Ezer gondolat rajzott fejemben. Csintalan, gonosz tervek. Ejh, csillapodj átkozott vér! Nem megmondta-e az öreg ur, hogy talpig derék embernek tart? És mégis… Nem voltam már egy csöppet sem álmos, csak kiváncsi és türelmetlen.

Ugy izgatott, ugy taszitott egy sor gonosz ördög, hogy kérdezzem meg valakitől, melyik a Marcsa. A hálótársam. Az ördögbe is, ki volt valaha közületek ilyen helyzetben? Az vessen rám követ, ha nem akart belőle hasznot huzni!

Folyt még a trics-tracs egy darabig, az asszonyok, leányok sugdostak, nevetgéltek, egyik-másikkal én is beszélgettem, de nem mertem előhozni különös esetemet, mely örökké ott motoszkált a fejemben. Csodálkoztam, hogy ők sem tettek rá célzást. Hogy lehet az? Hiszen hallották, előttük mondta Fritzmayer. S nem mondhatni, hogy nagyon szemérmetesek lettek volna. Kivált özvegy Nagy András Gáborné meg a Lahonyi szenátorné hogyan tudták elhallgatni! Olyan csipős nyelvecskéjük volt mindakettőjüknek, mint a csalán. A hamis, szabad száju Bulykainéről nem is beszélek.

Nyugtalanul ődöngtem egyik szobából a másikba, ide-oda csatlakozván. Az öreg Fritzmayer leült preferancot játszani a kőszénbánya tulajdonossal, Lahonyi szenátorral és egy harmadik rőtszakállu emberrel, akit egyszerüen „Muszkának“ neveztek azon a réven, mert egy testvérnénje egyszer Szent-Pétervárra utazott. Illendő számu gibicek vették őket körül, részint menekülők, részint a gazda rokonai és fiai. Az ördög tudná melyik kicsoda. Még sokkal élénkebb volt a másik szögletben a másik kis asztalka, ahol Varga Mihályné asszonynéném kártyát rakott ki, s egy nagy csomó fiatal asszony nézte, némelyik lábujjhegyre állva. Hangos nevetés csattant fel egyszer-egyszer, mintha csöngetyük csillingelnének. Valami furcsát mondhatott ilyenkor a fölvetett kártya.

Ez az ebédlő melletti szobában folyt, bent az ebédlőben a nap szerencsétlen eseményeit tárgyalták. Kinek a háza dőlt össze, ki hogy menekült, ki mit vesztett – mig végre az öreg asszony Fritzmayerné fölkelt a kályha mellől, betette a kötést a kis kosárkájába, miután előbb a kötőtüvel megvakarta a tarkóját és ásitott.

– Gyerekek, lefeküdni!

– Még maradni szeretnénk, mamuska – mondá a szép András Gáborné.

– Ti öregek maradhattok miattam, de a fiatalságnak még nőni kell.

A parancs csak a leányoknak szólt, akik nyugodalmas jó éjt kivántak (a nevelőbeliek pukedlivel) aztán kivonultak, ki jobbra, ki balra a szobákból.

De hála istennek, nekünk se lehetett sokáig maradásunk. Két drabális parasztszolgáló jelent meg nemsokára óriás csomó dunyhát cipelve, amit az ebédlő közepére hajitottak, azután eltüntek és uj szallitmánynyal tértek vissza, egy egész boglya vánkos és derékalj meredezett szinte a padlásig.

Megint eltüntek és két-két zsup szalmát hozott mindenik.

– Hát itt mi lesz? kérdém.

– Hát ágyat vetnek a padlóra, a divánokra vagy az összerakott székekre, ahogy lehet.

Erre természetesen oszladozni kezdett a társaság, a preferáncot is abbahagyták, szükség volt a székekre. Az öreg ur meggyujtott egy gyertyát és megfogta a kezemet.

– No jőjjön Ovidius öcsém, megmutatom a szobáját, de igyék még egy kvaterkát velem.

– Köszönöm, nem iszom már.

Maga indult elől a gyertyával, én utána kullogtam az ambituson. Csipős hideg volt, az öreg ur fázósan gombolgatta a kabátját.

– Az ott a szoba, az az utolsó, el nem lehet téveszteni.

S kezembe nyomta a gyertyatartót.

– Visszamegyek, mert nem hoztam kalapot…

– És az izé… dadogtam – az izé… Ki van nyitva?

– Oh hogyne? Hiszen a Marcsa…

– Már bent van? kérdém önkéntelenül és a szivem dobogni kezdett.

Az öreg ur meghallotta, hátra fordult.

– A Marcsa már régen alszik. Ne költse föl, öcsém, mert korán kell fölkelnie.

Tehát a Marcsa már alszik. Milyen kár! Hiszen az lett volna az egészben az igazi poézis, amikor a Marcsa levetkőzik. Az az incselkedés! Oh Istenem. De kár, de vétek azért a jelenetért! Hogy irult-pirult volna! Milyen vita támad abból! Bizonyosan azt követeli, hogy oltsam el a gyertyát. Nem, nem! Nem oltom el, hanem inkább behunyom a szememet. (Persze, hogy nem hunytam volna be.) Vagy pedig megindul az alkudozás: hát jól van, eloltom a gyertyát, hanem ennek fejében engedje meg a Marcsa, hogy én füzzem ki a miderjét, vagy én huzzam le a topánkáit… S igy következett volna szó a szóból, mosolygás a sok szóból, dévajkodás a mosolygásból, és a többi, meg a többi. Oh Marcsa, Marcsa, mit tettél, hogy lefeküdtél!

