Iván szórakozottan ment át a Ferenciek-terén. A galambok után nézett; csak egyet-kettőt látott. Nyár van, de ugyan hol találnak most ennivalót a galambok a kővárosban? S mégis, úgy látszik, a madár szive utána fájult a zöld világnak s elrepültek, ki a városból, talán a Gellért-hegyre, talán kirándultak az Auguszta-hajókkal?
Ivánnak fájt az élete s tágra nyitotta a szemét, hogy valami furcsát, kedveset vagy szomorut lásson, ami lekösse egy pillanatra; de az egész világ olyan közönyös volt előtte, hogy legjobban szerette volna lehunyni a szemét és megállitani a gépet, azt a furcsa kis motort, amely ott az agyban van elhelyezve, s amelyet legjobban a bánat, a düh és az inség tud hajtani. Őt a bánat üzte.
Hirtelen megállott.
Hosszu, sovány lábain, keskenyen, magasan és kopottan az öreg Geöjthe bátyánk állott előtte. A rémhosszu emberek görnyedt tartásával hajlott le egy császárszakállas öreg hordárhoz és halkan, szokott tudálékos modorában tárgyalt vele.
– Jónapot, Gőte bátyám – szólt rá Iván.
– Jaj istenem – kapott az öreg ur a füléhez –, a zálogháznak az igazgatóját, azaz hogy…
Nem is köszönt, mentegetődzött; Iván mosolyogva nézett fel a kirakat nagy aranybetüire, észre sem vette eddig, hogy ezen a forgalmas sarkon zálogház áll.
Megfogta a Geöjthe bácsi rengeteg nagy, puha tenyerét, amelyben úgy elveszett a keze, mint egy lágy hüvös bársonykeztyüben. Geöjthe bácsi furcsás, sziveskedő, okoskodó módján folytatta:
– A zálogház igazgatója adjutánsa adjutánsának az adjutánsát keresem – s halkan, belőlről ihogva tette hozzá –, egyszóval a szolgát.
A kezében kék alányomásu lapok voltak, mint azok a finom bankpapirok.
– Azt hittem, a részvényeinek a kuponjait lobogtatja, kedves bátyám.
– Mert nem tudom, melyikre van betéve a téliruha, melyikre a nyári, hát az majd megmutatja –, folytatta az öreg ur, zálogcéduláit nézegetve.
Iván ránézett a papirra, látta a nagy 3-as számot. Három koronát adtak rá. Jó ruha lehet.
Mosolyogva néztek egymásra, meleg, közös titku, megértő nevetéssel. A közös szülőföld atyafisága kötötte össze őket. A Tiszahát szines, gazdag, boldog emléke, az Avas uri, furcsa, hunyori tréfáju kedvessége.
Iván kezet nyujtott az öreg urnak.
– Isten áldja, kedves bátyám.
– Óh, mély tiszteletemet és kézcsókomat kivánom jelenteni –, mondta az öreg ur régies gráciával.
Iván felnézett rá, igazán felnézett, végig rajta, nagy és poros cipőjétől végig, a hosszu, üres pepitanadrágon, a vedlett szürke mellényen, a lógó kabáton végig fel az arcába, amely csodálatosan sasrugta volt; lila nagy orra és még lilább vastag és széles ajkai azonban annyi kedélyességgel mosolyogtak s szőke pillás, buzavirágkék szemei oly ártatlanul néztek rá, hogy megkivánta, hogy beszélgessen vele.
Körülnézett; első gondolata az volt, hogy behivja a kávéházba, ennek a terraszán beszélgetni jó, közben a téren jövő-menőket nézdelve; de mindjárt megérezte ennek a lehetetlenségét. Ez az öreg magyar ur hosszu élete alatt sohasem fogadott el ajándékot, nem fogja elfogadni, hogy más fizessen helyette; s talán nincs módjában, hogy rászánjon nyolcvan fillért egy kis csevegésre; a legrosszabb persze az volna, ha uri gavallérságában a tavaszi ruhára való három koronát félitené meg.
Ez mind egy pillanat alatt futott végig benne s még kézben tartva az öreg ur kezét, így szólt:
– Nem volna kedve lesétálni a Dunapartig, kedves bátyám?… Mig előkerül az az adjutáns?
– Sőt nagyon szivesen, édes uröcsém. Óh, nagy turista vagyok.
S mind a két kezét felemelte az arcáig.
– Mint Bencze doktor Szatmáron. Az is nagy turista volt, tetszik tudni uröcsém, minden reggel kiment a piacra és ha kérdezték, hová megy, azt mondta: „turistáskodom“… Persze, nem ment ő hiába a piacra, mert! Ha meglátott egy szekeret, odament és megnézte, nem beteget hoztak-e be rajta! És: állott egyszer Bencze doktor a patika előtt s ott állván, felkiált: Nicsak, nicsak, mit hoztak azon a szekeren? történetesen arra menvén egy kocsi s azon valami bebónyált izé. Mondják neki, hogy krumpli. Krumpli! No fene teremtette, mondta Bencze doktor, mán megint nem kapok a feleségemtől reggelit, hogyha páciens nincs!
Iván mosollyal hallgatta végig az adomát, amit az öreg ur mindig elmond, ahányszor csak találkoznak. De az öreg ur olyan lelkesen, olyan boldogan s olyan élvezettel meséli el, hogy lehetetlen félbeszakitani.
Aztán megindulnak a szük utcán lefelé, a Dunapartra.
– Schvartz Áron avasi bérlő – folytatta az öreg ur minden átmenet nélkül másik adomáját – sok vagyonra tevén szert, 87 csalási, okirathamisitási és sikkasztási pert akasztottak a nyakába és becsukták Szatmáron a kir. törvényszék fogházába. De azonban őt felesége meglátogatván, így szólt hozzá: „Kedves feleségem, tudod, hol van odahaza az a jó trágya! Hordd fel a magasabb helyekre és ott széthintvén, annak az a jó leve lefolyik és az alsóbb földeket is megpuhitja“. Az asszony hazamenvén, sok pénzt vett magához és felutazván Pestre, Schvartz Áron két hét mulva szabadlábra helyeztetett.
Iván lehajtott fővel ment előre s hallgatta a feje fölött duruzsoló adomázást. Bánata erősebb volt, mint valaha és lelke mélyén csodálkozott rajta, hogy tud ilyen idegen emberhez kapcsolva lenni most csak egy pillanatig is, mert a társalgás már egy afféle szinte testi szövetséget hoz létre két ember közt, amilyen maga a házasság is. De ment, azzal a türhetetlen s mégis megnyugtató érzéssel, hogy ez a viszony bármely pillanatban megszakitható.
Az öreg ur, régi öreg urak szokása szerint, kötelességének érezte, hogy ha két ember együtt van, az egyik folyton szórakoztassa a másikat. Iván hallgatott, hát ő folytatta:
– Két zsidó utazott; az egyik bent a kupéban ült, a másik a perronon állván, kiáltotta: Klein! A másik a fejét gyorsan kidugván a nyitott ablakon, egy hatalmas pofont kapott. Mikor a biró elé vitte az ügyet, azzal érvelt, hogy ő igazságtalanul kapta a pofont, mert ő nem Klein. „Hát micsoda?“ – kérdezte a biró. „Grósz“. „Akkor miért dugta ki a fejét? Elmehet!“
Iván felnézett az öreg urra, aki kurtára rágott, sörtekemény szőke bajusza alatt jóizüen rágcsálta az adomáit és igen csodálkozott azon, hogy egy ember, aki hetvenéves, élni és vidáman érezni tud; hogy adomák álarca alá tudja leplezni életének nagy nyomoruságát. Geöjthe bácsi úgy sétált előre, mint akinek vidám, boldog és gondtalan az élete.
