– De apa, kérem.
– Hol van a bicskám!… Elébb azt mondd meg, hova tettétek a bicskámat? Azt te csakliztad el.
– Én nem láttam, apa.
– Egy se látta, hát akkor a föld nyelte el, úgy-e?
Egy percre az egész családra mély és nyomott hangulat ül, s most gondolt először mindenki komolyan az elveszett késre, amelyhez úgy látszik, végkép hozzá van füzve az apa jókedve.
– Vajjon nincs a másik ruhájában? – mondta Juliska.
– Apa kérem – szólt ekkor Béla erélyesen –, odakint a diófa alatt nyomokat vettem észre!
– Nyomokat?!!
– Igen!
– Valami parasztcsizma nyomát.
A sötét konyhában mintha nagy öröm és nagy fény gyulladt volna ki.
– Lopják a szőlőt! – mondta Pista és eltátotta vigan a száját.
– Lopják – suttogta Juliska boldogan.
– Na hál’ Istennek – szólt Mili néni is megkönnyebbülve –, csakhogy lopják valahára. Nem fog már itt ülni apátok a nyakunkon. Megy a puskával, osztán őrzi a szőlejét.
Rettegő örömmel hallgatták a Béla előadását, a fiu kész volt rögtön megmutatni a nyomokat.
– Apa, apa – sikoltotta el magát Juliska –, megvan a bicskád is… Itt volt a másik kabátod zsebében.
– Béla – szólt az anyjuk a nagy fiához halkan –, igazán lopják a szőlőt?
– Dehogy, anyuka – mondta suttogva a süldő diák –, én csináltam a nyomokat.
Hangtalanul kacagtak össze mind a négyen az öreg úr háta mögött.
Az állatorvos kis bricskáján végigzörgött a kis mezőváros köves utcáján. Ahogy jött, a patikánál látta, hogy ott áll valaki és amikor őt meglátja, gyorsan hátat fordit és belép az üvegajtón.
Megcsóválta a fejét.
– No nem baj, – mondta magában és felnevetett, mint szokott, aztán rögtön elkomolyodott, – nem akar köszönni. Világos. Minek is rontsa az ember a kalap szélit.
Nyugodtan hajtott el a patika előtt. Az állomásra akart menni, de eszébe jutott, hogy a gyógyszerész sógora a körorvos, aki most mint vágatási biztos az ő felügyelete alá tartozik.
Erre befordult a legközelebbi utcán a szék felé.
Az utcán ácsorgott a mészárszék előtt egy tót legény. Rákiáltott.
– Gyere, tartsd meg a lovat.
A fiu nem értette a magyar szót, de a mozdulatot igen és a legnagyobb buzgósággal ugrott oda, már amennyire hosszu lábaihoz és nagy bocskoraihoz gyorsaság fért.
Amikor az orvos belépett a székbe, a szemöldöke előbb felszaladt a homlokára.
Az Etus kisasszony, a körorvos csinos, fiatal kisasszonykája, a hatósági bélyegzővel nagy ügyesen billogozta a hust.
Az állatorvos szokása szerint megint elnevette magát, az arca felvidult és rá rögtön elkomolyodott, csak a szava maradt tréfás, a hangja nem.
– Jónapot kisasszony. Mit tetszik itt csinálni?
A leányka felemelkedett, kicsit zavarba jött; az állatorvos arcán fellebbent a nevetés és ujra elmult róla, ő mindig előre nevetett a viccén, ahogy felötlött az agyában, de komolyan mondta el és akkor már másnak kellett nevetni rajta.
– A jó leányka segit apja sorsán?
A kisasszonyka szőke volt és hirtelen fehér bőrén pirosság gyúlt ki, de nevetett; a mosolygása ártatlan volt és bájos.
– Apa szabadságon van – mondta.
– Igen? – vibrált meg egy nevetést az orvos arca – és magácskát bizta meg a vágatási biztosi helyettesitéssel.
A leányka nem szólt. Nem volt egészen tisztában a dolog fontosságával.
– Megengedi Etuska? – szólt az állatorvos és kivette a leányka kezéből a bélyegzőt és rá sem nézve a húsra, a többi darabra kezdte rányomni.
– Jónapot – mondta a doktorlány és el akart menni.
– Most már persze szalad ugye – villant meg a nevetés az állatorvoson –, itt hagy engem ebbe a csúnya munkába… Magácska nem utálja?
A leány nevetett.
– Hát istenem, jól megfizetik.
– S mit kap?
– Hát egy tehénért egy koronát, sertés, borjú, bárány 50 fillér.
Az orvos nevetett.
– Nagy gavallér az apa. Felét átadja! Annak, amit ő kap. Az egész felét.
A leány arca megnyúlt.
– Csak felét.
Az orvos hamisan nézett rá; a bajusza játszott.
– És megmondta magának miről ismeri meg a lépfenés állatot.
– Neem. Azt nem.
– Hát azért nem adja át az egészet. Ő magának tartja meg felét – a tudományért.
A leányka habozva nézett rá. Nem tudta mennyi a gonoszság a szavak alatt.
– S azt megmutatta, hová kell ütni a bélyeget?
– Hisz azt talán mindegy, akárhova.
Az orvos nevetett. Intett, hogy mindegy.
A leány egy pillanatig nézett, aztán egyet gondolt, ujra köszönt és elszaladt.
– Máskor is a kisasszony van itt? – kérdezte az orvos.
A mészáros zavarba jött és elkezdett nyögni.
– A doktor ur csak tegnap ment szabadságra.
Az állatorvos megmosta a kezét és komoly arcán minduntalan mosolygás futkosott, mint amikor a fellegek szaladnak a réten.
A jegyzőhöz ment. A jegyző az orvossal nagy barátságban volt, együtt szokták szakadatlanul jelentgetni fel a közigazgatási mulasztásokat.
– Kérem alássan – mondta az állatorvos, aki sehogy sem tudott beleatyafiskodni ebbe a társaságba, ahová csak most nem régen helyezték át és mindjárt két kerületet kellett ellátnia a háboru miatt. Ezek az urak idegennek tekintették, aki ugyis elmegy a háboruval, nem fogadták megyebelinek. – Kérem, kedves jegyző ur, legyen szives felvenni egy kis jegyzőkönyvet nekem.
– Mid? – szólt a jegyző, és csodálkozó kék tót szemeit rámeresztette – mid gondolja maga tirarc ur?
– Csak úgy gondolom, hogy az legyen benne, hogy a körorvos ur szabadságra menvén, helyettesitésről nem gondoskodott: a bélyegzőket rábizta tizenhatéves leánykájára, aki az én jelenlétemben is foglalkozott a húsok lebélyegzésével…
Az orvos arcán szokott mosolya meglebegett; az elképedt jegyző azonban kiejtette a pipát a szájából és igy szólt:
– Ezt a jegyzőkönyvet én fel nem veszem.
– Miért?
– Nem tártozzá hozám.
Az állatorvos mosolygott. Nem tudta komolyan venni ezeket a tót uracskákat, akik a magyar nyelvnek egy egészen furcsa és önálló dialektusát beszélik és meglágyitják a kemény magyar nyelv uri karakterét.
Megveregette az öreg jegyző vállát.
– No nem baj jegyző ur. Majd felveszi, akihez tartozik.
Átment a szolgabiróságra. A főbiró nem volt otthon, átment az Unger-kávéházba.
Utána sétált. Csakugyan ott ült a fiatal főbiró a modernül berendezett kávéház nagy ablakánál és a fehér márványasztalon dobolt.
– Alázatos szolgája, főbiró ur, – mosolygott és bókolt az állatorvos.
A főbiró fekete szeme gyanakodva ugrált rajta.
– No mi jót hozott – kérdezte azzal az önérzetes nyugalommal, ahogy a vármegye legnagyobb birtokoscsaládjának fia nézheti ebben a világtól eldugott fészekben az urakat.
– Kérem, főbiró ur, egy kis rendet instálnék.
– No.
– Ez egyszer a körorvos ur az, aki…
A főbiró ellenséges komolysággal hallgatta végig az állatorvost.
