– Na szívem szép szerelme! itt van már a mit kivántál, – most már gyere velem.

– Jaj szívem szép szerelme! nem mehetek addig, mig ezt a palotát kertestől mindenestől, így a mint van: úgy el nem viszszük, hogy csak egy szeg se maradjon itt belőle!

Na szegény Józsinak ha nem volt eddig bánatja, lett most; csak leesett az álla, mint a kit akasztani visznek; búsúlt, búslakodott, még az étel se esett jól; mit csináljon? mi tévő legyen? azt csak a jó isten tudja, hisz olyan munka az, hogy ezer kocsinak is elég volna száz esztendeig, még akkorra se hordaná el mind egy czitökig. Egyszer csak eszibe jut, hogy van neki valami egyetmása, hát ha azok közül egyik vagy másik tudna rajta segiteni; előveszi hát a tarisznyáját, kiveszi a tollakat, megrázza: egyszerre csak ott terem a két galamb.

– Mi baj, kedves gazdánk, mi bajod érkezett?

– Van nekem olyan bajom, hogy csak az isten a megmondhatója!… Mondjátok meg, hogy vigyem én el innen egyes egy magam ezt a palotát?!

– Mink nem tudjuk; ha tudnánk mért ne mondanánk!

No itt nem nyert semmit, elővette hát a három halpénzt, megrázta őket, hát egyszerre csak ott terem a hal.

– Mi baj, kedves gazdám, mi bajod érkezett?

– Van nekem olyan bajom, hogy csak az isten a megmondhatója!… Mond meg nekem, hogy vigyem én el innen egyes-egy magam ezt a palotát?

– Én nem tudom; hogyha tudnám, mért ne mondanám!

No itt se nyert semmit; még csak a három szál szőr volt, melyet a kutyától kapott, hanem bízott is benne akár a kőfalba; előveszi hát, megrázza, – egyszerre csak ott terem a nagy fehér kutya.

– Mi baj, kedves gazdám, mi bajod érkezett?

– Van nekem olyan bajom, hogy csak az isten a megmondhatója!… Mond meg nekem, hogy vigyem én el innen egyes-egy magam ezt a palotát?

– Óh! hát csak az a baj? soh’se búsúlj biz azon oly nagyon. Van nekem otthon egy arany vesszőm, – várj, mindjárt elhozom, – avval kell mind a négy sarkát háromszor-háromszor megütni, egyszeribe egy arany almává lesz. Ha oszt’ azt akarod, hogy megint palota legyen belőle: ütögesd meg vele köröskörül az arany almát, tüstént palota lesz.

No jól van. Egyszeribe eltünt a kutya; de már annyi idő múlva, mig az ember százig olvasna, újra ott volt.

– Nem jöhettem hamarább, a gyerekek, a mint játszottak vele, elhányták, vetették, keresni kellett. Itt van, fogjad, – aztán csak úgy tégy vele mint a hogy’ mondtam!

Ekkor aztán felment Józsi a palotába az aranyhajú tündér királykisasszonyhoz, oszt’ azt mondja neki:

– Na szívem szép szerelme nincs már semmi baj, a mi volt is elmúlt! gyere velem, elviszszük a palotát is kertestől mindenestől.

Avval megölelte, megcsókolta; aztán lement az istálóba, felnyergelte a lovát, az aranyhajú tündér királykisasszonyt felűltette a nyeregbe, maga pedig megkerülte a palotát, az aranyvesszővel megütötte háromszor-háromszor mind a négy sarkát: egyszeribe hűlt helye lett kertnek, palotának, mindennek, csak ő volt ott a nagy pusztaságon meg a lány a lovon, a lába előtt meg ott volt egy aranyalma. Józsi felvette az aranyalmát, beletette a tarisznyába; avval felűlt ő is a lóra, mentek, mendegéltek hetedhét országon keresztűl, míg egyszer csak haza értek a király udvarába.

Kinek volt nagyobb öröme mint a királynak, mikor a szép aranyhajú tündér királykisasszonyt meglátta! nyúlat lehetett volna fogatni a vén bolondal. Nosza futtatta a szolgákat ide is, oda is vendégek után, hogy jöjjenek, de ízibe, mert lakodalom lesz. Aztán felhívatta Józsit a palotájába; az aranyhajú tündér királykisaszony, hogy hogy nem, rálötyintett abból a vízből, a melyik a halál-forrásából való volt; a szegény Józsi egyszeribe abba a szempillantásban összeégett s meghalt. – A vén királyt majdhogy a nyavalya nem törte ki bánatjában, búsúlt, buslakodott, sajnálta a jó szolgát.

– Soh’se szomorkodj’ biz azért, – mondja neki az aranyhajú tündér királykisasszony, – mindjárt nem lesz annak semmi baja!

Avval elővette a másik korsót, ráöntötte a vizet; egyszeribe feltámadt, még hétszerte szebb és fiatalabb lett, mint ezelőtt volt. A vén király megkívánta, s azt mondta az aranyhajú tündér királykisasszonynak, hogy őtet is fiatalítsa meg; az hát ráönti a halál-vizet, egyszeribe megégett mint a száraz rőzse, – hanem a másik korsóba nem volt egy csep se, nem támaszhatta fel; mit volt mit tenni, eltemették, – még pedig nagy pompával.

Minthogy a megboldogúlt királynak nem volt semmi feje foka, Józsira maradt egész országa. Ő aztán, már mint király, elbontatta a régi palotát, a tarisznyából előkereste az aranyalmát, az aranyvesszővel köröskörül veregette, hát uram fia! akár hiszik kigyelmetek akár nem, – a réginek a helyére tűstént ott termett az a gyönyörű palota, a melyikben az aranyhajú tündér királykisasszony lakott, kertestől mindenestől, úgy a hogy’ amott állott; itt is olyan szép volt, hogy hét országból jártak csodájára. Az aranyhajú tündér királykisasszonyt aztán Józsi elvette feleségűl, mielőtt a lakodalmat ellakták volna, elmentek az apjáért meg az anyjáért, azokat is elhozták magokhoz az ezüst palotába. Éltek boldogúl, a királynénak gyönyörű aranyhajú gyermekei lettek, még tán most is élnek mindnyájan, – ha meg nem haltak.

XI.
AZ MÁR NEM IGAZ!

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt egy szegény ember, volt annak három fia. Egyszer a király kihirdetteti az egész országában, hogy annak adja a lányát, a ki előtte olyat tud mondani, a mit ő el nem hisz; meghallja ezt a szegény ember legöregebb fia, a kit Péternek hivtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz, megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királylyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem mondta senkinek, csak azt parancsolta, hogy ereszszék be tüstént. – Pedig már ekkor annyi királyfi meg isten tudja micsoda nagy úr megfordúlt a király előtt, – a kik közül mindegyik a királykisasszonyt akarta volna elvenni, – mint a csillag az égen, mint a fűszál a réten; de biz’ ott egy se tudott olyat mondani, a mit a király el ne hitt volna. – Bemén hát Péter a királyhoz, köszön neki:

– Jó napot adjon isten, király uram!

– Adjon isten neked is fiam! hát mi járatban vagy?

– Én bizony házasodni akarok, uram király!

– Jól van fiam, de hát aztán mire vinnéd az asszonyt?

– Tudja az isten! majdcsak eltartanám valahogy… Az apámnak van egy háza meg egy kis földje is.

– Elhiszem fiam, – mondja a király.

– Aztán meg van három darab marhánk is.

– Azt is elhiszem.

– Most nem régiben a tőzek annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem is fértünk tőle.

– Elhiszem.

– Egyszer azt mondja az apánk: Fiaim! hordjátok ki ezt a dudvát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit.

– Elhiszem.

– Mink aztán kihordtuk a dudvát három hétig két kocsin.

– Elhiszem.

– Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk mind egy szálig.

– Elhiszem.

– Mikor már ez is meg volt, haza mentem, megmondtam az apámnak.

– Elhiszem.

– Akkor aztán én, az édes apám, meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre.

– Elhiszem.

– Azután megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, felemeltük mint az abroszt szokás és a dudvát róla a mi földünkre fordítottuk.

– Elhiszem.

– Azután a földünket tele szórtuk fű maggal.

– Elhiszem.

– Oszt’ olyan sűrű erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem!

– Elhiszem.

– Az apám aztán sajnálta kivágatni azt a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót.

– Elhiszem.

– Aztán a fölséged öreg apját megfogadta kanásznak!…

– Hazudsz! akaszt….! hanem a királynak hirtelen eszébe jutott fogadása, rögtön papot, hóhért hivatott, a szegény ember fiával összeadatta a lányát, csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a hire, még az árva gyermeknek is akkora kalácsot adtak a kezébe, mint a karom; volt lé, meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé!

XII.
A KIS GYERTYA.

Volt a világon egyszer egy öreg ember, volt annak két fia. Egyszer az öreg ember beteg lett, ágyba esett. Mikor már érzette magában, hogy nem sokára elvágják alatta a gyékényt, oda hivatta a fiait maga elébe.

– Na fiaim, én már meghalok, hanem nem hagylak titeket se semmi nélkűl. Ott az asztal alatt van egy gödör, abban a gödörben van egy nagy vasas láda: az tele van aranynyal, ezüsttel; a ládafiában meg van egy kis gyertya. Majd ha meghalok, vegyétek ki a ládát; tied legyen öregebb az arany meg az ezüst, tied pedig te kisebb a ládafiában levő kis gyertya; – mind a ketten megéltek abból holtig. Átkozott legyen pedig az mind ezen mind a más világon, a ki úgy nem osztozkodik, mint a hogy mondtam!

Az öreg alól aztán nem sokára kirántották a pokróczot, meghalt. A fiai pedig hívattak papot, kántort, deák-gyerekeket; a pap elprédikálta, a jó fizetésért úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a bőr; a kántor meg a deák-gyerekek elénekelték annak rendje és módja szerint.

Másnap az osztozásra kerűlt a sor; a fiak elvették a helyéről az asztalt, a táblát felfeszítették, a gödörből nagy ínnal-kínnal kiemelték a nagy vasas ládát; felnyitották, hát telisded-teli volt aranynyal meg ezüsttel, oszt’ a fiókjában is ott volt a kis gyertya, de csak akkora volt, mint a kis újjam.

– Hát most már mi tevők legyünk? – kérdi az öregebb testvér.

– Hát elosztjuk úgy, a mint az apánk meghagyta; a kendé lesz bátya az arany meg az ezüst, az enyim meg a kis gyertya!

Úgy is tettek. Az öregebbé lett a kincs, a kisebbiké meg a kis gyertya; hogy ilyen szépen minden zsörtölődés, czivakodás nélkűl megosztozkodtak: az öregebb csináltatott a testvérének egy pár szép ruhát, azonfelűl adott neki száz aranyat.

– Na bátya köszönöm ezt is, evvel se tartozott volna kend. Én elmék világgá szerencsét próbálni Isten megáldja kendet!

Avval az újjasa zsebébe tette az apai örökségkép’ rámaradt kis gyertyát s útnak indúlt; ment, mendegélt egyenest az orra után, estére kelve egy csárdába tért be, hogy ott marad éjszakára. – Leűlt egy hosszú asztal egyik végéhez, – a másiknál épen négy kártya-spiller kártyázott pénzre; – mindjárt vacsorát parancsolt, evett, ivott dosztig. Mikor jó’ lakott, megfizette a vacsora árát; az a négy kártya-spiller pedig, a ki ott az asztal másik végén kártyázott, meglátta, hogy az aranynyal fizetett.

– Hó! – gondolták magokban, – ez nem valami félbolond ember! még aranynyal fizetett! Jó lenne ezt egy kicsit befűsűlni!

Oda ment hát mind a négy hozzá, erőltették minden módon, hogy csak menjen velök kártyázni, hisz egy-két krajczár nem a világ, avval bizony nem sokkal lesz szegényebb az ember; oszt’ meg hátha nyerni talál, az meg ugyancsak jó ám! elfér zsákon a fólt. A mi legényünk eleinte csak szabódott, csak szabódott; mikor aztán látta, hogy ezektől ugyan nem menekszik, míg csak be nem rántják, azt mondja nekik:

– Na eb a lelkét! nem bánom hát, ha kártyázunk is!

Avval leűltek, kártyáztak. Eleinte amazok is azon voltak, hogy csak az idegen nyerjen, hogy annál jobban beleízeledjék a játékba; hanem mikor látták, hogy na! talán eleget is nyert már, innen-onnan nem is marad náluk pénz: minden módon azon igyekeztek, hogy veszítsen is már; de biz’ ott hiába volt minden iparkodásuk, álnokságuk, mert csak a mi legényünknek kedvezett a szerencse, olyan sok pénzt nyert, hogy halommal állt előtte az arany, ezüst meg a bankó…

Egyszer egy kis egér, hogy-hogy nem felszaladt az asztalra, a melyiken játszottak, utána a tarka macska! a mint ott kergette, elütötte a farkával előttök a világot. Keresik aztán a gyertyát, tapogatnak a sötétben: „Ide gurúlt, ide gurúlt!“ de biz’ azt nem találtak meg. Egyszer aztán eszibe jut a mi legényünknek, hogy van az ő zsebében egy kis gyertya, meggyujtja azt addig legalább, míg a másikat megtalálják. Kotonoz hát a zsebében, ráakad, kiveszi s meggyujtja. Hát uram fia! – istók-bárék akár hiszik kigyelmetek, akár nem, – hát a mint a kis gyertyát meggyujtotta: mindenki elaludt a házban, azon módon a mint volt, csak csupán ő marad ébren. Költené őket, nem tudja. Kimén a kis gyertyával a pitarba, hát látja, hogy a csárdásné azon módon, a mint a kását kavarja, alszik ám ugyancsak, még a főzőkalán is a keziben van; kimén vele az udvarra, hát látja, hogy a béres-gyerek, a mint húzná a jószágnak a kúton a vizet, már a vödröt fel is húzta félig, – úgy megalszik, hogy jobban se kell. Bemén hát újra a házba, még akkor is alszik mindenki; megkeresi a másik gyertyát, meggyujtja, a magáét meg eloltja, elteszi a honnan kivette: hát egyszeribe felébred mindenki.

No jól van. Tudja már, mire kell használni a kis gyertyát. Avval megint leűlnek az asztalhoz, mintha semmise történt volna, elkezdik újra ütni; ütötték egész világos hajnalig, akkorra a mi legényünk elnyerte a négy kártya-spiller pénzét a legutolsó kis krajczárig.

Reggel aztán, mikor feljött a ruhaszárító-csillag, a mi legényünk a sok pénzzel együtt elment dolgára; ment, ment, mendegélt egész napon át; egyszer, mikor már megunta a sok ödöngést, azt mondja magában: „Ugyan, mit is kódorgok én ides-tova, mint Orbán lelke pokolban? vagy mint a ványai tanács az égzengésben? Ej! a ki bundzsója van a világnak! beállok katonának, – hisz’ igy se helyem se fenekem!“

Úgy is lett. Elment, beállott katonának. Ott aztán csak-hamar nagyra vitte isten a dolgát, kapitány lett. Pénze annyi volt mint a polyva, egyre traktálta a többi tiszteket; azok el nem tudták gondolni, hogy honnan veszi ez azt a temérdek sok pénzt, mindössze is azt gondolták, hogy az apja valami gróf, vagy legalább is valami rémitő sok pénzzel bíró kurta-uraság.