Huh, kutya fogantotta! Egy pajkos szélroham jött és eloltotta a gyertyámat.

No már most mit csináljak? Minden zsebemet kikutattam. Nincs benne gyufa. Egy országot egy gyufáért!

Visszatérjek az ebédlőbe? Nem, nem, ott már talán vetkeződnek az asszonyok. Legjobb lesz, ha egyszerüen benyitok (ugyis ott állottam már közvetlen az ajtónál), Marcsa talán fölébred s az jogcim lesz a beszélgetésre. Egy théma. Lehet belőle valamit csinálni. Mindenekelőtt egy kérdést: „Merre van kérem kisasszony a gyufa?“ De hát kisasszony-e Marcsa? Ejh, hát miért kellene éppen kisasszonynak lennie az én Marcsámnak? Hiszen egy kisasszonyt még se tehetnek józan észszel egy fiatalemberrel egy szobába. Hogy is gondolhattam ostoba eszemmel, hogy kisasszony? Az ördögbe is egy leányban több a szemérem, hogysem ilyesmibe belemenne. Asszony a Marcsa, punktum. S az se kap ezért a pápától soha aranyrózsát. Mert még asszonynak is furcsa vállalkozás ez. Bizonyosan özvegyasszony, mert ha férje volna, hát nem tudom, hogyan igazolná az eljárását. Igaz, hogy végveszély idején történik s ilyenkor megszünik az etikett, csak ember és ember van, akár szoknyában jár, akár pantallóban és menekül, ahova lehet és amiképp lehet, nem az erényét menti ilyenkor, de az életét.

Saját okoskodásomtól mintegy felbátorodva, nyitottam ki az ajtót és beléptem. Koromsötétség volt bent, mint a kos szarvában. Hogy találom itt meg az ágyamat, vagy a gyufát? Hátha nincs is gyufa? Szivem hangosan dobogott s lábaim a földbe gyökereztek. Csodálatosan különös volt a helyzetem. Egyszerre eszembe villant, hogy három ut áll előttem: vagy nevetségessé kell válnom, vagy gyávává, vagy szemtelenné. Tessék ebből a háromból választani. Megvallom (mi türés-tagadás), még a szemtelenség legjobban felelt volna meg ambiciómnak, de azt még is meg kell kezdeni valamivel, mig ellenben a gyávaság a legkényelmesebb kezdetnek és ideiglenes folytatásnak, az ember megkeresi az ágyát, vagy a gyufatartót és levetkőzik – és rábizza magát a véletlenre, az álomra, vagy nem tudom én mire. Csak kitalál az a kis huncut Ámor valamit, vagy én belém bujva vagy a Marcsába bujva, ami lehetővé teszi, hogy egy kicsit fecsegjünk együtt, a pikáns helyzetből kifolyólag.

Hanem már most merre tapogatózzam az ágyam után? Balról szabályos lélekzetvételek hallatszottak. Ott alszik ő. Vérem bizseregni kezdett. Szemem káprázott, szinte látni véltem alakját a habvánkosok között s keblének emelkedését. Volt egy momentum, csak az isten őrzött, oda akartam lépni… de nem, nem, ez brutális lenne. Mit mondana az öreg Fritzmayer? Ovidius öcsém, maga egy komisz fráter!

Nem, én nem vagyok komisz fráter, van bennem jellem és erő; jobbra kanyarodtam, jobbra kell az ágynak lennie. Valami almárium-félébe ütődék, ki is tört az üvegje, nagy csörömpöléssel esett szét.

– Bocsánat, mondám hangosan, azon hitben, hogy Marcsának föl kellett ébrednie a zörejre – nincs gyufám és az ágyamat keresem. Nem mondaná meg nagysád?

Nem jött felelet s a szabályos lélekzetvételek meg nem szakadtak.

Tovább tapogatóztam s valóban ott volt az ágy, mellette egy üres szék és éji szekrény. A szekrényen azonban nem volt gyufa. Elfogott a méreg, a boszankodás. Az ördög vigye az egész dolgot, nem igy képzeltem. Megvetlek, Marcsa, te álomszuszék! Hirtelen lerángattam magamról ruhámat és a paplan alá bujtam.

Egy darabig hallgattam meglapulva, mint a nyul, az alvó hölgy lélekzetét, összerezenve, ha mozdult és ágynemüje suhogott. Ah, milyen ingerlő suhogás! Szemem valóságosan átszegezte a szuroksötétséget s nem tudtam levenni arról a környékről, ahol őt véltem. Fantáziám segitségére rohant a szememnek s kéz kezet mos, egyik a másikat bolonditotta. Agyam forró volt. A női test illatát éreztem az egész szobában. – Oh Fritzmayer, öreg Fritzmayer, de elrontottad az éjszakámat!

És mégis, ami nem illik, nem illik. Hiszen csak fel nem költhetem. Reggel panaszkodnék és Fritzmayer szemrehányásokat tenne. Legokosabb lesz barátom, – mondám magamhoz – ha elalszol és játszod a hideg ángliust.

Próbáltam behunyni szemeimet és a fal felé fordulni, de hasztalan. Gonosz manók, a saját gondolataim csak egyre szurkáltak, piszkáltak: Ejh, mit törődöl te Fritzmayerrel? Hátha az öreg kópé maga is egy kis mulatságot akart neked szerezni? Hiszen csak van esze, hogy nem akart erőnek erejével Szent Antalt csinálni egy fiatal ujságiróból? De ha azt akart is, mit tehetek én róla, ha a Szent Antal tüzét érzem magamban kigyuladni? S ki tudja végre, hogy maga a szép Marcsa is nem-e vágyik egy kis kalandra? De akkor mért aludt el a mamlasz?

