicsőségére.
Levinszky soha nem ivott bort, csak sört. Az árpalé sajátságos, keserű melancholiába ejtette Lengyelország elszakadt fiát s ilyenkor lelkével vonított a tele holdra, ahogy ő szokta mondani. Elhanyatlott nemzetének sok százados fájdalma zokogott mélydöngésű hangjában s ilyenkor megszépűlt a csúnya kis ember; savószínű szeme sötétebben ragyogott, Petőfies ádámcsutkája hősies keménységgel ült ki sovány nyakán; kis gidaszakálla hegyesen rezgett, mint valami gyilkoló panganét.
A kocsmából egyedűl vágott neki az éjszakának. Május gyönyörű csillagai mosolyogva ragyogtak a sötétkék mennyboltozaton, mint egy óriási operaháznak a boltozat-csillárai. Levinszky nagyon szerette a tavaszi csillagokat; levette kalapját és fölintegetett hozzájuk:
– Szervusztok, apró kis pikolók!
A holdat fizetőpincérnek hívta, a csillagokat pikolóknak.
Útja valahogy a Csokonai szobra felé sodorta. Ahogy rápillant a hangtalan ércemberre, egyszerre fejébe szökken a vér, a halhatatlanság mámora megcsapja, mint valami szédítő illatözön; rajongó lelkesedéssel rázza rongyos kalapját a mosolygó Anakreon felé. Azután egyet gondol, átlép a szoborkert vaskorlátján, felmászik a márvány talapzatra s hajadonfővel messzeható hangon rákezdi magános monológját az éjszakában:
– Csokonai Vitéz Mihály! Vitézek vitéze, diákok diákja, ősöm, apám, Jehovám, poétám, mindenem! Te szent bohém! A szabadságimádó, leigázott lengyel nép fia vallomást tesz neked, az éj templomi csöndjében, hogy nálad nagyobbat nem ismer. Te hős, te próféta, te vátesz, te jós! Megjósoltad ezelőtt száz esztendővel, hogy 1896-ban utcánjáró kutya sem szeretnél lenni. Jóslatod betelt: sintérek járnak palotáink előtt és a legnemesebb állat nyakába dróthurkot vetnek. Gyalázat! Gyalázat! Tiltakozom ellene a szent szabadság nevében! A kutya is nemes állat, az ember is nemes állat: hogy meritek egyiket is bántani? Hah, zsarnokok! Hiszen ti a kutyákat és az embereket egy mértékkel méritek! Rabszolgákká gyalázzátok a természet remekét! Reszkessetek, holnap egy öt kolumnás cikket mázolok fenséges pofátokhoz! Ti öltétek meg ennek az áldott fiúnak, ennek a félistennek – (itt elfakadt az ember sírva, de lenyelte könnyeit és dörgött tovább): Ti öltétek meg ennek az isteni fiúnak is a lelkét; hurkot vetettek a nyakába pribékek, börtönbe dobták, éheztették, sanyargatták, míg meg nem írta a Tihanyi Echót és az Arany trombitát, hogy bömbölt dühében a tirannizmus! (Itt összezavarta Csokonait Sárosy Gyulával.) Evoé, evan Bacche, evoé! Evoé, dicső Csokonai! Evoé, magyar Bacchus! Szent elődöm az ivászatban és írászatban! Testvérem tintában és betűben. Elvtársam a zsarnokság gyűlöletében. Lengyel fejedelmi vér zubog ereimben, óh költő! De ha tudnám, hogy zsarnoki vér, megnyitnám a csatornáját – (ekkor kikapta nadrágja zsebéből penicilusát és fenn villogtatta): és kibocsátanám, hogy kutyák igyák fel! Kutyák! Akikre sintérek vadásznak. Csokonai Vitéz Mihály! Tudom, hogy szeplős voltál és szeretted a mustot; ezért vagyok én rokonod, bár lengyel hercegi családból származom. Lengyel vagyok, de büszkén vallom magyarnak magamat. És ha majd riad a végítélet harsonája –
– Szálljon le onnan az úr. Hallja! Menjen haza, ne kiabáljon itt. Ez csendháborítás.
Egy odatévedt rendőr, az eleven próza, így nyírta ketté a Levinszky költői zajongását. Ekkorára már egész csapat ember vette körűl a szobrot és hallgatta nagy vidáman a késői szónokot. Voltak, akik ráismertek:
– Hiszen ez Levinszky, az újságíró. Szervusz, lengyel herceg!