– Jó, majd intézkedem.
Az állatorvos felmosolyodott és komolyan mondta a nagy bajusza alatt.
– Meg vagyok győződve róla, főbiró ur.
– Mióta van szabadságon a körorvos? – kérdezte a főbiró még tünődve.
– Hát nem tudja főbiró ur?
– Nem tudok róla, hogy oda volna. Nem jelentette be, hogy elment.
Az állatorvos mosolygott.
– Majd utólag.
Azzal elment, sietett a vonathoz, mert marhát kellett beraknia a hétórásiba.
A főbiró tovább nézte a piacot, amelyen papsajt nő a kövek közt. Mikor el akart menni, hozzálépett a másik szobában billiárdozó algimnáziumi uj tanár és mély tisztelettel mondta:
– Kérlek alássan, főszolgabiró ur, óhajtottuk volna tiszteletünket tenni Nálad, de a feleségem gyengélkedett, hanem augusztus hó folyamán, ha megméltóztattok engedni, okvetlen tesszük tiszteletünket.
A főbiró kicsit kegyesen mosolygott.
Még egyszer egymásra mosolyogtak és elváltak. Kint a városka oly kicsiny volt, egyik ház a másik nyakán és két házban két uriasszony fölött érni kezdett a levizitelés fontos esete.
A főbirót bosszantotta az állatorvos jelentése és amikor két hét múlva a körorvossal találkozott, szigoruan szólt:
– Szabadságon voltál, kérlek?
– No, csak pár napra szaladtam el a sógoromhoz, az Elza beteg – nevetett kényelmetlenül a körorvos.
– És ki volt a helyettesed a vágatásnál?
A körorvos a cvikkerje mögött kissé elvörösödött. Azt hitte már nem lett a dologból semmi. Hosszú sovány ember volt és ahogy most kiegyenesedett, elnézett a főbiró kemény szalmakalapja felett. Az ujjaival a csiptetőjéhez nyúlt és találomra szólt:
– Én kérlek alássan a segédjegyzőt biztam meg vele.
– Ugy.
– Igen. Mint halottkémet – mondta viccesen a doktor, az ő száraz és epés humorával.
– Szervusz.
A doktor elhatározta, hogy rögtön szól a segédjegyzőnek, hogy meg ne hazudtolja őt.
Másnap a vármegyéről leirat jött a szolgabirósághoz az állatorvos külön feljelentése tárgyában. A főbiró nagyon örült, hogy el van intézve a dolog, mert az aktán Farkas főjegyző aláirása volt és tudta, hogy annak pikkje van a doktorra a multkori rossz vicce miatt. A doktor azt kérdezte a minapi banketten, hogy „ki a legbátrabb asszony a megyében?“ és ő maga felelt rá: „Farkasné, mert Farkassal hál.“ Ezt a főjegyző nem bocsátja meg egyhamar; nagyon prüd, amikor az ő dolgáról van szó.
Rögtön telefonáltatott a jegyzőhöz és a segédjegyzőt odahivatta.
– Volt maga vágatási biztos? – kérdezte affektált hangon a telefonba.
– Igen – hallotta a segédjegyző ijedt szavát.
– Jó.
S rögtön lediktálta a választ a megyére, hogy a körorvos a segédjegyzőt bizta meg a vágatási teendőkkel, mint halottkémet. Mivel pedig az ebbeli kötelességét nem teljesitette, megbüntetését hozza javaslatba.
Ujabb két hét mulva történt, hogy egy esős napon az állatorvos ahogy a jegyzői irodába beállit, a segédjegyző ijedten ugrik elé.
– Állatorvos ur, mér tetszett engem megbüntetni. Én soha itt nem voltam, a vágóhidon.
Az állatorvos felnevetett és komolyan kérdezte:
– Magát büntették meg?
– Igen, és azt se tudtam, miről van szó. Itthon se voltam az állitólagos vétség napján.
– Jó, majd megfellebbezzük.
Egyszer csak egy erélyes leiratot kap az állatorvos. Éjfél után került a kezébe, amikor a hónap 4-én az utiszámláján dolgozott. Csak ezért nem bosszankodott eléggé rajta. Mert tudta, hogy ha bosszankodik, nem tud tovább dolgozni, hanem bemegy a feleségéhez a hálószobába. Ha bemegy, nem is jön ki reggelig, mert az asszony ugyis haragszik az utóbbi napok miatt, már egy hete egy órát sem töltött itthon, vitték egyik faluból a másikba. Ha pedig reggelre hagyja a dolgot, nem lesz belőle semmi, mert már a parasztok ugy várják, mint a szentlelket, kihuzzák a szobából is. Ha pedig ötödikén el nem késziti az utiszámlát: azok az urak a megyénél törölni fogják.
A harag tehát pénzbe kerül.
Ennélfogva nem haragudott a leiratért, hanem félretette, az volt benne, hogy a segédjegyző ügyét megfellebbezni nem lehet, mert ha a főszolgabiró közigazgatási ügyben valakit elitél, az ellen föllebbezés nincs.
Amikor éjfélután két órakor a számlájával készen volt, annak a végösszege olyan csinos summa volt, hogy erőt meritett belőle, hogy megirja mégis a fellebbezését a miniszteriumhoz: hogy ő nem fellebbez, neki a segédjegyzőhöz semmi köze: ő csak azt kéri, itéljék el azt, akit ő feljelentett, vagy pedig szentesitsék azt az uzust, hogy a vágatási biztos a leányával bélyegeztetheti a húst. S ha ebből kifolyólag négy-öt ember meghal, esetleg hat! senki sem hibás.
Nagyon jó kedvvel feküdt le. Igazán ezek a kis, pörlekedések teszik elviselhetővé az életet. A bajusza vetkőzés közben folyton vibrált, nevetések futkostak alatta, csak azt sajnálta, hogy nem látja, hogy ugrik a plafonig a főbiró, ha orrot kap. Finom, hogy egy bokszszal hasba döfi nemcsak a körorvost és baráti körét (még nem felejtette el, hogy húzódott be a patikus a köszönés elől egyszer az ajtón), hanem a főbiró ur őnagyságát és az egész tekintetes vármegyét.
Néhány nap mulva már sürgős idézést kapott a főbirótól.
Amikor beérkezett, a segédjegyző ott ült már egy széken az ablakban. Szegény a saját irodájukban is olyan árva és kopott emberke volt, csak a bortól vörös orra viritott úgy ahogy. Itt meg az elhagyatottság, a reménytelenség jelképeül hatott.
Amikor a főbiró megértette végre, hogy a segédjegyző csakugyan nem is lehetett vágatási biztos-helyettes, mert ugyanakkor volt szabadságon, amikor az orvos, ráripakodott:
– Maga gonosz ember. Igy belekeverni engem egy ilyen slamasztikába. Maga hamisan beszél. Azt mondta a telefonon, hogy volt vágatási biztos!
A segédjegyző alázatosan intett.
– Igen. Mán voltam ezernyolcszázkilencvennégyben. Barsendréden, Bars-megyében.
A főbiró egy percig hülyén nézett, aztán elnevette magát:
– Menjen haza, szegény ember.
Aztán az orvoshoz fordult:
– Nahát doktor ur – mondta csipősen –, maga nem ember… Amennyi kellemetlenséget tud maga csinálni ebben a békés járásban, ahol sose volt semmi baj…
A doktor arca felderült és elborult.
– Én csinálok, főbiró ur?
– Maga kérem egy nihilista – kiáltott a főbiró tele torokból, aztán egész szeliden tette hozzá –, hanem meg fogjuk szelidíteni magát is, – és kedélyesen csapott a vállára: – Téged is, egyen meg a fene. Te nihilista!
S a nihilista mosolygott befelé. Most már ő is készen volt. Úgy látszik megnyiltak a kapuk.
