A krisztusok mártirja.
Vad, nagyszerű rajongást
oltott
Az Érnek partja én
belém,
Csupa pogányság volt a
lelkem,
Gondtalan vágy és vak
remény.
Forgott körültem zagyva
módon
Lármával, vadul a
világ
És én kerestem
egyre-egyre
Valami nagy
Harmóniát.
Paraszt Apollónak
termettem,
Ki dalos, erős és
pogány,
Ki szeretkezve és
dalolva,
Dől el az élet
alkonyán.
Pogány erőtől, daltól,
vágytól
A lelkem immár nem
buzog,
Megöltek az
evangélisták,
Az életbölcsek,
krisztusok.
A lelkek temetője.
E föld a lelkek
temetője,
Ciprusos, árva
temetője,
Sok vér ömlött itt
valaha
S maggyilkos méreg lett
belőle.
Itt azok éltek, kik nem
éltek,
A legkülömbek sohse
éltek,
Itt meddő a nagy
gerjedés
S százszor boldogak a
vetéltek.
Ez a szomorú magyar
róna,
Halálszagú, bús magyar
róna,
Hány megölt lélek
sikoltott
Bús átkot az egekig
róla.
Óh boldogok itt, kik nem
éltek,
A legkülömbek sohse
éltek,
Itt meddő a nagy
gerjedés
S százszor boldogok a
vetéltek.
Ihar a tölgyek közt.
Száradjon ki az
iharfa,
A büszke fa, a magyar
fa,
Amely engem
gyökerével,
Bever, lehúz, ide
láncol.
Leveleit
elhullassa,
Virágait korán
esse,
Sohse lássa, sohse
lássa
A szent Napot
terebéllyel.
Lombtalan lomb a mi
lombunk,
Virágölő a
virágunk,
Árnyéktalan az
árnyékunk.
Miért legyünk erdő
csúfja?
Álljunk az Égnek
meredten,
Lombtalanul ő is, én
is.
Tölgyek között, tölgyek
között
Nyomorultul miért
éljünk?
Elűzött a földem.
Az én földem aludni
akar,
Itt most szent, néma árnyak
ingnak.
Engem ideűztek a
hegyek,
Ez az én földem. Itt
ütök
Téli tábort az
álmaimnak.
Kék hegyek ködje omlik
ide,
Hóharmatos a tarka
avar,
Az én földem aludni
akar:
Pedig én ide ünnepre
jövök,
Fura lányokkal jövök
ide:
Rózsa-lugas kell, nászágy kell
nekünk,
Hahó vén alvó, itt
megpihenünk.
Meddő álmok e sápadt
némberek,
Menyasszony mind, az egész
sereg,
Elmúlt a nyár s ez mind
nászágyra vár:
Ködharangok búgnak,
zene szól,
Jön a vőlegény a hegyek
alól.
Hideg ez a sík, fátyolos
arcú.
Átgázolom a ködtakarót.
Csönd.
Dobogok lábammal a
földön,
Hiába költöm, hiába
költöm:
Az én földem aludni
akar.
Károgó varjak csapata
száll,
De néma, de csöndes az
avar.
«Megjöttem. Hallod. Én vagyok
itthon,
Aki rég elment, az a
fiad.»
Bomlik a fátyol, reszket a
sóhaj,
A hullafoltos, vén Alvó
riad.
«Honnan jösz?» «A városból
jövök,
Hozzád jövök, már rég haza
vágyom.»
«És mit akar itt e cifra
sereg?»
«E cifra sereg? Hát látod te
is?
Ez mind csak álom, néhány nyári
álom.
Forrók, buják, meddők
szegények,
Együtt bolyongtunk, velük
élek,
Nem tudta megáldani
sehogy
Szomjas méhüket a városi
nyár,
Erődért jöttünk a nagy
pillanathoz,
Ez a meddő sereg
csodádra vár.»
A köd kavargott, rám ült,
befedett,
Átokzsivaj zúgott az
avaron:
«Legyetek meddők, így
akarom.
Bomló, beteg vágy nászt itt
nem terem,
Az én síkomon nyílt a
szerelem.
Itt a Jövő az úr a csók
felett,
Itt nyáron szeret, a ki
szeret.