Nem tudom, meddig hánykolódtam igy az ébrenlét és az álom mesgyéjén. Talán aludtam is egy kicsit, de milyen nyugtalan, fárasztó volt ez az alvás! Csak azt tudom, hogy amikor feleszméltem és kinyitottam a szemeimet, még mindig sötét volt a szobában, de az alvó szuszogása nem hallatszott többé.

Kissé fölemelkedtem félkönyökre, a Marcsa ágya felé pillantva. Hát néhány tüzszikra fénylett ott és sziporkázott.

Hohó! Ott ég valami. Látszott is a feketeségbe beleolvadni valami szürke sáv – mintha füst volna.

– Marcsa nagysám! kiáltám önkéntelenül.

– Tessék? felelt erre egy hang, egy sajátságos rezgésü hang, mely nekem rögtön feltünt.

– Kegyed az, Marcsa nagysám.

– Én, volt a kurta felelet.

– Meggyult valami kegyednél, szikrákat látok…

– Ej, dehogy, felelt az előbbi furcsa hang. – Csak a pipámból szállt ki egy-két szikra a kupakon keresztül. Semmi az.

– Szent isten! kiáltottam fel csodálkozva. – Kegyed pipázik?

– Most gyujtottam rá, hangzott elfogulatlanul. Mintha egészen természetes lenne, hogy ő pipázik.

Soha ilyet! És milyen utálatos vastag a hangja. Hát már most mit mondjak neki erre? Egészen megzavart ez a bolondos dolog.

– És mióta pipázik kegyed?

– Már inas koromban kezdtem.

– Inas korában? Mit beszél? Hát kicsoda ön?

– Ej, hát Fritzmayernek a timár fia.

– A fia? hebegtem és a fogaim vacogtak, egész fülem hegyéig magamra huztam a paplant. – Hát miért hivják akkor magát Marcsának?

A hálótárs felkacagott durván és szárazon, – beillett röhejnek is.

– Mert Máriának kereszteltek a felsővárosi templomban.

– Mily ostobaság! Nem értem.

– Pedig sokan vagyunk ugy a felsővároson – magyarázta Marcsa odaütögetve a hamu kirázásának céljából pipáját a tenyeréhez, ami sajátszerüen csattogott – akik a Bach-világ alatt születtünk. Apáink nem akartak katonát adni a császárnak, hát leányoknak diktálták be fiugyerekeiket – mert a bába is velük érzett s a pap Marcsának, Veronikának irta be az anyakönyvbe, mert rászedték és engedte, hogy rászedjék, mert a pap is velük érzett…

– Hja, hja! feleltem a falnak fordulva. Mintha nem is igen érdekelne a dolog. Egy katonát loptak el a császártól, ez az egész. Bagatell az egész…

Ott künn valahol a kakasok kukorékolnak. Mingyárt virrad. Szépen vagyunk; én még semmit sem aludtam.

Szegény ember tőkéje.

Mindnyájan emlékeztek t. képviselőtársaim azokra a pillanatokra, mikor bent, a tanácsteremben édesdeden elandalogtok valami ellenzéki beszéden (ha mamelukok vagytok), vagy a saját gondolataitokon (ha ábrándozó kurucok vagytok) s merengéseiteknek közepette egyszerre csak felétek nyulik egy nagy prózai kéz és mintha egy olló volna benne, ridegen, kiméletlenül egyszerre elmetszi a fonalat.

Pedig nem olló van benne, hanem csak egy papirszelet litografirozott betükkel: „a képviselő urat kéri X – Y, hogy őt az elfogadó teremben fogadni méltóztassék“.

Megnézed a nevet s ha nem valami főbenjáró ember a kerületből (a mi sürgős inditó ok) szórakozottan zsebregyüröd a papirlapot, morogván a teremőrnek: „Mingyárt, mingyárt“ s azzal ugy lehet megint visszazökkensz a hallgatásba s elfelejted a várakozót, aki egyre vár ott a „sóhajok szobájában“, hol csapatostól várják az ország minden részéből összegyülekezett ügyes bajosok az apró zsarnokokat, kikre fantáziájuk ráfencseli a tekintély és hatalom patináját, kikhez igy szólanak a tényállás terjedelmes elmondása után: „Csak egy szavába kerül nagyságodnak.“

No persze, csak egy szavába! Oh, hogy nevetnének a miniszterek, ha hallanák! Hiszen hallották ők azt elégszer, mikor csak képviselők voltak és már akkor is nevettek, de keserüen, most pedig gunyosan nevetnének, mert már elfelejtették, hogy valaha keserüen is nevettek.

Csoda, hogy mennyi lehetetlen kivánság, kalandos terv jön össze az elfogadó szobában egy délelőtt. Szerencse, hogy nem egy emberhez szólnak, mert egy koponya megzavarodnék ezekben, de sok koponya birja. Vannak ezek közt ismerős alakok: pumpoló öreg asszonyságok, szinehagyott selyemszoknyákban, sorsüldözött emberek, csökönyös hivatalkeresők, megátalkodott pörlekedők, csak ritkán akad valami uj, valami különös. Egy fiatal leányra mindnyájan emlékezhettek, a ki állitólag komorna volt valami grófi háznál s leesett a lépcsőn, eltörte a jobb karját, amputálni kellett. Most sorban jár a képviselőkhöz, csinos, fitos, eleven, mint egy cica, mindig arról a vidékről való, melyet az illető képvisel s haza akar utazni, de nincsen pénze. Könnyek öntik el szép szelid szemeit s a mint fellebenti pellerine-jét és a szép sugár derékből nem következik a kar helyén kar, megilletődve nyultok utiköltségért a zsebetekbe. A két karja azelőtt sovány kenyeret szerzett neki, most kalácsot hoz az egyik, a hiányzó.