Egyszer aztán a királynak is a fülébe ment ez; az egyet gondol, felöltözik koldús ruhába, elmegy a katonához kérni.

– A mivel az úr isten megáldotta katona uramat! Ne sajnáljon ennek a gyámoltalan, ügyefogyott Lázárnak egy áldott alamizsna krajczárkát adni! Istenért, istennek!

– Ej édes öregem most épen nincs nálam egy krajczár se, hanem jőjön kend ekkor meg ekkor, akkor majd adok.

No jól van. Az öreg koldús, már mint a király odatartózkodott arra az órára, a mikorra a kapitány mondta. Épen úgy estendőn volt az idő; mikor aztán jól besőtétedett, elindúltak ketten a városba. Egyszer előtalálnak egy nagy boltot, – régen lefeküdt már mindenki, – ajtó, ablak be volt zárva akkora lakatokkal mint a fél öklöm. A katona előveszi a vérrel harmatozó vasfüvet, oda érteti a kulcslyukhoz, hát a závár úgy kipattant, mintha benne se lett volna, aztán meggyujtja a kis gyertyát, az öreg koldúst, már mint a királyt, oda küldi a pénzes fiókhoz.

– Na öreg bátyám, szedje kend ki mind, rakja kend három egyenlő csomóba.

Az öreg koldus ugy tett, a mint a katona parancsolta.

– Ez a csomó a tőke, ezt ne bántsuk; ez a csomó a nyereség, ezt se bántsuk, hadd élhessen; ez a csomó a mit csalt, – ezt tegye kend a szűre ujjába.

Az öreg koldús beletette, a másik kettőt pedig vissza seperte oda, a honnan kivette. Aztán mentek másik boltba, onnan meg a harmadikba, mindenütt ugy cselekedtek, hogy két harmadát a talált pénznek ott hagyták, egy harmadának pedig azt mondták: „Gyere velem, ha nem jösz, viszlek“… Egy helyt azt mondja az öreg koldus a katonának:

– Ugyan édes katona uram, nézzük meg, hát odafenn benn a házban mit csinálnak?

– Nem bánom én, na nézzűk meg:

Fölmentek hát az emeletbe, – mert igaz! majd is elfelejtem mondani: a ház emeletes volt, – ott benéznek egy házba (szobába), hát látják, hogy egy szép fiatal ember mellett egy vén csúnya szipirtyó fekszik; benéznek egy másik házba, hát látják, ott meg egy vén ember mellett egy gyönyörű badár fiatal menyecske fekszik.

– Hó! ez nem jól van igy! – mondja a katona, ezen segíteni kell. Vegye kend a hátára öreg bátyám ezt a fiatal menyecskét, vigye kend át a másik házba a mellé a fiatal ember mellé… Ne féljen kend, nem ébred az fel, mig mi itt leszünk. Azt a vén asszonyt meg hozza ide e mellé a vén ember mellé!

Mit volt mit tenni, szót kellett fogadni; az öreg koldus hát elvitte a menyecskét a fiatal ember mellé, a vén asszonyt meg elhozta a vén ember mellé. Mikor meg volt ez is, ott hagyták őket, mint sz. Pál az oláhokat.

– Ugyan édes katona uram nézzük meg a király kincstárát is!

– Megnézhetjük… hanem abból nem szabad ám, egy krajczár nem sok, annyit se elhozni; mert annak kell fegyverre, lóra, katonára, annak élelmére, ruházatjára, egy szóval mindenre.

A mint oda érnek a királyi palotához, a katona meggyujtja a kis gyertyát, előveszi a vérrel harmatozó vasfüvet, kinyitja vele az ajtókat, bemennek. Odabe’ aztán rendre megmutogat mindent az öreg koldusnak, mintha az nem jobban tudta volna, hogy mi hol áll, mint ő. Nem tudom, hogy az öreg koldus, már mint a király, elfelejtette-e, a mit a katona mondott, hogy a királyi kincstárból nem szabad elhozni de még csak egy kis krajczárt sem, vagy csak próbára akarta tenni a katonát, elég az hozzá, egyszer úgy a szűr alatt belemarkolt egy aranynyal telt kádba. Nossza a katonának sem kell ám több: ugy képen teremti az öreget, hogy nem adta volna két annyiért sem.

– Hát erre arra még a ki áldotta, adta teremtette is! hát nem megmondtam, hogy ezt nem szabad bántani?!

Csihé-puhé! csihé-puhé! ugyancsak egyetmásolja ám az öreg koldúst!

– Jaj édes katona uram, visszateszem csak, ne bántson!

– Ugy is kell, erre meg amarra!

Az öreg koldus visszatette a marék aranyat, mindjárt meglett a szent békeség. Aztán berekeszölték az ajtókat; a katona egy félmarék pénzt adott az öreg koldúsnak, a többit pedig a keszkenőjébe töltötte s elvitte haza.

Hanem igaz! mikor másnap reggel felébredt a vén ember, meg akarta csókolni a fiatal menyecskét; átöleli hát, a ki mellette feküdt, megcsókolja – uramfia! – majd kitörte a nyavalya; tudom, hogy hálát adott az istennek, hogy nem volt foga, mert azon a ránczos képen menten kitört volna.

– Kitakarodj’ innen erre meg amarra, adta vén satrafája! mert most mindjárt ide meg amoda! ki hítt elő?! – hogy mertél mellém feküdni?!… Erre arra adta ilyenje olyanja!

Hanem a vén asszony sem hagyta magát faltól, megeresztette a nyelve kerepczéjét, csatított annyira, hogy a vén embernek szűk lett a nagy ház. Kiment által a másik házba, hát a két fiatal még akkor is ott enyelgett, szerelmeskedett az ágyon, halálig megszerették, csókolták egymást, mint a galamb.

Nosza a vén embernek se kellett ám több; a mint ezt látta: rákezdte a katona miatyánkot, csak úgy dőlt belőle az adta-teremtette, mint a felfordúlt fazékból a viz, vagy még tán annál is jobban; szidta a fiatal embert mint a bokrot, hogy mért vette el tőle a fiatal menyecskét. Ha törik-szakad is, ő nem hagyja, megy a királyhoz, elpanaszolja előtte minden baját, de ő igy nem hagyja, úgy nem hagyja a magáét, nem bánja, ha egész vagyona megbánja is; nem ő, csak azért sem, ha épen kilencz gyereke meg bánja is!

El is ment tüstént. Elpanaszolta a király előtt tövéről hegyére, hogy egy fiatal ember, a ki vele egy födél alatt lakik, elcsábitotta, elvette az ő fiatal feleségét, a magáét pedig, egy vén bocskort, a kire köpedelem még csak ránézni is, odatuszkolta hozzá… Most már tegyen igazságot, adassa vele vissza az övét, mert neki soha de soha nem kell senki más!

A király tudta mindjárt, hogy honnan fuj a szél, mert megösmerte a vén embert. Hivatja hát rögtön a katonát, elmondja neki az egész dolgot úgy, a mint a vén ember előtte elpanaszolta. Most már nincs mit tenni, tegyen köztök igazságot.

– Felséges király! – mondja neki a katona, – most már vagy úgy vesznek, a mint vannak, vagy pedig a jövő éjtszaka vigye vissza egyiket úgy mint a másikat az, a ki kicserélte őket!

– Vigye biz’ a fittyfiringős fitty-fene! – mondja a király.

Ha a király ezt nem mondta volna, az én mesém is tovább tartott volna. Hogy aztán mi lett a vén emberből és a vén asszonyból meg a fiatal emberből és a menyecskéből? – kicserélték-e ujra egymást? vagy csak úgy vesztek? – azt már nem tudom; – kérdezzék meg kigyelmetek a tő-szomszédjától, az talán megtudja mondani!

JEGYZETEK.

