Mig ezt a levelet olvasta, mindenki a közelébe gyült és minden szó után harsogó kacagás tört ki.

– Nahát ez nagyszerü volt. Ferenc kitett magáért – mondta a vendéglős.

– De még a külzete is figyelemreméltó – szólt a felolvasó s felmutatta az ivet:

Nagyon ügyesen, kissé szinészkedve olvasta fel a mondatokat s az embereknek a könny csorgott a szemükből a kacagástól.

– Nohát erre egy pohár sert le kell dönteni – mondta Basa bácsi. – Fene a Ferkó körmit, ezt megirta!

Csak Ablonitzky nézte komoly arccal ezt a társaságot; ugyanígy mulattak ülés előtt a neki tulajdonitott famozus ujsághiren, mint most a paraszt kocsis zagyva irásművén. Úgy gondolta, meg fogja mondani, hogy hazugság az egész, de most, látva, hogy kiközösitették maguk közül az urak, összeszoritotta a fogait s leverten, dacosan hátat forditott, elment.

Az ő érzékeny, szláv karaktere nem illett ide.

De amint kilépett az ajtón s felhangzott a kacagás ujonnan és erősen, eszébe villant, hogy most bizonyosan őrajta mulatnak. Ő ugyanannyi ennek a társaságnak, mint az a pityókás paraszt a furcsa, tudálékos folyamodványával. Ő, a neki tulajdonitott eszmével, a műpártolással épp olyan nevetséges figura, mint Ferenc, a Gábor fiunak hiteles és törvényes apja-ura. Ferenc gazda ezeknek éppúgy a világ fenekéről jött, mint ő. Ez a népből kapaszkodott ide egy percre: ő a felvidékről jött le… Mindegy az… Ezeknek az uraknak csak ők maguk az emberek. Senki idegen. Csak akit születésük óta megszoktak maguk közül valónak s maguk közé valónak tekinteni. Ez az egy. És itt ősidők óta meg van állapitva mindenkinek a helye a többi között, a módja, a rangja; szinte ki van mérve a szó, amennyit mondhat, a levegő, amennyit beszivhat… Mi az ördögnek jött ő ebbe a városba… Mi a patvarnak ir egy Mányi Ferenc folyamodványt a tömlöcben levő fiáért… Mi a csodának zománcárugyár a kunsági fészekben…

Amint a városház sötét kapuján kilépett a fényes, napvilágos utcára, egyszerre megint uj szél ütötte.

Jól van. Az öreg Dóczi, a maga burkusfejével, komisz módon bánt el vele… De hát nem őt akarja elvenni, hanem a lányát…

Ebédre Dócziékhoz volt meghiva. Oda most már nem mehet mégsem.

Elhatározta, hogy levélben kimenti magát, de délután az orvosékhoz elmegy, ahova meg volt hiva, persze Dócziékkal együtt. Ott vig emberek vannak, biztosan társaság lesz, ott Irénkét meg fogja látni, ő is az apjával tart-e?

De amint megállott a piacon, az utca sarkán, mégis oly nagy idegenséget érzett. Tudta, hogy megbámulják fehér kalapja és világos drapp, nyári ruhája miatt a sárga selyemnyakkendőjével és szőke, felsütött bajuszával.

Az utca tele volt néppel; a piac. Csupa feketeruhás férfiak, fekete kalap, fekete csizma. S ez a viselet az uraknál is; csak az idegenből jött honoráciorok mernek egy kis szürke vagy barna szint viselni.

Az igazat megvallva, mig jobblábujját rezegtetve nézte szórakozottan az izzó napsütésben a furcsa fekete embernépet, arra gondolt, hogy mi köze neki Dóczi Irénhez valójában… De hát szégyelte volna, hogy megszökjön a kis civislány szeme elől…

Ezzel elhatározottan megállott s bevárta az urakat, akik csendesen ereszkedtek elő a városháza felől.

IV.

Mikor Palya éjjel hazament, a cseléd mérgesen nyitott neki ajtót.

Akármilyen ittas volt is, mégis észrevette, hogy a cseléd mély megvetéssel nézte végig a holdvilágon. Nem is szólt egy árva szót sem, de sietett, hogy lábujjhegyen minél előbb besomfordálhasson a kis szobába, ahol a legkisebb, második gimnázista öccsével együtt hál.

– Ki az? – hallotta az apja hangját. Megállott, nem szólt.

– Ki az ott? – rivallt megint az apja.

– Én.

– Ki az az én?

– Én vagyok no – morogta dühösen.

– Mán hazajött! – szólt az anyja is nem igen szivesen.

Palya felfedezte, hogy az ajtajuk nyitva van. A ravasz öregek, hogy el ne szalasszák a hazajötte percit.

– Hol jártál te! – kiáltott az apja.

Palya összehuzta a sötétben a szemöldökét. Nem felelt.

– Hol?!

– Kocsmába – szólt rá az anyja.

Csönd lett.

Palya ezzel elintézettnek vette a dolgot s gyorsan behuzódott a szobába.

Ahogy belépett, nagy zuhanás volt.

Ijedten állott meg, aztán rájött, hogy az ajtónyitással fellökött egy széket.

– Te cudar! – morogta az öccsére, aki feltápászkodott az ágyban s a besütő holdvilágon rábámult a bátyjára.

Fogta a kalapját s levágta az asztalra. Valami csörrenést, gurulást hallott s a pohár egy pillanat mulva széttörött a földön.

– Asstenedet – morogta a foga közt Palya –, hányszor mondtam, hogy ne tedd a pohárt az asztalra.

– Nem én tettem – mondta Laci pörölve.

Palya hozzáfogott vetkőzni. Mikor az ágyba akart feküdni, úgy felrugta a földön a csizmahuzót, hogy felkapta a lábaujját s percekig sziszegve táncolt féllábon.

– Ezt se te hagytad itt, te bitang!

– Nem.

– Hát!!

– Hát ides.

– Úgy. Az anyja…

Belevága magát az ágyba, a fülére rántotta a takarót s befordult a falhoz. Utolsó gondolata az volt:

– Az ördög vigye el azt a vakarcsot, hogy miatta ennyi bosszuságom van.

És Dóczi Irénre gondolt, aki ebben a pillanatban azt álmodta, hogy Ablonitzky megdagadt akkorára, mint egy léghajó gömbje s a magasból lenyujtotta a hosszu kezét, ő pedig futni akart s az Ablonitzky piff-paff-puff lövöldözött belé… Csodálatos, hogy bár tisztán tudta, hogy minden golyó talált, mégsem érzett fájdalmat, inkább valami kéjes elzsibbadást.

Mikor Palya reggel felébredt, arra ébredt fel, hogy az ajtókat iszonyuan vagdalják, az ablak nyitva van, cug van és a cseléd söpör.

Először azt hitte, menten megüti a guta, aztán ráripakodott a lányra.

– Nem takarodsz innen ki, mindjárt kidoblak!

– Kit dob itt ki valaki? – hasitotta a fülébe az előszobából az édesanyja hangja.

Palya megszelidült s ujra falnak fordult.

De tovább nem lehetett aludni.

– De fel tetszett ébredni! úrfi! – folytatta epésen az anyja. – Hogy még mit nem kell nekem megérni… Még ő dob ki valakit.

Az apja sulyos csizmája hallatszott a tornácról.

– Mi van itt?

– Az én cselédemet kidobja. Dobd ki a gonoszságot magadból. A korhelységet. Azt a gonosz lump szokásodat.

– No, valahára kialudta magát – szólt méreggel dörmögve az apja.

Palya forrt. Kezdett dühös lenni. Utóvégre mit gondolnak ezek; így lehet beszélni egy felnőtt emberrel! Egy szerelmes emberrel; egy nősülő ifjuval; aki regényhős volna, vagy mi az istencsudája.