– No itt leülhetünk bátyám – szólt Iván egy kopott barna padnál.
– Ó nagyon szivesen. Kérem, én igen szeretek üldögélni édes uramöcsém ezeken a padokon: de mert nem kell érte fizetni.
S kuncogva nevetett, mert egész nyomoruságát úgy fogta fel, mint egy tréfás helyzetet, amelybe ideiglenesen és véletlenül került Adorjáni és sárközi Geöjthi Ambrus. Nem is ő, aki a saját személyét sose becsülte semmire, hanem a név, a név! A hires családi név!
– Hej Gőte bátyám, drága szép neve van – mondta Iván, maga sem tudta mért s tréfásan mosolyogva felnézett a gyönyörü és feledhetetlenül szép Gellért-hegyre.
– Bizony nekem elég drága, mert husz forintomba került.
Odalesett hunyorgó kék és ártatlan szemével Ivánra s folytatta:
– Másnak egy koronába kerül a jó magyar név, nekem husz forintomba van… Mert mikor ötödik gimnázista voltam, egy chriát kellett irni. Azt én meg is irtam, de a professzorom azt irta rá kálkulusnak, hogy:
Így került nekem husz forintomba a nevem, hogy a professzor ur rimet csinált rá… Tudniillik a javitóvizsga került husz forintba. A korrepetitor tiz-tiz forintot kapott a két hónapra…
– Hát az asszonyokkal, kedves bátyám? – szólt Iván.
– Megházasodtam, kedves urecsém.
– Ugyan.
– Még pediglen tegnap.
Iván ijedten nézett az öregurra.
– Meg bizony, meg, meg.
– És hol van… őnagysága?
– Hja, azt nem tudom.
Iván nevetni kezdett, mert az öreg ur arcán, valódi komolyság mellett, valami példátlan derü volt. Már megint az a furcsa vidámság csillogott rajta, amely minden pillanatban elfogta, amikor arra eszmélt, hogy egy Geöjthével már megint mi történt ebben a világban.
– Hát… mégis… hogy ismerkedtek meg?… – kérdezte, mert tudta, hogy az öreg úr mint egy erdei remete él a nagy városban.
– Apró hirdetés utján…
– Ah!
– Én ugyanis egy kis kafféhauzba járok, ahol a lapban olvastam, hogy: „Idősebb, nyugdijas úrhoz feleségül menne csinos, gazdag, fiatal nő.“ Sose keveredett nekem ilyenbe semmiféle fejemfoka, de ennek válaszoltam. Azt irtam neki, hogy: „abban nincs hiány, hogy idősebb, mert a hetven felé ballagok; a nyugdij is tény, mert van, ámbátor csekély, úr is volnék, vagy mi a macska… és ha kegyed valóban csinos, gazdag és fiatal…“
Torkából nevetett minden szóhoz, csufolódva, semmibevevően, a szájpadlásából dobta ki a nevetés furcsa hangjait.
– Szóval kérem, levelezni kezdtünk, aminek az lett a vége, hogy megállapodtunk. Aradon lakik az illető, tegnap reggel megérkezett, délelőtt elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, délben megebédeltünk és délután elutazott.
– ??
Az öreg úr nevetgélt s nagy, vajszinü kezeivel takarta el széles száját, amelyet mintha mindennel takarni iparkodott volna, az orrával, a bajuszával s a mozdulattal, ahogy lesütötte a fejét.
– Csinos?
– Csinos az ebatta.
– No és… fiatal?
– Elég fiatal. Huszonöt éves.
– Hm… Gazdag.
– Jó ebédet rendelt!
– S ki fizette?
– Persze, hogy kifizettem.
Persze, ez természetes. Egy Geöjthe hogy fizettetné az ebédjét mással? Nővel? A feleségével?
– Kicsit drága volt, fene egye ki úrecsém… Mert 66 korona 33 fillér levén a nyugdijam, a megtakaritás nem ment könnyen.
– Megtakaritás?
– Igen, tudniillik én az egész nyugdijat megtakaritottam egy hónap leforgása alatt.
– Hogyan?
– Nagyon egyszerüen. Pénzkeresethez láttam…
– Ugyan.
– Elmentem a villanyos kalauzokhoz, akiknek sok az aprópénze, felváltottam a hatvan koronámat rézre. Akkor mentem a főpincérekhez, akiknek kell az aprópénz, azoknál meg a rezet, nikkelt, ezüstöt beváltottam papirra. Mind a két üzleten kerestem. Mindennap.
Ivánnak még a hajaszála is az égnek állott.
– No és, és mi lesz a házassággal?
Az öreg úr mosolyogva nézett a Dunába. A viz fodrozott, csobogott, a kőlépcsőket mosta. Ágak, füvek usztak el a szinén, falevelek… mint az élet ahogy foly, foly s furcsa, kedves, érthetetlen karaktereket sodor tova.
– A házassággal, kedves bátyám, mi lesz a házassággal?
– A házassággal?… Hát hisz megvan…
– No jójó… de hol az asszony.
– Nooo… kedves uramecsém… – nevetgélt kissé kesernyésen –, hát hisz én meg lehetek elégedve!… Van, mert van! Szép feleségem, csinos, kedves, fiatal, gazdag… és nincs, mert nincs!… semmi bajom sincs vele… mert nocsak nézze, ahhoz elég fiatal vagyok, hogy megöleljem, megcirógassam az asszonyt… de ahhoz öregecske vagyok, hogy betörjem, igába szoktassam…
– No de a név? A nemes Geöjthe név? Hát ezt csak úgy odaadja?…
Az öreg úr elnézett, azután könnyedén legyintett.
– Nézze csak, úrecsém, de ügyeljen ide. Ha egy fiatal csinos, gazdag urinő azt mondja, hogy neki tetszik az én nevem?… Hát mit mondhat arra egy sárközi és óvári Geöjthe?…
Mosolyogva nézett maga elé, csodálatos, ibolyakék szemei egészen eltüntek a duzzadt, kissé ki nem aludt, kissé könnyesen fáradt szőke pillák szemhéjai alatt.
Iván felnézett az égre, bárányfelhők usztak a Gellért-hegy fölött.
A kis város nagypiacán állott a kocsi, amig a tiszteletes asszony be nem vásárolt a füszeresboltban is.
Vett két kilogramm rizst, öt kilogramm cukrot, két fillérért borsot, négyért fahéjat, vett lámpabelet, három konc papirt, tizenkét narancsot s öt krajcárért erős cukrot a kocsis gyerekeinek.
Összesen fizetett 7 korona 46 fillért s azt mondta:
– Nahát, magukhoz sem érdemes jönni, az egész megyében nincs több ilyen nyuzó, mint maguk.
A kereskedő megelégedve mosolygott a bókra s piros arccal és szivesen hajlongott hozzá.
– Hja, kérem alássan, meg kell fizetni az elegánciát.
A tiszteletes asszony lányosat perdült a sarkán, mert tudta, hogy kék fátyolán át nem látszanak a finom, szomoru ráncok, amelyek kikezdték üde, nevető arcának meleg, puha bőrét, mint tavasszal az apró erek a föld szinét.
A kereskedő kijött a kasszából és az ajtóig kikisérte a tiszteletes asszonyt, aki ügyesen ült fel a kocsira s kecses bólintással fogadta a kövér kereskedő finom köszönését.
Megelégedve helyezkedett el s a kocsisnak hangosan rendelkezett, hová helyezze el a csomagot, mit egy szőke segéd hozott ki a kocsira.
