Obrenovics bosszusan mordult fel, mig ellenben Vutsetevits eleibe ugrott Szebeninek, mint egy hörcsög.
– Azt merte mondani az imposztor! – kiáltott fel az ökleit megrázva, majd Obrenovics felé fordult remegő orrcimpákkal. – Fogasd el goszpodár ezt a Topercert, ha szerb területre lép, én magam nyuzom meg a yatagánommal.
A goszpodár felkacagott szárazon, gunyosan.
– Hiszen akkor épen azt bizonyitanám be, – mondá – hogy Szerbiában nincsenek törvények. De igenis, Szerbiában tiszteletben tartatnak a törvények.
– Azért jöttem én egyenesen Nagyságodhoz.
– Jól tetted Szebenits, bizonyára jól tetted. Minthogy ismertem az apádat, kiveszem az ügyedet a biróságoktól s magam járok el benne. És most már csak azt mondd meg, milyen törvények szerint akarod az eljárást: osztrák, vagy szerb törvények szerint?
– Osztrák törvények szerint! – mondá mohón és örvendezve a nagybácsi.
A goszpodár nagy bajusza körül gunyoros mosoly szaladgált.
– Hát jól van, az osztrák törvények szerint lesz csinálva, ahogy akartad. Minélfogva add be irásban a panaszodat és várd meg nyugodtan otthon az abból keletkező irásokat. Ezekután pedig elmehetsz Isten hirével!
Szebeni nagybácsinál készen volt a szerb nyelven megkomponált panasz, letette a goszpodár asztalára s azzal mélyen meghajtva magát, eltávozott.
Az udvaron köszönt Milica asszonynak, aki nyájasan elébe jött, behivta a szobájába és a sertéshusból, mely épen most főtt a katlanban, a tulajdon kezeivel tálalt fel neki egy darabot tormával, persze egy palack bort is tett a teriték mellé.
– No csak no, kóstold meg barátocskám, ne szemérmeteskedj.
– Nem érdemlem én azt – szabadkozott Szebeni.
– Hát én megérdemlem a te ajándékodat? Csak te egyél! És mit mondasz? Jól végeztél az urammal?
– Kegyes volt hozzám.
– Okos ember, mi?
– Nagyon okos.
– De hidd meg, hogy amellett nagy kutya.
Szebeni nagybácsi rázogatta a fejét, amint illett és csodálkozó arcokat vágott, pedig ugyancsak eleget hallott a legközelebbi „udvari eseményekről“, hogy a nagy goszpodar szép szobaleányt hozott a házhoz, Milica asszony észrevett valamit, fogott egy pisztolyt s egyszerüen lelőtte a szerb Pompadourt. Hogy dühbe jött emiatt Obrenovics, s szobáról szobára kergette gyilkos nejét egy éles handzsárral: „Megöllek, Milica, megöllek.“ De elejté handzsárját, mikor a bátor asszony nagy vakmerőn elébe állt: „Ám ölj meg hát Milos, de megölöd bennem az utódodat is.“
Szebeni nagybácsi arról is hallott a vendéglőben, ahol szállva volt, hogy a fejedelem és neje azóta nem is beszélnek egymással, de már mégis csak odaadta a koppantót ha elhozta és most is azt felelte az asszony kicsuszott megjegyzésére:
– De ’iszen nagy ember ő, hatalmas ember, a Balkán kardja, és boldog az az asszony, akinek az isteni Gondviseléstől ilyen férfi jutott.
A fejedelemasszonykacagott a kenetes szavakra.
– Hiszen persze, persze; de látod, mi asszonyok jobban tudjuk azt megitélni. Neked is van asszonyod, mi?
– Nem vagyok nős, csak egy nagyon, nagyon öreg anyám van otthon.
– Ugyan! És milyen koru lehet?
– Öreg asszony varangyos béka, nagy teher.
– Nekem nagy boldogság.
– Hát szereted? Ugyan ne beszélj!
– Hogy ne szeretném?
– No hát vigy el neki egy szép körtét!
Fürgén kinyitotta a jégvirágos ablakot, ahol a rostély-vasakról cérnára kötött körték és szőlőfürtök lógtak alá, kiválasztotta a legszebb körtét és a nagybácsi zsebébe dugta.
– Mondd meg, hogy én küldöm.
Oly egyszerü, nyers, természetes és patriarchális volt, mint egy parasztasszony, de amellett mégis volt benne valami hóditó, valami különös méltóság. Az ember érezte, hogy csak a ruhája rontja a teljes illuziót. De ha akármeddig gondolkozott volna, hogy mikép öltöztetné hát fel, utoljára is meghagyta volna őt ebben a mezben, mert mégis ez illett hozzá a legjobban, ez tette egyéniségét rokonszenvessé, sőt majesztetikussá. Bolondság, bolondság, egy párisi ruhában, minőt a hercegnők viselnek, olyan volna mint a farsangi maskarák, mintha egy gránátos öltözött volna selyemszoknyákba.
Szebeni nagybácsi megköszönte a körtét, haza hozta öreg mamájának s várta most már nyugodtan otthon a pör folyását, vagyis az ezer aranyat.
Elmult a tél, meg a nyár, meg az ősz, meg a másik tél, de még csak a kisujja körmét sem mutatta a szerb igazságszolgáltatás. Ami sok, sok, ujra türelmetlen kezdett lenni. Tanácskozott füvel-fával, hogy mit cselekedjék.
– Menjen el a belgrádi pasához – javasolták némelyek.
Ugyanis még akkor a szultán pasája is ott székelt Belgrádban, és a padisah kétfelé küldé irádéit és parancsait. „Juszuf Muchlesz pasa veziremnek ‚hirnevessé váljék‘ és Obrenovics Milos szerb fejedelemnek ‚kinek jó véget kivánok‘.“
A nagy ur ő felsége állandóan e két jókivánatával különbözteti meg két főemberét, amiből az ördög sem igazodhatott ki, hogy melyiket tartja többre. Szokás volt a pasát a fejedelemnél árulni be, a fejedelmet pedig a pasánál. De mivelhogy sem a fejedelemnek, sem a pasának nem történt soha ezen a réven semmi baja, amit azonban a panaszosokról nem lehetett volna elmondani, Szebeni Pál nagybácsi kombinált ebből, és mikor husvét táján Belgrádba vetődék, okosabbnak tartá megint a goszpodar udvarában settenkedni.
A vakszerencse ugy akarta, hogy a fejedelem otthon volt és épen az ablakon nézegetett ki.
– Ohó Szebenits, te vagy itt? Csak talán nem engem keresel? No gyere hát be! – kiáltott rá vidáman.
Szebeni uram áldotta a szerencsés pillanatot és a goszpodar nagy emlékező-tehetségét, ruganyos léptekkel nyitott be szine elé.
– Már megint valami bajod van, barátocskám?
– Csak az a régi, nagy goszpodar, kegyelmes uram; még mindig nem kaptam meg Grisicstől a pénzemet.
A fejedelem felfortyant:
– Máriád ne legyen, hát mit képzelsz te? Azt gondolod te, hogy a te pöröd disznóhólyag, amit föl lehet egy perc alatt fujni? Hiszen mentek már benne irások…
– Nem kaptam egy betüt sem.
– Persze, mert csak egy irást adtál be, az egy irásod pedig csak két irást szült. Az anya sem szül többet kettőnél, barátocskám. Az is sok. Az egyik irást elküldtük Ujvidékre a polgármesterhez, hogy valóban ott lakol-e és élsz-e, a másik irást ide intéztük, a belgrádi elöljáróhoz, ha van-e itt Grisics Mihály nevü kereskedő? Nos visszajött mind a két helyről, hogy csakugyan vagytok. Hát mit akarsz még? Hiszen szépen megy, öt irás van idáig az egyből, most már az öt jobban fog fiadzani.
– Jaj, mi hasznom nekem az irásokból?
A goszpodar vállat vont.
– Azt én nem tudom lelkem, de azt tudom, hogy az osztrák törvény szerint kivántad kezeltetni az ügyedet. Hát én tartom magam az osztrák törvényhez és hagyom az iratokat szülni, ameddig csak birnak szülni. Hát te se járj ide a nyakamra, Máriád ne legyen, ülj veszteg otthon, mert a dolognak vége csak akkor lehet, ha az iratok beadják a kulcsot, hogy már semmi szin alatt sem szaporodhatnak tovább.