Levinszky mosolyogva lengette nekik a kalapját. Azután a rendőrhöz fordult:
– Uram! Ön is a magyar államot szolgálja, én is. Ne bántsuk egymást. Én nem bántok senkit, csak Csokonaival beszélgettem. Ittam egy kicsit, de azért tudom, merre mutat a Göncölszekér rúdja. Arra van az én hazám. Óh, szerencsétlen Lengyelország! Jesce Polska nye zginula! Mint a nagy izé énekli. Magyar és lengyel: egytestvér, uram! Vagy nem? Hurráh Magyarország! Hurráh Lengyelország!
– Hurráh! – rivalgott a tömeg.
– Oszoljanak! – pattogott a rend őre. Levinszky is kiterjesztette két karját, mint az áldani készülő pap.
– Oszoljanak. Jó éjt, uraim!
Azután a szobor felé fordult:
– Jó éjszakát, apám!
Rossz kalapját keszegen a fejébe nyomta, bátorakat lépve, de mégis ingadozva, megindúlt arra, amerre a Göncölszekér rúdja mutat.
A Göncölszekér rúdja pedig egy kis kurta kocsma felé mutatott ezen az éjszakán. Levinszky, mint a katonák szokták mondani: „feltartóztathatatlan előretörés ösztönével“ nyomúlt minden bánatnak e földi temetője felé. Nem is nézte az útat, csak a szimatja vezette, mint a kipróbált vizslakutyát.
Amint így bandukol, a János vitéz belépődalát dúdolva, egyszer csak harsány kiáltás csapja fülön:
– Levinszky úr! Megálljon! Álljon meg csak!
Háta mögött szaladó kopogás, lihegés, szuszogás. A lengyel herceg hátrafordúl és megáll. Bevárja az ismeretlen ellenséget, vagy jóbarátot. Kicsit mozgott vele a föld és néha kettőnek látta az utána szaladó alakot.
Zsuzsi volt, az udvarbeli kövér szolgáló.
– Levinszky úr, azonnal jöjjön haza. Családi meglepetés várja.
A lengyel herceg egy picit megingott a váratlan hír hallatára; nagyot nyelt kettőt, levette viharkalapját, megvakarta a fejebubját és meredt halszemekkel bámúlt a két emberre szabott húsú Zsuzsira:
– Mi?
– Jőjjön haza! Családi meglepetés.
Levinszky gondolkozott és furcsát gondolt:
– Családi meglepetés? Hű, a kis késit, ezt nem vártam. Fiú vagy lány?
Azt gondolta, hogy a felesége hirtelen lebetegedett és kis Levinszkyt szült.
A cseléd már nem hallotta ezt az utolsó kérdését, újra neki eresztette a gőzt, messze döcögött már, mint egy két kerekű debreceni talyiga.
Levinszky csak bámúlt, félig sóbálvánnyá válva, mint a maga pusztúlásának ártatlan Lóth-ja. Így hát az asszony megszaporodott volna? Hm. Cifra egy munka ez. Hiszen ha jól felgondoljuk… És elkezdette az ujjain visszafelé számlálni a kilenc hónapot. De nem jött ki, sehogysem jött ki. Érthetetlen! Nem is látszott azon az asszonyon semmi. Még ezelőtt egy jó héttel ugyancsak megtapogatta, de rendes állású volt. Látszik az, mikor már nő a ház eleje. Hejnye, a kutyateremtésit ennek a nemjó világnak! Még ez csapta csak meg a peteket!
Ekkor egy tragikus gondolat villant fel gőzölgő agyában:
– Az a gyerek nem az enyém. Másé! Az asszony félrelépett. Hű, a keserves mennybenlakozóját…
Megtapogatta zsebét, benne volt a penicilus. Nagy elhatározás kúszott föl szívéből az agyvelejébe: megölöm az asszonyt!
És most már határozott léptekkel, zordonan tartott hazafelé.
Amint az udvarra belép: gyereksírás vágja szíven. Még pedig jótorkú gyereké. Levinszkyvel egyet fordúlt ez a szép világ. Szemébe vágta kalapját és benyitotta a pitvarajtót.
A pitvarban sárga kis gyermekkocsi, benne egy sivalkodó embercsemete. A kocsi mellett, csak most néz nagyot a lengyel herceg, Margit áll, az ő kedves, szép és okos leánya. Hát az asszony? Benyilaz egy öldöklő oldalpillantást a szobába: az asszony ott sír, az asztalra borúlva.
Na, most már mi ez? kérdezte Levinszky magától. Az ágy rendben; az asszony felöltözve; a gyerek a kis kocsiban, az ő Margit lánya a kocsi mellett. Hogy jöttek ezek így össze?
Tarkójára taszítja kalapját és rozsdásan zörgő, mély hangján elbömböli magát:
– Hát mi baj? Az istenit!