A nagyvendéglő étterme ma végtelenül szomoru. Kis borus téli napban gurnyasztanak a kisváros csüggedt szárnyu házai s az utcán százával álldogáló bundás parasztok a bennszülöttek szivós megszokottságával türik a gyászos, ónszin napot. De akit sorsa idehozott, mint valami angol kolóniát az indiai kormányzás számára, kétségbeesve néz ma körül, mi keresni valója is van e világrészben.
A nagyvendéglő éttermében, mint valamely focusban torlódott egybe a kisvárosi úri életének egész gyászos szegénysége, élettelensége, bánatosan tengődő sorsa. A tágas, nagy terem, amelyben hajdan a bennszülöttek hatalmasai akasztották kandallópárkányra hóbafagyott gőzölgő bundáikat, mig ők vastag, vértől duzzadt testüket borral fütötték s torzonborz kedvvel itták a hámból kirugás mámorát, – most üres… Néhány asztal az ablak előtt, letakarva fehér abrosszal, rajtuk gyufatartó, só- és olajtartók, egy-egy lábon álló gyümölcstányér… De a hideg dermesztő; csontig hasitó cug huzódik az ablakok s az ajtók közt; aki az enyhe boruból belép, összerázkódik, mintha jégbarlangba toppana. A füsttől evitt sarkokból csak ugy süvölt a szegénység fagya.
A pincér árván ődöng, szalvéta lóg a hóna alatt s Isten tudja, mire gondol; talán a nyárra, amikor ő vidám nyári pincér valamerre a zöld kocsmák világában; talán a háborura, amely egyszerre takarékosságra szoktatta az embereket s most még az a néhány kereskedő is elmaradt, akik mégis el-elhánytak egy-egy éjszaka pár forintocskát; talán a babájára, aki…
Nyilik az ajtó; jönnek az abonnens urak…
Ketten, adóhivataliak… Ma itt, holnap Fogarason, vagy Eperjesen, ahová helyezik őket… A magyar klimának ez a rétege, a nagyvendéglő abonnenseinek flórája mindig, mindenfelé ugyanaz.
Vidáman néznek körül a hidegben; mégis, bár ázott-fázott, megnyütt fiatalság, de nőtlen ember fiatalsága ül arcukon s egyszere fölverik az unatkozó terem levegőjét.
– Fene egye meg, Müller ur, itt mindig ilyen hideg van.
– Még vasárnap is, Orosz úr.
Fesztelenek, egy huron pendülnek, de nem tegezik egymást… Hja, az egyik, Orosz úr, helybeli, bennszülött iparosfamiliából nőtte ki magát úrrá és sovány testéből csak úgy villog a hencegés: hivatalnok úr!… A másik püffedten kövér, puhán önállótlan; a Müller úr, a bevándorlott, az idehelyezett, a sváb, a csöndes, élettapasztalatos úr, akinek csak a szellemi fölény maradt.
Orosz úr kabátostól veti le magát a székre. Itt elég hátul, az ajtó mellett, távol az ablakoktól… S üresek az előkelőbb helyek, az első hosszu asztal… Müller úr kihámozza magát bársonygalléros, kissé világot járt kabátjából s leül szemben Orosz úrral, háttal a teremnek, háttal a világnak, az élet minden reménységének és kilátásának.
– Rizsleves kérem… – szól a pincér s elibük teszi az étlapot.
– Hozzon, rizzsel! – szól Orosz úr vidáman s elzsarolja az egyetlen előnyt e pillanatban, az étlapot, társa elől. Aztán hadi kiáltással csattan fel:
– Hü, kolléga úr, husétlap van!
– Á, kiváncsi vagyok. Nincs sült csirke?
– De van.
– Töltve? Kiváncsi vagyok, van-e töltve.
– Sülve.
– Kár.
Nyilik az ajtó s átcsap valami éles léghuzat. Jön az albiró úr a kutyájával, a kurta prémes bekecsével, lábszárvédővel, leszitt cigarettával, igazi elsőrangu unalommal és spleenes kopaszsággal. Lőtávolból, egy hang nélkül fogadja az urak diszkrét köszönését s megy a helyére, mint a nemesvérü paripa s leül a hosszu asztal ablakfelőli első székére, belől a falhoz, a „Pici piros alma!“ füsttől itatott képe alá. A kutyája kövéren és lustán heveredik be a sarokba.
Orosz úr, tekintettel az albiróra, okos dolgot akar mondani.
– Azt mondják, a Bácskában angolok vannak.
– Angolok, – ámul el Müller úr.
– A Sanyinak a nagynénje jött és mondja, tele vannak angolokkal.
– Á, kérem, mi szükségünk van nekünk angolokra! Azt is mondták, hogy Ugront felkoncolták Belgrádban.
– No az fontos, ha igaz, hogy angolok! Mert ha Anglia is mellénk áll, akkor a szerbek megehetik a meszet.1)
Az albiró, aki éppen úgy odafigyelt egy percig, mint a pincér, hogy bosszuságát leplezze az ostoba beszéd felett, ridegen adja ki a határozott rendeletet:
– Adjon sült csirkét ecetes uborkával, forgácsfánkot s a friss hirlapot.
Orosz úr egy pillanatig hallgatott.
– Józsit csak behijják.
– Majd magát is behijják – nevet fel Müller úr –, direkt adóhivatali századokat csinálnak, divisionskommandant lesz még maga abba, meglássa. Egyenesen kivetik az adót az elfogott szerbekre.
A pincér három csésze levest hoz s rang szerint önti ki a tányérokra, előbb kap az albiró, aztán Müller úr, aztán a legfiatalabb, Orosz úr.
Orosz úr mérgesen nézi a fehér rizslevest, fölibe hajlik s kutató szemmel ás bele.
– Ez leves?… Ez nem leves.
Müller úr jóizzel eszi.
– No nem rossz.
– Á, fenét. Nem jó… én tudom, mi a jó leves. Ha olyan helyre kerülök, ahol jó leves van, azt szeretem megenni, de mi a fenének egyek én ilyet, vizet.
Az albiró úr még két kanállal bevett, aztán a pincérnek szól klubnyugalommal.
Aztán beletemetkezik a lapba, mig a pincér leteszi a tányért a sarokba. Orosz úr kiváncsian lesi a kutyát.
– Lássa! Annak az állatnak se kell! Hehe, albiró úr kérem, a kutyának se kell.
Az albiró kegyesen megnézi a kutyáját, amely lomhán lefetyeli a levest. De nem szól.
Müller úr szörnyüködik:
– Így eszi! Alávaló egy állat!
– Úri kutya!
– Immel-ámmal. Szemtelen egy állat!
– Több izlése van, mit magának, kolléga úr!
– Hát én bizony meg is eszem a levest, mert én nekem szükségem van rá, hogy egy kis jó meleg lé legyen a hasamban.
Orosz úr azonban mérges, a pincérre förmed.
– Adja már azt a csirkét!
– Elébb káposztát; káposztát kis föltéttel, – szól Müller úr.
Öreg úr állit be. Darócvastag, kissé avult télikabátban, nagy, megtört ember, busmagyar… Mert ő az, nyilván ő az, aki hajdan négy lovon járt be mulatni ide s ma dijnok a járásbiróságon…
Csöndesen, illedelmesen, de közönnyel emeli meg a kalapját; felteszi a fogasra s alá akasztja a bundáját.
Hosszu ideig csend van; az öreg úr végig-végigsimitja fehér bajuszát, ritka, rövid körszakállát s belebámul a semmibe. Ülnek négyen, mintha külön karámban volnának s úgy néznének egymásra a társadalmi keretek korlátján át. Úgy is találkozik az öreg úr szeme az Orosz úréval, mire megmozdul, meglendül, mint a tó, ha kavics esik belé s végre szóra bir:
– Nősül, öcsém, nősül?…
Orosz úr hányivetien nevet fel:
– Inkább házasodni szeretnék!
Az öreg úr figyelmesen mosolyog s már megint ott réved a tekintete saját könnyes multja homályában, félkönyökét az asztalon nyugtatva bámul a kutya felé s már nem tudja, hol van, kik vannak körötte, hova lettek a lovai, birtokai, a gyerekei, a szeretői, a barátai, a hitelezői… s csak ül, ül, a mult egy ittmaradt sasrugta útköve.