Szebeni nagybácsi fejében hirtelen megvillant, hogy miben hibázta el, s kezeit összetéve esedezett a goszpodarnak, hogy, ha igy van a dolog, akkor mégis inkább itélkezzék a szerb törvény szerint.
– Nem bánom, Szebenits, – mondta a goszpodar némi habozás után – megteszem a kedvedért, mert ismertem az apádat, verekedtem vele Versecen és nem birtam földhöz vágni. Megteszem neked, hogy átforditom szerb törvényre a pörödet, hanem aztán ugy megy, ahogy megy, mindenbe bele kell egyezned.
– Mindenbe beleegyezem.
– No hát akkor ne alkalmatlankodj itt tovább, eredj ki az udvarra, várj odakünn a padon, mig hivatlak.
Vagy egy óráig sütkérezett künn a napfényen Szebeni nagybácsi, nézegetvén a fejedelemasszony tyukjait, pulykáit és páváit, meg a két kis farkaskölyköt, melyek láncon voltak egy kis faházikóban és tejet iszogattak az ajtócska előtti cseréptálból. Ezek már a tavaly született herceg állatkái. A dajka mindennap kihozta egy félórára a farkasokhoz s amig azok a tejet itták a cseréptálból, addig a harmadik testvérke is szopott s apró szemecskéivel nézte őket.
Szebeni nagybácsi már épen a kertbe is bekukkantott, mikor lihegve futott utána egy szerezsán.
– Eredj be a goszpodarhoz!
Ment is mint a kilőtt nyil és reménység ébredt szivében, mikor a fejedelem szobájában ott találta Grisicset a feleségével. Az apró, kopasz emberke ravasz, mélyen bennülő szemei szurósan szegződtek rá, mintha hipnotizálni akarná, az asszony pedig, oh az asszony, most is csak mosolygott, azokkal a lelketbontó, fekete szemeivel.
De hogy volt öltözve ez a szép Marica asszony! Nehéz selyemszoknyát viselt, épen az a szin, ami a mennybolt, cseresznyeszin bársonydolmányt aranyra himezve, habfehér nyakán tömérdek aranypénz egy láncon köröskörül, éjfekete hajkoronáján egy kis vörös fez, mely szintén kifurt aranypénzekkel van beszegve. A szerb toilette a legpraktikusabb a világon. Valóságos takarékpénztári könyvecske.
– Hát ez az a becsületes ember – mutatott a goszpodar az érkező Szebenire. – Miatta hivattalak benneteket. De ülj le Marica asszony, csak ülj le lelkecském. Te pedig felelj, Grisics, igaz-e, hogy ezer aranyával tartozol?
A kis mihaszna emberke ugy tett, mintha meg volna lepetve, hol a goszpodárra nézett, hol Szebenire és elkezdte a fejét csóválni.
– Ugy volt az, nagy goszpodar, hogy szent Vazul napja előtt való héten…
– Ne mesélj nekem – vágott közbe a goszpodar haragosan. – Tartozol vagy nem tartozol?
– Hát ami azt illeti…
– Ugy látszik, nem jó az emlékező tehetséged, – kiáltá a fejedelem dühösen – felrázom egy kicsit, megállj csak.
S ezzel hozzáugrott és pofon cserditette, hogy hátra tántorodott és látta a csillagok hullását.
Marica asszony ijedten sikoltott fel, aztán eltakarta szemeit kendőjével, hogy a sirását ne lássák, Szebeni nagybácsi pedig kezdte már megérteni, mi a külömbség az osztrák és a szerb törvényes eljárás közt.
– Hát igenis tartozom – rebegte Grisics, amint egy kicsit magához tért.
– No látod! – szólt a fejedelem nagy megelégedéssel. – Tartozol ugy-e? Hát mért nem fizeted meg neki?
– Mert nincs pénzem.
– Pedig a feleségedet nagyon szépen ruházod, Grisics.
– Azzal is adós vagyok, kegyelmes uram!
– Pedig a Marica asszony egyszerü ruhában is gyönyörü lenne.
A szép Grisicsné hálásan mosolygott a goszpodarra. A férjének adott pofon nem fájt neki annyira, mint a milyen jól esett ez a bók.
– Hát mikor akarsz fizetni?
– Mihelyt annyi pénzt összehozok.
– Mikor lesz az?
– Talán őszkor.
– Nem tudnád előbb? – kérdé nyájasan a fejedelem. – Mert látod, ez a szegény ember már eleget várt.
– Lehetetlen, kegyelmes uram.
– Hát tudod mit, ahol semmi sincs, ott a goszpodar keze sem tud találni, Isten neki, fizess, amikor akarsz, de adjál a hitelezőnek valami zálogot, ahogy azt mi szerbek szoktuk, ha már a szavunk elvesztette a hitelét. Adjál valami zálogot Szebenitsnek.
– De mit uram, mit? – nyöszörgött Grisics, folytonosan hátrálva az ajtó felé, ha a goszpodar feléje lépett. – Ha csak meg nem elégszik ezzel a hagymával?
S ezzel kihuzta zsebéből ezüst klepszidra-óráját.
A fejedelem elmosolyodott.
– Hohó, barátocskám, Grisics Mihály! Könnyen akarnál velünk végezni. Valami mást gondolj ki, valami drágaságot, ami megéri az ezer aranyat.
– Nincs nekem olyan tárgyam, kegyelmes uram, ha csak a házamat nem veszi a hátára és el nem viszi.
– No hát én tudom már mi lesz – kezdte most azon a nyájas, gunyoros hangon a fejedelem, mely előre kieszelt kegyetlenkedéseinek volt előjele. – A Marica asszonyt adod neki kézi zálogul, Grisics Mihály. No mit bámulsz ugy? Meg kell lenni. Bucsuzz el tőle, édes fiam. Te pedig vedd át Szebenits és irjál róla egy quietanciát Grisicsnek, hogy mihelyt megfizette az ezer aranyodat és a tartási költségeket, tartozol őt neki visszaadni.
Fölszisszent erre Grisics, mint akit mérges kigyó mart meg, Szebeni nagybácsi is elképedt e fordulatra s gyönge pir fösté meg az arcát, mert alig volt még akkor negyven éves és szó ide, szó oda, tetszett neki a menyecske, csak az asszony gondolta még, hogy tréfál a goszpodar s mintha valami hizelgő selymaság volna az itélete, kecsesen, negédesen csóválta a szép fejét, amire csörögni kezdtek nyakán, haján az aranypénzek.
De a goszpodar nem tréfált, méltóságteljesen intett a kezével:
– Amit mondtam, mondtam. Elmehettek!
Grisics jajveszékelt, a haját tépte odakünn a konak előtt, szidta a fejedelmet hangosan mint zsarnokot, aki ugy bánik a polgárokkal, mintha rabszolgák volnának, – de Szebeni nagybácsi épen ebből a nagy felindulásból látta, hogy nem egészen bolond itélet ez, hogy jó lesz az asszonyt elvinni, bizonyosan utána jön az ezer arany is. Marica asszony elpityeredett egy kicsit, de a könyein keresztül is fürkésző tekintetet vetegetett a nagybácsira, aki csinos, helyes termetü férfi volt, s midőn a Grisics kétségbeesett orditására gyülni kezdtek körülöttük a járó-kelők, röstelkedve förmedt rá a férjére:
– Ugyan ne bőgj már, mint a vadállat. Hiszen előbb-utóbb kiváltasz. Addig pedig csak meg nem esz ez a becsületes ember.
De Grisics nem vette a dolgot olyan könnyen, s mig a szép Marica asszony a goszpodar parancsához képest Szebeni nagybácsit követte az „Arany malac“ korcsmába, ahol a kocsija várta az állás alatt, Grisics összefutotta a szomszédokat s itt is, ott is felkölcsönözvén egy csomó pénzt, alig egy óra mulva őrült izgatottságban szaladt az „Arany malachoz“.
Szebeni és Marica asszony kedélyes beszélgetés közt ebédeltek együtt, mikor betoppant s letett az asztalra kilenc zacskót.
– Itt van kilencszáz arany, Szebeni – lihegte. – Többet nem birtam hamar összehozni. De szerencsére a Marica nyakláncán éppen száz arany van. Csapd oda neki a láncodat, Marica!