A széles utca, amely a pápista templom felé igazán impozáns módon kiszélesedik, tele volt fehérgubás parasztokkal és feketeszoknyás, laposmellü asszonyokkal. Itt-ott egy-egy bámészképü, simára fésült s fényesen kukucskáló fejü parasztlány állott meg, hátán kis szőttesvászon batyuval, amelyet olyan illedelmesen viseltek, mint az emberek a hosszu csáti botokat.
András, a kocsis, már éppen meg akarta inditani a lovakat, mikor a tiszteletes asszony örömkiáltással ugrott fel.
– Terka néni, Terka néni! – kiabálta kézzel-lábbal és teljes fesztelenséggel ujjongva, sokkal lármásabban és szabadabban, mintha otthon a saját udvarán volna.
– Erzsikém, Erzsikém – emelte magasra az aszfalton egy öreg papné az esernyőjét és mindjárt ki is tárta két karját magasra, hogy örömének kellő kifejezést adjon.
– Hova tetszik menni, Terka néni?
– Még egy kis vásárolni valóm van, Erzsikém.
– Kocsival tetszik lenni, Terka néni?
– Nem bizony, fiam, ezzel a Máté fiuval jöttem be, de már leitta magát, osztán Isten tudja, mikor indul haza.
– Tessék velem jönni.
– Hát én bizony éppen arra gondoltam, szivem, hogy nem is várok arra a disznóra, hanem hazamegyek gyalog. Hiszen csak ez a nagy sár ne volna, de multkor is majd leragadt a cipőm a Tisza-töltésen.
Hangosan nevetett s arca olyan piros volt és olajosan fényes, mintha parázson piritották volna. A fogai szanaszét lógva, villogtak ki, ugy, hogy szemérmesen eléjük tartotta az esernyős kezét, mert a másikban nagyocska feketefedeles kosarat cipelt.
– Csak tessék sietni, tőlünk már könnyü lesz átmenni haza a rétre.
– Hogyne, fiam, csak egy percig várj, egy kis gyolcsot veszek még a gyerekeknek alsószoknyára. Egy perc alatt készen vagyok.
– Tessék csak, tessék, megvárom.
Terka néni szaporán ment előre, nagy cipői slappantak az aszfalton és a fiatal papné türelmesen ülve maradt és eleven szemekkel nézelődött a szép piaci sokadalmon.
– Ninini – kiáltott fel nemsokára –, a cukros Pál.
– Kisztihand! – köszönt fel a szekérre a másik járdáról a szőke gyógyszerészsegéd.
– Jé, bele ne lépjen abba a nagy sárba! – kiabált rá a tiszteletes asszony. De akkorára már a kocsi mellett volt a fiatal ur, mélyen leemelt kalappal köszönt ujra.
– Kisztihand! Ez igazán nem szép, hogy így el méltóztatik bennünket mellőzni.
– No csak beszéljen!
– Mért kérem, kezit csókolom; a levegőben elfér.
– Hallottam, hogy ott járt a szomszéd faluban és be se nézett.
– Ó, könyörgöm, az nem számit, kényszerutlevéllel jártam.
– Tudom, leánynézőben. No tudja! Magában volt az utolsó bizodalmam, maga is cserben hágy.
– Kezét csókolom, ne tessék rébuszokban beszélni egy szegény patikussal.
– Házasodik? Szégyelje magát.
– Én? Isten őrizz. Még csak nem is nősülök! Parancsoljon cukrot.
A papné kecsesen nyult a cukros pléhdobozba és kivett egy szemet.
– No hallja, ilyen közönséges cukorral kinál engem?
– Hát kezeit csókolom, mindenki olyan cukorral köszön, amilyen van neki.
A papné friss volt, eleven és a szeme csillogott. Itt, a sáros és népes piacon egyszerre visszaizzott a régi leányosságnak egy boldog szinébe és kecsesen szétfeslett ajakkal, kacéran, mindenről megfeledkezve nézett a fiatalemberre.
– Kezét csókolom, miért is méltóztatott bennem csalódni, nagyságos asszony!
– Hát azt hittem, sose fog megnősülni.
– Persze, azt hitte, haláláig gyászolom, hogy annakidején nem kegyeskedett érdeklődni irántam.
A papné kacagott, egészen hátravetette a fejét, úgy kacagott. Lehunyta a szempilláját s egy percre úgy kacagott, mint régen, tiz éve, leánykorában… Csak a hangja volt merészebb, csak a formája volt teltebb, s a szivében volt valahol némi üresség.
– Kezét csókolom, örülök, hogy megnevettettem –, mondta a gyógyszerészsegéd s kissé irónikusan fölényes mosollyal nézte a kacagó asszonyt.
A járdán egy mély bariton zendült meg. A helybeli pap köszönt.
– Jónapot, jónapot, kedves hugomasszony.
– Á, jónapot, Kicsky bácsi. Ne tessék a sárba lépni!
A pap már addig csizmaszárig benne volt a tavaszi latyakban s komoly léptekkel gázolt a szekérhez.
Kezet fogtak, komoly, erélyes, idegen kézszoritással.
– Teringettét, be irigylem az urát, hugom, de jó dolga van ennek a Sándornak! – szólt a pap.
– Ugyan miért? – szólt vidáman és ölbetett kézzel a papné.
– Ezeken a falukon tovább szépek maradnak az asszonyok! – mondta a pap.
– Ez tényvaló –, szólt az udvarias patikus.
– A mezei illat, a jó levegő, a korrekt családi élet! – okoskodott prédikálósan az öreg pap. – Kérem, mondhatom, a pesti nők korántsem tudják úgy megőrizni természetes üdeségüket, az ifjuság zamatát. Sőt a mi kisvárosi asszonyaink is, már kérem ők is sokat veszitenek a természetadta bájból.
– No természetes, a kultura a legnagyobb ellensége a női szépségnek, ez el van ismerve – szólt a gyógyszerész.
– Ejnye na, mindjárt megverem magát – kiáltott rá a papné –, hát minket nem bánt a kultura?
– Nem mondtam, nem mondtam, kezit csókolom!
– Bizony jobb is, ha letagadja! Többet olvasunk mi, mint maguk, tisztelt úr, ha nem szorulunk is a szépitőszerekre. Mi nem pacsmagoljuk magunkat!
A járdán uj udvarló jelent meg, a rendőrkapitány.
– Mi van eladó? – kiáltoz a kocsi felé s már benne is volt a tavaszi locspocsban.
– Az istenért, ne jöjjön a sárba! – kiáltoz a papné s boldogan nyujtotta a kezét a kocsiról. – Közcsendháboritásért bekisérnek, ha igy halad – mondta.
– Igazán?
– Igazán hát. Mi nem vagyunk hozzászokva, hogy szép asszonyok szolgáljanak forgalmi akadályul.
– No én se soká szolgálok. Úgy látom, jön már Terka néni.
Az urak odanéztek s megismerték az öreg papnét, amint nagy léptekkel közeledett.
– No akkor én megyek is – szólt a kapitány és el sem eresztette a kis papné kezét, mig bucsuzóra ujra meg nem rázta.
– Mit szól a városunkhoz?
– Ez is csak akkor szép, ha mi falusiak hozunk bele egy kis életet.
A kapitány nevetett, megszoritotta a kezét, erősen, s meg is rázta és elment sárgaszáru lovaglócsizmájában.
– Nekem is el kell mennem – mondta a pap; egyházi közgyám lévén, az özvegyi nyugdij miatt örök szekaturának van kitéve, hát ha özvegy papnét lát, már menekül.