– Jaj, úgy össze vagyok törve – nyög fel Orosz úr, mintha csak az öreg úrról eszmélt volna magára –, mindenem fáj. Hallja a hangomon kollega úr, milyen influenziás vagyok?
– Megfázott.
A pincér jön és sorra jár. Az öreg úr kanált ereszt a tányér levesbe, az albiró a csirkét metéli. Müller úr káposztát villáz. Orosz úr étvágy nélkül piszkálja a combot, a szép sárga zsirban.
Hosszu, csöndes percek telnek, evés illata, melege füti a termet, a pincér unalmasan áll s fesztelen ásit.
– Mondja, maga nem fél a háborutól? – veti neki Orosz úr, belülről, az úri lét cellájából.
– Én? Ki vagyok én szuperálva kérem! Én nem félek!… Majd ha idejönnek és lőnek!… Különben pincér mindig kell.
Orosz úr sokalja az élcet: leinti.
– Igaza van barátom.
A bus magyar megszólal. Egy villanásnyi kedvvel átpattant egy kis ártatlan gunyt.
– Adóhivatal is kell mindig.
Müller úr frissen hátranéz s mosolyog, mint aki teljesen érti, keresztül is, hosszában is a szót.
– Tésztát és egy feketét! – mondja aztán a pincérnek.
– Forgácsfánk, mi az? Csöröge annak az igazi neve! – dünnyög Orosz úr s nyujtózik. – Ajjaj, az este olyan marha voltam, amilyen még soha, mióta itthon vagyok. Csak a cigánynak tiz pengőt adtam! A fene egye meg a fejemet!
– Lássa, nem kell mulatni, kollega úr.
– Ajjaj, – sóhajt Orosz úr önmagára kevélyen s cigarettára gyujt.
Átjön a kávéház ajtaján a kaszirnő. Pohárért jön a magas, zöld ebédlőszekrényhez s közben barátságosan mosolyog sorra, de legismerősebben Orosz úrra.
De Orosz ur előre szegzi fejét s összehuzott szemmel csak úgy a torka fenekéről köpi neki:
– No mit bámulsz!… Mikor mégy mán innen!
– Tessék? – szól negédesen a lány, akinek igy nappal lilakék a bőre a kendőzéstől.
– Eredj már innen… Gyergyószentmiklósra… Már nagyon utálunk.
– Kedves – szól megsérthetetlenül a hölgy s elriszálja magát.
– Maga érti, kollega úr! – adja meg az elismerést Müller úr.
Szótlan ülnek negyedóráig. Az albiró már végzett mindennel; készül. Az öreg úr paradicsomos káposztát eszik s az arca, fehér szakálla fölött épp oly piros, mint az étel a tányérán.
– Jaj, úgy össze vagyok nyuzva – ásit a cigaretta mögött Orosz úr –, … alásszolgája albiró úr.
Az albiró eltávozik, kutyája lomhán lötyög utána…
Müller úr utánuk néz, aztán szórakozottan mondja kollegájának:
– Mondom, megfázott.
Orosz úr elcsapja a cigarettát.
– Kérem, az Atyauristen tudja azt, hun fázok én meg.
– Otthon. Nagyon fütenek.
– Hát én vagy cudarul össze is veszek velek, vagy elmegyek hazulról!
– Fütsenek kevesebbet – szól Müller úr egyszerüen s feláll a lapok után.
– Olyan marha fütés; én azért nem szeretek hazamenni. Tizenegyre, éjfélre, akkorra már csak kihül egy kicsit a ház… Van Figaró? Hozza el, kollega úr.
– Figaró nincs; csak Mátyás Diák.
– Még a sincs!
Az öreg úr megszólal:
– Mit irnak a lapok? Igaz, hogy a bolgár fejedelem megvénült?
– Aha, azt irják.
– Egyszer vadásztam vele Murányban… Akkor még siheder volt.
Ujra visszasüpped magába, hámozza a kenyér piros héját s apró kockákban rakja a szájába.
– No menjünk Orosz úr – szólal meg Müller úr csámcsogva még.
– Várjon, hadd ejtődzek. Most nő a hájam.
– Haha. Arra kiváncsi vagyok, hogy maga meghizzon. Itt a Mátyás Diák.
– Nincs abba semmi. A Figaróba vannak jók.
Müller úr a feje fölött belenéz és kövér ujjával odabök.
– Nézze csak, e kell magának.
– Kell nekem más is.
– Sthymmelné?
– Á, utálom azt az asszonyt.
– Persze, inkább a Katka.
– Asse. Egyse. Egye fene az egész világot.
– Nono, maga szerelmes!
– Fenét szerelmes. Tudja kollega úr, mán én nem tudok szerelmes lenni. Mikor má az ember ennyi pluszt lead, akkor má csak arra gondol, hogy biztositsa a jövőjét.
– Reális felfogás.
– Mit ér nekem a Katka. Se nem szép, se nem kedves, pénze meg ennyi sincs! Mér vegyem el?
– Tud zongorázni.
– Zongorázni tud, klimpirozni. De abból nem lehet még egy spriccert se kifizetni. Azér házasodjak meg, hogy otthon üljek? Akkor ülhetnék az anyáméknál is.
– Délután mi a programm?
– Majd csak eltelik. Ezek a vasárnapok a legutálatosabbak, ilyenkor hivatal sincs… Nézze, vegyen nekem egy lóherelevelet a sógoránál. Olcsón.
– Milyet? Négylevelüt?
– Nem bánom én, ha három is. Aranybul.
– Katkának?
– Karácsonra… Muszáj neki valamit adni a klimpirozásér…
– Nono, házasság lesz még a vége, meglássa.
– Á, fenét. Ha még vón valamije. De se bögye, se bugyellárisa!…
– Főzni tud.
Orosz úr feláll s leveri a morzsákat ruhájáról.
– Főzni tud!… Azt igen… Főzni tud…
S szinte drukkolva néz Müller úrra.
– Az igen. Hát akkor mégis van valamije! Nem igaz?
Müller úr komolyan felel, miközben kinnal veszi fel a kabátját. A pincér ilyenkor sosincs jelen, az abonnens uraktól nem kap borravalót…
– Hát persze…
– Nézze csak Müller úr, alul-felül tányérnyi lyuk van az ajtón, kár is itt füteni.
– Ide nem is kell nagy fütés, az evésbe kimelegszik az ember. Alászolgája!
Tisztességesen emeli meg kalapját az öreg úr felé.
Az öreg úr kézzel legyint bucsut. Aztán egyedül marad. Felhajtja pohár borát s behunyja a szemét; és egy pillanatra nagy-nagy boldogságban szünik meg neki az egész világ, az egész élet, csak ez az egy jó érzés van: a szájat betöltő ínyizgató, becses, olcsó, savanyu kocsisbor…
Volt egyszer egy kisvárosi kis udvar, amelynek az egyetlen disze egy hosszu sor balsamina volt, az idegen szomszéd nagy duplatetős házának eresze alá ültetve. Igen gyengéd, igen érzékeny virágfácskák voltak ezek és tavasztól őszig tele voltak boldogan kövér, nagy és szines virágokkal, amelyekhez nem lehetett nyulni, mert azonnal elhullottak, ezért nenyuljhozzámnak, meg fájvirágnak hivták szegénykéket.
Fájvirágnak hivták róluk a kis istennőjüket is, aki minden évben megteremtette őket s nagyon hasonlitott hozzájuk, csak nem volt olyan üdén kövér száron, csak éppen virág volt, érzékeny, remegően sápadtszinü kis Fájvirág.
Az udvar szerfelett szük volt és keskeny, nagy lapos kövekkel volt kirakva, a kövek között fű nőtt s lejtősen mélyültek az udvar közepe felé, hogy az esőviz lefuthasson róluk. Sehol egy ásónyomnyi föld nem volt a nagy kőudvaron, csupán a szomszéd széles eresze alatt egy rőfnyi csik… Itt éltek a kis fájvirágok s itt virágzott fölöttük a kis Fájvirág.