I.
BALLADÁK ÉS ROKONNEMÜEK.

1.Gyöngyvári Katicza. Megjelent először a „Kolozsvári Közlöny“ 1864-évi 127-dik számában gyüjteményemből közölve, hol a befejező sorok következőleg állanak: Kedvesem, ha te meghaltál, én is!
Érezzem a te fájdalmadat én is!
ezt azonban most elhagyva egy később kapott változat szerint közlöm a végső hat sort. Eme későbbi változatban a leány Komlósi Katiczának van nevezve, de a már egyszer ösmertté tett nevet jobbnak tartottam meghagyni, noha ez rokonabb hangzásu a Kriza Homlódi Zsuzsánájával. Ez utóbbit lásd a „Fővárosi Lapok“ 1864. folyama II. negyedében közölve, a többi változatait pedig e gyüjtemény első kötetében a 13–17. számok alatt.

2. Istenem, istenem. Rokon az előbbivel és annak változataival, csakhogy ez amazokhoz képest töredék.

3. Szép Ilona. Változatát lásd Erdélyinél (Népdalok és Mondák. Pest. 1846.) az I. kötet 375. száma alatt.

4–5. A királyfi. Lásd szintén Erdélyinél I. kötet 377. száma alatt. Továbbá két változata van a jelen gyüjtemény első kötetében is a 9. és 10. számok alatt.

6. Ádám és Éva. Változatát lásd Kriza gyüjteményében (Vadrózsák. Székely népköltési gyüjtemény Kolozsvár. 1863.) az I. kötet 517. száma alatt. Félnépi eredetű.

7. Magas a partja. Ugy látszik, nem népi eredetű, azonban a század elején széltére dalolták s ezért érdemesnek találtam felvenni gyüjteményembe.

8. János. Ez örökké siró Jánosnak, mióta gyüjteményem nyomda alá került, egy más változatát is hallottam Székes-Fehérvárott, melyben nem a gazdasszonynyal, hanem a kisasszonynyal foly a párbeszéd ilyen formán: Sirva sétál a kapuban János,
Kérdi töle a kisasszony:
‚Mi most a baj, János?‘
„Ha kisasszony megengedné,
Hogy a kapun belől mennék.“
‚Lehet, szivem, János,
Tessék, szivem, János!‘
a többire nézve, kevés különbséggel, megegyez az itt közlöttel.

9. Az eladó leány. Változata megvan Erdélyinek válogatott népdalai közt (képes kiadás) a 132. szám alatt; továbbá a jelen gyüjtemény első kötetének 60-dik száma alatt. Ez, a stropha szerkezetből itélve, mindkettőnél régibnek látszik.

10. Szabó János. 11. A kanász. Mindkettő töredék, melynek kiegészitését gyüjtőinktől örömmel vennők.

12. A kisasszony. Változatait lásd az első kötet 46. és 47. számai alatt.

20. Kecze Sári. Pár versszaka összetalálkozik Erdélyi II. kötetének 115. számú dalával.

22. Megöltek egy legényt. Változata Erdélyinél I. k. 380. szám alatt, pár versszaka megvan e gyüjtemény első kötetének 68-dik száma alatt is.

23. A bujdosó. Változata Krizánál az I. kötet 10. számú dalában.

24. A lovas legény. Nehány sora összetalálkozik Erdélyi I. kötetének 272-dik dalával.

25–27. A rab. E czim alatt gyűjteményünk első kötetében is van 5 balladanemü közölve (33–37); a stropha szerkezeten kivűl, mely majdnem mindnyájánál ugyanaz, jellemzi mindegyiket ama méla busongás s valódi mély érzés. Egy némelyiknél nem csak egész sorok, de egész versszakok is megegyeznek.

30. A verbunkos. Pár sora összevág Kriza I. kötetének 445-dik dalával.

31. Sárga csizmás Miska. Négy versszakot közlött belőle Thaly Kálmán (Régi vitézi énekek és elegyes dalok. Pest. 1864. I. k. 332–333. lap.). Egy más változat látható Mátray Gábor „Magyar népdalok egyetemes gyüjteményé“-ben (Pest. 1858.) a II-dik kötet 88 száma alatt a 18–19. lapokon.

32. Gyönge Sándor. Nem hazai termék, egy külföldről haza jött katona felmondása után jegyeztem föl más három társával együtt. Ezeket lásd alább a katona-dalok közt 29–31. számok.

33. Az elitélt katona. Változatát lásd az első kötet 67-dik száma alatt „Váradi nótája“ czim alatt. Némileg egybe találkozik Kriza „Vadrózsái“-nak 475. számu dalával is.

38–39. Sári Mári. Lásd változatát e gyüjtemény első kötetében 55, szám alatt; Krizánál is van egy hasonló az I. kötet 313. számánál.

40. Gombosné. Nem más, mint az Erdélyi Csimáné komámasszonya. Régi, igen elterjedt népdal, itt is két változatban jön elő, nem különben Erdélyinél II. kötet 450. száma alatt, valamint Krizánál az I. kötet 334-dik számánál.

47. Bogár Imre. Változatát lásd az első kötet 70. száma alatt.

48. Kis Sándor. Nem annyira műbecse, mint a benne több helyt nyilatkozó naiv felfogásért vettem föl e gyüjteménybe. Különös, hogy az, ki gyilkolt, nem részesűl más bünhödésben, minthogy katonának viszik el.

49. Sobri. Erdélyi gyüjteményében az I. kötet 239 száma alatt, csak négy versszak van meg; én egy régibb kézirat után közlöm az egészet.

51. A csikós. Változatát lásd Erdélyinél I. köt. 272. szám alatt.

55. Fábián Pista. E dal Fábián kivégeztetése után csakhamar az egész alföldön elterjedt. Érdekesnek tartjuk az alábbi két dalt összehasonlitás végett ide iktatni, melyet Arany János közlött először (Remény. Szépirodalmi és müvészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahót Imre. Pest. 1851. I. köt. 334–336. l.) a következő jegyzet kiséretében: „Ime egy pár akasztófavirág. Népi költészetünk koszorúja nagy részben ily virágokból van fűzve, s habár ez, mit itt közlünk, nem tartozik is a jelesbek közé, annyit mindenesetre megérdemel, hogy a népdalok gyüjteményébe valamikor felvétessék; annálinkább, mert ez, nem, mint rendesen szokott lenni, a kivégzettek requieme, mások általi bucsúztatója, hanem maga Fábján, a 24 éves szép ifjú szerzeménye; ki az elsőt bujdostában irta, a másodikat fogságában, midőn a rögtönitélő törvényszék már meghozá fölötte az itéletet, mondta egy városcseléd tolla alá, mint ezt közlő bizonyosan tudja.“

58. Balla János. Több részletre nézve megegyez fennebb a 48 szám alatt közlött Kis Sándor czimü balladával.

Nyomdahiba a 65. lapon alól az 5-dik sorban: ez ket, olvasd: ezeket.

II.
DALOK.

1.
SZERELMI DALOK.

2. Az első versszak változata megvan Kriza „Vadrózsá“-i I. kötetének 411-dik száma alatt. Pár sorban összetalálkozik még Erdélyi Népd. és Mond. II. kötetének 124-dik dalával.

3. Ezen dal második versszaka egyezik a 12-dik szám alatt közlött ballada végső versszakával; a harmadik pedig Tóth Kálmán költeményéből ment át a nép ajkára némi módositással (Tóth Kálmán. Összes költeményei. Pest. 1860. I. köt. 91. l.).