Kezet nyujtott s nagy, erős, barna tenyerébe vette a kis papnénak még mindig kicsiny, lányos kezét. Meggyürögette, megveregette és azzal az érzéssel adta vissza az asszonykának, mint valami szép tárgyat, amit legjobb volna megtartani. De ha a másé. Mig hosszuszáru vikszelt csizmájában tovaballagott a sáros uton, úgy ment, mintha valami szép és jó életértékkel lett volna találkozása.
Csak a szőke, kövéredő kis gyógyszerész maradt még.
– No, tartsa a markát, nagyságos asszony.
– Miért?
– Csak.
Az asszonyka nevetve tartotta tenyerét s a gyógyszerész beletette a doboz cukorkát, s még rá is hajtotta az ujjait.
– No hallja! Ne tegye pankróttá magát!
– Ó, kezit csókolom, rajtam már úgy sem lehet segiteni.
– Legalább előbb adhatta volna, akkor nem vettem volna gyomorerősitőcukrot. Megspóroltam volna öt krajcárt.
– Hogyhogy?
– Hát hiszen, ha nem takarékoskodik vele, szánja meg a szegényt!
Az asszony belenézett a gyógyszerész szomoru kék szemébe s tudta, hogy kötődik, hogy tréfál, affektál, de mégis olyan igen-igen jól esett. Mintha valami nagy megnyugvás szállott volna rá az árván és agglegényül maradt puhahúsu fiatal férfi gyerekes gyámoltalanságát látva.
– Látja, ez jól esik – mondta és melegen mosolygott –, régi jó emberünkkel találkozni!…
– No hát akkor még egy dobozt parancsoljon! – mondta a patikus és valamely hátulsó zsebből kihalászott még egy szürke pléhdobozt!
A kis papné mosolygott.
– Maga mindig csak a régi marad, Pál!
A gyógyszerész fanyalogva vetette fel az ajkát.
– Igen, a cukros Pál!
A papné kezet nyujtott.
– Azért maga csalódik…
– Miben?
– Hát Istenem… ha azt hiszi, hogy a maiak közt olyant talál, amilyen a régiek között volt…
A patikus belenézett a szemébe. Valami mély és izzó és kacér fény lobbant fel abban. A fiatalember megcsókolta a kis fehér kezet, amely egy pillanatra melegen szoritotta vissza a kezét; ártatlan, meddő véletlen fellobbanással és vággyal valami új és szokatlan és izgató inger után.
Már megemelte a kalapját a kis patikus és csattos, gombos, régi szárvédőivel kissé csámpásan ballagott tovább.
A papné szeme egy pillanatra elmeredt s kifejezéstelenül bámult bele a nagy piacba, amelyen tovább nyüzsögtek a fehérgubás, csukabajuszu parasztok, a sovány, fekete, agyondolgozott parasztasszonyok és a maflán ballagó, batyus lányok.
Sóhajtott s nagyot, mélyet lélegzett, mintha ebbe a képbe bele volna sugározva valami finom és nemes és mélyen gazdag hangulat… Valami a világvárosok légéből, valami a távoli országok és távoli örömök mámorából.
Terka néni riasztott rá:
– Jaj fiam, nehéz itt alkudni, zsiványoknak születtek ezek!… Pedig bizony, akinek hét eladó lánya van, meg kell annak rágni minden garast.
A fiatal papné egyszerre nagyon, nagyon öregnek érezte magát. Összeomlott és nehezet lélegzett, megérezte a falu nehézsorsu jövendőjét. A mindennapi keresztet, a mindennapi imát, a mindennapi garast. Az özvegy papnéságot valahol a félelmes jövőben.
Felemelte a fátyolát, megtörülte a szemét. Az orrát. S hirtelen kis tréfától megkapva némi iróniával s némi egészséges beletörődéssel felelt:
– Hát bizony, Terka néni, azért jön be az ember a piacra, hogy jól és olcsón vásároljon!
Az ügyvéd, mikor a mezőről hazafelé jött a kis bricskán, minduntalan a terebesi aktára gondolt. Szép reggel volt, a véghetetlen pusztán szelid szél fujt s a sárga napsugarak a zöld mezőkön mint valami áradat terültek el. A szőke árpában, a haragoszöld zabban fürj futott, a kukorica fiatal levelei, mint komikus törpék, a nagyokat utánozták. S az ügyvéd minduntalan bosszusan csóválta a fejét; a terebesi aktára gondolt.
Amint a szélmalmok alatt beért a városba, már biztos volt benne, hogy semmi mód nincs rá. El van veszve az egész kis ügy. Nagyon bosszantotta a dolog. Megnézte az óráját.
– Siess – szólt a kocsisnak –, még lekésem a tárgyalásról, mindjárt kilenc óra.
A kocsis közésuhintott a lovaknak, amelyek a poros uton nekieredtek s a könnyü szél a felvert port vigan sodorta be az ablakokon, amelyeket naivul, szellőzés kedvéért, nyitottak ki a kisasszonykák.
Ahogy a hosszu, végire várhatatlan Berettyó-uton az egyforma házak irgalmatlan hosszu sora közt a Fő-térig hajtatott, egyszer csak örömmel vette észre, hogy az albiró most megy elég kényelmesen a járásbiróság felé. Amint a zöldre festett papház előtt utolérte, ráköszönt:
– Szervusz Béla.
– Áh, alázszolgája, szervusz Endre bátyám.
– Még csak most mégy a hivatalba?
– Áh, még nincs későn.
– Nono, az öreg sokat morog. Az este is azt beszélte, hogy az urakat meg kell rendszabályozni. Nem ismerik a hivatalos időt.
Nevetett hozzá kedélyesen.
– Látod, öcsém, én már a tanyáról jövök.
– Igazán? Mikor indultál Endre bátyám hazulról.
– Négykor fogattam, öcsém. Te még akkor jól aludtál; akkor fordultál a szebbik oldaladra.
– No szervusz!
– Igaz ni – szólt le hirtelen –, van ma előtted egy kis ügyem, a terebesi dolog. Kérlek alássan, én a féltizenegyessel felmegyek Pestre. Majd a Janit küldöm be a tárgyalásra; nagyon megkérlek, öcsém, hogy tiz órára végezz a dologgal, hogy az eredményt tudjam.
– Hány órára szól az idézés?
– Kilenc órára.
– Hiszen kilencre még itt sem lehet a másik fél; úgy rémlik, szolnoki ügyvéd jön.
– Jójó, azért mondom tizre. Kilenc óra tiz perckor itt a pesti vonat Szolnok felől; a fene a bokáját, tiz óráig csak be tud gyalogolni az állomásról.
– Kérem szépen, kérlek alásson – szólt az albiró, aki minduntalan elfeledkezett a tegezésről a nagytekintélyü ügyvéddel szemben.
Kalapot emeltek egymásnak, a biró bement a járásbiróság nagy barna kapuján, az ügyvéd pedig hazahajtatott a Vasut-utcába.
Hallotta, mikor a vonat fütyölt; ugyancsak pontosan érkezik ma.
– Jani – szólt a bojtárjának –, rendben van a terebesi ügy?
– Igenis, Endre bácsi.
– Eredj a tárgyalásra.
– Nem tetszik bemenni személyesen?
– Nem, a féltizenegyessel megyek Pestre.
A fiatal doktorandus nagyon elbámult. Nem úgy ismerte a terebesi aktákat, hogy csak ilyen könnyedén vegye a dolgot a principálisa.
Felvette az irattáskáját s belepakkolta az összes aktát.
– Csak szaporán, már elmult kilenc óra.