Levinszkyné fölriad. Itt a férje. Gyere csak, gyere, épen jókor jöttél.
A lengyel herceg még egyet ordít:
– Mi baj? Mi?
Levinszkyné, mint egy falusi Niobe, könnyé válva, rámutat a kis színésznövendékre:
– Ott van a drága! Ott van a kedves! Ott van az aranyos! A te szerelmetes csemetéd! Megbabázott!
Levinszky fejéből tisztúl a köd. Kezdi érteni a dolgot.
– Micsoda! Ez a prunkó a tiéd?
Margit nem sír. Csendesen szól:
– Az enyém.
Levinszkyné el kezd kiabálni:
– Bukott kisasszony! Elbukott! Elbukott a gyalázatos! És még volt szeme hazajönni, világcsúfjára.
– Volt. – Mondta rá keményen a kis színésznő.
Levinszky nem tudott se köpni, se nyelni. Az asszonyra nézett: elborúlt; a leányára nézett: könnye csordúlt; a kis evickélő emberre nézett: repesett a lelke és kacagás bizsergette szívét. Még ilyet nem pipált, mióta kétágú. Agyonüsse ezt a huncut bestiát? Aki gyalázatot hozott az ő nemesi nevére. Minek üsse? Agyon van már az ütve úgyis.
Rettentő nagyot kiáltott Margitra:
– Fiú vagy lány?
A hatalmas hangtól a kis emberben bennrekedt a szusz. Elhallgatott. A színésznő csendesen felelt:
– Fiú.
Levinszky jó nagyot ütött öklével az asztalra, úgy, hogy egészen elzsibbadt a keze. Ebbe az ütésbe kiviharozta haragját. Utána kezdett lehűlni, lecsendesűlni. Egy széket húzott a kis gyerekkocsi mellé, ráült lovagolva, állát a szék támlájára fektette és nézte, bámúlta a kis csemetét sokáig. Felhajtotta a takaróját, megpacskolta fehér kis testét.
– Fiú ez. Csakugyan fiú.
Azután a lányához fordúlt:
– Hol vetted ezt, te! Te mulya!
Margit dacosan egyet rántott a vállán:
– Az isten adta.
Levinszky megint háborogni kezdett:
– Ne feleselj velem, mert kapóra váglak. Felelj illedelmesen. Ki az apja ennek a gyereknek?
– Ejnye. Ki az? Mi az?
Margit megint vont egyet a vállán. Nem akarta megmondani. De az apja szeme forogni kezdett.
– Megállt benned az ütő? Mi az a Toronyi?
Levinszky Margit dacosan vágta ki:
– Szinész a Királyszinházban.
Levinszky köpött egyet.
– Marha. Nem tudtál akkor már egy grófot fogni?
Erre a kis színésznő sem állta tovább a dicsőséget, eltört a kis mécsese, keservesen kezdett zokogni.
Levinszkyné fájdalmas kárörömmel gúnyolta:
– Sírhatsz már, drágalátos kisasszony! Csakhogy most már késő. Hanem hát jól van ez. Színésznőnek kell adni egy becsületes anya leányát! Köszönd az apádnak, aki elég bolond volt, hogy hallgatott a te szamár fecsegéseidre. Amit most eltörtél, azt nem ragaszthatod össze többet. Bukott kisasszony.
Levinszky megsokalta az asszony regnálását; rámordúlt:
– Bukott kisasszony. Te is elbuktál, szamár.
Levinszkyné fölcsattant a magas égig:
– Ki? Én? Én buktam el?
– Te hát. Mit jajgatsz! Igaz, hogy én buktattalak el, törvényesen; de mi a frász a kettő közt a különbség? Semmi. Te is csak kenyérre kened a vajat, mint más. Gyerek: gyerek; egyformán születik, akár mondva készült, akár amúgy. Sohse búsúlj, fiam; megesett ez mással is, még sem rogyott le a csillagos ég. Szép kis kölyök, eszem a lelkét; megéri azt a kis fáradtságot. Hogy hívják?
Margit könnyein keresztűl mosolygott:
– Lacikának.
Levinszky hozzádörzsölte pemzli-bajuszát a kis ember arcához; bolondos szavakat gügyögve neki. Lacika először hunyorgatott, azután furcsa grimaszokat csinált, szepegett-piszegett, míg végre eltört a mécsese.
Fiatal, kis anyukája ringatta, csitítgatta kedvesen.
Levinszkyné nem volt se holt, se eleven. Mit! Hát ez az ember ennyibe veszi az egészet? Még csak nem is káromkodik egy retteneteset? Még csak le sem töri annak a gyalázatosnak a derekát? Ezt már nem lehet kibírni. Kapta magát, gyorsan levetkőzött és lefeküdt. Takarójába dugta a fülét is, hogy többet egy szót se halljon.