11. Nyomdahiba a második sorban ra ta, olv.: rajta.

12. Az első versszak változatát lásd Népd. és Mond. I. kötetének 455. száma alatt.

19. Nehány sora megvan Népd. és Mond. II. 252. száma alatt, de egészen más kifejléssel; és Krizánál a 350. szám alatt.

20. Első versszaka ugyanaz, a mi a Népd. és Mond. II. kötete 59-dik dalának.

33. Gyüjteményemben egy régi nyomtatványon ezen dalhoz még a következő 3 versszak csatlakozik: Vas a patkóm, réz a szege,
Szeretőmnek kék a szeme,
Ha a festőhez vihetném,
Feketére megfestetném.

Pest mellett van egy kertecske,
Ott lakik a szép menyecske.
Hol a legény nem uj fecske,
Kit készen vár a menyecske.

Megmondtam már a Náninak,
Tartson szeretőt magának,
Ne tartson mást bolondjának,
Vegyen bolondot urának.

28. Második versszakának pár sora összetalálkozik Népd. és Mond. II. 176. dalával.

31. Szintén a második versszak változata megvan Erdélyi gyüjteménye II. kötetének 314-dik dalában.

34. Az e dalban emlitett gyolcsra meg kell jegyeznem, hogy a mult század utolján a fiatal menyecske, midőn a templomba vagy más nyilvános helyre ment, a fejkötőn felül tenyérnyi széles fehér gyolcsot, a gazdagabb pedig fehér fátyolt kötött a fejére s arról tudták meg, hogy „új házas.“ – „Kis leány koromban, – emlité nagy anyám, kinek felmondása után jegyeztem föl e dalt, csak azt néztük a templomban, hány menyecskének van a fején gyolcs, arról tudtuk meg, hogy hány menyasszony jött be.“ Ezen szokásból eredt a mai napság is divatozó közmondás: „Hogy’ áll a gyolcs a fején?“ azaz: lássuk, mi lett hát belőle?!

38. E dal második versszaka Kriza „Vadrózsái“ I. 86-dik dalának első versszakával majdnem szóról-szóra megegyez.

39. Pár sora kevés változtatással megvan Kriza: „Vadrózsák“ I. 80-dik számu dalában; az 5-dik és 6-dik versszak pedig ezen gyüjtemény első kötetének „Vegyes dalok“ czime alatt közlött 2-dik számu dalával üt össze.

43. Az első versszaknak megfelel a Népd. és Mond. II. 173-dik dalának 3-dik versszaka.

45. Egybe találkozik a Népd. és Mond. II. kötet 30-dik dalának második versszakával.

57. Változatát közlötte Kriza „Vadrózsák“ I. 391. száma alatt; egy versszaka megvan csekély eltéréssel Népd. és Mond. III. 110. száma alatt.

62. Első verse látható Népd. és Mond. II. 195-dik szám alatt szintén az első versszakban.

69. Csekély változtatással megvan Népd. és Mond. I. 41. száma alatt.

70. Az első versszak variansa olvasható Népd. és Mond. II. 213. száma alatt.

75. Változatait lásd Népd. és Mond. III. kötetének 80. és 157, számai alatt.

76. Pár sora összevág Népd. és Mond. I. 89-dik dalának második versszakával.

77. Az első versszak változata megvan Kriza „Vadrózsák“ I. 411-dik számu dalának első versszakában.

81. Két sora némileg egybe találkozik a Népd. és Mond. II. 171. dalának két első sorával.

82. E dal első versszakának változata megvan Népd. és Mond, III. 110-dik száma alatt a harmadik versszakban.

85. Első versszaka megvan Krizánál a „Vadrózsák“ I. kötetének 476-dik száma alatt.

86. Első versszaka némiben megegyez Pap Gyula „Palócz népköltemények“ czimü gyüjteménye 82-dik dalával.

87. Némi módositással ugyanaz, a mi a Népd. és Mond. II. 180-dik dalának első versszaka.

88. Krizánál csak az első versszak van meg belőle „Vadrózsák“ I. 134. száma alatt.

90. A második versszak változata olvasható Népd. és Mond. II. 258. száma alatt; a harmadiké pedig ezen gyüjtemény első kötetében a „pusztai és pásztordalok“ 7. száma alatt.

92. Eszméje ugyanaz, a mi a Népd. és Mond. II. kötete 60-dik dalának.

94. A harmadik versszak két utolsó sora összetalálkozik e gyüjtemény első kötete 68-dik dalának végső soraival.

97. Változatát lásd közölve Népd. és Mond. III. 146. számu dalában.

Nyomdahiba a 119. lapon A gondot, olv.: A ki gondot.

101. Két első sora megvan Erd. II. 247 és 248. első versszakaiban, és Krizánál a „Vadrózsák“ I. kötetének 434. száma alatt.

Nyomdahiba a 122. lapon: nem szidjon, olvasd: ne szidjon.

104. Nehány sora olvasható Krizánál a Vadrózsák I. kötete 393. száma alatt.

112. Pap Gyula emlitett gyüjteményében három legény arat a baglyasalyi halom alatt zabot, mig itt a leányok rózsát aratnak.

113. Szintén Pap Gyula gyüjteményének 98-dik számu dalával van némi rokonságban.

122. Két első versszakát közlötte Kriza a „Vadrózsák“ I. kötetének 399. száma alatt.

126. Változata látható Erd. I. 79. száma alatt, továbbá a második versszak szintén más változattal megvan Népd. és Mond. II. 167. sz. alatt az utolsó versszakban.

132. Egy Szegedről került változatát lásd a Népd. és Mond. III. a 4-dik szám alatt.

133. Pár versszaka megvan Erd. II. 333. számu dalában.

139. Az első vers két utolsó sora ugyanaz, a mi a Népd. és Mond. III. 98-dik dala második versszakának.

143. A három utolsó versszak változatát közlötte Erdélyi Népd. és Mond. I. 35. számu dalában.

150. Első versszaka megvan Erd. I. 36. száma alatt.

154. Változatát lásd Népd. és Mond. III. 19. száma alatt.

164. Az első versszaknak van két változata is; egyik Népd. és Mond. II. 207. számu dalában, a másik ugyanott alább a 282. szám alatt.

168. Első versszakát közli Erdélyi a Népd. és Mond. II. kötetének 263. száma alatt.

177. Az első versszak megegyez Erd. II. kötete 241-dik dalának első strophájával.

181. Két első sora némiben megegyez a Népd. és Mond. II. 61. dalának két első sorával.

2.
HAZAFIUI ÉS KATONADALOK.

1. Rákóczi korából. Mivel sem véltem méltóbban megkezdhetni e szakaszt, mint mult századi szabadságharczunk eme bánatos elégiájával. Először közlötte Erdélyi János „Szabad hangok“ czimü költemény füzete utolján (Szabad hangok. Erdélyitől. Pest, 1849. a 32–35. lapokon) s ő végül eme jegyzetet csatolja hozzá: „Eme történeti elegia több mint száz esztendő óta tudtommal, itt lát először világot. Megőrzé ezt a fájdalmait hiven rejtegetett magyar nép. Az idők fordultához képest jónak látám közlését, miután eddig világ elé bocsátanom soha nem sikerülhetett.“ Itt minden változtatás nélkűl veszi az olvasó, s ide főkép azért vettem fel, mert gyüjteményemben volt már egy töredék változata egy a mult század utólján, vagy a jelen század első évtizedében összeirt daloskönyvből kiirva. Azonban midőn már gyüjteményemből ezen iv ki volt nyomva, jelent meg Thaly Kálmán gyüjteménye (Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez Pest. 1872. I. II. köt.), melyben a „Rákóczi nóta“ – igy nevezi Thaly – szintén közölve van becses történelmi tájékozás kiséretében, melyben e dal eredete-, s a jelen korra történt átszármazása viszontagságairól bő felvilágositást talál a szives olvasó (Lásd a II. köt. 208–241. lapjait.) Ugyan ő még más két, későbbi változatát is közli (u. o. a 242–246. l.), mely utóbbival az alább közlött, s általam már emlitett varians némi csekély eltéréssel megegyez; de annak bizonyságául, hogy e dal a mostoha idők daczára országszerte s igy Hód-Mező-Vásárhelyen is, el volt terjedve, s csak az utóbbi idők, hogy ugy mondjam, hanyagsága okozta, hogy már-már feledékenységbe menjen, közlöm az ide jegyzett változatot. Nehány sornyi töredék dallamával együtt, Horváth Ádám kézirati gyüjteményéből kiadva, látható Bartalus István „Magyar Orpheus“-ában is (Pest. 1869.) mindjárt a kötet első lapján. Én itt minden további magyarázgatást mellőzve, az ilyenek iránt érdeklődő olvasót Thaly emlitett gyüjteményére utalom. Amaz általam talált változat im itt következik. Jaj neked szegény magyar nép!
Mert az ellenség szaggat s tép.
Mire jutott állapotod!
Romlandó cserép.
Szegény magyar nép,
Mikor lesz már ép,
Megromlottál mint cserép;
Mert a sasnak körme között
Fonnyadsz mint a lép.