– Még most ért be a vonat…
– Nem kérdeztem semmit.
A fiatalember idegesen kapta a kalapját, vékony sétapálcáját, a szájába dugta félig elégett cigarettáját és ment. Még egyszer gyáván megkockáztatta:
– Nagyon jó lett volna, ha Endre bácsi személyesen tetszik…
Az ügyvéd csak ránézett s a fiu elnémult.
– Izé… – szólt utána hirtelen a segédjének. – Jól jár az órád?
– Vasut szerint.
– Ha féltizig nem lesz ott a szolnoki zsidó, konstatáld az albiró előtt. Háromnegyedtizkor kivánd az elmakacsolást. Tiz órára feltétlenül meglegyen az elmakacsolás. Féltizenegykor utazom és még dolgom van vele…
– Igenis.
A fiatalember elment. Az öreg lekeféltette magát, az ablak elé állott s mikor látta, hogy jönnek a vasuttól a kocsik, feltette a fekete kalapját, kézbe vette kopott nagy irattáskáját s kiment az utcára.
Egyetlen rozoga fiakkerben jött utas. Valami vigéc. A szolnoki természetesen gyalog jött. Smucig.
Az ügyvéd kényelmesen állott, egy fiatal tanár jött elül nagy léptekkel, azt elfogta.
– Pestről, Pestről?
– Igen, ügyvéd ur – szólt tisztelettel a tanár.
– No mit csinált Pesten?
– A doktorátus miatt voltam fenn, ügyvéd ur. Beszéltem a nagyfejüekkel.
A tanár a jobb kezéből a balba vette át a táskáját, hogy kezet foghasson az ügyvéddel, akin látta ezt a hajlandóságot s a jobba vette a balból a sétapálcát. Mivel nagyon elegáns akart lenni, a végin mind a kettőt a földre pottyantotta s aztán rákvörösen és dadogva állott az igazgatótanácsi elnök előtt. Asszonyok, parasztok jöttek utána, akiknek ki kellett térni, mig ő felszedte a holmiját. Nem is fogott aztán vele kezet az elnök ur.
Annak már akkor messzenézett a szeme. Jött a szolnoki ügyvéd. Nem is egy, hanem kettő. Mosolygott rajtuk, annál jobb.
– Alázszolgája kolléga ur – köszöntek a szolnokiak.
– Aggyon isten – mondta az ügyvéd s odanyujtotta vastag, fekete kezét.
Egymás irattáskájára néztek, mosolyogtak. Keresztüllátott egyik a másikán: ugyanabban a dologban fő a fejük s egy helyre indulnak.
A tanár sután és félszegen köszönt, végre rendbeszedvén magát.
– Alázatos szolgája!
– Szervusz – mondta az ügyvéd intve neki. Jól éreztette a fölényességét. Még a szolnokiakra is rájött valamelyes tiszteletérzés erre a kis jelenetre.
– Na hát, hogy utaztak az urak? – mondta az ügyvéd. – Jól, mi?
– Á, kitünően.
– Hát kérem: mikor én Münchenből átmentem Svájcba… Izé, hogy is hijják azt a határállomást, ahol az ember leszáll a vonatról s átmegy az állomás másik oldalára és ott már márkával kell fizetni.
– Az az. Persze, hogy az. Hát kérem, megyek a feleségemmel. A fene tudta micsoda teketóriák vannak ott. Hát kérem…
S hozzákezdett bőbeszédüen, de valami páratlan izzel elmondani az egész külföldi utjának a történetét.
A szolnokiak úgy nevettek rajta, kuncogva, ahogy a világlátott ember nevet a hazai góbén, aki odakinn csetlik-botlik s páratlanul mulatságos kalandokat él át. És az öreg úgy tudta elmondani, olyan izzel-zamattal, hogy az igazán elsőrangu élvezet volt.
S jó kiadós élvezet. Az ügyvédnek megvolt az a szokása, hogy minden lépés után megállott, megfogta a gomblyukát annak, akivel beszélt s rákényszeritette, hogy a szeme közé nézzen, úgy hallgassa, amit ő mond.
Egyszer csak elütötte a felet a toronyban az óra.
A szolnokiak észre sem vették, úgy mulattak.
Akkor az öreg ur hozzáfogott, külföldi élményeivel végezve, a hazai politikáról tárgyalni.
– Nem lesz ebből kérem semmi. Nem fognak minket megfőzni – mondta. – A mult héten beszéltem Andrássy Gyulával, az ő saját szájából hallottam…
A szolnoki fiskálisok csupa füllé váltak és még félbeszakitani sem akarták az öreg urat, hogy csak hadd beszéljen. Ez őket szerfölött izgatta, hogy a benfentesek közvetlen véleményét meghallják. S az öreg ur, aki az imént még megmosolyogni való vidéki Mokány Berci volt, aki kacagtató humorral festette le saját magát buksinak, most egyszerre hazai potentáttá lett, aki mély gonddal és suttogva mondta el a saját véleményét a legnagyobb dolgokról. S olyan kemény leleplezéseket sugott az urak fülébe, mintha még az utcán is vigyázni kellene, hogy messze ne hallatszék a szó.
Alig haladtak egyik saroktól a másikig, mire háromnegyedet ütött az óra.
Akkor az egyik ur nyugtalankodni kezdett, mire ő így szólt:
– Hát a gázgyárral hogy vannak az urak?
Ez a szolnokiak legnagyobb ügye. Ezelőtt husz évvel bérbeadták a gázgyárat, most aztán égethetik a morva társaság gázát még vagy harminc esztendeig.
– Mért nem tesznek úgy, mint mi? – szólt az öreg ur. – Most csináltuk meg a villanygyárral a szerződést.
– No, de hát monopóliuma van a gáznak a világitásra.
– Csakhogy ésszel kell élni. A dolog úgy áll, hogy nálunk a gázgyár a városon kivül épült s a szerződésben benne van, hogy nem is szabad a városi belterületen semminemü üzemének lennie. Erre kérem az uj telepet, amit kertvárosnak csináltunk, minden szó nélkül, városi belterületté neveztettük ki a belügyminiszterrel. Így a gázgyár beleesik a belterületbe. Most pedig egyszerüen leirtunk nekik, tudniillik mivel a gázgyár a szerződés 17. a) pontjába ütköző helyen van, sziveskedjék haladéktalanul megtenni az előkészületeket, hogy a közgyülés által kimondandó záros határidőn belül a külterületre vigye ki az üzemeit.
A szolnokiak nagyot nevettek a példátlan huncutságra, amit az öreg ur valami kegyetlenül őszinte parasztcinizmussal tárt fel előttük.
Mikor tizet ütött az óra, az öreg ur végre megkönnyebbült. Meglátta, hogy a segédje kijön a járásbiróságról. A kölyöknek volt annyi esze, hogy minden feltünés nélkül evezett el mellettük, csak a szeme sunyi mosolygásából lehetett észrevenni, hogy rendben van a dolog.
– Lássák az urak – fejezte be a társalgást az öreg ur –, elő kell az embernek venni azt a másik észt: a csizmadia-politikát. Sokszor megrekedne ám az igazság, ha egy kicsit szorosabbra nem kötnénk a szemén azt a fehérkendőt… No isten áldja meg!
– Hát nem a biróságra jön kolléga ur?
– Nem; énnekem a kollégiumnál van egy kis igazgatósági ülésem.
Kezet fogott, elment. Az urak pedig be a járásbiróságra. Képzelhetni a két fogas fiskális elképedését, mikor rájöttek, hogy az öreg csizmadia milyen szépen kiforgatta őket a terebesi ügyből. El voltak makacsolva s a biróság egyszerüen megitélte az alperesnek a maga igazát, amit nem tett vitássá a felperes.