Űző vágynak itt nem üt csókos
óra,
Pusztulj innen város beteg
lakója,
Itt szűz világ van, álomnak
szaka
S nem villámfényes nap az
éjszaka,
Betelő a vágy, testes az
álom,
Az élet mindig győz a
halálon,
Itt álom és csók tiszta és
egész,
Utánuk nem láz jő: szent
pihenés.
Itt kínzó láz nem pusztít a
szíven:
A sík ölel, terem és
megpihen.
Az én sík-lelkem benned a
lélek,
Neked nem kellett a
sík-élet:
Szólít a város, várnak a
hegyek,
Én idegennek ágyat nem
vetek.
Bús álmaiddal vándorolj
tovább,
Oda, hol egymás öldöső
fele,
A Csóknak és Termésnek
istene,
Oda, hol célja, rendje nincs
a csóknak
S becsük van a magtalan
álmodóknak
Hol betelő vágy nincs s
örök a láz:
Itt nincs már csók,
megérett a kalász.»
Kalásztalan, bús lelkem
indult,
Elhalt a ködharangok hangja s
a zene
S én szálltam az álom-lányok
csapatával
A város fele.
A szárnyam súlyos,
szörnyű nesztelen,
Nézem a várost és
nincsen szemem,
Sírnék: nincs
könnyem, szólnék: nincs szavam,
Csak
szállok búsan, némán magasan:
Elűzött
a földem.
Találkozás Gina költőjével.
Hahó, éjszaka
van,
Zúgó vadonban
őrület-éj,
Hahó, ez itt a vaáli
erdő:
Magyar árvaság,
Montblank-sivárság,
Éji csoda és téli veszély.
Hahó,
a lábam félve tapos:
Amott jön Gina
és a költő
És fölzendül a vad
Iharos.
Csont-teste
vakít
A nagyszerű
vénnek,
Ginát vidáman hozza
kezén,
Hahó Gina él.
Engedd a kezedről:
Ez az én asszonyom,
Az
enyém.
És zúg az erdő, Gina
remeg.
Léda. Kiáltok.
Léda. És néz reám
A
csontváz-isten, lelkemnek atyja,
Néz
és nevet.
Fölém mered
csont-karja
A homlokomig, simogatón,
felém
És az erdőn kigyulad a
fény.
Hahó, száll Léda, Gina
fut
S a fák közt az örök
egyedülség
Bús, magyar titka
zúg.
Hahó, őrület-éj.
Szent csont-lábakhoz
Vergődve esem
És zúg az erdő
sorsot-hirdetőn
Félelmesen.
S homlokomon simogat
kezével
A
Montblank-ember,
Én szent elődöm,
nagy rokonom
S itt
érezek
Egy szent kezet azóta
mindig,
Egy csont-kezet
A homlokomon.
A magyar Ugaron.
Elvadult tájon
gázolok:
Ős, buja földön dudva,
muhar.
Ezt a vad mezőt
ismerem,
Ez a magyar
Ugar.
Lehajlok a szent
humusig:
E szűzi földön valami
rág.
Hej, égig-nyúló
giz-gazok,
Hát nincsen itt
virág?
Vad indák gyűrűznek
körül,
Míg a föld alvó lelkét
lesem,
Régmult virágok
illata
Bódít
szerelmesen.
Csönd van. A dudva, a
muhar,
A gaz lehúz, altat,
befed
S egy kacagó szél suhan
el
A nagy Ugar
felett.
A DALOLÓ PÁRIS
Egy párisi hajnalon.
Sugaras a fejem s az
arczom,
Amerre járok, száll a csönd,
riad,
Fölkopogom az alvó
Párist,
Fényével elönt a hajnali
nap.
Ki vagyok? A győzelmes
éber,
Aki bevárta ime a
Napot
S aki napfényes
glóriában
Büszkén és egyedül maga
ragyog.
Ki vagyok? A Napisten
papja,
Ki áldozik az éjszaka
torán,
Egy vén harang megkondul.
Zúghatsz.
Én pap vagyok, de pogány
pap, pogány.
Harangzúgás közt,
hajnalfényben
Gyujtom a lángot a
máglya alatt,
Tánczolnak lelkemben s
a máglyán
A sugarak, a
napsugarak.
Evoé szent ős láng,
Napisten.