Marica hidegen, majdnem megbotránkozva nézett le rá, mialatt felrakta kezeit a csipőire:
– Hogy adjam oda a láncomat? – szólt gunyosan. – Nem Grisics. Ez a lánc a nagyanyámtól való. Ha adósságot csinálsz, fizesd is ki! Én a láncomat nem adom!
Grisics elvörösödött, mérgében hozzáugrott, letépte a láncot a nyakáról és odadobta Szebeninek: „Ne, lakj jól kutya“, s azzal megragadta roppant erővel, a hangos zokogásra fakadt Marica kezét s erőszakosan vonszolta ki az ebédlőből.
Szebeni nagybácsi némán nézett utánuk és talán gondolta is magában (mert még akkor nem volt meg a hófehér haja), hogy ez a per érdekesebben is végződhetett volna és hosszan, mélán kontemplált még az uton is a kocsiban, azon az eshetőségen – hogy hátha soha se adta volna meg Grisics az ezer aranyát? Nono, nono. Talán mégis jobb igy. Az asszony szép volt, de drága volt. Hm, hm. Otthon olcsóbbak. Hanem azért ha Grisics még egyszer hitelbe kérné a borait, hát isten tudja…
A lovacskák csendesen ügettek a poros országuton, csak a kenetlen szekérkerekek nyikorogtak bele a tarkán szállingó gondolataiba.
A tüdőbetegek egyik ismeretes fürdőjében, a „villa Veroná“-ban, a hol évtizedek óta töltöm a nyarakat, soha sem volt olyan kiállhatatlan saison, mint 1895-ben, egyrészt az elszaporodott darazsak miatt, másrészt a csintalan, rakoncátlan Ponci fiú miatt.
A darazsak ellen még lehetett védekezni. A fürdővendégek, urak és hölgyek apró üvegcséket hordtak a zsebeikben, valami vizszinű patikai szerrel. A darázscsipést menten bekenték vele és nem fájt, sem meg nem dagadt.
Hanem a Ponci ellen nem volt segitség. Mert a Ponci Kürtössy Pál cs. kir. kamarásnak volt a fia, a ki stammgast volt a fürdőben is, de különösen a villa Veronában, már a tizedik esztendeje lakván ott; Brunner úr, a villatulajdonos, nagyra nézte, bámulta előkelő modorát s mesélgette a többi vendégeinek nagyszerű származását.
Hogy azt mondja, Lehel vezértől eredne s az egyik őse tartotta keresztvizre Habsburgi Rudolf grófot, s állitólag negyven aranyat tett be a kis Habsburg vánkoskája alá. A komám uram, illetőleg a keresztfiú utódai azóta trónra kerültek, jó házasságok s több effélék folytán. (Az „effélékben“ persze benne van a negyven arany is, mely azóta szépen felszaporodhatott.) Mig ellenben Kürtössy János, az ősapa, kit a a családban egyszerüen „keresztelő“ Jánosnak neveznek azóta, valamely izmaelitától kölcsönözvén ama végzetes negyven aranyakat, ezzel az első adóssággal a hanyatlás utjára taszitá a nemes Kürtössy-familliát, melynek földjei, rétjei, malmai azóta folyton fogytak. Sőt nem csak ez, hanem a jelenlegi Kürtössynél, Pálnál, még a hajdani hatalmas tüdő is, melylyel Lehel ős a kürtöt fújta, nagyon elgyengült. Épen azért jött ide, kúrára most nejével és a kis Pongráccal, kit becézgetőn Poncinak híttak a szülei. Úgyszintén velök volt Kürtössynek első nejétől származott fia, Kürtössy József huszárhadnagy, a ki valami jó parthie után nézett szét a villában.
Tüzről pattant, vásott kis kölyök volt ez a Ponci, végzetes ellensége amaz elkényeztetett kedvenceknek, kik urnőikkel messze világból ide jönnek, a szép selyempántlikás uszkároknak, pincsiknek, a hatalmas szent-bernhardiaknak, melyeket parittyájából pompásan tudott eltalálni. De nemcsak a kutyáknak volt ő alkalmatlan; pusztitó kedve kiterjedt minden elevenekre és holtakra. Belövöldözte az ablakokat s ez még csak szép vonás, hiszen a törött ablakok mesterséges szaporitása bizonyos indirekt uton juttatott földesuri kegyadomány volna a szegény földieknek, ha Magyarországban lennénk, de itt már átléptük a határt és az ablakcsinálást nem a tótocskák végzik. A mi csinyt egy kilenc éves kis ördög kigondolhat, azt mind véghez vitte. A kis zöldre festett házikókba, melyeket a gyöngéd lelkü németek a fákra aggatnak a madarak védelmére és etetésére, (mert ott a madarak is oly szegények, hogy népkonyhára szorulnak), lépvesszőket rakott s foglyul ejté őket. Egy mókust is fogott s penicilussal szurkálta elevenen. (Egy amiensi guvernant, a ki Zolát olvasta egy padon, elájult, a mint ezt látta.) A macskáknak dióhéj-papucsokat ragasztott szurokkal a talpaikra, úgy, hogy azoknak kísérteties kopogása éjjel halálra rémité a betegeket.
Szóval ezer meg ezer helytelenséget követett el, de igazi tragédiája onnan kezdődik, a mint egy nap véres fejjel, sirva jött be az unokahugocskám, Horváthy Esztike a szobába.
– Mi bajod? sikoltott fel az anyja elrémülve.
– A Ponci kővel ütött meg!
Minden mama tigris, ha a gyermeke vérét látja. Horváthyné szörnyű felindulásba jött s mialatt kimosta a sebet s százszor is megfujta, hogy ne fájjon olyan nagyon, megeresztette a fenyegetéseket is a Ponci ellen.
– No, megállj zsivány, ezt még megkeserülöd. Hiszen csak volna mellettem férfi.
Mire az apóka, egy nyolcvan éves aggastyán, az Esztike nagyapja, kezébe vette a dolgot.
– Hát itt vagyok én, menyemasszony, és rendet fogok csinálni.
Mindjárt letette a pipáját és kitipegett fölkeresni künn, valamelyik lugasban, a kamarást.
– Méltóságos uram, az ön fia betörte az unokám fejét, a ki semmit sem vétett neki, csak a labdáját nem akarta odaadni. Mit szól ehhez?
Kürtössy Pál előkelően mosolygott.
– Hogy mit szólok? Hát tegyenek rá egy kis jodoformos gázt!
– És?
– És meggyógyul.
– De én a fiú megbüntetését kivánom. Főleg azért fordultam önhöz. Magam nem akartam megfenyiteni.
– Azt nem is tanácsoltam volna, öreg úr, – jegyezte meg Kürtössy dölyfösen.
– E szerint mit szándékozik ön tenni? Hiszen agyon is üthette volna a leánykát.
– Persze, de minthogy ez az eset nem forog fenn, semmit se tehetek ez ügyben.
– Ez esetben más uton keresek elégtételt, – mondá az aggastyán szilárd hangon.
Az öreg Horváthy a házi úrhoz folyamodott. Brunner úr, egy kiszolgált őrmester, sokáig feküdt valamikor Nagy-Váradon s a szittya nyelvből elsajátitott egy-két zamatos kifejezést, különösen sokszor vegyitette szavaiba a kutya forgós teremtettét, s e miatt ő hozzá szálltak a magyarok és ezért a forgós teremtettéért szivesen fizettek többet a szobákért. Hiszen tudjuk milyen bolondok a magyarok. Különben is a Verona villa volt a legelegánsabb a fürdőhelyen. Brunner úr a felesége révén örökölte s csinos polgári hasznot tudott belőle kihúzni ügyességével és szolgálatkészségével. Meg kell adni, hogy senki sem gondozta vendégeit olyan odaadással mint ő, minélfogva a Verona hire egyre nőtt, s messze túlszárnyalta a többi villáét.