Egyik tb. megyeinél voltunk együtt; rendes, vidám társaság. Hangosan kacagó vidéki rokonok, köztük Buckó bácsi és előkelően mosolygó helybeli urak. A bor már erősen fütötte a férfiakat és közel volt a perc, mikor az asszonyok lassan átszivárognak a szomszéd szalonba és az urakat magukra hagyják a kártyával, a borral és a borsos adomákkal, amelyeket feszült csend hallgat és kitörő hahota kisér. Már most is csak a férjes asszonyok voltak bent, akik még szemet tudnak hunyni egy-egy borsosabb történet és holmi kicsuszott paprika-piros szó fölött.
A szerelemről volt szó. Meg a házasságról, meg ami ezzel a kettővel együtt jár: az intrikákról. Mindenkinek volt már egy jó esete, amikor megszólalt Buckó bácsi:
A végire a legkülönbet; még ilyet nem hallottatok. Ha már benne vagyunk, most elmondom, a Szegedyné históriáját: hogy „kőcsönkenyér hogy jár vissza!“
Mozgás lett, mintha a szél csap le a rozsra. A vidámság szele járta körül előre az ábrázatokat.
– Nekem szabad rosszat mondani róla – folytatta a bevezetést Buckó bácsi –, mert mindenkor kedves komámasszony volt, de el ne mondjátok neki, mert kiszedi a hajam.
Kacagtak és szinte látták a tultemperamentumos Szegedynét, aki véletlenül és szerencsére nincs itt, amint nekiáll a Buckó bácsi olajbarna képének. Az öreg ur ezüsttel szőtt fekete feje, mintha ettől a rácsillogó vidám szemektől szikrázott volna meg.
– Hát azt akarom elmondani, hogy Szegedyné hogy vétette el a fiát az alispán lányával és hogy házasitotta meg a lányát az alispán fiával… Ott kezdődött a dolog, hogy nekik maguknak kellett volna összemenni, persze, még a mult században, amikor az alispán urunk még Ratkofszky Laci volt, ő meg Nemesbirta Kata.
– Milyen romantikus! – szólalt meg egy fiatal asszonyka.
A’ biza. Romantikus. Mert mind a ketten nagyon semmitlenek voltak. Laci osztán elvette a Jakob lányt, mert szegény fiunak gazdag lány kell, Kata meg hozzáment Szegedy Józsihoz, mert régi törvény, hogy szegény lányt csak szegény ember mer elvenni.
Szippantott egyet-kettőt.
– Hanem azért megmaradt az alte Liebe. Mikor Szegedy Józsi kidült és az özvegy két gyerekkel itt maradt, Ratkofszky sógor lett a gyám. Szomszédba is laktak, a gyerekek igazán együtt nőttek fel.
– No, hol a medve? – szólt bele a házigazda, aki vendégei számára is vigyázott, hogy el ne lassudjék a társalgás. – Ezt mind tudja itt mindenki.
De Buckó bácsi nem az az ember, akit ki lehet hozni a sodrából. Ami a históriához tartozik, azt el kell mondani!
– Hát a gyerekek együtt nőttek fel – ismételte csak azért is –, kivált amikor árván maradtak odaát is, az alispánéknál. Akkor ugyan még csak főjegyző volt Ratkofszky sógor. Biztattuk is őket, hogy házasodjanak össze, de a sógor azt vetette, hogy amelyik barack neki nem kellett zölden, azt nem eszi meg lottyadtan se.
Hát teltek, multak az esztendők, a komámasszony már csak azon sirt, hogy süti el a gyerekeit, mert az uráról szegény fejiről bizony nem maradt egyéb váltónál, legfeljebb még egy nadrágszij.
– Az is valami, biztatta Laci sógor. Meg azzal vigasztalta, hogy: majd beleszól az Isten.
Hát egyszer csakugyan bele talált szólani, még pedig szinte hamarább is, mint kellett volna.
Mert hogy a gyerekek, mondom, mindig együtt voltak, a komámasszony egyszer csak megfogja a legnagyobb keresztlányát és ájulva mondja neki:
– Jézus Mária, mi történt veled, te csöppség?
De a csöppség… sehogy se akart szint vallani.
Elővette hát a fiát, – olyan jogászgyerek volt akkor az Anti, – azt kezdte virgálni:
– Anti te! Mi van ezzel a kis lánnyal, a Valériával?
– Ű nem tudja?
– Nem tudod! No megállj, mindjárt megtudod!
Elővette az egyik örökséget, a nadrágszijat és Anti vitéz bizony csendeskén bevallotta, hogy csakugyan az a baja a kis Valériának.
Na a komámasszony is összecsapja a két kezét:
– Ó te szerencsétlen te, ilyet kellett tenni! Most hogy mersz a keresztapád szine elébe kerülni?… Hisz ez borzasztó!… Ha már igy voltatok, mért nem kérted meg a kezét a kis lánynak!…
– Hát – azt mondja a fiu – ugyse adta volna nekem!
– Hogy tudod?
– Megmondta kereken, hogy ne nagyon cicázzak Valival, mert az ugyse lesz az enyém!
Ó istenem, ilyenekkel törődnek ezek a taknyosok… Mi gondod neked a továbbira! Te már megtetted a magadét!… A többit bizd rám… Jaj istenem, istenem, már mihez fogjak, mibe kezdjek, hogy jóvá tegyem?… Eredj a szemem elől, mert rád se tudok nézni!
Azzal felöltözött szépen, selyembe, kalapba, feltette a strucctollait és ment a megyeházra. Nem is a lakásra, hiába voltak szomszédok, hanem mindjárt a megyeházra! Hogy impozánsabb legyen!
Bejelenteti magát a hajduval a főjegyző urnál. Laci sógor maga siet ki elibe. Isten tudja miről van szó, gondolja magában, hogy Kata itt tiszteli meg.
– Komámasszony, tán felfordult a világ?
– Hajjaj! Fel biz a!
No, betessékeli, mert a komámasszony olyan fennhangon kezd beszélni, hogy megyebotránkozásra van kilátás.
– Jaj kedves komámuram, hogy ezt éppen nekem kell és hogy éppen neked kell elmondanom! Hogy éppen az én fiam és éppen a te lányodat…
Laci sógor persze az egészről semmit se tudott, ugy hallgatta a dolgot, mint a végitéletet.
– De ne félj komám – mondja ilyen hangon Kata és ököllel veri az asztalt, tenyérrel a sógor előtt, hogy csak ugy csattog –, ne félj, én rögtön ráripakodtam a kölyökre, hogy: te akasztófavirág, ha megtetted, most már elvedd a lányt!…
Még a sógornak kellett örülni az ő kedves komasszonya nagylelküségének.
Igy a fiát már csak elsütötte volna. Maradt még a lánya, Juliska; már négy esztendeje árulta hiába, nem lehetett férjhez adni; senki se mert beleharapni az Eros almájába.
Már azt hitték, otthon marad az édes, magnak; Laci sógor el-el is mondta bizalmasan, hogy ez az Isten büntetése. Ingyen se kell az senkinek… Persze ő most nagyon bátor volt, hiszen az ő legnagyobb fia, Gabi, vagy öt évvel volt fiatalabb Juliskánál.
De hát a jóisten megint beleszólt és a mult karácsony előtt egyszer csak az anyja nyakába borul a Juliska.
– Jaj, édes anyám, öljön meg!…
– Ne beszélj már!…
– De bizony!… Gábor…
– Hát osztán?