Az idő már hajnal felé járt.
A lengyel hercegre még nem ért rá az álom. Mosolyogva bámulta az apró, kis szentet, amint édes anyja mellén dőzsölve csüngött, mint egy pióca. Szuszogva, fúldokolva szívta az élet eleven kútfejét.
A kis színésznő pedig, csöndesen ringatva térdén, halkan, mintegy félálomban dúdolászta:
– Kicsi baba, te rossz baba! Ki fia vagy? A mamádé. Ki a mamád? Nem hercegnő, nem is grófnő, csak egy szegény, kis színésznő. Aludj, aludj, kis emberke, álmodj szépet. A te anyád nagy bolond volt; miért bolond az anyukád, kis Lacikám, csöpp virágom? Azért bolond, mert apádat, a svihákot, elengedte: hadd repüljön, hadd szaladjon, világ-végig meg se álljon. Nem is adott egy fillért sem, nem adott kis Lacikának; pedig bizony jó lett volna, kis fiunak takaróra, pirosselyem takaróra, ezüstfehér kis kocsira, csipkés, selyem kis párnára, hogy az én csöpp madaramnak lett volna szép, szőke fejét mire hajtani, nyugodtan. De az anyád nagy bolond volt; azt a tolvajt, ki meglopta, kirabolta: nem is adta törvénykézre, szabadjára bocsátotta, menjen, merre más nap jár. Minden bánat, minden nehéz keserűség, nyomorúság: az ő vállát, az ő szívét töri, töri, míg csak él. S még azok is, akik neki úgy szülői, mint neked én, még azok is meggyalázzák, arcúl verik, lelkét hamis, rossz szavakkal ostorozzák. Mert anyukád, kis magzatom, nem hercegnő, nem is grófnő, csak egy szegény, kis színésznő. Aludj, aludj, kis madaram! Édes anyád lágy ölében álmodj szépet, nagyon szépet…
A lengyel herceg sírt. Fáradt szemeiből szaporán potyogtak a könnyek. Lefutottak fakó arcán, elrejtőztek, bajusza Bakonyába, gidaszakállán végighúzódtak és beezüstözték pecsétes Ferenc József-kabátját. Nagyon meghatotta leányának ez a pusztába dalolt panasza. Ittas is volt, hát könnyen állott nála az elérzékenyűlés.
Rátette tintás kezét a Margit vállára és azt kérdezte tőle:
– Most már mibe kezdesz? Miért jöttél haza?
A kis szinésznő elnézett messze, a semmibe:
– Lacikát beadom a lelencházba, én pedig megyek vissza Pestre. Egy évem még hátra van. Nem akarok egészen letörni. Feminista vagyok!
Büszkén ütött leányos kis mellére.
Levinszky nagyot nézett és lassan fölemelkedett:
– Feminista? Te is?
– Én is. Magam fogom megcsinálni az életemet. Férfi nélkül. Van hozzá akaratom. Megmutatom!
Ezt olyan szépen, olyan férfiasan mondotta, hogy Levinszky oda volt.
– Margit, Margitkám! A vér csak nem tagadja meg a vért: lengyel herceg volt a mi ősünk, most benned mintha az egész múltunk újra támadna. Szeretlek, becsüllek. Az anyádra ne hallgass, mert az egy debreceni hájfejű civisnek a leánya; soha nem érti meg a mi lelkünket. Soha. De mi ketten tartsunk össze. Én is feminista vagyok. Szabadságot a nőknek, míg új világ nem épűl ezeken a régi romokon. Lacikát pedig majd eltartom én!
A kis szinésznő mosolygott. Lám csak, az apja is a felvilágosodás zászlója alá esküdött. Olyan jó, olyan szép volt ez a találkozás. Laci már elszenderedett, valahol az angyalok mezején járt álmában. Levinszkyné hangosan, ritmikusan hortyogott. A lengyel herceg pedig kezébe fogta leánya kezét és nézett reá, hosszan, hosszan, meghatottan és büszkén, míg könnybe nem lábadt a szeme újra.
A fiumei kikötőből elindúlt velem a Halál hajója.
Beteg voltam nagyon. Már túl az életen, de még innen a halálon. Hazulról azért vittek el, hogy lássam az Adriát és haljak meg az örökragyogású Délen. Az álmodó magyarok sorsát vonszoltam én is a vállamon: amit jobb napjaimban földhözragadt szegénységem miatt nem érhettem el, elhervadásom szakában, napjaim lehullása idején, költözködő lelkem elzsongítására láttatták meg velem. Üdvözlégy Thalatta! Üdvözlégy, morajló végtelenség! Te vagy az elmúlás tornáca; te hozzászoktatod rémledező testemet a semmibemerüléshez. Tenger mellett könnyebb a halál.