Ha az ember a boltban megvett valamit s megadta az utasitást, hogy küldjék a Veronába, a kereskedő segédek a földig hajoltak, mert a Verona azt jelentette, hogy az illető nem néz a garasra. Leányos mamák a Veronába szálltak, hogy leányaikat elsüssék. Ha a Veronában nem volt szoba, inkább el sem jöttek a fürdőre. Extra Veronam non est vita. Mert szeretni való, csinos leányok akadtak mindenütt, az erdőkben, a kutaknál, a kis elszórt svájci házikókban, de házasodni csak a Veronából lehetett. A ki legény onnan hozzon menyecskét.
És Brunner úr tagadhatatlan, megbecsülte a nymbust, mely villáját környezte, s igyekezett azt mind kényelmesebbé tenni; különösen a kertre forditott nagy gondot, magát bizalmas körben „a természet szépitőjének“ szerette nevezgetni, vendégeivel szemben pedig egyre mondogatta:
– Én nem vagyok pusztán háziúr. Háziúr lehet minden mamlasz, akinek háza van. Én egyszersmind kényelmi tanácsadója vagyok az uraságoknak.
A „kényelmi tanácsos“ úr mindig takarosan járt, fekete ruhában, hótiszta fehérneműben, katonásan kipödört bajuszszal, mint egy major domus s a mellett finoman, nesztelenül tudott lépegetni s mindütt jelenvaló volt, mint a gondviselés; tett, igazitott, javasolt, intézkedett.
A Horváthy panaszára azonban meglehetősen hüvös maradt. Horváthy nem tudott aplombbal föllépni. Horváthyék nógrádiak voltak. S ez nem elég a sárosiakkal szemben. A sárosi csak idegen helyen úr, a nógrádi csak otthon úr. Horváthy puha volt és szerény, Brunner úr csak mosolygott az ő dolgán.
– Óh, Istenem, mit tehetnék én ebben? A lányka feje magától is beforr, de ha én megszakitom a barátságot Kürtössyékkel, azt aztán senki se tudja többé összevarrni.
Horváthy tehát nem kapott elégtételt, hanem ellenkezőleg, értesülvén panaszairól Kürtössyék, üldözni kezdték a szegény családot. Ezer apró módja van ennek, kivált fürdőn, a hol az embereknek nincsen dolguk.
Egy-egy szúró megjegyzés, egy fumigativ mosoly, egy maliciózus tekintet, egy becsmérlő kézmozdulat a maga helyén, – ez mind vérig hat, ez mind ölhet.
– Ah, mily nevetségesek! – jegyzi meg a kamarás úr.
– Miféle népek lehetnek? – tünődik más alkalommal a kamarásné. – Bizonyosan fölvett név ez a Horváthy…
– Hm! – böffenti ki a kamarás úr, – a mi az asszony Horváthyját illeti, talán nem is existált.
– És hogy öltözik ez az asszony, mint egy cocotte.
– A szegény lánykának ferdén van nőve az egyik válla, szegény kis maskara!
– S ez a vén trottli úgy fest mellettük, mint egy nyugalomba vonult uzsorás. Talán az is.
Igy disgustálták a villabelieket. S mondhatni, az egész villa Kürtössyékkel tartott, mert hiába, az emberek az előkelőbbekhez húzódnak szivesebben. Hisz ez által magok is előkelőbbeknek látszanak.
A Horváthyak érezték ezeket a rosz szeleket. A legjobb emberek is visszahúzódtak tőlük. Miért? Hát miért? Ejh, Istenem, a kamarásné azt mondta egy izben, felbigyesztett ajkkal, mikor a Peregi kisasszonyokat Horváthynéval látta beszélgetni:
– Ah, szegény Peregi kisasszonyok, de meg lehetnek szorúlva barátnék dolgában!
Ebből aztán meg lehet érteni, hogy Horváthyékkal beszélgetni nem chic. Ennek hire ment és mindenki kerülte Horváthyékat, mert nem chic velök ismerősnek lenni. A Peregi kisasszonyok pedig még a többinél is jobban kerülték, mert a nagyobbiknak, Idának, Kürtössy József hadnagy udvarolt.
Én épen ezekben a napokban érkeztem a fürdőbe, mikor a legélesebbek voltak az ellentétek és szegény rokonaimat valóságosan boykottálták a Veronában. A hadnagy javában flirtelt Peregi Idával, a kamarásné pedig arra izgatta Brunner urat, hogy jó volna a villát megtisztitani a Horváthy-familiától, „tudja, ügyesen, szép szerével, kedves Brunner.“
Mire Brunner úr a bajuszát pödörgette:
– No, majd meglátjuk, no majd meglátjuk, forgós teremtette!
Volt hát panasz, mikor megjöttem – mert Horváthyné okos asszony lévén, érezte a mérgezett hegyű nyilakat, átlátott a szitán, éles szemmel észrevette az intrikák apró szálait, de asszony volt, dacos, a ki nem hagyja el a csatateret. Sirva panaszolta el a helyzetét, hogy el van rontva egész nyara s hogy mindennek a kis zsivány Ponci az oka.
Az Esztike feje még akkor is be volt kötve. Kivált őt sajnáltam meg nagyon, látván, hogy reszketve búvik a fenyőbokrok közé, mikor a Ponci félelmes alakja megjelenik a láthatáron.
– Legjobb lesz, édes húgom, – mondám Horváthyénak, ha kihurcolkodunk innen.
Horváthyné a fejét rázta.
– Inkább meghalok, hogysem egy tapodtat mozduljak.
– Akkor hát nekik kell pusztolniok.
Szemeiben lázas öröm csillant meg.
– Oh Istenem – fohászkodott fel ájtatosan s valóban szépek voltak ilyenkor a szemei, – ha ezt megérhetném, szivesen halnék meg.
Mosolyogtam. Ilyenek az asszonyok.
– De – tette hozzá rögtön csüggedten, elszomorodva, – az lehetetlen!
– Majd megpróbálom, – feleltem s megsimogatva az Esztike orcácskáit, őt is megbiztattam. – Ne félj semmit, kicsikém, megbüntetjük azt a rosz Poncit, a ki téged megütött.
– Soh’se törődj velük, jó öcsém, – csititott az öreg Horváthy, – az okosabb enged.
– De a türelmesebb, ravaszabb győz.
– Ha kikezdesz vele, csak magadnak csinálsz kellemetlenséget. Nagy svihák az, nem lehet azzal itt megbirkózni. Mindenki mellette van.
– Nem is akarok én ő vele összetűzni.
– Akkor aztán épen nem tudom elképzelni, mit csinálhatnál.
– Hát a diplomatia mire való? Csak hagyja azt ram, bátyámuram.
Az öreg morgott valamit s hitetlenül rázta fejét.
Pedig nekem már a tervem is megvolt hozzá. Szilárdul épitettem fel Pantalovics Györgyre, egy bácskai földesúrra, a kivel együtt jöttem a vasúton és a ki szintén a Veronába szállt. A bácskai úr megint új genre. A sárosi nemes csak otthon nem úr, a nógrádi nemes csak otthon úr, a bácskai nemes pedig mindenütt úr. A zsiros földje megneveli önérzetének szarvait olyan keményekre, hogy azok sehol le nem törnek s a hány ezer hold, annyi agancs.
Pantalovics György idegességben és asztmában szenvedett. Azt mondta nekem utközben: „Ha ülök, én vagyok Magyarország legegészségesebb embere; ha tiz lépést teszek, elfogy a lélekzetem, én vagyok a legbetegebb ember a világon.“
Igénytelen, jámbor külseje volt, mint egy marhakupecnek, de a mellett a legdölyfösebb despota lakozott benne: szeszélyes, erőszakos, ellenmondást nem türő.
Én ajánlottam neki még a vasuton a Verona-villát, minélfogva velem jött, de az első benyomás, a mit Brunner urra tett, nem igen lehetett kedvező, mert a szegényesebb szobák közül, a földszinten nyitott ki neki egyet.
– Nézd meg Zsuzsa!
Zsuzsa egy tenyeres-talpas paraszt asszony volt, a kit mint ápolónét hozott magával. Csattanó piros képű, vaskos, olyan terebélyes alsótesttel, mintha egy szénaboglya indulna, igaz is, hogy lehetett rajta vagy tizenöt szoknya.
– Ez nem nekünk való, – mondta Zsuzsa – nincs jobb szobájuk?
– Jobb szoba kell, – magyarázta németül Brunner úrnak.
– Jobb szoba, forgós teremtette, – kiáltá nevetve Brunner úr. – Ott van az emeleten a Milán király egykori szalonja az erkélylyel, he-he-he.