Kétségtelen, sok boszuságot okoznak e látogatók még akkor is, ha nem a zsebére utaznak a képviselőnek, összelocsognak hetet-havat, kigondolnak lehetetlen jogcimeket, naiv álmokat jönnek valóságokra felváltani, de néha a kedélyességnek egy-egy sugára is besuhan velök a mindennapi élet egyhangu szürkeségébe.

Itt van például az én óriásom, Gerencsy Mihály. Mindig kérdeztétek tőlem a folyosón: Kicsoda az a nagy, Góliáth formáju ember? Hát az a Gerencsy Mihály volt, a ki nekem sok mulatságot szerzett – a folytonos zaklatásaival.

Azon speciális alakok közzé tartozik ez a Gerencsy, a kik a ház külső levegőjében élnek. Ez egy külön osztály és pedig nagy, terjedelmes. Isten tudja, miért, de innen várják jövőjüket. Gerencsy is valami hivatalra lesett (igy mondta nekem egy párszor), de addig is itt élt, itt mozgott, mint a muslinca a fényes lámpák körül. A muzeumkeritésnél várt, a mikor gyülekeznek a képviselők és ott várta, a mikor oszlanak. Mig csak egyet látott közülök, utána nézett. Addig nem tudott hazamenni. Vonzotta valami hozzájuk.

Engem igen gyakran keresett fel, de hogy miért épen engem, sohase tudtam rájönni. Meglehet, hogy a többi képviselőtársaimat is ugy zaklatta. Minduntalan volt valami kérni vagy mondani valója – többnyire valami zöldség. Inkább visszataszitó volt, mint rokonszenves, durva, óriás testén roppant fej gömbölyödött, mint a bölényé. Az egész fejet szőr nőtte be, vöröses, deresedő szőr, csak a képén látszott két felül akkora csupasz hely, mint egy kétgarasos.

Eleinte mindíg másokat protegált, ámbár emlitette, hogy maga is sok gyerek apja és rossz viszonyok között él. Virágzó kocsmája volt a belvárosban, de megbukott. Ha jól emlékszem, egy sovány asszonyt hozott egyszer magával, hogy ajánljam be a vasutakhoz, a menetjegyek szortirozásához, azt feleltem neki, hogy könnyebb egy tevét a tű fokán körösztül hajtani, mint egy asszonyt bevinni a jegyszortirozáshoz. Máskor egy fiatal emberrel jött, a ki előléptetést akart – mert, ugymond, csak akkor veheti el a jegyesét (a gonosz szülék nem adják oda másképen). Összeszidtam Gerencsyt, hogy bolondnak néz-e engem? Majd én azért járom a minisztereket, hogy egy ismeretlen urat egy nagy szerelmi élvezethez segitsek.

Dühös lett Gerencsey, mert nagy szenvedélyek látszottak lakozni e roppant testben, bár alapjában nem birtam tisztába jönni az alapjellemével: rossz ember-e, vagy csak durva? Néha elképzeltem róla, hogy kész volna gyilkolni is s a nevetségességig féltem tőle. Máskor ugy tünt fel nekem bárgyu tekintetével, mint egy magával tehetetlen nagy gyerek. Furcsán voltak benne elvegyülve a különböző tulajdonok. Heves, goromba, erőszakos, vakmerő volt, sőt szemtelen, a mellett meghunyászkodó, ügyefogyott és naiv. Gyülölettől szikrázó szemekkel kelt ki, ha a lapokban olvasta, hogy X vagy Z főur, miniszter, püspök nagy ebédet adott. „Disznóság, – rikácsolta – mennyit falnak föl! Hát nem lett volna jobb, ha azt a pénzt nekem adták volna, a mibe került?“

Minden elszórt garashoz ő formált igényt, toporzékolt, dühöngött, ha valaki a lóversenyen ezreket nyert vagy vesztett, vagy ha más valaki nagy összeget hagyott az akadémiának.

– Hát nem tudta a kutya nekem hagyni?

Ha nem is az egészet, ha csak a felét vagy legalább ötszáz forintot. Csak ötszáz forinttal is mit tudna ő csinálni? Magának varratna télire egy rókatorkos kabátot, a minő a házban lakó járásbirónak van, a kis Jancsika csizmát kapna és iskolába való bélelt öltözetet, a Gyuszinak megvenné a himzett kis szürt, a mit az a kigyó-utcai kirakatban látott, ugy, hogy nyitva maradt a szeme, szája, Marika hozzájutna a nagy babához, az igazi hajuhoz, meg a többi rajkó is mind-mind örömre virradna, sőt az anyjuktól (egy vézna, vérszegény teremtéstől) sem sajnálná, a mit váltig hangoztat a házban lakó doktor ismerősük: „Vasat az asszonynak, vasat és csak vasat“, egy pár palack chinai vasbort, hadd szörpölgetné, hadd erősödnék. Mert a fát is meg kell támasztani, ha sok gyümölcsöt hoz. Gerencsyné pedig csak ugy szórja a gyümölcsöt.