A kis Fájvirág minden reggel odasietett a virágaihoz és meglocsolta őket; vékony és keskeny kis kezeivel rázta rájuk a vizcseppeket, mert nem volt permetező kannája. De a kis virágok meg voltak elégedve az öntözéssel, melegen és hálásan csillogtak, szépen nőttek s magasra emelték, a nap felé kövérkés, vizszinü száraikat, egész kis fákká, miniatür allévá gyarapodva a rengeteg nagy ház, a kegyetlen hirü emberevő fiskális nagy házának eresze alatt és sok-sok furcsa, fehér, piros, lila s más mindenféle szinü virággal kedveskedve istennőcskéjüknek, már ki milyenre érzett belső hivatást.
A kis Fájvirág így virágzott csendben és egészen észrevétlenül a kisvárosi udvarban, amely szük volt szerfölött és keskeny s azonfelül a végébe még bele is szögellett a szomszédnak a nagy deszkapalánkja, a nagy fekete-szürke deszkapalánk, a titokzatos nagy palánk, amelyen túl nagy-nagy és diszes virágos kert volt, a mesék tündérkertje. A tündéri mesekert, ahonnan a kis Fájvirág sohasem szünt meg tündérkirályfit várni s vasorru bábától félni…
De a kövek között sietve verődött fel néhány szál zöld fű, mig a kis udvar nagy gazdája, a vastagnyaku öreg irnok fel nem vette a kapáját, hogy kiirtsa őket, kiseperje, hogy a sima kemény kövek előkelően, tisztán szürkélkedhessenek a napon. A kis Fájvirág még ezeket a fűszálakat is sajnálta, de az öreg irnok azt mondta, hogy ő a házat a hivatali fizetéséből kövenként rakta félre s azt akarja, hogy minden kő úgy álljon ezen az udvaron, mint egy-egy akta; egy-egy aktája az ő becsületességének és takarékos szorgalmának, hogy olyan legyen ez az udvar, mint az ő iróasztala volt negyvenévi adóhivatali működése alatt. Az öreg irnok a nagy kutyával, a Plutóval lakott az első lakásban, az övé voltak a kis utcára nyiló apró uri ablakok, ellenben egészen hátul, ahol már valóban illetlenül szük volt az udvar, egy öreg reszelővágó lakott a rossz szemeivel, meg a rekedttorku még öregebb feleségével és mindig, mindig a gyermekeiken busultak, akik a világ minden tája felé voltak szétszórva s néha pár forintocskát küldtek haza az öregeiknek, amivel aztán úgy el tudtak dicsekedgetni…
A kis Fájvirágék a középső lakásban laktak. Két szobájuk közül a kisebbikben lakott a kis Fájvirág az édesanyjával, aki már hét éve nem kelt fel az ágyból. A nagyobbikban, a vizitszobában, a régi alacsony bőrdiványon hált katonásan az édesapja, a nyugalmazott vén katona, aki ma is olyan peckesen lépdel, mintha aktiv volna s mintha nem lenne lefoglalva a fizetése az utolsó, legutolsó kis morzsákig.
Így éltek, éldegéltek sok esztendeig, mig a kis Fájvirág a temérdek házi dolog között nagy Fájvirággá nem serdült a virágai locsolgatása közben…
* * *
Különben a kis udvarban örökös csend volt. Az apa megszokta a hajnali rukkolásokat s öt óránál tovább nem tudott aludni sem télen, sem nyáron. Hét órakor reggelinek kellett lenni, akkorára ő maga meghozta már a piacról azt, ami egész napra az asztalra kell, hogy a kis Fájvirágnak ki se kelljen lépnie az udvarból, csak ha vasárnap misére megy. Délelőtt bokros dolgait igazitotta el s ebédre itthon volt a vén katona, akkorra meg kellett teritve lenni az asztalnak, szép, fehér abrosszal és finom, itt-ott már megpattant mázu zöldleveles porcellánokkal. Ha ennivaló nem igen volt, ami bizony, szedtevette, olykor meg-megesett, olyankor a vén katona nagyokat, harsonásat nevetett s felkiáltott:
– Sebaj, no!… Terringette, a kkatonának a llevegőn is meg kell élni, mig fel nem váltják a pposzton… Ohó, azért nem vesztjük el a bbátorságot!…
S vigasztalásul megveregette a kis Fájvirág vékony, leesett kis vállát.
A kis Fájvirág ilyenkor csendes örömmel huzta össze kicsire a keskeny, közepén azonban bájosan duzzadtvonalu kis száját: kisded madárfeje, amely mégis olyan furán nagy volt a melletlen, vékonyka, filigrán kis testén, előrebókolt s a szive is remegett a meghatottságtól, hogy az apa nem veszti el a bátorságot. Csak a beteg anya forditotta el a fejét s messze nézett a gerendás mennyezetre. De a vén katona egy-kettőre leszerelte az ő renitenciáját is egy katonásan jóizü udvariassággal:
– Ejha babám, már igazán jobb szinben vagy!
A beteg alig hallható hangján szeliden válaszolt:
– Igazán?… Magam is úgy érzem.
S egy parányi mosoly jelent meg vékony és csodálatosan halvány, de finoman fonnyadt arcán.
Egyszer, ebéd után tovább talált elüldögélni egy-két perccel a vén katona az asztalnál s valahogy hosszan maradt ott a szeme a kis Fájvirágon.
– Terringette – mondta csodálkozva –, terringette, te lány… Egész eladó vagy nékem… Nézze meg az ember…
A kis Fájvirág irult-pirult zavarában s nem tudott hova lenni. Keskeny, sötét, mongol szemei ijedten röpködtek, mint a szobába került kis madár, a vére felrohant vékonybőrü arcába s ártatlanul remegett az ajkán az ő csodálatos, szemérmes, összevont kis mosolya. Neki senki se mondott még ilyet, istenem, éveken át nem beszélt férfival, a templomban is az egyetlen férfi, akivel találkozik, a jó isten az ő szép hosszu hófehér szakállával…
– Gondoskodnom kell rólad, no de gondoskodnom kell rólad… – dörmögte az apa és a kis Fájvirág keskeny, finom kis homlokához dörzsölte a szurós csókját.
S egy év mulva talán, csak a zsebébe nyult és ékszert vett ki belőle.
Két hosszu gyöngyszem csüngött parányi láncocskán, kis ezüst karikán. A kis Fájvirág egész testében remegett, szinte belehalt.
Az az apa, az pedig két vastag tenyerébe vette, kövér, puha két tenyerébe a kislánya arcocskáját, a két gyengéd tenyerébe, amely olyan finom érintésü tudott lenni s egész vaskosságában csupa idegekkel volt párnázva és bekapcsolta a kis fülbevaló karikáit a leányka rózsásan lángoló, lecsippenő fülcimpácskáiba. Több percig tetszéssel elnézte jobbról-balról a nagy leányát s hangosan kacagott:
– Ej, ej, te kinai hercegnőcske…
Puhán megcsipte még a leányka arcát, aztán megdörzsölte keményen az ujja bötykével a saját lilavastag orrát s nagyot köhintett, mert ez a legjobb szer az elérzékenyülés ellen. Különben meg volt elégedve magával, most már gondoskodott a leányról…
A kis Fájvirág ezentul sohasem tette le a füléből a kis ékszert. Mindig ott csilingelt az az arcán s mikor takaritott vagy a porrongyot kirázta, mikor mosogatott, vagy a virágait permetezte, szüntelenül ott érezte a finom bőrén a kis gyöngyszemek édesen hüvös, izgató kis reszketését. S ki volt fizetve az Életért…
* * *
Akkor az történt, hogy a szomszédban megnőtt a fiu.