– Ehhh – hördült fel veszekedetten és meglehetős egyszerüen adva kifejezést érzelmeinek, de úgy, hogy az ágy majd leszakadt alatta.

De nem is szólt többet egyet sem, se apja, se anyja. Legalább nem értette mit mondanak, mert bementek az utcai szobába, az ebédlőbe.

Megvárta, mig a cseléd sötét arccal befejezte a söprést és egy lesujtó pillantással kicsámpáskodott a szobából, akkor felkelt.

Gyönyörü reggel volt odakinn. Ahogy kinézett, a trágyadombot látta meg, a tyukok már kaparásztak rajta, egy sárgavörös kakas éppen nagyot kukoritott a tetején s utána, mint aki nagyon jól érzi magát, odább billegett, egyet táncolt s hegyes sarkantyus lábával belekapart a szemétbe.

Ilyen kakasnak érezte magát. Ő is szeretett volna egyet kurjantani, de gyáva kutya volt, nem mert. Csak nyújtózott egy nagyot.

Azután megvakarta a fejét s elsomolyodott.

De jó volt az az éjszakai kis muri! A pezsgő. Még sose ivott a maga pezsgőjéből. Most érezte meg először, mi a szabadság, mi az önálló, független, szabad ember.

Eszébe jutott az ujságiró.

S homályosan ott kalamolt a fejében valami elintézetlen ügy: az ujság… olvasni való… Hirtelen ott hagyta az ablakot s rendkivül gyorsan öltözni kezdett.

Nekik nem járt a Kunterebes és Vidéke. Majd az ő anyja ad ki ilyenre két-három forintot. Őrülten sietett, hogy valahol megszerezze.

De hol szerzi azt meg?… azt a keserves keserüségit…

Meglátta az öccsét.

– Laci.

– No.

– Gyere csak.

– Mi a.

– Nem mi a! hanem gyer ide… Te, Laci, kapsz öt pízt, ha hozol egy ujságot…

– Mi?

– Öt pízt kapsz te bolond, figyelj ide.

– No.

– Erigy ki a piacra, osztán vegyél egy ujságot… Neszi, itt egy hatos.

– Ujságot?

– Lódulj már, mer úgy ruglak… fel…

– Kunterebes és Vidékét.

– Meg Kotkodácst.

– De akkor nekem csak három píz marad.

– Elig a, két hölgy-cigáróra. Tudom, ugyis azt veszel rajta.

A fiu lesütötte a fejét s titkosan mosolygott, aztán elment.

Mire hazajött, Palya meg is reggelizett s szó nélkül nyelte le apja, anyja minden szavát.

A szülők valami nemes buzgóságot fejtettek ki abban, hogy melyik vágjon sulyosabb igazságot a züllésnek indult fiu fejéhez. Másszor mindjárt összekaptak, most azonban csodálatosképen megegyeztek abban, hogy nincsen nagyobb istenátka, mint az olyan fiu, aki nem vet számot a helyzetével és az egész világot felháboritja botrányos magaviseletével… ahelyett, hogy jó példával járna elől az öccsei közt, megfertőzteti a levegőt a lehelletével…

– De mondd meg már, az isten áldjon meg, mi vitt rá, te szerencsétlen.

Palya egész idő alatt nem szólt, de ezt a hátát hasingató siránkozást már nem birta el s azt morogta:

– A bánat.

– Miféle bánat.

Nohát erre igazán nem lehet felelni. Dóczi Irénre hivatkozzon? Nagyon satnyának látszott a kifogás, mert egész reggel iszonyu dühvel gondolt arra a lányra s tulajdonkép nagyon szégyelte magát, hogy amiatt a tacskó miatt ennyi baj szakadt a nyakába.

Nem várta hát meg, hogy az anyja az ő bánata találgatásába fogjon, felállott az asztaltól, berántotta maga után az ajtót s elment. Be a szobájába.

Az öccse már hozta az ujságot, lecsapta az asztalra s fütyörészve elszaladt. Látszott, eszeágában sem volt, hogy belenézzen.

Palya mohón esett neki s gyorsan végignézte a cimeket. Fogalma sem volt, mi lehet az, amit az ujságiró belecsinált, csak nézte sorra a cimeket. Végignézte az egész lapot s az egész Kotkodácsot, aztán bután nézett a papirosra. Semmit se talált, ami őt érdekelhette volna.

– Nincs – mondta. – Becsapott a gazember. A pezsgő jó vót neki, de hazudni: az is jó vót neki…

Ujra nekiállott s ujra meg ujra, szinte véres verejtékkel marta át magát az összes cikkeken s hireken, még a hirdetéseken is: sehol semmi.

Egy pillanatra megállott annál a hirnél, hogy Ablonitzky 20 koronát adott a művészet javára; „mi közöm hozzá?“, mondta magában s tovább furta, furkálta a lapot s végül is gombolyagba gyurta s ledobta a földre.

– Hova mégy? – kérdezte az anyja ridegen, de a ridegség alatt ijedt érzéssel, mikor Palya kilépett a tornácra.

– Templomba – dünnyögte Palya.

– Oda bizony, oda – szólt az édesanyja sokatjelentő, biztató sóhajjal.

Szórakozottan ment végig az utcán, fel a piactérre. Már ott gyültek a gazdák s tanyai emberek a vasárnapi embervásárra, néhányszázan már ott állottak, vasárnapiasan kiöltözve és csendesen, tempósan, szegénygőggel eltelve diskuráltak.

Palya csakugyan bement a templomba. Maga sem tudta miért, de Dóczi Irént akarta látni. Nem szerelemből vagy vágyakozásból, hanem azért, hogy bebizonyitsa magának, hogy a legnagyobb ostobaság volt miatta ilyen őrültségre vetemedni.

Alig ült le, már meg is látta. A szemközti padokban ült, második padon, szélen. Úgy ült ott, mint egy kis tyúk. Énekelt, tátogatta a száját, mint a csirke, ha eszik.

Elforditotta a szemét, hogy ne is lássa. Nem tudott elég közönséges és ócsárló szót találni rá.

De a szeme minduntalan vissza-visszakalandozott arra a helyre. Eleinte nem tudta miért s egyszer csak meglepetve fedezte fel Bardócz Ilonkát.

A kis szőke lány az első pad szélén ült, pont Dóczi Irén előtt.

Olyan szőke volt a kis drága, fitos szőkeség. Olyan fiatal, mint a hajnal. A haja hátra volt fésülve s fehérmasnis selyemcsokorral átkötve. A csokor kétfelől selymesen csillogott a szőke, hamvasszőke fején. A hosszu, fehér kezét néha óvatosan felemelte és valahogy (feltünt neki) igen finoman megérintette a haját, a szalagját, vagy a nyakán az apró fürtöcskéket. Fekete könnyü ruha volt rajta, a könyöknél fehér kézelőkkel s az álla alatt olyan kis fehér selyemmasnival, amilyen a hajában volt.

Rendkivül fiatal volt, csodálatosan fiatal. Persze 15 éves és Dóczi Irén legalább 20… De hát mi szüksége van neki 20 éves leányra… elég neki két-három év mulva házasodni… Milyen szerencse, hogy a buta ujságiró hazudott. A legnagyobb kellemetlenség lehetne belőle, ha… össze kellene most már boronálódni…

S egyre őszintébben, egyre jobban elámulva felejtette a szemét a kis szőkeségen… aki néha odanézett rá, apró bogárfekete szemével a gyengefehér arcában. Nem birta kiállani gyermekesen ártatlan, kiváncsi pillantását s előbb elforditotta a tekintetét, mint az.

A kislány egyszer óvatosan hátranyult, fogta leeresztett hosszu haját és maga mellé vette. A magas ablakból ott futott végig a sugárkéve és úgy megragyogott a szőke haj, hogy Palya örökre és gyógyithatatlanul szerelmes lett.