S minél több gyerek, annál kevesebb szerencse. Alszik-e az Isten, vagy mit csinál? Az exkocsmárosnak váltig rosszabbra fordult a sorja. Egy likőr-gyárosnak volt az ügynöke ez időben, de a likőr is rossz volt, a Gerencsy svádája is rossz volt, igen keveset tudott a közönségre rásózni, nagyon vékonyan csepegett a jővedelem. Mind gyakrabban mutatkozott most a házban, ott láttam majd mindennap a korridoron ácsorogni, várakozóban valakire. Kiket várt, kikre leselkedett, mit akart ettől vagy attól, nem tudom, nem kérdeztem, ha csak lehetett, igyekeztem ugy elmenekülni előle, hogy meg ne lásson.

Egy nap azonban, nyár elején, épen a legutolsó ülések egyikén a fogadó szobába hivatott.

– No mi baj, Gerencsy uram?

Hanyagul huzogatta le s fel a vállait.

– Egy kis pénzmagra szeretnék szert tenni, – mondta rekedten. Engem is szoritanak mások, hát én is szoritok másokat.

– No no…

– Mért tömjem én az állam bendőjét? – szólt sötéten maga elébe nézve. – Igaz-e vagy nem?

– Persze, hogy ne hizlalja. De hát miről van szó?

– A honvéd nyugdijamat akarom! még ugyan erős vagyok (megrázta ökleit), de mindegy. Száz kilót nyomok, nagyságos uram, de ebben egy lat sincs, a mi az állam zsirja lenne. Becsületemre mondom, egy lat sincs. No mit néz ugy rám?

– Azt bámulom, hogy maga már honvéd volt negyvennyolcban.

– A mi azt illeti, – motyogta kelletlenül a vörhenyes sertével benőtt állát vakargatva, – lehettem volna honvéd, de…

– Nem értem. Nem volt honvéd és mégis…

– Az az hogy… Ebben az esetben egyre megy ki.

– Hogy egyre?

– Mivelhogy a megboldogult édes apám, mást fogadott helyemre… (S ezzel kihuzott a zsebéből egy nyaláb iratot.) Itt vannak az okmányok, minden rendben van. (Idegesen kezdett köztük babrálni.) Ez itt a szerződés Szüts Péterrel, melyet édes apám kötött. Ez a hadnagygyá való kinevezése, aláirva, Mészáros Lázár.

– Tehát a Szüts Péter nyugdijáról van szó, – vágtam közbe.

Bólintott a fejével:

– A végett jöttem kérni s képviselő urat, hogy eszközölje ki. Nem sok pénz, nagyon kevés pénz, de a mi jár, hát jár.

– Ha az iratok rendben vannak, azt hiszem könnyü lesz.

– Nagyon helyes, igen helyes – jegyzé meg fönséges nyugalommal. – E szerint elvállalja a képviselő ur?

– Szivesen.

– No látom, hogy jó hazafi – szólt olyan benső megelégedéssel, mint a ki az ellenkezőjére bukkan annak, a mitől tart. – Most már csak azt tessék megmondani, itt hagyjam-e az iratokat, vagy pedig elküldjem valamerre?

– Legjobb volna, ha maga Szüts ur vinné el az illető helyre a kártyámmal.

Rám meresztette az uhubagolyéhoz hasonlatos sárgás szemeit és a szája is nyitva maradt.

– Miféle Szüts ur?

– Hát melyik más, az illető honvédhadnagy, a kiéi az irományok.

– De édes istenem, hiszen az ott hagyta a fogát Segesvárnál, a hol Petőfi.

Most meg már én kezdtem csodálkozni.

– Az ördögbe is, hisz akkor a maga Szütse nem kaphat nyugdijat, de nincs is rá szüksége.

– Persze – felelte ő kedélyesen – a nyugdijat nekem kell kapnom, mert helyettem szolgált, a mi annyi, mintha én szolgáltam volna.

– Ugyan legyen esze, édes Gerencsy. Ő maga helyett szolgált, az igaz, de elesett.

– No és mi következik ebből? – kérdé mérgesen.

– Az következik, hogyha ön szolgált volna is és meghal a csatamezőn, most ugy-e nem kérne nyugdijat?

– Az más – pattant fel Gerencsy. – Fiskális észszel kell a dolgot venni, érteni kell a fundamentumát. Szüts Péter helyettem szolgált, ez egyszer áll, a szerződés is mutatja; de elesni önmaga helyett esett el, ahhoz nekem semmi közöm, az nem volt a szerződésbe kikötve, punktum, ha mégis megtette, a saját szakálára tette, punktum. Ez csak világos, mint a napfény. Igy van-e, vagy nem ugy van?

Boszankodtam is, nevettem is.

– Már ez bizony nem ugy van, és mondhatom, nagy bolondságot motoszkáltat a fejében, ki kell azt onnan ereszteni.

Piros lett, mint a pulykataraj s görcsös köhögés fogta el, azt hittem, rögtön megful a dühtől, a szemei vérbe borultak, vastag ajkai reszkettek.

– Mit? – kiáltott fel. – Ön nem ismeri el jogomat! No szépen vagyunk. Hát érdemes küzdeni a hazáért? (Mind a két kezével homlokára csapott.) Oh, hogy bele nem üt az istennyila az urakba!

– Ha csak ezért hivatott, Gerencsy ur – fakadtam ki sértődve – ugy én itt hagyom, isten áldja meg.

Megragadta a kabátomat.