S mivel mankón kellett járnia, nem mehetett el messze a háztól, nem csélcsapkodhatott a leányok körül s nem játszhatta a cinikus ruét a bálokban a terem közepén. Otthon üldögélte el az élete legnagyobb részét, odahátul a virágos nagy kertben, amelynek a deszkakeritése beszögellett a szomszéd kis udvarba s évek hosszu során az volt a legfőbb gyönyörüsége, hogy átleskelődött a deszkák résén a fájvirágos kis udvarba, a kis Fájvirág kis titkaiba. Órák hosszáig el tudott üldögélni a deszkapalánkhoz szögezett kis padon s míg úgy tett, mintha komoly könyvekből komolyan tanulna, leselkedve leste, hogy kis Fájvirág kilépjen a házból s a virágait cserépcsuporból locsolgassa.
Sok nyár és sok tavasz jött és a kis Fájvirág erről mit sem tudott. Fesztelenül és bátran végezte házi dolgait s nem is álmodta, hogy figyelő szem lesi. Ugyan kire is gondolt volna. Az ő kis házuk büszke gazdája, a kövér dijnok néha kiült az udvarra a zöldre festett lócájára, amelyre rajta kivül senkinek sem volt szabad leülni s amelyet minden második tavaszon ujra festett, de vagy ujságot olvasott, vagy szurós megjegyzéseket tett a lakókra, akik miatt neki az egész életét azzal kell töltenie, hogy a gazt irtsa… S az öreg reszelővágóéknak is egyre kevesebb volt a zaja, a vén ember szeme lassan egészen elromlott, mindig nedv szivárgott belőle s az arca csontjai közül egészen kiapadt a hus. A felesége is egyre rekedtebb lett s már lassan még a panaszkodásról is letett… Ki törődnék itt egy kisleány életével… Még a háziur kutyája volt az egyetlen, a Plutó, aki sok indiszkrécióval szemlélődött körülötte. Legalább a kis Fájvirág mindig zavarba jött, ha a Plutó elébe állt s okos, néző szemeivel arcátlanul fürkészte a mozdulatait. Ilyenkor kénytelen volt pironkodva igazitani a haján, ruháján és röstelkedve végezte az uriatlanabb munkákat…
De hogy kivülről, az idegen világból, mintegy más planétáról egy szempár lesi, arról sok-sok tavasz és sok-sok ősz elmult, de semmit sem tudott.
Azonban megtörtént. A szomszédban felnőtt a fiu. A szegény, béna fiu, akit ő egyszer-kétszer látott s mélyen sajnált a fényes acélba kinozott szegény lábáért s a szenvedő nagy égő szemeiért. Felnőtt a fiu, bajusza sarjadt a tüzesen, fájóan vörös ajkai felett, vastagon pelyhedző szőke bajusza s két oldalt a fülei előtt kis sárga szakálla, keskeny sorban, mint a fájvirág a házuk tövén… Felnőtt és ráébredt, hogy már férfiu s hogy már éppen eléggé átment az élet első iskoláján, hogy volt kellő sulyos lelkiválsága, volt bánata és kiábrándulása, volt meghasonlottsága s életutálata s a béna lába mellett is volt nagy csömörlése a nőktől és végre is belátta, hogy ebben az életben csak egyetlen tiszta és igaz pont van ezen a világon: a szomszéd udvar kis Fájvirágjának a szive kertje…
Leszedte hát a nagy kertjüknek az összes virágait s egy nagy bokrot kötött belőle. Akkor a béna lábával felkapaszkodott a keritésre, a deszkapalánkra s átnézett a keskeny kis udvarba.
– Kisasszony – szólalt meg.
A kis Fájvirág halálosan megijedt.
– Kisasszony kérem – mondta a fiatalember s esedezve és maga is ijedten nézett a kis leányra –, kérem kisasszony, legyen olyan jó, jöjjön ide egy kicsit… kisasszony kérem…
A kis Fájvirág ijedt és zavarodott arccal ment oda s megállott a barna nagy kerités alatt, amelyen tul a tündérmesekert élt neki s keskeny szemeivel felleselkedett a kerités tetejéről néző nagy, puhahusu kövér fiura, akinek szines volt az arca, mert piros foltok voltak a párnás képén és a napfényen a sárga bajusz mint az arany csillogott a biborszinü ajkain és a szőke kis szakáll a fehér fülei előtt…
– Kisasszony kérem, mikor én kis fiu voltam, kis béna, kis beteg fiu, én mindig néztem innen, hogy magácska hogy locsolja, hogy permetezi a virágait…
A kis Fájvirág elsápadt és megijedt és szégyenkezett, mert még most sem volt öntözőkannája, de a nagy kövér fiu, akinek a válla olyan széles és gömbölyü volt, mint egy puha, nagy, tollal tömött zsák, a kedves és gyöngédhangu fiu konokul folytatta.
– És én kisasszony, milliószor elképzeltem, hogy ha nagy leszek, ha egyszer majd ember leszek, ha ember lennék és bátor lennék, akkor én egyszer elővennék egy nagy ollót és leszednék, lenyirkálnék minden virágot a mi kertünkön s egy nagy bokrétába kötném és innen a kerités tetejéről átadnám egyszer magának, kisasszony kérem…
A kis Fájvirág csak kinyitotta s ráemelte a keskeny, barna, ferdemetszésü kis szemeit s a vékony arcbőrön két erős tüzrózsa nyiladozott.
– Kisasszony kérem… kisasszony kérem… én már nagy fiu vagyok, ember vagyok, bátor vagyok… és én nem tudtam volna elképzelni máskép a mi megismerkedésünket, az én bemutatkozásomat, csak ahogy kisfiukoromban olyan szépen kiálmodtam magamnak… Csak így, kisasszony…
Azzal fogta a hátratartott balkezét s felemelt vele egy óriási, egy csodálatosan nagy csokrot, amelybe bele volt kötve az egész nagy kertjüknek minden virága. És fogta azt a nagy csokrot s a háncskötelékénél fogva áteresztette a kis Fájvirág lábai elé.
A kis Fájvirág pedig csak remegett és sápadt és nem tudott a világon semmit mondani.
A nagy, puffadt testü, hüséges szemü fiu pedig csak állott, ott állott a keritésen a rossz lábával s a kis Fájvirág látta, hogy megmozdult, mert bizonyára fájt már a lába s azt mondta neki:
– Nagyon rossz ott állani, ugy-e?
Erre a nagy lágyszivü fiunak könny jött a szemébe és sokáig mit sem tudott felelni, de akkor azt felelte:
– Nem nagyon rossz, kisasszony kérem, nagyon jó… Hanem azért leszállok innen. Leszállok innen, kisasszony és átküldöm magukhoz az édesapámat, hogy kérje meg a maga kezét nekem… Megengedi, kisasszony?… Kérem… kisasszony…
A kis Fájvirág, az édes kis Fájvirág lesütötte az arcát, a finom kis batisztkötényét fogta s a parányi hegyes kis cipőjét nézte és nem tudta, nem lehetett neki egy szót sem szólani, mint ahogy nem tud szólani, akire reápereg az almavirág…
* * *
S már hallotta is, hogy jön, hogy a kertben van a szegény, jó, béna fiu apja, már hallotta a hangját is a félelmesen sötét fiskálisnak, akiről az egész világ mesélte, hogy mikor egy szegény asszony szemtől-szembe megátkozta, mert elperelte a házát s azt mondta, hogy megveri az Isten; azzal felelt: nincsen Isten, néni, Isten nincsen, az csak az emberek hipotézise… A komor, félelmes ember hangját hallotta:
– Micsoda barbárság!
Letarolni a virágos kertet… Micsoda barbárság… S ezt még ott hallotta a kis Fájvirág, azon a helyen, ahol ott maradt, mint a porbaejtett s ottfeledett virág. És ettől a szótól rögtön hervadni kezdett és apró könnyekkel sirt, azokkal permetezte a letarolt rengeteg virágcsokrot és valóban fájt értük a szive, hogy olló érte őket…
Egyebet nem hallott.