Portore fantasztikus sziklakapuján átsuhant hajóm és átsuhant velünk az élet. Még nem hagyott el egészen. Az Adria kékesszürke háta, mint egy roppant cethal, táncolt alattunk. Szabadságot dalolt fölöttünk a Velebit bizarr ormairól szabadúlt szél. Távolról Cherso szigetje rémlett föl, halaványan, mint a tengerbe merülő álom. Mignon dala sírt föl emlékezetemben: Dahin, dahin möcht’ ich mit dir, oh mein Geliebter, ziehn.
Lelkemnek ebben az időben különös villanásai voltak. Az események és a dolgok megóriásodtak képzeletem ködében. Álmaim átfolytak a valóságba; magam mintha két emberré szakadtam volna, s egyikkel ravaszúl és kétségbeesetten figyeltem a másikat. Eszem még nem hagyott el, de a fantáziám sebet kapott és vérzett. A Hamlet sorsától féltettek, akik mélyebben ismertek.
Nem bírtam ezt a gyötrelmes életet.
De hajóm már partot ér. Itt piroslanak rám üde zöld keretből a cirkvenicai kis házak. Mintha csak festve volna az egész. Különszakadva, arisztokratikus magaslaton áll a Therapia palotája; József királyi herceg parancsára nőtt ki a dalmát kövekből; én már a hajóról úgy néztem rá, mint Claudius dán király helsingőri várkastélyára. Ott fogok én meghalni, a sorsomat intézők parancsa szerint.
Az autó röpült velem; s egy hosszú pillanat múlva már a Therapia hatalmas korridorján ültem.
Október utolja volt. Sírt bennem a lélek, a hogy lenéztem a tengerszorosra. Ezüstös-kék ragyogásban fürdött az édes Adria; cicázó delfinek kergették egymást a moló tájékán; gyémánteső szikrázott róluk, mikor hatalmas ívben fölszínre vetődtek. Andalító némasággal úsztak a határon fehér és piros vitorlás bárkák. Veglia szigetéről vékony füstoszlop szállt a levegőbe; olyan görögös szépséggel tündökölt messziről a Velebit oromcsoportozata, mintha a Homérosz istenei most szállottak volna le rá. Az abbáziai part őre, a havasfejű Monte Maggiore, soha még festőibb pompával nem feszítette homlokát az égnek. Óh fáj nekem itthagyni ezt a világot! Istennek ezt a gyönyörűséges kertjét! Adj halasztást halálos pörömnek, fekete bíró; hiszen ez nem Nápoly még, hogy meghaljak utána.
Az alkonyatok isteni színjátékát soha nem felejtem el. A mindenható Nap palástjának aranyos uszálya átfeküdt az egész Adrián. A suhanó hajók, a kis halászbárkák álomszerűen fürödtek folyó aranyában. Nyugaton bíborban lángolt a mennybolt; istenek alkonyatabeli tűzözön öntötte el a fél eget. A Nap bukott, hanyatlott, esett. De szinte zengett a mindenség attól a leírhatatlan színsugárzástól, amely ezt a tragédiát kísérte Beethoveni zeneképpen. Azután mély gyászt öltött a napját sírató Ég; a tenger opálszürke színbe merűlt, a hullámok ezüstszegélye lekopott. Egy rozsdavörös vitorlás, fekete bárka úszott el Cirkvenica előtt; a leereszkedő alkonyatban a bolygó hollandi átkozott hajójának láttam.
Itt halok én meg, ezen a hazátalan parton.
A Therapia királyi parkjában tavaszi pompával virúltak még a virágok. Vastag, kékeszöld kaktuszok hegyesen rengették levelük szuronyát; az alacsony legyezőpálmák finom, sugárba omló lombozatán vidoran táncoltak a napsugarak; csak a gyászciprusok sötétzöld gárdista sora emelte föl néma mementóját: ez itt a Halottak Szigete. Itt soha nincs hervadása a természetnek; itt csak az ember él és hal, hirtelen lehulló virágjaként a múlandóságnak.
Itt halok én meg. Az Adria lesz a koporsóm.
Emberek jöttek, emberek mentek. A Therapia a nyomorúság fényes, szomorú szállója. Nem néztem a szemükbe sem; csak magamat láttam volna bennük.
Napjaim összefolytak; éjszakáimat néma denevérek röpítették suhogó szárnyon. Ez a lovagvárarcú bajterem tele volt szárnyasegérrel.