– Hát nem vállalja el az ügyemet? Mi?

– Lehetetlenség! Nem tehetem magam nevetségessé!

– Ugy? – riadt rám végtelen megvetéssel, gunyosan. – No jól van! Majd megmutatom én. Vagy megkapom a nyugdijamat szép szerivel, vagy ha megtagadják, átadom az urakat X-nek. (Egy fogas fiskális-képviselőt nevezett meg.) Majd befüt az magoknak!

Menekültem előle. Azt hittem, mingyárt megesz. Valóságosan szaladtam, fellökve a folyosón népképviselőt, excellentiás urat, miniszterekre várakozó főispánt, de még az élénk folyosói zsongáson keresztül is hallani véltem a Gerencsy fenyegető szavait: „No jól van, hiszen jól van!“

Nem tudom, mit tett aztán, de ugy félfüllel hallottam, hogy volt az országos honvédsegélyző bizottságnál, hogy ott elutasitották és valami scénát csinált. Azt hittem, most már komolyan megharagudott én rám is, de tévedtem (hiszen nem volt ő neki rossz szive), néhány hét mulva, nyáron, a Ház szünetelése alatt, mikor éppen fürdőre készültem már s nagyban naphtalinoztak a lakásomon, egyszerre csak benyitott hozzám. De mennyire meg volt viselve. A haja fehérebb lett, a bajusza lelógott, a potroha lelohadt. Alázatos volt és kimerült.

– Egy földönfutót lát maga előtt nagyságod.

– Mi a baja? Üljön le nálunk!

– Nem ülök, dehogy ülök – nyöszörögte – nem addig én, mig meg nem találom, a mit keresek.

Hanem azért mégis leült s lankadtan eresztette le a két kezét a térdeire, melyeken nagyon ki volt fényesedve a fekete pantalló – hajdani ünneplő ruhadarab. Rossz jel, mikor az ilyen ember fekete nadrágot huz hétköznap. A lingua paupertatis szerint annyit jelent, hogy nincs a ruhaszekrényben másik. A fekete nadrág rendesen az utolsó mohikán.

– És mit akar találni? – vettem fel a fonalat.

– Hivatalt, nagyságos uram. A likőrgyár, a hol voltam, megbukott, fut a félhavi fizetésemmel. Itt állok a sok gyerekkel csupaszon, mint az ujjam. (Hej, ezen is gyürü volt valamikor.) Lótok-futok tiz napja valami állás után, de képzelje, nem alkalmaznak az emberek.

– És mért nem?

– Mert marhák – tört ki egyszerre, kizökkenve alázatos szerepéből. – Azért jöttem most a képviselő urhoz, mert tudom, hogy megszán és pártfogásába vesz. Vagy ön is olyan… izé. De nem, nem. Elpusztulok, uram, ha nem vesz atyai szárnya alá, a feleségem is elpusztul, a gyerekeim is elpusztulnak.

– Hiszen venném én a szárnyaim alá, de először is nincsenek szárnyaim, másodszor pedig, miféle hivatalt tudna maga betölteni?

Felfortyant sértődött önérzettel.

– Minden hivatalt, uram. Olyan irásom van, hogy a minisztereké se különb. Az eszemet pedig el nem cserélem egyikükkel sem. Én minden lehetek, ezt én mondom (a mellére ütött kevélyen), hadd szóljon most az állam, hogy ő mit adhat.

– Nem ugy megy az, Gerencsy uram, önnek kell előbb valami alkalmasat, valami lehetségest kinézni.

Ravaszul mosolygott.

– Hiszen éppen az van most. Három esztendeje vigyázom már, hogy a képviselőház irodájából kimozduljon valaki, de ezek az irnokok nem mennek el onnan, mert a hely kényelmes és jó, lestem, hogy talán meghal valamelyik, de nem teszik a szemtelenek.

– Persze.

– Tegnap végre megkönyörült rajtam a Tóth Károly és meghalt tifuszban. No mondok, ez már valami. Ép azon a ponton állottam volt, hogy ha se az ördögnek, se az Istennek nem kellettünk, előhivom a szegény emberek legutolsó barátját: a szenet. Az biztos, az segit. S ehol ni, meghal Tóth Károly, a becsületes derék fiu, mintha csak megrántaná a kezemet és igy szólna: „Ne bolondozzék, Gerencsy bácsi, átengedem magának a helyemet“. Mindig is olyan nyájas, jó akaratu volt én hozzám. És most már csak a képviselő uron fordul meg a dolog, ha mingyárt velem jön és beajánl helyére a képviselőház elnökénél.

– Most mingyárt?

– Addig kell ütni, kérem alássan, a vasat, a mig meleg.

– De ha lehetetlen…

– Mi az a lehetetlen? – kérdé zordonan és a szemei vérbe borultak és a haja felborzolódott, az orrcimpái pedig reszkettek.

– Ugy értem, – feleltem megszeppenve, – hogy én szivesen teszek önért lépéseket, de most országgyülési szünet van, az elnök nincs itthon.

Kezével indulatosan csapott asztalomra:

– De mikor mondom, hogy sürgős.

– No, no, csak lassan, – csititgatám szeliden, csendesen, – akármilyen sürgős, azért az elnök még sincs otthon.

– És mikor jön haza?

Fürkésző tekintetét rám szögezte egy vizsgáló biró zordonságával, mintha én tőlem követelné az elnököt.

– Szeptember huszonnyolcadikán kezdődik az uj ülésszak; akkorra megjön minden bizonynyal.