Istenem! Hogy lehet ilyen áhitattal nézni a templomban… mikor az ember nem figyel… A kislány, az nem figyelt a papra; de az arcán olyan ragyogás és boldog áhitat volt, hogy Palya maga is szentülni érezte magát.

Ahogy az isteni tiszteletnek vége volt, neki is vége volt.

Kivált mikor a kislány felállott s félig megfordult, majd kilépett a padból. A sárga aranyhaja végtelen hosszu hármasfonatban, a végén kibomolva feküdt a testén végig, kettéosztva könnyü kis fekete ruháját, amelyben elveszett, vagy csak most zsendült fiatal, édes termete…

– No, elég lesz már, elég lesz – sugta neki a szomszédja.

Palya elvörösödött, felállott s kiment a templomból, vezetve a padbelieket.

A rápiritó szomszéd, a fiatal gimnáziumi tanár, a templom kapujában a karjába kapaszkodott.

– Ezt megcsináltátok.

– Mit?

– Olvastam az ujságot…

Palya szájtátva nézett rá.

– Koncz doktor mindent elmondott.

– Mit?

A professzor kuncogva nevetett.

– Az Ablonitzkyt jól befeketitettétek azzal a hirrel… Hát ne bámulj… Hogy szinésznőket akar importálni… Biztos, Dócziék kiadják az utját.

S a szemébe nézett Palyának.

– No de az már direkt szemtelenség, ahogy te ország-világ szemeláttára egész istentisztelet alatt bámultad Dóczi Irént…

Ujra hunyoritott s otthagyta Palyát, aki úgy állott percekig, mint egy sóbálvány.

V.

Az ujságiró későn ébredt.

– Hopp – mondta az esti italozástól zugó fejjel –, sietni kell a képviselőtestületi közgyülésre.

Akkor eszébe jutott, mit tett. A kis hir, amit az éjjel még belecsinált a lapba s hideg borzongás futott végig a hátán. Ami akkor igen mulatságosnak és nagyszerüen jó viccnek látszott előtte, most valósággal megdermesztette.

Fekve maradt az ágyban s tátott szájjal bámult a deszkapallásra, amelyen egy pók szőtte a hálóját.

Irtóztatóan meg volt zavarodva: már megint a reális élettel találta szemben magát. Az emberekkel, emberi dolgokkal. Mit szól ma az ujsághoz a zománcgyáros… És mit szól a rabiátus öreg Dóczi… Mit szól az egész város…

Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Már volt egy-két efféle esete, mikor emberek kis hiuság miatt nyers és otromba módon bántak vele. Először egy rendőrtisztviselőről irt valami vicces napihirt, mikor az valami tyúklopási esetben kómikusan szerepelt: úgy beszélt róla, mint valami bohózatbeli rendőrről. S a barom megharagudott érte és nem fogta fel a tréfás irodalmi izét. Másnap nyilatkozni kellett s ő ujabb vicces elmélkedésben leleplezte az irót, aki hozzá van szokva, hogy képzelt alakjai fölött abszolut zsarnok s ha valóságos élőkről talál irni, itt is könnyen esik abba a hibába, hogy úgy bánik velük, mintha az ő képzeletének szülöttei volnának. Épp olyan tulzó becézéssel s épp olyan őszinte gunyolódással tud beszélni róluk.

A nyilatkozattal abszolute nem voltak megelégedve azok az állatok, de elaludt a dolog.

Egyszer meg egy tudós professzorról irt szeretetből és lelkesedésből néhány kis sort s beleirta azt a szót, hogy: „az a bizonyos hirhedt tudományos eset“. Sok veszekedés volt ugyanis a tanár úr esetei fölött.

A tudós örökre megneheztelt. Emiatt az egy szó miatt. Hogy a hires helyett belső, szinte önguny számba menő tréfával hirhedtnek nevezte…

Hiszen csak ne volna ilyen lusta, hogy irni kedve lenne. Hogy ne kellene ujságirással keresni a kenyerét. Ujságirás. Ez neki ugyanaz volt, mintha a szobrász kénytelenségből kőtörőnek megy. Soha sejtelme nem volt arról, mi az ujságiró. Mit törődött ő az egész világgal. Bánta is ő rablógyilkosságokat és a politikai pártok dolgait. Bánta is ő, hogy a valóságban mi történik a világban: ő teljesen ki volt elégülve az életnek valami átformált, valami lencsén átvetitett képével, amit elképzelt eseteknek és karaktereknek perspektivájában érzett meg.

Oly brutálisnak, olyan borzasztónak látta a mai dolgot… Nem tudott kinézni az utcára tovább az ablakon át. S már is szeretett volna tovább lenni egy várossal… Nagyváradra fog menni – mondta magában. Ott mégis fejlett zsurnalisztika van… Az egészen más… Nagyváradon iró is lehet már az ember… S már megindult fantáziája s nagy bőséggel ömlött a vér az agyára, mig gazdagon elképzelte az uj és egészen másforma életét. Már látta a barátokat, látta a kávéházi életet, látta, hogy ő dolgozni fog, látta a vigjátékát, amit megir, látta az előadást, a pénzt, látta Budapestet, ahová nem úgy fog beszökni, mint egy kis árva garaboncás, hanem úri módon hazaér…

Órák teltek el az ábrándozással.

A háziasszonya bedugta az ajtón a fejét.

– Még nem kél fel, kejjen fel már.

– Néni kérem – szólt valami ihlettől megkapatva az ujságiró, szinte már azt hitte, ott tart, ahol képzeletében járt, az elismertetésnek, a respektálásnak, a becézésnek azon a fokán, ahová az álmok emelték! – néni kérem, adjon nekem husz koronát.

– Husz koronát! – csapta össze a kezét a nyomdászné – mire az?

Az ujságiró egyszerre visszatért az életbe. Elkedvetlenedett, elsavanyodott.

– Szükségem van rá – mondta s elforditotta savókék szemeit. Az arcán mély lehangoltság és bánat támadt.

A nyomdászné, aki voltaképen mindig úgy érezte, hogy az ura ezzel a szegény árva bogárral nem illően bánik, megrestelte magát, nem szólt, kiment s pár perc mulva visszajött, egy huszkoronást szorongatva ökölbeszoritott markában.

– Tessék – mondta –, tessék csak eltenni.

Az ujságiró egy szóval se mondta rá, hogy köszönöm. Nem vette éppen természetesnek és nem hetvenkedett, hogy ez vele szemben a rendjén való modor: de viszont nem is imponált neki a husz korona. Nem imponált volna különben ezer korona sem és semmi pénz. Úgy volt beállitva a pénzről való érzése, hogy semmi pénzt nem látott olyannak, ami őt meg ne illetné, viszont nem volt olyan kevés pénz, ami elkeseritette volna. Mintha valami olyan lénynek érezte volna magát, amelynek határtalan terjeszkedési képessége van. Valami gáznemü életnek, amelyet a legparányibb üvegcsébe is bele lehet szoritani s a legtágasabb termet is egyenletesen tudná betölteni.

Csak mikor a néni jó biztatások után, hogy keljen már fel, mert ki kell takaritani a szobát, elment; akkor kezdett megint ráeszmélni, mi történt; hogy husz korona gazdája lett.

Hirtelen kiugrott az ágyból s öltözni kezdett. Gondosan öltözött, a ruháját a legnagyobb gonddal vette fel. A nyakkendői közül kiválasztotta a legszebbet… Egy óra negyvenkor megy át itt a gyorsvonat Püspökladány felé. Délután négykor már Nagyváradon lesz.

Hogy ez neki három év óta nem jutott eszébe.

Lám, csak egy gondolat és úgy kirepül, mint a madár. Kunterebesen meg fog szünni a Hirlap s elhallgat a Kotkodács… és majd ha hires ember lesz, büszkék lesznek rá, hogy itt volt…

Kár, hogy nincs órája s innen nem látszik az ablakából a toronyóra.