Még alszik itt e cifra
rengeteg,
Én vártam, lestem a te
jöttöd,
Papod vagyok, bolondod,
beteged.
Sápadt vagyok? Piros sugárt
rám.
Boldog Ad üköm pirosabb
legény
Volt ugyebár, mikor papod
volt?
Hej sápadok már ezer éve
én.
Szent Napkeletnek mártirja
vagyok,
Aki enyhülést Nyugaton
keres,
Táltosok átkos sarja
talán.
Sápadt vagyok? Oh fess
pirosra, fess.
Gyülölöm dancs, keleti
fajtám,
Mely, hogy kifáradt, engemet
adott,
Ki sápadtan fut
Napnyugatra,
Hogy ott imádja Urát, a
Napot.
Hogy volt? Mindegy. Fáradt a
vérem,
Imádom a fényt, lángot,
meleget,
Keresek egy csodát, egy
titkot,
Egy álmot. S nem tudom mit
keresek.
Keleti vérem, ez a
lomha,
Szomjúhozóan issza
Nyugatot:
A Napisten legbúsabb
papja
Rég kiszórt, fáradt sugara
vagyok.
Egy nóta csal. Rég
dalolhatta
Szent Ázsiában szép, vad
barna lány,
Egy illat űz,
csodavirágból
Lehelte tán be egyik
ősanyám.
Valami ősi, régi
rontás
Száll előttem s én lehajtom
fejem,
Várok valamit. S amit
várok,
Nem dicsőség, nem pénz, nem
szerelem.
Mit várok? Semmit. Egy
asszony
Utamba állt és néha csókot
ad:
Sohse látott ez a csókos
Páris
Betegebb és szomorúbb
csókokat.
Várok. Lesz egy végső
borzongás,
Napszálltakor jön, el fog
jönni, el
S akkor majd hiába
ébresztnek
Könnyes csókkal és csókos
könnyüvel.
Elmúlik a Napisten
papja,
A legfurcsább és a
legbetegebb,
Aki fáradt volt, mielőtt
élt
S aki még Párisban sem
szeretett.
Evoe szent ősláng,
Napisten,
Kihuny a láng, Páris riadva
zúg,
Uj csatára indul az
Élet,
A nagyszerű, a pompás, a
hazug.
Én is megyek, kóbor, pogány
hős,
Uj balga Don, modern, bolond
lovag,
Ki, mi van is, irtja,
kiszórja
Önlelkéből az áldott
álmokat.
Sugaras a fejem s az
arcom,
Zúg a harang, megyek lassan
tovább:
Megáldozott a dús
Párisnak
Kövein a legkoldusabb
nomád.
Három Baudelaire-szonett.
I.
Örökkön hajt a Démon, űz,
kisérget,
Halk levegőként úszkálgat
körültem,
Tüdőmbe suhan s én
gyötrődve égek
Örökös vágyban,
szomjúságban, tűzben.
Néha, mert tudja, imádom a
Szépet,
Elém a legszebb némber képét
hozza,
Képzelt okot ad, száz hazug
mentséget
S kapatja ajkam gonosz
italokra.
Isten arcától így visz
messzebb, messzebb,
Engem lihegőt,
fáradtat, tépettet,
El, a nagy Untság
bús sivatagára.
Zavart szemembe kap s előttem
vágtat,
Piszkos rongyok és nyitott
sebek árnya
S egész rémes tára a
Pusztulásnak.
II.
Édes és kínos a pislogó
lángba
Meredni s várni téli éjben,
csöndben,
Miként száll, száll föl a
multaknak árnya,
Míg a harangok
búgnak kint a ködben.
Boldog a harang, mely
vénhedten is cseng
S ifjú torokkal
küldi messze tájra
Hívó, szent dalát,
mindig bátran, frissen,
Miként
őrsátor vén, hű katonája.
Csak az én szegény, bús lelkem
repedt el
S ha hideg éjek rémét
dalsereggel
Vágyik elűzni, hangja
csuklik, retten:
Mintha egy vértó partján
elfeledten
Holttestek alatt sebesült
hörögne,
Ki ott vész kínban, lenyomva
örökre.
III.
Bűvös, szép őszi ég vagy,
tündöklés, rózsaszirom.