– Mutassa meg! – szólt közbe hidegen Pantalovics.
Brunner ajkain gúnyos mosoly játszadozott.
– Hát tessék felfáradni. Én nem bánom, megmutathatom, de tizenöt forint naponta.
– Csinos lehet! – jegyzé meg Pantalovics egyszerüen.
– Hát kivánják megnézni?
– Persze.
Brunner úr nem minden csodálkozás nélkül vezetett fel minket az emeletre s bizonyos ünnepélyes mozdulattal nyitá ki a történelmi nevezetsségü szentélyt.
Pantalovics intett a parasztasszonynak:
Ő maga unalmasnak találta volna csak egy pillantást is vetni rá.
Zsuzsa kijelentette, hogy a szoba jó s ha két ágyat tesznek is bele, még mindig igen kényelmesen lehet benne mozogni.
– Alzo bleibt, – mondá ki a végzést Pantalovics György.
– Tizenöt forint naponta, – hangsulyozta Brunner úr még egyszer, nehogy félreértés forogjon fönn.
– Annyi, annyi, – intett türelmetlenül Pantalovics, – hozassa fel a málhákat.
Két roppant faláda képezte a málhákat. Brunner úr nem minden aggodalom nélkül nézegette. Előkelő urak szép bőröndökkel állitanak be s négy forintos szobákra is alkusznak. Miféle Isten teremtése lehet ez a Pantalovics?
Elhatározta, hogy szemmel fogja tartani s midőn Pantalovics félóra mulva orvost hivatott, Brunner úr megvárta az orvost a lépcsőkön.
– Nos mit mond ön az új vendéghez?
A doktor arcán hideg verejték gyöngyözött.
– Ördöngős fickó; megjártam vele. Azt mondja, a mint megvizsgáltam: „Ha kigyógyit ön, kap két darab ezrest; ha ki nem gyógyit és hiába molesztál a patikaszerekkel, lelövöm önt, mint egy kutyát. Válaszszon!“
– És ön mit választott?
– Tehát belement a veszedelembe.
– Eh, ostobaság; ha kigyógyitom, megkapom a két ezrest; ha ki nem gyógyitom, meghal s következéskép le nem lőhet.
– No, ebben igaza lehet.
Az új lakó nem is jött le aznap vacsorálni a hôtelbe; fenn a szobában falatoztak a Zsuzsával egy tarisznyából.
Hm, ez különös! Brunner urat nagyon felizgatta a szobalány ujságolása. Ez a disztelen étkezés. Egy tarisznyából a szolgálóval! Pfuj! Nem lehet ez úri ember.
E különös dolgokon töprengett Brunner úr még este az ágyában is. Ha olyan gazdag, hogy két ezer forintot igér a doktornak s tizenötöt fizet naponta a szobáért, hisz akkor a legjobb ételeket hozathatná magának. Vagy öltözne-e oly hanyagul, ha valósággal tömve lenne a tárcája? Brunner úr egész éjjel Pantalovics felől álmodott, a ki szelindek kutya alakjában ugrándozik előtte és valahányszor megrázza magát, vagy egyet mozdit a farkán, mindig egy körmöci arany esik ki belőle.
E csodálatos kutya birtokában jóleső érzésben élt és gazdagodott Brunner úr, midőn a felesége kegyetlen kézzel felébreszté.
– Hans, kelj föl, öltözz fel. A Nr. 16 megbolondult, irtóztató patáliákat tesz és rögtön veled kiván beszélni.
Brunner úr összerezzent. Épen Pantalovics volt a Nro. 16.
– Megbolondult? Hogy érted azt, Friderika?
– Hát hogy tombol mérgében, pofozza a cselédeket s követeli, hogy állitsanak téged eléje.
Brunner úr kedvetlenül kászmálódott fel s sietett a Pantalovics szobájába.
– Micsoda szobát adott ön nekem? – mennydörgött rá Pantalovics. – Egész éjjel nem tudtam itt aludni. A szomszéd szobában szakadatlanul köhögött valaki.
– Igen, igen, a Nro 15-ben egy betegünk van, – dadogta Brunner úr, – egy járásbiró.
– No, hát ez egyszerüen türhetetlen.
– De mit csináljak, Istenem? – sóhajtott Brunner úr, szemeit, mint Kádár, égre fölemelve. Ide végre is tüdőbetegek járnak és…
– Hát tegye másüvé. Cserélje el, vagy mit tudom én, mit csináljon. Legjobb lesz, lökje ki onnan… lökje ki azt az embert.
– De hisz akkor üresen marad a szoba.
– Természetesen és minden esetre ez a legjobb.
– Legjobb? – kérdé Brunner úr bizonyos szemtelen mosolygással. – Kire a legjobb? Hogy méltóztatik azt érteni?
– Ugy értem, hogy a szoba árát én fizetem.
Brunner majd hanyatt esett a csodálkozástól; de mégsem esett hanyatt, hanem csak a kezeit dörzsölte.
– Rendben vagyunk, nagyságos uram. – Ez aztán beszéd, forgós teremtette. Igy beszél egy úr, – dünnyögte magában, mikor a szobából távozott intézkedni.
Másnap reggel azonban még nagyobb zenebonát csinált Pantalovics. Csengetett s az első pincért, a ki megjelent meghajitotta a csizmájával és követelte Brunner urat, hogy azonnal ide jőjjön, mert le akarja lőni, mint egy átkozott verebet.
Brunner bejött nagy szepegve, Pantalovics fölemelt öklökkel rohant feléje.
– Megint nem tudtam aludni, – bőgött fel mint egy vadállat, – megint köhögött valaki a szomszédban.
– Az lehetetlen, – szólt Brunner úr flegmával – a szoba az uraságodé és üres.
– Itt balról köhögött egész éjjel.
– Ah, balról? A Nr. 17-ben. Ugy már lehetséges.
– Ki cselekedte azt? – orditá Pantalovics.
– Ugyanaz a járásbiró, a kit tegnap volt szerencsém emliteni.
– Megint? Hiszen azt kilökte tegnap?
– Természetesen, eltávolitottam a Nr. 15-ből, mert azt nagyságod vette ki, de beszállásolta magát a Nr. 17-be, mert az még üresen állt.
Pantalovics a fogait csikorgatta.
– Ön egy infámis ember, hallja! Ha rögtön ki nem hurcolkokik onnan is az az úr, én megyek el egy más villába. Megértette?
– Igenis, igenis, – makogta a kényelmi tanácsos zavartan. – A mi a szobából való kihurcolkodást illeti, azt értem, de a mi a szobát illeti…
– Azt a szobát is én fizetem, – jelentette ki Pantalovics.
Ez megdöbbentette Brunner urat, mert ez már minden fogalmat felülmult, a mit magának a gavallérságról alkotott. A mi sok, az már gyanus. Mik ehez képest a legnagyobb gavallérok, a kiket ő ismert, az osztrák főurak? Azoknak a nagyúri volta legfeljebb abban nyilvánul, hogy fotográf-masinájuk van s ingyen veszik le a népet; Pantalovics azonban parancsol és fizet, megfizeti a levegőt, a virágillatot, a kilátást és még a csendet is. Pantalovics úr valóságos üstökös a vendégek közt.
Bár még mindig piszkálta Brunner urat némi gyanakodás, mégis teljes mértékben lenyomta minden egyéni akaratát a szertelen tisztelet, melyet Pantalovics iránt érzett. Vakon engedelmeskedett neki, legott elszállásolta a járásbirót és pedig ezuttal önzetlenül, sőt nagylelküen, mert fent a második emeleten és lent a földszinten is volt még a Pantalovicsé fölött egy-egy üres szoba, ahonnan esetleg lehangzott vagy felhangzott volna éjjelenkint az idegbántó köhécselés, de ő mindezek dacára, az épület másik szárnyába helyezé el a vérköpős járásbirót. Közvetlen a Horváthyék szobája mellé. Brunner úr finom lélek volt s úgy tudta a házat vezetni, mint a hogy egy államférfi vezeti az országot, hogy minden egyes ténye beszélni látszik a közönséghez. A járásbiró szomszédsága csak kellemetlen lehetett mindenkire. A Horváthyékhoz való elhelyezés ténye célzatokat rejt magában. S közelfekvőnek látszott az a föltevés is, hogy az áthelyezés ebben az alakban a Kürtössy-család intrikáira vezethető vissza.