Megrázta a fejét, miközben ugy fujt, mint egy bika.

– Niksz. Nem várom.

Felugrott és nagy furiával indult az ajtó felé. Én egykedvüen vontam vállat.

– Ha nem várja, arról nem tehetek.

– Nem tehet? Semmiről se tehet, – felelé vad keserüséggel az ajtóból. – Arról se, hogy most a Dunának megyek; előbb azonban behányom a kölykeimet, hadd száradjanak az ur lelkén.

– Az én lelkemen? Hát van magának jó esze?

Erre mintegy megengesztelődve visszafordult, felém jött és otthonosan vágta magát a sárga bőrdivánomra, fölszedve a lábszárait egymásra.

– Bizony nem lenne csoda, ha nem volna. Végig nézett a cipőin és elkáromkodta magát: Huh, már ezek is kását kérnek. – Aztán behunyta a szemeit, hogy ne lássa a nyiladozó lábtyüket s amabilis hangon folytatá: Hát jól van, isten neki, megteszem a nagyságos ur kedveért, egy kis számot vetek magammal, de aztán biztos-e az a hivatal októberre?

– Azt én nem mondhatom, én csak ajánlom, a többi a szerencse dolga.

– Mit, még nem is biztos? – kiáltott fel s nagy izzadtságcseppek gyöngyöztek homlokán. Hát hiéna az az ember, vagy mi? (T. i. az elnököt értette.) Lehetetlen, hogy meg ne tegye, kivált ha megtetszik neki mondani, hogy kálvinista pap fia vagyok. Mert az vagyok. És azt is tessék megmondani, hogy hat gyerekem van. Istenem, hat gyerek!…

Önmaga elé bámult hallgatagon egy darabig, roppant fejét himbálva jobbra-balra.

– Csak az a kérdés, – folytatá összeráncolt homlokkal, – megbirom-e várni a terminust, lássuk csak? Most junius van és még előttünk áll egész julius. Ez ellenében van künn levő követelésem mintegy hatvan forint; ha be tudnám hajtani az elég lenne juliusra. Nincsen kérem egy ceruzája?

Átadtam neki a plajbászomat, mire néhány számot jegyezett fel, halkan morogva:

– A juliust kihuzom, Isten ugy segéljen, kihuzom; de itt van még az augusztus. Lássuk csak, mi lesz az augusztussal? Van még a feleségemnek egy arany fülbevalója, eltart tiz napig. Azután van tiz ezüst kanalunk, az kitesz legalább tizenöt napot. De ez mind még csak augusztus 25-ike. S ön szeptember 28-ikára mondja az országgyülést. Nincs semmi többé.

Hirtelen felém fordult könyörgő tekintettel, a kezeit is összetette.

– Nagyságos uram, ha Istent ösmer, találjon ki valami módot, hogy hamarabb történhessék meg a dolog.

– Egy mód van, – feleltem minden türelemből kiesőben.

– S az? – kérdé mohón, szeme megcsillant az örömtől.

– Ha rá lehetne venni ő felségét, hogy hamarabbra hivja össze az országgyülést.

Nem volt annyira ostoba, hogy észre ne vegye a tréfálózást.

Fölkelt szertartásos arccal, mint a ki megszakit egy alkudozást s fenyegető hagon rikácsolá:

– Akkor hát nem lesz a dologból semmi. Aláz’ szolgája!

Az ajtó felé iramodott, de tétova léptekkel, mint általában az alkudozók, kissé rajta tartotta kezét a kilincsen, hogy nem hivom-e vissza, csak aztán tünt el végkép s csukódék be az ajtó mögötte. Durva, elhangzó lépései alatt ropogni látszottak a ház falai.

*

Gazember-e vagy bolond, vagy csak nagy szamár? Sőt lehet egyszerre mind a három. Ezeken tünődtem, midőn alig egy perc mulva kopogtatás rezzent fel és ujra belép Gerencsy. Hát még sem tudta az ördög elvinni? Föltettem magamban, hogy igen kurtán bánok el vele:

– Nos? – kérdém élesen.

– Megvan, – felelte ő is kurtán, de megelégedetten.

– Mi?

– A fundamentum, a tőke.

– Mit mond?

– Hogy megvárjuk az októbert, nagyságos uram, mert egy kis tőkét fedeztem fel azóta.

– Azóta? Hol?

– Künn az ambituson.

– Az én ambitusomon?

– Igen is.

– Miféle tőkét?

– Van ugyanis egy megkereszteletlen gyerekem.

– Mi?

– Egy megkereszteletlen kis leányom, a ki nem jutott volna eszembe, csak most, mikor megláttam az anyja karján.

Föl nem foghattam, miről beszél. Az ördög értsen ilyet. Hátha megzavarodott az elméje?

– Mind szép ez, Gerencsy ur, de magyarázza meg nekem is, mikép veszi ön a megkereszteletlen gyereket a bevételek rovatba?

Gerencsy bámész arcot vágott a fölött, hogy ezt nem értem.

– Hát ugy, kérem, hogy egy miniszternét és egy megyés püspököt hivok keresztszülőknek, a mi ötven forintjával számitva száz forint.

– Hm, persze. Biz’ Isten, holtig nem jutott volna eszembe.

– Hja, a szegény ember buzája furcsa helyeken nő, – mentegetőzött nevetve.