Este azonban, mikor már szürke volt a levegő s violaszinek uszkáltak, mint ősszel az angyalfátyol a levegőben s az eresz alatt a fecskék már mind itthon csicseregtek a finom kisded fészkekben, csak nyilt az utcaajtó, a nagy félkörös tetejü deszkakapu s belépett rajta a szomszéd, a fiskális, a nagy, puha fiu apja…
A kövér dijnok felugrott a zöld lócájáról, a reszelővágóné sóbálvánnyá lett a bámulattól s a kis Fájvirág csak elalélt. A szivverése elállt, a vére mind leszállt a kis szive alá. Rémület fogta el, boldog rémület, hogy mégis… ah, mégis…
De az ügyvéd megállott az udvar elején, a nagy barna kapu előtt. Egyenesen állott, mereven állott, mint a fekete vasszobrok a temetőben a régi sírok felett, mereven állott s nem fogta meg a kövér, megilletődött dijnok kezét. Odanézett merően és szigoruan és félelmesen nézett az apró virágokra, hogy azoknak a levele el kezdett lassan remegni s az apró virágaik borzongtak a félelemtől.
– Mi dolog ez, tisztelt szomszéd? Az én házam tövére hogyan mer ön gazokat ültetni?… A gaz gyökerei felsziják a vizet, a viz a hajszálcsövesség törvényeinél fogva felszivódik az én házam falába. Az én lakásom penészes és dohos, az én falam meg van támadva s ha idejekorán észre nem veszem a bajt, bizonyára kidől… Követelem, hogy azonnal tépjék ki a gazt… Követelem törvényes jogomnál fogva, mert az a föld egész a csorgóig az enyém, s még azontul is harminc centiméternyire törvényes jogomban áll megakadályozni, hogy oda bármi növényt ültessenek… Ön hivatalnokember, aki ismeri a törvényt, ön korrekt ember, aki nem szegül ellent a törvényes dolgoknak: kérem, sziveskedjék azonnal eltávolitani a gyomot…
S a törődött öreg dijnok nem merte elárulni a félelmes hirü, a kegyetlen hangu fiskális előtt, hogy ő bizony nem ismeri a törvényt s hogy ő bizony egyáltalában nem is tiszteli az ilyen törvényt. Hivatalnok volt, egy fogatlan, öreg hivatalnok s udvarias tisztelettel ment és kigyomlálta, eltávolitotta a gazt a szomszéd háza tövéről…
Éjjel dörrenésre ébredtek fel az ébren virrasztók, mert az egész környék, az egész kisváros tele lett egyszerre a balsaminák hirével… Mennydörgő dörrenés rázta meg az apró ablakokat, amelyeken belől virágos muskátlik és vékonykedvü szegénységecskék virrasztottak… Senki sem aludt tovább. A nagy, bezárt kapuk mindenfelé megnyiltak egy vonalnyira, az apró hunyorgó ablakok mögött félrelobbantak a kis fehér függönyök s mindenfelé halk suttogással lesték a nagy doktorjárást…
Mikor itt volt a violaszinü hajnal egész isteni pompájában, akkor a kegyetlen fiskális megtörve és holtsápadtan jött a kis Fájvirágocskáért.
A katona-apa teljes egyenruhában virrasztott a kis leánya fölött s csak néha szunyókált el egy-egy vizes borogatást. A beteg anya lassu könnycseppeket szivárogatott vékony arcának mély árkain…
A kis Fájvirág pár pillanat mulva, mint egy szél szárnyára bocsátott virágszirom, libegett a komor, megroskadt fiskális után, a peckes, dobbanó léptü nagyapa karján…
S ujra látta a fehérarcu fiut, akinek az enyhe lámpafényen most is tiszta szinarannyal csillogott vastag kurta kis bajusza s a fehér, szép nagy fülei előtt a szőke szakálla, de az ajka lilaszin szederjes volt, s a szeme nagy fájó seb, csak ebben a pillanatban gyult ki, mint egy titkos reflektor…
Egymásra néztek. Elébb ijedten, mint az elébb, a kert barna palánkja felett, aztán mosolyogva, mint két lélek, ha találkozik a mennyei mezőkön.
S ekkor a fiu, a nagy fiu, a bátor ember, összeszedte felnőtt emberi gyermekded bátorságát, kitárta a két karját. A kis Fájvirág megértette s odahajtotta tiszta kis homlokát.
Akkor a nagy fiu úgy érezte, mintha a deszkapalánk megingott volna lábai alatt, mintha hanyatt-homlok zuhanna a mélységbe a rettentő magas deszkákról a rossz lábával a félelmes mélységbe s minden erejével levegőbe kapott s szólani akart, hogy semmi baj! Semmi baj, mert eszébe jutott a kis Fájvirág iménti féltése… Semmi, már semmi baj… Meghalt.
Aztán sokáig álltak ott.
Akkor a peckes katona összetette a két sarkantyutalan bokáját, szalutált, a komor nagy fiskális megtörve és széthullott tagokkal meghajlott.
S a kis Fájvirág kis pillanatok mulva otthon volt a kis udvarban, ahol a reggeli fényben már csak egyetlen zöld volt: a kövek között kisarjadzó zöld fű…
A kávéházban egyszerre felgyujtották a csillárokat és kint a levegő ettől azonnal sajátságosan kékké vált.
Muki szórakozottan nézte a túlsó oldalon a szép, kövér vaskereskedőnét, aki ott állott a nemzetiszinre festett kapák, ekevasak és csoroszlyák előtt, mintha ő maga is a kirakott tárgyakhoz tartoznék a szép, fiatal fejével és hirtelen elhizott nagy testével és hihetetlen mellével. A szép zsidóasszonyt, akit mindenki kikapósnak tartott, mert az urát elcsapta és a hozománya fejében megtartotta a gyengén felszerelt üzletet; pedig szegény olyan becsületes volt, mint a zsák burgonya, amely csak azokkal a szegényekkel kacérkodik, akiknek maguknak van étvágyuk rá, de ő ugyan semmit sem tesz, hogy felizgassa a világot.
Muki felhuzta a szemöldökét és egyéb gondolata ugy sem levén, azon tünődött, ki lehet az, aki a krumplit szereti és akivel ez a furcsa, bálványforma asszony megcsalja a világot.
Két jó lóval hajtott el az utcán az öreg Bajusz, ez a nagyszerü lócsiszár, aki a mértékhitelesitésért járó kis fizetését holmi kupeckedésekkel gyarapitja. Meg is állott a kávéház előtt és egy perc mulva bent volt magasszáru csizmában, széles bricseszben, kurta-furcsa bekecsében, amely kétszinü volt, mint a gazdája, kivül olyan, mint egy bőrkabát, posztóból, belülről meg mint egy igazi gigerlifelöltő nagy csontgombokkal és olyan szépen ki és be lehetett forditani, mint az elvet, ahhoz képest, hogy milyen csizma volt a gazdája lábán.
Muki!
Muki lustán felnézett rá vörös, gyulladt szemeivel, örök álmos pillantásával. A feje fehérlett a villanyfényen; kopaszodott, nem ugy, mint az okos emberek, akiknek úgy elmegy a hajuk, hogy egy pihe sem marad a vörös tarkoponyán, hanem mint az uriemberek, akiknek egyszer csak elkezd minden második szál hajuk eltünni és a laza bozótban olyan fehér a fejbőrük, mintha külön fehérittetnék.
– Mi kéne Gyuszi bácsi? – kérdezte olyan parasztos teleszájjal, olyan kövér magyarsággal, ahogy csak vérbeli földbirtokosok tudnak beszélni.
– A két lovad… Gyere csak, gyere.
S Muki nem áll fel, kissé gúnyosan mustrálja az öreget, aki nyirott, szürke bajusza mögül gyorsan és hevesen beszélni kezd. Muki elnézi hosszukás, piros, izmos füleit és egyre várja, hogy egyszer csak le fogja ereszteni vagy egyiket, vagy másikat, vagy legalább meglegyezi vele magát, de a fülek állanak erősen, laposan és Muki azt kezdi nézni, hogy amint beszél, a Gyuszi bácsi álla mindig beleütődik a magas gallér előreszegzett hegyébe, amitől a bordóvörös nyakkendője csendesen félrecsúszik. A Gyuszi bácsi szivarját is szemügyre veszi, úgy félre van tolva a szája sarkába, hogy az egész fogsorát kibicsaklitja bele; aztán már nem tud mit csinálni, nem tud mit szemlélni, hát hozzáfog gondolkozni, odaadja-é a lovakat, vagy se. Nagy betyár az öreg, mondja magában, csunya portéka, rúg, vág, harap, nem lehet tőle szabadulni és elmosolyodva legyint a puha, fehér kezeivel.