Megkérdezni restellte, az neki már megint valami olyan borzasztó volt: élő hangot hallani, szólani, kérni, kérdezni. Inkább lázas gyorsasággal fejezte be az öltözést. Sétapálcát vett a kezébe, hóna alá szoritotta s még megkefélte a kalapját. S amint kilépett a házból a nagy puszta udvarra, uri módon pillantott hátra a kamraajtó felé: ott volt felállitva a sajtó… Más udvarokon ezek a helyiségek kamrák voltak és istállók. Itt nyomdahelyiség.

Sose fogja többet látni. Itt is voltam – mondta magában.

Igen, így fog elutazni: egy szál pakk nélkül. S csakis ez az igazi. Így kell kihuzni a növényt a földből, hogy tiszta maradjon, mikor más földbe átviszik. Hogy ne lógjon rajta semmi abból a savanyu talajból, amelyben elsárgult és elsatnyult: tisztán és teljes erővel kerüljön egy uj, gazdag televénybe.

Észrevette, hogy valaki utánanéz. Ez feszélyezte, de nem fordult oda és nem köszönt. Egy köszöntés, úgy érezte, már összekapcsolta volna megint ezzel a világgal. Ő most szállani akart, nem is repülni, hanem zajtalanul, nesztelenül, szelek szárnyán csak áttevődni egyik helyről a másikra. Tudta, ki néz utána: a nyomdászék lánya, Pirike… Dühösen gondolt a kislányra, aki bele akar avatkozni az életébe… s lerázta magáról, mint egy pillangót: hess, szállj tovább, nekem nem kellesz, te szállj tovább és virulj…

Ahogy a néptelen utcán felment a Piac-utca felé, legnagyobb rémületére az aljegyző és dr. Koncz jöttek vele szemben. Odább vastag civisek döcögtek… Hát még olyan fiatal az idő? Még csak most oszlanak a képviselőtestületi gyülésről. Felpillantott a toronyórára. Negyed egy volt. Szent egek, még kilencven percet kell itt töltenie a városban…

A két fiatalember nagy gaudiummal rontott rá.

– Óriási – kiáltotta dr. Koncz –, nahát barátom, ezt meg kell irni. Óriási, hogy micsoda hecc ez máma.

Az ujságirónak a vére lassan kezdett lefelé szivárogni. Azt hitte az ő hiréről van szó.

– Kitünő, az öreg megpukkad, nahát, ennél jobb viccet soha, de soha még nem hallott a világ…

S megragadta az ujságiró mellén a kabátot s félig suttogva, hogy a sarkon álló s kezelő öreg polgárok ne hallják, suttogta:

– Meg fog őrülni az öreg főügyész!

Az ujságiró tudott a dologról s tegnap még mulatott az utca átkeresztelésén, de most báván nézett a két fiatalemberre, akik egymás szájából kapkodták a szót, hogy az öreg maga referálta el a Türr István-utca csatornázását s ajánlotta elintézésre… Egyhangulag megszavazták.

Mosolygott, de a szivében valami szorongás volt. Tudja isten, le volt hangolva. Ő azt hitte, emberhalál történt az ő vicce miatt s kisült, hogy ő, a gonosz tréfájával együtt eltünt, megsemmisült… Pedig, isten bizony, bármennyire drukkolt is a következményektől, valójában büszke volt, hogy egy ilyen heccet tudott csinálni…

Nem, ezek az emberek, ezek érzéketlenek a művészetnek minden nyilvánulása ellen. A veresrák-esetek kellenek itt ma is. Teljesen komplikálatlannak, brutálisan egyszerünek és közönségesnek kell lenni itt az életnek, hogy a csonttal benőtt agyukba bele tudjon jutni…

– Ja, igaz – mondta dr. Koncz -, a zománcgyárosnak alighanem vége van; a pártijának Dócziéknál.

Az ujságiró dobogó szivvel figyelt. Az aljegyző komolyan mondta:

– Az öreg Dóczi ellene szavazott a Pollák-féle ügyben. No, de nagy butaság is volt tőle, hogy itten husz koronákat dobál műpártolásra. Egy olyan éretlen alak. Nem idevaló az, nem miközénk…

Dr. Koncz az ujságiró szemébe pillantott s elkacagta magát.

– Szabad megmondani?

Az ujságiró fanyarul vállat vont.

– Ő is beavatott a maga heccébe… De most jön a polgármester… Alázatos szolgája, polgármester ur.

Mindnyájan nagy tisztelettel köszöntötték a polgármestert, aki a mai heccel megalapitja a népszerüségét örökre.

A polgármester előkelően s fesztelenül köszönt vissza. Ahogy egyet lépett tovább, visszapillantott.

– Az ám szerkesztő uram!… Nagyon okos dógot irt. Meg fogjuk inditani azt az akciót!… Hanem a husz koronát, ám el fogom szedni magától, mert mégis a város van hivatva arra, hogy alapot teremtsen és kezeljen a szinészetnek begyökereztetésére.

– Kérem – szólt az ujságiró s lángvörös arccal nyult a zsebébe.

Kivette a huszkoronást s átadta a polgármesternek.

– No, nem ilyen sürgős! – szólt a polgármester nevetve s eltette a pénzt.

Kicsit kezet fogott az ujságiróval érte. Dr. Koncznak és az aljegyzőnek csak intett, azután mosolyogva, mint, aki tudja, hogy egy napon két legyet fogott, tovább ballagott Basa bácsi és Berti bácsi között.

Dr. Koncz rábámult az ujságiróra.

– Hát ez mi?… Hát Ablonitzky tényleg adott husz koronát?

Még a polgármester két lépést sem tett, mikor az urak közt Ablonitzky is feltünt. Az ujságiró volt az első, aki meglátta, hogy kövér, fehér arca hogy lett lángvörössé: a zománcgyáros egyszerre szemben állott az ujságiróval.

Mindenki meglepetve s kiváncsian nézett rájuk, mi lesz. Ablonitzky érezte, hogy most tennie kell valamit, felemelte kis fekete sétapálcáját, úgy látszott, megüti.

De visszatartotta az ütést s úgy mondta:

– Kérem. Maga egy szemtelen ember!… Vegye úgy, mintha végigbotoztam volna.

Az ujságiró sápadt lett. Még tiz-tizenöt év mulva is szégyelte magát, hogy ebben a pillanatban nem találta fel magát. De valahogy nem is Ablonitzkyra figyelt. Látta, hogy a botot felemeli, tudta, hogy meg fogja ütni s ő egy mozdulatot sem tett ez ellen. Csak állott sápadtan és a szeme a körülállókon futott végig.

Örökre megrögződött a lelkében e pillanatban, mint villám fényén fotografálásban, ezeknek a kövér, konok, közönyös embereknek az arca. Senki sem volt e gazdag és jól rendezett életben élő emberek között, aki felemelte volna a kezét, hogy lefegyverezze a támadót. Senki, akinek legalább a szemén lehetett volna meglátni a részvétet, az ijedtséget, a jóságot… Cirkuszi közönség volt ez, amely örömmel vetette rá magát a hirtelen látványosságra… s hogy a valóságos és igazi verekedés elmaradt, csalódás s kielégitetlenség volt a tekintetükben.

– Na, megálljatok – mondta az ujságiró s ebben a percben érezte, hogy most már iró… – megálljatok, mert ezt megláttam…

Közömbös részvéttel jött hozzá néhány fiatalabb ember.

– Mi az?… Mi vót a kérem?… No nézd csak a kutyafilü tótot…

A zománcgyáros ingadozó léptekkel hagyta ott s már messze járt. Egyedül és gyorsan ment vissza a piac felé, mintha csak azért jött volna, hogy ővele találkozzék s ezt a jelenetet rögtönözze.

– Mi történt itt, szerkesztő ur?