Holdfényes estéken romantikus toborzót jártak az épület homlokzata előtt.
A világ messzemaradt mögöttem. Csak úgy hallottam múlómódon fölrémlő zaját, mint valami roppant malom távoli zúgását.
Már nem is éltem az élőkkel. A halottak árnyékcsapatával haladtam a nagy sötét híd felé, amely a másik partra átvezet…
Egyszer csak, egy fiatal reggelen, valami fehérség lobog föl a Therapia emelt terraszán. Ott szoktam átsétálni az alkonyatot és a reggeleket. Most valaki megelőzött.
Nem mentem le, csak az emelet korridorjáról bámúltam az ismeretlent.
Fiatal lány volt. Az arca fehér, ruhája fehér; fátyola is fehéren habozta körül fürge kis alakját. Mindig szaladó lépésekkel ment; egyik oldalról a másikhoz suhant; olyan zajtalan tovalebbenéssel, mintha cipője nem is érné a márványköveket. És kacagott. Egyedűl volt, nézte a tengert, szaladt és kacagott. Azután eltünt s egész nap nem láttam.
Én nem jártam le a közös ebédlőbe. Bántott, ha valaki rámnézett. S azt gondoltam, most mindenki rám néz.
Egy budapesti orvosnak a felesége lakott azon a folyosón, ahova az én ablakom is nyílt. Vért köpött és mégis táncolva járt a lépcsőkön. A halálsejtelem nyugtalanságával akarta leszedni virágát minden órájának; ki tudja, meddig élünk? Éljünk. Kártyázott, zongorázott, billiárdozott, csónakázott és intrikált. Irígy volt, gonosz volt, szánnivaló volt; mert tudta, hogy nem sokáig él. Szerette kijátszani, ugratni az embereket. Bolond ötletei voltak. Le kellett élnie minden percét, hogy felejthesse a háta mögött lappangó rémet. Nem kímélte magát, de másokat sem hagyott soha békén. Ilyen asszonyt én még nem láttam.
Bánthatta, hogy velem nem tud kikezdeni. Én nem barátkoztam senkivel. Reggelenként elsétálgatott az ablakom alatt; bemosolygott és ravaszúl villantott szürke szemével: miért nem szól uram?
Lassanként rájöttem, hogy azt a fiatal, kacagó, fehér lányt ismeri.
Ez a különös lélek babonás hatással volt rám. Föl-fölragyogott előttem; láttam sugárzó fekete szemét, alabastrom arcabőrét, lobogó fátyolát; hallottam félelmetesen vídám kacagását. És nem akartam hinni, hogy én még meghalok.
Egy délután, a hogy kilépek a szobámból, éppen a fehér lány arca kacag rám karhosszúságnyiról. A doktorné viszi, karját karjába öltve. Megkövűltem és megnémúltam. A ravasz pesti asszony egy hirtelen gondolattal rámnevet:
– Nem ismeri Maróthy Elzát? Jőjjön, hadd mutassam be.
És bemutatott bennünket egymásnak.
Elza nem sokat törődött velem. Megcsöngette kacagásának kis ezüstcsengőjét és ment tovább. Én visszamaradtam. Azt mondja a doktorné:
– Jőjjön le ma este a társalgóba. Nagyon jókedvű kislány ez az Elza. Egy miniszteri tanácsosnak a lánya. A maga nevét már ismeri. Talán a bátyja együtt járt magával az egyetemen. Jőjjön le. Majd bekopogunk.
Azzal elszaladt Elza után.
Beültem a szobámba. Valami homályos emlék merült föl emlékezetem tavából. Maróthy Elza… Egy Maróthy-fiút csakugyan ismertem az egyetemen. Annak is ilyen perzselő fekete szeme volt, mint ennek a lánynak. Egyszer az újságból olvastam, hogy a lánytestvére, szerelmi bánatában, főbelőtte magát. Emlékszem, milyen irtózatos tisztán láttam akkor a szobaszőnyegén végigterűlő úrileányt, akinek fehér homlokából csöpög a piros vér.
Beteg fantáziám hirtelen átfestette a valóságot a maga kedve szerint. Iszonyú gondolat kezdett felóriásodni rémült lelkemben: ez a Maróthy-lány lőtte főbe magát s nem halt bele; csak kedélyrázkódás áldozata lett; most félőrűlten járja a világot. Igen, mintha olvastam volna, hogy Maróthy Elza megtébolyodott. Irgalmas Isten, hát ő volna, ez? Hogy került ez ide Cirkvenicába? Miért hozták éppen ide, hogy én is lássam? Micsoda hely ez a titokzatos, magános lovagvár? Micsoda borzalmakat tartogat még számomra ez a rövid élet? Hova kerültem én? Hova hoztak engemet, olyan rejtelmes óvatossággal?