– Hát osztán az a baj, hogy a fiu buvik előlem, sőt azt mondták tegnap róla, hogy más megyébe pályázik el a mostani tisztujitáson.
No, az én drága komámasszonyomnak se kellett egyéb. Csipőre tette a kezét, mint egy falusi biróné:
– Micsoda?! Buvik előled! No hát majd én megkeresem! Ne félj, fiam, van még neked egy édesanyád, szegény, ártatlanom! Majd az apjával számolok!…
Azzal felöltözik megint fekete selyembe, felrakja a strucctollait és megy a megyeházára? Be se jelenteti magát, egyenesen be a sógorhoz.
– Hát koma! Mi dolog ez! Mi lesz?
– Mi legyen? – kérdi Ratkofszky sógor, aki persze mindjárt tudta, miről van szó.
– Mii?… Emlékszel, hogy amikor az én fiam?… hogy akkor én asszonylétemre?… hogy ráparancsoltam, hogy jóvá tegye a hibáját!…
– Az istenért – azt mondja Laci sógor –, ne ilyen hangon, hiszen mire az utcára érsz, már ki is nyomtatják az ujságokban! Tudod, hogy kandidálva vagyok. Nem elég, hogy csak ősz fejjel birtam kibőjtölni az alispánságot, most még a kell, hogy valaki beleköpjön a levesembe!
– Na hát én nem vagyok az, aki botrányt csinál. Kivált, ha velem szemben is ugy viselkednek, ahogy uri dolog!
– Hát mit akarsz?
– Azt, hogy szólj a fiadnak! Tegye jóvá, amit a Juliskám ellen vétett!… Szólhatsz! Megteheted!… Kőcsönkenyér visszajár!…
A társaság harsogva kacagott és Buckó bácsi még megszólalt.
– Hát bizony, igaza volt. A mai világban senki se ad prezentbe egy-egy ilyen karéj kenyeret!
A társaság csendesen, rosszmájuan nevetgélt, és megértően bólogattak: hogy ilyen az élet.
A háziasszony elbiggyesztette a száját:
– No, Buckó bácsi, maga csak rosszszáju ember. Nem szeretnék a nyelvére kerülni.
Buckó bácsi csendesen pislantott ki lapos szempillái mögül:
– Bizony hugom, magam se szeretném… De azért itt is megvan ám a morál! S mi a morál? Az, hogy ha a mult században Ratkofszky Laci elvette volna Nemesbirta Katát: akkor ma én volnék a legdiszkrétebb ember a világon, mert egész este nem lett volna miről beszélnem.
A Városi szálloda fehér asztalait, a belső sarkot vidáman ülték körül az urak. Az ebédelőtti egy pohár sörre néztek be és nagy örömmel találták itt Buckó bácsit, aki mostanában már nagyon is ritkán néz be faluról, de mindig hoz valamit a tarsolyban. Egy-egy röptiben lőtt adomát.
Buckó bácsi azonban hallgatag volt, lappadó kedvü, mogorva, mint az utolsó bölény, aki már nem leli régi életének barátait a világban. Mélyről felszakadt lélekzettel hordozta körül apró, sötét szemeit a régi dohányfüsttől evült falakon. Szinte látszott rajta, arra gondol, micsoda borcsaták estek, milyen tekintetes vigságok itt még csak tiz esztendővel ezelőtt is.
Hogy egy-két fiatalember elment, az öreg ur megremegett, mozdult, mint a hajó, ha a köd felszakadni indul előtte.
– Mifélék voltak ezek? – kérdezte, hogy végre kupaszerzette atyafiai között maradt.
– Hát, ügyvédek… Doktor urak… Mióta itt van a járásbiróság, sok az uj arc…
Vén sasok igenlettek össze és fanyar lett a szájukban a szivar.
– Mindig ujak, mindig csak ujak – morogta Buckó bácsi – uj nevek, olcsó nevek… De hol vannak a régiek, a drága szép prédikátumos familiák nevei. Akik annyit költöttek a nevükre… Annyit adtak rá, annyi becsületet vallottak vele…
– Hát jobb a friss, harapós kutya, mint a régi fogatlan eb – vigasztalta öngunnyal hajdani cimboráját az öreg Vasadi, a hajdan hires fogas fiskális.
– Eh – szólt Buckó bácsi –, kutyából nem lesz szalonna, de az igazi ur, aki annak született és egyébnek nem, az ur marad még a poklokon tul is. Van egy kappanhistóriám. Malatinszky Gyuriról, emlékeztek még rá… Olyat régen hallottatok…
A szemében, a mély karikás szemsarkában felvirradt egy kis mosolygás, de az is csak lopva maradt ott, nem birt eluralkodni lankadt mélázó tünődésén…
– Szegény Gyurka. Bizony lecsuszott. Milyen otthon volt valaha ennél az asztalnál!… Jobban is bánhattak volna vele!… De a maiakban már nincs nemesi generozitás. Aki ma földre pottyan, ott is marad. Senki se lök neki szalmaszálat, még lejjebb nyomja inkább a fejét a sárba. Azelőtt, ha egy közülünkvalót elővett a sors, kártyában, szerelemben, virtusban, ugy, hogy a vagyona is ráment: mindig összeröffent a vármegye és bedugták valahová, szolgabirónak, megyei iktatónak, ahol lyuk volt, hogy legalább ne fakuljon ki a neve a napvilágon. Mégis két-három prédikátummal csősz lenni, erdőkerülő, parasztok lábakapcája… Szegény Malatinszky görbe bottal jár valamelyik ispán után, örül, ha kurtakocsmásban spriccerez…
Buckó bácsi komoran, szórakozottan piszkálta a pipáját. Szurós, apró szeme a pipa szádán bogarászott és arcán mély, fekete komorság borult szét.
Egy percre mindnyájan elhallgattak és ahogy az urak egymás arcára tévedt szemmel felügyeltek, mintha a halálraváltság fakó szinét látták volna meg egymás arcán, a magyar facies hyppocraticát, a tönkremenés rémét látták felvillózni itt is, ott is.
Aztán koccintottak és a poharak ismert megcsendülő hangjára eltüntek a kisérteties árnyak, minha kigyul a gyertyafény.
– Mi az! Mi történt Malatinszkyval?
– Az ám… A kappan!
S Buckó bácsi egy magyaros kézlegyintéssel maga is elhessentette a bajok percnyi, kedvrontó gondjait és kedélyes morgással mesélt.
– Hát aszongya, hogy aszongya, a minap mesélte egy béresem, hogy bemegy vasárnap a kocsmába, vasárnap délután, hát a kocsma tele van, mesteremberekkel, parasztokkal és ott volt Malatinszky is. De nagyon csöndes volt, nagyon kedvetlen.
Azt kérdi tőle a nagyobbik Demeter, az ács, aki ott sörözött az öccsével, aki kőmives… Jó két firma, ha összefognak, a kutágast is megelletik… Hát azt kérdi tőle, hogy:
– Mi baj, Malatinszky ur!
Az öreg nem akarta megmondani.
– Tessék csak megmondani, hátha segithetünk!
– Nagy bajom van – mondja az öreg.
– Ugyan micsoda?
– Nagy kár.
– Ugyan csak nem!
– De bizony… Ellopták a kappanomat!
Hát a kötnivalók elkezdtek álnokul sajnálkozni.
– A kappant! Azt a vörös kappant!
– Azt, azt, de nem vörös volt, hanem fekete!
– Hm. Hát persze, hogy fekete. Oszt ellopták!