Bennem a
szomorúság tengere sírva árad
S ha
visszafut, otthagyja fanyar, bús ajkaimon
Maró emlékezetét keserű iszapjának.
Kezed hiába csúszik alélt
keblemen tova,
Amit keres, barátnőm,
marczangolt hely, üres rég,
Széttépte
azt az Asszony vad karma, éhes foga,
Óh ne keresd a szívem, az állatok megették.
Palota volt a szívem s a tömeg
befertőzte,
Most benne orgiáznak,
gyilkolnak, civódnak ott.
Meztelen
kebled körül parfüm szálldos felhőzve.
Lelkek kemény korbácsa, óh
Szépség. Te akarod.
Lobbantsd fel
ünneppiros lángjával tűzszemednek
A
rongyokat, amiket a rablók itt feledtek.
Jehan Rictus strófáiból.
Koldusait a csóknak és
reménynek,
Kiket legyőzött, letiport
az Élet,
Ha dús leszek majd, én a
koldus, árva,
Behívom egy új, fényes
palotába.
Milyen sereg lesz. Már
előre látom:
Jönnek rongyokban,
véznán, halaványon,
Akiknek mindig
hazudott az Élet,
A megcsömörlők,
undorodtak, vének,
A kiknek hátát
véresre taposták
Birkózni tudó,
ügyesebb legények.
*
Ház lesz. Tán kunyhó. Vagy egy
deszka-pad tán,
De irgalom fog
lakozni felette,
Nem mint a jó szív
sok bűzös barakkján,
Hol elkönyvelik
az irgalmasságot
S hol nem lel senki
könnyre, szeretetre.
Ház, hol nem
hull ránk megvetés és átok.
*
Istenem. Egy ház. A mienk
egészen.
Hol nincs házmester, fertály
és robot-nap,
Hova a fáradt bátoran
benyithat,
Csak érezze, hogy a földön
van épen
S piheghet bátran, szabadon
és mélyen.
II.
Él minden szívben egy bolond
Kiméra,
Van mindenkinek
álom-szeretője:
Ráleltem én is már a
magaméra.
Enyém. Ne fájjon a más feje
tőle.
Hajh, mert veszett egy legény
vagyok én ám:
Amíg mások a vackon
szenderegnek,
Én egy Madonnát
hivogatok némán,
Nagyasszonyát az
esett embereknek.
Bolond kis eset. Sokszor sírni
késztet:
Nyakig a szennyben, mindig
akkor látom,
Mikor a hátam gyönge egy
ütésnek
S bőröm egy garast nem ér
örök áron.
Mikor húz a sár s mint a
puskafojtást,
Úgy rágom össze
fogammal a szitkom,
Mikor vergődöm és
dühöngök folyvást,
Akkor jelensz meg
én sugaras Titkom.
Ott a barakkban, ott látom az
ágyon,
Őt a csodásat, szűzet és
fehéret.
– Te, Te, Királynő, én rongy
nyoszolyámon?
S elszáll holt fénnyel,
mire odaérek.
Hogy ki? Nem tudom. És sohase
kérdem.
Ugy kél föl bennem, mint
nyáreste Holdja,
Ugy lobog, mint a
fáklya csodafényben,
Ő az én lelkem
lobbantó koboldja.
Éjem és Sorsom egy mély
katlanában
Valahol les rám. Melle
nyíló rózsa,
Úgy tüzel, úgy ég két
szeme a vágyban,
Bennük buzog tán
minden Idők csókja.
Ő tán a Szépség, Irgalom? Be
várom.
S Ő én reám vár. Be régen is
várhat,
Míg átgázolok könnyen, véren,
sáron.
Ő nem csúfolja az én rossz
ruhámat.
Óh, messze van még. Szent,
sápadó árnya
Behúll vermén a titkos,
barna Estnek,
Síroknak földjén lehet
a hazája,
Hol süket kéjjel, álomban
szeretnek.
De egyszer. Nyirkos, gyilkos,
éji órán,
Óh borzalom és keserűség
Éje,
Könyörülsz majd az aszfaltok
lakóján
S szűzen, csókosan elküldöd
eléje.
De kit? (Óh rongyos koldus,
bamba, léha,
Hogy a te vágyad
vágyakat fakasszon?
Nézted tükörben
vánnyadt tested néha?)