Ilyen viszonyok közt fogamzott meg bennem az a terv, hogy közbelépjek és a gonosz Ponci megbünhődjék, a derék Horváthy-család pedig elégtételhez jusson. Ehhez pedig egy nálamnál hatalmasabb munkatárs kellett. Kiszemeltem a sorsot. Mert a sors néha a maga bolond fejétől is cselekszik, de a leggyakrabban okos emberek mesterségesen fogják az ekéjük elé, ellátják a szükségesekkel, és ráhagyják: no most már magadtól csináld tovább!
Közben a Pantalovics alakja egyre nőtt a villa lakói előtt, mígnem valóságosan legendáriussá vált, mint az utolsó Cobor grófé, ki mahagoni fa tüzénél főzte meg angol vendégének a paprikás gulyáshust, vagy az Eszterházyé, a ki lepuffantotta a tizezer forintos lovat, mert olyan gebét nem használhat semmire. Mikor ugyanis Pantalovics kifizette Brunnernek a heti számláját, visszajárt volna az egyik százasból ötven forint, mire hanyagul intett a kezével: „Oszsza ki a többit a cselédek közt.“
Forgós teremtette, ez már valami. Ez már tény. És milyen tény. Brunner úr pedig a tények embere volt s kimondhatlan rajongást kezdett érezni Pantalovics iránt, – a mi épen jól belevágott terveimbe.
Egy napon a kis Ponci a darazsakkal foglalkozott. Egyik fészküket kiásta olyan érdeklődéssel, mint azok, a kik Pompejit és Herkulanumot hozták fölszinre. Épen a délutáni álmaikat aludták a villabeli betegek, a kertben nem volt más, csak a Ponci.
No, ez a legkedvezőbb idő.
Leszaladtam egy közeli boltba és megvettem ott a legszebb bádog trombitát, aztán visszasiettem vele a kerten keresztül, már messziről rákiáltván a fiucskára:
– Poncikám lelkem, hoztam magának valamit!
Ponci élénken pillantott fel, hogy ki szól hozzá, de láthatólag megcsappant a kedve, mikor engem ösmert fel a megszólitóban; nem szaladt felém, mint a gyermekek szoktak ilyenkor, hanem csak úgy félvállról kérdé:
– Egy szép trombitát.
S ezzel felmutattam a napfényben csillogó bádog játékszert.
Ponci nézte messziről, de meg se mozdult, mintha oda volna gyökerezve.
– Hát nem jön ide?
Nem felelt és nem jött. A gyermekek ösztöne többet ér, mint az öregek tapasztalása.
– Ej, ej Ponci! Hát nem kell a trombita? Pedig milyen hangja van! No, akkor odaviszem én magam.
S mellőzve a kacskaringós utat, egyenest a gyepen siettem az ajándékkal. Ponci azonban ezalatt egyre hátrált. A jó Isten tudja, miféle érzés ösztökélte rá.
– Lássa Poncika ez már nem szép; a helyett, hogy megköszönné az ajándékot, a mit viszek, a helyett, hogy pacsit adna, szökik előlem, mintha valami harapós farkas volnék.
De beszélhettem én annak. A mennyire közeledtem én hozzá, annyira távolodott ő tőlem. Egyszer csak ott voltam a darázsfészeknél, de ő meg elszaladt a halas medencéhez. Úgy néztünk egymással farkasszemet.
Közben gyönyörködtem a kibontott darázsfészekben, mely csodálatra ragadhat mindenkit, a ki megnézi. Milyen remekmű! S mi még oktalanoknak merjük nevezni az állatokat! Milyen nyegleség! Majdnem az összes művészeteket, az egész ipart az állatoktól tanultuk – de milyen nehezen. Az állatok ellenben semmit se tanultak tőlünk, épen annyit tudnak, a mennyit a teremtés utáni első nap.
A kis darázs már bizonyosan Ádám és Éva idejében tudta a papirkészitést, az emberi müvészet ellenben még ma sem képes megadni a kartonnak azt a könnyüséget és erősségét együtt. Ezredévekig irtunk ónra, kőre, vasra, pedig a papir már készen lógott a fák gallyain. Csak oda kellett volna nézni. A kis darázs tarisznyaformában kiakasztotta csodás szövöttjét a fák ágaira. És milyen tökéletes, milyen finom! Az eső lefut a mázos felületéről s a madár át nem birja vágni a csőrével. Az ember tapogatódzott, küzdött a vegytan és technika akadályaival, pedig ott volt az orra előtt a nagy titok a darázs tarisznyájában. Még a lefolyt utolsó században is azt hitték egy ideig, hogy papirt csak rongyból lehet csinálni. A darázs pedig járt, röpködött kevélyen a maga sárga-fekete dolmánykájában s ujjongva döngte: „No, én növényi anyagból dolgozom.“
Aztán micsoda családból való! Csupa művészek, csupa gyárosok, csupa épitészek. És mennyit dolgoznak!
Minden évben egy házat építeni… De mit, egy házat! Egy egész földalatti várost. Komplikáltat, művészit, mint a Westminster, s ezt egyetlen darázs építi önerejéből, tótok nélkül. Mérnök, munkás, pallér, minden ő maga.
Mihelyt a levegő melegedni kezd, üreget keres a földben; ha talál, annyi mintha ingyen fundushoz jutna; ha nem talál, váj magának. De hát van-e hozzá csákánya, ásója? Az ugyan nincs, de adott neki az Isten erős állkapcát, azzal szurkálja ki a szükséges lyukat. Egy körülfolyó karzat vezet egy-két láb átmérőjű üregbe, hol az új városnak épülnie kell.
Mindenek előtt fejszére volna szüksége, melylyel a faszálakat elhasogassa, hogy házának külső falait finom tépésszerű anyagból megépítse. Fejszéje nincs, de pótolja a tapogató szarva. (Magad uram, ha fejszéd nincs) s nincs az az ács, a ki ügyesebben dolgoznék a szekercével, mint ő kelme azzal a szarvval.
De malter is kellenék a falak összeragasztásához. Majszter uram, vagyis majszterné asszonyom a miatt se jön zavarba, mert a legjobb malter a nyála. Hozzálát serényen s épiti a falakat, a padlatot, a boltozatot, azután az erkélyt, ezt a pompás filigrán, félkerek müvet, melyet tizenkét, csinos, könnyü oszlop tart s mely tele van hatszegletes apró kamrácskákkal, alól minden kamra kis nyilással. Egy egész darázs-kaszárnya. Mindenik erkélyen másfél ezer kamara. Minden erkély után egy sor oszlop következik, aztán megint uj erkély és megint oszlopok és megint erkélyek hatvanezer lakosra épitett celákkal.
Mennyi művészet, mennyi pompa, – de mi haszna? Jön a kis Ponci és kiássa, szétrombolja az egész várost. Hát legyen aztán ilyen körülmények közt valakinek kedve darázsnak lenni és nem csipni, nem dongni. Az ördög tartsa meg az egykedvüséget. Csak azért is dongó, diri-diri-dongó.
– De szép ez a nagy darázsváros, Poncika. Tudok én még annál egy nagyobbat. Jőjjön csak, megmutatom.
De Ponci makacsul állt meg a szökőkutnál és hogy az alatt se teljék az idő hiába, az arany-ezüst halakat dobálgatta kövekkel, csak néha pillantott felém lopva, hogy ott vagyok-e még?
– Hát nem kell a trombita? Szóljon már Ponci. Mert akkor másnak adom.
Ponci nem felelt, konok dac ült a homlokán és az ajkai körül, melyeket összeszoritott, a szemeit pedig leszegezte a földre, mint egy bakonyi zsivány.
– Jól van, nem bánom hát, ha nem jön is; ide teszem a trombitát az aloé levelére, innen vegye el, ha akarja. Pá, pá, Poncika!
Ezzel ott hagytam a trombitát s a villa felé indultam, hogy a szobámba menjek. Utközben azonban eszembe jutott, hogy jó lenne kilesni a fiut, mit fog csinálni, elbujtam tehát egy fenyves gruppban.