Megállt a szívdobogásom, a fejemben valami szörnyű fény villant át.
Remegve nézem a szobámat: nincs itt áruló jele annak, hogy élve eltemetettek átkozzák benne az időt? Nem lesnek itt engemet rejtett szemek valahonnan? Hátha most is rámnéz valaki, s látja hamuszínűre sápadt arcomat, rémülőre tágult szemem feketéjét? Hátha éjszaka, mikor alszom, bejön valaki szobámba s itt áll sokáig a sötétben az ágyam előtt? Hátha nappal is követő árnyékként suhan utánam és kilesi minden gondolatomat? Álmomban talán össze-vissza beszélek s valaki hallgatja, fölírja rémlátásaimat? Hátha én már innen soha ki nem szabadulhatok? Soha nem láthatom a hazámat, a városomat, az édes anyámat? Egy óriás koporsóban sorvadok, rámzárták a fedelét, nincs levegőm, megfulladok, megfulladok!
Ki akartam rohanni, de az ajtómon háromszor kopogtattak.
Mi az? Ki az? Értem jöttek?
Odakinn fölcsendűl a Maróthy Elza kacagása. Aha, a doktorné sürget. Várnak.
Nem bánom, akármi lesz, de én nekimegyek ennek a borzalmas estének. Elgyávult lelkemet az akarat páncéljába ráztam és kiléptem.
Hogy néztek rám! A doktorné szemében hideg rémület reszketett. Elza visszás vídámsággal röpködte be a folyosót. Az eleven halál fehér pillangója.
Az egész hatalmas baj-vár üres, kongó, sötét. Csak mi hárman tébolyogtunk benne.
Megindultunk a társalgóba. Le a földszintre.
Hallottam, hogy a doktorné halkan ezt mondotta magának útközben:
– Ma nehéz napom lesz.
Új réműlet fogott el. Mit akar ez a ravasz asszony? Hova csalnak engemet? Talán egy fekete zárt kocsi áll lenn a kapu előtt, abba bedobnak, bezárnak és visznek az iszonyatok poklába. Nem jobb volna visszarohanni szobámba? Nem. Akármi lesz, nekimegyek.
A doktorné karonfogott s úgy jött velem. A fehér lány előreszaladt.
Amint a lépcsőfordulónál kilépek a nagy oszlop mögül: a borzalomtól gyökeret ver a lábam.
Maróthy Elza ott űl egy lépcsőfokon. Gyönyörű fehér selyemruhája söpri a szőnyeg porát. Balkezét a térdére nyugtatja, különös fejét a tenyerébe fekteti, szemepilláját húnyóra zárja és halkan monológizál:
– Hallom, hallom, mit beszélnek. Rólam folyik a szó, tudom. Hiába titkolóznak, én a falakon is keresztűllátok.
Ez a leány őrült.
A szívem úgy vert, majd leszakadt. A doktorné rám nézett; fehér volt, mint a fal, de mosolyogni próbált:
– Tréfál. Csak tréfál. Így szokta Elza. Nagyon jókedvű lány.
Maróthy Elza fölállt és álomjáró, imbolygó lépésekkel ment előttünk. Mintha nem is tudná, hogy itt vagyunk. Ment egyenesen a társalgóba. Mi utána.
A hatalmas bíbortónusú teremben csak egy villanylámpa égett. Idegen borzalom settengett az árnyékba vesző háttérben. A tengerre néző ablakok úgy meredtek reám, mint az éjszaka besandító rémének óriás szemei. Csönd fagyott itt rá a lélekre; az élet mintha ravatalra lett volna terítve. Sötét angyalsereg járatta itt táborát.
A világított teremzugban, egy kis piros asztal mellé ültünk. Maróthy Elza szembe velem. A doktorné középen.
Én nem voltam ura egy szónak sem; de a fehér leány idegesítő jókedve hamar kivirágzott. Kacagva lobogtatta felém fátyolát s elkezdett gúnyolni:
– Mit bámúl olyan ijedten? Maga tanár? Nincs felesége? Miért nem házasodott meg? Nem örökölt semmit az apjától? Nekem húsz fillér a jegyajándékom, nem pályázik?
– Nincs pénzem, – mondottam iszonyodva.
– Kártyázni kell! – kiáltott rám Maróthy Elza. S egy csomó kártyát elébem dobott az asztalra.