Ez a spekulációja a keresztszülőkre kibékitett vele, megbiztattam, hogy csak várjon hát októberig és kikisértem végig az előszobán, ki az ambitusra. Ott várt az urára Gerencsyné, halovány arcu, vézna asszony-személy, a negyven és harminc közt, inkább csinos, mint rút. Szegényes perkál ruhája ki volt gombolva a mellén s fonnyadt emlője környékéről eltolva ing és ruhaderék, hogy jobban hozzáférhessen, a kit illet, a Gerencsy tőkéje, egy kék szemü, piros arcu csecsemő, kék szalagos fehér főkötőben.

– Ez az! – mondá Gerencsy a gyermekre mutatva, kinek csak a pirinyó kezei voltak kivül hagyva a vánkosokból s a nyakában lógott zsinóron egy viola gyökér.

A baba épen szopott. Gerencsy kihuzott valahonnan egy kis zsebtükröt s mulattatására elkezdte villogtatni. A tükör felfogta a napsugarakat s a mint az öregnek a keze mozgatta erre-arra, a szerint szaladgált a napfény a gyermeken és talán csiklandozta is puha, finom testét. A baba abba hagyta a szopást és nézte a táncoló fénykarikát. Az pedig felkapta a karjára az anyjától és megindultak lefelé a lépcsőkön, boldogan, vidáman, mind a hárman.

Látni kellett volna, hogyan vitte, hogy ugrált vele, himbálva a levegőben, gügyögött neki:

– Tip-top, hajsó, megvárjuk az országgyülést. Tip-top, hajsó, az országgyülést… ne félj semmit, édes tőkém, arany tőkém…

És a kis tőke nem is félt, rágta a viola gyökerét és a kék szemecskéi nevettek a vén szamárra.

A kemény koponyák.

Aki falun született, az meg nem szabadulhat a falutól, hiába tépi el az összes gyökereket, melyek oda füzték, hiába feneklik meg a városban, a falu utána jön, mint a kisértet és hivja haza maga után. Az eloltott gyertyával esténkint eltünik a város sok ezer házával és ide jön a kicsiny falu akácfáival, liceumkeritéseivel, eredeti vidám népével. Bizony én még most is annyit lakom falun, mint a városban.

Sőt többet; mert majd minden három-négy évben egyszer meglátogatom a falumat és akkor nappal is ott vagyok. Megnézem a házat, ahol születtem, idegen ember tulajdona, de szivesen lát. A család kis lánya (szép férjhez menő hajadon már) rózsákat köt abból a tőbül a kertszögletben, amit még az anyám ültetett. Azok aztán beszélnek nekem olyan gondolatokat, hogy szinültig telik meg a lelkem velök, néha ki is csordul.

Megnézem a réteket, hát ugyanazok a margarethák nyilnak most is s betarkitják a nagy térséget, zöld pázsiton fehér csillagok, mint ahogy fenn a magasban, kék posztón fehér margarethák. A gyalogutak épen ugy mennek, ugy jönnek, mint azelőtt. Ez vezet a kenderáztatókhoz, amaz a szőlőbe, a harmadik a hidhoz. Leányok, menyecskék piciny lábnyomai mintázzák végig e kedves utakat.

Bejárom az erdőt, itt is egy ismerős fa, ott is egy. Boldog Isten, megint ott vannak a fészkek, amiket már egyszer kiszedtem, összeromboltam. Ugyanott azon a fán a hármas gally kezdődésénél, a régi madárfunduson. Az anyamadár ott ül a tojásokon. Ah, minden csodák közt a földön a legcsodásabb. Hogy annak a madárnak a teste melegétől egy szép nyári hajnalon széthasadnak a tojáshéjak és apró eleven lények bujnak ki a tojásokból. A nap gazdagon löveli alá sugarait a fák levelein keresztül. Fönséges tüz ez is, de az anyai test melege mégis több, mégis szentebb, csodásabb, termékenyebb és édesebb.

Minden fa egy történet nekem. Ebből az odvasból méhrajt szedtünk egyszer. Amott fogtuk a mókust. Erről esett le a Molnár Pali. Innen husz lépésnyire van az erdei forrás. Odajártak az őzek inni. Most is odajárnak.

Minden a régi még, itt is, bent a faluban is. Mindent megnézegetek apróra s egy-két óra mulva, amint előtörnek az elhalványodott emlékek, egyszerre csak legyürik az egész harminc esztendőmet. Reggel még csak álom volt, hogy én valaha itt jártam, itt éltem, most már a többi az álom, az az idő az álom, amit a világba hányódva töltöttem.

Meglátogattam az iskolát. Még most is elfog valami sajátszerü félelem a küszöbön, mikor belépek. Pedig már nincs itt a szigoru Tusnay András, aki megfogta nagy bütykös ujjaival a kis sovány kezemet s ugy vezette közvetve a tollat, mely bizonytalanul bolyongott a papiron, mig a nagy B-t vagy a nagy F-et leirta, s akkor se volt annak becsületes betüábrázatja. Mondta is az öreg nagyszomoruan:

– Sohase fogsz irni tudni, fiacskám!

Uj tanitó van már, talán a negyedik is azóta, de a padok és gyerekek ugyanazok. Én ismerem őket, de ők engem nem.

A tanitó ur kérdéseket ad fel nekik a tiszteletemre.

– Miféle országban lakunk?

– Magyarországban.

– Milyen nemzetből való vagy te, Szlimicsek Mihály?

– Magyar vagyok.

– Melyik megyéből?

– Nógrádból.

– Mondd el, fiam, Nógrád vármegyét ahogy a versben van.

A fiucska elfujja. (Itt még mindig él a jó öreg Kis-Tükör):