Jaj Rákóczi, Bercsényi,
Vitéz magyarok vezéri!
Hová lettek nemzetünknek
Fénylő tüköri,
Piros hajnali,
Fényes csillagi!
Német földünket emészti,
Szegény magyar nemzetünket
Miképen veszti!

Szörnyű rajtunk a fegyver,
Mert a német köztünk hever;
Ugy viseli magát mint egy
Derék gavallér.
Nézd el be kövér,
Bőrébe’ nem fér,
Mégis többet kér;
Alig vagyon országunkban
Miatta kenyér.

2. E dalt szintén az előbb emlitett dalos könyvből irtam ki, hol a következő czim volt fölébe irva: „Szegény magyarok éneke, melyben a maga nyomorúságát siratja szegény magyar nemzet.“

3. Ez, valamint a következő szám alatt közlött dal, maig is él a nép ajkán, s alig van olyan, a jelen század elején összeirt dalos könyv, melyben benn ne foglaltatnék.

4. Nyomdahibák az első versszak 3-dik sorában a 169. lapon: Ne hangzik, olvasd: Nem hangzik. a 170. lapon 2-dik sorban elhunytak helyett olvasd; elhunytak.

6. Az első versszak Döbrentei Gábor „Sirtál anyám, egykor értem“ kezdetü dala után van készitve, de a második vers egészen a népé s a szép kis dal tökéletes egészet alkot. Amazt lásd felvéve a Népd. és Mond. II. kötetének 482. száma alatt.

14. E dal mindjárt a függetlenségi harcz leveretése után keletkezett s csakhamar ország szerte elterjedt. Az akkori viszonyokhoz átidomitva dallamával együtt közlötte Mátray Gábor: „Magyar népdalok egyetemes gyüjteménye.“ czimü vállalatában az első füzet 9-dik száma alatt.

17. Pár sora némileg összevág Pap Gyula többször emlitett gyüjteménye 93-dik dalával.

20. Az utolsó versszak két első sora megegyez az első kötet 15-dik dalának két első sorával és némileg az itt alább 32. szám alatt közlött dal pár első sorával.

22. Pár sora összevág az első kötet 31-dik dalával.

23. A második versszak megegyez alább a 35. szám alatt közlött dal második versszakával.

28. Az első strophát némi változattal közli Kriza a „Vadrózsák“ I. kötetének 336. száma alatt.

29–31. Az e számok alatt közlött dalok, mint már fennebb is emlitettem, nem hazai termékek, egy a külföldről haza jött szabadságos katona felmondása után jegyeztem fel őket. Érdemesnek tartottam közleni, mint a magyar nép honszeretetének őszinte, szivből jövő nyilatkozatait.

30. Nyomdahiba a 186. lapon 13-dik sorban: kozzád helyett olvasd: hozzád.

3.
PUSZTAI ÉS PÁSZTORDALOK.

4. Krizánál a „Vadrózsák“ I. kötete 411-dik számu dalának első versszakában nem a szőlő-tőke, hanem a diófa vesszeje marad árván mint a szegény legény szeretője.

5. Szabados János a negyvenes évek elején igen erélyes csendbiztos volt Hód-Mező-Vásárhelyen, ama jó-fajta legények, kiknek „nem törte kapa tenyerét,“ féltek tőle mint az égő tűztől. A felőle élt babonás hiedelem, hogy „nem járja sem golyó sem fegyver,“ az aczél-tükör, „melyen hét mértföldre ellát,“ a bagolyszem, hogy „sötét éjtszakán is láthat“ stb mind igen jellemző adalék népünk gondolkozás-módja és bensőjének kiismerésére, s noha a dal keletkezése után csakhamar elhangzott, mindaz által érdekesnek véltem felvenni a gyüjteménybe.

Nyomdahiba a 194. lapon alól a 3-dik sorban: s láthat, helyett olvasd: is láthat.

12. E dal változata megvan a Népd. és Mond. I. kötetének 253 száma alatt; de e pár sor: Ha loptam is, megszenvedtem érte,
A vármegye se’ hányja szememre!
ama sajátságos felfogás oly eredeti, büszke nyilatkozatát foglalja magában, hogy méltónak találtam egész terjedelmében ujra közleni.

15. Első versszaka némiben megegyez a Népd. és Mond. II. kötete 249-dik dalának első versszakával.

17. A dal második versszaka összetalálkozik az ezen gyüjtemény első kötetében közlött pusztai dalok 3-dik számának második versével.

21. Az e szám alatt közlött dal két első strophája és az első kötet 13-dik számu dalának utolsó versszaka némi hasonlóságot tüntet fel.

23. Távoli rokonságban látszik lenni a Népd. és Mond. III. kötete 356-dik dalával.

4.
BOR ÉS KORTESDALOK.

4. Nyomdahiba a 208-dik lapon alól az első sorban: változtak helyett olvasd: változtak.

5. Az első versszak Tóth Kálmán költeményei közül ment át a nép ajkára némi változtatással; a másodiknak változatát lásd az első kötet 6-dik száma alatt közölve.

7. Változata megvan a Népd. és Mond. I. kötete 228. számu dalában.

8. Változata szintén Erdélyinél van a Népd. és Mond. III. kötetének 169. száma alatt.

12. Közölve van az első kötet bordalai közt 8. szám alatt az első versszak hijával; amannak, a versalakból itélve, egészen más dallama is van.

14. Babarczy Antal a negyvenes években Csongrád megyében a konservativ párt első capacitása és vezér szónoka volt. Szabó László, Vidovits Mihály szintén ezen párt főbbjei közé tartoztak. A dal 1843. tavaszáról való. Dallama ugyanaz, a mi Horváth Ádám: „Mars siess hazámba vissza kis seregem“ czimü költeményének, melynek egyéb iránt ez meglehetősen sikerült travestatiója. Amazt közlötte Bartalus István „Magyar Orpheus“-ában dallamával együtt a 89–90-dik lapokon.

5.
TRÉFÁS ÉS GUNYDALOK.

1–2. Mindkét dalt a már emlitett régi dalos könyvből irtam ki. Az első, úgy látszik, kurucz-világi maradvány, a másodiknak második versszaka némi módositással megvan Erd. III. 317. száma alatt.