– El valami gazember, elvitte. Most akarta a feleségem pünkösdre levágni. Szép egy kappan volt. Felért egy luddal. Magam etettem. Tenyérből. Ugy szerettem, mint a gyermekemet… Emlékeztek, hogy tudott az öreg mindig sápitozni.
Azt mondják a parasztok.
– Vissza kell szerezni.
– De hogy?
– Kurrentálni kell!
– Á, barátom, én menjek törvényre, amikor tudom, mi az. Kendtek csak bundás parasztok, hát ugy néznek a szolgabiróra, rendőrre, csendőrre, mint apró istenekre. De én tudom mi az!… Ami egyszer a kapun kikerült, az többet vissza nem jön, ha csak emberségből vissza nem igazitják.
– Hát azt is meg kell próbálni.
Az öregben felbuggyant a régi nemesi vér. Az asztalra csapott tenyérrel és azt mondta:
– Bizony, szivesen fizetnék egy hordó sört annak, aki megmondja hol van!
A parasztok, a mesterek hümgettek.
Azt mondja a nagyobbik Demeter:
– Egy hordó sört!
– Azt bizony én.
– Aki megmondja, hogy hol van!
– Annak, aki megmondja, hogy hol van?
– Hát akkor csak tessék csapra üttetni.
– Mit?
– A hordó sört.
Az öreg ránéz.
– Megmondja, hogy… hogy hol van?
– Meg… – mondta a nagy Demeter.
– Hát egy hordó sörért megmondhatjuk, – bökte csöndesen a bátyja felé a kisebbik Demeter is.
Azt mondja a jó Malatinszky.
– Nézzék, mester urak: Maguk komoly emberek.
– Persze.
– Derék, komoly iparos emberek!… Hát maguk tudnák, hogy hol a kappan?
– Tudjuk.
– Hát ide figyeljenek urak. Én nem vagyok az az ember, aki azt mondja, hogy aki lop, az tolvaj. Lehet lopni viccből is, virtuskodásból, tréfából. Én is tettem ilyet valaha. A mostani feleségemtől lánykorában elloptam egy takaros, himzett gyöngyerszényt. Ő maga csinálta, pénz is volt benne, egypár száz forint, hát nem is álmodták volna, hogy rám gyanakodjanak! Amikor az egész világot tüvé tették érte és az alispántól kezdve végig mindenki megmozdult, hogy előkeritse és kisült, hogy nyoma sincs az erszénynek, hát én szépen visszaloptam… De akkor ezer forinttal több volt ám benne!
A nagy Demeter rátréfált:
– Hát a kappanban is több lesz vagy ezer szem buzával, mire visszakerül, biztosan.
Malatinszky elfogadta a tréfát.
– Azért mondom, lássák. Azért, hogy maguk ilyen komoly, becsületes emberek: nem von ám az le semmit a becsületből, hogyha tudják is, hol a kappan! És én másnak talán kitekerném a nyakát: de maguknak szivesen fizetek érte egy hordó sört! Nem mintha megérne nekem öt pengőt, tizet, az a kappan, hanem mert becsülöm a tréfát! Ej, bizony jó magam is sokat cselekedtem tréfát. Az egész életemet tréfákra pazaroltam! Bizony még ilyen szegény emberré is csak ugy tréfából lettem!
Elővette a tárcáját.
– Azért van ám egy hordó sörre való. Kettőre is!… Ide nézzenek!… Nem kell félni urak, az öreg Malatinszky ma is ur magáért!… Hát, mit is mondok: ha olyan jól tudja, Demeter öcsém, hogy hol a kappan! Hát azt megigéri-e, hogy… hogy egy óra mulva a helyén lesz?
Demeter egy kicsit gondolkozott, összenézett az öccsével, akkor azt mondja:
– Hát megigérhetem! Mért ne.
– Akkor jó. Itt a kezem! Kocsmáros ur, egy hordó sört csapra! Ma még a macskák is sörben fürödnek!
Aztán ittak. Mondják, hogy az öreg olyan volt, mintha husz esztendővel megfiatalodott volna. Csak úgy ömlött belőle a szó és ugy leszólott bennünket, mindnyájunkat a parasztok előtt, hogy nem maradt annyi becsület rajtunk, ahova egy légy odaszállhatott volna; de ugy is kell nekünk. Ha valakitől, tőle megérdemeljük.
Amikor aztán letőtt az óra, feláll Malatinszky, vállon fogja az ácsot.
– No, Demeter öcsém, hát az óra megvan!…
– Meg.
– No hát akkor halljuk, hol a kappan.
– Hol van?
– Hol?
– Hát hol volna. Azt hiszem… a tollában van…
Az öreg elképedt.
– Hol, Demeter ecsém? – kérdi rá, mint a süket.
– A tollában, ha meg nem koppasztották azóta…
– Micsoda! – pattant fel az öreg. – Disznó betyárok, hát ezt igértétek tik nekem! Letőtt az óra, hát a helyén van a kappan?
– Ott… Hát ’sz mindennek ott van a helye… ahol éppen ott van!
Az öreg a homlokát fogta, kezdett rájönni a röhögő parasztok közt, hogy rut tréfa áldozata lett. Lehunyta a szemét, már azt hitték, megüti a guta.
Hanem aztán magához tért és levágta a kopott vén süveget az asztalra.
– No, bicskások, kifogtatok rajtam! Hetvenhét esztendőt értem, de még igy nem bántak el velem! Hej, kocsmáros, még egy hordó sört ezeknek a csorvaszoknak, hogy meg ne ártson nekik a kappan!
Buckó bácsi nem nevetett. Lehangoltan bólogatott.
– Ej, bizony, vakok lettünk, süketek!… ebbe a cudar uj világba, ami ránk virradt… Azelőtt a király tartott vóna el egy ilyen embert; ma mindnyájan elhullunk, mint a fán megrohadt gyümölcs… Néha azt hiszem, álmodok… Hol van az a világ, amékkel indultam! osztán hol vagyunk most… Azelőtt voltunk: urak; voltunk: valakik… nem is láttuk azt a vastag tömeget, ami ott van, ni, alattunk, körültünk; csónakban ültünk a vizen, vadásztarisznyával, kulaccsal és vadkacsára seréteztünk… Most, urak, nyakunkra nőtt a viz, csak most vesszük észre, hogy mi is a’! mikor elkorhadt a ladik deszkája, osztán kezd befelé szivárogni… kezdünk sülyedni… a tömegbe keveredni… Vakok lettünk, süketek… nem látjuk, mi van körülöttünk! nem halljuk, mi lesz holnap… Urak, cimborák, azt a máriás huncut üdvösségit… valami kikezdte a nagy extra Hungariam-ot! Hát micsoda világ ez? hát ebbe az országba má nemcsak nekem jó lenni? hanem mindenkinek?… De ahun mindenkinek jó, az ebugattát!… ott énnekem nem jó… Beteg test… lett a világ… kuruzsolás nem segit má rajta… Má itt történni kell… vagy: vagy! Vagy marad minden a régiben… visszacsinálni mindent, ahogy vót… Vagy pusztuljon el a régi: jöjjön az uj… Mutassa meg, mit tud, mit ád, mit segit… Na, koccintsatok… Mindenki azt csinálja, amit tud… Mi igyunk… azok meg dógozzanak…
Bajsza alatt egy kis magagyilkos-mosoly lappangott. Magyar daccal, magyar kesernyés dölyffel még azt is letagadta, amivel dicsekedhetne… Az öreg ur nem szokott inni, itt-ott kvaterkázni kicsit, de dolgozni, azt igen…
Node mindegy, olcsó dicséretre nem szorult. Ur volt, nemes volt, a régi magyar világ utolsó bölénye.