Lassan közeledett a darázsfészek helyére s ott megállt kezeit hátratéve, minden oldalról jól megnézegette a trombitát, mely az aloé pléh-szinü husos leveléből látszott kezdődni, mintha virágja lenne. Szép volt, nagyon szép volt, nem birt megválni tőle a tekintete, de azért még sem mert hozzá nyulni. Nem bizott bennem, nem hihette, hogy az örömét keresem. Érezte, hogy valami veszedelem van a trombitában, de nem birt ellentállni.
Két fapálcikát tört a jávorfa galyról s azokat összetéve, mint csiptetőt, lenyult, fölemelte velök nagy óvatosan a játékszert és igen csodálkozott, hogy semmi baja sem lett. A játékszer nem lőtt, nem ugrott ki belőle valami kis ördög, nem frecscsentett semmi mérges nedvet a szeme közé, egy tökéletesen ártatlan trombita volt, egy cseppet se rosszabb annál, melylyel Gábriel főangyalt festik, pedig, ki tudja miért, de ugy gondolta, hogy pokoli meglepetés jön ki belőle, mint a hogy az némely játékszereknél előfordul; a kettétört zsemlyéből kiugrik egy egérke, a zöld-selyem káposztafejből kipattan egy nyul és muzsikálni kezd. Csakhogy ezek mind kedves, bohókás dolgok. Hanem a trombitából valami vérfagyasztó szörnyeteg bujik ki és talán föl is falja.
Valóságos örömkiáltásban tört ki, hogy a trombita használható, mindamellett messze tartotta el magától, mint valami dinamittöltényt, miközben aláhajolt és ugy nézett be a csövébe. No az bizony épen csak olyan volt, mint a többi trombitáké. Semmi gyanús, semmi rendellenes nincsen benne.
Merész elhatározással kezébe vette és bele fujt.
– Trom prom, tru ru, rú rú.
Élesen, hatalmasan bugott és harsogott a mélységes csöndben. Mert kihalt, hangtalan volt az egész kert. Csak a méhek és a darazsak zümmögtek a virágokon. No, ezeknek a zöngését ugyancsak elnyomta a trombita. Mert a kis Ponci mindinkább beleszeretett a hangjába, fujta lélekszakadtig. Cseresznyétől maszatos pofácskái kidagadtak, mint két pampuska.
Most már jó kerékvágásban van minden, siettem fel megelégedetten a szobámba, várni az eredményeket. De már is mutatkoztak. Pantalovics rohant le velem szemben a lépcsőkön hálóköntösben, hajadonfővel, majd feltaszitott.
– Brunner! Hej Brunner! Hollá! Brunner!
Hátra fordultam. Brunner úr megszeppenve jelent meg a lépcsők alján.
– Hallja ezt? – rivall rá Pantalovics. – Hallja azt a trombitát? Meg kell ettől őrülni. Ki cselekszi ezt?
Brunner úr mindenek előtt lekapta házi sapkáját a nagy Pantalovics előtt, aztán a ház homlokzata felé szaladt, honnan betekintett a kertbe.
– Hagyja el, hagyja el, – kiálta könyörgő hangon Poncinak. – Oh, Szüz Mária, Szüz Mária, ne hagyj el minket!
Ponci azonban most egy hängematteban hanyattfekve és himbálózva, csak tovább is fújta roppant nagy kedvteléssel, mint Pan az ő sípját, hogy se nem hallott, se nem látott azon kivül egyebet.
– Ki az az istentelen? – ordítá mind jobban feldühödve Pantalovics.
– Egy fiúcska, nagyságos uram, egy kis fiúcska, – dadogta Brunner úr alázatosan.
– No hát, menjen oda és verje meg jól azt a gaz kölyköt.
A kényelmi tanácsos elsápadt.
– Az lehetetlen, lehetetlen. Kürtössy császári és királyi kamarásnak a fia… egy kamarásnak a fia, egy kamarásé.
Pantalovics elkékült a dühtől. Levegő után kapkodott, mint a fuldokló.
– Lehetetlen? Mit locsog maga össze-vissza? Hát nincs keze, a mivel elverje?
– De egy kamarás, egy kamarás fia, a ki maga is valamikor kamarás lesz.
Pantalovics kiugrott volna talán a bőréből is, ha a nagy zajra oda nem siet az ápolóné.
– Eredj Zsuzsa és verd meg azt a trombitáló gyereket, de csak a fejét üsd, hogy meg ne sántuljon.
A Zsuzsa nem volt rest, nem kérette magát, ha egyszer az úr mondja, – rohant, mint a szél. Félpercre rá aztán megszünt a trombitahang, mintha ollóval vágták volna el, mély csönd lett utána, felváltván azt hamar a Ponci jajkiáltásai.
Én már akkor fent voltam a szobában és az ablakból néztem, hogyan páholja Zsuzsa a kapálódzó, rúgó, harapó Poncit, csihi-puhi üti jobbról, pif-paf üti balról, a hol éri, a Ponci bőg, apját, anyját hivja rettenetes üvöltő hangján.
A villa betegei megriadva futnak ki szobáikból. Jaj, kit nyúznak? Hihettek-e szemeiknek, hogy a kis despotát, a Kürtössy Poncit deklinálja a parasztasszony, az új lakó gazdasszonya? No, ez már mégis sok. Szent Isten, mi történik, ha a méltóságos kamarás úr észreveszi?
Szörnyülködtek, de beavatkozni nem mertek. Az egyik Peregi kisasszony oda akart menni, de az anyja visszatartotta.
– Maradj veszteg Mici, még téged is meg talál ütni és úgy se tartozol még a családhoz.
– Istenem, istenem – sopánkodott egy öreg asszony (egy árvaszéki birónak a neje Egerből), – ha ez ötven év előtt történik és például, ha Bártfán történik, hogy rohanna most elő egy huszár és hogy vágná le a fejét annak a parasztasszonynak.
– Hja a hely és az idő! – sóhajtott fel egy köszvényes aggastyán a mankójával hadonászva, – két nagy faktor. De hol lehetnek a szegény Ponci hozzátartozói?
Valóban attól lehetett félni, hogy a parasztasszony magától is megelégli a Ponci büntetését s a néző kompánia elesik a legnagyobb élvezettől, hogy t. i. a kamarás vagy a hadnagy talál előtoppanni s megtámadván a gazdasszonyt, arra Pantalovics is kicsörtet a gyöpre; az lenne csak igazi hadd el hadd.
És csakugyan jött Kürtössyné, teljes negligében futott ki szobájából, nem nézvén se jobbra, se balra, fellökve virágcserepet, öntöző kannát, furiában rohant, mint a nőstény tigris, ha hallja kölykének szivettépő orditását. Nem úri asszony többé, vége a fölszedett társadalmi máznak, most csak anya, s ráveti magát egész elszántan Zsuzsa asszonyra.
– Huh, te bestia, ereszted el mindjárt a gyermekemet!
S a vézna, törékeny teremtés, a kit a szél is majdnem elfújt, olyan erővel rázta meg a hatalmas Zsuzsát, hogy az meglepetésében eleresztette Poncit, a ki szörnyű visitással, a ház felé száguldva mentette az irháját.
Zsuzsa asszony idegen körmöket érezvén fúródni nyakába, csak egy percig volt meglepetve; amint megpillantá ellenfelét, fitymálón mosolyodott el.
– Oh no, kis csutak! Mit akar? Hiszen mindjárt összeroppantom, mint egy bolhát, ha magához nyúlok. Ugy? Maga az anyja a gyereknek? No, szült volna inkább egy kopókölyköt. Össze-vissza harapott a pokolra való. Hanem ereszsze el a torkomat, mert megtalálom taszitani.
Főlénynyel bánt vele, mint egy nagy medve a menyéttel, de Kürtössyné nem látott, nem hallott, csak ütötte a kis csontos kezeivel, a hol érte. Nem igen fájhatott az annak, de azért mégis megsokalta, megrestelte.
– Ej, menjen a pokolba! Nem szégyenli magát úri asszony létére verekedni, – s olyat taszitott rajta, hogy az neki tándorodék egy fának s részint a lökéstől, részint az ijedelemtől vagy a dühtől ájultan esett össze a gyepen.