Az iró erősen belenézett a kérdező arcába, most mindenkinek a lelke fenekéig látott:

– Komédia – mondta keserves mosollyal. – Vigjáték kérem, három felvonásban.

S befelé mosolygott. Most már fog irni, most aztán muszály lesz irni…

Kicsit megemelte a kalapját a rábámuló urak felé, akiknek sejtelmük sem volt az ő gondolatairól s gyors és nagy léptekkel sietett végig az utcán, ki a szélmalmok felé.

– Ablonitzky… Hegedüs Gyula… A nyomdászné: Nikó Lina… Pirike: Varsányi Irén… A cukrász: Szerémi Zoltán… A cukrászné: Haraszti Hermin… A végrehajtó: Fenyvessi, fia a költő: Tanay… (az apa ellicitálja a saját holmiját a fiánál, dühös a költőre), az anya… ez lesz Nikó Lina… s a végrehajtó nem Fenyvesi (nagyon tragikus volna), hanem Vendrey tata…

Hangosan mosolygott, mert eszébe jutott, hogy ő maga is jó figura volna: sose látta ezeket a szinészeket, csak Tapolczait egyszer vendégszerepelni Debrecenben a Mozgófényképekben, de persze annál nagyszerübbnek képzeli el őket: így igazán mindenki úgy játszik, ahogy ő akarja… Egyre vidámabb és lázasabb lett s úgy rohant, mint maga a Pegázus… Ezen is nevetett: a megvert Pegázus…

Csodálatosképen az iménti inzultus nem lázitotta fel. Egészen más érzést keltett benne, mint bármely más emberfiában. Nevetett s nem érezte sértve magát. Megértette az istenadta zománcgyárost; mit csináljon, mikor ilyen felháboritó dolog történik vele: még ezer szerencse, hogy tényleg nem verekedett… Hanem az urak, azok igen. Azokra haragudott. De már ezen is nevetett: azért haragudott, mert nem döngették el őérte a gyárost… Nevetett, mert észrevette, hogy ő voltaképen úgy tiszteli önmagát, mint valami szentséget, akit mindenkinek óvnia s védenie kell… S ezek az urak el tudnák tűrni, hogy az irodalomtörténet nagy Komjáthyját fiatal korában az ő szemük láttára inzultálták.

Már kint volt a pusztán, amely itt kezdődött közvetlen a város szélen s tele tüdővel szivta be a friss levegőt, az enyhe pusztai szelet.

Valami nagy és boldog érzés vett erőt rajta, nem volt egy fillérje, egy barátja, egy ebédje; s úgy érezte: felszabadult. Magára eszmélt és kész irónak találta magát.

– Csak a veséjét – mondta ragyogó szemmel – s hozzáfogott költeni: hogyta, hogy fantáziájában beszélni kezdjenek az alakok.

VI.

Mikor a forró napsütésben elunta az ábrándozást, megfordult és csendes lépésekkel, minden pillanatban meg-megállva, indult vissza a városba.

Szórakozott szemmel nézett néhány kis mezitlábas kun gyereket, kik a házuk előtt ácsorogtak, mint a nagyok és szinte öregesen tanakodtak.

– Háboru – mondta az egyik.

Megállott s rájuk figyelt.

– Bizonyisten – esküdözött itteni durva nyelven az iskolásfiu. – Az ángolok, meg a búrok. Háborúznak.

A Kunság közepén a földgömb távoli harcának hangja. Valahogy mély és szinte megdöbbentő hatást tett rá a bedobott szó, a gyerekszájról.

– Te mékkel vagy.

– Én?

– Az ángollal, vagy a búrral?

A gyerek, aki még az előbb hinni se akarta, hogy háboru van, most elfeketedett képpel nézett maga elé. Az ujságiró elmosolyodva nézte a kis legényt, aki összeráncolt homlokkal töprenkedett, kinek fogja pártját.

– No, mékkel tartasz?

S a kis, konok kun felvillanó képpel mondta s fejével ütött a szóhoz:

– Én a magyarokkal tartok!…

Az ujságirónak kitágult a szeme. Nevetett. De mintha ebben a pillanatban valami furcsa, erős, nyári világosság lobbant volna el efölött a terebélyes konok magyar város fölött, ahol semmi más nagy és erős érzés nincsen, csak a magyarság hatalmas faji igazsága és kevély és rendithetetlen érzése.

Összehuzott szemmel pillantott körül a gazdag boldog városon s lassan továbbhaladva tünődött. Mintha a nemzet életének egy boldog korszakán haladt volna e pillanatban át.

A boldogságnak olyan gyüjtőmedencéje kevés is lehet a földgolyóbison, mint egy-egy magyar alföldi város, s kivált Kunterebes s legkivált ilyenkor, vasárnapi ebéd idején.

A nap magasan állt, jó magasról jól belátott minden udvarba, de se az utcán, se az udvaron emberi lelket ugyan nem látott. Asztal mellett ültek, jó ebéd mellett vidultak, hizott a szivük a pompás falatoktól. Dagadó buzakenyerek árnyékában, paprikáscsirkék s rántott bárányok virultak az egészséges gyomrok számára, jó salátával, savanyitott uborkával s jó tejfölös turós galuskák pompázó halmaiba vájtak az acél villák… Elégült arcok, apró vigságok és nagy gondtalanság… Ha a boldogság az emberiségnek főcélja, akkor ezekben a tágas és rakott városokban, a töméntelen puszták közepén, az emberiség ideális fészkei voltak.

Nem voltak itt nagyszerü uradalmak, sem pompás kastélyok, sem várak, sem nagyméretü gyárak. Itt ezer meg ezer kisgazda lakott egymás mellett; tágas udvarok és jó gazdasági épületek, elég sok lábasjószág és rakott kamarák. A nagy falu, amely városnak neveztetik, apró házak rettentő tömege volt, derék kert minden ház körül s így nyáridőn a legtöbb ház üres. Szétszóródva a népe, a fekete föld áldott hátán, a rendkivül nagy határ sok-sok ezernyi tanyájában. A város, az voltakép csak téli szállása volt a hadnak, amely egész életidőn át harcolt a röggel: vidám és egészséges harcot, amely drága életet termett az egész emberiség javára.

Nem volt itt inség és nyomoruság s nem volt túlfeszitett munka. Nem ismerték a gondokozta lélekmardosásokat, sem a kapzsiság gyötrő lidércvágyait. Egyszerü életükkel jól megelégedő nép lakott itt, amelyet nem bántott semmi áhitozás a más birtokára, akit nem fenyegetett veszély anyagi létében erkölcsi fogyatkozások miatt. Békés és erős nép volt ez, amelyet sokan irigyeltek, hogy ennyire igénytelenül s mégis ily emberi módon tud megélni a maga szegénységében. Sokan sok rosszat is mondtak róla. Olyanok, akik megcsalódva vették minduntalan észre, hogy ez a nép nem hagyja magát kihasználni más önzése által, hogy ez tisztában van a maga értékével, és anyagi függetlenségében nem emel kalapot s nem cserél elvet üreserszényü urak szine előtt. Igy élt ez a nép a maga erején századok óta.

Mióta csak felszabadult a török járom alól.

Akkor szokta meg, hogy nagyobb bátorság okáért egy-egy már akkor is nevezetesebb helyre települt össze, ahonnan háboru idejének szintén szétoszolhatott tágas mezőire. Akkor szokta meg, hogy valami inkább morális, mint gazdasági tömörülésével védje magát külső gonosz hatalmak bomlasztó támadásai ellen és fenn is tartotta magát becsülettel, emberségesen.

Kormány nem istápolta soha, a kormány mindig nyilt ellensége volt. Ellensége volt a nemes, az ős magyarsága miatt. Ellensége volt, mert ők tartották fenn a nemzetiségek kavargásának ebben a káoszában azt az őserőt, amelyre támaszkodott minden politika. És mégis a legmagyarabb s legnemzetibb kormány is körmeszakadtáig ellensége volt ennek a népnek s mig erdélyi végeken öt-hatszáz választónak már megadta a jogot, hogy képviselőt küldjön az ország házába, itt mindenfelé 30–40.000 szavazó magyar kell ahhoz, hogy egyetlen képviselőt választhasson oda, ahol nemzeti léte fölött döntenek.