5. Az öt első versszak olvasható Kriza gyüjteményének 462. számánál.

8. Változata megvan a Népd. és Mond. II. 469. számu dalában.

9. Az első versszak némi változtatással látható Erd. III. 320. száma alatt.

11. Szintén az első versszak változata megvan Népd. és Mond. I. 468. és az első kötet 10. száma alatt.

18. Némileg összeüt a „Vadrózsák“ 342-dik dalának második versszakával.

21. Pár sorban összevág az első kötetben közlött gúnydalok 13-dik számával.

28. Két sora egybe találkozik a Népd. és Mond. III. kötete 310-dik dalának két első sorával.

31. Némiben megegyez Erd. III. kötete 27-dik dalának harmadik versszakával.

36. E gyüjtemény első kötetében a tréfás dalok 15-ik száma alatt van közölve a 128-dik zsoltár travestatiója; kiegészitésül emlékezet után itt közlöm az egyházi énekek némely travestatióit, melyeket gyermek koromban többször volt alkalmam a néptől hallani. Találó és egészséges termékei a népi-humor azon játsziságának, mely magasabb tárgyakhoz is mer nyulni, a nélkül, hogy sértene, s megbotránkozást keltene. Eme dalok nem a megromlottság és vallástalanság bélyegeit viselik magokon, sőt inkább úgy tünnek fel, mint a nép humorának kedélyes szeszszenései. Már a gyermekdalok közt akadtam egyre, mely az apostoli hitforma első szavaival kedődik, de csakhamar tréfás hangba csap át. Im itt következik: Hiszek egy istenben,
Kiszaladtam egy ingben,
Kapom a vasvillát,
Ütöm a macskát,
Mért ette meg a szalonnát.
Általában a nép, kivált borozás közben, a vallási dolgok komoly méltóságán hamar túlteszi magát. Ki nem emlékeznék ama dalra, mely elsőbben a halotti ének komoly, méltóságos dallama és szövege szerint kezdődik: A nap eljő nagy haraggal
Mely megemészt mindent lánggal,
Dávid mondja ezt Szent Pállal,
de csakhamar vidor, enyelgő hangba megy át, a rohamos dallam mintegy jelezvén a kedélyek derült csapongását, következőleg halad tovább: Töltsd tele, pajtás, poharad,
Mig ki nem ázik agyarad;
Mind bolond, a ki nem iszik,
Mig a temetőbe nem viszik!
Hogy hosszas ne legyek, még csak a következő dalt iktatom ide ezen nemből, mely a búcsú-járók énekét alakitja át ilyen játszivá. Merre menjünk komám asszony?
Alleluja!
Akár erre, akár arra,
Alleluja!

Erre mentek, szilvát ettek,
Alleluja!
Elhullatták, itt a magja.
Alleluja!

Szent-verebélyi bot,
Ki két krajczáros bicskával kiczifráztatott,
Könyörögj érettünk!
Soroksári czipó,
Irgalmazz minékünk!

Részeg hétfőn, részeg kedden,
Szerdán, csütörtökön,
Részeg péntek’ és szombaton
És az egész vasárnapon.

Nyomdahiba a 232. lapon alól a második sorban: icze helyett olvasd: itcze.

6.
VEGYES DALOK.

1. Az első versszak változata közölve van e gyüjtemény első kötete vegyes dalainak 17. száma alatt.

12. Nyomdahiba a 240. lapon a 12-dik sorban: galamhom helyett olvasd: galambom.

16. A két első versszak közölve van a Népd. és Mond. II. kötet 152. sz. alatt, más két oda nem tartozó verssel egybe kötve, a harmadik pedig Erd. III. 298. száma alatt némi változtatással egy maga. A negyvenes évek elején az alföldön igy dalolták, a mint jelenleg közlöm, s igy tökélyes egészet képez. A „kisebbik uram“ elnevezés a férj öcscsét jelenti, mig a férj bátyját a menyecske „öregbik uram“-nak szokta nevezni.

21. Nyomdahiba a 244. lapon a 8-dik sorban: szomoruságo helyett olvasd: szomoruságot.

22. Nyomdahiba az első verszak második sorában: szavaimnak helyett olvasd: szavadnak.

31. E dalból Erdélyinél a Népd. és Mond. I. 466. száma alatt csak a két első versszak fordul elő, igy a mint jelenleg van is csak töredéknek látszik.

32. A II. szám alatt közlött kiházasitó dal nehány sorban némileg összevág Kriza I. 253. számu dalával. E dalokat fonókákban és más összejövetelek alkalmával társas játékok közben szokták dalolni. Igy péld. az első dalnál a játszó személyek körbe fogózva forognak, a középen egy leány áll, ki a dal végeztével a megnevezett férfival a kör közepén tánczol, mi közben a többiek valami más dalt dalolnak s szintén párosával tánczolnak. Kinek párja nem jut, az a táncz végével a kör közepére áll s a játékot tovább folytatják.

7.
DAJKARIMEK, GYERMEKDALOK S JÁTÉKOK.

A gyermekdalok iránt eddigi gyüjtőink nem viseltettek elég figyelemmel, mennyiségük ugy Erdélyinél mint Krizánál, a dalok más fajához képest, igen csekély; csak a jelen gyűjtemény első kötetében találunk már nagyobb számra. Én a népköltési termékek gyüjtésénél mondhatnám előszeretettel voltam irántok, s hogy vonatkozásukat a gyermek-élet különböző mozzanataira kitüntessem, nehány oly dalt is felvettem a gyüjteménybe, melyeken a kényesebb izlésüek talán fenn akadnak, de melyekről tudtam, hogy az avatottak, habár a dolgot nevén nevezik is, kedvesen fogják venni, mint a népélet őszinte, hamisítlan nyilatkozatait. Helyesnek tartom e részben is Erdélyinek az ilyféle közmondásokra tett ama megjegyzését, hogy az, ki ilyesmin rágódik, felejti, „hogy ily gondolkozás után öntestét is, melyen szinte hagyott szégyelni valót az alkotó természet, meg kellene csonkitania.“ Végül megjegyzem, hogy a gyermekdalok mind a h.-m.-vásárhelyi tájszólás szerint vannak közölve, hogy ez által anyagot nyujtsak a nyelvészeknek a különböző vidékek szólásformáinak egybehasonlitására. Erre nézve azonban lásd a „Magyar Sajtó“ 1865. évi 31–38. számu tárczáit, hol ugy a gyermekdalokról mint különösen ezen tájszólásról bővebben értekeztem.

4. Erdélyi e dalról azt mondja a „Magyar közmondások könyvé“-ben, hogy „ezek alkalmasint csak emlékezet segitéseért vannak igy összehozva, hogy a gyermek annál könnyebben tartsa meg a napok rendit;“ hogy azonban e csonka mondatok mindegyikének van saját értelme, az utolsó sorból alapos okom van hinni; ugyanis én úgy vélekedem, hogy bennök a naponkénti teendők vannak elsorolva, s ezért bátorkodnám az egészet igy értelmezni: „Hétfő hetibe,“ azt teszi, hogy a szükségleteket ekkor kell bevásárolni a piaczon, – ugyanis az alföldön a heti piaczot egyszerüen csak hetinek is nevezik; – „kedd kedvibe“ meg azt jelenti, hogy azon dolgodhoz, melyhez kedv kell, akkor kezdj; én legalább igen jól emlékszem, hogy a köznépi szülők, mint már ezt Erdélyi is megjegyezte, azért viszik kedden először gyermekeiket az iskolába, hogy azoknak annál több kedvök legyen a tanuláshoz; „szerda szerelmibe“… erre azt jegyzem meg, hogy a jegyesek azelőtt mindig, legalább az alföldön s különösen H.-M.-Vásárhelyen, s legtöbbnyire ma is szerdán szoktak megesküdni egymással, hogy mint házas társak annál jobban szeressék egymást. (Lásd a „Vasárnapi Ujság“ 1864. évi folyamában: „Alföldi menyegzői szokások száz év előtt,“ hol szintén a szerdai nap van emlitve a lakodalom napjául.) Igy tovább: csütörtökön a csür, pénteken a pitvar, szombaton a szoba körüli dolgot kell elvégezni s vasárnap pedig kétszer menni az isten házába.

7–13. E számok alatt a babonás hiedelem nyilatkozatai vannak feljegyezve, s mint hogy a szöveg melletti megjegyzések által igyekeztem mindegyiket érthetővé tenni, itt felesleges minden további magyarázat.