Hol az a
híres, csókos, szűz Menyasszony?
Én istenem. Hisz olyan mindegy
végre,
Azért szeretne, hogyha élne,
vóna.
(Baktass, rohanj hát tovább a
vad éjbe
S álmodj, ha még tudsz,
álmok álmodója.)
Este a Bois-ban.
Befödte lelkemet és
Párist
Muzsikás, halk, szomorú
este,
Eltévedtünk. A nagy
Bois-ban
A kocsim az utat
kereste.
És mintha rólunk ki se
tudna,
És mintha minket ki se
várna,
Baktattunk álmos
gördüléssel.
Nagymessziről zúgott a
lárma,
A fákon át hívtak a
mécsek,
Szomorú volt nagyon a
lelkem,
A kocsis nótát
fütyörészett.
Nagy éjszakába mintha
hullnánk,
Csoda-világba,
végtelenbe,
Új, titkos földre, új
időbe,
Új létezésbe, új
jelenbe,
Szent árnyak kerengtek
előttünk.
Hahó, kocsis: kis, fehér
házba
Amott, amott. Hahó.
Repüljünk.
Hajts, hajts. A múltba,
ifjúságba.
Ott. Látom. Jaj. Villámos
élet,
A nagy Bábel útjára
hágtunk.
Sírtam. A kocsis
fütyörészett.
A Gare de l’Est-en.
Reggelre én már messze
futok
S bomlottan sírok
valahol:
Most sírni, nyögni nem merek
én,
Páris dalol,
dalol.
Én elmegyek most,
hazamegyek,
Már sziszeg, dohog a
vonat,
Még itt van Páris a
szívemen
S elránt az
alkonyat.
Most fűt bolond-sok álmom
alá
A füttyös, barna
szörnyeteg.
Holnap fehérebb én
leszek-e?
Vagy a svájci
hegyek?
Holnap fehérebb én leszek,
én
Téli sírkertek szele
jő,
Küldi már a csókjait
nekem
A magyar
Temető.
Óh az élet nem nagy
vigalom
Sehol. De ámulni
lehet.
Szép ámulások szent
városa,
Páris, isten
veled.
Az én hűtlen, beteg
istenem
Ülje itt mindig vad
torát:
A tűzcsóvás felséges
Öröm.
Dalolj, dalolj,
tovább.
Tőled hallja a
zsoltárokat
E koldus, zűrös, bús
világ
S az életbe
belehazudunk
Egy kis
harmóniát.
Dalolj, dalolj. Idegen
fiad
Daltalan tájra megy,
szegény:
Koldus zsivaját a magyar
Ég
Óh küldi már
felém.
Fagyos lehellet és
hullaszag
Száll ott minden virág
felett.
Elátkozott hely. Nekem:
hazám.
A naptalan
Kelet.
Mégis megyek.
Visszakövetel
A sorsom. S aztán
meghalok,
Megölnek a daltalan
szívek
S a vad
pézsma-szagok.
Megölnek s nem lesz
mámorom,
Kinyúlok bután,
hidegen.
Páris, te óriás
Daloló,
Dalolj mámort
nekem.
Csipkésen, forrón,
illatosan
Csak egyszer húllna még
reám
S csókolná le a
szemeimet
Egy párisi
leány.
Az alkonyatban zengnének
itt
Tovább a szent
dalok.
Kivágtatna a
vasszörnyeteg
És rajta egy
halott.
Paul Verlaine álma.
Álmodom egy nőről, akit nem
ismerek,
Forró és különös, áldott,
nagy Látomás,
Aki sohasem egy s aki
sohase más,
Aki engem megért, aki
engem szeret.
Mert ő megért. Neki, óh jaj,
csupán neki
Bús áttetsző szívem többé
már nem talány,
Sápadt homlokomnak
verejték-patakán
Frissítve omolnak az
ő szent könnyei.
Barna, szőke, vörös? Óh, nem
tudom én, nem.
A neve? Emlékszem:
lágyan zendül, mélyen,
Mint
kedveseinké ott lenn, a sírba lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak
mása,
Szava messziről jön, komoly,
bús, fénytelen:
Mint elnémult drága
szavak suhanása.
A Szajna partján.
A Szajna partján él a
Másik,
Az is én vagyok, én
vagyok,
Két életet él két
alakban
Egy
halott.