Éreztem, hogy a vér elhagyja arcomat és nehezen verő szívembe tódúl. A doktorné hökkent mosoly lárváját fagyasztotta arcára; de láttam, hogy a keze reszket.
Maróthy Elza lábát odanyújtotta az enyémhez. Parányi, fehér antilop-cipője rápihent a lábamfejére. Mintha valami különös üzenni valója volna. A szeme szemembe volt kapcsolva; szédületes mélységet sejtettem benne. Nem bírtam ki tekintetét, föl akartam állani.
Kint, az ablak alatt, mintha szürke rémek suhantak volna át.
A leány hirtelen felugrott és rám szólt:
– Miért nem dícséri meg a ruhámat? Talán nem tetszik? Ez a fátyol nem tetszik?
Fehér felhőbe burkolta magát.
– De nagyon szép, nagyon tetszik, – dadogtam. A szavak halvaszülettek meg ajkamon.
Maróthy Elza lassan közeledett felém. A fátyolával volt megakadva; két karjára fektette, úgy mutogatta.
– Nem lát maga? Hát nézze meg, na nézze meg, jól! Ez a selyem árnyékolás, ez a fínom rojt, nem érdekes? Mi? Mennyire becsüli? Ötvenezer korona? Hm? De nézze meg hát, jól nézze meg!
Egészen hozzám hajolt és arcomhoz dugta fátyolát. Hátraléptem, mert az őrület ragadós, s ez a lány egy újjnyira van hozzám. Ránéztem: háborodott mosoly játszott gyönyörű, alabastrom arcán. Ofélia visszajár? Hol vagyok én most? Az eszemben minden összezavarodik. Hamlet királyfi lelke vergődik bennem? Ez itt a helsingőri királyi palota? Ki ez az őrült lány? Mit akarnak itt énvelem? Hiszen én nem olyan beteg vagyok, nekem a szívemet tépdeste véresre a halál. Az én elmém még világosan áll agyam tornyában, mint ragyogó fárosz a tenger fölött. Erővel bele akarnak kergetni az őrületbe? Segítség! Elevenen akarnak eltemetni! Az őrűltek-házába hoztak, pedig én nem vagyok beteg! Menekülni, menekülni, míg nem késő.
Ezek a zűrzavaros gondolatok sikoltoztak bennem, de ajkam zárva volt; nem árultam el magamat. A doktorné fölállt és ijedt mozdulattal nyújtotta felém karját, valamit akart mondani. Én nem vártam meg; meghajoltam és kitántorogtam a borzalom cinterméből.
Odakinn valami szörnyű vihogás nyerített föl az ablak alatt. Figyeltek bennünket.
Fölrémledeztem a lépcsőn az emeletre s bezuhantam a szobámba. Bezártam az ajtót, az ablakomat kinyitottam: ha jönnek értem, kiugrom az ablakon és levetem magamat a mélységbe.
Úgy vártam ott, a sötétség pagonyában meglapúlva, mint a halálrazavart jávorszarvas, akit fölvont fegyverrel üldöz a vadász.
Órák vánszorogtak át a múlandóságba. Mintha megőszültem volna. De nem jött értem senki.
Másnap a doktorné beszólt az ablakon:
– Jó reggelt tanár úr! Hogy aludt?
– Kitünően, – vágtam a szemébe.
– Nem haragszik a tegnapi tréfáért?
Ránéztem gyűlölettel, kezem ökölbe szorult. A szememmel akartam átszúrni ezt a kiállhatatlan asszonyt.
– Maróthy Elza töredelmesen kéri bocsánatát, de igazán nem gondolta, hogy maga ennyire érzékeny.
– Az a szegény lány csöndes őrült, – mormoltam szomorúan.
A doktorné jóízűen kacagott:
– Dehogy! Nincs annak semmi baja. Szerepet játszott; próbára tettük a maga idegeit.
Azzal lerohant a lépcsőn.
Én csak álltam és bámúltam. Szédelegve forgott velem a világ.
Harmadnap már hiába lestem a fehér fátyolos leányt, eltűnt, mint egy különös álom.
Ma sem vagyok tisztában az egésszel: átéltem-e azt a félelmetes estét, vagy csak álmodtam?…
Azután jött a tavasz. A tavasz elhozta Lédát, a legromantikusabb leányt, akit életemben ismertem. A súgár Léda elhozta a felelőtlen szerelmet; a szerelem a boldogtalan boldogságot, a boldogság a küzdelemre fölajzódást, a küzdelemvágy az akaratot, az akarat pedig a drága életet. Lelkem megtisztult, testem megerősült, elmultak bizarr és fantasztikus álmaim. Meggyógyúltam.
Hanem a tengertől azóta félek: a tengeren szellemek járnak.