Nem volt hát a népnek soha más mentsége a közsors rothasztó, lesujtó, megsemmisitő áramlataival szemben, csak az, hogy begubózott, magára maradva, csak magában bizott és passziv reszisztenciával szegült ellene minden új és ismeretlen törekvésnek, amelyről igen jól sejtette, hogy úgyis csak az ő rovására jő.

De ezen a határon belől aztán angyali helyességgel éltek.

Jól ettek, jól ittak, idejében házasodtak, mindennap elvégezték annak a napnak a munkáját s minden percben teljes figyelemmel élvezték ki annak a percnek az örömét.

Dócziéknál az ebéd kicsit csendes volt.

Máskor sem szoktak sokat beszélni, az apa szótalan ember volt s Irénke úgylátszik ráütött; a néni pedig ma szórakozott volt s nem sirdogált annyit, mint máskor. Az ételről beszélgettek, a nyári libáról, amit Irénke hizlalt, hogy ne kelljen azokról a nemszeretem dolgokról szólani… Az eltünt kérőről s más nehéz gondolatokról.

– Nahát ez kisebb volt – szólt Irénke a libacombját a tányérjára véve –, mint az a kéthetes volt.

– Bizony kisebb – szólt az anyja és gyászosan nézett a lányára –, bizony kisebb! – és sóhajtott is hozzá.

– De mekkora mája lett.

– Annak még csak piros volt a mája, az még akkor kezdett fejlődni. Ez óriási máj, óriási máj. A májat hidegen fogjuk megenni.

– Óriási máj, több mint félkiló lett. 55 deka az a máj. Óriási.

– A másiké 35 deka volt.

Az apa is megszólalt.

– Mégeccer annyi.

– No, nem egészen, kedves – szólt a néni édesen.

Az apa gondolkozva mondta:

– Én bizony legjobban mégis csak úgy szeretem, ha megsütitek a májat s megesszük a ludaskásán.

– Az kár. Tisztára vétek.

– Persze – kacagott fel Irénke –, ki eszik akkor kását, ha máj van a tetején. Akkor csak a májat eszi az ember.

– Nagyon finom melegen – szólt áhitattal a néni, egyre szemlélve a külön, önálló tányéron az érintetlen, pirosrasült májat, amely a maga zsirjában sülve ínycsiklandóan illatozott.

– Megesszük azt hidegen is – szólt János bácsi és csalamádénak nevezett salátát szurt a villára jó bőven.

– Meg bizony, megeszi azt édes szivem maga. Kiviszi a tanyára, be jól fog esni a lelkemnek!

– Olyan szép zuzácskája volt neki – szólt Irénke.

– Ó, fiatal liba volt még ez.

– Ennek is szépen volt zsirja – mondta Irénke.

– Igazán? – kérdezte János bácsi.

– Megmutassam? Meg is mutatom – mondta Irénke és kiszaladt.

Hogy egyedül maradtak a néni s a bácsi, kinos csend támadt. Most már beszélni kellett volna. De a bácsinak sehogysem volt ize az egészhez, a néni pedig nem akarta kérdezni, hogy a lányka minden percben beléphetett.

Mégsem bir megállani annyit:

– No hát a bádogos…

A bácsi picit elmosolyodott.

– Isz az derék ember. Meg is mondtam: mindig befódta a feleségem lyukas edényeit.

A néni szentes arccal nézett.

– Iszen nem volt rossz ember. Zsidótul elég annyi. Sok keresztyén ember rosszabb nála bizony.

Irénke betoppant. Két fülénél fogva cipelt egy kisebb kék zsirosbödönt.

– Tessék csak nézni, milyen gyönyörü.

– Szép – pillantott bele az apa.

– Tessék csak megszagolni.

János bácsi beledugta az orrát a bödönbe s felszijta a kis büdös zsirszagot.

– Jaó.

– Ugye milyen sok és csak egy liba és egy kacsa.

– Lehetetlen – kiáltott fel János bácsi. – Mind a kettő benne van és csak ennyi?

Irénke paffá lett.

– Mit gondolt apa?

– Én azt hittem, két libából tele van egy ilyen fazék.

De ha őszintén mondta volna, azt mondta volna, hogy egy libából; amennyi beszéd volt róla.

– No persze – szólt Irénke megsértődve –, hisz egy libának legfeljebb két liter zsirja van és ez hétliteres bödön.

Még egyszer gyönyörködve néz bele az ikrás zsirba s átcipeli a másik szobába, ahol felteszi nyujtózva a sifon tetejére. Az apja látja a mozdulását és azt gondolja: Bizony lány ez már és pedig eladó!…

– Óh kedves – szól a mama szeliden –, miket mond kedves. Ősszel lesznek a nagy libatömések. Akkor igen, az én emdeni ludaim meghiznak kilenc hét alatt 15–16 kilóra s egynek van 6–7 liter zsirja. Az igen. De ezek kis libuskák voltak. (Irénke maga tömte!)

– Ja!… – mordult fel enyhébben az apa s mosolyogva nézett a belépő lányka piros arcára. – Te magad tömted?

Irén nem szólt, csak elpirulva, büszkén nevette el magát.

– Apa meg se érzi az ízén.

Ezen János bácsi is mosolygott s a lánya erős kis barna ujjaira nézett, ahogy kést, villát vett bele.

– Majd megérzi az urad.

– Ó, – kiáltott fel a lány fojtott nevetéssel s az anyja rémülten nézett a János bácsi gonoszkodó arcára; nem volt ennél a háznál szokásban az ilyen frivol tréfa.

– Hát délután mit csinálunk? – szólt János bácsi s a pohár borát kézbe vette.

– Átmegyünk Sámuelék – mondta a néni, aki már ennyi kunságot megtanult, hogy így mondta: Sámuelék.

– Ajjó lesz. Ott lesznek a polgármesterék is.

– Igazán – érdeklődött a néni –, no a kedves kis asszonyka. Ott lesz? Honnan tudod?

– Szó vót rólla, Samu elhijta üket.

Irénke felállott és kiment a tésztáért.

– Hogy gondolkozik?… – intett utána János bácsi –, vajjon mit gondol magába?

– Ó istenem – mondta a néni –, amilyen ártatlan jó lélek… Milyen gonosz elnyomatásnak vagyunk mi nők, az áldozatai… Mindegy az, hogy mit gondol a lány magába, csak az a fő, mit gondolnak maguk gonosz férfiak… De hát ez már így van: sorsunk, hogy megnyugodjunk a zsarnokaink akaratában.

– Vajjon mék tetszik neki jobban?

– Neki az fog tetszeni, akit az édesapja és az édesanyja választanak neki.

– No én bizony nem törődöm ilyesmivel.

– Maga, édes fiam, nem törődik bizony semmivel. Maga felől kedves… A maga törődése felől már régen, isten tudja mi történhetett volna velünk… De hát majd én fogok törődni a gyermekem sorsával. Ha már az édesapja nem törődik, legalább az anyja gondoljon rá.

János bácsi hallgatott, a villával csöndesen dobolt a tányérán.

– Jó gazdasszony, azt meg kell adni. Gazdaember feleségének nagyon beválik.

– Uri leány – szólt az anyja. – Mindegy az, akárki feleségének… Uri asszony lesz! akárki veszi el.

– Nono.

– Igen.

– Az én feleségem is úriasszony, pedig én is gazda vagyok.

– Urasszony, mert nem tud egyéb lenni! mert ha tudott volna civisasszony lenni, az ura felől az is lehetett volna.