A Duna partján
Démonok üznek csúfot velem,
A Szajna partján álmokba von be
Százféle, szűz szerelem.
Rákacag Páris
S a boldog Másik visszakacag,
Itt röhejes mámorba kerget
Vijjogó, éji csapat.
Ott szebb vagyok, nemesebb,
hősebb,
Sejtelem-csók minden
dalom,
Szent Cecilia hajol
lelkemre
Álmatagon.
A Duna partján
Céda lányhoz hajt durva öröm,
A bor ad álmot
S a
poharamat összetöröm.
Ott: ring lelkem muzsikás
alkony
Szent zsivaján
S úgy csókolom meg az életet,
Mint orkideát a Léda haján.
SZŰZ ORMOK VÁNDORA
Sóhajtás a hajnalban.
Óh pirban fürdő
Szépséges világ,
Pihent testeknek
Boldog, lomha
kéje,
Rejtelmes, fényes,
Ezer puha fészkü
Gyönyörű város.
Óh szent
hajnal-zengés:
Élet
szimfóniája,
Csodálatos
Élet,
Be jó volna élni.
Mennyi öröm zúg
És
mind a másé,
Mennyi arany
cseng
És mind a másé,
Mennyi erő küzd
És
mind a másé,
Mennyi asszony
van
És mind a másé,
Mennyi új kéj zsong
És mind a másé,
Mennyi
szándék tör
És mind a
másé,
Mennyi minden van,
Mennyi szép minden,
Mennyi szent minden
És mind a
másé.
Szívek messze egymástól.
Valahol egy bús sóhaj szállt
el
S most lelkemen
pihen,
Valahol kacagás csendült
most
S mosolyog a
szívem.
Valahol szép lehet az
élet,
Mert lány után
futok
S valahol nagy lehet az
átok,
Mert sírni sem
tudok.
Valahol egy szívnek kell
lenni,
Bomlott beteg
szegény,
Megölte a vágy és a
mámor
Éppúgy, mint az
enyém.
Hallják egymás vad
kattogását,
Míg a nagy éj
leszáll
S a nagy éjen egy
pillanatban
Mind a kettő
megáll.
A csókok átka.
Valami szent, nagy
éjszakán
Vad nászban megfogant az
élet
S azóta tart a nász
örökké,
Minden kis mozgás csókba
téved.
Csókok világa a
világunk,
Csókban fogan a
gondolat,
Kicsi kis
agyvelő-csomócskák
Cserélnek tüzes
csókokat
S a legforróbb csókból
szület meg
A legszebb, legnagyobb
ige,
Mely hódítóan csap
belé
A végtelenbe,
semmibe,
S a leglanyhább csókból
fakadt ki
A szürkeség, a régi
mása:
Nincs vad párzás, nincs tüzes
csók ma
S nincs a világnak
messiása.
Ugy van talán: szép a világ
s jó,
Mi vagyunk satnyák,
betegek,
Jégfagyos csókokban
fogantunk
S a fagy a lelkünk vette
meg.
Szent kéj a csók és szent az
élet,
A párzás végtelen
sora
S átok a csók, átok az
élet,
Ha nincs a csóknak
mámora,
Az eltűrt csókok tunya
nászán,
A langyos csókok
éjjelén
Az átok egyre nő
fölöttünk
S így lesz az élet lomha,
vén.
S így leszünk mi, párzó
királyok,
Kopottak, búsak,
betegek,
Kiknek csókolni szomjas
tűzzel
Már nem szabad és nem
lehet.
Ha szomjas ajkak szomjas
csókot
Csak szomjas ajkra
hintenek,
Ma ez a föld üdvök
Olimpja
S nem laknak itt: csak
istenek.
Vizió a lápon.
Ez itt a láp világa.
Szürke,
Silány, szegény világ.
Megülte
Az örök köd, mely egyre
rémit.
A láplakók közt várom én
itt
Az én szép, fényes
reggelem,
Bús esti köd rémít s borul
rám,
De az a reggel
megjelen.
Rémek között, gomolygó
ködben
Elszürkül minden itt a
lápon,
A lelkem villan
néha-néha,
Szikráit a rémekre
hányom
S hogy el ne ízzék, hogy
legyen:
A szürkeségből
néha-néha
Kidugom büszke, nagy
fejem.