21. A négy első sor közölve van Schuster F. W. „Siebenbürgisch sächsiche Volkslieder“ stb. (Hermannstadt. Verlag von Theodor Steinhaussen 1865.) czimü gyüjteményének 400-dik lapján „Ungarische Studien“ czim alatt következőleg: Tini kakasti,
hârom garas –
hát a tjúk?
az is úgy.

24. Ha a gyermek játék közben megboszankodik társára, felindulásában azonnal kész a gúnyolódásra; ha más megróni valót nem talál benne, keresztnevére mond rimet s azzal boszantja. Itt fel vannak sorolva mind ama csúfolódó versikék, s felvilágosításul csak annyit jegyzek meg, hogy a Lityke a Lidia, a Sárkány a Sára, a Zsuska a Zsuzsána nevek kicsinyítése.

Nyomdahiba a 259. lapon a 13-dik sorban: Zsucska helyett olvasd: Zsuska.

45. Változata megvan Kriza gyüjteményében a 280. szám alatt.

55. Két első sora megvan az első kötet gyermekdalai közt a 13. szám alatt.

65. Az e szám alatt, a lap alján közlött pár sort a földön hentergő, magát rendetlenül viselő gyermekre szokták mondani. „Iszka“ annyit tesz, mintha mondaná: nem szégyenled magad? „dobár“ pedig a teliségtől kidomborodottat, megtöltöttet, degeszt, telit jelent. Innen mondják: dobár erszény, mely pénzzel van tele, dobár zacskó, mely dohánynyal van jól megtömve; dobár has, mely a jól lakás következtében meg van telve, mintegy kidomborodva. Az emlitett helyen épen ebben az értelemben fordúl elő.

81. E dalnak változata az első kötet 36. számu dala.

82. A „hogyan van magyarúl?“ felirat alatt közlött három sorocska, melyet sebesen, megszakitás nélkül szoktak felmondani, következőleg értelmezendő: Tón a lúd át úsz. Ólon tall ing, por lép itczét. Hun hál a tál az éjtszaka?

89–92. Az e számok alatt közlött dalok többé kevésbbé összetalálkoznak a Vadrózsák 277. 278. számaival és az első kötet gyermekdalainak 11. 12. és 39. számaival.

93–106. Egyik a másiknak változata; hasonlók vannak még közölve Erdélyinél a Népd. és Mond. I. kötetében a 405–409. 412. és Krizánál a 290-dik szám alatt.

119. Összetalálkozik az első kötet 15-dik számu gyermekdalával.

120. Nyomdahiba a 308. lapon az első sorban: ragada helyett olvasd: szalada.

Némi rokonság vehető észre még a következő számok alatti daloknál, u. m. a 121-dik számu némiben megegyez az első kötet 33-dik gyermekdalával; a 125 az első kötet 14-dik és Pap Gyulánál a „játékok“ 6-dik számával; a 126. számu Krizánál a 274. számmal, végre a 128. számu ugyanott a 273. számú dallal.

8.
KÖSZÖNTŐK ÉS RIGMUSOK.

A ünnepek közül karácson, új év és a téli hónapokban eső névnapok előestéjén három négy gyermek összeáll s járnak házról-házra kántálni vagy köszönteni. Megállnak az ablakok alatt s elkezdik énekelni a köszöntő verset; mikor végére értek, egy a hangosabb torkuak közül elkezdi: „Szerencsés jó estét kivánok kigyelmeteknek! Engedje az úr isten, hogy több karácson (szent István stb.) estéjét érhessenek kigyelmetek erőben, egészségben; nem ilyen szomorút, hanem örvendetesebbet kivánok kigyelmeteknek!“ Aztán elkezdik mondani sorba a rigmusokat; midőn abból is elmondtak nehányat, a házbeliek kalácscsal, rétessel, kolbásszal és egy pár krajczárral megajándékozva bocsájtják őket tova.

A köszöntők közül tudtommal csak a 6-ik szám alatti volt még ekkoráig közölve a Protestans naptár valamelyik régebbi év folyamában, a többi most lát itt először világot; ugyan ezt mondhatom a rigmusokról is. Az első karácsoni köszöntő negyedik versszaka, ha nem is kifejezésben, de tartalomban összetalálkozik a Népd. és Mond. I. kötete 335. száma alatt közlött „karácsoni rigmusok“ elsejével. A rigmusokból egyes sorok a mysteriumok ama dévajkodó részeibe csúsztak át, melyek összehordanak furcsánál furcsább dolgokat, hogy ez által jó izű nevetésre fakaszszanak. Általában elmondhatni úgy a köszöntőkről, de legkivált a rigmusokról, hogy igen régiek, s egy vagy más tekintetben kiváló figyelmet érdemelnek. Némi összetalálkozást csak a 22-dik szám alatti rigmus tüntet elő a Népd. és Mond. I. kötete 170-dik számu dalával.

11. Nyomdahiba a 325. lapon az első versszak 3-dik sorában: nem fogom helyett olvasd: meg fogom.

9.
HALOTTI ÉNEKEK.

A halotti énekek a nagy közönség előtt eddig ismeretlen műfaj képviselői. Erdélyi ugyan a Népd. és Mond. I. kötetében a 327–334. számok alatt közlött nehány „szent éneket,“ melynek egy része irók, más része pedig a nép vagy ismeretlenek szerzeménye. Hasonlókép Kriza „Vadrózsá“-iban az 523–525. számok alatt közzé tett 3 éneket a szombatosok sectájától; azonban e szám vallásos irányu népies költészetünk termékeinek megismertetésére és kellő méltánylására oly csekély, hogy méltónak tartottam az itt közlött nehány halotti éneket a gyüjteménybe felvenni. Ezeknek egy részén meglátszik ugyan, mint például a 4-dik szám alatt közlöttön, hogy iskolázott elme szüleménye, de egy jó részről bizton merem állitani, hogy majdnem egészen irás-tudatlan emberek agyából került elő. A mint valami nevezetesebb haláleset fordul elő, a falusi muzsa készen van kesergő énekével, elbúcsúztatja a megboldogultat szeretett övéitől, intő s vallásos életre serkentő tanácsokat oszt a hiveknek. Az ily énekeket aztán azon jó néném-asszonyok, kik egész nap elénekelgetnek ott a halott mellett, vagy magok leirják vagy mással leiratják, hogy alkalom adatván, ujra elő vehessék, megtévén rajta az alkalomszerü kellő változtatásokat. Igy például a 3-dik szám alatti éneket egy, még a század első évtizedében összeirt énekes könyvből irtam ki, s több ilyent átlapozván, mondhatom, nemcsak a névre, hanem egyes sorok, sőt egész versszakokra nézve is lényeges változtatásokat tapasztaltam az utóbb irott példányokban. Állitásom igazolására felkérem a szives olvasót, hogy a most emlitett és a 6-dik számú éneket hasonlitsa egymással össze.

A 10. szám alatti „Siratót“ egy fiatal özvegy után jegyeztem föl; valóban szép nyilatkozata az igazán s forrón szerető hitves társ sebzett szivének. Tudtommal ez az első, mely a való fájdalom eme nyilatkozataiból eddig föl van jegyezve.

De nem mindenkinek esik kezére, mint szokták mondani, a siratás. Egy némelyik oly együgyüen hadar öszsze mindent, hogy a halott nézők mosolyra fakadnak felette.

A többire nézve utasitom a szives olvasót a Nagy Miklós által szerkesztett „Magyarország képekben“ czimü folyóirat 1867-dik évi folyamára, melyben az alföldi, de különösen a vásárhelyi népszokásokról egy egész czikksorozatot közlöttem; ott ugy a temetési, mint más egyéb szokásokról is bővebb tudomást szerezhet magának.