– Nonono… ahogy neked jó…

– Nekem – mondta a néni s csüggedten nézett maga elé. – Mi lett belőlem… Nem vádképen mondom, kedves fiam, de mi lett énbelőlem.

János bácsi a két könyökén terpeszkedett a tényéra fölött s nagy fekete fejét maga elé tolta, most csöndesen ránézett a feleségére, aki sovány, elaszott mellén összefonta vékony karjait s csüggedten mély szomorusággal nézett maga elé. Eszébe jutott a kis fekete sovány lány, aki olyan vékonyan és urasan táncolt a diákmajálison, kint az ákácerdőn… Egyszercsak azt mondták, hogy ő megkérte a kezét… No hisz mindegy: erre az egy életre már így is jó, de hát máskép is lehetett volna…

Kinyitotta a száját, hogy azt mondja: Szekeresék is ott lesznek délután.

De ujra elhallgatott. Már megszokta, hogy legokosabb hallgatni; az még legkevesebb bajt okoz. De a szóról sohase lehet megtudni, milyen hatása lesz.

Különben is bejött Irénke. Egy nagy tál turós-kapros bélest hozott, olyan finomat, mint a hab s illatosat, mint a virág. Hát ez az egy igen. A felesége tele van fene tudálékossággal és agyatekert dógokkal, de a konyhája az olyan, hogy erdélyi asszonyra vall.

Evvel az eggyel mindig meg volt békülve, s a lányával is tisztában volt ez egy tekintetben: főzni éppúgy fog, mint az anyja: őszintén meri ajánlani… A többi meg nem fontos… Kunországba legalább nem.

Vajjon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy délután ott lesz Szekeres Palya?

Hosszan nézett a lányka arcába, de semmit se tudott rajta felfedezni azon kivül, hogy őszintén örül a sikerült bélesnek.

VII.

Szekeresék nagyon csodálkoztak, mikor Sámueléktől átjött a lány, hogy uzsonnára okvetlen tessenek tiszteletüket tenni.

Némi tünődés után meg is igérték.

– De a fiatal ur is!

– Én? – mondta Palya bámulva.

– Hanem bizonyosan!

Palya is megigérte.

Mikor öt óra után kissé vasárnapiasan s kissé nehézkesen beállitottak az orvosékhoz, ők maguk is helytelennek érezték a vizitet éppen ezen a napon.

– Nézd csak Dócziék itt vannak – szólt megütődve Szekeresné a tornácon.

– Miből gondolod?

– Hisz itt a szürke kalap.

Ezen mindhárman elmosolyodtak, mert az öreg János bácsit szürke szamárnak hivták közönségesen, mert nyáron szürke posztókalapot viselt! Ezzel nagyon kirikitott a többi civis úr közül, akik persze soha más kalapot nem tettek fel, csak feketét… De persze, az erdélyi asszony!

Nagy hálálkodással ömlöttek egymás nyakába.

– Nahát ez igazán! Nahát ez roppant kedves! – mondta Sámuelné s úgy kacagott, hogy a rózsás fiatal arcán apró kettős gödröcskék támadtak, úgy nevetett, mint egy tizenhároméves kislány s ahányszor Palyára nézett, mindig ujra el-elkacagta magát.

– No nézd a züllésnek indult hajdan erős magyart –, mondta apró, fehér fogait csillogtatva.

Palya igen határozottan zavarba jött.

– Irén, Iréne császárnő – nevetett a fiatalasszony, aki még mindig iskolai poémaságokkal volt tele –, itt van a pezsgős hős. A befagyott pezsgő…

És hangosan kacagott s egyuttal el is akarta fojtani a kacagását; annál kedvesebb volt, igazán egész lányos. (Harmadik felesége a nagybajuszu és szótlan orvosnak.)

Irénke egy csöppet se jött zavarba. Kezet nyujtott Palyának. Sámuelné úgy intézte, hogy abban a pillanatban ránehézkedett Irénkére, úgy hogy ez szinte belelendült a Palya karjaiba, amire a fiatalasszony gyerekesen jót nevetett.

– Mondjon valami bókot hamar – vetette oda Palyának s úgy nézett rá, mintha ő volna szerelmes belé.

De Palya egyáltalán nem volt olyan talpraesett ember, hogy bókot tudjon mondani. Csak állott egyenesen a hosszu egyenes lábszárain s zavartan mosolygott.

Ez mind pár pillanat alatt folyt le, mig Szekeresné és Dócziné nagy természetességgel, de kissé tulságos lármával örültek egymásnak.

– Milyen volt az aratás, kedves Szekeres – kérdezte Dócziné vékony és szives hangon.

– Hát nem lett volna rossz, ha ára lenne! – mondta komolyan Szekeres, aki igazán egyszerü és komoly kun ember volt.

– Ó istenem! ez a kereskedelem! – szólt Dócziné. – Most a gabonaárakat a lehetőségig lenyomják, hogy a malmok, kereskedők lehető olcsó áron szedjék össze a termést. Ha aztán a termés eladásra szánt része elfogy, kezdődik a börzejáték, a nyerészkedés. Felcsigázzák az összevásárolt gabona árát.

– No hát most nem lehet – szólt Dóczi bácsi, akit, isten tudja miért, kissé mindig feszélyezett, hogy a felesége okosabb a többi helybeli asszonynál; igazán úgy volt ezzel, hogy szégyelte, mint valami nem érdemelt természeti hibát –, nem lehet most spekulálni: mikor ilyen jaó termés van.

De Dóczi néni a világért nem birta volna elviselni, hogy valaki nála okosabb legyen s pláne az ura.

– Nem kell ám hinni – mondta élesen –, hogy hazánk más vidékén s külországokban is olyan jó a termés, mint az áldott kunsági talajon. A mesterséges ársülyesztés, áremelés és a külföldi kedvezőtlen termés miatt később nem lesz olcsó a gabona, csak most, mig a gazda kezéből kell kiszipolyozni.

Az orvos, akinek olyan bajusza volt, mint a varjuszárny, hangosan helyeselt. A felesége (harmadik feleség! az első meghalt, a második elvált) unva a dolgot, az Irénke válla fölött áthajlott Palyához és azt sugta:

– Álmos?… De… de!… Jó volna egy kicsit aludni…

S az Irénke komoly frizurájába bujtatta piros és kedves kis arcát s fojtva nevetett, közben ábrándos kék szemével fellesett Palyára.

A társaság azon az okos és udvarias hangon beszélt, közérdekü témákról, ahogy vidéki szalónokban szokás kezdeni a társalgást; uj vendégek jöttek. A polgármesterék.

A polgármester fehérpettyes kék mellényt viselt s köpcös volt és épp olyan önérzetes és vidám, mint délelőtt a közgyülésen. Messze viritott róla a polgármestersége, akárhogy mozdult és akárhova lépett, nem tudott nem-középpont lenni. A felesége viszont egy vékony sötét teremtés volt, nagy fekete szemü, igen szerény modoru és rendkivül gőgös gondolkozásu nő. De volt rajta valami finom s kissé előkelő báj, nagyon fiatal volt s az első anyaság sutasága még kedvesebbé tette.

– No mi van, mi van! – mondta a háziasszony erős és szokása szerint érzékiesen fojtott, szinte kacér nevetéssel – mi van a rózsával?!… Még mindennap küldi a szál rózsát a szép gonosz? A tittokzattos szepp asszony? Ki az a szép asszony?

– Itt a szép asszony! – mondta a polgármester vidám s széles gesztussal a feleségét mintegy kilenditve a figyelem elé.

– Ó, biz én nem küldök rózsát – mondta a polgármesterné, kissé agressziven.

– Te drága! – kacagott fel hangosan a háziasszony – te drága! – s átölelte a hirtelen elpiruló asszonykát. – Nagyon drága vagy.

– No tessék! – kiáltott fel váratlanul nevetve az öreg Szekeres. – Le van leplezve az öcsém.