Vagyok fény-ember ködbe
bújva,
Vagyok veszteglő
akarat,
Vagyok a láplakók
csodája,
Ki fényre termett s itt
marad,
Ködomlasztó reggelre
várva,
Várván, jön-e a
virradat.
Az lesz virradat.
Csoda-reggel.
Vulkánhegyek nőnek a
lápon,
Jön a sugár egész
sereggel,
Végigcikázik a
világon.
Lángoszlop lesz, mi most
ködös rém,
Lángfolyó lesz a szenny,
salak
S a veszteglő bús
akaratból
Lesz diadalmas
akarat.
Talán vulkán-hegyekre
lépek
Vérvörös, büszke
lobogóval
És torlaszok fölött
süvöltök
Rombolni hívó
bomba-szóval,
A bűntengert szabadítom
föl,
Hogy kiszakítson nádat,
tölgyet,
Hogy végtől-végig
hömpölyögjön,
Hogy megtisztítsa jól a
földet,
Hogy tobzódjék a rég
veszteglő,
A gátra szomjas
akarat.
De lehet, hogy a
vulkán-hegyre
Fölnevet hozzám egy
alak.
Arany-vörös hajtenger
földje,
Fehér hab legyen melle,
válla,
Gyilkos szemű, forrón
lehellő
Legyen majd ez az ördög
lánya
S én elhajítom
lobogómat,
Rohanok, bukom ő
elébe,
Égetni vágyva, lángban
égve,
Százszorozva duzzad föl
bennem
A láp lenyűgözött
hatalma:
Ráomlom gyilkos
szerelemmel,
Beföd az arany-vörös
tenger
S én elmerülök ölve,
halva.
Az én menyasszonyom.
Mit bánom én, ha utcasarkok
rongya,
De elkisérjen egész a
síromba.
Álljon előmbe izzó, forró
nyárban:
«Téged szeretlek, Te vagy,
akit vártam.»
Legyen kirugdalt, kitagadott,
céda,
Csak a szívébe láthassak be
néha.
Ha vad viharban átkozódva
állunk:
Együtt roskadjon, törjön
össze lábunk.
Ha egy-egy órán megtelik a
lelkünk:
Üdvöt, gyönyört csak egymás
ajkán leljünk.
Ha ott fetrengek lenn az
utcaporba:
Borúljon rám és óvjon
átkarolva.
Tisztító, szent tűz hogyha
általéget:
Szárnyaljuk együtt bé a
mindenséget.
Mindig csókoljon, egyformán
szeressen:
Könnyben, piszokban,
szenvedésben, szennyben.
Amiben minden álmom semmivé
lett,
Hozza vissza Ő: legyen Ő az
Élet.
Kifestett arcát angyalarcnak
látom:
A lelkem lenne: életem,
halálom.
Szétzúzva minden kőtáblát és
láncot,
Holtig kacagnók a nyüzsgő
világot.
Együtt kacagnánk végső búcsút
intve,
Meghalnánk együtt, egymást
istenítve.
Meghalnánk,
mondván:
«Bűn és szenny az
élet,
Ketten voltunk csak tiszták,
hófehérek.»
Ha fejem lehajtom.
Asszony ölébe ha
lehajtom
Nagy, szomorú
szatir-fejem:
Emlékezem.
Egykor nagy asszonyként
bolyongtam,
Forró és buja
tájakon
Álmatagon.
Messze és mélyen az
Időben
Én asszony voltam:
termetes,
Szerelmetes.
Jöttek utánam vézna
ifjak
Símán, vágyóan,
betegen:
Emlékezem.
Rettegek az élettől.
Hiába ragadnak szent
mámor-hattyúk
Boldog, nagy
Vizen,
Gágogását hallom józan
ludaknak,
Nincsen semmi
sem,
Ami
megmaradjon.
Csukló zokogásom hallom
előre,
Mikor nevetek,
Lelkem hollóinak károgásába
Tréfás verebek
Belecsiripolnak.
Vágyakozni félek. A
Teljesülés
Jön és
meggyaláz.
Nyugalom sem kell, hisz
vágtat utána
Egy vad mén: a
Láz.
Jaj, rettegek élni.