Ily szörnyű következményeket hozott a kis trombita. Ez már sok volt. Ennyit magam sem akartam. És ha ezzel legalább bevégződött volna a kinos affaire, de a hogy az igazi verekedéseket egy diplomáciai háború előzi meg, ezt megforditva, egy diplomáciai háború követte.
Kürtössyék, kivált a férfiak, hallván a történteket, haragra gyúlva követelték, hogy Zsuzsa asszony rögtön hagyja el ezek után a villát.
Zsuzsa asszony hallani sem akart erről, kihivóan felrakta kezeit a csipőire.
– Én innen egy tapodtat se mozdulok, hanem ha már annyiban van, megmutatom nekik, hogy ők pusztulnak el innét.
Brunner úr próbálta kiegyengetni a dolgokat, de nem lehetett. Az elkeseredés nőttön-nőtt, különböző üzengetések és apró boszantások révén, ugy, hogy végre ultimátum gyanánt állitották Brunner úr elé a kérdést: „Vagy én megyek vagy a másik.“ Kinos órák voltak ezek a szegény Brunner úr életében. Nemcsak a villát, hanem az egész fürdőközönséget lázas izgatottságban tartotta a Kürtössy-Pantalovics-ügy, mint érdekfeszitő sakkjátszma. Vajjon merre dől? A világ szeme Brunneren csüggött, a kinek három napot adtak gondolkozásra. Brunner úr nagynak, fönségesnek, hatalmasnak érezte magát e három napon, de éjjeleit álmatlanságban tölté a kérdés latolgatásában. A kávéházakban, a kurszalonban, a sétányokon és az inhaláló termekben nyilvános fogadások történtek: ki lesz a győztes.
Az előkelő osztálybeliek lehetetlennek tartották, hogy mikor egy rangbeli dámán olyan violentia esik, ne neki szolgáltassák elégtétel.
– Ha Pantalovics gentleman, – mondák, – ő sem forcirozhatja a szolgálója diadalát.
De ez nem volt egyhangú nézet.
– Eh bolondság, – vélték mások; – Pantalovics nem ejtheti el az ápolónőjét (vagy tudja Isten mije). Hiszen azért hozta, hogy kell neki. Pantalovics tehát solidaris vele, s ha kilökik, őt is kilökik.
Leginkább egyes kiszivárgó hirek hoztak csiklandós hullámzást a kedélyekbe. Emberek, a kik Brunnerrel beszéltek, (pedig mindenki igyekezett szóba állni a nevezetes férfiuval) egyes elejtett megjegyzéseit kolportálták, mint egykor a Bismarckéit, s azokra épitve kombinálták ki a történendőket.
Valaki azt mondta volna állitólag a kovácsműhelyben, a hol Brunner úr a lovait patkoltatta: „No, végre is nem nehéz választani a kamélia rózsa és a laboda közt.“
Mire igy felelt Brunner úr.
– Hm, hm. A gondozott kertekben karóstul állanak a növények és ha karóstul számitanának is, föltéve, hogy egy kamélia mellett egy ezüst karó volna beszúrva, a laboda mellett ellenben egy arany karó, minden okos ember a labodát választaná.
Ez az ártatlan kijelentés valóságos pánikot idézett elő a Kürtössy-párton, mig ellenben a Pantalovicsék vitorláit kedvező szél lengette vigan. De még két nap volt hátra, ez alatt sokat lehet csinálni. Kürtössy az ősi familia becsületét látván kockán, mindent megmozgatott, hogy a nagy szégyent elháritsa. Jó lábon volt a környék összes főuraival, köztük a szomszéd kastélyban nyaraló stájer kormányzóval is. A második nap sorba látogatta őket, elmondván nekik a dolgok mibenlétét, mire azok harmadnap visszalátogatták s fényes négylovas hintókkal telt meg a Verona udvara, Brunner úr szive táncolt örömében, kevélységében. Hát még mikor a kormányzó ő excellenciája ő vele is kezet fogott s megveregetvén vállát, mondá:
– Reménylem, hogy tisztelt barátom Kürtössy, jól fogja magát önnél érezni, kedves Brunner. Járjon ön kedvében e derék úrnak.
Brunner arca sugárzott, s szemeit ájtatosan emelte föl ő excellenciájára:
– A véremet is szivesen ontanám Kürtössy urért.
– Ön derék ember, – szólt a kormányzó meggyőződéssel, – adieu!
Brunner úr fülében égi zene gyanánt csengtek-bongtak e szavak egész nap, egész éjjel – de elterjedtek azok a Kurortban is és a Pantalovicsék akciái rohamosan szálltak lefelé.
Kürtössy a harmadik nap délutánján már annyira a nyeregben érezte magát, hogy komót-sapkában sétált a kertben s az egyik lugasra kitétette a nyomtatott táblácskát: „Reservirter Platz“, a mit csak a főhercegek és a legnagyobb potentátok cselekesznek meg. Kürtössy tüntetett. Kürtössy azt látszott ezzel kikiáltani a közönségnek: „Itt én vagyok az úr.“
Pantalovicsnak én hordtam a külömböző hireket, első napon a jókat, azután a roszakat. Ő csak mosolygott akkor is, most is, és nem jött ki a flegmájából.
A döntő reggelen azután komoly ünnepélyességgel, vésztjósló arccal jelent meg Brunner úr a szobájában; – lelke ez alkalommal oly kemény volt, mint az inggallérja. Magában ismételgette: a macska fél, de én nem félek, a macska enged; de én nem engedek.
Azt hitte, nagy atakot fog kelleni kiállania Pantalovicstól, a ki majd Kürtössy ellen igyekszik őt megforditani – de hát ez már lehetetlen, a kormányzó miatt is.
Pantalovics azonban egykedvűen pöfékelt garasos cseréppipájából, mikor belépett.
– Üljön le, kedves Brunner úr.
– Köszönöm, de csak röviden kivánom elmondani álláspontomat abban a kinos ügyben, hisz tetszik tudni…
Pantalovics ásitott.
– Tudom, tudom, de hagyjuk azt még… néhány percig. Valami egyebet hallottam. Azt tudniillik, hogy ön tavaly árúba bocsátotta a Veronát.
– Igen, alkuban voltunk egy gráci patikáriussal, de nem jött létre az egyezség.
– Mert nagy differencia volt köztünk. Ő hatvanezer forintot igért, én nyolcvanat kértem.
– Nyolcvanért tehát eladó?
– Oh igen, – szólt Brunner úr türelmetlenül.
– Top – csapta a markát Pantalovics a Brunner úr kezébe, aztán oda kiáltott a Zsuzsának, a ki az erkélyajtó üvegtábláit törölgette:
– Keresd meg a bugyellárisomat Zsuzsa, ott van valahol a tegnapi kabátom belső zsebében és fizess ki belőle ennek az úrnak nyolcvan ezrest!
Brunner úr nagy szemeket meresztett s olyan lélekzetet vett, mint a harcsa, ha vizet öntenek rá. Csóválta a fejét, szikráztak a szemei s a mig Zsuzsa asszony egyenként olvasta markába megnyálazott ujjakkal az ezreseket, csodálkozva motyogta: „Forgós teremtette, forgós teremtette!“
– Most pedig áttérhetünk egyébre, – mondá Pantalovics, kiverve a pipája hamvát, – akart ön valamit mondani?
– Oh semmit, semmit.
– Akkor hát rendben vagyunk. Csak tessék leülni és megirni az adás-vételi szerződést, majd mindjárt behivok két tanút is. A villát Szabó Zsuzsánna vette meg öntől – minthogy én neki ajándékozom a vételi összeget. Ön ha tetszik, tovább is megmaradhat itt házfelügyelőnek, de viszont követeli az új tulajdonos, hogy azok a népek, tudja azok a Kürtössyék, még ma takarodjanak ki a házából.
Ki is mentek még aznap. A méltóságos kamarás úr most már a tulajdon kezeivel is jól elnáspángolta a Poncit, a ki miatt a familia tekintélye ekkora csorbát szenvedett. Csend és béke költözött ezentúl a Veronába és a kert darazsai, ha az emberekhez hasonlóan krónikát vezetnek az őket érő nagy eseményekről, bizonyosan ilyes valamit iktattak be az annálékba: „És ma vonult el területünkről, illetve a kontinensről ama rettenetes óriás, a ki megtizedelte fajunkat s romba dönté házainkat, városainkat.“