A polgármester nem volt kellemesen hangolva ezzel a bizalmassággal szemben, hát legalább titokzatosan mosolygott, aztán némely élces megjegyzés után így szólt:

– Jövő vasárnap lesz a Petőfi eltünésének ötvenéves fordulója.

Ez a megjegyzés annyira váratlan volt, hogy a háziasszony nagy szemeket meresztett s míg a többiek arra gondoltak, hogy megilletődött szót kellene találni, ő már ki is bökte.

– Szegény, és még most se került elő.

Mindjárt belátta a megjegyzése furcsaságát s kuncogva nevetett.

– Jesszus, ötven éve!… Már egész öreg bácsika lehet…

– Bizony – szólt az illetékesség hangján Dóczi néni – lehetne: ha élne a szabadság lánglelkü dalnoka. De nem él a magyar nép legszivhezszólóbb költője! Akit népünk könyvnélkül szaval és énekel s aki, mondhatni, véribe van mindenestül a magyarnak.

– Bált kell rendezni az emlékére – mondta hirtelen a háziasszonyka s elnevette magát, aztán szomorkásan tette hozzá –, istenkém, hisz ő is szeretett táncolni, ugye, Olgica, nohát nem szeretett?

Ezen ujra nevettek.

– Sőt – szólott bele Sanyi, az orvos fia, aki nagy kamasz volt s pár perc óta az ajtó mellett ácsorgott.

– Na ugye szeretett – fordult a mostohafiához a háziasszony s vele is úgy beszélt, mintha szerelem volna jelen –, és te is szeretsz, ugye Sanyi!

– Hát!

– De milyen eredetien tudja magát kifejezni: hát!… Második Petőfi Sándor! – csattant ki uj kacagással.

Ellenállhatatlan volt; mindenki vele nevetett. De ő hirtelen rájött, hogy komoly dolgok is vannak a világon:

– A polgármester úr őfensége akart valamit mindani – mondta.

– Táviratoztam délelőtt Bartóknak, hogy részt akarunk venni az országos ünneplésben.

– Éljen – kiáltotta a házigazda.

A többiek tiszteletteljesen vették tudtul.

– Tudniillik az ünneplőket, mint a pesti lapok irják, különvonat viszi le Segesvárra, ahol a költő elesett. Táviratoztam, hogy megállitják-e a vonatot s felveszik-e a koszorunkat?

– Éljen éljen, éljen! – tapsolt a háziasszony s a lányok követték a példáját.

– Én is kötök egy koszorut – kiáltotta tulélénken a házikisasszony, aki most toppant be, láthatatlan kötéllel maga után vonszolva a bátyja korrepetitorát, a bumfordi nagy diákot, aki minden pillanatban fülig szerelmesen faldosta őt a szemével s rettentő kinokat állott ki, hogy a lányka másra is tud gondolni, nemcsak őrá.

– Oda nem viszik a te virágodat – szólt a nevetős mostoha –, oda pénz kell barátom; ott művirágot akarnak!… A virág elhervad, de a papirvirág örökké tart, mint a költő versei, hát csak fejd meg a bukszát.

Dócziné valahogy személyes sértésnek vette a virágokról s versekről való profán élcelődést; úgyis már régen nem tudott szóhoz jutni, most felemelte a két kezét, hogy figyelemre kényszeritse a társaságot.

– A költő verse nem papirvirág, szivem; azon virágok, amelyek ötven éve fürdetik a mi lelkünket virágillat özönében s minden honfinak és honleánynak jut az édességből: semmiképen sem papirvirágok.

Ezzel vissza volt állitva ismét a helyzet komolysága. A háziasszony áhitatos arcot vágott s rémitő szent kifejezése mögül minden pillanatban várni lehetett egy kitörő kacajt.

– Kár, hogy megszünt a lapunk – mondta a polgármester, saját gondolatait folytatva.

– Megszünt! Hogyan? – kiáltottak fel többen.

– Az ujságiró lemondott a szerkesztésről. Most volt nálam az öreg Daróczi, hogy az ujságirónk elmegy.

– Nahát egy másikat kell keriteni – mondta Dóczi néni szeliden. – Van talán a városban egy ambiciózus ifju ember, aki megteszi.

– Hogyne – szólt Sanyi, nagy szenzációt keltve a belekaffantásával. A mostohája rögtön nevetni is kezdett.

– Itt van második Petőfi Sándor! – mondta felkacagva, – nem is tudjátok, hogy cikket irt a kunhegyesi szinészetről és az ujságiró nem közölte. Azóta élethalál bosszut követel.

– Legalább Pungur visszakapja a lapot – mondta a házigazda.

– Mindenesetre lesz jelöltem az állásra – mondta kitérően a polgármester. – Különben is nem helyes, hogy a lap csak úgy magától burjánzik: olyan ember kell oda, aki a városnak szolgálatot tud tenni a lappal.

Ezt már egész komolyan mondta az orvoshoz fordulva. Dóczi bácsi és az öreg Szekeres hallgatagon bólogattak. A néni és a fiatal háziasszony hirtelen nagy figyelemmel néztek az ajtóra, új vendégek jöttek. Bardóczné és a szőke lánya. Palya, aki egész idő alatt szótlanul ült Dóczi Irén mellett, aki csak mosolygott a házikisasszony eleven és tréfás suttogásán s éppúgy nem gondolt Palyával, mint az ővele. Palya a szőke lányt meglátta s arca annyira lángbaborult, hogy ügyetlenül és sietve felállott takarni a zavarát.

Bardóczné köpcös kis beszédes szőke asszony volt, szinte begurult s egy perc mulva már ruháról és evésről volt szó. Még nemrégen csinos asszony volt, de úgy elközönségesedett, hogy szinte félelmes volt, hogy a lánya rendkivül hasonlit hozzá. Ugyanaz az arc és tekintet, csak a fiatalsága puha, illatos és szinte remegő, mint a hajnalka, mikor az első napsugáron kifeslik.

Palya, mikor megfogta a kezét, annyira reszketett, hogy még a kislány is észrevette. Ijedten nézett fel, a magas fekete legényre s mikor ártatlan, kék gyerekszemeivel belenézett annak a nedves, párás, izzó szemébe, szinte megrettent, egy pillantásra lángot vetett, mint valami könnyen gyuló holmi s már el is volt intézve a sorsa. Egy szót sem tudtak egymáshoz szólani. Csak lobogva, szinte ropogva tüzelt a vérük s akár közel voltak, akár távol, nem birtak tovább a pillanat egyetlen ezredrészeig sem felszabadulni egymás tüzétől.

Egyszerüen úgy jártak, mint két szénakazal, amely egy tüztől lángot kap s mig földig nem ég, minden oltási kisérlet csak szitaná a tüzet.

– Én elhivatom az ujságirót, legalább teljes lesz a menazséria – sugta a háziasszony a polgármesterné fülébe.

Ez egy pillanatig megütődve állott, nem értette, hogy lehet még csak kitalálni is egy ilyen ideát. Az ujságirót annyira mélyen maguk alatt lévő lénynek érezte, hogy nem is tudta elképzelni, hogy ő azzal esetleg, kényszerüségből szót is válthasson.

De az orvosné szokott szelességével már elcsipte a nevelőt, a fülébe suttogott s az egy utolsó, kétségbeesett pillantást vetve a házikisasszonyra, akit az ő távolléte alatt akár el is csábithatnak… elsietett.

– De hát kedves, hát… lehet azt idehijni?

A háziasszonyka nem felelt, nem felelhetett; nem a kacagástól, amely úgy tört ki belőle, mint egy huncut csitriből, aki valami csinyt követett el, hanem az ijedtség miatt:

Ablonitzky lépett be, a szőke zománcgyáros, vadonatuj ruhában, vastag szőke bajusza felsütve, pirosan és kövérkésen és ellenállhatatlanul.