– Jól van no, Isten neki.
Gyuszi bácsi a jobb szája sarkából a balra tolja a szivart és már fel is ugrott, már szalad is, már a kocsiján ül és megy.
S Muki tovább ottmarad a kis márványasztalánál. Nagyon szeretne egyet játszani, mert egész élete a játékok közti szünetek kimerült nyugalmából áll, amikor is idegesen, visszafojtott türelmetlenséggel végzi dolgait és a játékok szenvedélyes óráiból, amikor belső remegéssel és gerjedt érzéssel, de kivülről erősen betanult higgadtsággal ül és lesütött arccal, csinált szenvtelenséggel gusztál.
– Szervusz Muki.
– Szervusz.
Dobay Feri adja oda a kezét.
– Tudod mi az ujság?
– Mi?
– Novemberben soroznak 24-től 36-ig, decemberben 37-től 60-ig, januárban Hatvantól–Miskolcig.
S jót nevet a viccéhez, amit az elébb hallott egy zsidó kereskedőtől. Muki nem nevet, csak nézi, nézi, milyen jól érzi magát ez a fiu a lehajló gallérjában, amely nem vágja a nyakát; a kihajtott, selyembélésü felöltőjében és bizonyosan tudja, hogy a zöld szeméhez, amelyben vörös fények vannak, milyen jól áll a zöld nyakkendője a sárga pettyekkel és arra gondolt, hogy mi tetszik ezen jobban az ő feleségének, mint őrajta. Utóvégre ő is tudna sánzsánharisnyát viselni, de nem tartja elég izlésesnek.
S ez a probléma még akkor is izgatta, mikor a vacsorához hazament s az előszobában leadta magáról a csinos szobalánynak a bolyhos, könnyü, hátul összefogott télikabátját.
Megnézte magát a tükörben, olyan izléses és disztingvált volt a kék ruhájában, domboru, alacsony homloka fehér, mint a márvány s az ajka körül az ő kedves mosolya. Pedig, hogy lenyütt s milyen fakó már a bőre, a homlokán keresztül mély ráncok, no nem a gondoktól, nem is a gondolatoktól, csak attól, hogy a nyakát mindig leeresztve hordja, könnyedén s mikor felnéz, a szemöldökét emeli fel, nem a homlokát.
Oly puhán lép, mintha papucsban járna és könnyedén, maznán, minden lépésnél lendül térdben, mintha úgy dobálná előre magát, kényesen. Derékban erősen svájfolt, rövid fodrot vető kabátjában, mint egy karcsu madár, bő nadrágja s a sárga cipőjének szalagja minden lépésnél libben.
Bent az ebédlőben meg van teritve. Olyan hüvös van, olyan gyermektelen ház szigoru rendje. A nagy tükörbe pillant s meglátja őszülő fejét, amely egy kényes öreg diák puhaságát őrzi. A bajsza olyan ázott, olyan magyar bajusz s látja magán a sok pezsgő és a sok finom likőrök adta nemes alkoholmérgezés rothadását. A gomblyukban megcsillan a finom aranygomb, amely a három zászló szinét fonja össze.
A háta mögött kissé fátyolosan cseng a felesége hangja.
– Jó estét fiacskám, no maga is megjött, csibém?
Az asszony hervadt szőkeségével úgy nézett rá, mint mindig, nem értve a férfi komolyan nem vehető komolyságát. Sohase vette teljes értékünek, ezért nem is csalódott benne. Léha, könnyelmü, haszontalan úrnak tekintette kezdettől s némileg meg volt nyugodva, hogy alaposabb megismerés után egészen helyesnek találta ezt a véleményét.
– Meg fog pofozni, Manya.
– Mért?
– Majd vacsora után; minek rontsam a maga gusztusát.
– Képzelem, hogy mi lehet már megint.
Az asszonynak éles lett a hangja, ő maga is észrevette. Hiába, nem tehet róla. Nem, igazán nem várt semmit az ura karakterétől. De a megtörtént tények fel tudták izgatni, úgy hogy alig birt magával.
– Hozhatják a vacsorát – rendelkezett s a tükörben futólag megigazitotta hátul a nyakán pongyolagallérját.
A porcellánok áttetszően csillogtak, a parasztlány sötétpiros szoknyája mély szinben lobogott és rikitós kék reklije puhán, ingerlően vetett ráncot erős fiatal mellén. A haja le volt eresztve, az arca olyan fényesre mosva, mintha szarvasbőrrel csiszolta volna ki, volt valami bronzos csillogása.
– Mi van? – kérdezte Muki s lusta mozdulatával leült a jó, nehéz bőrszékre. Két fehér kezét feltette az asztalra, a körmei frissen voltak politurozva és hegyesre vágva.
Az asszony ezt mind látta és undorodott. Szerette volna, ha az urának fekete volna az ökle és tenne már egyszer valamit; hogy eszik! Étvágy nélkül piszkálva a falatokat, mint akinek egészen mellékes és felesleges napi dolog az evés is, mint minden más.
– Nahát mi az, amivel nekem akar kedveskedni?
Muki elmosolyodott, azzal a furcsa mosolyával, amely lefelé terjedt az arcán, végigsiklik a bajusza alatt, elcsuszik, mint a fény s eltünik, csak a szeme sarkában, a ráncokban maradt egy kis tócsája.
– Eladtam a sárgákat!
– Eladta?
Az asszony felkapta a fejét; szőke, dus hajába nyult, tudta, hogy most igen csunya volt, öreg és rossz.
– Eladtam.
Ránézett az urára. Milyen éles veréborr a Muki orra s a cimpái pirosak; a szeme egészen gyulladthéju és apró.
– Mért adta el?
– Már nem szerettem őket.
– És kinek?
– Gyuszi bácsi közvetitette Blaunak.
Kis szünet után hidegen kérdezte:
– Mennyiért?
– 3800.
Az asszony feltolta az alsó ajkát. 3000-ért vették a tavaszon.
Az ura kezén, a kisujján, a jegygyürü fölé egy brilliánsokkal kirakott gyürü volt huzva. Ezt is annyiért vette, 3000-ért. Ezt is eladhatta volna…
– Úgy sajnálja?
Elvonta az ajkát. Az jutott eszébe ebben a percben, hogy Olga szemtől szembe bevallotta, hogy mennyire irigyli tőle Mukit.
– Nem sajnálom.
– Hát?
– Nekem mindegy.
– Jól adtam el?
– Jól.
Muki ujra elmosolyodott, úgy felülről lefelé; meglebegett az arca, mint a fátyolfüggöny, aztán visszalógott az enyhe nyugalmába.
– Fenét jól; nem adtam jól.
– Mér?
– Dobaynak nagyon tetszett.
Az asszony a lelke mélyéről induló pirossággal kezdett felpirulni… Aztán felindult a Muki komiszságán. Dobayt emlitni, ez csak csúf!
– 4200-at megadott volna érte.
Az asszony arca merev lett, mint a márvány. Ez már sok.
Muki felállott. Kettőt lépett macskapuhaságu, de szinte zökkenő lépteivel.
– Azért örülök, hogy nem neki adtam. Tudja fene. Hátha megbánta volna egyszer és azt mondja, hogy kihasználtam a bolond szeszélyességét.
Az asszony tágra nyitotta a szemét. S visszapirult felülről befelé, mint a szemérmében érintett lélek.
Nem, ez igazán úri dolog volt. Ez a Muki mégis egy ártatlan, kedves jó fiu; ez nem lát, nem tud, ez csak él, mint egy bárány!
– Nincs igazam? – mondta Muki az őszinte szemeivel.
– Ó, hogy megcibálom a haját – mondta az asszony s kiszépülve nevetett.